pofán rúgott a progresszió engemet

Én tényleg elhittem. Reflexeim lettek ezek a mondatok, viselkedések.

Azoknak írom ezt a posztot, akik önelnyomó hajlamúak, hogy ők ne koppanjanak ekkorát, ne élhessenek vissza a morális érzékenységükkel évekig. Mert soha senki nem adja vissza neked a melódat, az éveidet.

Úgy kezdődik, hogy felesküszünk az egyenlőségre mint eszmére. Izgalmasnak tűnik, hogy türelmesek vagyunk a sokféleséggel, szépen beszélünk, azzal is, akivel nem értünk egyet. Konstruktív viták! Okosabb ez, mint amiben felnőttünk.

Esetleg… ezeknek az értékeknek a nyílt ellenségeivel (aki nem beszél szépen) lehet rondán beszélni, egy kicsit. Ők ugyanis önként rekesztették ki magukat innen, a szépen beszélők köréből.

Pedig mennyivel építőbb és egyenesebb kurvaanyjába elküldeni valakit, mint a szép szavú sunyiskodás.

Itt és ott, ezeket is ki találta ki… kijelölöm, hogy máshol vagyok, és akkor azt valóságként kezelem onnantól.

Tényleg máshol vagyok. És tényleg nem kell senkivel vitáznom, magyarázkodnom. Sőt, ott vagyok, ahol csak akarok – de nem mint csoport. Ha mint csoport vagyok ott, akkor becsicskultam. Az egyéni máshollét viszont azt jelenti, hogy egyedül maradok.

Amúgy tényleg nem érdemli meg mindenki, hogy szépen beszéljek vele. Mondjuk egy antifeminista trollal, aki csak használ, az olvasottságomat, figyelmemet. Gúnyol, normatívan érvel (önös vágyai szerint írja elő, mit tegyen a nő), elméletekkel jön, és közben nyomi. Nem érdemli meg, hogy komolyan vegyem, és nem azért, mert nem ért egyet, hanem mert a beszéde (kommentje) kizárólag erőszak. Vagy idekopizza a férfihangról.

Hopp, Éva elitista. Szellemi teljesítményt vár azoktól, akik háromkor fekszenek, kettőkor kelnek, és a földeken kapálnak tolószékben.

Hát nyomi, mentális beteg! Az az ő hátránya. Vagy ennyire esik szarul neki, amit írok. Őt ki érti meg?, sikolt bennem a terézanya. Mindenki csak kirekeszti!

Én ebben a labirintusban eltévedek. Hát ő jött ide. Nem vagyok óvónéni! A terézanyának szaga van, arra jön a troll. Maszturbál is: egy nő szóba áll vele!

De, de te, Éva, túlságosan örülsz magadnak. Nem éreztetjük a fölényt, ez a szabály. Ő nem tehet róla, hogy nincs fönn. Inkább lenyeljük, hogy értünk hozzá. Azt is, hogy a lekezelő komment írója szó szerint értett valamit, ami alapműveltség-idézet. A sima metaforákat sem értik. (Közben ő bőszen elemzi az én elütésemet mint helyesírási hibát.)

Tanár vagyok: MIÉRT nem értik képzett emberek sem a metaforát? Én vagyok az elitista?

Tilos ez, tilos az. Elitista, szexista, rasszista, homofób, transzfób, cisz privilégium… Lépten-nyomon, kötőszóként, morálisan: nem leíró, hanem előíró. Én a nyelv felől közelítek, és gyanús lett, hogy a jogvédők nem is értik e szavakat. Hangsúlyozom: a rendszer felől nézve ezeknek a szavaknak van, volt értelmük. Az a döbbenet, hogy egyéni, piszlicsáré ügyeikben vetik be, és álvalóságot kreálnak. A -fób és -ista végű szavak lényege a megbélyegzés és kifúrás.

Ó, a magasabb cél! Reflektálok a privilégiumaimra, re- én. Belátom előjogaimat, a lemondás szükségszerűségét. A bőség kosarából mind egyaránt. Feminista vagyok, példát mutatok. Nem élvezem a patriarchális kapitalizmus előnyeit, bojkottálom a szépségipart – legalábbis akkor, amikor a rádióban ostorozom a szépségnyomasztást. Mélyen hallgatok a doktor úrról, akinek a botoxért félmilliót fizettem. Titokban méregetem elégedetten elit derekam. Csak sunyiban van eksztázisom a heteronormatív, szépséges macsómmal. Ami nem illik az eszmébe, az magánügy, akárcsak a bíboros pornóelőfizetése. Nem lesz látványosan drága a cipőm sem. Nem szabad hátrányosékat zavarni ezekkel, illetve az elnyomókat kiszolgálni.

Türelmes vagyok azzal is, aki máshol van a spektrumon. Én fogok alkalmazkodni, bár ő jön ide – de neki nehezebb. Egyszerűen fogalmazok: semmi irónia, metafora, mert nem érti, ha nem tudnád a nagy művelt gőgben, ő azt se érti, hogy “neurotipikus”, neki nem voltak budai értelmiségi szülei.

Addig fojtom vissza műveltségemet és izmaimat, hogy végül Őrtorony címlap lesz: a bárány az oroszlánnal teázik. Mindenkinek jó lesz, nevetünk. Én kivárom, morzsákból építem a katedrálist, míg boglyák hűvösében pihenjen ő árnyék alatt.

Holnaptól buta, szomorú, kövér és nyomorult leszek, talán nyálat is folyatok szolidaritásból. Gyönyörű testemen mutogatom önkritikusan a csíkokat. Persze nem őrültem meg. Hogy este hol, kivel iszom tequilát, és merre megy az a yacht, az az én dolgom, nem kell mindent kiposztolni. Az instára elég az eszme.

Nekem legyen jó, ez a lényeg, és utána a nagy jó dolgomban kijelentem még, hogy támogatlak titeket, lemaradtakat, így nem csak klasszikus diadalmas vagyok, hanem a nyomorúság elitjébe is beletartozom.

Miközben a világért nem lennék olyan, mint ti, isten őrizz. Jameela Jamil, a fat acceptance mozgalomban a thin ally, a fotói alatt bezsebeli, hogy gyönyörű. Még a “CELLULIT”ért is dicsérik, ami csak pici gyűrődés két izom között, de remélik, neki is van. (Ez a lábtartás is ableist ám, gazdag kritikája van a fat activist communityben!)

View this post on Instagram

🔳

A post shared by Jameela Jamil (@jameelajamilofficial) on

Magyarországon Mérő Vera nyomatja ezt, akinek a Norbit testszégyenítéssel vádoló kirohanásai (“boldogan kortyolgatja a tömegek bántalmazásából nyert abúzuskoktélt”, sikolt bennem a magyarszak) érdekes kontrasztot képeznek a high life gyönyörűtest-posztjaival.

Nekem nem azzal van bajom, ha valakinek jó az élete (sőt, csakis ezt pártolom), és nem is azzal, ha mutogatja. Hanem a képmutatással. Hogy még progresszívnek is kell lenni, elesettek gyámolának, úgy az igazi. Kisgömböc.

Ott tartunk, hogy már nem is a pálmafa alatti gazellatestet irigylik a facebookozók. Az új menő a társadalmi munka a nyomortelepen.

De aki a lúzerségből lődöz, az is szánalmas: azért ostorozni a szépségipart feminista körítéssel, mert nincs pénze már “szépség”ápolásra. Kijelenti, hogy én nem dolgozom, ez nem munka. Ő dolgozik (takarít). Én sznob vagyok. És ő sóvárog szellemi munkára eközben. A következő posztja a női szolidaritásról szól, hányok, csattan.

Amikor jól voltam, amikor végre sikerem lett, ezek a nők (és emlékezzünk itt meg a gumiszobás ostobaságot intellektuálisba csomagolt irigységgel lődöző Hirlandóról, róla, azaz Milánkovics Kingáról is ki hitte volna, hogy megkeseredik szájában a kockahasam?) azt mondták: haszonélvező vagyok, a Rendet szolgálom. A testépítés nőgyűlölet.

Akik a vámszedői annak, hogy a kvalitásosak készségesen önelnyomnak és a boldogságuk miatt mentegetőznek, vagy épp a vámszedők szekerét tolják ingyenmunkában, azok, amint nekik csurran egy csepp szerencse, hiún kiposztolják a nem-is-saját-érdem “szellemi” teljesítményeiket és a “szépségüket”, és azon röhögcsélnek, hogy nekem milyen a cipőm és hol nyaraltam. Aki pont ott akartam. Akit küldetésesen nem érdekel ez, eleve sem, meg az elvvé tett nemhivalkodás miatt sem.

Na, erre volt az én dacos válaszom a “hivalkodás”. Nem néztem, ki mit szól, örültem, előtte meg keményen melóztam az örömért.

De az én hülyeségem is, hogy ilyenekkel szóba álltam. Még parább sztori: a nemek skandináv viszonyáról írtam, szaladunk a réten, nincsen bántás többé, és ezt elolvasta egy nagyon pici kisebbség tagja-érdekvédője, és odaáll elém, talpig lúzerben, elpanaszolja a sorsát – és tőlem várja a megváltást. Én legyek a megértő, ki, ha én nem? Hát olyan szépeket írtam az elfogadásról. Keblemre ölelem őt társadalmi munkában. Meg a Tibit is.

Na, ez az én hibám, belátom. A gyomrom jelzett pedig, jóval a sztori rémálomba fordulása előtt.

Szóval jól megtanultam a leckét: az elfogadás üzenetét kell terjesztenem – és így kell szégyenkeznem is, ha intellektuális vagyok, ha alkotó munkából élek, ha sportolok. Sokaknak ez nem választás kérdése ám! Mentegetőznöm kell, ha nem lettem keserű.

Azt hittem, számít a világ összboldogsága szempontjából, hogy a cipőm, életmódom elég eszmei-e – szerintük, akik nem futnak. Azt hittem, félretehető a műveltség, sőt, a hihetetlen szakadék is, ami a jó életről való elképzeléseink között van, és félre is kell tenni az Igazságos Társadalom érdekében. Ugye a meritokrata is csak egy ravasz konzervatív, előjogait szorongatja. Hát lejt a pálya. Nekem könnyű. Akinek jó, annak mind könnyű, a szemét is kikaparnák… hogy is hívják ezt?…

Mennyire lehúzó, bénító, kicsinyes már ez, és hozzá ezek a társadalmi, egyenlőségpárti szólamokat. Hogy engem mennyit zsaroltak ezzel, amikor egy kicsit is jól mertem érezni magam, vagy jobban tudtam valamit!

A kérdés így nézett ki: ha én, interneten kommunikáló magánszemély, épp örülök valaminek, mit írhatok, hogy ne zavarjam őket, és ne minősítsenek -istának, -fóbnak, ne zúduljanak rám. Sőt, ha csak beleszeretek a kis alter ketodiétámba. Amiből kiderül a nívó.

Nincs nívó, Éva, csak verziók vannak, mindenki értékes, a semmi is értékes!

A felszínen az elnyomottságról van szó, elvekről. A mélyben mindig ugyanarról: az elvek is jók lesznek, ha valaki a szar életére, suttyóságára keres vigasztalást.

A jégszauna és a mandulavaj drága, mit vagizok vele? Miért rágom a szénhidrátmennyiséget és a kókuszolajat, ő éhezik, neki ebből a blogból elege van, pedig régen jó volt. Erre mi történt? Szociálpszichológia történt, női változatban. Fel se fogták a határsértést és szereptévesztést. Ha valaki panaszkodik, együttérzünk – ez a női imperatívusz. Egymásra licitálva segíteni akartak a messziről jött embernek étellel, pénzzel. Azok a kommentelők, akik egy perccel korábban a saját fogyásukra keresték itt a kókuszolajat. És már megint főszereplő és áldozat lett valaki a szélről, akit én soha nem bántottam.

Én pedig sejtettem, amit ma már tudok is, hogy az egyetlen helyes válasz a provokációra az, hogy nem tehetek a balsorsodról; én felelősséget vállaltam, és nem más blogján reklamáltam, nem más örömébe szartam bele akkor, amikor nyomorogtam.

Őket zavarja a jó élet, a teljesítmény. A megértős, előítéletmentes önelnyomás, a szerénykedésem pedig nem enyhít semmin, csak felhizlalja a jogosultságérzetüket és letöri az alkotó lendületemet.

Más lenne a helyzet, ha valódi hátrányaik lennének. De én ezekkel a nőkkel egy közegből származom: nekik is döntéseik voltak, lehettek. Nemhogy egyszemélyként nem vagyok az elnyomójuk, nem tartozom elnyomó csoportba sem. Olyan van, hogy valaki tönkretette az egészségét, elherdálta tálentumait, és ezért már szar neki. Vagy mámorosan beszállt abba, hogy ő aktivista transz femme, most meg tele van a net azzal, hogy csóró és nem nyalja ki szopja le senki. Miközben rohadt idegesítő, erőszakos, és csatátozásokra fecséreli el az idejét. Hányan áltatják magukat azzal, hogy azért szar az életük, mert vállaltak valami erkölcsösebbet!…

Ha a -fób, elnyomás, ableist, áldozathibáztatás, elitista, kövérfób szavak röpködnek, ha olyan szép szavakkal áskálódnak, mint a szolidaritás, ma már megkérdezem: és ha úgy viselkedem, ahogy a mátrixban illik, abban nekem mi a jó?

*

Volt ez a talán ceus botrány… már elmeséltem egyszer, nem találom. Viszont a végét kimásoltam ide:

Ha még emlékeztek, néhány hónapja posztoltunk anonimizált módon egy Gender Studies szakos tanárról, aki a nyilvános társkereső adatlapján transzfób, szexista, testszégyenítő és bifób attitűdjeiről tett tanúbizonyságot (miközben a transzfóbia-mentesítés blog egyik transz szerzőjét próbálta felszedni, akiről nyilvánvalóan nem tudta, hogy transz nő). Azóta kaptunk tőle egy levelet (még régebben, de sajnos technikai okok miatt csak most jutott el hozzánk), amiben elismerte, hogy a válaszai érzéketlenek voltak és elnyomó ideológiákat támogatott velük. Leírta azt is, hogy azóta tudatosabb lett a transz közösséget érintő kérdésekben és megértette: kirekesztő dolog előre kijelenteni, hogy nem randizna olyan nővel, aki transznemű. Mindezért bocsánatot kért és megkért minket, hogy távolítsuk el az előítéletes válaszairól készült képeket. Kérésének eleget tettünk és elfogadjuk a bocsánatkérést. Annak pedig örülünk, hogy hozzájárultunk egy Gender Studies oktató tudatosabbá válásához.

Transzfóbiamentesítés, tumblr

Szóval akkoriban kérdeztem G-t: szerinted is transzfób, ha nem akar transz nővel…?

A józan eszemet, a privát élet intaktságát kiradírozta belőlem a sok baromság. Nem tűnt fel, hogy a nyilvános társkereső adatlap is magánügy, az egész társkeresés az, csak az 1984 világában nem.

Néz rám G. Azzal fekszik le, akivel akar, nem?

Revelatív pillanat volt. Itt tartottam: ez tudott reveláció lenni. Én majdnem lefeküdtem a creepekkel mozgalmi alapon.

*

Nem lehet leverni társadalmi problémákat egy-egy emberen. Az elnyomás rétegek, osztályok, csoportok viszonyában van, és odatartozás révén sem lesz az egyén elnyomója másik egyénnek. Létezik még bántalmazás, ha már egyéni szint: mindig egyirányú, egy bebetonozott viszonyban. Tömegeket pláne nem tud bántalmazni, elnyomni egyetlen ember – azokat, akik kíváncsian olvassák, lesik…? A zaklatás sem tud úgy megvalósulni, hogy odajárkálsz kikeresgélni, hogy mit vehetsz magadra, hogy megalázhasd a másikat, akinek csak nem tetszik a pofája.

A műveltséget leszólni, a szellemi munkát ellenezni nem baloldaliság, nem munkásöntudat, hanem vérciki. Más örömébe, öntudatába beleszarni az elitista meg testszégyenítő jelzőkkel, ez is fullgáz.

Én nem követelek senkitől szolidaritást, női összefogást, nem is toboroztam soha, “gyertek, nők, küzdjünk együtt”. Ha találkozom ezzel a pitiáner, elméletieskedő, szép szavú gyűlölködéssel, ma már kiröhögöm. És nem a kisebbségekre haragszom. De olyan csoportok ügyét, amelyeknek nem vagyok a tagja, kívülről én nem tolom, nem térdepelek.

A szorgalmilecke-írós buzgalomból kigyógyultam, bőven van témám, értelmes célom. Mindenekelőtt azt felmutatni, hogy a tudás, a jó mondat, az edzés, az őszinteség érték.

13 thoughts on “pofán rúgott a progresszió engemet

    • Érdekes korszellem-párlat az instája. Legalábbis ilyen angolszász, amit az itteni hadakozók annyira irigyelnek, ahogy a közéletben hallatja a hangját és minden női, identitáspolitikai, kisebbségvédő “jó ügy” mellé odaáll.

      Hanem ez az identitáskényszer, ezen beszarok. Hogy mindent fel kell címkézni, tök szimpatikus tumblis:
      Call me Big. 22, Art Major in Appalachia, Lesbian Radical-Leaning Feminist, Butch to a gorgeous fem, Dysphoric/Redidentified Woman, White, Autistic, Gender-critical, Anti-Porn, ally to Black Lives Matter/Any POC positivity movement, Salty but Sympathetic.
      Magyar blogon: Ki vagyok én? Egy kutató? Fitgirl? Blogger? Vagy egyik sem? (kacsintós szmájli) (ezt emlékezetből írom)
      Menősködő címkék, identitások, hashtagek, marketing, üres üzemek (insta-fész) pörgetése… blöeee.
      Ahelyett, hogy állítanának tartalmas dolgokat, elintézik egy-egy szóval. Rögtön el is tudják őket helyezni.
      Közben a kategória korlátoz, onnantól meg lehet kérdezni, hogy te queerként/fat activistként/fitneszbunnyként/anyaként/triatlonistaként stb. hogy képzeled, hogy nemtudommit csinálsz. Be kell tartani az úttörők tizenkét pontját…
      Bennem meg ez van: nem vagyok igazi gyúrós, nem vagyiok igazi futó, nem vagyok igazi liberális… sok szempontból konzervatív vagyok: régi épületek, megőrzés, magas kultúra, ne már alkohol és buli, az élet szentsége, a fogantatás és a szex szent, a teremtés rendje meg ilyenek. Meg hogy egy kicsit konzervatívabb életmóddal elég sok kín és baj elkerülhető (tízparancsolat betartása).
      Jobbról túl liberális, a liberálisoknak TERF, miközben a mindenkori érvelésem tök összetett. Van, akinek felszínes fitneszcsaj vagyok, aki elárulta az intellektualitást, máshonnan nézve túlbonyolítós, csóró értelmiségi, megint másoknak dúskáló budai. Mit tudom én? Atipikus vagyok, előbb költök jégszaunára, mint okostelefonra, viharban bringán húzom a belem, feleannyit kereső meg volvóban. Tök mindegy a címke.

      Nem sokkal jobb az identitásos, értékrendes öncímkézés, mint márkanevekkel meg éttermekkel, bulihelyekkel, együttesekkel, nyaralásokkal határozni meg magam. Régen én se éreztem ezeket ennyire cikinek, Illy, Benetton (amiért meg leszóltak, hogy az nem dizájner, de hát kit érdekelt a dizájnerdivat?), csak ugye közben egy kicsit érlelődtem, illetve akikkel beszélek, vagyok, azok hiteles, őszinte, kritikus és kurvaokos emberek.

      Kedvelik 1 személy

  1. Nagyon röhögtem amúgy egyes részeknél, köszönöm!
    “földeken kapálnak tolószékben”
    “talán nyálat is folyatok”

    Beszartam, annyira pontosan rajzoltad le ezt a leereszkedő, képmutató, közben nyerészkedő karaktert.
    Ugyanakkor megkönnyebbülés is
    volt olvasni. Élesedik a szem, erős mondattá válnak a zsigeri ellenérzések.(Már régóta.)

    Kedvenc: “a semmi is értékes”! Remek! Klasszikus lesz. 😀

    Kedvelés

  2. Láttam egy interjút ezzel a Jameelával nem olyan rég. Volt ő minden anorexiás, bevándoló kissebségi, elhízott, “breast cancer scare”, bullying áldozat nem is tudtam követni mennyi mindent dobott be abban a beszélgetésben. Akkor jöttem rá, hogy ez a nagyon kitárulkozós kommunikáció a szenvedésekről is csak egy újabb divatos(?) beszéldmód és nem feltétlenül az önfelvállalásról szól.

    Kedvelik 1 személy

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.