Akárhova nézek szomorú közegünkben, a nők improduktív érzelmekben, játszmákban és szokásokban dagonyáznak. Kultúrafogyasztás, párkapcsolat, egészség, anyaság, testmódosítás, emberi viszonyok – bármi lehet, egyként szomorú és romboló, amit csinálnak, vagy csak fölösleges, drága és erőlködős. És én még – mint született fővárosi, diplomás, egészséges nő, egészséges gyerekekkel – a közegnek a könnyebb életű részét látom.

“B” rászoktatja a családot a kütyüre, tévére, aztán nem érti, miért őrjöng álló nap üvöltve a nyolcévese és miért nem érdekli semmi a tizenöt évesét. Felelősséged van!

“C” a kis egyéni beakadásából, nehéz csomagjából identitást, politikát farag, és akkor őt tisztelni kell, szépnek látni, meg őt elnyomják. Tiszta para és ellenségesség az egész ember, és minden teljesítménye az, hogy ő más.

“D” nem és nem tudja komolyan venni az egyébként terápiásan szükséges diétáját, egyre durvább állapotban van, de módszert hirdet és árusít. Vagy arról értekezik, hogy nem jó a szélsőség, sokszor kell enni keveset, mindenből, változatosan, megmondta a dietetikus is. (A neten látható hazai dietetikusok úgy általában el vannnak hízva. Ez miért van?)

“E” vegánként dölyfösen vádaskodik, oktat, bűntudatkelt, atyaég!… Az állatok jogai, hát igen.

“F” addig gyönyörű istennő meg body positive, acsarkodik a “vékony modellek” meg a “kigyúrt fitneszlibák” ellen, kvázi őket, a “nyomasztást” vádolva, meg mondogatva, hogy neki joga van szépnek érezni magát és vásárolhatni szép ruhát a méretében, amíg nem jön a cukorbetegség, az ízületi fájdalom meg a sztrók. Felelősséged van! És amivel megmagyaráztad, amiben lustán ringatóztál, a mentális gimnasztikád csak távolabb vitt a felelős élettől.

“G” azt magyarázza (máshol olvasta), hogy a szégyen hatására még senki nem fogyott le, ezzel én “nem érem el a célom”. Nézek: milyen célom? Nekem? Nincsen célom, ez az egész a te projekciód. Senki nem akar tőled semmit. Ne játszd az elnyomottat, ugyanannyi adatott neked is, mint nekem. A te életed, a te döntésed, nem dolgom sem megérteni téged, sem segíteni, amúgy is csak te teheted meg magadért, amit tenned kell. De ne fúrd azokat bosszúból, akik lementek az énjük legmélyéig, és melóztak magukon, míg te hevertél, jópofiztál, önigazoltál. Igen, ők előrébb tartanak, sugárzóbbak és boldogabbak is, és ez nem igazságtalanság, hanem következmény.

Az meg (“H”) külön nájsz, aki azt hirdeti, pedig senki nem kérdezte, viszonyította, verseny sem létezik, hogy de ő amúgy jobban néz ki nálam, edzés nélkül is. Ha megmutatNÁ, kenterbe verne! (Nem mutatja. Helyette én leszek a szemét, aki látható vagyok izzadtan, befutva, alakulva, magamon dolgozva, bikiniben.) Mit akarsz ezzel mondani? És mi zavar ennyire? Miért kell tyúkóllá tenni a netet?

“I” elkényeztetett gyerekként lébecol, soha semmiért nem vállal felelősséget, aztán úgy érzi, a munkája nem elégíti ki, az élet nem elég érdekes, őbelőle nem lesz már senki, és azokra fúj, akik tehetségesebbek vagy eltökéltebbek. Hosszas panaszkodás újrakezdésről és karrierről blogposztban vagy a neves női portálon. “J” nem hoz jó döntéseket a karrierjében, nem tanul, aztán a nyomorért persze mindenki hibás, és gyűlöli azt, aki többet és jobban dolgozott. “K” is ilyen, irreálisan sokat akar az élettől, soha nem elégedett, semmit nem csinál kitartóan, irigykedik, sértetten fröcsög.

Zavarja más valódi melója, tehetsége, eredménye, ezért megtesz engem ügyeskedőnek, ingyenélőnek, akinek nincs témája. Nem igénye a minőségi film, könyv, színház, ezért lesznoboz. Lusta sportolni, de az enyém azért zavarja, így lettem testszégyenítő.

“L” nem viselkedik felelősséggel, ennek halálos következménye van, aztán ebből hírnevet kovácsolna, és lesi, már a tragédia másnapján, ki mindenki fog, hajlandó, képes meghatottan álmélkodni azon, hogy ő mekkora hős, és ez hány lájkot jelent. Ki is maxolja. Évekig megél ebből. Ő mekkora áldozat, és amúgy bárkinek meghalhatna a gyereke. Aki nem száll be a játékba, azt kikezdi. Mély meggyőződés: ő a világ közepe, mindenki vele foglalkozik, a tragédia belépőjegy a jók és fontosak közé.

“M” iszogat, bulizik, hosszú éjszakái vannak, aztán sopánkodik az öregedésen, nem megy az edzés, de hát mindenki “bekarmol” olykor (nem), és ez milyen vicces.

“N” túlparázza az anyaságát, agyonnyomja a luxusdilemmáival a gyerekét, fojtogatja az idióta és költséges részletekkel a férjét, aztán panaszkodik, hogy semmire nincs ideje és egyedül kell mindent csinálnia. Micsoda gőg és fontosságtudat! Az anyaságot túllihegő, szenteskedő nőket nem lehet elviselni. Nem viccesek, nem szexik, nem jó velük.

“O”-nak nincs bátorsága konfrontálódni és elválni, amikor kiderül apu másik, eltitkolt családja, sűrűn kesereg a hűtlenségen, az érzelmi bántásokon, majd hirtelen fordulattal ők már huszonöt éve együtt vannak, és a gyerekek érzelmi biztonsága a legfontosabb. Was?

“P”-t borzalmasan zavarja az öregedés, ezért a dilettáns publicisztikában jó odamondósan, diadalmasan kihirdeti, hogy a negyven az új húsz, kapja be mindenki, és ő mennyivel jobban néz ki most, mint fiatalon. Ez pedig átmegy valakinek a szerkesztői ízlésén, mire is odamennek további naivák kommentben bólogatni, hogy hát igen, nekik a fiukat rendszeresen a pasijuknak nézik! Miután kiöklendeztem magam, megjegyezném: öregedhetsz szépen, lehetsz aktív, fitt, kezeltetheted a szemhéjad is, hazudhatod, hogy mindened natúr, sminktelen és filtertelen (miután háromnegyed óráig kínlódtál a szelfid és a fények beállításán, és négyszáz képet szórtál ki), de ez a kapálózás a bókokért, az egész öndeklarációd szánalmas és átlátszó. (Megjegyzés: ha hunyorítanak, én is jobban nézek ki sziluettre meg öltözködésre, mint huszonévesen, de újra fiatal nem lettem.)

“Q” rosszul választ pályát, lusta vagy ambíciótlan az eredeti karrierjét építeni, aztán “teret enged a kreatív énjének”, és kicsivel később azon sír, hogy sajnos, a mandalafestést manapság nem fizetik meg. De van ebből komolyabb is: dizájner, táska- vagy ékszerkészítő. Mondjuk ki, és ezek publikus adatok (nekem G. mutatta): a két legnevesebb, nemzetközi hírű magyar divatstartup is ráfizetéses móka. Az ábrándjaid és azok jövedelmezősége nem jár alanyi jogon!

“R” a tinderre jár magát megalázni, hátha rátalál a szerelem, aztán nem érti, miért “ghostolnak” a pasik. Királynő csak a személyes életedben lehetsz, ha ott nem vagy az, ott keresd a választ. A tinderen mindenki lotyóvá válik. Felelős vagy!

“S” életmódvált, ezt nyilvánosan szétujjongja, fogadja a drukkokat, aztán nem bírja, feladja, elsunnyogja, és megmagyarázza, hogy miért jobb neki úgy, mi az igazán fontos az életben, és azt is hozzáteszi: de neki legalább van pasija!

Én aztán hiszek a belső értékekben meg a lelkek találkozásában. Csak ugye ott van a nőiségünk, a kislámpa, a komplexusok, a belefeledkezős pózok. Jobb azokba valóban belefeledkezni. Jobb nem megrettenni a tényektől egy új helyen, ahol van tükör. Hiába okos meg mély meg lelki a másik, hiába fed el sok mindent a szeretet, ha én úgy maradtam volna a harmadik szülésem után, akkor nem lehetnék istennő, és ilyen csávóm sem volna, az biztos.

“T” nagyon alter meg mindneki éljen úgy, ahogy neki jó, de amikor valakit le kell nyomni, rögtön előáll a kertvárosi normákkal, a legsötétebb háziasszony-vetélkedővel, miszerint ki mennyire takaros, gondoskodik az anyukájáról és tud főzni. Ennek az ellentmondásnak szét kellene feszítenie a tudatát.

Szóval ezeket nem elviccelni kellene, jópofán megmagyarázni, hanem felgyújtani, ahogy van, és a helyét sóval behinteni.

Robbantani, esetleg. Kilőni az űrbe.

Amikor pörgős oldalak láttán tenyerembe temnetem az arcom, akkor az ezek miatt van, nem azért, mert egyes szerzők nekem nem szimpatikusak. A beszédmód, az öncsalás a ciki. Értjük: itt minálunk ennyi telkik, de akkor is ciki. Legyen jobb! És szakmailag, újságíróilag és dizájnban is legyen jobb.

*

Lehet engem lesznobozni, költéseimet elemezni, de mindig értékesebb lesz a minőségi kultúra, a szerzői film, a magvetős könyv, mint a ponyva meg a sorozat.

A gyereknek minőségi oktatást, egyetemet, urbánus életet szánok, és ezzel nem vagyok egyedül. Valószínűleg az isten sem menti meg őket tőle, ez is igaz, de én látom az értékeit is. Hiába vagyok demokrata meg szegénypárti, ez nem azt jelenti, hogy szolidárisan nyomorgunk és szűk tudatúak maradunk mi is.

Trendek jöhetnek és mehetnek, de kitanulni valamit, beletenni a munkát, egyediséget, kitalálni önmagadat értékesebb, mint másokat utánozni és pusztán trükkös pénzkereseti forrásnak gondolni a blogolást.

Mindig jobb sportolni, mindig menőbb valami értelmes, hasznos egyéni célon, pláne közösségi ügyön dolgozni, mint értékrend nélkül, üres lélekkel, ostobán gúnyolódni.

Kitartó munka, céltudatosság helyett háromhavonta ebbe-abba kapni, azt rossz ízléssel lobogtatni, és fújni azokra, akik járják az útjukat? Ne már.

Mindig bátrabb dolog lépni, mint szomorúan-keserűen benne maradni, majd a gyerekkel takarózni.

És emelt fővel lehet nemet mondani arra, amit úgy általában, mert így a szokás, mindenki kritikátlanul csinál. Lehet tisztának maradni és világos értékrend szerint élni. Kétségkívül melósabb.