Olvasóm, és mások is, elolvasták a Love storyt. És ezt kérdezi az olvasó. Hogy ezek után, én, bárkivel…?
Azért az, amit én egy embertől elvárok, ha kinyitottuk egymásnak a szívünket igazán, nem olyan nagy etwas. Mondhatni, egy suttyó rohadéknak kell lenni, hogy ne ugorja meg – az meg ritka.
Sokak kérdése ez a felnőtt élet második szakaszában, túl komoly veszteségeken. Belemenjenek még, érdemes-e? Lehet-e bízni “a férfiakban”?
Nem a bőröd a sár, a sár, az csak sár. Lehullik, lemosod. Te tiszta vagy, mint egy újszülött. Nem számít, a gyűlölők miket mondanak, a bullyingnemjáték hashtag alatt hogyan marcangolnak valakit, aki nem pont azt gondolja, amit ők. A gyűlölet az ő szemükben van. Egyvalami történhet: belém kerül a gyűlöletük, öngyűlöletté válik. Nem engedem. Pont ez a céljuk. Van bőven, aki lát és néz is máshonnan. Élem az életemet, írom a szövegeimet, tudom és értem, ki vagyok.
Úgy tűnhet, hogy a sérelmeimből szólnak a posztjaim: ez vagyok én, csupa harag, ütközés. Pedig… Nem találnám fel újra a spanyolviaszt, mert írói közhely: mondandóm csak éles, szembesítős, kemény témákról lehet, olyan mondandó, aminek van tétje, kockázata, mögötte elv és értékrend. Mármint akkor, ha közérdekű szövegek írójaként komolyan veszem magam, gondolatokat akarok formálni, kihívássá válni. Még az is inadekvát, hogy odaírjam: tök jól vagyok amúgy, nem az én rossz érzésem az ott, hanem az érvtelen, megzavart olvasóé. Minek ez? A szöveg, a kitartó blogolás mutatja az erőt, nem a hivalkodó posztok. Nemcsak béna, hanem eredendően hamis és öntelt is a lájfsztájlgiccs, amikor valaki az ismerősei körén túl is érdekesnek gondol olyan kontenteket, amelyek ihletforrása, hogy nem csinál semmit, nem gondol semmit, főz, tévézik, unja, siránkozik, bevásárol, és úgy él, ahogy mások. Hát még ha ezt metaforává is nagyítja! Életértelmezés a vágódeszka fölött, kis dicsekvés, hogy mit vett és hogy él, de menő, nagyon tetszik magának (medvehagyma, séftipp, rebarbara, vesekő, masnis papucs), és mindennek az átvitt értelme, magasabb jelentése, lélek, jövő. Jaj, de kínos. Kavarós, sértődött liba vagy, ennyi. Közben sehol egy valódi élmény, egy nem kifele szóló gesztus, egy nem mutogatásra szánt emberi kapcsolat az igazi életében.
A buta, egyszerű mindennapok boldogságáról nehéz jót írni. Főleg ha nincs benne új elem. Minden nap az van, ami van. Mondjuk, átbicikliztem a Tündérszikláig. Hálás vagyok az erdőért…? – full gáz: nem hálás vagy, aranyom, hanem szeretnéd, ha csorogna a nyáluk, hogy neked milyen jó. Vagy írsz valamit anyuról, vagy arról, hogy Téged Bántanak, és könnyeznének, hogy neked milyen nehéz. Vagy veled ráznák az öklüket, hogy milyen szemét, gonosz, csúf XY politikus (őket szabad legalja módon mocskolni, másokról véleményt sem!). Vagy hogy rossz neked ugyan (nyilvánvaló, gazdag országban csóróként), de MICSODA HUMORRAL ÉS INTELLEKTUSSAL KEZELED, jó, hogy oda nem írod ezt így szó szerint. Magukra ismernek az olvasók: nekik is rossz, ők is toporognak, facebookoznak, gyűlölködnek.
Mi a baj mindezzel? Az, hogy témátlan és íróiatlan. Mindezt (öntetszelgés, ostorozás, műmeghatás) ahelyett csinálod, hogy értenéd a világot akár csak vázlataiban, és korrektül, valódi tudással összeraknád a mondatot. Hogy végiggondolnál egyetlen gondolatot, amelynek tétje is van, és nem századik reprodukciója mások szavainak, vagy álságos közösségiség olyanokkal, akiket valójában csak használsz, kicsit sem érdekelnek.
Lehet talán erős, derűs hangulatot megírni a személyes részletekből, minden mutogatás nélkül. Néha sikerül. Békeidőben. De ahogy most állnak a dolgok, el kell rejteni az igazi életem részleteit. Ami megírható, nem túl érdekes (írom azért: edzésnapló, kultúrnapló). Ami igazi döbbenet és szépség, személyes, arra meg vigyázok.
Poszt on. Hogy szeretek, merek szeretni, az nem döntés volt (és nem is lehet szerelmet keresni, akarni), hanem ott volt, egyértelmű volt, megtörtént. Nem szeretem a szót, de sorsszerűen. Feleltem. És nem hagytuk abba. Fel nem merül egymás használata, semmi más az emberi kötődésen kívül. Miközben ócsárolnak, hogy bolond és veszélyes vagyok, prófétákhoz illő dörgedelmekkel (mitől félnek vajon ennyire?), én az elmúlt években olyanná váltam, akit ő, igen: ő, szeret.
Annyival erősebb az élet vágya, az élet maga a kellemetlen, elromlott embereknél, a kavarásaiknál, mindennél, amit okozni remélnek.
Akinek kérdés lehet az, hogy tud-e ő még valaha szeretni, hogy őt szeretik-e még valaha olyan tisztán, kamaszosan, félelem nélkül, az nem én vagyok. Az az, akinek sara van.
Lehet itt minden: netes találatok, pletyka, pereskedés. Ez mind nem lényeg, és nem csak azért, mert én nem vagyok kispolgár és nem attól félek, amitől a kispolgárok félnek, akik egy kommentbeli perrel fenyegetőzős blöfftől becsicskulnak, és bár korábban ők voltak a leghangosabbak, de szűkölve menekülnek, bocsánatot kérnek, ott se voltak.
Ami a lényeg, az az, és a halálos ágyon is ez lesz a lényeg, addig kísér: voltál-e aljas? Mihez kezdtél a boldogság esélyével? Elárultad-e azt, aki szeretett? A valódi morál. Nem a duma, a balhé, hanem az igazság, ami a szívekben és szervekben történt.
Van olyan is, aki döntésnek álcázza, hogy nem akad senki (és ő introvertált és minden). Ő nem nem tud, ő nem AKAR:
Én utálom ezt a beszédmódot. Persze, lehet azt mondani: ilyen kompromisszumokkal, amelyet a gyermekutálat, poszt-menopauza életkor, a férfiak cselédigénye és a nem túl kellemes természete, illetve külseje miatt volna kénytelen megkötni ez a nő, nem akar kapcsolatot. De nem ezt mondja, hanem azt, hogy nem vágyik rá. Minden őszintétlenséget, kimagyarázást, keménykedést utálok. Az igazi erő be tudja vallani, hogy nem erős, nincs szüksége páncél-beszédmódokra. Azt szagolni, annak a karjában ébredni, annak a hangját hallani, aki okos, szép, szeret, hát az olyan, hogy beszarás, ahhoz képest minden bánat bagatell. Vagy csak egy üzenet tőle, az is olyan, hogy dobban a szív. Azt hallani tőle, hogy jó vagy, izgalmas vagy… Ha tudjuk, milyen lehet ez, akkor sírunk is érte, ha nincs. Nem hangosan, nem hüppögve, mert ez szemérmes téma, de dacos deklarációkat sem teszünk. Még ha emelt fővel viseljük is, hogy nincsen, már nincsen, nem lehet, vagy csak képzeletben van, akkor is tudjuk: jó lenne, jó lehet, jó volt.
Ha ezt letagadod, ha nem vállalod a szeretés kockázatát, azt meg is érdemled. Azért vállaljuk, mert ennyire jó.
Szóval, hogy merek én…? Ez nem kérdés. Azért van, mert nem volt kérdés. Csak megyek az után, amit érzek.
És hát azért nem olyan durva ez a történet. Nem nekem durva. Enyém a megalázottak vigasza. Nem kell ehhez etikai-filozófiai alapozás (pedig létezik), érzem én pontosan. Nem én árultam el őt. Nem én hazudtam. Nem kellett hazudnom, nincsenek körülöttem hazug, sunyi viszonyok. Nincs olyan szereplője az életemnek, akinek ne mondhatnám el, hogy mi van velem, mik történtek, merre jártam. Nincsenek titkaim.
Én eleve sem gondoltam, hogy volna bármi garancia. Ki ígérhet örök érzelmeket? Én sem. Azt a babonát kell levetni, hogy én biztosan örökké szeretek, ő meg majd lelép. Mert lehet, hogy egyikünk sem szeret sokáig. Vagy épp én nem. Csak öröm legyen, addig tartson a kapcsolat, amíg az öröm tart, és ha nem tart, könnyen intsünk búcsút – ne nyűglődjünk! (Ez persze nem ilyen egyszerű. Ha igazán közel vagy, már nem csak öröm lesz, hanem krízis is, előjönnek a hordalékok, a fájdalmak, elakadások. De azért majdnem.)
Mit vár el az ember, ha garanciát nem? Azt sem várja el, hogy sokáig tartson. Hogy pontosan valamilyen legyen. Azt sem, hogy ne engem dobjanak. Még csak azt sem, hogy “ne csaljanak meg”. Ez mind része a csomagnak, előfordul. Nem ez fáj.
Én azt várom, hogy ne legyen unott, tegye bele a szívét, ha velem van. Ezért tehetek is, úgy viselkedem: szívből legyél itt, vagy ha nem megy, akkor inkább ne.
És röhögjünk sokat. Mindenen.
Közben maradjon szabad, külön ember, és én is az maradjak. Ne legyen érzelmi függőség, fojtogató légkör. Ezek jegyében írtam ezt:
szeresd magadat, mert más nem fog
– ez még előtte volt, 2018 nyarán, és fontos ilyeneket újraolvasni, mert nagyon sokat voltunk együtt a korlátozás alatt, és mindenképp elkezdődik egy megszokás, tapadás.
A másiktól várom még azt, micsoda elvárás!, hogy utána majd, amikor vége, ne legyen tahó, ne váljon iszonyatos, legalja módon inkorrektté. Ne akarjon bosszúból tönkretenni, ne alázza meg magát a szennyben. Azért ez nem olyan nagy elvárás. Ha azt mondanám: ő is ilyen, mindegyik, akkor gyanakodnom kéne, hogy én vagyok az ok. De ez nem igaz. Találkozik az ember mocskokkal, megdöbbentő viselkedésekkel, de nem vonhatja le a következtetést, hogy akkor mindenki ilyen, aki őt megszereti.
Nem szoktam meg ezt. Kész vagyok mindig, menetkész. Mindig újra megkérdezem: érzem-e még, hogy elemien jó? Jó ez? A választól függ, mi lesz másnap, maradok-e. Akár éjjel is el tudok indulni.
De visszarakom a pakkot a sarokba: amitől féltem, amire felriadtam, az mind a fejemben volt. A valóság egyszerű, szuszogunk tovább. Igaz, régen nem volt ilyen pakk. Hát, ennyi a különbség.
csak az olvassa. én szóltam 
Azért ez a Medium… Sose hallottam róla, de amiket itt felteszel, hát, na! Felnőtt emberek nem maguktól vagy a terapeutájuktól, esetleg a közeli barátaiktól kérdezik ezeket, hanem a világban élő ugyanolyan nyomorult emberektől, mint ők maguk? Gyermetegség azt hinni, hogy ezekre a kérdésekre a válaszok kívül vannak, nem? Aki sose beszéli ezeket meg magával, annak jöhet akármennyi sztori, akármilyen tanács, személyes élmény, csak arra jó, hogy turkáljon mások életében, de sehol nem lesz megoldás a sajátjára, nem? Vagy ez csak nekem evidens?
Szerintem egyébként az I will love again akarása vagy sodrása élethelyzettől függ. Mikor jövünk ki a kakából, akkor olyan jó egyedül lenni! Mikor meg már jó egyedül lenni, tiszták vagyunk, jó máshoz kapcsolódni. Én sose voltam gyáva vásárra vinni a bőröm, és mindig meg is fizettem az árát, de el se tudnám képzelni az életem magányosan. Vagy szerelem nélkül. Ha nem lett volna szerelem újra, akkor is szükségem van szeretetkapcsolatokra, intimitásra, még ha barátoktól is jön. Arra sokszor gondoltam, hogy nem is azért vágyom ennyire társra, mert azt akarom, hogy szeressenek – nyilván igen -, de az is eszembe jutott, hogy mi lesz a bennem gyűlő, kifelé áradni akaró érzelmekkel? Valakinek akartam magam adni, ez a jó kifejezés. Hogy legyek valaki számára vidámság, örömforrás, mert éreztem magamban, hogy még van bennem ilyen, és szerintem lesz, amíg élek. Az életnek ez is a része, legalábbis az enyémnek.
Fogalmam sincs, mennyi pofára esés kellett volna ahhoz, hogy ne legyek többé nyitott erre, de úgy tűnik, sok után is lehet újrakezdeni, mert minden személy más, nincsenek “férfiak”. Vannak béna férfiak, szemét férfiak, szomorú férfiak, önző férfiak, nemeslelkű férfiak, melegszívű férfiak, sérült férfiak, gyógyult férfiak, ugyanúgy, mint nők. Tanítják egymást hülyeségre:
https://ferfiakklubja.hu/mitol_ferfi_a_ferfi
gonoszkodnak az őket elhagyó, menekülő feleségükkel, mindeközben a gyerekeket eszközként használva:
http://www.elvaltapak.hu/
https://www.apakazigazsagert.org/,
vagy újragondolják az életüket, és tanulnak a hibákból, leülnek a szüleikkel beszélgetni, elmennek terápiába, elkezdenek jól élni, és nem utálják meg sem magukat, sem a “nőket”. Találkoztam ilyenekkel is, olyanokkal is, amolyanokkal is. Simán lehet tudni, milyenek, ahogy az exükről vagy a feleségükről beszélnek. Aki szereti magát, megbékélt az életével, tud folyton új dolgokba kezdeni, azzal üdítő beszélgetni.
Szerintem a magunk adásának, a bátorságnak, a fájdalom és sérülés kockázata vállalásának a hiánya vezet nőket ilyen-olyan csoportokba, és ez mindig sokkal bonyolultabb, mint a baszatlanság vádja. Döbbenet, hogy mikre képesek egyébként magukat nagyon spirituálisnak, nagyon tisztulni vágyónak beállító nők. Egy ilyen körökben mozgó férfitól tudom, aki a csúnya sztorikat is elmesélte nekem, mikor elege volt belőlük. A felszínen mindenki szeret, elfogad, befogad, árad, és közben a legaljasabb dolgokat hazudják egymás háta mögött, kisstílűen irigyek még egymás alkalmi partnereire is, simán rámásznak minden adódó lehetőségre, és ehhez nem kellett nagy fantázia, hogy el tudjam képzelni: látom is, nem csak hallom a sztorikat. Elképesztően sok kihasználatlan energia megy el mandalafestésre, egymás kéretlen tanácsokkal való ellátására, kommersz filozófiai okosságok hangoztatására, vélt gyógyítási képességek ajánlgatására (ebben még nagy pénzek is vannak), és főleg: intrikára azok irányába, akiknek van jó élete. Évente egyszer elmennek fesztiválozni a Balatonhoz, és iszonyú erőfeszítés árán elhitetik a többiekkel, hogy jól vannak, békében vannak magukkal, és ehhez milyen hosszú út vezet. Lófaszt! Tök magányosak. Most gonosz voltam, de én lehetek, tényleg ezt látom. Közben sajnálom is őket, mert ez is egy fajtája a túlélésnek. Mondjuk azt sose értettem, minek negyvenévesen ötvenes szolibarna guruk után epekedni, miközben lehet, hogy csak egy egyszerű, de nagyszerű, kevésbé feltuningolt férfivel kéne megosztani magukból valamit. Ahhoz kellene bátorság is, ami csak akkor jön, ha jól vagyunk magunkkal.
Erről nem csak a blogon olvastam tőled, van bőven sztorim 35+ -os, kicsi gyerekes vagy egyedülálló elvált nőkről, akiknek valahogy nem jön be a szabadság, nem tudnak mit kezdeni vele, kötődni akarnak, de nem tudnak, és ennek a kudarca folyik bele hatalmas energiákkal felesleges, ostoba vagy gonosz dolgokba. És olyan jó látni, ha valaki ezt lelki nemességből, önismeretből, intelligenciából kifolyólag elkerüli! És, igen, ahogy írod: szereti magát, sose magányos, mert mikor egyedül van, magával van, és az jó társaság. Van ilyen kollégám, szeretek vele beszélgetni. Ugyanígy a férfiakkal is. Aki magával van elfoglalva, az nem lesz PUA-tag, nem fog nőgyűlölni a neten, nem lesz troll semmilyen felületen, hanem kimegy az erdőbe vagy építi a házát, megtanul főzni a gyereke kedvéért, vagy mittudomén.
Beszélgettünk az emberemmel még az elején arról, hogy meddig akarjuk, és hogy mi lesz, ha már nem lesz jó. Azt mondta, hogy ha én már nem akarom őt, ő nem fog küzdeni, hanem eltűnik az életemből, és valahogy feldolgozza. Ha meg ő nem akar engem, meg fogja mondani, nem kell találgatnom. Fogalmam sincs, hogy tényleg ez lenne-e, de ez egy felnőtt válasz, szerintem.
KedvelésKedvelik 1 személy
Pont ez a nő igen magabiztos, a címbeli kérdés retorikai, a válasz pedig önerősítő. A Mediumon személyes publicisztikák olvashatók, a szerző arra apellál, hogy mások is így vannak vele. Nem tanácsot kér. kb. mint ez a blog, csak több száz szerző és több tucat rovat.
“Arra sokszor gondoltam, hogy nem is azért vágyom ennyire társra, mert azt akarom, hogy szeressenek – nyilván igen -, de az is eszembe jutott, hogy mi lesz a bennem gyűlő, kifelé áradni akaró érzelmekkel? Valakinek akartam magam adni, ez a jó kifejezés. Hogy legyek valaki számára vidámság, örömforrás, mert éreztem magamban, hogy még van bennem ilyen, és szerintem lesz, amíg élek.” Persze, ezzel így vagyunk, sőt, még erőteljes szexualitást is ki akarunk élni, az a kérdés, találunk-e embert hozzá, akivel érdemes és nem csak keserv meg bántás meg unalom, vagy irány a társkereső, baráti összeboronálás, pornó mocska? Nem. Szóval nem az a kérdés, mit szeretnénk, hanem hogy mi a reális – a posztbeli nő is ezt szeretné, amit te, csak nem jól áll a szénája a társkeresőn.
Az Evernessről írsz? Szkiba Te Fogadd El Magad, Én Azért Lefogyok Zsuzska zarándokhelye. Jó, hogy egyben vagy. De van-e olyan nézőpont, ahonnan ők nem érik be bénábbal, mint egy szolis sármőr? Neked könnyen ment a pasitalálás? Én fantasztikusan nem értem, hogy lehet akarni, rátalálni, sőt: randizni. Én már mindig benne vagyok, mire észreveszem.
Amúgy nem kell kertészkedni minden békésnek, lehet jókat írni neten is, én nem fogom be senki száját, lehet másokkal foglalkozni, van egy sor szellemes kommentelő és blogger, na de ami lemajmolás meg rosszakarat itt volt, az tényleg döbbenet, csak az ártani akarás, a tehetségtelen ambíció, a “mostantól én vagyok a vezér”, a “megható a sztorim”, a külsőségek mutogatása, jaj, fujj.
KedvelésKedvelés
Akkor ezt benéztem. Mármint a Mediumot.
Igen, az Everness. Szerintem sok magányos, kereső, és magának sokat hazudó ember látogatja. Biztos van jó oldala is, egyébként (fellépőként meg kereskedőként biztos jól lehet vele keresni), lehet, hogy van, akinek friss szelet visz az életébe. Szerintem ahhoz nagyon fiatalnak kell lenni, hogy komolyan vegyék azt, ami ott zajlik. De nem akartam fikázni, csak beláttam teljesen véletlenül az életfás függöny mögé. Van egy másik fesztivál is, az meg a fenntartható életstílusról szól, végül nem mentem el, de ott is kb ugyanez lehet, csak nem ezo, hanem öko vonalon. Mondjuk annak legalább van értelme is.
Nekem könnyen ment a pasitalálás, mondjuk eleinte tényleg csak ez volt a cél. Pasit akármennyit lehet találni, szórakozásnak jó, engem kifejezetten feldobott az elején. Viszonylag sokan írtak rám a társkeresőn, és nagyon jókat beszélgettem emberekkel, nem csak kretének vannak. Élveztem csevegni okos férfiakkal mindenféléről, miközben a társkeresés feledésbe is merült, ezt gyorsan tisztáztuk az elején. Vagy nagyon vidéki férfiakkal, akikkel végül sose találkoztunk, de nagyon jókat leveleztünk, szintén a romantikus szál lehetőségének feladása után. (Igen, belátom, meredeken hangzik, én is érzem, hogy így leírva totál gáz, de szerettem így, lebegve létezni, szabadnak lenni, erre az érzésre most is szívesen gondolok vissza, mert súlyos terheket dobáltam le nagyon rövid idő alatt.)
Nekem fura, vagy csak más véleményem van a társkeresőkről. Szerintem ugyanolyan, mint bármely médiatermék: lehet szidni az ilyen-olyan csatornát, a reklámokat, a sorozatokat, a vetélkedőket, de sok ember nézi, van róla véleménye, és akármilyen szar, beengedi az életébe. De van, mikor értékes művészfilmet vetítenek. Szerintem a társkeresőn is vannak értelmes emberek, én találkoztam is párral, és a mai napig szívesen emlékszem ezekre a beszélgetésekre. Nagyon kevésből lett bármi, de nekem egy kútból kimászva segített a szárítkozáshoz. Nem használtam ki senkit, és én sem engedtem, hogy használjanak. Érdekes egy világ ez. Vagy nem is külön világ, csak interaktív arcképcsarnok. Én nem nagyon mozgok más körökben, mint a barátaim, ezért olyan bugyrokba láttam bele, amikről csak filmekből meg könyvekből tudtam, hogy léteznek. Egyébként meg olyan emberek között, akikkel rendszeresen találkoztam, mert együtt táncoltunk, a gyerekeink csináltak valamit együtt, vagy csak ugyanoda jártunk, sose villant össze senkivel a szemem, mert hiába gondolkodtunk egyformán, szerettük ugyanazokat a dolgokat, nem tudtunk még egy túrát sem végigbeszélgetni úgy, hogy már öt perc után ne untam volna. Aki tényleg érdekelt volna, az másvalaki férje volt, tehát totális tabu.
Soha többé nem mennék fel ilyen oldalakra, mert tényleg csak pasitalálásra jók, illetve nekem önismereti játék is volt, kb. vissza az életbe expresszvonat. A randizás nagyon vicces volt, de sose éreztem magam szar embernek tőle, mert mindig tiszta lappal játszottam, senkit nem vertem át. Minden randin kb tíz perc alatt kiderül, akarunk-e egymástól valamit, vagy csak dumálunk egy jót, mert mindketten ráérünk, és érdekel, amit a másik mondani szeretne. Egyetlen percét sem érzem így, utólag elfecsérelt időnek, mert nagyon megválogattam, kivel állok szóba. Volt, amikor azt hittem, lehet kapcsolat, de gyorsan rá kellett jönnöm, milyen nyomorult leszek, ha ezt elhitetem magammal. Számomra egyébként az sokkal nagyobb kiábrándulás volt, mikor olyan rendezvényekre mentem, ahol kb azonos érdeklődésű emberek voltak, és a valódi találkozásokkor, új arcok megismerésekor döbbentem nagyokat. És kifejezetten rosszul éreztem volna magam, ha a barátnőm szülinapi bulijába eljön az a pasi végül, aki szintén szingli apuka volt, és nekem akarta volna bemutatni. Sokkal jobb volt egyedül egy olyan társaságban, ahol mindenki párosan mulatott, csak én nem, nem kellett kínosan feszengenem senki mellett, hatalmasat táncoltunk, és jó volt.
De aminek következtében végül szerelmes lettem, az az volt, hogy nyitott szemmel jártam a világban, úgy kerestem kevésbé direkt módon, hogy a magam számára vállalható legyek. Nekem ez nem ment, hogy csinálom az életem, és ha jön egy olyan valaki, akkor megtörténik. Az látszott, hogy jól vagyok a bőrömben, nyitott vagyok emberek felé, felszabadult vagyok, és ez sokat segített. Valódi szerelmet tényleg nem lehet körülményeket mesterségesen generálva ébreszteni, sem csiholni. Az vagy van, vagy nincs. Ez nem is kérdés.
De az is érdekes lehet, hogy aki úgy van vele, hogy éli az életét, és ha jön jön, ha nem, akkor nem, milyen utakat hagy nyitva akár tudatosan, akár tudattalanul. Milyen alkalmakat teremt magának, ahol beszivároghat a romantikus szál? Mikre nyílik meg, kiért rajong, hova jár, kikkel barátkozik, milyen új tevékenységekbe veti bele magát? Szerintem aki felnőtt, önazonos, élő szexualitással rendelkezik, törődik magával, az vonzó, és akár akarja, akár nem, lesz, aki vonzódik. Az sokkal nehezebb, hogy olyanra lehessen rezonálni, aki méltó. Most el is gondolkodtam picit a saját kapcsolatomon ezen a vonalon, már megérte ezt a sok szót leírni…
KedvelésKedvelés
Tudom, hogy lemaradok sok mindenről, de én teljesen bojkottálom a tévét és a reklámot, ad blocker van és DVD-t vagy letöltött/megvett filmeket nézünk csak. A fiam kimenti a szennyből a tonhalkonzervet (pl. a Csernobilt megnézette velem).
KedvelésKedvelés
“Milyen alkalmakat teremt magának, ahol beszivároghat a romantikus szál? Mikre nyílik meg, kiért rajong, hova jár, kikkel barátkozik, milyen új tevékenységekbe veti bele magát?”
Nekem már ez is túlzás, teremteni (akarni), “nyitott szemmel járni, de nekem nagyon tartalmasak az ahogy esik-úgy puffan, spontán és régi kapcsolataim is.
“Szerintem aki felnőtt, önazonos, élő szexualitással rendelkezik, törődik magával, az vonzó, és akár akarja, akár nem, lesz, aki vonzódik.”
Van blokkoló. Például túlintellektus, színésznői vagy hasonló munka, trauma, gyász, rák, életkor, sok gyerek.
KedvelésKedvelés
“Most el is gondolkodtam picit a saját kapcsolatomon” Mire jutottál?
KedvelésKedvelés
Igen, értem. Nekem sincs tévém 20 éve, de amire kíváncsi vagyok, mert több, jó ízlésű ember javasolja, azt megnézem. Többnyire megbánom. Filmeket nem, de más egyebet igen.
Azt hiszem, több agyműködést nem igénylő dolgot engedtem be az életembe az utóbbi időben, de néha én is nézek trasht, most meg, hogy sokat ülök gép előtt, keresek a gyerekeknek okosító videókat, belefutok hülyeségekbe is.
Amire jutottam, azt nem fogom ide kiírni, mert egyrészt nem jutottam még semmire, másrészt hosszú távon érdekes, mert folyamatában jövök rá dolgokra. Azért az nagy előny, hogy nem vagyunk házasok, nem hazudtuk, hogy together forever. Teljesen más így kapcsolatban létezni, nincs meg a kényszer, hogy jó legyen, csak tényleg jó. Ha meg már nem, akkor nem. Most nem is az emberen gondolkodom sokat, hanem az együttélésen. Most úgy gondolom, több hátránya lenne, mint előnye.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Azt mondta, hogy ha én már nem akarom őt, ő nem fog küzdeni, hanem eltűnik az életemből, és valahogy feldolgozza. Ha meg ő nem akar engem, meg fogja mondani, nem kell találgatnom.” Ezt mondjuk, ja. Ebből az lett, hogy az első kicsit is riszki helyzetben biztos voltam benne, hogy ennyi volt, soha többet, be is feszültem, ő meg nem értette.
KedvelésKedvelés
2016-os poszt, nagyon így, csak ugye azóta megtörtént.
“Most már sok olyan ember van körülöttem, akik nem ismerték Jánost, nem is tudom nekik elmesélni, ő miféle szintet állított be emberileg, érzelmileg, és nem érzik azt az én régi, idealista, nem sportos, kisgyerekes anya-lényemet, a feleséget, a családban élőt. Látnak most virulni, és legnagyobb döbbenetemre szingliként kezelnek, vagy azt hiszik, társtalálási céllal pörgök annyit az ezüst sortomban az izmosak között. Biztatnak, hogy az élet szép, lássam meg én is. (Döbbenten nézek rájuk. Én ne látnám?)
Kérdik, hogy én miért nem. Nem akarok társat? Nem lenne könnyebb?
Ó, ez nem döntés, mondom erre. Nem történt meg. És, azt hiszem, így, hogy nem történt meg, nem lenne könnyebb az életem azzal, aki mégis akadna. Olyan, aki nem csak reménykedés, aki nem lesz idegesítő, hogy helyet kér az én sok változós, bonyolult életemben. Aki nem elvár, akihez nem igazodni kell, akinek a jelenléte nem azt jelenti, hogy közös döntést kell hozni a legsajátabban (gyereknevelés, időbeosztás, zenehallgatás, mert az ne legyen, tévé se legyen, pénzköltés, hány fok van a lakásban, mert azt most megmondom, Béla, hogy héttel kevesebb). Értem én, nem kell együtt élni, csak mondom, hogy akiért én akár német heavy metalt is hallgatnék, vagy nem bánnám, hogy dohányzik, az nem történt meg velem, bennem.
De azért vidám az élet, ha érted, hogy mondom.”
KedvelésKedvelés