jópofa kifogásaink

Akárhova nézek szomorú közegünkben, a nők improduktív érzelmekben, játszmákban és szokásokban dagonyáznak. Kultúrafogyasztás, párkapcsolat, egészség, anyaság, testmódosítás, emberi viszonyok – bármi lehet, egyként szomorú és romboló, amit csinálnak, vagy csak fölösleges, drága és erőlködős. És én még – mint született fővárosi, diplomás, egészséges nő, egészséges gyerekekkel – a közegnek a könnyebb életű részét látom.

Olyan jó lenne, ha jó lenne a nőknek.

És még ítélnek is, és nagyon mondják. Ők, akik irgalomra szorulnak, toleranciáról beszélnek, pont ők a legkeményebb normatív ítélkezők. Csakis úgy lehet élni, olyan helyesen!

A mainstream női média és a facebook, de az alternek szánt nagyonbátor női média is lassan másból sem áll, mint ezeknek a bénáskodásoknak, igénytelenségeknek az  eljópofáskodó megmagyarázásából: hát, mindenki így van vele, nevessünk együtt.

“A” módszeresen szétcseszi az egészségét, ezt dögösnek és menőnek állítja be, aztán beteg lesz, majd a rendszer a hibás, és akkor lehet kiabálni meg forradalmárt játszani. Aztán bajból is anyagi előnyt és menősködést kovácsol. Felelősséged van, volt!

“B” rászoktatja a családot a kütyüre, tévére, aztán nem érti, miért őrjöng álló nap üvöltve a nyolcévese és miért nem érdekli semmi a tizenöt évesét. Felelősséged van!

“C” a kis egyéni beakadásából, nehéz csomagjából identitást, politikát farag, és akkor őt tisztelni kell, szépnek látni, meg őt elnyomják. Tiszta para és ellenségesség az egész ember, és minden teljesítménye az, hogy ő más.

“D” nem és nem tudja komolyan venni az egyébként terápiásan szükséges diétáját, egyre durvább állapotban van, de módszert hirdet és árusít. Vagy arról értekezik, hogy nem jó a szélsőség, sokszor kell enni keveset, mindenből, változatosan, megmondta a dietetikus is. (A neten látható hazai dietetikusok úgy általában el vannnak hízva. Ez miért van?)

“E” vegánként dölyfösen vádaskodik, oktat, bűntudatkelt, atyaég!… Az állatok jogai, hát igen.

“F” addig gyönyörű istennő meg body positive, acsarkodik a “vékony modellek” meg a “kigyúrt fitneszlibák” ellen, kvázi őket, a “nyomasztást” vádolva, meg mondogatva, hogy nekki joga van szépnek érezni magát és vásárolhatni szép ruhát a méretében, amíg nem jön a cukorbetegség, az ízületi fájdalom meg a sztrók. Felelősséged van! És amivel megmagyaráztad, amiben lustán ringatóztál, a mentális gimnasztikád csak távolabb vitt a felelős élettől.

“G” azt magyarázza (máshol olvasta), hogy a szégyen hatására még senki nem fogyott le, ezzel én “nem érem el a célom”. Nézek: milyen célom? Nekem nincsen célom, ez az egész a te projekciód. Senki nem akar tőled semmit. Ne játszd az elnyomottat, ugyanannyi adatott neked is, mint nekem. A te életed, a te döntésed, nem dolgom sem megérteni téged, sem segíteni, amúgy is csak te teheted meg magadért, amit tenned kell. De ne fúrd azokat bosszúból, akik lementek az énjük legmélyéig, és melóztak magukon, míg te hevertél, jópofiztál, önigazoltál. Igen, ők előrébb tartanak, sugárzóbbak és boldogabbak is, és ez nem igazságtalanság, hanem következmény.

Az meg (“H”) külön nájsz, aki azt hirdeti, pedig senki nem kérdezte, viszonyította, verseny sem létezik, hogy de ő amúgy jobban néz ki nálam, edzés nélkül is. Ha megmutatNÁ, kenterbe verne! (Nem mutatja. Helyette én leszek a szemét, aki látható vagyok izzadtan, befutva, alakulva, magamon dolgozva, bikiniben.) Mit akarsz ezzel mondani? És mi zavar ennyire? Miért kell tyúkóllá tenni a netet?

“I” elkényeztetett gyerekként lébecol, soha semmiért nem vállal felelősséget, aztán úgy érzi, a munkája nem elégíti ki, az élet nem elég érdekes, őbelőle nem lesz már senki, és azokra fúj, akik tehetségesebbek vagy eltökéltebbek. Hosszas panaszkodás újrakezdésről és karrierről blogposztban vagy a neves női portálon. “J” nem hoz jó döntéseket a karrierjében, nem tanul, aztán a nyomorért persze mindenki hibás, és gyűlöli azt, aki többet és jobban dolgozott. “K” is ilyen, irreálisan sokat akar az élettől, soha nem elégedett, semmit nem csinál kitartóan, irigykedik, sértetten fröcsög.

Zavarja más valódi melója, tehetsége, eredménye, ezért megtesz engem ügyeskedőnek, ingyenélőnek, akinek nincs témája. Nem igénye a minőségi film, könyv, színház, ezért lesznoboz. Lusta sportolni, de az enyém azért zavarja, így lettem testszégyenítő.

“L” nem viselkedik felelősséggel, ennek halálos következménye van, aztán ebből hírnevet kovácsolna, és lesi, már a tragédia másnapján, ki mindenki fog, hajlandó, képes meghatottan álmélkodni azon, hogy ő mekkora hős, és ez hány lájkot jelent. Ki is maxolja. Évekig megél ebből. Ő mekkora áldozat, és amúgy bárkinek meghalhatna a gyereke. Aki nem száll be a játékba, azt kikezdi. Mély meggyőződés: ő a világ közepe, mindenki vele foglalkozik, a tragédia belépőjegy a jók és fontosak közé.

“M” iszogat, bulizik, hosszú éjszakái vannak, aztán sopánkodik az öregedésen, nem megy az edzés, de hát mindenki “bekarmol” olykor (nem), és ez milyen vicces.

“N” túlparázza az anyaságát, agyonnyomja a luxusdilemmáival a gyerekét, fojtogatja az idióta és költséges részletekkel a férjét, aztán panaszkodik, hogy semmire nincs ideje és egyedül kell mindent csinálnia. Micsoda gőg és fontosságtudat! Az anyaságot túllihegő, szenteskedő nőket nem lehet elviselni. Nem viccesek, nem szexik, nem jó velük.

“O”-nak nincs bátorsága konfrontálódni és elválni, amikor kiderül apu másik, eltitkolt családja, sűrűn kesereg a hűtlenségen, az érzelmi bántásokon, majd hirtelen fordulattal ők már huszonöt éve együtt vannak, és a gyerekek érzelmi biztonsága a legfontosabb. Was?

“P”-t borzalmasan zavarja az öregedés, ezért a dilettáns publicisztikában jó odamondósan, diadalmasan kihirdeti, hogy a negyven az új húsz, kapja be mindenki, és ő mennyivel jobban néz ki most, mint fiatalon. Ez pedig átmegy valakinek a szerkesztői ízlésén, mire is odamennek további naivák kommentben bólogatni, hogy hát igen, nekik a fiukat rendszeresen a pasijuknak nézik! Miután kiöklendeztem magam, megjegyezném: öregedhetsz szépen, lehetsz aktív, fitt, kezeltetheted a szemhéjad is, hazudhatod, hogy mindened natúr, sminketelen és filtertelen (miután háromnegyed óráig kínlódtál a szelfid és a fények beállításán, és négyszáz képet szórtál ki), de ez a kapálózás a bókokért, az egész öndeklarációd szánalmas és átlátszó. (Megjegyzés: ha hunyorítanak, én is jobban nézek ki sziluettre meg öltözködésre, mint huszonévesen, de újra fiatal nem lettem.)

“Q” rosszul választ pályát, lusta vagy ambíciótlan az eredeti karrierjét építeni, aztán “teret enged a kreatív énjének”, és kicsivel később azon sír, hogy sajnos, a mandalafestést manapság nem fizetik meg. De van ebből komolyabb is: dizájner, táska- vagy ékszerkészítő. Mondjuk ki, és ezek publikus adatok (nekem G. mutatta): a két legnevesebb, nemzetközi hírű magyar divatstartup is ráfizetéses móka. Az ábrándjaid és azok jövedelmezősége nem jár alanyi jogon!

“R” a tinderre jár magát megalázni, hátha rátalál a szerelem, aztán nem érti, miért “ghostolnak” a pasik. Királynő csak a személyes életedben lehetsz, ha ott nem vagy az, ott keresd a választ. A tinderen mindenki lotyóvá válik. Felelős vagy!

“S” életmódvált, ezt nyilvánosan szétujjongja, fogadja a drukkokat, aztán nem bírja, feladja, elsunnyogja, és megmagyarázza, hogy miért jobb neki úgy, mi az igazán fontos az életben, és azt is hozzáteszi: de neki legalább van pasija!

Én aztán hiszek a belső értékekben meg a lelkek találkozásában. Csak ugye ott van a nőiségünk, a kislámpa, a komplexusok, a belefeledkezős pózok. Jobb azokba valóban belefeledkezni. Jobb nem megrettenni a tényektől egy új helyen, ahol van tükör. Hiába okos meg mély meg lelki a másik, hiába fed el sok mindent a szeretet, ha én úgy maradtam volna a harmadik szülésem után, akkor nem lehetnék istennő, és ilyen csávóm sem volna, az biztos.

“T” nagyon alter meg mindneki éljen úgy, ahogy neki jó, de amikor valakit le kell nyomni, rögtön előáll a kertvárosi normákkal, a legsötétebb háziasszony-vetélkedővel, miszerint ki mennyire takaros, gondoskodik az anyukájáról és tud főzni. Ennek az ellentmondásnak szét kellene feszítenie a tudatát.

Szóval ezeket nem elviccelni kellene, jópofán megmagyarázni, hanem felgyújtani, ahogy van, és a helyét sóval behinteni.

Robbantani, esetleg. Kilőni az űrbe.

Amikor pörgős oldalak láttán tenyerembe temnetem az arcom, akkor az ezek miatt van, nem azért, mert egyes szerzők nekem nem szimpatikusak. A beszédmód, az öncsalás a ciki. Értjük: itt minálunk ennyi telkik, de akkor is ciki. Legyen jobb! És szakmailag, újságíróilag és dizájnban is legyen jobb.

*

Lehet engem lesznobozni, költéseimet elemezni, de mindig értékesebb lesz a minőségi kultúra, a szerzői film, a magvetős könyv, mint a ponyva meg a sorozat.

A gyereknek minőségi oktatást, egyetemet, urbánus életet szánok, és ezzel nem vagyok egyedül. Valószínűleg az isten sem menti meg őket tőle, ez is igaz, de én látom az értékeit is. Hiába vagyok demokrata meg szegénypárti, ez nem azt jelenti, hogy szolidárisan nyomorgunk és szűk tudatúak maradunk mi is.

Trendek jöhetnek és mehetnek, de kitanulni valamit, beletenni a munkát, egyediséget, kitalálni önmagadat értékesebb, mint másokat utánozni és pusztán trükkös pénzkereseti forrásnak gondolni a blogolást.

Mindig jobb sportolni, mindig menőbb valami értelmes, hasznos egyéni célon, pláne közösségi ügyön dolgozni, mint értékrend nélkül, üres lélekkel, ostobán gúnyolódni.

Kitartó munka, céltudatosság helyett háromhavonta ebbe-abba kapni, azt rossz ízléssel lobogtatni, és fújni azokra, akik járják az útjukat? Ne már.

Mindig bátrabb dolog lépni, mint szomorúan-keserűen benne maradni, majd a gyerekkel takarózni.

És emelt fővel lehet nemet mondani arra, amit úgy általában, mert így a szokás, mindenki kritikátlanul csinál. Lehet tisztának maradni és világos értékrend szerint élni. Kétségkívül melósabb.

11 thoughts on “jópofa kifogásaink

  1. Hát hja, ötvenévesen már elég bizonyítottnak látom, hogy:

    – egészségügyileg egyszerűbb egyenesben tartani a repülőt folyamatosan, mint valami durva váltással menteni a menthetőt. (A Fátum elgázolhat így is, de az esetek igen nagy részét irtó nehéz ráfogni arra, hogy a kva Fátum már évek óta gázol….)
    – hasznosabb az elején végiggondolni az értékrendünket, a célunkat, a személyiségünket vagy az erőforrásainkat, mint húsz év után “rájönni” hogy el vagyunk nyomva és totális tévút volt az egész (pedig ahogy az Öreg mondja a L’art pour L’artban: Ahol vagyok, oda jöttem!”)
    – el lehet fogadni és lehet azzal élni, hogy egy rakás termék, szolgáltatás, magazincikk, munkaleírás, életvezetési tanács, stb. stb. nem nekünk készült és nem nekünk való, és amit mi csinálunk, az se feltétlenül lesz tömegek közt hisztérikusan népszerű – de azért általában lehet csinálni valamit teljes gyűlölet és önfeladás nélkül is úgy, hogy még meg is élünk belőle.
    – sőt azt is el lehet fogadni, hogy hiába mondjuk meg másoknak a frankót, kb. annyi hatása van, mint amikor nekünk mondják meg – de néha mégis érdemes kihányni a borsót megfelelő falra, hátha jön egyszer valaki, aki szintetizál belőle valami hasznos matériát.

    Amúgy vannak cuccok, amik szövegben meg dizájnban is sokkal jobbak, csak ritkán jönnek szembe úton meg útfélen.

    Kedvelik 2 ember

  2. Hű, múltkor nagyon kihúztam magam, gondoltam is rád. Meg a nyavalygó anyukákra. Elmentünk a lányommal a nagyon közeli mini edzőterembe, a helyi Down-alapítvány tartja fenn. Mindenki kedves volt, én utolsó erőmmel eveztem az evezőgépen és tapostam magamból ki a feszkót egy zúzós nap után. Aztán vigyorogva hazagyalogoltunk a sötét parkon, és szerintem én voltam a legboldogabb anyuka a kerületben. Jelen körülmények között, mikor csúszik ki minden a lábam alól, ennyi is elég. De lehet, hogy annak is elég lenne, akit elkényeztet a jó sorsa. Nem tudják,mihez képest vannak luxusproblémák. Annyiszor leírtad már, milyen habosítás van, de az csak akkor, ha nincs tét, nincs cél, nincs értelme a felszínes életeknek.

    Kedvelés

  3. Nekem egy kicsit a másik oldal jutott eszembe. Mármint tisztán látni a helyzetünket, és mégis úgy dönteni, hogy benne maradunk, mert nincs energia többre. Itt most épp magamra reflektálok. Mert az utóbbi hetek napjainak a menedzselése olyan szinten emésztette fel az energiáimat, hogy tegnap este nem voltam biztos benne, hogy haza bírok érni a két gyerekkel. A kicsi miatt mostanában az alvás is luxus, legalábbis az egyben, pihentetőn aludni 8 órát mindenképpen. Eközben tisztán látom és érzem, hogy nem akarok a jelenlegi munkahelyemre visszamenni, sőt pályát váltani készülök, elképzeléseim is vannak, de nem jutok hozzájuk. Elfogadtam egyelőre, hogy ennyi van, nincs több. Valahol meg kell bontanom a rendszert, kivenni, amit ki lehet, hogy legyen hely az újdonságoknak is. De nem akarom ezt előadni, mint követendő példa. Összegezve kaptam egy kis plusz motivációt, hogy mennyivel jobban megéri erőforrást saját magunkba is fektetni, nemcsak másokba.

    Kedvelik 2 ember

      • Van, hogy nem megy úgy, ahogy “kellene”, de lehet azt a helyén is kezelni, meg úgy is, hogy próbáljuk megerőszakolni a valóságot.
        Azzal nyugtatom magam (a lelkiismeretem), hogy legalább nem akarom felszépíteni, hanem annak látom a dolgokat, amik.

        Nagyon szorítok Fagottnak (is)!

        Kedvelik 1 személy

      • De képzeld el, hogy egy átlagos roskadtságú női életed van, és abból gyártani kell a jópofa, az olvasót ki nem akasztó, kattintásvadász kontentet, mert a hirdetőknek hozni kell a számokat és pénzed van benne, és akkor még rá van akasztva az is, hogy ez “őszinte”.

        Kedvelik 1 személy

    • És tökre tisztelem azokat, akik hajlandóak azért is erőfeszítést tenni, hogy a tényekre koncentráljanak, miközben biztosan nagy a csábítás sokakban félrecsúszni afelé, hogy mindenki más legyen a hibás, illetve, akinek megy (nehezen, rengeteg munka árán), azt meg elkezdjék gyanús elemnek tekinteni…
      És ez, amikor igazán nehéz a helyzet, nem mindig megy automatikusan.
      Nekem mondjuk az a tapasztalatom, hogy minél jobban ismeri az ember ezt az oldalt (a felelősséget vállaló az), annál nehezebb beleesni a másikba. Mégis el tudom képzelni, hogy van az a helyzet, amikor annyira elfogy az energia, hogy sikerül.

      Kedvelés

      • Onnan szoktam tudni, hogy van még plusz energiám ha elkezdek másokat hibáztatni a kialakult helyzetért. Nyilván nem egyedül vagyok a felelős azért, ami van, de amikor elfogy az energia, csak a legfontosabbakra marad, akkor már nincs hibáztatás, csak egyik lépés a másik után. Legalábbis nálam. Jó lenne, ha amikor sok még az erőforrás, akkor is a lépegetés legyen egyik a másik után, csak nem a létszükségletek felé, hanem valami építő plusz dolog felé. A mások nézegetése, fricskázása a jobb időszakokban veszi el tőlem ezt. Nagyon nehéz játszmák nélkül rálátni a másikra meg az egész rendszerre, amiben élünk.

        cris256 köszönöm a drukkot!

        Kedvelik 1 személy

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.