Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?

Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:

Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.

Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy pont azok vádolnak nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel, elitizmussal és kirekesztéssel, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon. Nem, nem szabad kimondani, hogy le akartak húzni a mocsarukba és irigyek, ez részvétlenség! Meg voltak sértve azon a kínzó, belül már rég létező érzésük miatt, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő, no lám!). Miközben utáltak, pontosan reprodukálták azt, amit nálam figyeltek meg, érvtől edzőcuccon át blogolásig – ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őket.

De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny. Mert már igazából elegem van az egészből, és a kismagyar “alterofóbokban” is a józan ész szólal meg, ha nem is annyira tudatosak.

Ezek, az alterék nyomik! És azt magyarázgatják az elvi különlegeskedéssel, annak zsarolnak elfogadást.

Nem kedvelem, amikor valaki alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen facebookos aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. És tényleg hiszik, hogy ez munka és érzékenyítés és fontos. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól: rám róttak feladatokat, kit-mit kéne nekem elfogadnom, tolnom a blogon, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.

Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.

Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?

Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában.

Ma a metrón a táskámban kotorásztam, és megörültem, mert a kezembe akadt a jobbik kézkrémem, be is kentem vele az uszodaázott kezem (ma úszás volt a statisztafeladat, egy reklámfilmben mutogatom a seggem), pedig csak a telefonomat kerestem, tehát nem ez volt a terv. Felszállt és mellém ült épp akkor egy ilyen igazi jóléti-polgári-nyugdíjas házaspár, a nő rám pillantott a naftalinos bundában, és azonnal rázendített, hogy én is halljam, ez is micsoda szokás, hogy nem a fürdőszobában kenekedik! hát itt kell ezt? Meglepődtem, de a gyarlóságnak ez a foka jobban mulattatott, mint amennyire dühített. Elkezdtem közelről (mellette ülve) nézni az arcába: ki ez, miféle? – de persze azért is, hogy bosszantsam. Nyíltan és nyugodtan bámultam, jelezve, hogy hallom ám, nem tud megszégyeníteni, és mosolyogtam. Ezt nem éreztem elégnek. Már a metró közönsége számára is mondtam, mert dohogott tovább a sunyi “férjemnek mondom, nő is értse” módon: de bezzeg hangosan megjegyzést tenni, az micsoda jólnevelt szokás! Kotorásztam tovább, eltettem a krémet, hát, mit tesz isten, ott egy rúzs! Izgalomba jöttem. Ezt már tudatosan használtam: a felé eső kezemben tartottam, kicsit a személyes terébe, lassan levettem a másikkal a kupakot, és kicsavartam a rudat. Erre sokkot kapott. Gyere, üljünk át, bolondok vannak itt, ez itt keni magát mindennel, micsoda szag van. Hogy mik vannak, mondom erre, és tovább kotortam, hátha még van parfüm is, melynek látványa is fenyegető volna, de sajnos nem volt. Rámkacsintott egy nő, aki a közelben állt, ő hallgatott, de mindent fogott, és nem volt kérdés neki sem, ki itt a hunyó.

Maga buta, kiabált a lédi. Nem érdekel a büdös kréme!

Nekem azt mutatta meg a helyzet, milyen címeken, miféle atipikus viselkedés (szerintem még az se) láttán követnek el ítélkező mikroagressziókat emberek.

Azért vagyok elégedett, mert gúnyt űztem belőle, végig nyugodt maradtam, nem bántott a dolog, és semmi vitathatót nem csináltam, nem voltam agresszív – a magam erkölcsi mércéje szerint, természetesen, de hát ezekhez sem fogok senkitől jóváhagyást kérni.

Azt gondolom, hogy a kézkenésem nem olyan “másság”, ami ne férhetne bele felnőtt, nyugodt emberek metróbeli életébe. (Kíváncsian várom, hogy más szerint miért nincs igazam, de a kicsinyesen önhelyes elemzésekre, sajna, csak agresszív fórumtopikok névtelen biztonságában számíthatunk.)

De hát minek erről ennyit beszélni, létezik olyasmi, ami nem bohókás és eseti, hanem valakinek a mély mássága, egyben sérelme és ügye, és az már komoly figyelmet, előítéletmentességet, tapintatot igényel a többiektől, mert a bevett sémák kicsorbulnának rajta. És ezekhez kell a nagy tudatosság, okosság, és G-vel is kevesebbet parodizálni a saját rasszizmusunkat, épségfetisizmusunkat.

Csakhogy akarnak tőlem valamit. Követelőznek, ítélnek, elnyomónak neveznek olyan emberek, akik engem nem különösebben érdekelnek. Pont ahogy a “normális” emberek se nagyon.

És van egy csomó túlkapás és csúsztatás. Logikai hiba 1. Ha létezik a nők elnyomása, akkor ezzel paralell módon van, sőt, ugyanilyen az állatok elnyomása a patriarchális kapitalizmusban, az állatok is olyan jogokat érdemelnek, mint az emberek. Ööö. Nem, a kósza párhuzam ellenére nem ugyanúgy vannak elnyomva, hanem lényegileg másként, és nem érdemelnek ugyanolyan jogokat. Nem, a kutya nem családtag. Hanem kutya.

Logikai hiba 2.: ha van racism, sexism, miért ne lehetne ableism, thin privilege és agism is, ugyanígy, és volna benne szabadon felhasználható az antirasszista és feminista terminus- és érvkészlet, tabu, tilalom a maguk igazolására? Ööö.

Amióta nem vagyok balek, naponta feltör bennem, hogy ne őrüljünk már meg. Az elfogadás, a kivívott jogok, beszédmódok, garanciák ne adjanak lehetőséget arra, hogy mások határait nem tisztelő emberek ferdén érveljenek, ijesztően viselkedjenek, visszaéléseket kövessenek el, hogy követelőzzenek, hogy teljesítmény nélkül figyelmet kapjanak mint bátor harcosok, és ha ez nem sikerül, akkor diszkriminációt kiáltsanak a kisebbség teljes vértezetében.

Van, hogy a másságból nem tud pride lenni. Szerintem például az, aki csakis a szadóra izgul, vagy például exhibicionista, és ez a hajlama felette áll az emberi kötődés iránti igényének, nagyon nyomorú életre van ítélve. Rachel Moran is említ egy esetet a nemrég-fordítottuk Kifizetve című könyvében: egy gyerekkori beakadás miatt a klienst egyedül az hozta lázba, ha a használt tamponból a szájával kiszívhatta és lenyelhette a vért. Ennek az igénynek a kiszolgálása csak pénzért történhet, és úgy se sűrűn vállalják. Ez nem olyasmi, amit bárkinek el kéne fogadni. Ez van, neked ez jutott, de másokon nem követelhetsz semmit. Te fogsz szívni.

Vagy van ez a kink-shaming vád, olyanok harsogják, akikre rászóltak, hogy ne lengessék már a pöcsüket a pride-on, nem ez volna itt az eredeti cél. Nem, nem éljen vissza senki mások elfogadásával, és ne követhessen el erőszakot csak azért, mert nem ítélkező a légkör.

Aztán, itt van Jessica Yaniv, a kanadai transz aktivista (mindkét résztvevő transznemű):

, aki korábban netes szexuális ragadozó volt. Ma jogilag nő, de a nemi szerve maradt egy, hogy is kell mondani, lady stick (fasza van). Ő két évvel ezelőtt precedenst és emberi jogi ügyet próbált kreálni azokból a provokációiból, amikor sorozatban kereste fel lehetőleg bevándorló, szegény, mélyen vallásos nők szépségszalonjait intim gyantázás céljából, aztán hatalmas botrányt és kártérítési ügyet fabrikált abból, hogy nem akarták a tökét (sem) vakargatni. Idén októberben bíróság mondta ki, hogy ez nem diszkrimináció, és ő fizessen kártérítést a bevádolt nőknek.

Rossz látni, ahogy a transz jogkövetelés nők méltóságának, szabadságának, biztonságának rovására történik. Ez az eset hatalmas tökönszúrás volt az “őszinte” transzoknak is. Jobb, igazabb aktivistákat érdemelnének, és élesen el kellene határolódniuk a zavarosaktól és az erőszak-elkövetőktől, nem elkenni ezeket. Belőlük egyetlen is sok. A jogok nem erre valók!

És mégis, mert ennyire kell árnyaltnak lenni: azok, akik a furaságukat mások tiszteletben tartásával élik meg, természetesen megérdemlik teljes szívű támogatásunkat, ítéletmentességünket, sőt, bocsánatkérésünket azokért az időkért és tettekért, amikor még figyelmetlenek, tudatlanok vagy gyávák voltunk. Egy bátor, szabad jövőben sokfélék az emberek, sok mindentől lehetnek boldogok.

Fenntartom azért, hogy ezek egy része unatkozó furaság, first world problem, és megjegyzem, hogy sokakban az internet és a pornó gerjeszt eredetileg nem létező, veszélyes igényeket. Látni kell továbbá az ügyek, a problémák súlyát, arányát: hányan vannak ezek a jogérvényesítők és a Maslow-piramis mely szintjén van a hiányérzetük, űzetésük. Mert amíg nők, gyerekek elemi szinten nincsenek biztonságban, addig a kövérek divatos ruhái és a farok tövének gyantázása ne uralja le a sajtót.

A jogfosztott csoport kivívandó vagy már megszerzett eredményeit nem veszélyeztetheti egy olyan kisebb, újabb csoport, amely az ő beszédmódjukat lopja el és ellenük képzeli el a jogait. A vécéhasználat témája is ide tartozik. Az identitásalapú nemkiosztás veszélyes üzem. Igenis létezik biológiai nem és sok mindent meghatároz, ezt nem lehet elkenni. Továbbá léteznek beférkőzők: hangos, tanult, nyugati, jómódú férfiak, akik kicsit sincsenek elnyomva, de a transz identitásukkal nőket szorongatnak és kukkolni, invazívan vagy erpszakolási céllal mennek a női vécébe.

Minden problematikus, ami erőszakkal, hatalmi egyenlőtlenséggel jár, de nem csak a pedofilok vagy a vérkedvelő szadisták vannak itt, hanem például A szürke ötven árnyalata is, a prostitúció és a pornó mint olyan, vagy a tévéműsorokban átromantizált, ráadásul szépségversenyeken, társkereső oldalakon, realitykben intézményessé tett gazdag pasi–nincstelen lány felállás is. Jó, ha ezeket nem a sokféleség megnyilvánulásaként és szabadságként ünnepeljük, hanem látjuk a kontextust és a hatalmi viszonyokat is.

Én nem dédelgetek senkit már pusztán azért, mert ő valamilyen, ha ez nem teljesítmény. Munka, erőfeszítés, döbbenetes zenei tudás nélkül nem surransz be az érdemesek közé te sem, csak mert egyik szemed kék, a másik barna. Legyél jó, okos, nemes, ne csak kövér meg genderneutrális, és lehetőleg ezekkel a témáiddal ne turnézz figyelmet követelve, infantilis hisztikkel. Maradj képes arra, hogy másokra is figyelj, nem csak te vagy ugyanis elnyomva. Semmiképp ne foglald el az összes beszélgetést, mások sportolását, szexről való kommentjeit. Ne sorold a kifogásaidat, ne hibáztass örökké másokat, ne rajtuk (pont a jobb indulatúakon!) hajtsd be az érdekeid érvényesülését, amikor a furaságodnak beérnek a következményei. Ez nem az én ügyem! Ne legyek én se heteronormatív azért, mert a férfi–nő kapcsolatról, annak kétpólusú jellegéről írok.

Másnak lenni sajnos szívás, ettől még nem érdemes forradalmi nézetek hangoztatásával összeveszni a többiekkel. A tolerancia nem jelentheti azt, hogy a józan eszünket elveszítjük. Az egy értelmes cél, hogy feketének lenni ne jelentse azt, hogy szegénységre, képzetlen munkára, rossz lakhatásra, fizikai erőszakra és megfosztottságra van ítélve az illető. De a polgárjogi mozgalmak hasonló törekvéseit az újabb, unatkozó furák kibelezték és mindenféle kifogásokat, álérveket hangoztatnak mások ellen döbbenetes önzéssel és agresszióval. Nem szeretnék ilyen világban élni. Szerintem például igenis vannak jó kövérek és rossz kövérek, illetve (és főleg) helyes érvek és visszaélős-harsány szövegek. A jó kövérek nem hazudnak arról, hogy mitől kövérek, nem kenik el a felelősségüket és nem basztatják azokat, akik keményen sportolnak.

Akinek rosszabb, azzal én együttérzek, de hogy az időmet, energiámat, szavaimat kik érdekében használom fel, arról szeretnék én dönteni. Nem tudnak zsarolni. És ma már Ügy-tartalmak posztolása, jelszavak hangoztatása helyett a személyes jóllétemmel teszek a jobb világért.