Ez megvan? Tele van vele a Medium, a Facebook, a csajos kontentgyár-oldalak, hogy:

a szépségkultusz mennyire romboló, elnyomja a nőket, az igazi értékeket kéne nézni. A test nem minden! FOGADD EL MAGAD!

És hát a magukat illegető, pörgős szoknyás, hangos kislányoknak is ezt mondjuk.

Ez a tanmese. Volt a szelíd, a szorgalmas, meg a másik, a henye, szépítkező, aztán végül kiderült, ki az igazán… és itt édesanya szava elakadt, az igazán jó csaj. A Holle anyóban a lusta lány ronda is, csak épp édesgyermek; a szorgos a szép. De Hamupipőke, na! Amint lesz ruhája (hajpótlása, géllakkja, botoxkezelése), kiderül: ő a legszebb.

Ez a sztori vége, nem az, hogy jóságosan takarít a jelentéktelenségben.

Instás diadal, királyfi és harangzúgás. Pipő nem szorul rá többé, hogy jóságos legyen, hiszen ragyogó királyné.

Én soha ilyen didaktikus sztorikat nem meséltem a lányomnak, mert ha egy kérdés rosszul van feltéve, arra nem lesz jó válasz sosem. Számít-e a szépség?, ez egy rosszul feltett kérdés. Az enyém mondjuk manójellegű szépség, rajzfilmfőszerepekkel ostromolják. De azt mindig, ha ritkán is, de mindig ragyogva mondtam neki, hogy ő szép, és hogy ez a szépség, ez jó. Ez ámulat és erő és méltóság. Hogy neki, ha nem szorong a teste miatt, mert igazán szép, nem csak meg kell magyarázni, hogy Én Így Is Szép Vagyok!, tehát az igazi, szuverén szépség önbizalmat ad, védi, méltósága lesz. Ő úgyse csinálja ezt a szépségdolgot rátartian, hódolatot várva, szeretethiányosan és ostobán, ő csak létezik. Neki a lénye együtt ragyog a kinézetével. Választhat közülük, ha sokaknak tetszik – és nemet is mondhat a fiúkra. Egy elégedett, szorongásmentes test sokkal méltóságtelibb. Nem tesz prédává és nem kenekedésből meg sminkből áll. Az akrobatika és a zsiráfos trikó nyűgözi le a lányomat, meg a zöld hajtincs, nem a kencefice. Nézi és látja viszont az anatómiát. Tornászok hajlékonyságát.

Engem is lát, néz, és nem mindent tanul el, hanem válogat. Nem is kell, hogy a testképét én formáljam: ő formálja, éli a sajátját. Én csak benevezem futóversenyre. (Amit jóakaratúlag mondanak, hogy nem kéne. Neki nőies sport kéne, mert így nagyon szálkás. De hát aki őz, fusson. És a mi kis titkunk az, hogy nem is nagyon fut…)

Naszóval, akkor mi a jó kérdés? Mert az, hogy nem számít a külső, a szépség felszínes, és az emberi értékek a fontosak, az kamu. Mellébeszélés, hamisítás.

Én kritikus vagyok, nehogy már nyomasszanak: megvizsgálom a jelenség részleteit és a saját reflexióimat, előítéleteimet is, de arra, hogy a test állapota fontos, én a vizsgálat után nem tudok nemet mondani. Főleg amióta rájöttem, kik és miért sulykolják az ellenkezőjét.

Kamu az is, hogy a szépségideál korról korra változik, tehát nem lényegi, ellenben önkényes, terrorizál, elvárják, valakik diktálják és elérhetetlen.

Soha nem a modern világ szépségfogalmáról volt itt szó, aminek pont TI dőltetek be, kedves kritikusaim, elég vicces az instátok. A szememet kikapartátok volna, amiért edzettem. Ez az álfeminista duma csak arra jó, hogy elkussoltassák azokat, akik edzenek, boldogok, szerelmesek, termékenyek, jól néznek ki. Mellébeszélés az is, hogy valakik nyerészkednek ezen, hogy a nők egy elérhetetlen ábrándot kergetnek és sosem elégedettek a testükkel. Te döntesz. A frusztráció nem kívülről jön: azért kergeted az ábrándot, mert tényleg elhíztál, lapos a segged, és nem szereted ezt. Kergesd csak, elérhető, mi több, rengeteg öröm és jellemfejlődés van benne, és nem kell hozzá az, amit árulnak. Tegyél a testedért, legyél felnőtt és kritikus, szeresd meg magad, a testedet is, örülj az eredménynek. Ha meg zavar mások ítélete, akkor üdvös volna, ha te se ítélnél test alapján, Orbán Viktort sem. Csak a test jó állapotára figyelj – a sajátodéra. A többit meg leszarhatod: az vagy nem lényeg, vagy elkerülhetetlen, mint az idő múlása.

Ha hagyod, át fognak verni, felhasználnak. Most tűnik fel, hogy patriarchális kapitalizmusban élsz? Manipulálnának, te meg jól ellenállsz. Nem kell tinderezned, celebhíreket csócsálnod, szépészeti kezelésre járnod, azt tartanod szépnek, autóznod, béna cuccokat megvenned. De ha megveszed, ha csücsörítesz és szűrőzöl és plasztikázol, akkor benne vagy a buliban, ne ostorozd már a világot!

Pláne kamu, hogy sokféle szépség van, egy igazi férfi meglátja a teltebb nőben is… úristen. (Beszélgettünk amúgy G-vel a minap, mondom ilyen destruktívan: ha 130 kiló leszek, akkor is szeretni fogsz? – Nem. Most szólok, hogy nem…) Ami anatómialilag nem arányos, az nem lehet szép, durván rontja minden plusz kiló a bőr minőségét is.

Én, kedves olvasónőm, féltelek, hogy beléd beszélik. Hogy neked ez a didaktikus szar, hogy a szépség nem számít, jól hangzik, ez morális, ez mély, és kezded te is mondogatni. A lélek meg a jóemberség – hogy is lehetne szép az olyan ember? S ha szép is, ki nézi azt? Tilos! Mint a szecx, mint az öröm, mint a csengő nevetés.. Ti megőrültetek?

Nyugi, mindenki nézi.

Vizsgáld meg, ki mondja, honnan mondja, hogy a szépség felszínesség, miért jön jól neki ez a szöveg. És dönts: olyan életet akarok én?

Képzeljünk el három nőt. Az egyik szokásos utat jár: a konvertibilis valutáját, a szexualizált jó testét ápolgatja, kenegeti, és tetszik magának. Naphosszat pörgeti az instáját, gyönyörködik a képeiben. Öltözködik. Ki nem menne alapozó nélkül társasági eseménybe; edzéshez natúrsmink, vigyáz a vonalaira, szép a körme, aggódik, más nőket is figyel. De valóban csinos, meg kell hagyni. Nőies és még ifjú.

Van a másik nő, aki szózatokat intéz a… nem tudjuk, kikhez, akik ezt megeszik, azokhoz. Nem, nem fontos a szépség, ugyan, prédává tesz, mennyi idő, energia, ő is megélte ezt, hálistennek (!) elmúlt, egy feministát nem érdekli a test, mondjuk érezhetően erőlködik, de azért kinyilatkoztatja, hogy nem. Néha elszólja magát: nem jut rá pénze.

Ha megnézed az eleve hamis dichotómiát (vagy szép, vagy elvei vannak, vagy test, vagy rendszerkritika), látod: a “szép” csaj elvan, leköti a hajhosszabbítása, legalábbis nem okoskodik mások kárára. A moralizáló viszont a szemét kikaparná emennek, ha épp szabad a keze, mert nem a női szolidaritásról posztol. És rendkívül tanulságos, ahogyan a moralizáló didaktikusak prezentálják magukat. Látszik a képeiken, hogy zavarják őket a ragyáik. Rettegnek: le fognak öregezni, ráncosozni, kövérezni!

Annak van tehát szüksége erre, hogy nem számít a szépség, aki eleve sem matyóhímzés, vagy nincs kedve karbantartani a kinézetét, és béna az ízlése, szexiskedő ruhák, műszemöldök* meg a többi. Vagy aki már megöregedett, nincs rá pénze, idege. A klimax nagyon durván roncsolja a női lelket. És az üzenetre ráharap egy csomó sorstárs, akiknek pont erre van szükségük, ettől nyugszanak meg, s akik ha vállalnák nagytotál-natúrban a valóságot: a nem-szabályost, a dundit, a valódi arcot a ráncokkal, amiről harsognak, akkor nem exponálnák meg szűrőznék szarrá a képeiket, nem rejtenék el az igazi arcukat a beállításokkal, a hajukkal. Ők úgy-tesznek-mintha-kitennének-fürdőruhás-képet, de-persze-nem. Mert fél a visszajelzésektől, mert annyira már nem punk, hogy tessék: ez a hasam, ennyire ragyás a szemkörnyékem és ritka a hajam, szólj be nyugodtan, leszarom. “Nem lett jó a kép.” Megfeszül, hogy milyen a kép. (Egészen sokan csinálják, a szívemnek kedves, igazán csinos nők is.)

És a legkeményebb, hogy egyszerre magyarázza, hogy a szépség (edzés) erkölcstelen, antifeminista, behódolás a patriarchátusnak, és azt, hogy neki jobb a teste, és látszik az arcomon a gonoszság (az idő nyomaira, a hibára mondja). Most akkor…?

Mert ő kívülről szerez önbecsülést, és ráhúz egy ilyen okos réteget, hogy engem nem is érdekel, én ebben a versenyben nem indulok, én okos-jóságos, szívember meg vicces vagyok. A ronda, a rondaságán poénkodó nő, ajjaj, Kisviku is ezért volt gáz.

Három nőt mondtam, figyelsz? Meglesz.

Amúgy mi a szépség. Mindig változik, önkényes, az a lényege, hogy elérhetetlen legyen, piszkafa modellek, Kardashianék, műmacák…

Na. Itt van sok félreértés. Először is, a Kardashiannak legyél rohadt hálás, mert őmiatta leszálltak a melledről, és okés lett a nagy segged, ami sokkal jobban formálható. Aztán, a ruhát meg a testre ráaggatott dolgokat hagyjuk, tehát se tornyos-fehér francia arisztokrata hajak, se platformcipő, se sokszoknya ne kerüljön elő, ez nem lényeg, mert ez nem test, ez divattörténet. A lényeget mindig is a ruha alatt meg az arcon keresték. A valóságról beszéljünk, ami előnytelen képen is látszik.

Hagyjuk továbbá a modelleket: ők nem szépségideálok, hanem eszközök, többnyire jellegtelenek, bármivé festhetők, kifejletlen idomaikkal az anyagról, szabásról, kompozícióról figyelmet el nem terelik, látványosan vonulnak, könnyűek, androgünök. Csupa meleg férfi választotta őket, és tervezett rájuk kollekciót. Múlnak el épp.

Ha már szépségeszmény: a szépségversenyek mezőnye, híres-gazdag férfiak feleségei, sorozatszínésznők és címlaplányok, illetve a Romana, Júlia stb. borítóin a nők, na, ők megtestesítik. Vagy aktszobrok az antikvitásból. Megjegyezném, hogy a milói Vénusznak kockahasa, izmos válla és kerek, közepesen kicsi melle van. A willendorfi a maga köldökig érő mellével viszont karikatúra, sematikus ábrázolás, jólét-eszmény, anyafigura. Rubens nőalakjai korabeli, gazdag polgárasszonyok, akik roppant sokat ettek és keveset sportoltak, hamar hervadnak. Aki szerint ezek szépségeszmények voltak, és ezek szerint az eszmény ennyire változékony, és ez bármit is bizonyít, az dagadt és önigazol.

A formás test, a szép vonások, a fiatalság, a derék íve, a gömbölyű far, a magas alkat, a szimmetria, a magasan álló, közepes méretű mell, a dús és hosszú haj, az izmos comb örök. Soha ezeket csúfnak senki nem látta, ez van a szobrokon, a Barcsay Jenőben, a fitneszversenyeken és a szexjelenetekben. Kár rá haragudni, mert ez anatómia, a jól működés, a meg nem roskadtság állapota. Egészség.

Az ember szeme a szépet keresi. Ez uniszex és univerzális jelenség. Az egészséges, szépet kedvelő lélek a szépségen elámul, nem szexualizálja fel, nem irigyli, nem szólja le, láttán nem magát nézi. Ahogy a filharmonikusokat is csak elnyílt ajakkal hallgatod, nem ugrasz fel közéjük, hogy “én is tanultam hegedülni”. És persze, kulturális konstrukció a szépség, mi lenne, de a kultúra van olyan réteg rajtunk, mint az evolúció. A kulturális jellege az eszménynek nem azt jelenti, hogy egy kis mantrával meg okoskodó bírálattal lecserélhető boldogtalan, sértődött nők kedvéért.

View at Medium.com

Bírom ezt, hogy dolgozzunk a privilégiumainkon és előítéleteinken mi, többségiek, ahogy az elnyomottság-attitűd lassan minden szépet, jót, teljesítményt megöl. Az a szép, ami termékeny, arányos, ifjú, sima. Tehát nem mondta meg senki önkényesen, hatalmi alapon, hogy az a szép. És főleg nem üldöz, hagyjál már ezzel, hogy “mindenhonnan ez ömlik ránk”. Ha a Díványt olvasod, persze hogy buta és ideges leszel. Neked kell odamenni az instára, a divatbemutatóra ahhoz, hogy megsértődhess. Nem azért találta ki a Hatalom a szépséget, hogy elnyomjon vele, ki se találta (csak felhasználja). A szépség humán adottság és eszme, éppolyan művészi, mint a ilyen biológiai. Ráncolod a szemöldököd? A kapitalizmus szót keresed. A szépséget meglovagolta a kapitalizmus, de ha te emiatt a szépségre haragszol, akkor te is klimaxos rém lettél. A szépség nem fogyasztás, nem kenekedés, nem plasztika. Hanem magába feledkezés, szélfúttaság, arányosság és lélegzetelállító változatosság.

A szépség (az igazi) nem privilégium, nem hoz senkinek elnyomottságot. Itt nincsen igazságosság (és még sok más terepen se). Ékkő és kincs a szépség. A viselkedés az, amit lehet bírálni. Az a rossz érzés a te frusztrációd.

Aztán. Amin megakad a szem, a formás, ruganyos test semmilyen módon nem áll ellentétben az intellektussal, a jósággal, az érzékenységgel. Ilyet csak az mond, aki a saját testével, öregedésével nem tud kibékülni.

A bjutizás, a mániákus, illúziós, fogyasztásalapú manipulálgatás, az igen, az szembenáll. A bjutizás szociokulturális kód, és ha számodra ez jelenti a szépséget, az egy szomorú csoportba sorol**. Ha zavar a luxusfeleség, a Gaál Cecília, az Opitz Barbi, magadat vizsgáld: hogy kerültem én ide? Miért is nem Bartókot hallgatok és egy fura arcú táncművész mozdulatait csodálom?

Fahidi Éva nagyon szépen szól a szépségről ebben a filmben: A létezés eufóriája.

A létezés eufóriája

A legszomorúbb, ha a bjutizás tönkreteszi a test eredeti szépségét, rárajzol, elmaszkírozza. Ha a ruhákra bízzák, miközben ityeg-fityeg a test.

A bjutizás tehát szembenáll, de sok minden más is szembenáll az intellektussal és az érzékenységgel, például a tévénézés, a monotónia, a szar párkapcsolat, a megalkuvás vagy a lélekölő meló is. Nem a test az ellenség, hanem álljál már föl a tévé elől.

Szóval kurva vicces, hogy a lelkizős “a szépség felszínes” moralizálók mit értenek valódi értékeken, miközben tévét néznek, folyton szelfiznek és a testüket babrálják.

A harmadik nő, és őt már nem elképzeljük, mert ő a szintézis és ő létezik, és ír nektek épp posztot, ő nem haragszik a szépségre. Csodálja, eláll a szava tőle. Az igazitól, csakis: az illegetésre, az időrabló módosítgatásokra nemet mond, a görcsösen fiatalabbnak-akarok-tűnni kínlódásra is. Tiszteli a változatokat, az alkatokat – de azon az alkaton belül, kinek-kinek a sajátja, az legyen a legszebb. Ha néz, akkor csak néz, ahogy műalkotás láttán. A sajátjáért vállalja a felelősséget. Erdőre, vízre, örömre nem sajnálja az óráit. Valamint az igazság kimondására, igazi kultúrára és emberi közelségre sem. Az izmos test a szép, és nem kifogás a gyerekszülés.

Egészség, meg nem görnyedés, el nem gyengülés. Ez a szép. Az ifjúság szép. Ez van. Ha felnőtt ember vagy, akkor bölcs is legyél, nem kell ennyire sírni az öregedés miatt. Igen, szomorú. Viszont mindannyian átéljük, és ez még egy szerencse, hogy átélhetjük. Nem olyan durva.

Gyönyörködj benne, ha másé, amid van még, annak örülj – és menj edzeni.

Miért írtam meg ezt a posztot? A médiából ömlik ránk… a szépségkultusz bírálata, és én ezért mutatok rá: sokaknak jön jól az, hogy a szépség nem fontos meg felszínes, vagyis a morális érv, mert elhanyagolják a testüket és zavarja őket az, hogy más nők jól vannak.

* Aki a szemöldökéhez hozzányúlt, az onnantól elveszíti az arcát, és öregnek tűnik.

** Én már nem vagyok “progresszív”, nem lázadok biológia meg műveltség ellen, nem tartok mindent, ami szép és jó, elnyomásnak. Nem akarom átírni a teremtés rendjét, nem akarom lehúzni, sznobnak és elnyomónak titulálni a műveltséget, hiszek a teremtésben, az élet értékében, a test integritásában. A hazugság nem igazság, az öleb nem a gyereked, és a fasz nem pina.