Na, csak rávett a Medium, hogy előfizessek rá. Havi öt cikket hagyott olvasni, utána már baszogatott. Az ilyennek én csakazértis ellenállok, nem spúrságból (mert nem nagy összeg), hanem punkságból, és elmegyek papírkönyvet meg újságot olvasni, esetleg kivárom a következő hónapot, vagy elolvasom másvalaki kütyüjén. De amúgy nekem az angol nyelvű, ékesszóló netes publikációk és női szerzőik a fő inspirációim (akkor is, ha nagyrészt hígabbak, mint ami nekem elég, témában és beszédmódjuk miatt is), így beruháztam az éves díjat, és nektek is meg akarom mutatni a Medium.com szövegeinek jellegzetességeit. Milyen odaát, a szép új világban a nők intellektuális csacsogása?

Lehetne jó is, és sokszor jó. Vannak ott ám ilyen mondatok, ezért olvasom:

…some women had originally gotten their implants to please husbands whom they are now divorcing.

View at Medium.com

De van a mérhetetlen önsajnáltatás, a “magamba szorultam, hát a világba harapok” stratégia, mindez elképesztő önbizalommal és nyelvi fegyvertárral. Kedvencem a Your Fat Friend nevű szerző, akit egyébként úgy hívnak, hogy Paige Fieldsted, és könyveket is ír. Nála visszatérő elem a levadászott sérelem, amelynek megörül, és amelyre drámázva reagál, majd iszonyúan csúsztat aztán az érvelésben is.

Nem így képzeltük mi el a nők megerősödését. Ez nem tisztességes, ez nyafogás, önérdek-kimaxolás morális fölénnyel, megúszás és a könnyebb út keresése.

Ez minálunk, magyarul is megesik: hősünk az utcán, a postán, a melóban épp csak hall valamit, amit nem is neki szántak, de neki fontoskodni van kedve, ezért jól felfújja, bevonja teljes felháborodásával a bagatell esetet, és sunyin kerekít belőle a Facebookra egy Nagy Társadalmi Igazság sztorit, persze a főszereplő tudta nélkül, kibelezve, az előre elkészített koncepcióhoz igazítva, fullánkosan, meghashtagelve. Aztán pedig fogadja a hódolatot. A koncepció ingatag, mert az elvekhez és a következetességhez a szerző nem elég okos vagy gyakorlott (lehet több TGM-et olvasni!), az illetőnek ez nem saját története, a kipécézett valaki pedig nem fontos embere, a szerző csak összeszedte a morzsát. Az ügy mondvacsinált, írni nem annyira tud, de “kell” neki (magára vállalta). Háborogni és egózni annál inkább tud, és persze rohadtul unatkozik. (Van erre késztetésed? Ne engedj neki!)

Ilyenben fogannak a következők. Beszédhelyzet: a mintegy-véletlenül-kihallgatott-beszélgetés.

We sat down at the diner and began a conversation with the couple next to us, an outgoing pair, eager to talk about the sports news of the day.

(…)

Between my friend’s remarks, pieces of our neighbors’ exchange lodged in my skin like shrapnel.

Arrül van szó, hogy a páros egyik ismerősének avagy rokonának le kellene fogynia, mert baj lesz.

Lefordítom, mi a srapnel. Senki nem mondhatja ki az igazat, mert azt csak én tudhatom, és esetleg meg találok sértődni. Nemhogy nekem nem, rólam sem mondhatja: másokról sem, a közelemben sem. Alaposan moralizálok egyet, hogy így szerezzek némi fölényt, mert nekem nem jön jól az, amit beszélnek. Az igazság, hogy tudniillik széthízni veszélyes. Ez nem is igazság, nem úgy van, meghajlítom a személyes érzékenységem miatt a tényeket is.

Was this how thin people spoke to one another when fat people weren’t around? Was this how my family and friends talked about me? I had long suspected it was, but hadn’t heard it firsthand.

Amivel ki is mondta: őt nem szokták bántani.

Ez itt az identitásképviselet rákfenéje: az emancipáció és reprezentáció folyamatában a személyes érzékenység minden mást felülír, zsarolási eszközzé válik (pont Your Fat Friend rendszeresen jön ilyen testi tünetekkel: amikor kövér büszkeségét sértő jelenséggel találkozik, akkor neki a bánattól és elnyomottságtól zúgott a feje, dermedten ült, feltolultak az emlékei, megfagyott a vér az ereiben, szavát sem lehetett venni egész este, nem tudott aludni), és arra használja, hogy elhallgattasson vele másokat – akik egyébként nem is hozzá beszélnek. De ő figyel.

És az érvek. Nem hiszem, hogy nektek részleteznem kéne, ez miért csúsztatás:

Many fat people live free from the complications popularly associated with their bodies. Many fat people don’t have diabetes, just like many fat people do have loving partners, despite common depictions of us. Although we are not thin, we proudly report, we are happy and we are healthy.

És:

Your assumptions about fat people’s health might be wrong. Your fat coworker might deadlift every day after work, or be a competitive swimmer.

https://healthcareinamerica.us/if-youre-right-about-your-fat-friend-s-health-94a3ae1bd0ca

Tudjuk, hogy jól jönne nektek, ez volna az érdeketek, tudjuk, hogy kedvesnek illik lenni, és még van is valami az érvekben, de az igazság, sajnos, erősebb.

Van ez is (meglesz az öt az újaknak, aztán…!). Döbbenet az önigazolásnak és az érzelmi sértettségnek a női üggyé felöltöztetése, ahogy a gyerek lesz a csatatér a férj ellen, ráadásul felnőtt gyerek. És vajon miért akart ez a nő maradni a házasságában?

View at Medium.com

És ez a baj ezzel a műfajjal (a műfajjal, nem egyes szerzőkkel): érvelési parádé, formállogikailag megáll (ha megáll, de bőven van csúsztatás, érvelési hiba is), és meg is érint, de a premisszái tévesek, és a koncepció, amelybe ezzel az arzenállal bele akar húzni, eleve téves, káros, átlátszóan önös és hiú.

Vagy van egy ritka ételérzékenysége, és puffog rajta, de úgy, hogy közben széthasad az öntudattól és a közléskényszertől: látod, nekem mim van?

Ez is. Panaszkodva dicsekszik. Csak azt akarta elmondani, ő mekkora király, és ehhez kellett valami ellentétszerűség. Imádja, hogy ő MÁS, és észre sem veszed, ennek máris morálisan önértéke van. Senki nem mondott neki semmit, de a durcásan öntudatos szerző elképzeli, miket kérdeznének tőle, mit furcsállnak rajta, és NYÍLT LEVELET ÍR, amelyben beszól mások cipőjére.

It doesn’t matter to me one bit if you think women shouldn’t have big, strong shoulders. Can I just use the 90 pound bar so I can get my shrugs done? You’re in my way.

View at Medium.com

Nekem is van hasonló, de ő tényleg engem baszogatott, leállíthatatlanul, meg felidézte apámat:

hogyan viselkedj hatalmaskodókkal?

Van aztán az, aki bármikor kész kritikára, és rákezdi, aztán lövi, csak lövi, nagyon meggyőző – ehhez képest a saját életét, fejlődését kevéssé tolja, sőt, pont a harsány kritika fedezi el, hogy ott a sajátban semmi se történt. A kritika akkor ér, ha van fedezete, ha közben öntökéletesítesz, végzed a feladatodat, jobbá válsz. Ha magaddal szemben is használod.

Hányan, de hányan jöttek ide is a blogra, választottak egy nicket, csak mert volt idejük meg képük, és erőltették a “kritikus” hangot: ha neked szabad, nekem is szabad! Majd én rajtakaplak! Csakis basztatás volt, figyelemkövetelés, nők közé betörés (férfiak játéka ez) és visszavágás azért, amit kénytelen volt meglátni a posztok tükrében: hogy az ő élete középszerű, ellustult, igazodó, nyomorú, spúr.

Nekem hasznos a béna érvelés a kommentekben és a Mediumon is, mert ha látom mások publikációs gyarlóságait, akkor formálódnak a magammal, a saját kitett dolgaimmal kapcsolatos normáim. Végső soron pedig az formálódik, hogy hogyan választok értéket, hogyan gondolkodom és élek, mire mondok nemet. Belülről nézve, írás közben nem látom mindezt.

Tehát, a tanulság:

Nincsen ügy. Ezt rettentő csalódás, de ahogy a beszélgetéseket figyelem (évek óta), elidegenedtem az Ügytől. Ahogy Vári Györgynek vagy Gréczy Zsoltnak nekiestek, azok az érvek, életidegenség, rideg dogmák, életnemismeret és szexellenesség, és ahogy ehhez képest Bojár ügyében pedig kussoltak, elképesztő. Végignézték azt is, ahogy engem ki próbáltak csinálni, szó nélkül nézték végig, és ők nem is a legvérmesebb ostobák. Nem tudom, mi lehet érvényes Ügy, és ha volna ilyen, akkor is félnék, hogy felhasználják a személyemet, és szektássá válok. Ez nagy változás bennem 2012-höz képest, akkor behúzott az alter közösségi érzet.

Én egyszerűen gondolkodó, különálló, művelődő, közepes mennyiséget (saját témákban) beszélő, többet hallgató, még többet viccelődő emberré akarok válni. Magánemberként szerzem ehhez az élményeket, erőt, ihletet: az élvezetes, minőségi, vicces, saját dolgok érdekelnek, nem sajnálom rájuk a pénzt, utánajárást. Ha valamivé közöségi lényként válni akarok, akkor inkább intellektuális szívemberré (van ilyen?) az ítélő-háborgó helyett. Eredetivé, megértővé, árnyalttá, olyanná, aki nem zsarol, nem kér számon örökké valamit másokon, és nem tetszeni akar, nincs is rájuk szorulva. Magáért szól, de azt elvárja, hogy elmondhassa önmagát, nem tűri a lehurrogást és a nyomást. Minőséget ír, és van, aki érti, és ez neki elég, mert nem kifele él. Aki lehetőleg nem szajkóz elfogadott véleményeket, akkor sem, ha azok az alterságon belül elfogadottak.

Mi van akkor, ha Ügy nincs? Énem van, amely így vagy úgy lát dolgokat, értékrendje is van ennek az énnek, de nincs előzetes koncepció, hogy én most levadászom azt, aki – például – beszól az edzőtermi nőkre. Egyrészt ezt megírta más, másrészt tök ritka, harmadrészt: igen, az edzőteremben van egy csomó gázos, buta, előítéletes ember, most beszéljünk valami másról. (Viszont élőben szoktam ám visszaszólni, amikor egy pocakos statisztakolléga nekem kifejti, hogy a gyúrás nem nőknek való, nem áll jól nekik, hogy apám, én helyetted csinálom.)

Csak a lényeg számít. Hatékonyan, egyszerű derűvel, nem hisztizve élni, érzelmileg egyensúlyban lenni, az egyensúlytalanságot egyedül intézni (mint a készpénzfelvételt). Mélységes magánügy egy csomó minden, ami velem történik, egyáltalán nem tud téma lenni, pláne dráma, és el is rontana íróként: pitiáner súrlódások, múló hangulatok, a testemmel kapcsolatban egy csomó apróság, érzelmi élmények, praktikus történések és a vénuszság – kivéve a magas irodalom, ahol a pici is nagy lehet, a magánügy is szép, ha érvényes és jól meg van írva, de az nem a blogon van, és nem is érvelő vagy jelenségláttató szöveg. Utóbbiakban botor amatőrizmus hisztizni, sőt, úgy általában magamról vallani sem szerencsés.

A kezdő meg az unatkozó az, aki mindenből nyilvános posztot ír. Neki a körömlevágása is az elképzelt olvasónak szól. Az évek alatt, jó arányú élettel, kellően mozgalmas privát élmények mellett megtanulja az ember kiszedegetni történések közül a témának valót. Nem azért, hogy meg ne tudják rólam, sebezhetővé ne váljak, hanem mert másoknak ez érdektelen, ez túl kicsi és efemer a megírásra. Az, hogy nekem valami mennyire rosszul esik (amit nem annak szánnak), nem lehet téma. Nem illik nyafizni, élni kell.

És: én sem vagyok origó, nem biztos, hogy nem én vagyok épp a gyarló, téves ítéletű.

Erre paradox módon a jellegzetes hangulatú gonoszkodás döbbent rá, amelyet G-vel szoktunk űzni. Nem píszí, de felhozza a kozmetikázatlan, nem elegáns énünket. A felhozatal felszabadító, megmutat minket önmagunknak, közben tudjuk, amit tudunk, mondani sem kell, mi az értékrend (közös), eleve olyan a hangsúly is, hogy tudjuk mi jól – és aztán, az ilyen összekacsintás-tivornya után mehet ki-ki helyesen élni és ítélni.

Amit gondolok, nem biztos, hogy úgy van másvalaki szubjektív valóságához vagy az objektív tényekhez képest. És hát az enyém is változik, hajaj.

Lehetőleg nem egózni. Rendben van magamról írni, fontosként, de egyetlenné nagyítani a személyemet, az érzékenységeimet, elvárni, hogy mindenki értse és ossza a szempontomat, ez tévedés. Ami közügy, az a gondolat, az értékrend, nem a személyes sérelmek, élmények.

Ha mégis egó, mert azért persze érdekes vagyok, akkor három út van:

tárgyilagos leírás: ezt meg ezt csináltam (tény), ez meg ez az attitűdöm, érzésem (morális tartalom nélkül), és ezt csak akkor, ha elég érdekes, vagy ha simán dokumentálok. Pl. itt.

Mélységes önirónia, magam kibelezése, ehhez nagy erő kell.

Fájdalom és szenvedély, múlt, történet, élmény, de annak aztán mérete és érvénye legyen. Irodalom tagű posztokban igyekszem.

Azt tudtátok-e, hogy ha a bejegyzés alatti címkékre kattintotok, akkor kijönnek az adott címkéhez rendelt posztok? Egyszerre egyre kattintva, I mean. Nagyi esemest ír rovatunkból (egyszer elszakadt a kontaktlencsém, vagyis nem láttam semmit, és lemerült a telefonom is, de meg kellett írnom egy esemest valakinek gyorsan G. okosáról, és akkor született ez a rovat).

Szóval a Medium.com mutatta meg nekem, hogy nem működik, nem legitim, nem morális, illetve rosszul, rossszat írók űzik előszeretettel ezt, hogy kikiáltom magam hősnőnek csak azért, mert konfliktusban vagyok valakivel, amely konfliktust amúgy én fabrikáltam nagy műgonddal, és baromira élvezem, mert engem jobbnak láttat, és elfedezi, mennyi rendbe rakni való volna az életemben. És én ezt nem csinálom, és nem tartom minőségi tartalomnak.

Hogy mitől lesz igény 2020 is (sajnos, ezt az igény 2019-et gúnyosan ellenem használták tavasz óta a nőségüket és életminőségüket mutogatósdinak és versenynek elképzelők, de minket ez ne zavarjon), arról még szilveszter előtt írok.