Nagyon megütött ez a történet:
https://tldr.444.hu/2020/06/23/leirtam-neki-hogy-egy-pap-ilyet-nem-tehet-plane-fiuval#
és
…egész pontosan, a levelek, amelyeket január végén posztolt ki (név levéve) négy részletben (a nyilakkal léphetsz előre):
(A leveleket is levette.)
Az ügyről, intézményről, abúzuskezelésről, áldozathibáztatásról minden lényegeset elmondott már az említett cikk és Perintfalvi Rita:
(Egyvalamit nem ír meg senki, hogy a levél második oldalának felső harmada végén említés van szeretkezésről. Egy elfojtott, szégyellt, megtagadott homoszexuális vágy egy kicsit más történet, mint a heteroszexuális, beszorított fiatal papnövendék viszolygása.)
Én a levelekről és a saját szembesülésemről írok most.
Zavarban vagyok, valóban. Megindított a zaklató pap szerelme, vergődése, kockázatvállalása és önfeltárása, azon felül is, hogy engem minden írott szöveg, amelynek énje van, és amelyben az én magáról vall, ellenállhatatlanul behúz. Ha még nagy is a mélység, széles a szókincs, értelmes az írója, akkor egyenesen elájulok tőle. Azonosulok, magamra ismerek.
Olyan harmincéves koromig én is úgy gondoltam, hogy ez az igazi szerelem, ez a rádióslágeres, reménytelen gyötrelem, és ez intellektuális változatban még szebb. Ez SZÉP. A nem-józan szerelem, az, amelyik nem polgárjogi szerződés, nem társadalmi-gazdagsági érdekegyezés, nem a gyermekvállalás helye és díszlete, nem külvilágnak szóló műsor, hanem valódi, felforgató sodrás, a józan ésszel ellentétes. Két össze nem illő ember tragikus története.
Akár úgy is, hogy inkább az egyiké, és csak fantáziában történet. Hogy a másiknak teher vagyok, ahogy én voltam a művész úrnak, de egyre csak, mert nem lehet ennek ellenállni, ez egy nagyobb erő, mégis-morállal vállalom a szenvedést. A bukott ügyek heroizmusa.
Nem sajnáljuk az időt, energiát erre, sőt, ez a legszebb, legszínesebb érzés egész életünkben, a fájdalmas sóvárgás.
Jól látod, igen: ez itt a nő, aki “szeret szenvedni”, és ez az, amit a Józanok, a magukat bebiztosítók, a rátartiak, akik soha nem álltak lesírt szemfestékkel, bugyiban, kizárva egy gangon novemberben, annyira nem értenek, sőt, lenéznek.
Nem érti a másik fél se. Ő, ugye, gyáva, nem mer szeretni, nem ismeri fel a Nagy Történetet.
Ez az egész csak fiatalon tud ilyen lenni, gyanútlan és totális. Annál becsesebb. Na, és itt egy fontos pont: az egész fiatal reménytelen szerelmes, amilyen én voltam, nincsen hatalmi helyzetben, nehezen tud visszaélni, leginkább magát rongálja, ami fontos különbség István atyához képest. Noha a viszonzatlan érzelem megfoszt a hatalomtól.
Rossz nézni ezt a könyörgést, csúszás-mászást és mellette az előnyök felajánlását, érzelmi zsarolást, alkuajánlatot.
Mindenesetre megkapó a meg nem nyugvás, annak a hajtóereje, intenzitása, hogy az ilyen ember nem simulhat bele lustán abba, hogy viszontszeretik. Nem kezdheti elkényeztetettségében azt nézegetni, hogy tulajdonképp nem is tetszik a mésiknak az orra, és irritáló a beszédhibája. Hogy megunta, hogy már nem izgalmas. Ő a minden, a legszebb, a lehetetlen, a csak ábrándokban létező. Vele egy csók is eksztázis. Az önbecsülés ebben a mély megalázottságban innen jön: mi bezzeg emberileg kiválóak vagyunk, és ékesszólóak, ismerjük a valódi szenvedélyt, és vállaljuk, meg merjük élni azt, amitől oly sokan félnek. Hatalmas alkotó energia ez. Miközben a pszichét és a valódi önbecsülést elsorvasztja.
Az önbecsülés, a “nem adom magam, nem leszek áldozat, inkább nem kell semmilyen kapcsolat” amúgy, ne feledjük, kispolgári termék, olyan, mint karrier, egyre magasabb fizetés és előmenetel egy nemzetközi vállalatban. Nem erről szól az irodalom.
A beszorított ember szerelmi kínlódása a regénytéma. A beszorítottság itt a papi hivatás, de korkülönbség, házasság is leet akadály, pont ez a szívszakasztó az Anna Kareninában is, a tilos, a titkos.
Én csak nem voltam elég easygoing, nem volt trendi a kinézetem, és nagyon erős emberi, lelki, érzelmi mondandóm volt mindig is. Nagyon komolyan vettem a kapcsolataimat, még a kósza vonzalmakat is.
Szóval, én ezt a totalitást, el nem küldött levelek írását, reménykedést, állandó fantáziálást, a művész urat és vele a csodálatos véletleneket életvitelszerűen éltem meg.
Aztán elmúlt. Ennek az izgalma, az igény és a reménytelenkedés. Levelet se írok már.
Mert mi történt harmincéves korom után? Mitől lettem képes arról írni, hogy csak a méltó, kölcsönös, felnőtt kapcsolódás az igazi, hogy az aszimmetria nem szexi…? Sőt: arról, hogy ha nem játszmázol, ha őszinte vagy, ha látod a másikat, akkor csak annyira lehet őt szeretni, kívánni, amennyire ő téged – és MINDEN MÁS visszaélés? És hogy fel kell ismerni a beteljesült, kölcsönös szerelemben is, amikor már nem olyan lelkes, amikor kihűlt vagy hűlőben van az érzelem, és elköszönni? Nem ragadni bele, nem marni egymást. Ne legyen a mártírságnak ethosza, és ne mindig a nők kínlódjanak többet…
Sőt: hogy én nem fogok semennyit kínlódni többé, elég volt… Honnan jött ez?
Nekem ekkor, 30 évesen szerelmem lett, kölcsönös, egy nagyon érzelmes és érzelmeit bátran megélő férfival, és abból szerelmi házasságom, két gyerekem.
Aztán a halála után még szerelmem, nagy akarás, izzás (ez a férfi bíróság elé próbál most rángatni, megdöbbentő), és aztán a testtel való szembenézés, és sokkal felszínesebb, izgalmas tetszések jöttek. Amelyben a lélek nem sérül.
És megéltem a másik oldalt, a gyengéd erőszakot, amikor engem akarnak, irántam kornyadoztak. Régebbi férfiakat, akik, mint kiderült, potyát kerestek házasság mellett, vagy tartalmas életet titokban, vagy életük első nőjét, de mivel nem kapták meg, erkölcsrendészek lettek hirtelen, és lekurváztak.
Szóval én csak azóta írom a méltó, kölcsönösségről szóló, skandináv eszméjű posztokat, hogy ezeket is megéltem: intézményesült kölcsönösség, mély kapcsolat, szenvedély, testváltoztatás, szexuális izzás. A méltóság satöbbi tanításainak kiindulópontnak kellett volna lenniük, és akkor nem ragadtam volna a sérüléseimbe, és nem szereztem volna újabb sebeket. Volt olyan beleragadásom, amelyik tizenkét évig tartott.
Látom a lányomon a különbséget: őt nem alázták meg nőiségében, neki nem kellett elmagyarázni ezt az egészet, neki nem első az értékrendjében, hogy odavan valakiért, és ő ugyan nem szabadkozik, ha nem akarja a fiút.
Most egy régi történet lett valóság, érdekes összefüggésben a tizenkét éves beragadásommal. Sokáig nem értettem, most már értem, itt valóban az volt, hogy nem merte vállalni, félt tőle, de tényleg szeretett, és szeret most is, és én is őt. Ez emberi és totális, és nem tűnik könnyen illanónak. Ebben nem lehet szenvedni, ebben élni lehet, és amennyit mégis lehet szenvedni, néha, az teher, nem szeretem. Unalmas, kiüresedett nem tud lenni. Izgalmasak vagyunk egymásnak. (Hopp, ez is szintézis.)
A lélekgyógyulás biztos jele, hogy az emberlány azt élvezi, ami jó neki, ami öröm, épülés, felszabadultság, hegyvölgy szépsége, tóba szaladás, sallang nélküli boldogság. Nem azt, amit kifele lehet mutogatni, nem a rendezett látszatot, és főleg nem a kínlódás intenzitását, a hősnőszerepet, a töltőtollas leveleket, amelyeket mi magunk írtunk, és fájdalmas gyönyörködéssel olvassuk el újra meg újra őket.
Ugyanakkor emlékszem rájuk. Tudom, milyen volt. És megütött a pap leveléből a sóvárgás, a kétségbeesés, a mélyen emberi érzelem, a cölibátus áthágása is, amelyet amúgy pártolok (az intézményes megszüntetését és az egyéni-tilos kitöréseket is).
Ettől még István atya molesztált, érzelmileg zsarolt, tönkretette a papi hivatását egy fiatalembernek, és megnehezítette az életét. A szerelme improduktív, romboló, és abúzus szempontból bőven van mire rámutatni.
És mégis.
csak az olvassa. én szóltam 
‘Ettől még István atya molesztált, érzelmileg zsarolt, tönkretette a papi hivatását egy fiatalembernek, és megnehezítette az életét. A szerelme improduktív, romboló, és abúzus szempontból bőven van mire rámutatni.‘
Na de akkor ez színtiszta önzés meg jogosultságérzet, nem igaz? Ami nekem valahogy nem kompatibilis a fennkölt, reménytelen, mindent elsöprö szerelemmel? Amúgy mi a fenét jelent, hogy ‘pap ilyet nem tehet, pláne fiúval’? Miért, lánnyal tehet?
KedvelésKedvelés
A fennkölt, reménytelen szerelem per definitionem önző, nem látja a másikat, csak akkor áldozatos, ha őt se hagyja ki a másik a buliból. Nem a javát akarja, hanem magának az egész embert. Éretlen állapot.
A homoszexualitás külön bűn a katolikusok szerint.
KedvelésKedvelés
Igen, az utóbbit értem, de azért nekem ez mégis elég szerencsétlen megfogalmazásnak tünik. Nekem amúgy a sztoriban valahogy irreleváns úgy a papi hivatás, mind a homoszexualitás, lecsupaszítva az egész egy hatalmával visszaélö ember szexuális zaklatása, akit fedeznek a felettesei a status quo fenntartása érdekében. Mintha már láttunk volna hasonlót…
Ami István atya valódi érzéseit illeti – ki tudja? Miért van az vajon, hogy egyes reménytelen szerelmesek megálljt tudnak maguknak parancsolni, amint nyilvánvalóvá válik a kölcsönösség hiánya, míg mások nem? Pláne egyenlötlen eröviszonyok esetén nagyon sikamlós a lejtö…
KedvelésKedvelés
Sajnos nagyon sokan nem növik ezt ki 30 éves korukra se és én is úgy látom, hogy főként nők ezek a saját igényeiket elnyomó sóvárgók.
Építettem le emiatt barátságot olyannal, akitől a találkozóink nagy részében már csak ezek a kétségbeesett kalkulációk jöttek, hogy “nem hívott, de hátha ott lesz, úgyhogy elmegyek”, “ezt csak azért mondta, mert nem tud megnyílni”, stb. Gondolkodtam sokat, hogy ő miért így, én meg miért úgy és arra jutottam, hogy valószínűleg nekem nagy szerencsém van azzal, hogy a családom önszeretetre nevelt (egyébként a testvéreimet is). Éppen ezért különösen tetszik, hogy a végén megemlíted a lányodat, szerintem is az a legbiztosabb, ha ő már gyerekként lehet önmaga anélkül, hogy otthon bántanák érte, felismeri és elismeri az igényeit és teljesen természetessé válik számára az, hogy méltatlan helyzetbe nem megy bele. Mondjuk, hogy a kb. tinédzserkorú, vacak családi mintát látó szüleimnek ez honnan jött, azt nem tudom, de mindegy is.
KedvelésKedvelik 1 személy
Az a helyzet, hogy lehet ezt tisztességesen is. 2020-ban nem lehet akarni mindkettőt. Választani kell.
De akkor is nehéz, ha nincs cölibátus, mert van görögkatolikus ismerősöm, aki nem mindkettőt akarja (házasság és papság), hanem mindhármat. Értem én, hogy vergődő szerelem, regényanyag, megható, de az a része meg undorít, hogy közben mit hirdet, hogy gyóntat ő, meg egyáltalán, tükörbe hogy néz. A tragikus szerelmes nem templomigazgató lesz, az a megalkuvó, beteg, gyáva ember lesz. A tragikus szerelmes kiugrik a papságból, otthagy csapot-papot, ostromolja a szerelmét, és mikor látja, hogy nem megy semmire, alkoholista lesz, hajléktalan lesz, magányosan hal meg. Ez a tragikum. Vagy kiugrik, könyvkiadó vállalatot vezet, megnősül, majd felkeresi egykori szerelmét, annak öccsét megrontja, és együtt ölik meg az exet, aki azóta ciciket operáltatott magára. Ez forgatókönyvanyag, Almodóvar le is forgatta.
De hogy egy ilyen ember még mindig misézik, gyóntat, tanít, az nem tragikum, hanem gusztustalan.
És ha valaki mentálisan egészséges, az lehet, hogy nem tragikus, nem annyira szép, de így meg lehet élni:
https://777blog.hu/2020/06/29/nem-szeretnek-egyedul-megoregedni-kilep-a-papsagbol-fuzes-adam/
KedvelésKedvelés
Azért ezek elvárások, hogy milyen legyen a tragikus szerelmes.
KedvelésKedvelés
Nem is annyira, hanem inkább olyan történések, amikkel lehet azonosulni, de a szenvedéssel minimum együttérezni. Ha nem tudom magamhoz közel engedni, mert undorít, az számomra semmilyen szempontból nem tragikus, legfeljebb szánalmas. Ha van benne tisztaság, vagy legalább szépség, vagy olyan emberi minőség, amit sajnálok, ha megromlik, tudok együttérezni. Biztos nagyon hétköznapi és egyszerű az én látásmódom, de felőlem lehet akármilyen szerelmes a pap bácsi, írhat akármilyen szépet, ha utána nem változik gyökeresen az élete, mert bennemarad egy olyan hazugságban, ami egy másik embert kicsinált, az kurva nagy bűn,és nem a szép fajtából.
KedvelésKedvelés
De ő nem a te azonosulásod érdekében szerelmes vagy marad pap. Szerintem tök irreális ilyen várakozásokat támasztani, más helyett kitalálni, mit volna helyes tennie. Azt lehet mondani, hogy én ilyen ember miséjére nem megyek, de ne legyen kétely, miféle titkok vannak azoknál is, akik nem buknak le, és hány sima heteró világi ember él vissza hatalommal, ha “szerelmes”. Ilyenkor mindenki olyan erkölcsös…
KedvelésKedvelés
“számomra nem tragikus” Nem a te tragédiád, ne akarjál közönség lenni. Hanem az övé.
KedvelésKedvelés
Ebben most nagyon nem értünk egyet. P. Ritával értek egyet, ahogy elvileg te is. Nem az erkölcsösség mázával akarom én ezt bekenni, én is időnként bűnös, hibákat elkövető ember vagyok, mint bárki más, és eszemben sincs megmondani senkinek, hogyan legyen szerelmes, ilyenről szó sem volt. De te is számtalanszor leírtad, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet relativizálni. Az meg, hogy mások titkaira utalsz, és hetero világi emberek szerelmi bűneire, sima csúsztatás.
Lehet, hogy unalmas, és nem punk azokkal együtt bólogatni, akik ordas bűnnek tartják mind a pap, mind a püspök eljárását, de ez akkor is ordas bűn. Lehet szánni a szerelmes papot, de sajnos, ilyen embernek nincs helye az egyházban. Ha egyedül vergődik, meggyónja, éjjel nem alszik, érzi, hogy gáz, amit tenne, és nem teszi meg, akkor igen. Akkor ő egy szenvedő ember, aki képes megérteni a hozzá forduló hívek szenvedését is, legalábbis így szokott lenni. De ha cselekszik, és ezzel egy ritka, kihalófélben levő emberfajtát veszélyeztet, az igen durva. És aki ezt takargatja, abban meg a régi beidegződések működnek, amik a 21. században vállalhatatlanok. (mindig is azok voltak) Mi szoktunk imádkozni papi hivatásokért, nagyon kevés a jelentkező, és elenyészően kevés, akit fel is szentelnek. És ha fel is szentelik, egy ilyen egyházban mihez kezdjen? Ahogy Ferenc pápa is mondja, meg kell újulni, meg kell tisztulni az egyháznak, és az ilyen esetek ezzel mennek szembe. Lehet, hogy egy ekkora gigaintézmény megtisztításáról ábrándozni felesleges, kétezer éves cégről van szó. Nem tudom, merre lehet menni, hogy azért legyen, amiért létrejött.
Találkoztam alkoholista pappal, depressziós pappal, hitevesztett szerzetessel, kiugrott, megházasodott pappal, házas ortodox és görögkatolikus pappal, református lelkésszel, iszonyú sokféle bugyra van a szenvedésnek az egyházi hivatásokon belül, mint minden más foglalkozást űző embernél is. De részemről tiszteletet vagy együttérzést az érdemel, aki nem hazudik sem magának, sem az elöljárónak, sem más embereknek. És az nem elég, hogy én nem megyek el a miséjére, mert lehet, hogy nem is tudom, hogy mik a titkai. Vagy ha tudom, még rosszabb.
Szerintem semmi újat nem mondtam, ugyanazt a kupac szart tapicskoljuk egyébként. Csak én ebben nem látok semmi lírait.
KedvelésKedvelés
Ordas bűn, igen. Ezt leírta mindenki, én nem írom le százegyediknek ugyanazt. Arról írtam, hogy felismertem a “nemlehet” szerelem tragikumát, a saját érzeményeimet, illetve azt, hogy hagyományosan ezt a kínlódást szépnek tartja a művészet. Semmit nem mondtam a katolikus dolgokról, a cölibátusról (és nem is tudom komolyan venni, embertelen). A tekintélyszemély bukása, a tekintély sérelme engem azért nem ráz meg, mert eleve sem vagyok tekintélytisztelő.
KedvelésKedvelés
Hű, basszus, most jöttem rá, miért irritál ennyire, hogy a szerelmes levélről gondoljuk, hogy szép, lírai. Lehet, hogy az, lehet, hogy a művészet szépnek látja, lehet, hogy írni, epekedni szintén szép, de én is voltam ilyen áldozat. Gimis osztálytársam írogatott nekem kockás papírra verseket és leveleket hónapokon keresztül, nem reagáltam rájuk, mert a fiú taszító volt. Egy idő után annyira nyomult, hogy zavaró lett, mert agresszívvá vált. Bántalmazott, ebből botrány lett, én meg átmentem másik iskolába. Soha, egyszer sem láttam ezt szépnek, a másik oldalról ez iszonyú. Azért durva, hogy most jutott ez csak eszembe, mert egyfolytában a papról és az egyházról gondolkodtam. Nekem ez marha nagy tyúkszem, csak nincs napi szinten elöl.
KedvelésKedvelés
Az egyházzal, papokkal, szexualitásuk megélésével kapcsolatban szeretnék reagálni. Van egy atya, nagyon sok lelkiséggel foglalkozó könyv szerzője, csak tisztelettel hallottam nevét emlegetni: Henri Nouwen. Megdöbbentem, mikor kiderült, hogy elismerte homoszexualitását. Na nem nyilvánosan, csak baráti körben, sokat gyötrődve. Élete során teljesen elfolytotta ezt a hajlamot, bár a környezete bizonyos jelekből sejtette. Próbált így élni, depresszióval, alacsony önbecsüléssel, de mégis -ha lehet ezt mondani- egyház és világ előtt tiszta lelkiismerettel. Soha, senki nem említette (vagy tudott róla), hogy engedett volna élete során valaha is a hajlamának. Lehet így is, ő komolyan veszi amiben hisz, nekem ő ezért nagyon hiteles . Miért nem lehet ez így az alap minden papnál? Másik eset, pont ma olvastam:” Nem szeretnék egyedül megöregedni – kilép a papságból Füzes Ádám” (22 év szolgálat után.) Legalább komolyan veszi az Istenét, hitét, saját magát. Szerintem érthető, tiszta, bátor lépés.
KedvelésKedvelik 1 személy
Talán a Rossz nevelésben volt egy ilyen szál, nagyon érzékletesen mutatta be a pap epekedését a csodálatos hangú kisfiú iránt. Régen láttam, de úgy emlékszem, nem volt taszító, sőt, nagyon érzelmes.
KedvelésKedvelés
Hát mert az a narratíva. miA vágy törvényét néztük, ott is megjelenik ez az (életrajzi?) motívum.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó ez az írás. Tényleg a tiltott, a reménytelen szerelem, a szenvedés felromantizálása is oka annak, hogy benne ragadnak sokan destruktív és abuzív viszonyokban, és a saját érzelmeik és szenvedésük hőfoka, intenzitása miatt észre se veszik, mennyit ártanak, mennyire terhesek imádatuk tárgyának (a vágy tárgya nem autonóm személy a számukra).
Ebben a történetben, a levelek megfogalmazásában nagyon szembetűnő még az, hogy a katolicizmus, a katolikus egyház belső kultúrájára mennyire jellemző az, hogy egymás mellett lehet a nagy műveltség, szellemi kifinomultság és az alapvető testi és érzelmi dolgokkal kapcsolatos éretlenség,. Erről az egyik linkben szereplő Felszabtér blog egyik írása nagyon jól megfogalmazza, hogyan válik egy egész intézmény struktúráját és normáit meghatározó dologgá ez a fajta éretlenség és az ezzel járó hárítás.https://felszabter.blog.hu/2020/06/15/az_egyhazi_szexualis_abuzusok_okai_a_pszichologus_szemevel
És az is ott van még, hogy ha a szexualitás 99%-a eleve bűn (erotikus fantáziák, önkielégítés, házasságon kívüli szex, fogamzásgátlás, homoszexualitás), akkor az extrém bűntudat miatt vak lesz az érintett arra, hogy mi az, ami olyan bűn, ami nem “csupán” Isten elleni bűn az Anyaszentegyház szerint, hanem egy másik embernek is ténylegesen rossz.
A “különösen egy fiúval” a fiatal pap megfogalmazásában szerintem nemcsak arról árulkodik, hogy mi a norma az egyházban, hanem arról is, ahogy ezzel ő azonosulni igyekszik. Ez pl. azt is jelenti, hogy mivel egy konszenzusos homoszexuális viszony is főbenjáró bűn, nagyon nehéz lehet olyan visszaélésr jelenteni, ahol felmerülhet a konszenzusosság bizonyos foka (nekem ilyesmit sugall a lsértett elleni ejárató kampány).
KedvelésKedvelés
Az előélete két barátnő (a honlapja szerint). Nagyon nagy vívódás a világi közegben is vállani a homoerotikus vonzalmat, fantáziát, pláne a megvalósult aktust vagy szerelmet.
KedvelésKedvelik 1 személy
A beszámolóját olvasva olyan benyomásom volt, hogy nem fűzte őt ezekhez a barátnőkhöz igazán intenzív szerelmi kapcsolat, talán a komoly katolikus családi háttérből adódó gátlások meg a korából is adódó éretlenség miatt, ezért is tudott lemondani róla, és a pappal való kapcsolata a kialakuló bizalmas viszony, a naivitása meg a sok-sok alkohol miatt csúszhatott el olyan irányba, amire ő nem vágyott. Csak mivel sokat iszogattak előtte is kettesben, az egyházi közegben nehéz bizonyítania, hogy ő nem “bűnös”, mivel az egyházi vonalon már az is bűn, ha esetleg eleinte ő is vágyott volna egy ilyen viszonyra, sőt az is, ha nem zárkózott el a kísértéstől. Mert az egyház ideológiájában a homoszexualitás “förtelmesebb” bűn, mint a hivatallal való visszaélés, nyomásgyakorlás. Közben meg nyilván igen gyakori, részben mert vannak, akikazért tudnak lemondani a szex egyház által helyesnek tartott keretekben való megéléléséről, mert az nem vonzza őket igazán, ambivalens a szexhez való viszonyuk (ami lehet traumák miatt, lehet tiltott vágyak miatt is), részben meg a sima összezártság miatt is (mint a börtönökben meg a kollégiumokban). Ha viszont valakirôl kiderül, az azonnal zsarolhatóvá válik a közegen belül, és ha zajos botrányt csinálnak belőle, az egész egzisztnciáját elveszítheti. És nyilván István atya is tudhatott más rangos egyházi személyekről hasonló komlromittáló infókat. Ezt a “kez kezet mos” posványt akarja most megkavarni az egyházi kötelékekből való kilépést végre vállaló fiatal pap.
KedvelésKedvelés
Szerinted bevallaná nyilvánosan Dániel, ha lett volna benne ilyen vágy? Ez persze nem kérdés, mert hatalommal visszaélni, elzárkózó-menekülő és kiszolgáltatott férfit tovább nyüstölni, érzelmi jellegű igényekkel bombázni, lekötelezni stb. nagyon durva, de ha volt vágy eleinte, vagy legalább annak csírája és abból aktus (volt-e?), akkor a rajongástól torz idősebb férfi gondolhatja úgy, hogy csak a világ képmutatása, a dogma, a coming outhoz való gyávaság, a fel nem vállalt, de “valódi” homoszexuális én az akadály, igazából akarná a fiú is. Sokan valódi vágy, valódi aktus után is irtó zavarban vannak a homoszexualitástól (de a heterótól is tudnak lenni, az se mndig boldog vállalás, rengeteg görcs van ezügyben sokakban), pont Almodóvar kitűnő megfogalmauója ennek az aktus utáni zavarnak, szégyennek (A vágy törvénye), és a Szólíts a neveden álompárjának fiatal, tapasztalatlan tagjátis ez a szégyen béklyózza.
Tudom, utolsó szempont, mert nem ez dönt, de én a tettei, szándéka és persze a közhelyes pedó papkép alapján valami nyáladzó, pocakos, aranyfogú hatvanast képzeltem, ehhez képest dr. Mészáros István egy kifejezetten fitt, koraharmincas, férfias arcú és fellépésű, plakátra illő jelenség volt 2010-ben.
Az sem derült ki nekem, hogy tudott-e MI arról, hogy KD lefotózta a levelét, és volt-e alku, hogy “ha nem hagysz békén, akkor nyilvánosságra hozom”, illetve hogy miért tíz évvel később ugrott ki és állt elő ezekkel. Hogy ebben mi a motiváció és az események sorrendje, meddig tartott a zaklatás.
KedvelésKedvelés
KD verzióját olvastam el a kommented után az oldalán, és én is egy joviális bácsikának, apapótléknak képzeltem István atyát….
Teljesen igazad van.
Abban is, hogy sose fogjuk megtudni, mi miért történt. A katolikus hierarchia se fogja tudni, fogja akarni kideríteni, ez az egész terület egy vakfolt náluk, strukturálisan kódolt, hogy ne akarják látni és láttatni, milyen kerülőutakon élik ki a megtagadott vágyaikat, és milyen “szervezeti érdekek” meg hatalmi játszmák fűződnek ahhoz, hogy az ilyen homályosabb esetek ezután is homályban maradjanak, csak már kívülállók beszélhessenek róla.
KD esetében a 10 évvel későbbi nyilvánosságra hozatalt számomra elég jól magyarázza az, hogy mostanra jutott el addig, hogy feladja a papi egzisztenciát, más munkát, más életet próbáljon kitalálni magának, nincs már mit veszítenie, és az elégtétel vágya is mozgatja (vsz nkább az érsekkel szemben, ezért is akarják őt szemelyében hitelteleníteni).
Én egyébként felnőttként és már az apám halála után tudtam meg, hogy a falusi pap más ministránsokkal együtt őt is molesztálta gyerekkorában. Sose tudtam meg, meddig és mennyire, de azt igen, hogy a pap nyugdíjaskoráig misézhetett a kis falvakban és megvolt ez a híre, anélkül, hogy következményei lettek volna rá nézve. Apám harcos ateista lett, és a buzizása, alkalmi nőügyei mögött valòszínűleg ott volt az is, hogy bizonyítsa magának, ő nem lett ettől “olyan”.
KedvelésKedvelés
KedvelésKedvelés