meddig maradunk a szüleink gyerekei?

Közzétéve Szerző:

Bénító, dermesztő, igen:

https://wmn.hu/vim/51679-benito-dermeszto-de-nem-tehetsz-semmit–egy-kamasz-lany-anyjanak-ketsegbeesett-gondolatai

– mondjuk szerintem az a bénító és dermesztő, hogy úgy ír a kapcsolatról, mintha a tébolyító szerelméről volna szó, nem pedig a lányáról. Szerelemként is fullasztó az ilyen. Huszonéves kor után megbocsáthatatlanul kínos, antiskandináv, improduktív. Na de a gyerekkel így…?

Miért nincs ennek a nőnek saját élete? Miért a lányáét éli, felelősség meg segítség címén? És nem látja, hogy pont az örök dráma, a ráírogatás, helyette döntés, zsarolás, segge alá tolás okozza a lány sérültségét, instabilitását, reakcióit, elzárkózását?

Ej, de nem szeretné az anya ezt egy pszichiátertől hallani. Hogy ez ő, ő is. Hogy nem kenheti a zűrös kamaszkorra, a rossz társaságra, a lánya lusta és önös fiújára az egészet.

Nagyon szomorú vagyok most, megint. Sóhajtok. Engem legalább leszartak. Bántottak, nem szerettek, de én szabad lehettem onnnatól, amikortól képes voltam nemet mondani.

Állunk tegnapelőtt a konyhában, szűzémével, zöldbabbal és baconcsíkokkal matatunk, meg spanyol vörösborral is, és kimondom: engem tizenhárom éves koromban löktek ki a családi fészekből, Gé, és innentől a szerződés fel van mondva. Síelni mentünk Szlovákiába, a kilenc évvel idősebb bátyám munkahelyéhez kötődött a szervezés. Volt a Lada, és voltunk hatan. 22 éves bátyám, ő vezet, aztán 23 éves nő, a szerelme, anyám és két további bátyám, 17 és 19 évesek. És a kolléga, sosem látott, láncdohányos negyvenes férfi egy másik járművel. Hát ki üljön az ő kocsijába? Ki más? Nem volt apelláta. Hat órán át sírtam, hat órán át láncdohányzott. Amúgy nem volt gáz a csávó, na de ki tudta ezt előtte?

Akkor még pislákolt bennem a Stockholm-szindróma lávakérge alatt az igazi fájdalom és tiltakozás. Nekem nincs családom, csak hierarchia, beszorítottság, nem értés, leugatás van.

Mit kívánnál a lányodnak? Én nem is értettem akkor még ennek a súlyát.

De annyit mondok, jobban jártam. Leszarva, megalázva, veszélyes helyzetbe hozva-hagyva is jobban jársz, mint szeretet címén megfojtva, életpótléknak használva. Jobb, ha az életedet megfordító eseményt sem akarod, tudod elmondani anyádnak, mint ha helyetted dönt benne. Én legalább őszintén furcsálkodhattam a szülésemkor, hogy te, édes jó anyám, mit akarsz most már tőlem? És le tudtam válni. Harminc évesen nem reméltem többé semmi jót.

Nem kivételes, hanem tipikus, rendszerjellemzőkből követlkezik, hogy az egyedülálló, elhagyott anya telepszik rá az egy szem gyerekére. Hát akkor ő maradt mint élet értelme a hátralevő évekre!

A lány már felnőtt. De mit zavarja ez a nőt? “Most megírjuk a szemináriumi dolgozatot, drágám.” Az életét éli éhesen, ügyeiben ítél és turkál, a tetejébe ebben a “cikkben” sajnáltatja magát és meneszti magát mennybe.

Hogy merre jár, mi van vele, tanul-e? A helyes válasz a kamaszunkkal kapcsolatban: nem tudom. És jobb is. Az ő élete, az ő felelőssége. A személyiség alapjai már le vannak rakva. A “majd a szüleim kihúznak a pácból” nagyon szerencsétlen mint biztonság. Csak a saját én a biztonság. A tehetség, az erő, a vállalás.

És nincs mamahotel. Én főzök, én mosok, és a gyerekem elfogadja, megeszi. De ha épp nem főzök, nem mosok, mert edzek vagy elutaztam, akkor mos ő. Szó nélkül.

A tízéves gyerekem körül nem helikopterkedem így. Ott vagyok, de ő egy másik ember. Nem írok helyette olvasónaplót. Nem magyarázok matekot.

Felnőtt korában is szülő maradsz? Miért, hogyan, meddig, mi a határa? És mi jár érte cserébe majd?

Itt egy másik gyerek–szülő kapcsolat. Döbbenjetek:

https://24.hu/kultura/2019/07/05/tereskova-remelem-a-legeslegvegen-mennybe-megyek/

Tizenöt éve, amikor harminckettő voltam, mondtam a szüleimnek, hogy „beszélni szeretnék veletek, képzeljétek el, hogy fekszem egy ravatalon, praccs, halottként, virág, mécses, minden, ti meg ott álltok előttem, összeomlotok, mert hiszen mindketten őrülten szerettek, és anya jajveszékel, hogy de miért?! de miért?!! de miért?!!! de miért nem mondta, mi a baj, hát közösen megoldottuk volna!, na, ezt el tudjátok képzelni?”, bólogattak, „akkor képzeljétek el azt is, hogy felülök, és azt mondom, hogy ha a halálom előtt tudnátok, mi a megoldás, akkor megelőznétek az öngyilkosságot?”, apám azt felelte, hogy igen, „hát, akkor elárulom, mi a megoldás: kérek havi két kilót”.

Adtak?

Adtak persze.

Én nem vagyok jó példa, én csak annál a mérgező siránkozónál jártam jobban, aki láthatólag élvezi a drámadús szószerkezeteit:

És aztán a hideg zuhany. Nem, ez egy dermesztő, jéghideg zuhatag. Tonnányi fagyos gleccser. Az egyetlened, aki még meg sem lelte önmagát, bejelenti, hogy átköltözik. Hogy együtt akar élni a szerelmével. Megteheti. Persze, hiszen nagykorú. Borzalmas a tehetetlenség. Ahogy végig kell nézned, sőt jó pofát kell vágnod hozzá, hogy a tehetséges, ígéretes, de sérült és talán éppen csak félig gyógyult, nem gyerek-, nem felnőtt lelkű tizennyolc évesed önként béklyózza meg magát. Te úgy látod, hogy egy sebzett angyal dobja oda magát egy vámpírnak. 

Egy biztos: sok fájdalom árán, de én felnőttem. Nem vette el a túl jó, túl kényelmes érzelmi, anyagi ellátottság ennek a lehetőségét.

Hát miért baj az, hogy jóban vannak anya és fia?

Nem baj. Nem az a baj. Én amúgy nem tudom, mi a jó. Csak sejtek valamit, hogy ez nem stimmel.

Mondjuk, igazán szereti, félti a gyerekét. Jót akar neki. Nem így, mint a wmn-es drámában, nem ilyen könnyű felismerni:

Ugye ebben az esőben nem tornacipőben jársz suliba?

(Ez a vadöfakk. 18+ a lány.)

De tehetetlen vagy. Eszköztelen. Arra nincs módszer, hogy mit tegyél, ha a külön élő gyereked nem beszél veled.

Hát esetleg nézz magadba: egy szörnyeteg vagy, aki a gyereke tulajdonjogáért marakodik annak szerelmével, és ezért savazza.

Ha nem veszi fel a telefont, csak kamu dolgokat ír vissza Messengeren. Ezerszer tépted már a szád, hogy ilyet nem lehet. Egy családban ilyet nem teszünk. De ő nem beszél veled. Nem veszi fel a telefont. Nem hív vissza. Korábban megtörtént, hogy átmentél, és becsöngettél. Azóta visszaír. Úgy sejted, azért, hogy ne menj. 

Na, szóval nem ez. Nem a diszfunkcionális családokról van csak szó, a cikkbeli agyonnyomóról, hanem az olyanokról is, amelyek “csak” nagyon szeretnek. Nagy gond nincs. Van idő, érzelem, pénz jól tartani a felnőtt gyereket is. Túl könnyű a gyerekük maradni. Túl finom a rántott hús. Hát ki akar magának kocsira kuporgatni?

Van egy férfi. Minden állását a befolyásos apja szerezte neki, az alkalmiakat és a véglegest is. Mihez van kedved, semmihez nincs kedved, majd én elintézem! Úgy rugdosták át a vizsgáin. Telket vettek neki, fél házat. Segítik a gyereküket, jómódúak, és szerencsére vannak összeköttetéseik. Vagyonuk örököse. A férfinak van egy testvére, aki önállóbb volt, hoppon is maradt. A kedvenc gyerek lehetett tékozló fiú. Nem is tud felelősséget vállalni, nem dolgozott meg semmiért, csak reagálni tud, és lapít a szülei előtt. Ezzel iszonyatos fájdalmakat okozott másoknak. A tékozló fiú bátyjának igaza van. Lukács tizenöt közepe:

https://szentiras.hu/SZIT/Lk15

Ez se jó, de dobjuk ki ezt is (olyan nehéz látni, mi nem jó, ha abban nőttél fel!), és vizsgáljuk azt, amikor jól szereti. De mégis vár tőle valamit, és nem tehet mást: várja a saját jó szülőségének visszaigazolását. Kijelölt neki egy sorsot, a nem-gyanús, a nálunk-minden-rendben életet. Nem állnak az ilyenek novemberben a gangon kizárva soha egy szál bugyiban, lesírt szemfestékkel, üvöltve.

Normálisék nem betegek soha. Nem válnak, nem hordanak szakadt farmert, nem öngyilkolásznak, nem lesz néger vejük. Dolgosak, a tekintetük tiszta. Gondosan megmossák a nyakukat, a hónaljukat, és igen, ott is. Az intim területeken. Amikor eljön az idő, munkahelyet találnak, házasodnak, gyerekük lesz. Egy fiú, hogy vigye tovább az apja cégét, egy lány, mert kell az is. Náluk, bazmeg, minden kesztyűnek megvan a párja. Náluk a tányér készletben van. Vasárnap húsleves van, járnak misére és fogorvoshoz a hibátlan fogsorukkal, és nincs székrekedésük.

Normálisék tisztelik a szüleiket, követik a példájukat, és együtt látogatják a nagyit. Szülinapokon csillogó szemmel énekelnek. Két szólamban! Együtt nevetnek fel a vígjátékon.

https://csakazolvassa.hu/2014/01/29/normalisek/

Normálisék normálisak. Erős, összetartó család. Ezért a szülő nem fogadja el például a gyereke, hogy mondjam, hogy ne legyen célzás arra, akire ez nem célzás, művészpályáját, atipikus társválasztását. Ezt lehet tudni előre persze, hogy nem fogja elfogadni, ezért a Jógyerek, aki attól az, hogy engedelmességre nevelték, és hálás és nem akar konfrontálódni, egész életében nem vállalja azt, ami az igazi boldogsága volna. Játssza a szüleinek való megfelelősdit, hogy meg ne szomorodjanak. Rejtett, ravasz játszma ez, tényleg el lehet hinni ránézésre, hogy ő egy önálló ember. De a lényeg a függés és a megfelelés. Amivel fájdalmat okoz másoknak, és önmagát is megfosztja a felnőtt, felelősségvállaló kiteljesedéstől. A fel nem növők párkapcsolata rövid úton tropa, vagy nincs is nekik.

Hogyan lehet úgy felnőni, önálló személyiséggé válni, ha a kamaszkor egyetlen kontinuum a késő fiatalkorral, a középkorral, egészen addig, amíg már majd gondoskodni kell az idős szülőkről? Hol az a pont? Majd külföldre megy? Majd szül egy gyereket (és akkor anyu majd nem lesz turbófokozatú nagyi, olyan, amilyen anya sem volt?)? Majd jön egy nő, aki embert farag az aranyifjúból, kizsarolja belőle a felnőttet? És azt a nőt lehet majd utálni?

A változás krízis, a krízisben feszültség van, mindenki megszenvedi. De nem lehet nem leválni.

Én leszakadtam, érzelmileg is, anyagilag is, és ezért lehet velem boldog lenni, mert én, ha lenne, vállalnám a konfliktust, nem félek, de főleg: én nekik megfelelni nem akarok, sőt. Leszakadni könnyebb, ha muszáj, ha menekülés, ha nem lehet már bírni. Akkor nyílt ki végképp a szemem, akkor értettem meg, hogy egy durván manipulatív, játszmázó viszonyt kell lezárnom. Hogy ettől vannak a rossz érzéseim. És akkor már minden erőmmel próbáltam hárítani a közelségüket, a kontrollt, a beleszólást.

Így némi önismereti munka, toporgás és sok-sok bűntudat után végül annyira nem volt nehéz, sőt, röpített, lendülete volt. Hiszen ki akarja vissza mindazt a mérgező izélgetést, amikor már a maga ura, tud jobbat, és megízlelte a szabadságot? És egyébként én nem lettem emós meg semmi, nem ittam és a többi, nincs tetkóm, nem ittam-szereztem-pasiztam-mentem külföldre. Konzervatív egyetem, férj, gyerekszülés. És csak udvariasan vagdostam a karomat.

Na de lett volna-e erőm felnőtté válni, ha az anyám igazán meleg szívű, vicces, boldog, jól főz és nem ilyen rettenetes ízléssel vesz nekem kabátot…? Ha tetszene az élete? Hogyan, mikor konfrontálódtam volna, ha az apám mélyen, biztosan szeret és büszke rám, a frusztrált, kisfaszú világnézeti vitatkozások és kioktatások helyett, ha varázslatos karácsonyt teremtett volna, elbűvölően játszott volna az unokákkal és megszerelte volna a kályhámat?

Nagyon fáj, amikor anyámra gondolok, és mégis jól tettem, hogy elszakadtam. Így lettem és csak így lehettem önmagam, saját életű, így nem döntöttek helyettem, és így neheztelek rájuk a legkevésbé a lehetőségekhez képest.

Vegyük észre, hogy a fel nem növés csak a közép és az upper class problémája, igazi jólléti faszkodás: a többieknek muszáj dönteni, felelősséget vállalni, és nincs annyi életlehetőségük sem, hogy harmincöt évesen ennyire ne tudjanak mit kezdeni magukkal. Nincs energia tutujgatni a kölyköt, iszogatnak is, és ritkán érik meg a hetvenedik évüket. Na de a társadalom hangadói minálunk, ahol eléggé köt a születés, mégis e szűkebb jólléti csoportból vannak, ők a láthatóbbak, ők a nagy fogyasztók, és több emberre hatnak. Ezért is érezzük, hogy “ezek a mai fiatalok”.

Kéne valami végkövetkeztetés, de nincs.

27 thoughts on “meddig maradunk a szüleink gyerekei?”

  1. Ezt baromira fáj(t) olvasni. Nem is mertem rendesen, jól átgondolva, mert annyira ez a mozi nálunk is, és ordítani tudnék. (Néha szoktam is. Meg is kaptam, hogy nem vagyok rendes Normálisék.)
    Amikor látod, hogy ez, hogy hogyan kallódik, nyomódik el, meg a saját húgod, hogyan megy ebben (meg a végre legalább pszichiátriára eljutottunk sztoriban) a saját jóanyád, akiket nagyon szeretsz, de egyszerűen tehetetlen vagy.
    Amit mondasz, lepattog, amit tennél, téged tesz tönkre egy idő után, az meg nem pálya.
    Nem pszichiátria kéne, hanem leválás, meg nem mindent seggalátolás, ugye.
    Jó hobbi a gyerek, csak… Nem.

    Sokat gondolkodtam azon (a napig is) hogy én vajon azért nem, mert más környezetben nőttem még egy darabig (féltestvérek vagyunk, de nem számit, húgom és pont) vagy természetemből vagyok ilyen, dacból, erőből akkoris, csakazértis tovább menős.
    A másik, amivel nem tudok mit kezdeni – és ha nekem lesz? Akkor majd az unoka lesz az új hobbi? Hány, milyen küzdelmet kell végiggyűrnöm majd, hogy ezt, így, nálam ne…?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  2. Hű, izgalmas poszt.
    “de én szabad lehettem onnnatól, amikortól képes voltam nemet mondani.” Ez minden függetlenedés kulcsa, azt hiszem. Nekem kell akarni. A szülő pedig ha képes rá, engedi, nem hálóz be, nyúl utánam, akkor segíthet, de erre nem érdemes számítani. És tök durva, mert sokáig tényleg nem látni erre rá, hal a vízre.
    Mondta nekem terapeuta, hogy egy jól működő családból mennyi erő jön. Hát tapasztalatom nincs erről, csak spekulálok, hogy onnan milyen lehet leválni, hogy az biztos természetes, meg ritmikus, magától értetődő. (Most meg az állatvilág jut eszembe, természetfilmek állatanyái, akik simán kilökik az utódokat a világba egy ponton, bár nem túl korán.) Lehet, hogy könnyebb, mert nincs annyi fájdalmas hiány, vagy rengeteg elfojtott düh. Azért gyanítom, hogy ott is van határhúzás, akár ezt kísérő, szerintem egészséges düh, bármennyire is szerető és meg- ill. elengedő a família. Kötődés akkor is van.
    El is lehet vágni minden köteléket: pénz, lakás, szakmai előmenetel, érzelmi kitárulkozás, vasárnapi húsleves, gyereknevelési tanácsok, beszámolás, közös program, de talán még akkor is ott maradhat egy lenyomat, amivel aztán járkálok a világban, és a baráti, egyéb kapcsolataimban meg mondjuk elvárom az irreálisat. Ez meg terápiába tartozik, és megugorható, azt hiszem. Mindezt pedig az általad említett réteg kontextusában nézve.
    Kérdés bennem, hogy létezik-e 100%-ig önálló felnőttként egymásra tekintő szülő és gyereke (most a felnőttkorúakról beszélek). Teljesen tisztán, hogy hm, ez az idősebb ember érdekes, lehet vele bizonyos témákról beszélni, bizonyos tevékenységekben osztozni, tanulni az életéből, világlátásából, de nem csüggök a véleményén, a szülő meg nem beszél bele a dolgaimba, irányít, lép át határokat, vagy ha mégis, ott önvédelemmel találja szemben magát. És mondjuk lehet, hogy hall, tapasztal valamit a gyereke által, ami neki érdekes, de nem lesz belőle kapcsolódási kényszer, és nem kiemelt fontosságú a viszony. Ha nincsenek a háttérben nehezítő szálak (pl. anyagi függés, közös vállalkozás, egészségügyi ráutaltság), akkor el tudok képzelni valami ilyet, de csak ha vannak emberi, szellemi értékek, amik megoszthatóak, mert egyébként mindenki megáll a maga lábán, éli az életét, tehát nem szükséges, hanem luxusélmény csak. Vagy vakfolt az egész eszmefuttatásom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Micsoda játszma! A kamaszgyereket minden reggel cseszegeti és nem működik mert tizenx év alatt pont megtanította a gyereknek h csak a száját tépi következmények nélkül. Innentől egy kamasz szemében totál hiteltelenné válik. A mehetsz busszal is ugyanannak a játszmának a 2-es verziója. Tényleg állatorvosi ló egy jó kis neveléselméleti cikkhez.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem a bizarrságával is hasznos cikk volt, mert arra emlékeztetett, nem elég 17 évesen ráébredni, hogy a kamasz vállaljon felelősséget a saját életéért. Erre sokat gondolok most az iskoláskor elején.

        Kedvelés

  4. “Nem állnak az ilyenek novemberben a gangon kizárva soha egy szál bugyiban, lesírt szemfestékkel, üvöltve.”

    De jó, ezt olyan rég láttam már, örülök, hogy újra.

    (Aztán majd érdemben is hozzászólok esetleg.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Nekem ettől a wmn-cikktől a hideg futkosott a hátamon. De van egy olyan érzésem, hogy ez lehet az átlagos narratíva. Csak, mivel én nemigen érintkezem más szülőkkel, ezért ezt nem tudom pontosan megítélni. Néha hallok egy-két mondatfoszlányt a munkahelyemen, és nagyon furcsán ráncolom a szemöldökömet, majd tovább is haladok…

    Azért most egy kicsit megnyugodtam, hogy egész normális vagyok… (De nem “úgy”!!!)

    ***

    “Na de lett volna-e erőm felnőtté válni, ha az anyám igazán meleg szívű, vicces, boldog, jól főz (…)? Ha tetszene az élete?”

    Ez milyen remek felvetés, nekem ez nem jutott eszembe így soha! (Hát mi okból is jutott volna.)

    Felnövés… Hm. Sejtem, hogy baromi kevesen vannak, akik (viszonylag) egészséges szülők mellett (viszonylag) egészséges felnőtté tudtak válni, de ott, ahogy fentebb egy kommentelő írta, valahogy olyan természetesen, magától értetődően történik a “leválás”, különösebb hisztik, neheztelések nélkül. (Mivel senki nem gondolja, hogy a gyerek nem lesz előbb-utóbb felnőtt. Ha ez a “gyerek” huszonévei körül “derül ki”, az ciki.)

    Na, de ilyen (egészséges) szerintem a világon nincsen (annyira kevés), úgyhogy lehet mindenkinek a saját, személyre szabott felnövéstörténetét alakítani.

    ***

    Tök érdekes, Éva, hogy engem pont ma keresett meg a tizenöt éves lehány, élete első fiús ügyével, a véleményemet kérve. Erre jön ez a poszt! Hát frenetikus.

    Azért, akinek nem borsódzik a háta ettől a “mi szimbiózisban élünk a gyerekemmel”-típustól, főleg, ahol már kamasz a gyerek (wtf), ott azért van egy kis gond.

    (Jó újra itt lenni.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. https://nlc.hu/csalad/20190530/nem-csak-egy-rossz-szulovel-tortenhet-meg-hogy-a-gyereke-hallani-sem-akar-rola/

    Ő jó ember:
    „Az első hat hónapban azt se tudtam, merre vagyok arccal előre: meghíztam, alig aludtam, és mikor végre sikerült elaludnom, akkor is rémálmaim voltak. Az első karácsony Dan nélkül különösen nehéz volt: aznap este csak feküdtem az ágyban, és zokogtam.”

    Nagyon megható sztori így az egyik oldalról (összenőve éltek, közös hobbi, fiú szó nélkül szakította meg a kapcsolatot, anya a mennyel nem is volt barátságtalan!), én komolyan, nem értem, miért kell rátelepedni a fenőtt gyerekekre, és zsarolós érzelmi műsort rendezni, majd ennyire átlátszóan a médiában panaszkodni róluk. Ez a fiú többet tutira nem áll szóba az anyjával, mert az anyja bosszút állt és önigazol a világszerte elterjedt cikkel.

    Csalódott szerelmes:
    „Rájöttem, hogy minden energiámat és könnyemet egy olyan emberre pazarolom, aki nem akar engem”.

    Egy felnőtt gyereknek nem az a dolga, hogy az anyjával ápoljon érzelmi viszonyt.

    Unatkoznak ezek, és bebukott a kontrollálgató-esküvőszervező-rátelepedő létmód. Én úgy vagyok (leszek) vele, hogy a gyerekel van nevelve, menjen isten hírével, mindenben támogatom, de ő keressen. Miért? Mert nem várok viszonzást és mert érzelmi igényemet a saját alkotó elfoglaltságaim, felnőtt kapcsolódásaim, szerelmem és barátaim elégítik ki.

    Eredeti cikk, még zsarolósabb cím:
    https://www.yahoo.com/lifestyle/dedicated-whole-life-kids-then-170004609.html

    Válasz is van:
    https://www.outofthefog.net/forum/index.php?topic=69800.0

    “”I personally know Dan McGregor. His Mom (Sheri) is a nut job trying to sell books. She is a so called “life coach”. People, there is way more to this than this version that you see here. She is super manipulative and toxic. Dan tried several times to make this right. She is the one who said she wasn’t coming to the wedding. She is the one who was rude to the inlaws. She is the one who got Dan’s siblings not to come. She didn’t like being compared to the other family so it was basically “you hurt me – I am not going to your wedding” and then she wanted Dan to beg her to come which he didn’t want to be manipulated in to. This was Dan’s big day and his entire family pulled out because her feelings were hurt. Don’t buy into this manipulative garbage…”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. “A szülő, aki marad

    Épp felszámolom az összes vegán jégkrémet, amit a mélyhűtőben hagytál. Ne izgulj, nem ki, hanem magamba dobálom őket. És irtó jó humuszt készítettem, ne haragudj, de szerintem jobb lett, mint a tiéd. Elég sokat eszem. Azt tippelem, hogy a képzésed végére minimum kilenc kilóval leszek több. Ennyi erővel akár terhes is lehetnék. Vallomás: képzeld, eszembe jutott a harmadik gyerek kérdése. Liza még egy kicsit velem lesz, de az is már csak pár év. Mi lesz utána? Kiről fogok gondoskodni? Kellene egy harmadik gyerek. Még fiatal vagyok.”

    “egy másik ország másik városában élsz! Ráadásul egy olyan városban, amelyik veszélyes. Naaagyon veszélyes. Mert szinte mindenki biciklivel jár, így aztán te is.”

    a cím is kurva jó: KÖLDÖKZSINÓR

    https://wmn.hu/wmn-life/55917-a-szulo-aki-marad-es-a-gyerek-aki-megy—kozos-naplo-a-koldokzsinor-ket-vegerol

    Azért vállal gyereket, hogy legyen szórakoznivalója. Ez mint kedélyes, példás anya-gyerek kapcsolat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Szerintem elég jól berendeztük a kuckódat, én elégedetten jöttem haza. Persze nem intéztünk el mindent, de igazán kihasználtuk azt a pár napot. És hogy indulás előtt még ki tudtam takarítani, hát csodás volt. Ezt az emléket persze csak azért hozom fel, hogy félve megkérdezzem, amit sem telefonban, sem cseten eddig nem mertem: azóta (azóta = kb. egy hónap) előkerült-e az ajándék porszívó, a felmosócucc, használtátok-e ezen eszközöket rendeltetésszerűen?”

      EGYETEMISTA a lány.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “tudom, hogy őszintén megmondod majd azt is, ha esetleg épp nem fér bele az idődbe egy hétvége, hogy én meglátogassalak, mert annyi programod lesz, és béna, ha az anyáddal kell bringázni a városban, vagy amiatt aggódni, hogy érjen már véget a többedik kör esti kártyaparti velem, mert már nagyon mennél a haverjaiddal bulizni…”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “…elbizonytalanodtam, hogy rosszul teszem-e, hogy tényleg nem lenne szabad még meglátogatni téged ilyen rövid időn belül. Vajon ezzel nem nehezítem-e meg a „beilleszkedésedet”? Meg is kérdeztem erről egy szakembert, felkerestem GT-t, a pszichológust, úgyis időszerű egy kis beszélgetés vele. És megnyugodtam. Azt mondta ugyanis, hogy itt nincs olyan, hogy korán. Menjek, érezzük jól magunkat, ez majd szépen be fog állni. Amíg nem hetente megyek hozzád, addig nincs baj. (Azt már nem mertem megkérdezni, hogy a kéthetente belefér-e, inkább másról kezdtem beszélni.)

      Na jó, a viccet félretéve,

      igyekszem egészségesen leválni rólad, Manókám.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .