Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?

Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Ettől valahogy úgy hat, hogy mások hibája, a világ hibája az állapotunk. Miattuk nehéz nekünk, ők nem értik meg, nem is hallottak róla, milyen buták, tévedésben vannak, énbezzeg művelt vagyok és empatikus. Kirekesztenek, nincs parkolóhely, adókedvezmény, gyógyszertámogatás.

Ha nem mások hibája és nem is kell segítség hozzá, akkor elég a csodálat. Mert figyelmet kelt, lehet vele szerepelni őszinteség és másoknak való segítés címén.

Különösen az angol nyelvű neten dívik vitában bedobni a rövidítést, varázsszót (disorder, condition), amitől aztán igazad van rögtön. Ami megvéd. És amitől különleges vagy. Keringenek a mindenféle betűszók.

A legtermékenyebb identitásképzés ez: amikor valaki kinagyítja és elnevezi, egyben paradox módon ki is húzza a fogát annak, ami vele van.

Jó kis kapaszkodó ez.

Amint elnevezed, szinte nincs is, megszűnik homályos, kavargó problémának lenni. Kiiktatja azt a gyanút, hogy te vagy az egyetlen ilyen istenverte átkozott a világon. Szinte büszke is vagy rá. A Szó nagy könnyebbség. Biztosan nem az van, hogy béna vagy és elszúrtad. Veled ez megtörtént, nem tehetsz róla. Erkölcsi tartást ad. De legalábbis közösséget teremt a többiekkel, akiknek ugyanez a bajuk.

Aki beteg, az együttérzést és segítséget érdemel. Nem fogják elítélni, vádolni. Ki tenne ilyet egy beteggel?

Mi a gond ezzel?

A néven nevezés gyakran sima (és téves) öndiagnózis (“I did the research”) vagy olyan divatdiagnózis, amelynek sulykolásához sokféle érdek fűződik (például agresszív a gyógyszermarketing, vagy eü pénzek függnek az orvos megállapításán).

Általában is látszik, hogy a diagnosztizáltak élvezik a diagnózisukat, extrának érzik magukat, együttérzésre apellálnak és szívesen panaszkodnak a nyilvánosságban.

És az a tény, hogy van egy valódi diagnózisod, nem lehet érv egy elvekről, értékekről, közösségi ügyekről szóló vitában: semmi személyes nem való oda, mert az érintettség ront a tisztánlátáson, nem szakértő leszel tőle, hanem elfogult.

A diagnózisok hangoztatói gyakran játszanak megúszásra, könnyítésre, teljesítmény nélküli elismerésre, feltűnésre.

Indololatlanul felnagyítják egyes bajok súlyát, hogy ezzel bizonyos vádakat kivédhessenek és a szembenézést megúszhassák. Például igen kevés valódi (tehát veleszületett vagy szerencsétlenül szerzett, nem pedig elhanyagolós életmóddal kirobbantott) betegség van, amelyik elhízást okoz. A túlnyomó többség rosszul él. Lusta, be van oltva sport ellen és zabál (kéne ezt finomítanom, de vonaton ülök, és lemerülök mindjárt). Vagy, nem az anorexia meg az edzésfüggőség a veszély itten, nem ettől kellene a lányainkat sem féltenünk.

Az étkezési zavarosak görbe tükrében az a normális, aki fesztelenül, naponta sokszor, kívánságalapon, unalomból összevissza eszi azt, ami a közegében finomnak, csemegének számít, őt hagyják békén, ő aztán nem számolgat, korlátoz, diétázik. Mindenki más, akinek az agyán át-átsuhan a tükörbe tekintve, hogy tán nem kéne ennyit enni, és szorongva tépi fel a csipszes zacskót, aminek bezabálása után rémesen szarul és bűntudatosan érzi magát, vagy aki kihagy egy étkezést, vagy lemegy sürgősen a konditerembe, mert sok volt az ebéd, mindenki, aki követett már módszert, böjtölt, érezte rosszul magát a túlsúlyával, akart fogyni, étkezési zavaros. Kedvenceim az atipikus anorexiások, akik feszengenek egy kicsit a kaján, de sehol nincsenek az igaziakhoz képest kényszerességben, az étel elutasításában, és nem is fogytak le vészesen, csak hát irigylik a valódi anorexiásokat övező pánikot, figyelmet, gondoskodást. És ha ők nem kapnak ilyen figyelmet, akkor őket diszkriminálják a kövérségük miatt.

Depresszió. Egészen szerves, egyszerű szomorúságokat titulálnak annak. Olyanok reakcióit, akik ha az adott élményre nem mély bánattal reagálnának, na, akkor lenne igazán baj, mert az nem emberi reakció.

Lipidéma. Rengetegen mondják magukra, hogy nekik az van, ez meg is védi őket, nem tehetnek róla, és hibáztatják a buta és fat shamingelő orvosokat, olyan nők, akik simán csak kórosan elhízottak. A jelenség létezik, éspedig egy durva hormonzavar, az elhízásnak egy olyan fokában, ahonnan már nemigen lehet visszajönni, nem lehet lemozogni, leműteni, és visszafordíthatatlan a károsodás. Nem, nem ismeretlen az oka, ezt onnan tudjuk, hogy senkin nincs lipidéma (zsírödéma), aki gyerekkorától kezdve sokat mozog. Sokkal előbb kellett volna másképp élni, és EZÉRT is fontos, hogy legyen szó erről. És de, van jelentős javulást hozó gyógymód, ez pedig, láss csodát, az IF, az autofágia és a ketó.

Tehát nem biztos, de jó esély van rá, hogy a te bajod nem betegség. Ne nevezd el magadnak, ne süsd magadra.

A te bajod lehet a társadalom baja, a tipikus és normálisnak gondolt életmód,  konformizmusod vagy az elidegenedett, atomizált közösség.

És lehet teljesen egyéni hülyeség, rossz döntések, jellemtelenség, önsorsrontás vagy csak pech eredménye.

Ne turnézz nyomorral. Élj teljes életet, mutass fel munkát, tehetséget, felismeréseket.