a szolgalelkűségről

Hát nem értitek? De komolyan.

Mindig erről van szó. Amikor szisszenek, hogy NE MÁR. És amikor nem értetek engem. Hogy miért ennyire. Mit kekeckedem. Miért nem “jobb a békesség”.

A békesség elnyomás. És azzal, hogy meghajtod a fejed a hatalom előtt, elfogadod a tekintélyt, feladod az autonómiád. Pedig te nem vétettél.

Mindig hüledezem, amikor ti olyan rettentő komolyan vesztek valamit, amit a tekintélyelv erőltetett rátok. Persze, belém is azt nevelték, hogy hatalom van, félni kell. Hatalom az állam, az intézmény, az idősebb rokon, a munkahelyi hierarchia, a facebookos életmódguru – sőt, önként helyezünk érdemtelen, értelmetlen hatalmat azok kezébe is, akikhez vonzódunk. Nyakunkba vesszük az igát, mi vesszük, nem mondunk rá nemet. Aztán nyögünk, szidjuk, szenvedünk.

Jujuj, feljelent. Mi lesz most. Jujuj, azt mondta a nagybácsi, a férj, hűha, mit írt be a tanítónő, ajaj. Szerintük én túl sokat költök. Jujj, korlátoz a facebook, a Bölcs És Igazságos – nekem kéne elszégyellnem magam, nem a gyalázkodó, mohó jelentgetőnek, aki retteg az igazságtól. Ó, letol a stílustanácsadó youtubber, aki a rövidnadrág idei tökéletes hosszáról elmélkedik, vagy épp a vadidegen kommentelő, aki a sportfotóm alá írja, mitől nőies egy test (gyenge, vékony, kicsi). Hogyne röhögnék…?

Amint hajlandó vagyok ezek miatt szorongani, ki nem röhögni az önkényt, a fontoskodást, ők győztek. A hatalmaskodók, belepofázók. EZ AZ ÉN ÉLETEM, AZ ÉN TESTEM, PÉNZEM, DÖNTÉSEM. Megindokolnom sem kell.

Leszbi ismerős szerint nem vagyok érzékeny, nem vagyok igazi progresszív. Hát, nem. És jobb nem feszegetni a hivatal döntését. Alázatosan érdemes viselkedni az ejnyebejnyéző rendőrrel, mert átmentem az üres utcán a piroson. A rendőrködő állatvédőkkel, akik hajszát indítanak, mert utánam lógott a kutyám. Hűha, micsoda szörnyűség.

Mi vagyunk a Három Nyulak.

Mintha ez a sok letolás, fegyelmezés komoly lenne, megrémültök ti is ezektől. De közben anyáztok fojtottan ellene. Keleteurópa: nyög, de cipeli buzgón.

Pedig mindegyik hatalmaskodó Óz. Szánalmas, kopasz figura, aki kucorog valahol a homályban, onnan kavar. Egyszer bepróbálozott egy blöffel, és elhitték neki. Hát miért ne nyomná tovább? Ha egyszer ilyen hülyék ezek, neki meg előnye van ebből.

A hatalom konstrukció. Úgy tud működni, hogy elhiszik neki, hogy félni kell tőle, hogy nem lehet másképp, ezt egymásban is erősítik, alávetik magukat, és a tiltakozásuk is csak formális, improduktív, bajusz alatti.

Jókedvűen, derűsen tudni kell róla, átlátni rajta, nem becsicskulni, és ha olyan a helyzet, akkor rafináltan kijátszani. Ezek…? Engem…?

Én nem anyázok, hanem rálátok, milyen érdekek akarják, hogy azt a másik embert hatalomnak elfogadjam (ilyeneket ír például, hogy “egy normális családban” így meg úgy kéne lennie – a hatalmaskodásotok, sunyiskodásotok, soha nem egyenes beszédetek és halmozódó transzgenerációs traumák és tönkrementségek, sötét titkok miatt lett nemnormális ez a család!).

Nem lehet fullasztó függésekben élni. Középszerű, kicsinyes emberek beszorítottságaiban. Ahogy kitalálnák nekem, hogy én is törjek bele, én is úgy hazudjak és legyek rab, mint ők. Vagy meggyőződéssel, durván Stockholm-szindrómásan, vagy gyáván “jobb nem feszegetni” alapon.

Én naiv voltam régebben, nem tudtam pontosan, miért zavar, mim tiltakozik gyomortájt. Aztán rájövök és döbbenek. És akkor van düh is. Meg gyász.

Volt, hogy hagytam magam. Fel se tételeztem, hogy ekkorát hazudnak, hogy képesek rá. Hogy ilyenekbe manipulálnának bele. És hogy ők nem jellemesek, kvalitásosak, ezt se tudtam. Hát ők is jók, nem? Nem. Ők hazudnak és elvárnak, pont úgy, ahogy a taktika nekik eddig, másokkal működött.

A Második Legidősebb Családtag, aki alig várta, hogy ő legyen végre az első, és akkor nyomná tovább a fojtogató kavarást, elhallgatást, hatalmaskodást. Őket ugyanígy nyomták, ezt szokták meg, és most önkéntelenül, a maguk vélt vagy tényleges érdeke miatt nyomnának másokat, amint egy morzsa hatalmat a magukénak hisznek.

Transzgenerációs titkolózás, tagadás, történelmi bűnök. Elszorul a szívem, amikor megértem: ők ebben szenvedték végig az életüket, engedtek a présnek, mit is tehettek volna – és ezért nincs erkölcsi alapjuk nagy szavakat kiejteni. Csak sunyulni lehet már. Nekik már mindig rejtegetni kell azt, amit nem voltak képesek vállalni. Belebonyolódtak, és onnan nem lehet már kijönni. Titkok, hazugságok között, fojtottságban élni borzasztó. Ez felemészt mindent, ami értékes az életben. Tehetséget, lendületet, írói koherenciát, felszabadultságot, egészséget, egyenes vállalást, büszkeséget. Egy nekrológot, egy lexikonszócikket nem lehet megírni tisztességesen többé.

Amíg ennek véget nem vet az új generáció.

Állandóan figyelnek, rezzennek, mint az űzött vadak. Gyanakvóak, tiltakoznak, manipulálgatnak másokat, hogy részesévé tegyék őt is a hazugságnak. Azt is, akinek a legénytoll épp csak. Akinek ez már nem titok, nem is fontos. Neki már nem kell hazudnia – de nem is akar. Kelet-Európa, huszadik század. Így nyúl utánad a karmos kéz a huszonegyedikbe.

Most már megdöbbenve se vagyok, mert értem végre. Összeállt a kép, több ember összefüggő szenvedése, fura viselkedése. És képes vagyok mindezt csak úgy tudni róluk, tehát nem sajnálom meg őket, nem tekintem mentségnek a csonkaságukat arra, hogy nyomnak, bedarálnak. Ha hagynám.

Erről majd írok még, mert nagyon érdekes történet, és az általános tanulságok is fontosak.

*

Engem mindig nyomtak, egész életemben: legkisebb voltam, lány voltam, naiv voltam, szívember voltam, tiszta és tehetséges. Nem álltam jól sem az erőviszonyok szerint, sem önkéntelen készségeimmel, nem volt meg bennem a gátlástalan, felszabadult kiröhögés, a fölény képessége még akkor sem, amikor már a visszanyomhatatlan szabadságszagú gesztusokat tettem, amikor a tehetségem ki akart törni, és akkor sem, amikor rettegve menekültem a bántalmazásból. A szabadság kitört, mindenképp. Nemet mondtam, ellenálltam, képtelen voltam másra. Sok olyan sztorim van, hogy EGY CENTIT NEM ENGEDTEM, ÉS DE JÓL TETTEM!

De rettenetesen, indokolatlanul sokat szenvedtem és szorongtam közben. És nem tudtam, miért, mi ellen cselekszem így.

Megnyugtató látni a fiamat: ő nem szorong. Képes vállat vonni. “Mama, én tizenkét éve hallgatom, hogy Lőrinc, te olyan okos vagy, csak hát…” És az intelmek, szorgalomról, kötelességtudatról, tiszteletről. “Én írtam magyarból a legjobbat. Tanulás nélkül. Ennyire lett igazuk.” Kicsit, jó, hát… arrogáns ez így. Elvegyült és kivált. De nincs más választása. Gyanakodva méregetik, magyarázkodnia kéne, amiért intellektuális, amiért más érdekli. Még ő vigyázzon, jópofizzon? Nem magányos, nem keserű.

*

A tekintélytiszteletről beszélek most, ami beleivódik a bőrbe. Megfelelősdi, kifele igazodás, kimitszól, látszatélet. Mindenfajta behódolás, hízelgés, odatódulás, bratyizás is szolgalelkűség, mert mindig abból lesz a felelősségáttolás, manipulálgatás, projekció. Régen lelkesen, önfeladó módon vettem részt női Jó Ügyekben. Ma már korrektebbnek gondolom a nagy részvétel, “egymás segítése”, “érdeklődés, segítség, nyitottság” helyett, ha valaki hallgatag, elzárkózó. Annyian másztak belém a nagy barátkozásban, javaimra éhesen, “közösségi” alapon. Mintha egy szint volnánk, úristen. Azt a nyalást. Szervezték a csakazolvassás társaságot maguknak, lefölözve a kis saját bulijukat, hasznukat. Magányos, pletykára éhes, hatalomra vágyó szerencsétlenek, rengeteg, fel nem dolgozott sérüléssel, valami huszonötödik kerületi putriban. Hogy vehettem őket komolyan?

Olyan fura, hogy ezt így ki kell mondani, de ugye a romboló működés attól olyan életképes, hogy ki van jól találva. Úgy tud hasítani a kicsinyesség és az önzés, hogy érték tapad az igazodáshoz. Ha valaki, figyeljétek csak, milyen ravaszul átfogamazzák a középszerűek: nem néz le másokat, nem hiszi, hogy különb, nem nagyképű, nem akar folyton szerepelni, azt díjazzák. Azok, akik attól, aki nem ilyen, el akarják venni azt, amire csak ő képes, vagy ha ez nem lehetséges, tönkretenni. Szerény, együttműködő, segítőkész, közösségi ember legyél.

Én is elhittem: nem szabad gőgösnek lenni, de ha elhiszem nekik, akkor becsicskulok és úgy ugrálok, ahogy az önző érdekeik, hazudozásaik, megnyomorodttságuk diktálják. A végén még én leszek az, aki összecsomagolom nekik, amit el akarnak lopni. Nekem lesz időm, erőm bármire, leszívnak. Én fizetem ki a veszteségeiket, és engem fognak mégis kibeszélni. Kiállok értük, mert így becsületes – ők, ha egy kicsit sűrűbb a levegő, azonnal eltűnnek és megtagadnak, azok is, akik sok év alatt rengeteget vettek, fogadtak el köszönöm nélkül. És nekiállnak falkában vádaskodni, kavarni, hazudozni, feljelentgetni. Olyanok, akikkel tiszta volt a szívem. És csak kaptak. És mégis, keserűek a kvalitás különbségétől, meg attól, hogy nekik luxus az egyszerű igazmondás.

Ők mindig egymásra pislantanak: mi a menő most, hova kell állni, hogyan kell viselkedni? Ma így, holnap hogy? Én mindig csak befelé nézek.

Ez, hogy én nem csicskulok, nem igazi döntés, nekem nem megy másképp. Ahogy haladok az életemben, önmagammal, emberi kapcsolataimmal, múltam feldolgozásával, nem tudok mást elképzelni.

Csak azt nem értem, ti hogy bírjátok. Miért nem érzitek cikinek. Vagy ha muszáj eltűrni, miért vagytok büszkék rá, mit hangoztatjátok a tekintélytiszteletet, csomagoljátok át erkölcsnek. De tényleg, Tamás, te is tudod, mi az igazság. Hogy mit titkolsz. Miért hazudsz, mitől félsz, mi volt, miket vettél tőlem. Mit nézegetsz most is itt, aki szerinted (életed szerelme) zaklatlak és (micsoda egó!) vissza akarlak szerezni.

*

Az is csicskaság, hogy nekik mindig kell valaki. Egy külső személy, segítség, forrás, aki megmondja, “tudása van”, “segít”. Vagy “ő ért hozzá”, rábólint – miért? Mert nem vagy elég jó, kiszervezed, hogy jól csinálod-e, hogyan csináld. Elég jók-e a verseid. Nem arról beszélek, amikor tanulsz, figyelsz, elismered más tudását, hanem amikor azt, ami benned szar, középszerű, nekiállsz egy tekintélyszeméllyel legitimáltatni.

És nem zavarja őket az sem, ha az életmódguru cinikusan, atyáskodva húzza le őket pénzzel. Nincs autonóm énjük, hogy a saját értékrendjük, igényeik szerint kitalálják, nekik mi való, és nincs erő, tudatosság, bátorság sem, hogy azt végig is csinálják. Két hétig jógáznak, aztán megunják, és azt döfködik, aki komolyan edz. És hajtogatják, hogy őket nem érdeklik a külső elvárások. Mintha bármi külső lenne abban, hogy milyen érzés járni-kelni, tükörbe nézni, lehajolni, ruhát vásárolni, aludni, futni, szexelni.

Nekik azt mondták, kocsi kell, meg házasság kell és gyerek. Ezért keserűek, ezért adósodtak el, és ezért extrém sport nekik a városban bringázni. De ugyanakkora mellet döngetnek, mint aki tényleg kitalálta, végigcsinálta, válllata a kockázatot. Velük hogy elbántak!

Aki szolgalelkű, igazodó, konform, az beilleszkedett, és persze jól elvan ebben a világban. Ez a Boldog, szomorú dal konfliktusa:

Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Nincsen folyton konfliktusa. Ja, mert olyan remek ez a világ. Ez a rezsim, ez az iskolarendszer.

Nem megy szembe az autópályán. Ez a mondás EZT jelenti, ne gondold, hogy nem. Én mindig tudom, hogy aki nekem kell, az mind szembemegy. Nem mindenkit komálok, aki szembemegy, de akit igazán szeretek, az mind szembemegy.

Mindig a szuverén, szabad létezésről írok. Ami a szolgalelkűség, függés, behódolás, birkaság ellentéte. Nem mindig habos süti – többnyire keserű kenyér. Csalódás. El is mennek.

*

Én tudok jobbat. És ebben nincsen harsányság.

Vedd észre a bülbülszavú trendi kontentben a csúsztatást, legyél kritikus, ne hagyd magad. Ne add a döntésedet, énedet, tudatodat, lelkesedésedet, idődet bárkinek, csak mert olyan csillámpónis, amit mutat.

Szerelemben: spontán történés, nem társkereső, nem módszer, nem érzéki fiszemfaszom. Nem játszma. Nem intézményesülés. Nem “belenéztem a telefonjába”. Helyette egyértelmű beszéd, karbantartott test, életöröm, a másik autonómiájának tisztelete, a saját határaid tartása.

Trendek ellen: nem kell minden műanyagmentes, kenyérsütő, organikuskozmetikum, Zente megmentése, feketékért sírodgálás stb. kontent alá odaállni.

Béna szelfizgetés, szépségben reménykedés helyett: önfelvállalás. Sportban: magad feje, ne módszer, ne guru, módszerért ne fizess, erős vagy, menj edzeni. Ne szép akarj lenni, és ha mégis, ne az instafotón.

Vegánság, az élőlények hierarchiájának teljes félreértése. A minimalista insta, a fitnesztéma profitért-elérésért, a rákedukáció. Vagy az érzéki kócsok. Vedd észre az érdekeket ezek mögött. Hogy használnak, kellesz nekik.

A fat pride, vagy a másik ellopott áldozatiaskodás: a transzpátyolgatás. Az importált ügyek, és te mész, kiteszed a keretet, lájkolsz, osztasz, mert azt mondták, ez a jó ügy, de nem olvasol utána, mert annyira nem érdekel.

Az ökónyomasztás-Gretameghatódás is ilyen. Egyéni tettekre ösztökélnek, trendi gyakorlatokra, és ezekre gondolják bízni azt, amit a rendszer megváltoztatásával lehet csak elérni. Addig se beszélünk a kapitalizmusról vagy az eszeveszett, normává váló autózásról. Az a cél, hogy bíbelődj a kis szemeteiddel meg vászonszatyraiddal, tapsolj a mohó, ám “progresszív” óriáscégnek, és ne akard a rendszert megpiszkálni. Ne legyenek kérdéseid.

Nem, nem rajtad múlik. Ezt tudva sincs pofám nem összeszedni a szemetet és a kutyaszart a környezetemben, de nem gondolom, hogy a világ ettől majd más lesz. (Sőt, az összeszedett, eltüntetett szemét már végképp nem készteti az intézményt cselekvésre.)

*

Még azt szeretem, amikor a macerálásra adott válaszomon hisztiznek, mert én persze viseljek el mindent. Én legyek elegáns, amikor mint valami cirkuszi szörnyszülöttet nézegetnek és tárgyalnak ki harmadik személyben a saját oldalamon, a jelenlétemben.

Nem kell mindig mindent deklarálni, de az ember nem tudja ezt levetni, éleslátó lesz. Átlátok rajtuk. És elvárom, hogy ne oktassanak ki, csak mert olyat csinálok (edzek és szervezek), amihez neki nem fűlne a foga.

Arról beszélek, hogy nem sodródsz, hanem önmagad vagy. Önazonos és méltó. Ez a szolgalelkűség ellentéte.

A rossz lelkiismeretű, felszínes dolgoknak bedőlő szolgalelkűek akkor érzik jól magukat, ha valakiért rajonghatnak, ha sokan vannak együtt, ha egymásnak helyeselhetnek, ha a Jó emberek ide! felirat alatt melegedhetnek, és nevethetnek-szörnyülködhetnek azokon, akik kint rekedtek.

Látszatra kedvesek, nyitottak, jóakaratúak. Van, hogy tankönyvileg, erőszakmentesen kommunikálnak, önjóságukat hirdetik, de amikor helyzet van, olyan gonoszak, kicsinyesek, hogy nem hiszed el. Akkor megy a legdurvább gaslighting, passzióból kidiagnosztizálják és kihirdetik, hogy beteg vagyok, segítségre szorulok. Mindezt miért? Hogy a saját szemétségeikről eltereljék a figyelmet, és magukat kontrasztosan egészségesnek és segítőkésznek, aggódónak tüntessék fel (ami a legaljasabb manipuláció). (Nem láttatok egy medvét? – kérdezte dörmögő hangon a szőrös, pocakos lény.)

Minden szolgalelkű ezt csinálja. Mind pletykaéhes. Nem alkot saját véleményt. Figyelget (főleg a közhangulatot), ítél. “Bírni” és “gyűlölni” akar, nem értékel, nem mérlegel, de azért dumál. Időnként kihirdeti, hogy őt mennyire borzasztja a gonoszság, a bántás. (Nem láttatok egy…?)

Ha olyan a helyzete, akkor arrogánsan kioktat. És behódol, ha előnye van belőle: akkor nyal, hirtelen nem zavarja a másikban az, amit bírálni szokott. A nőciskedés, a kivagyiság, a konfliktusok, vagy hogy a másik gazdag.

Formálisan, hogy baja ne legyen, támadhatatlan. Betartja a törvényt, sőt, törvény előtt követel “elégtételt” maga költötte sérelmekért (áll bosszút). Közben meg a legszentebb dolgokat árulja el, ferdít és hazudik.

Megértettem ezeket, okultam belőlük. Nem vagyok többé közösségi ember. Magánzó vagyok, nem rovok magamra feladatokat. Már sokkal, sokkal fontosabbak a jól élt napjaim, zsongító estéim, kapcsolataim minősége, mint az elvek, tettek, eszmék, trendek, amelyekre a magányos, facebookfüggő, kiszáradt nők úgy ráharapnak.

Én azért írok, mert jön belőlem, és jól megy. Ez ok. Ha célom van vele, akkor az az, hogy ne hódolj be te se. Akkor se, ha az úgynevezett progresszió kéri tőled. Ne legyél csicska! Ne tudjanak nyomni, megijeszteni, terelni, elhallgattatni.

Aki behódol, mind eltorzul és gonosz lesz. Másokat néz, versenyez, ítél, kavar. Fél, hogy ő nem számít, ha valaki virul. Hogy ő akkor kevés, nem elég jelentős. És joggal fél.

Legyél te, te magad, autonóm, járd a te utad. És ne basztasd, ne is véleményezd az enyémet, mert azt nem tűröm. Tudj nemet mondani, és amit teszel, amit mondasz, az ne elfogadásra, helyeslésre, lájkra hajtson, hanem legyen benne kockázat. Különben szart se ér.

Mondd ki te azt, amit más nem mer. Ismerd fel, ha használnak, ha érzelmileg akarnak behúzni, vagy ha pont az agresszor áldozatiaskodik. Ha nem tartják a határaidat, ha kioktatnak. Ha azt mondják, segítenek, közben otromba módon megy a control freakség. Jaj, hányszor voltam nyugis, toleráns, de kedves, de közösségi. És azért hív meg magához vagy jön el hozzám babanézni, hogy megmondja nekem, hogy él, tart rendet, biciklizik a Helyes Életű Nő.

Milyen naiv voltam én! Mennyire meg akartam felelni. Életkorral, tapasztalattal próbáltak nyomni, nyesegetni, elvenni szabad, egyetlen énemet, pedig nekem jó volt úgy, jól éreztem magam. Lazán és szabadon csináltam a dolgaimat, de ők kitalálták, hogy mi a problémám és terelgettek be a középre, a helyesbe.

Muszáj a másikba belelógni, magyarázni neki.

Vagy: alárendelődni, inni a szavát. Tévedés ne essék, szeretek beszélgetni, szempontokat felvetni, érdekes nézeteket megfontolni, de nem igénylem, hogy kövessenek, referencia legyek.

Igénylem viszont, hogy engem ne piszkáljanak csak azért, mert az vagyok, ami, olyan, amilyen, és meg is merem mutatni. Az egyedi, mindenféle nyúlványokkal bíró formámat, amely körül fény van, ne piszkálják, csiszolgassák egyenméretre, simára, könnyen kezelhetőre.

És vállalom a következményeit ennek, természetesen.

Szendi Gábor írja:

A számkivetettség csak annak gond, aki ettől szenved, máskülönben nagy szabadsággal jár. Huckleberry Finn élete nekem akkor irigylésre méltó és követendő volt. Ha nem kell senkinek megfelelni, az védőoltás mindenféle tökéletesség utáni vágy ellen.

 

1 thought on “a szolgalelkűségről

olvasd el, amire reagálsz!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.