Ezt a részt kiszedtem az új bloggerválaszolból. A felvetés, ami, ha nagyon jóindulatúra átfogalmazom, ilyesmi:

a titkos történetek eleve üzleti céllal íródtak? azért ígérted be őket így, hogy nőjön a bevételed?

– alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjam, hogy is alakult ki az, hogy már produktum is van, nem csak blog, és nem érzem magam kényelmetlenül, ha a munkámért fizetséget várok.

Ugyan, kérdezte a blogger, homlokát aszimmetrikusan ráncolva, miért is ne szeretném, hogy nőjön a bevételem, ha ez nem hiú ábránd, és mindenki, akinek tiszta a szíve, jól van vele? Hiszen ezért az állapotért dolgoztam annyi éven át, a kompromisszum nélkülien intellektuális, szuggesztíven énkifejező írás elsajátításáért. Ezért voltam igényes: kerültem a tévébámulást, a lózungokat, a pótcselekvést, a lehúzóan szar kapcsolódást a férfiakkal, a tömegkultúrát. Ezért olvastam elemző írásokat és magas irodalmat és csevegtem kizárólag D-vel, K-val, G-vel, A-val, B-vel (isten éltesse!!!). Sőt, ezért is böjtöltem.

Mindenki ezt szeretné, hogy szenvedélyből pénz legyen. És van köztük, aki azt hiszi, ő is tudna “irkálni”, “fosni a szót”. Szabad a pálya, és nem csak blog van ám, hanem folyóiratok, könyvkiadók, irodalmi pályázatok is!

Szeretném összefoglalni az íróságom történetét: hogyan tanultam meg írni, mire volt jó a blog. Egy kicsit beszélek arról is, hogy van pénz a blogból és mit jelent nekem a pénz.

Sokan kérdezik, például az új munkaadóm is, hogyan van nekem pénzem a blogból, ha nem vagyok influenszer. A blog közösségi finanszírozással működik, vagyis az olvasók, akik úgy döntenek, hogy fontos nekik, és meg is engedhetik maguknak, kisebb, rendszeres utalásokkal támogatják, de ez nem feltétele semminek amúgy. Mindez 2013 novembere óta van így.

A történetek egyébként nem úgy titkosak, ahogy többen gondolják. Nem zaftosak, mert én nem adom az intimitásomat sok pénzért sem, az az enyém, és nagyon törékeny, mint mindenkié, annak ellenére, hogy az én esetmeben szükségképpen lesz belőle a) nagy történet privát értelemben (regényigény), bé) ihletforrás és alapanyag (ebből a szempontból nagyon vicces a Kettős életek című francia film, benne Juliette Binoche-sal!).

Sejtelmes, szép, néha karcos, máskor trükkös, anekdotikus és az átlag blogposztok efemerségénél figyelmesebben megírt szövegek ezek. A mostani, pezsgő és felforgató időszak adta a lendületet, hogy kedvvel írjam meg őket, és hogy ennyire erős legyen a szerkezet, a szavak, és ami az egésznek az alapja: az énem, az önfelismerésem.

Olyasmiket tettem mostanában ugyanis, amivel átírtam az énemet, azt, amit magamról biztosan tudtam. Kimentem a neveltetésemből, a megszokott narratívából, az önazonosságomból (és még mindig heteró vagyok!). Egyszer, egyszer most másképp csinálom, hiszen nem a másikban van a boldogság, hanem nekem kell másképp reagálnom és értelmeznem a történéseket és önmagam, kevésbé biztosan az elvekben, jobban engedve a sodrásnak. És, basszus, működik. Más a szerepem, más történik.

Aki ott áll most (a szélben, a gangon, lesírt szemfestékkel, továbbra is), az nem az a valaki, akit megszoktam. Nem kiszolgáltatott, nem vesztes. Nem akkora, mint az eszmények által fogva tartott, régi én, de sokkal jobban érzi magát.

Hát csak ennyi? Most másképp lesz. Most nem engedem az ugyanazt! Ez az, amit meg kell írni. És még mást is, amit felhoz.

Merek úgy tekinteni magamra, rá is és a dolgokra is, hogy nincs ott az az éles ítélet és elvárás – de önfelmentés, kimagyarázás és nyüszögés sem, mert vállalom a felelősséget azért, amibe belemegyek, és azért is, ami csak az enyém, amit se veletek, se vele nem osztok meg.

Voltaképpen egyszerre futott ki e kettő: nagyon tudni kimondani és másrészt meg pofámat befogni. Hihetetlen felszabadító, hogy tud valami csak az enyém lenni. Hogy nem akarom odatolni senki orra alá. Hogy nincs közléskényszer, és ez erősíti a történetet.

*

És mivel a sztorik egy külön és könyvszerű produktum, és több munka van vele, elég extra (ezt megígérhetem, a többi elvárással, mindazzal kapcsolatban, amit írtatok róla, vakarózom), így nem a blog része, hanem termék, szellemi termék, és ára van.

Eddig bevételem a már kialakult blog utólagos dotálása révén lett (vagyis, nem lehet nótát rendelni és ne legyen finnyogás, és vendégposzt se) – csak így tudom hivatásszerűen, ennyire termékenyen és a magam eladása nélkül írni a blogot.

Az olvasó utalása fontos tényező abban, hogy hét és fél éve töretlen a blog, önazonos az írója, és éhen se halt. A blogévek alatt megtanultam írni, és most már aratom a termést.

Rutinos lettem abban a blogolás révén, hogy láttatóan, a részletek között okosan válogatva, hangsúlyokat jól kitéve, kifejező szórenddel, szintaxissal, szókinccsel fogalmazzak, információt keressek ki és használjak, illesszek a szövegbe, és valamennyire tuodk már az emberekkel is bánni, szándékaikat érzékelni,

de főleg: magamat felismerni és meghatározni,

meg azt is, hogy mi érdekel szenvedéllyel. Megtanultam ezekkel a képességekkel könnyedén élni.

Egyre többet írok pénzért, de továbbra is a magam választotta témákban, és lettek könyvek is.

És ami szintén ilyen ki hitte volna: nincs olyan, hogy elég vagy túl sok a bevétel, köszönöm, nekem ennyi jár, jaj, ne fáradjatok. Ez nem az én igényeimből, hanem a szárnyaló történet (a blog és annak sikere) jellegéből adódik. Egyszerűen az van, hogy ha beindul az írás, és sokan akarják, hogy az életük napi része legyen, akkor ki vagyok én, hogy ezt elrontsam? Főleg hogy ez engem, a nyomorú tanári meg kisgyerekes eltartott évek után elemien gyógyít.

Pontosan tudom, hogyan fenekedtek a bevételeimre, a szabadságomra, az alkotó életformára mint olyanra azok is, akikben én megbíztam, akiknek tetszett, amit csinálok, de akik beosztotti rabságban éltek, miközben tele voltak frusztrációval, hogy nekik több járna, mert ők tehetségesek. Hatszor annyit kerestem, mint a szerelmem; visszás és őszintétlen volt az ideköltözési szándéka, hiszen nem rólam volt szó, hanem arról, hogy otthon milyen szar, hogy ő utazni és élni szeretne – a budai hegyekbe való fölbukásról.

Most névtelenül és gonoszul arról írogat (nyilvánosan), hogy ez a tárgy, a nagy fényes korong mennyibe került az ágyam mellett, és mekkora sznob vagyok. Ezt is megértük.

Régebben volt ez a belém nevelt “jaj, nehogy” puritanizmus, hogy igazuk van. Hogy tényleg joga van másnak megítélni, mennyit keresek, mire költsem, mi az erkölcsös. Na, ez teljesen elmúlt.

Nem mertem akkoriban megtenni olyasmit, ami nekem jó lett volna, sírtam és vergődtem inkább. Nem mertem kimondani sem azt, ami nyilvánvaló, például hogy a szüleim engem nyomnak, de nem segítenek, vagy hogy Tamás alkoholista. Akkora önelnyomásban éltem, hogy kifejezetten elébe mentem annak, hogy használjanak és kihasználjanak, hogy én hallgassak az ő bűneikről; odakínáltam a torkom, és ők rákönyököltek.

Én akartam mindenkin ingyen segíteni, hogy jó embernek érezzem magam, bocsánatkérően lemondtam arról, ami nekem jár. Kifejezetten szégyelltem, hogy így és ennyi támogatást kapok (ezt mondjuk hevesen provokálják is, tarhálásnak nevezve a közösségi finanszírozást, de tudjuk, miért: ők is kitették a Donate buttont, ők is kértek támogatást, de nem kaptak).

Ha elég jó, amit csinálok, akkor sok az olvasó és sok a támogató, és ennyi. Sem mentegetőzni nem kell, sem sehogy viselkedni, ezért én megdolgoztam. Nagyon sokat tanultam az egyik barátomtól ebből a szempontból. Az igazamról, az énemről, az érdekeimről és ezek erejéről.

Támogatni fognak, pont annyira, amennyire a szövegeim igényt és hűséget gerjesztenek, és azok fognak támogatni, akik nem akarják a személyemet túszul ejteni, birtokolni, vájkálva kiismerni és kontrollálni, eszükbe sem jut egyáltalán. Elmondhatatlan, mennyire korrekt és harmonikus az ilyen olvasóimmal a viszonyom.

Nem kell tudniuk, mennyi ez összesen, és nem is érdekli őket, mindenki saját felindulásból  utal, annyit, amennyi neki belefér. És nem szociális alapon, mert (ez fontos) én nem élek rosszul. Kérlek, ennek szem előtt tartásával támogass: ha te rosszul élsz, akkor ne.

Jó érzés visszatekinteni, mert mindez nagyon saját, nagyon Történet. És tudom, nyomorú hazánkban hogyan illik pénzről, munkáról beszélni, de én nem szégyellem azt se, hogy erre a beszédmódra nemet mondok, hogy örülök a lehetőségeimnek, örülök, hogy nem kell lenézett melóban vergődnöm, nem depresszív a melóm, hogy van mozgásterem, nem kell magamat rontanom, és nincs leküzdhetetlen hiány vagy akadály, ha szeretnék még valamit megvalósítani. Áll, és nem futóhomokra épült.

Tényleg köszönöm nektek.

Nincs ez a “de most már tényleg nem fog velem történni semmi?” érzés. Ami nőként eléggé egzotikus.

Szívből kívánom mindenkinek, legyen módja öt, hét, tizenöt év melót lelkesen beletenni abba, amihez van affinitása, és az legyen piacképes, és fusson be vele, keressen jól, soha ne ábránduljon ki, továbbá kívánok jó egészséget is. Sokkal nyugisabb hely lenne az internet is!