Képzeljétek, ez is eljött: elkezdtek engem baszogatni különböző apró módokon a külsőm, testem miatt. (Nem ekkor kezdtek, ekkor tömeges volt, de előtte is rengeteg aljas, névtelen, rámerőszakolt basztatást kaptam.)
Vagy én magamat? Nem, vagyis, én a legkevésbé. Ha én érzékelek valamit magamon, ami nem jó, nem tetszik, megroskadt (száraz a hajam, például, érzékeny a szem körüli bőr, dehidratáció, körömrohadás), arra keresek megoldást, és amit azzal elérek, annak örülök, a többi előtt lehajtom a fejem, nem sírok.
Ők mondják. Ugratnak vagy “aggódnak”. Meg vannak lepve azon az energián, belefeledkezésen, amellyel én a futást, a szerelmet, a bikinit. Hogy nem magyarázkodom. Meg kell nézegetni, piszkálgatni, beszólni.
Egyáltalán nem vág egybe a valósággal – sem a tényekkel, sem a személyes valóságommal – az, amit mondanak, és ezért én keresem az okát ennek a baszogatásnak.
És: korábban egyáltalán nem mondták. Nem kaptam megjegyzéseket szarabb állapotaimban sem huszonévesen, harmincasként.
Fontos elmondanom az elején: én nem áltatom magam azzal, hogy a negyvenöt az új huszonöt, hogy letagadhatnék nem tudom, mennyit, és majd ezért jól megúszom a beszólogatást. Én – szerintem – annyinak nézek ki (43), vannak a kornak mindenképpen jelei, és elég nevetséges, amikor valaki arra próbálja felhívni a figyelmet kínosan mesterkélt szelfiken, hogy ő ugyemilyenfiatal és ő így néz ki ám, de tényleg. De azon belül, annyi évesnek elég jól nézek ki. És ez se pontos: nem én nézek ki jól, hanem a kortársaim, az anyák néznek ki ijesztően szarul, aránytalan testrészekkel, nehézkes mozgással, eltorzultan, már látható betegségekkel, rossz fogakkal ebben a szomorú magyar szociálpszichológiában.
Kímélőben éltem (nemdohány, mindiggyalog, nem ülőmunka, napi sport, régóta sport és sok minden más), és meg is teszem a magamét, sokat változott a testem, meg is gyógyultam, és ma már harmonikusan tudok tükörbe nézni, fotózkodni, megmutatkozni, látszani mindenféle helyzetekben, fényekben. Néz, közelről, és én boldog vagyok ettől.
Meg persze a visszajelzések is vannak. A mindenféle tekintetek. De abból meg le kell vonni. Az egyik potyát keres. A másik, aki szeret engem, régóta nézi az arcom, mindenem, és ő már engem nem úgy lát, nem olyan első-éles tekintettel. A nézést a szeretet enyhíti és meg is mutatja azt, amit az idegenek nem látnak. Ismeri, hibáival együtt az egészet, kötődik. Én is így vagyok vele, rajongok. De el tudom képzelni, hogy ő nem különösebben különös annak, aki nem így szereti, ismeri, ahogy én. Magának se az.
A minap egy nagyon szép helyen, hát, hogy mondjam, volt az ágy mellett egy tükör. Nem szeretem ezt amúgy, mert klisé. Na de amit én abban láttam… kettőnket meztelenül, megdöbbentem. Kétely nélkül szépnek láttam. Szóval, igen.
Miért baszogatnak engem? És miért nem baszogattak a harmincas évtizedemben, egyáltalán, soha? A kisgyerek menlevél?
Nem mesélem most el az összes olyan helyzetet, amelyben mostanában kellemetlen érzést keltettek bennem, vagy amikor piacnak tekintettek, amelyen mindenki átjár, és ezért találták ki, hogy nekem még itt és még ott is baj van a testemmel.
De például a minap hajat csináltak nekem a filmgyárban. Ezek elég melós, oroszos-befont frizurák itt most (egy oroszos tematikájú fantasyt forgatunk).
Grisha vagyok, vagyis: varázsló.
Aki font, az először is, folyamatos és túlzó instrukciókat adott, hogy pontosan hogy tartsam a fejem, mennyire ne mozduljak meg, tartsak ellen. Aztán amikor odanyúltam, egy kész fonatot meg”néz”ni, akkor szinte rámrivallt: ne nyúlj hozzá, most a mienk a hajad, ha lebontottuk, onnantól megint a tied. (Hűha.)
Háromszor bontotta vissza. Ötven percig ültem ott a fűtött fodrászatban nagykabátban, kész kinti jelmezben, aláöltözetben. És négyszer, négyféleképpen mondta, hogy nem boldogul, nekem nincs elég hajam, kevés a hajam, semmi kis hajam van.
Ami igazán durva: a hajmennyiséget nem nekem mondta, hanem rólam. “Nem lesz ez jó, ez nem haj.” “Nincs haja.” “Ez kevés lesz, ez a haj.” Ez volt szó szerint.
Amit én, a belém nevelt félelemmel el is hittem egy villanásra. Hogy jé, én mást tudok magamról, de biztos áltattam magam, most megmondták az igazat. (Ugyanígy hittem el azt is egy időben, hogy nekem jelentéktelen az izomzatom, rövid a lábam, vagy el vagyok hízva, 17-es DEXA-zsírszázalékkal.)
Sok mindent elhiszek én első reflexszel. Főleg azt, hogy valakiknek joguk van ahhoz, amihez nincs joguk. (Az előbb épp azt, hogy adjam oda egy csoport ismeretlen statisztatársamnak, férfiaknak a mac airemet, hogy ők majd azon meccset néznek. Mindenkinek van telefonja, és én elmélyülten írtam. Döbbenten néztem. “Biztos, hogy nem”, mondtam. “Hozzatok magatoknak laptopot.” És az okát is tudtam, amiért egy villanásra azt gondoltam, jó fejnek kell lennem. Ez a vicceskedő igényformálás felidézi azt, amikor a tesómék mindenemet elszedegették, ők ettek előbb, mert ők a fontosak.)
Hogy volt pofájuk ilyet egyáltalán megkérdezni?
Az első elhivés rengeteg szenvedés. És megalázottság, ebből jön düh, és így az igazság követelése, amely a dühből fakad, csak másodlagos. Miközben az igazságnak érvényesülnie kellene, nem kikövetelendő, hanem van és körülvesz skandináv miniállamomban (ahol nem az értelmetlenül drága, bután és sport helyett, agresszívan mutogatott holmik, a hiúskodás, hanem a letisztult, egyenlő viszonyok, a meló, a tisztelet, a protestáns etika vezérel, és az egymás megalázásának abszolút tilalma). Ezért nem tudok nyugodt maradni, mert ez az ősélményem, ennek minden reprodukciója, újra és újra elemien sért, aláz, megdöbbent, összezavar. És ezért vagyok én eszményi célpont, ezt tapogatták le évekkel ezelőtt a szadista alkatú netes zaklatók is. (Akiket a tetejébe az is zavar, hogy nem hagyom magam, néven nevezem, amit művelnek, kimondom az igazat általában és róluk is, meg hogy ők nem annyira tehetségesek, nem edzenek, satöbbi.) Pompás áldozat-anyag vagyok.
Nos, később kiderült, ez a nő még nem font ilyen hajat.
És itt megállítottam a dolgok folyását, ebből csináltam egy kis ügyet, hogy emlékezzenek. Először elkezdett folyni a könnyem. Jaj, miért sírsz, most mi baj. Aztán felálltam. És nagyon figyeltem, hogy amit mondok, erős, tömör, csendes, lényegi legyen. Egy, nem beszélhet úgy rólam sem ő, sem más, mint ha ott se lennék, egy bábu volnék, ez sértő és elidegenítő. Kettő, nem tudhatja, kinek mitől annyi a haja, lehet, hogy kemója volt, ez iszonyú érzéketlen így. Három: minket erre a karakterre a magasságunk, testarányaink, színeink, bőrünk minősége, hajunk miatt a castingban egyszer már alkalmasnak találtak, ez eldőlt, utána pedig vagy húsz line-up (felsoralkozó jelmezes-hajas külsőmustra), folyamatos fotózások után is. Innentől ő végezze a dolgát és hozza ki az adottságokból, amit tud, akkor is, ha a statisztának kevés a haja.
És négy, ezt nem mondtam, mert ott még nem állt össze, hogy a lényeg ez: nem foghatja a hajamra azt, hogy nem tud fonni. Hiszen amint átvett a másik fodrász (tíz percem volt, elmentem pisilni, nőt lebaszták, én rendbe szedtem magam), tökéletes, gyönyörű, tömött fonatom lett.
Öt, ez se volt ott világos, maga a tényvaló. A hajamban van egy átmenet, így vágták, kb. az egyötöde elöl rövidebb (de így is bőven vállig ér), a hátulja-nagyja viszont a hátam közepe alá ér, dúsnak mondható, és vastag szálú.
Volt nekem kevés hajam, 2015 telén, ugyanazért, mint sokaknak, a pajzsmirigygyógyszer miatt. Aztán abbahagytam a gyógyszert, hajügyben nagyon gondosan táplálékkiegészítettem-étkeztem, és kifejezetten dús lett, az egyik büszkeségem. Semmi panaszom nem volt, nem törik, nem hullik. Nap éri, szárítja, én meg hidratálom és olajozom. Fodrász szerint is sok.
Relatíve sem gáz: van a karakteremben két fiatal, csodahajú lány, hallom, hogy dicsérik a hajukat, az egyiknek rövidebb egyébként. A többieké közepesen dús.
Sokszor persze nincs beszárítás, hatáskeltés, csak simán lelapítva összefogom, nincs beszárítás, van izzadás:
A fodrász a kettő mondatom után nem mondta, hogy bocs, hanem nagyon megijedt, mert eléggé megdermedt a hangulat, és kijelentette, hogy ő ilyet nem mondott, egyáltalán nem állította, hogy kevés, nekem tök sok hajam van, vastag szálú is, csak nem elég hosszú.
Arra kell gondolnom, hogy azért csinálják a beszólogatást, mert már ennyi éves vagyok. Ez kötelező, a korommal jár (nekik), és nem számít a valóság. Sőt: annál irritálóbb vagyok, minál szebb a derekam íve, vagy minél egyértelműbb, hogy sportolok. Mert felkiáltójel vagyok. Annál jobban kell keresni rajtam a romlás nyomait, a rosszat, és jól meg is mondani. Akkor is, ha aki mondja, az nem különösebben matyóhímzés, és nem annyira tesz sokat a saját kinézetéért sem. Esetleg és úgy még inkább: ugyanez hatalmi helyzetből (amit a fodrász kisegítő tévesen hisz, hogy van neki).
Nem mindegy, mi történik itt, mert márciusig megy a forgatás, együtt kell működnünk, és azért ezek nagyjából ugyanazok az emberek, akik lesznek majd más forgatásokon is. Nem voltam agresszív (még csak azt sem állítottam, hogy az illető érzéketlen, bunkó, vagy hogy az ő kinézetén bizony volna mit kibeszélni), viszont elértem, hogy nem kerülhető meg az eset. Pontosabban az, hogy szóltam. A töredékek és későbbi beszélgetések arra utalnak, hogy afféle policy lett abból, hogy szóltam. Nem tehetik szóvá az egyéni jellemzőket, abból kell dolgozni, ami van, nem minősítik, nem alázzák meg a statisztát, nem beszélik ki a feje fölött.
Ez egy világos eset. De nem akarok igazságtalan lenni. Nem csak ők, nem csak rosszindulatúan mondják. Vannak orvosok, helyzetek, amelyek emlékeztetnek, hogy már itt a Kor. Vagyok én, őrlődöm néha, okés-e az önfeledtségem, ízléses-e ez az egész, amiben vagyok. Véleményezik ezt is – fiatalabbak –, figyelnek, és én hallgatok, de ez nagyon szar. És hát van a valóság is, nyilván: az arcom, a fáradtságaim, a hajam festhetősége, a regeneráció. Nézem magam. Számot vetek. Oly halhatatlan a lélek, örök bőség, és annyira romlékony a test. Mely nélkül nincs lélek sem.
Egyvalaminek örülök: annyira lassan futottam egész életemben, hogy csak most kezdek gyorsulni. Nem érzékelem a leszállóágat, legalább ebben.
UPDATE: a hajammal nem történt semmi különös, de szűk két évvel később egy német sorozat kiemelt karaktereként (kiemelt statisztájaként) én lettem az öltözői jelenetben A HAj, és fodrástz is sóhajtott: mire én ezt besütöm…
csak az olvassa. én szóltam 
Olyan sok gondolatom és érzésem keletkezett olvasás közben. Azt érzem, hogy a nem önmaga és egészséges emberi kapcsolatai építésével elfoglalt ember frusztrációja a korral és/vagy az ezt erősítő, jelenlegi magyarországi társadalmi hatásokkal csak fokozódik. Az ilyen működésű ember (és erre szocializál a társadalmunk, kivéve egyes mikroklímákban) lefele nyom, felfele megszeppen vagy nyal, egyenrangú helyzetben nem tud megmaradni, elferdíti azt. Mindenkin keresnek, felfedezni vélnek “nekem ugyan nem kellene belőle” kritizálni valót. (Minél jobban nézel ki vagy haladsz a jóllétedben, annál “idegesítőbb” vagy.) A szintén ebben a társadalomban szocializált (ennek megfelelő lenyomatokkal rendelkező), ámbár okos, intelligens, már önreflexióra képes kritizált meg ezerrel keresi, mire emlékezteti, miért van neki annyira rossz érzése ettől a felé irányuló rendőr vagy spicli működésétől a másiknak. Pár napja csak annyi gondolatot írtam ki az egyik instaképemre, hogy “Boldog, mert a maga életét építi, nem a másokéba kontárkodik.” Nagyon beszédes volt, ki pattant le az addig buzgón lájkolók közül, mit és miért vett ebből magára. Pedig “csak” magamról írtam. Nem azt, hogy könnyű/tökéletes, hanem hogy végre a saját utam, a saját dolgom. A világ sokkal boldogabb hely lenne, ha nem másokon “álaggódna”, hanem magát tenné rendbe mindenki. Ehhez, persze, mégis szükségünk van egymásra, emberi kapcsolatokra, de már egy más szinten: sokkal őszintébben, valóságosabban. Ezt gondolom most 🙂
KedvelésKedvelés
Én úgy érzem, régen is “beszóltak”, csak akkor mást. Meg az is igaz, hogy régen másképp vettem. Régen féltem, szégyelltem magam, ha mondtak valamit, az általában durva volt, amitől még jobban elsüllyedtem szégyenemben. Most meg inkább ugrok az ilyenre. Abszolút nincs szégyen, inkább az: “merjél csak beszólni, belenyomom a súlyzómat a képedbe!”. Ebből max annyi lesz, hogy megállok, szúrósan odanézek (általában messziről mernek csak beszólni, szinte alig értem, mit kiabál), aztán megyek tovább, mert úgy érzem, minden reakcióval csak megtisztelném őt. Nem is sűrűn szól nekem oda senki. Az orvosoknál viszont rendre beleütközöm: hány éves? mammográfián volt már? Menstruál? ja, most lett vége? tehát menopauza? Aztán én mondom, hogy nem menopauza, és még jobban kihúzom magam, hogy vegye már észre, hogy talán 5 évvel idősebb mint én, de fizikálisan 20-szal, és nem mindenki vénasszony 43 évesen. Nem mintha a menopauza vénasszonyságot jelentene, de ha egy nőnek azt mondom a menstruációmról, hogy épp most lett vége (véradásnál volt ez), akkor ne menopauzának értelmezze már a válaszomat – szerintem.
Ez a fodrászos eset, amit írtál, az ő bunkóságát mutatja: ez a némber mindenkivel így bánt azelőtt biztosan. Még jó, hogy te felszólaltál ellene.
Egyre gyakrabban kell ráébrednem arra – már az ilyen orvosi kérdések miatt is – hogy valóban múlik az idő, és ahogy én gondolkodom magamról, az néha konfliktusba keveredik azzal, ahogyan mások gondolkodnak rólam. És hogy ez mennyire társadalmi beidegződés, előítélet, és mennyire valóság. Mennyit kell nekem ebből elhinnem, min háborodjak fel, min mosolyogjak, rökönyödjek meg, tehát egyáltalán mire fogyasszam az energiámat és mire nem.
Aztán általában arra jutok, hogy húzd ki magad, Melinda és mosolyogj, azzal majd öreg anyókaként is csak nyerhetsz.
KedvelésKedvelés
Mosolyogni jó, csak pengeszájjal az se megy.
KedvelésKedvelés
Jajistenem. Én szerintem természetből adódóan is, meg a sok év önkéntes munka-képzése (konkrétan része a terápiának, amivel dolgozunk a személyre szabott, helyzetre (és nem adottságra, tulajdonságra!) reagáló visszajelzés) betett egy olyan szűrőt, amivel keresem és meglátom a pozitívat, szépet, kiemelhetőt. Na nem mindig, annyira nem vagyok csodahippi én se, de ráállt az agyam. És mennyivel szebb így a világ!
Cserébe pont ezért nem értem, miért, hogyan ennyire elemien rosszindulatúak, savanyúkritikásak az emberek. Ha már mondanod kell mindenképp, miért nem építő jellegűt? Vagy simán csak kedveset, pozitívat? Miért? (A kérdés költői.) A hideg ráz ettől, ahogy emberek a savköpködésen akarnak feljebb mászni a saját mocsárból, amikor közben ugyan ezt az energiát lehetne pozitívba ölni… (Oké, feltaláltam a spanyolviaszt, csak annyi ilyen van körülöttem megint, és fullaszt, folyamatosan.)
Köszönöm, hogy kiálltál, példaértékű. Annyira szeretnék én is többször így, ilyet, nem lebénulva, megnémulva az évek óta belém égett vackoktól. Küzdök vele (ellene…?), néha sikerül, talán egyre többször. De még mindig rémesen kevés.
Más – hajadra mit, hogy? Nekem törik a vége, és ahány cikk, annyiféle marhaságot ír, jó fodrászom meg nincs, mindegyikkel oda jutottam, hogy ‘levágja, majd megerősödik’. Nem jött be. Körömre sok köles a cink miatt, de hajra mit?
KedvelésKedvelés
Ha száraz és törik akkor sokat segít, ha a végét hidratálod, (nekem egy argánolajos szérum jött be), valamint a végétől kezded fésülni, és akkor nem gabalyodik annyira és törik meg. A rendszeres vágás is segít, elég csak a törést levágni, akkor nem hasad tovább, de erősebb nem lesz tőle.
KedvelésKedvelés
Én hajvégolajat, és vágatnám, nagyon ideje volna, de szerződés köt (lefotóztak a ruhapróbán).
KedvelésKedvelés
A hajvégolaj szerintem is jó! Közben én elkezdtem aloe verát is termeszteni (értsd: vettem az ikeában egy cseréppel – ma már szét van ültetve három cserépnyi), és bőrre, hajra, tényleg a legjobb!
KedvelésKedvelik 1 személy
Emlékszem, ifjúkoromban hajlamos voltam a “ebből a szarból így nem lehet megcsinálni!!!” kifakadásokra, legalább nem személyre, szigorúan tárgyakra vonatkozott, de a sokadik eset után, amikor valaki odaballagott, majd a “szarból” “így” szépen csendben megcsinálta, akkor lassan rájöttem, kár projektálni az adott tevékenységhez tartozó inkompetenciámat, kevésbé röhejes, ha kérek segítséget vagy kiszervezem, ha nem éri meg vagy nincs erőforrás megtanulni.
Ma van rajtam egy szép, régi óra, két órás mondta, hogy rejtelmes és nem javítható hibája van, beadtam harmadikhoz évekkel később (már majdnem elhittem, hogy nem javítható, de nem volt szívem kihajítani), órás bácsi közölte, másnapra meglesz, meg is lett, ma direkt nézem, megy mint a parancsolat, hát, volt valami szerkezeti hibája valóban, mondta túlzások és öndicséret nélkül az órás bácsi, de javíthatónak látszott, megjavítottam.
Egyszer írtál olyat, hogy lehetőleg aki dolgozik valamit, legyen profi. Profi nem nyávog, megoldja, vagy előre szól: ebből úgy tudom megoldani, hogy ez és ez esetleg nem lesz pont olyan, mert, megfelel így? Profikkal kéne dolgozni…és olyan kevés van néha.
KedvelésKedvelik 2 ember
Én tanárként, amikor nem tudtam elég invenciózus lenni, mondtam ezt olykor igazságtalanul, hogy a gyerek nem olyan, meg a terem, az óraszám, a kolléga, az elődöm, a tankönyv… de csak magamnak.
KedvelésKedvelés
Mindenki panaszkodik, nyavalyog, kioson cigizni, fonás közben megáll a keze, sztorizik hosszan, kin a folyosón 200 ember… állat idegesítő a kontraszt az ambíciózus magyar asszisztensekkel meg a külföldi stábtagokkal.
De a kedvenc történetem:
Leegyszerűsítve kétféle sminkelendő karakter van, a pórnép (többféle csoport), őket a sminkben koszolni, rontani, rondítani kell (arc és kéz), meg a varázslók rendje, mi elegáns, tiszta, szép megjelenést kapunk, gondos haj, hibátlan arcbőr.
Kijön egy varázslófiú a sminkből, főnökasszony: miért koszoltátok ennyire, hát ő varázsló, most hogy néz ki? – Nem koszoltuk…
KedvelésKedvelés
Hű, te jó ég, pontosan, majdnem szó szerint ezt fogalmaztam meg magamnak ma délelőtt:
“Ezért nem tudok nyugodt maradni, mert ez az ősélményem, ennek minden reprodukciója, újra és újra elemien sért, aláz, megdöbbent, összezavar. És ezért vagyok én eszményi célpont, ezt tapogatták le évekkel ezelőtt a szadista alkatú netes zaklatók is. (Akiket a tetejébe az is zavar, hogy nem hagyom magam, néven nevezem, amit művelnek, kimondom az igazat általában és róluk is, meg hogy ők nem annyira tehetségesek, nem edzenek, satöbbi.) Pompás áldozat-anyag vagyok.” – Nem a testből kiindulva, de végül oda (is) lyukadva ki. És még az hozzá, hogy én meg még oda is vetem magam azoknak (bár már jobban tudom szabályozni, de a reflex még mindig jön és nagyon erős), akik szívesen tépnének valakiben egyet, még adok neked rengeteg muníciót, tessék, ezek az érzékenységeim, használjátok fel ellenem. Jaj.
És köszönöm, hogy szóltál (megint), és hogy megírtad.
KedvelésKedvelik 1 személy
‘már itt a Kor. Vagyok én, őrlődöm néha, okés-e az önfeledtségem, ízléses-e ez az egész, amiben vagyok. Véleményezik ezt is – fiatalabbak –, figyelnek, és én hallgatok, de ez nagyon szar… Nézem magam. Számot vetek. Oly halhatatlan a lélek, örök bőség, és annyira romlékony a test. Mely nélkül nincs lélek sem.’
Jenny Joseph: Warning
Rég nem jutott már az eszembe, de nem tudtam szabadulni az asszociációtól, miután elolvastam (mârmint a posztodat🙂)
KedvelésKedvelik 1 személy
“És nagyon figyeltem, hogy amit mondok, erős, tömör, csendes, lényegi legyen.” Igen! És érintettségem esetén számomra ez a legnehezebb. Néha megejt az illúzió, hogy kellő mennyiségű szó, mondat, ékes fordulat megoldja. Hát nem. Olvasom itt a trolljaidat is: körmondatok, indák, szónoklatok. Minek? Annyi inger ér mindenkit, meg se hőkölünk az újabb kinyilatkoztatásoktól.
A többit illetően csatlakozom az előttem szólókhoz.
KedvelésKedvelés
Elevenembe talált ez is. Nekem a haj különösen nehéz téma. Kiskoromtól fogva azt hallgattam folyamatosan, hogy milyen ritka, állandóan kócos és sosem nő meg, úgyhogy mindig le kellett vágatni. (Anyámnak könnyebb volt a rövid hajat kezelni, nem kellett kötögetni, fésülgetni.) Bezzeg a testvéreim haja az aztán tömött, hosszú, fényes. Azután lett egy munkatársam, akinek alkatilag kevés haja van, meg egy új fodrászom, aki amikor először vágta a hajam akkor rácsodálkozott, hogy milyen sok hajam van. Elkezdtem szépen lassan felfűzni, hogy egészen kiskorunktól kezdve vajon a saját kényelmük és érdekeik miatt hányszor kaptuk meg azt, hogy mi valamiben nem vagyunk jók. Annyi más út lehetett volna. És nagyon nehéz, hogy ilyen helyzetben ne a régi tanult reflexet hozzuk a hatalmi pozícióban: most végre én mondhatom, hogy kevés a hajad, vágassuk le, csak mert nem vagyok elég ügyes jó frizurát csinálni elég gyorsan reggelente. (Sosem vágattam le a lányom haját, és olyan a frizurája, amilyen, nem vagyok hajlandó ebből problémát csinálni, majd szól, ha rövid hajat akar, akkor elviszem fodrászhoz.) De vajon mennyi rejtett deficitem van, amire nem látok rá és ugyanazt a káros hozzáállást viszem tovább, amitől én is szenvedtem?
De a posztra is reagálni szeretnék: a csökkentértékűség-szégyen sémából igen nehéz határozott, asszertív de nem agresszív válasszal előjönni. ÉS nagyon jó ez annak is, aki kapja, mert ritkán találkozni egyértelmű és korrekt visszajelzéssel, hogy ez nem oké, amit csinálsz. Sokszor inkább kibeszéljük a háta mögött, én főleg utólag pörgök, puffogok rajta, mert mindig minden esetben az első reakcióm, hogy a másiknak igaza van. És az h nincs igaza és miért nincs csak a sokk utáni lenyugodással áll össze, ami bizony nem ott rögtön van, hanem miután kiléptem a szituációból. De javul a szintidőm, mert a 2-3 napos rosszérzés, azon puffogás lezajlik pár óra alatt. Emiatt a másik ember valósága az rólam, hogy én elfogadtam, hogy neki igaza van. Azután jön a felháborodása, hogy nem úgy viselkedem, ahogyan azt ő elvárná, pedig amikor megmondta a frankót, akkor úgy tűnt, hogy ő a domináns. Ettől pedig sok esetben csalódott és frusztrált lesz és újabb játszma kezdődik.
KedvelésKedvelik 3 ember
Vajon mikor lesz az, hogy nem hiszem el egyből, amit mások mondanak rólam?
Lehet, hogy soha nem jön el az az idő, de addig is csökken a “regeneráció” ideje, ahogy egy korábbi posztodban írtad. Néha nagyon szar, csalódott vagyok, hogy nem és nem jutok ki ebből az ördögi körből, máskor viszont hálát érzek, és fejlődésnek élem meg, ha néha egyáltalán rájövök, illetve egyre hamarabb látom azt, ami ezek mögött van.
KedvelésKedvelik 1 személy
Az a legnagyobb, mikor meglátom, hogy a másik hatalma egyáltalán nem végtelen hozzám képest, hanem ellenkezőleg: rendkívül primitív módon a saját kis nyomorát, félelmeit tolja rám. Mindjárt nem tűnik olyan baromi ijesztőnek az ő “nagysága”, a mondatai, melyekkel engem minősít….
KedvelésKedvelik 1 személy
Ismerem, ez gondolom, tipikus forgatókönyv lehet: először mindent elhiszek, de közben van valami szar érzés, aztán lassan érzékelni kezdem, hogy baromira nem úgy van az, végül jön a düh, és legutoljára az igazság… Mennyi szenvedés van addig. A picsába.
Köszönöm.
KedvelésKedvelés
Meg amikor a harag átmegy a leszóló másikkal szembeni agresszíóba, amit persze magunk ellen fordítunk, azaz sírunk magunkban, panaszkodunk, ha van kinek. Hát valahogy ezt, ezen kell átlátni, de ezt valamiért nem tanítják. Elég sokára értjük meg, ha egyáltalán.
KedvelésKedvelés
“A töredékek és későbbi beszélgetések arra utalnak, hogy afféle policy lett abból, hogy szóltam. Nem tehetik szóvá az egyéni jellemzőket, abból kell dolgozni, ami van, nem minősítik, nem alázzák meg a statisztát, nem beszélik ki a feje fölött.”
Az jutott eszembe, hogy ha valakinek gyorsabbak az önvédelmi reflexei, hamarabb beszólt volna a hajfonónak ebben a helyzetben, de abból csak annyi lett volna, hogy az illető annyit jegyez meg magának, hogy ezzel a statisztával nem engedheti meg magának ezt a stílust, de másoknak, akiket gyengébbnek érez, gátlástalanul előadja később is, ha úgy adódik.
A mintaszerűen végiggondolt és határozottan kifejezett érveid, kiállásod meg mindenki számára megváltoztatta a helyzetet, példát statuált, a némán tűrőknek se kell tűrnie tovább a méltatlan bánásmódot.
KedvelésKedvelik 1 személy
Milyen igaz!
KedvelésKedvelés
Köszi, nagyon fontos a visszajelzésed.
Na és ma!
Mondom a sminkesnek, lett rajtam egy-két ótvar, a homlokomon levő pattanásra gondoltam. Na, erre elkezdte lealapozni nagyon vastagon, plusz réteggel a szám fölötti részt. Mondom, ezt miért csinálod, mondja, hát ilyen barna, mondtad, hogy valami baja van a bőrödnek. Na, az a reggeli kávé, mondom. Ez is vicces volt. Lemostuk.
Aztán kiléptem, kirántottam a gumit a hajamból és meglengettem. Ugye milyen sok hajam van?
Értették… A konkrét fodrász nem volt ott, a más újak nem értették, de én remekül szórakoztam, a főfodrász meg bólogatott hevesen.
Nagy szeretet meg jófejség jön váratlan zugokból.
És rengeteg aktív poén és sztori, ma tényleg tobzódtunk.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: mit tudok még a testről mondani? | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő