Ez a szó nagyon találó és központian fontos életem jelen szakaszában. Megpróbálom körülírni: teherbírás, kitartás, lelkierő, tántoríthatatlanság, állhatatosság, a talpraállás képessége, az “akkor is” szívóssága.

Főnixmadár. Na, ez.

A berlini nők, akik a háború után rendbe rakták a várost, eltakarították a romokat, eltemették a halottakat. Miközben egyébként erőszakolták őket is a szovjet katonák.

Vagy Giuseppe Fava, na, ő sem szarral gurigázott.

Sérült gyerekkel egyedül küszködő, csendes nők, akik kiállnak, hogy ez bizony munka, ide a kicsit magasabb jutattást, kitapossák a rendszerből, és akkor ezt több ezer sorstársuk is megkapja onnantól.

The Revenant: a visszatérő.

Az én életemet tekintve, aki nem vagyok túlélő, sem oknyomozó hős, sem pedig vadnyugati, azt jelenti mindez, kedves barátaim, olvasóim és kíváncsiak, hát… mindenekelőtt azt, hogy tudok arról, mi zajlik, tisztán látom és nem kenegetem, például hogy ti, akik egész életetekben hazudtatok, hatalmas rendszert építettetek a tagadásból, titkolózásból, másokat is bele akartok rántani ravaszkodással, önös érdekből ebbe, használni az őszintébbeket, hogy ők is ragacsosak legyenek a hazugságtól, mert nektek ez jön jól. Képesek vagytok ezt generációkon keresztül ráerőszakolni másokra, hatalmaskodni, és ezt én, amennyi hatóköröm nekem van, bizony nem engedem.

Ahogy nem engedem azt se, hogy más ossza be az időm, csináljon nekem programot. Miért nem elég neki, hogy a saját életét tönkretette? Miért én vagyok a bűnös?

Tudom, mit jelent kitartani, hinni valamiben, és mennyire tönkreteszi az életet a becsicskulás, az igazodás, a “ne legyél gőgös”, a “ne provokálj”. Az, hogy jobb a békesség, “megegyezni”, “nem bolygatni a dolgokat”. Ahha. Nektek jól jönne, persze.

És azt is jelenti a resilience, hogy lesz egy időpillanat, amikor ő, aki most olyan agresszíven és ólálkodva van jelen, már rég bánja, miket kavart. Vagy hát nem is bánja, mert ennél sokkal felszínesebb – mindössze elfelejti, min csóválta akkoriban erkölcsi helyessége tudatában a fejét, miket írogatott össze vérbután mások gonoszságáról és bukottságáról, miközben őneki nem volt semmiféle tartása, célja, meggyőződése. Hogy mennyire odaverődött mindig, tartalomtól függetlenül, ahol az erőt sejtette. Rég nem fog emlékezni már, mik voltak ezek a nagy löttyel előadott ügyei, kiket nyalogatott kötelességtudóan, miféle sztárkodásnak ujjongott annyira, kiket tartott bátor szókimondónak, akik amúgy tévésorozatokból értesültek a dolgokról, visszaélésekről és botrányokról, mert tévé nem tudtak tájékozódni – amely ügy, sztárkodás, “értékrend” szintén a semmibe hullott, mert nem volt neki lényege.

A kispolgári, erkölcsösködő érvei elhomályosulnak mind, s az is, hogy ki volt az ellenség, akikre oly nagyon haragudott, és pontosan miért is. Mert már rég az ORFIba (annak jogutódjába) csoszog beutalóval, ha épp nem a Kékgolyóba, már rég nincsen sehol az a valaha nagyonfontos identitása, sőt: nincs is semmi se, nem hisz semmiben, nem tud semmit, hiszen már most sem hisz és tud semmit, csak úgy hadakozik unalmában. S akkor végképp csak ennek váztörmeléke marad, néha ölébe ejtett kézzel motyog majd valamit maga elé, nem egészen összefüggőt, a múltról, amikor még olyan lényegesnek tűntek ezek a kavarások. És ha még nem demens annyira, bánni fogja az elvesztegetett időt, hogy rá akart engem kényszeríteni mindenfélére, miközben nem volt már egy saját foga sem.

Én pedig még itt leszek, itt a blogon, szenvedélyesen érdekelni fog a világ és az igazság, akár számok, adatok, és érdek nélkül írok, versekről és az életemről, vallok, kérdezek, tépelődöm. A barátaim is ugyanazok lesznek, a meggyőződéseim is, és el fogom mondani, mi történt, mik voltak ezek a feszültségek akkoriban. És futok, belefutok az akkor már nem tízezer hektár erdőbe, de ugyanabban a rövidgatyóban, és még kézen állok. Semmiféle szégyen, magyarázkodás nem lesz bennem. A finnyogók reumásan merednek majd ki a homályos ablakokon, mert a gyávaságuk és a rosszakaratuk felfalta őket, az énjüket és a testi-lelki egészségüket is.

Én még akkor is azt fogom csinálni, amit elhatároztam még akkortájt, amikor a második gyerekemet szültem, hogy megvívom a magam küzdelmeit, és befolyásolásmentesen, szuverén módon nézem és megfogalmazom az összefüggéseket, és nem állok be semmiféle érdekbe.

És lesz, aki ősz hajú néniként katedráról meséli majd el ezt a kort, hogy itt micsoda nemes lelkű, szép szavú emberek utálták ki őket miféle, azóta nem létező elvek jegyében.