Ebben a nem túl hosszú és nem nagyon fejtegetős bejegyzésben szeretnék rámutatni arra, milyen súlyosan terheltek a szavaink.

Az, ahogyan fogalmazunk, gyakran eltorzítja, meghamisítja a valóságot.

Azt mondjuk válni készülő, elköltözést kezdeményező emberekre:

felrúgta a házasságát

otthagyta a családját

lecserélte egy fiatalabbra

szétrombolni egy otthont

Lehet, hogy neked jól jön ez a hibáztatós beszédmód, a morális pánik. De tudd: mindig az lép, aki nem megúszós.

Aki nem bírja tovább.

Aki annyira nem bírja már, hogy vállal kockázatot is. Szavak, kövek záporát.

És mindig az marad, akinek a helyzet úgy, nyűglődve, feszülten, némasággal együtt is megéri. Mert kényelmes. Mert eltartják. Mert felmutatható a kertvárosi tökélyélet. Mert annyi pénzt beleöltek a lakodalomba. Mert jól néz ki, hogy ő férj. Teljes boldogságból, jól működő kapcsolatból nem válik el senki. És rendbehozható, hétköznapi problémák közül sem. Azért sem, mert arra járt egy jobb. Senki nem esik unalmában szerelembe. Szeretőzni, azt szoktak, jogosultan és önösen, de az nem érinti a házasság épségét, már így ránézésre. Sok nő nagyon is jól elvan ebben, hogy homályosan vagy akár biztosan tudja: folyamatosan “megcsalják”, de hazajár a férj, otthon eszik, tolja a pénzt. Neki a férje nem szexre vagy érzelemre kell.

A megcsalás is iszonyúan hipokrita szó az ilyen józan alku típusú házasságokban. Nem lehet csalni azt, ami sosem volt teljes, fontos, ami nem volt komolyan gondolva, vagy ennyire elromlott. Az már nincs, és ti, ti ketten rontottátok el. És a dráma nem is az, hogy milyen fontos és most elveszítitek, hanem az, hogy minden kritika nélkül úgy rendeztétek be az életeteket, hogy függjetek tőle.

Ezek képmutató, hibást kereső szövegek, olyanok vádjai, akik nem akarnak szembenézni azzal, mivé lett a kapcsolat.

Miből válnak el? Hosszú évek gyilkos, felőrlő, személyiséget erodáló unalmából. Abból a stresszből, rossz kommunikációból, amely letörli a mosolyt, az életkedvet pár év alatt. A meló átnyomásából. Az igazságtalan vádakból. A kicsinyességből. Az érzéketlen szexből. Az egymásra-nem-vigyázásból, az örömtelenségből, a hisztiből, az önzésből válnak el (vagy fontolgatják a válást). A kihasználós játszmákból. A funkcióvá válásból.

Sőt, még abból se. Mert a gyerekek. Mert a ház. Mert a félelem. Mert mi lenne velem egy keresetből.

Nem igaz, hogy csak küzdeniük kéne. Tudják ők jól, miért nem küzdenek. Hallgatnak, várnak, megmagyarázzák, átevickélnek az évtizedeken, páncélt növesztenek, és eltelik az élet.

Néhányan válnak csak el. Ott általában egy nő van, aki erősen akar valamit, és nem hagyja annyiban. Nő, aki nem bírja tovább, máshogy akar élni, és elválik. Vagy nő, aki a férjet, akinek szeretője, választás elé állítja. Férfiak helyett mondják ki azt, aminek legfőbb ideje.

Szóval jusson ez eszetekbe, amikor ismerősökről ilyen megfogalmazásokat ejtetek ki a szátokon. Mert ez gyávaság.

Vagy a házastársatokról.

Vagy önmagatokról.