Ajjaj… Kattintásvadász cím.

Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.

Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.

Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.

És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Te mindig ott leszel magadnak, és te vagy a fontos, ezt ne felejtsd el. Aki elhagyott, aki elmúlt, az csak egy másik ember, és az életünkben emberek, a nagyon fontosak is, jönnek és mennek. Ami még fontosabb: lehet tisztelettel is megmaradni egymás szép emlékezetében, ez intelligencia és emberi minőség kérdése. Ne rontsd el te se a végét vagy az utóéletét. Akit szerettél, azt ne gyalázd.

Akkor ismerszik meg a te szerelmed emberileg, és a szerelem értéke is akkor méretik meg, amikor szakít (vagy akár évekkel később: ahogy visszatekint, ahogy akkor értelmez /át/, ahogy utánad kiabál). A szakítás emberi minősége, a szakító ember, és ami a viselkedéséből kiderül, utólag is megmutatja a kapcsolat lényegét.

Ami még feltűnt a történetekben: a nőt hagyják el, a nőnek fáj jobban, a nő az, aki akkor is, mindenképp, makacsul szeret. Jaj, de nagyon tud szeretni. Ilyen szerelmes alkat. Belepusztul. Büszke rá, szereti mondogatni, nem küzd ellene. A saját kiszolgáltatottsága, lábtörlősége ellen.

Igazi Mónika-show.

Inkább ne pusztulj bele! Oké, hogy nagyon szeretsz, és ezt erénynek gondolod, de aztán panaszkodsz, hogy mennyire fáj.

Annyira ráfüggtél a másikra, hogy magadat nem szeretted eléggé. És akkor a kapcsolat sem annyira boldog, teljes és szabad, mint lehetne. Helyette nyávogós, harsány műsor, ami neked ráadásul tetszik (a férfinak tipikusan nem).

Az a baj ezzel, hogy így könnyű visszaélni veled. A másik könnyedén, hódítóan használ, élvezi a rajongásodat, te meg szereted teljes szíveddel, hát rendben van ez? Érted rajong így valaki? Valaha…? Te folytatásban, közös életben reménykedsz, ő “még élne”, “nem biztos benne”, “nem akar elköteleződni”. Tök világos a szitu, te mégis nyüstölöd, vársz, hátulról próbálod ugyanazt.

Vagy egy elsietett szex után, miatt egy életre beleszeretni valakibe, az is szép. Miért jó elveszíteni önmagad?

Én ezt a lábjegyzetet: nem akarok elköteleződni, alkalmi fellángolásaimban is törvényszerűen megkaptam. Előtte, disclaimerként. Csak néztem. Miről beszélsz? Az hiszed, én azt akarok? Vagy: milyen nőid voltak, mennyire voltak már kétségbeesve?

Az igazi érettség az, amikor a műsorra az ember (és az embere) nemcsak nem hajlamos, hanem iszonyú cikinek, hazugnak, paródiának is érzi.

Híven megírtam ifjúkorom minden részletét itt a blogon (azt szedik most szét, kibelezve, más szereplőket sem kímélve), szóval tudom, miről beszélek. Nekem aztán voltak durva ráfüggéseim, monomániásan ismételgetett narrációim, érzelmi sérültségből fakadó, szimbolikus kötődéseim, istenszerű, örök célpontom. Kettő reménytelen: az egyik sohasemmit, csak ismerős, a másik pedig életem legfontosabb barátsága, amelyiknek nagyon csúnyán lett vége, vége lett, de furcsán regényes módon máig hat. És volt még egy makacsul siratott, visszavágyott szerelmem: a fiatalkori, legszebb, alig pár hónapos kapcsolatom (amelyből egyébként én szálltam ki, éspedig a legnagyobbam apja miatt).

Nem engedett a történet. És én imádtam a történetet, ez az igazság. Nem engedtem én sem, hogy vége legyen. Kellett nekem, mint az élet kerete, szükségem volt rá.

Aztán megéltem ezt a túloldalról: amikor én leszek valakinek a rögeszméje. Amikor én nem is számítok, mert a történet a fontosabb. Az nagyon durva volt. És sürgősen abbahagytam az egyoldalú rajongást. A titokban rajongást is. Borzadni kezdtem tőle. Bevallottam magamnak, mit tettem én, és elsirattam a régi énemet. Azt, aki ráfüggött valakire, meg azt is, aki naiv volt, és nem jelzett a vészcsengője időben, amikor őrá függtek rá.

Itt írtam erről a nagy megértésemről:

a gyengéd erőszak 1.

a gyengéd erőszak 2.

a gyengéd erőszak 3.

Vissza a fő témához. Tipikusan női kínlódás a túlszeretés, reménykedés. Jó lenne már beledöglős-szakítós történeteket olvasni férfiaktól is. Hogyan élik meg ők? De olyanokat ám, amikor igazán szerettek. Vagyis ne befulladt házasság legyen, amikor sok év önzés meg nemtörődömség előzi meg a nő távozását, és “jaj, az én szép családom, kényelmem” a siralom tárgya, tehát nem az van, hogy a férfi túl későn ébredt, vagy a hiúságát zavarja a “tulajdonosváltás”.

A nő tehát szeret, nagyon. Biankó módon is szeret, mindegy, milyen áron. Megbocsát, visszavár, bármi megfelel neki, “jó, akkor adj csak ennyit, ez is jó lesz”. Aláígér mindenkinek. És a férfi vérszemet kap: tehát ez ennyiért is kapható.

Találgatjuk, miért hallgat, miért tűnik el, “megijedt az érzéseitől”. Ne találgasd. Nem tudod. A magad részét tudod. Nem hív, mert nincs mondnadója, nem veled kapcsolódik épp, és nem is fél, hogy akkor majd “elveszít”. Sosem félnek.

Amikor minket szeretnek jobban, amikor mi hallgatunk, nekünk nincs kedvünk, és a végén mi szabadulnánk, az nekünk nem akkora történet, nem azokról beszélünk. De beszéljünk a többiről, amikor fontos és szenvedős.

Számos ok van. Az egyik, hogy teleírta a fejünket az édesbús narratíva: filmek, dalok, archetipikus történetek, és bennük a sok női önfeláldozás, sírig tartás, és ezen kívül is a komoly kapcsolat primátusa – az örömelv helyett. Azt hisszük, ez már csak így van, a komoly kapcsolat az igazi, ez természeti törvény. Nem érzékeljük, hogy ez narratíva, vagyis megalkotott beszédmód. Igényesnek, mélynek az a nő számít, aki véresen komolyan veszi, belehal – és neki nincs mentsége (ösztön, biológia, alkohol, vatevör) arra sem, ha épp nem.

Ebből lesznek aztán a nagy fájdalmak. Pedig öröm több van, lehetne, mint “komoly kapcsolat”. Megőrültünk mi? És ráadásul minél ritkábban bukkan fel a komolynak hitt férfi, minél megközelíthetetlenebbé, rejtélyesebbé srófolja fel magát, mi annál jobban szeretjük. De ezek nem a saját érzéseid, és főleg nem a te érdekeid! Ennek ne dőlj be.

(Engem a hiánnyal már nem lehet rángatni. Nem fogok jobban szeretni. A közelség, amit a másik kezdeményez, teremti meg a közelséget. Nem elhatározásból, hanem mert nem megy. Nincs fűtőanyag olyankor. És nem a hiány, az unalom húzta be eleve sem.)

Sok nő nem igazán a szerelmet, nem is azt a konkrét embert, hanem vigaszt, érintést, önbecsülést, magányenyhítést keres ezekben a válás utáni vagy középkorú kapcsolataiban, és szorítja, mint pitbull a csontot. Esetleg olyasvalakit, akiről lehet gondoskodni, törődni vele – az érzelem, a teendő, a töprengés kitölti a sivár napokat. De akkor a sivársággal van a baj. Nem lehet a szerelmed vigasz, pótlék, teljes beleborulás. Nem moshatja el az éned körvonalait, a határaidat, az életed többi részét. Ne kerüljön konfliktusba se vele.

Aztán, ez fontos ok. Rettentően ritka az olyan ember, aki a leghamvasabb idealizmus és tapasztalatlanság kora után is, esetleg válás után, csalódva, számos kapcsolattal maga mögött képes még szeretni. A többiek, és erről tudjál, mert a társkeresők tele vannak velük, funkciót keresnek. Az sose vidám, és azt kár szerelemnek nevezni. Ott időleges  érdekegyezés van.

Amiért még “a nők szeretnek jobban” és “a férfiak egyszerűek, nem bírják ezt a sok lelkizést”: hatalmi különbség van a két nem között, és az érzelmi viszonyokban is megjelenik. Az erőviszonyok megengedik a férfiaknak, hogy ne törődjenek a nők érzéseivel, hogy hallgassanak, hogy ne törjék magukat, hogy elhanyagolják a nő szexuális örömét. Mert mi is egy középkorú nő férfi, bármilyen férfi nélkül? Hetente faggatják: van már valakid? Összejött? Mi a foglalkozása? Nem keresel új apukát?

És nekünk nem jut eszünkbe kritikusan viszonyulni ehhez, a saját olcsóságunkhoz. A szerelmeink jönnek, mennek, “majd jövök”, “nem tudom, mikor végzek”, “mégse jó ma”. Eltűnés, nem veszi fel, nem ír vissza. Mi írunk, buzgón. Nekünk így is elég. Mi ráérünk. Ottragadunk a cset előtt, amikor dolgozni, aludni, gyerekkel lenni kéne.

És aztán belefér a faggatás, a telefonja sunyi megnézegetése, a biztosítékok kérése: de tényleg szeretsz? Soha nem volna szabad beleférnie. És a megcsalás szónak se elhangoznia, felmerülnie. Mert azon a halmazon, amelyről én beszélek, nem értelmezhető. És nem azért, mert “nem csal meg”. Hanem azért, mert az élete az övé. Ezt ő pontosan tudja, neki a szocializációja régesrég megtanította – te nem tudod csak valamiért, de te a saját életedről sem. Semmi dolgod az életében rossz fej módon, és neki sincs a tiédben. Nem kotorászhatsz lepattogzott körmökkel.

Az én életem az enyém, a gondolataim különösen… és egyébként az egész tévedés volt mindig is, az én nagy hűségeszményem. Hogy mennyi saram van (ha ez egyáltalán sár, de nem az), az pont a sugárzó nőséggel és az önbecsüléssel arányos.* Egyszerűbben: régebben azért voltam “hű”, mert mások nemigen vettek észre, és nem volt bennem elég életöröm, hogy visszanézzek, ha mégis. Nem volt minden sarkon kísértés.

És nem ezen múlik, egyébként. Nem a “hűségen”.

Mentegetjük a néma férfit, hogy nehezen fejezi ki az érzéseit – valójában az a férfi nős, és jobbnak látja így intézni, csak ennyire bevonódni, “nem ígérni semmit”. (Ami egyébként sokkal korrektebb, mint eljátszani a tragikus szerelmest, meg közös életről tervezgetni, amiből úgysem lesz semmi.)

Erről is szeretnék tömören mondani valamit: nős embernek otthoni, családi idejében ne írogass, ne keresd, és kérd meg, hogy ő se tegye. És tartsátok is be.

Szóval akkor hogyan ne fájjon ennyire? Holnap elmondom, túl hosszú a poszt.

* ja és amit még nem csinálok: hogy félrenézek, jól félre, aztán utólag elnevezem poliamoriának. a poliamoria csak előzetes és közös döntés lehet, a mást is szeretős, nem konszenzusos jellegű kavarás meg egy magadról tudott, bocsánatos bűnöd, amin ne rágd magad, és amiről ne beszélj, vagy ne sokat. egyébként a poliamoria mehet a vegánsággal, a mindfulnesszel, az enneagrammal meg a jógával együtt a levesbe, amelyeket szintén sikerül borzalmas mértékig nem érteni