Hanem mi?
Ősz, kora ősz, én nem félek ettől – és már a haláltól sem. Gesztenyés, ragyogó, szépséges. Néha esik. Néha taknyosak leszünk, hajnalban már hűvös van, nem hívogat, és a tó vize sem nyárlangyos posvány (megint belementem, annyira jólesett nyolc kilométer futás után! csak már okosabb vagyok, tudom, hol kell, hogy ne legyen hiszti. mindez Juli forgatási napján történt. minden kísérő unatkozik, ezért megyek futócuccban, meg napozó lepellel). Negyed nyolckor meg már homály van, de olyankor a legszebb hazafutni.
Aranyfényű hétvége. Míg Julis (mert már ő is) színésznek képződik (ez szombat délelőtt van), veszek tányérokat, poharakat a vacsorára, mert erősen elfogytak.
Aztán nagy bevásárlás, mert sokan leszünk este. Hazaérve almatorta sütése, ilyen jellegű, de ez egy régi kép. Imádom, ahogy Julis, de amúgy Dávid is figyel, beszáll, és már tudja, mi a linzertészta titka.
Míg a tészta sül, hosszan beszélgetek végre Lőrinccel, aztán ő elhúz próbálni. Most szervezem, hogy közösen statisztáljunk egy spanyol filmben, a forgatás októbertől lesz, nekem már szerdán ruhapróba (“elsősorban kisebb méretű hölgyeket keresnek”).
És érkezik (mivel mesterségesen generálnak a zaklatók béna, de így is kínos helyzeteket, hagyom őt homályban, pedig amúgy nincsen semmi titok), összegezzük az estére szánt élelmiszerkészleteinket, betesszük a tortát a hűtőbe, majd egy kis szőlő és sós csoki ellátmánnyal nekiindulunk gyalog a libegő alsó állomásának. Szép séta lefele, erdőben, forrást is érintünk. A gyerekeim meghökkentő mértékben előrerohannak, ismerik a járást. Föllibegünk, ez pihentető, mehetnek ketten, már elég nagyok, mi meg csevegünk, mindenféle szóba jön a légtérben, mely űrszelvény. Jaj, de szeretek ilyeneket írni.
A János-hegyi térség füvén a tollaslabdasportnak hódolunk (“tollasozni olyan, mint egy dél-korai film, nem történik semmi, de mégis”), Nyilasi Tibi és kedvese/felesége fagylaltozik, a sarjaim közben megrohanják a játszóteret. Elég zsúfolt minden ilyenkor, otthon is hallani, ahogy zeng a hétvégi hegyoldal.
Fölmegyünk a csúcsra is a kalandosabb úton, fúj a szél, kilátunk, nézzük a szerelmi lakatokat (“hátha találunk egy Józsi+Józsit”). Aztán lezergülünk a hegyről, ahogy máskor is, köves, bonyolult helyeken, és ezek mindenhova felmásznak, meredélyeken egyensúlyoznak; lent, a kőfejtőnél is sziklamásznak, aztán Dáviddal is tollasozom, ha már elhoztuk, meg annyira vicces, hogy ő kicsiben, alacsony, rövid ütésekkel űzi a sportágat. Ott eszünk csokit. Amúgy, jövök rá, én aznap még csak kávét vettem magamhoz.
Innen én hazafutok Tappancsért: a libegő miatt maradt otthon, én pedig nem futottam még. Ebben van egy nagy (650 lépésnyi) emelkedő, és olyan jólesik a lendület. Mivel rövid és nem is a terv szerinti futásom, ez sprinttempó. Aztán a kutyával futok visszafele a gyalog haladó utóvédhez.
Itt nálunk nekilátunk a főzésnek, szól a zene, mámor van, borozunk, minden spontán, szerves, ebben az önmagamban nagyon jó lenni. Nincs benne semmi szorongás, elvárás, gyanakvás, félreértés, neheztelés, unalom – simul a lelkem, sőt, az egész életem kisimul, visszamenőleg is az ilyen estéken. Közben a vacsora ketós része is elkészül: én zöldbabot futatok vajon, törött borssal, ő felvágja a szalámit, bacont, sajtot. Mivel dobókocka méretű kell, ezt mondom legalábbis, Julis megjelenik egy marék dobókockával. Sütőben összesütjük mindezt vajjal, fémformában, meg egy kis wokzöldséget is teszek hozzá, a sütőben gőz: fémtálkában víz. A sütő kiabál a kiégetéses tisztítása után, majd holnap!
Külön gombát pirítok fűszeres vajon, és megsütjük a lazacszeleteket. 25-ös tejföl jár hozzá. Mikor jönnek az ifjak? Julis pedig a szépséges, finom ráérzéseivel, amelyet úgy csodálok, kitalálta, hogy a rózsaszín, nagyszemű sót hogyan tegye az asztalra, melynél heten ülünk aztán: mi, a szinte-családdá lettek (nem tudom, hogy mondjam, de olyan természetes ez, és már régóta) és Lőrinc két múltkori színésztársa, akik aztán már felsőfokú tanulmányaik első hetéről is beszámolnak. Szóval, a só, és nem hivalkodik, csak úgy odarakja a bongyor tökéletesség: egy mosott, fehér kő, akkora, mint egy szilva, kis tányérka és a sószemek. Zúzható, és jó is zúzni. Kis csészékben a mécsesek között a rózsafejek, amellyel előző nap, a forgatáson a királynőt hajigálta.
Pink Floydot töltött le Lőrinc, én belesimulok ebbe a zsongásba, sokat eszünk, és nem bánom, hogy Dávid se kér zöldbabos sütvényt, szívesen főzök neki tésztát.
Az ifjúság hálás.
Itt alszik mindenki, a legfiatalabbak korán, a közepesen fiatalok még annál is korábban (hajnalban) fekszenek. Ők amúgy meg vannak hatva attól, ahogy írtam róluk itt:
És persze mi is fiatalok vagyunk.
A felszabadultság oka, ha az életem elmúlt pár hetét tekintem, hogy mindent, de mindent levetettem, ami nyomasztó volt. Nincs először is Lőrinc hétköznap reggeli presszionálása, hogy keljen, induljon el – ennek örökre vége, nem kell igazolásokkal sakkozni se, nyugisan le fog érettségizni, sőt, OKTV-zik és emeltezik is magántanulóként, de még a táncpróbák is meglesznek. Aztán, átéltem, hogy ha nekiállok, tudok én nagyobb egységes szöveget is alkotni, mint a blogposzt, pedig ez nagy mumus volt: megírtam a Legjobb történeteket. Éspedig boldogságos sodrásban. Nem félek már: lesznek új sztorik is, és írom a regényt.
Ezt is átbeszéltük amúgy a libegő délutánban, pont a regény kapcsán, hogy miért is kell egy szerzőnek kiadó és papírkönyv, mert amiért neki kell (marketing, olvasószerzés, rang, hír, visszhang), arra nekem nincsen szükségem. Nagyon köszönöm nektek, hogy ennyien kértétek, értően olvastátok és támogattátok is a Legjobb történeteimet, a viszsajelzéseknek külön örülök.
Őt egyébként (, aki) mostanában távol tartom a blogtól: megnézheti persze, ahogy bárki, de a beszélgetéseinkben nem téma, és amit mondok, az nem is az itteniek elismétlése. Nem a blogon érintkezünk és nem is üzenek neki a szövegekben, az ezzel kapcsolatos, valaha oly jellemző “ugye szépet írtam?” hiúság teljesen elmúlt belőlem.
És főleg attól vagyok olyan libegő most, hogy nincsen határidős bérmunka. Most épp nagy fordítás se, és ami nagy dolog: szívfájdalom, veszekedés, agyonbonyolítás nélkül elköszöntem a “stricimtől”, aki utólag, amikor fizetni kéne már, vitatja, hogy akkor ez mi is volt, amit – a megbeszéltek szerint – megcsináltam. Valamennyit buktam, de be kellett vallanom: nem hiszek az egészben, és időben kiszálltam. Nem megy nekem, amikor függök egy férfitól, megjelenik a hatalom, a tekintély, a szívózás.
Jó, el kéne menni kormányhivatalba, ELMŰbe, a bringákat megszereltetni, meg itt rendberakni a falat, csapot, vécédeszkát, illetve esik szét a Macbook Air, de ennyi a stressz most, és ez csodálatos. Írok. Nincsen semmi, ami ne rajtam múlna. Hétköznapok jönnek, ügyintézés, sok futás, kevés súlyzó, böjtök, hegyi szemétszedés, itthoni apró rutinok, mosás, kutya – és olyan meghitt ez is. És színházak és filmek. Kedden, azt ígérik, megérkezik a Csodaszemüveg.
Mindenki eldönti, mivel tölti a drága idejét, mit ír érzékeny idegzetébe, min járatja az agyát. Te hogy döntöttél?
A kultúrnaplóval utolértem a jelent:
Az edzésnapló, képekkel, itt van:
A Kör továbbra is jár színházba, hajaj:
https://www.facebook.com/groups/591523887966890/
Antoniánál angolozunk kedden és szombaton. Írj, ha csatlakoznál vagy újra jönnél!
Edzünk is:
csak az olvassa. én szóltam 
Annyira hangulatos ez az írás. Eszembe juttatja a budapesti életemet, az ősz hangulatát.
Nagy álmom hogy magamnak dolozzak, és ne függjek főnöktől, intézménytől. A jól fizető tanári állásomat tervezem a következő években ott hagyni és átképezni magam így a negyvenes éveim középen. Ha otthon élnek örömmel vennék részt az angol találkozókon Antóniával és a színházi előadásokon. Sőt az edzéseken is.
Talán majd egyszer. Addig is olvaslak tovább csendben. Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Örülök neked!
KedvelésKedvelés
Végig az járt a fejemben, hogy de jó, hogy van, aki nem hagyta úgy veszni ezt a szép hétvégét, mint én… de ahogy végiggondoltam, mit kommentelnék ide, rájöttem, hogy csak a vasárnap volt egy gigantikus nagy waste, és az lengi be az egész emléket. Fú, de az tényleg rettenetesen pocsékba ment, azt éreztem, hogy miért nincs eső meg hideg, miért van szép idő, amikor én nem és nem akarok kimenni. Ez milyen gondolkodás már? Persze aztán kimentem, illetve -ünk, és akkor jobb lett. Egy kicsit. De amúgy tényleg pocsék napot csináltam magamnak.
Viszont tényleg nem az egész hétvége volt ilyen szörnyű. Pénteken tekergés volt meg a youtube-filozófia bugyrainak felderítése, egyedül voltam. Szombat reggel az undor győzött a lustaságon, és kitakarítottam a fürdőszobát (“leöntöm domestossa, mert aztán menni kell kiállításmegnyitóra”, és tényleg, megint), aztán piac. Piac után az volt a dilemma, hogy most vagy hazaviszem, amit vettem, és megyek egyből a galériába, vagy nem, és akkor még belefér egy kávé, viszont akkor roppantul művelt szalámit, káposztát, barackot és körtét fogunk fogyasztani a hét folyamán. Ez utóbbi opció nyert. Remek volt, a kávé is, a tárlat is. (Piacon vásárolt cuccal a galériában, ez mennyire vidéki megyeszékhely már? Mint egy mém, de komolyan.) Kultúrába révedve indultam hazafelé, és hát az volt a terv, hogy nézek magamnak cipőt, de a cipőboltban realizáltam, hogy az élmény után az agyam képtelen visszaállni abba a rettentően materiális és praktikus módba, ami a cipővásárláshoz kell, így sürgősen visszahelyeztem a borvörös bársony sneakert a polcra és kihaladtam az üzletből, és büszke voltam az önfegyelmemre. Viszont a cipőbolt szomszédságában van egy Kaptafa nevű antikvitás és bútorbolt, na, mondom, ez szinte cipőbolt. Szerelembe is estem egy ilyen kacsás izével, ami voltaképpen kínáló, de valójában nem az a lényeg, hanem a kacsa. Amúgy szét is van esve, meg amennyire antik, olyannyira szarul van kivitelezve, ugyanakkor mégis megvettem, mert ilyen a szerelem. Imígyen felpakolva hazatértem, és utána már kettesben indulhattunk is, és ez teljesen komoly, de persze röhögünk, szóval a Maroshegyi Böndörödő fesztiválra, ahol is fellépett a veszprémi LGT emlékzenekar, kiegészülve, ó, igen, Karácsony Jánossal, pedig még csak szeptember van. Ez annyira önmaga paródiája, hogy képtelenek voltunk kihagyni. Még vásárfiát is vettem, de az amúgy tök jó, egy ilyen fekete pólófonalból horgolt bármitartó, asszem, lesz is benne bármi bőven. És még a zenekar is jó volt, ahogy egy ilyen böndörödőn egy LGT emlékzenekar jó lehet. Karácsony Jánossal. Élveztük, na, hát mi van abban.
Hát csak aztán jött ez a borzasztó nyűgös vasárnap. De így, hogy leírtam a szombatomat, már nem is olyan borzasztó.
KedvelésKedvelik 1 személy
Míg süt a nap, lesétálunk a Dunáig meg vissza (összesen hat kilométer). Mindketten szeretjük nézni a vizet. Megnyugtat.
Aztán, amikor annyit már nem, mi akkor is sétálni fogunk. 🙂
Szép, jóleső ezeket olvasni mindig.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Mindenki eldönti, mivel tölti a drága idejét, mit ír érzékeny idegzetébe, min járatja az agyát. Te hogy döntöttél?”
Ügetek a véghangsúlyos, szóvégi “s”-hangjukat vesztett déli családnevek nyomában.:-)
Járatom az agyam az Odüsszeusz útján, amelyen oda keveredtek, ahonnan nem hajóztak már tovább – hacsak nem a huszonkilences világválság sodrásában… MinneaPOLIS-ba:-).
Sarjaim egyike tudálékoskodó szeretettel farigcsálna mintaszerű ebet a kutyámból. Somolyogva nézem. Idomíthatatlan gazda kutyája nem idomítható: vele “lélektől lélekig”, nem jutalomfalattal..
Mindhárman tudjuk ezt – egyezményes a játék. Úgy döntöttÜNK, hogy játsszuk:: legyen igazán “drága” az a drága idő.:-).
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: visszatértem a létezők sorába! | csak az olvassa. én szóltam.
Kérnék
KedvelésKedvelés