Megírtam ezt a posztot, elolvastam, és azt mondja az önreflexióm: könnyen beszélsz te most, a diadalmas éneddel. Bővelkedsz élményben, javakban, szeretésben.

Na de amikor ez nem így volt, vagy nem ennyire volt így, de sőt: egészen sötét pillanataimban sem éreztem kényszert, hogy hülyeségeket beszéljek. Inkább nem mondtam semmit. Írtam másról.

Ezért nem gyomlálom ki a szöveget.

A csakazolvasó, ha figyel, egy idő után képes lesz arra, és aztán meg könnyedén is menni fog neki, hogy felismerje az önigazolást: a harsány mondatokat, megnyilvánulásokat, amelyek a nyilvános térben keringenek, sokan rájuk harapnak, de csakis a hirdetőjüknek (vagy tovább-közvetítőjüknek) a megvigasztalására, kínjának enyhítésére, valóságának elfedezésére szolgálnak.

Így az olvasó önmagán is képes lesz rajtaütni. Azt mondja, például: miért is akarom én kirakni ezt a mesterkélt hosszúfejes simabőrű szelfit? Miért van erre szükségem? Hát menő ez? Nem menő.

Ugyan ki hiszi el, hogy ennyire szép vagyok a valóságban?

Főleg, hogy “hivatalból” nem volna dolgom szerény számú követőmnek mutatni, hogy ezámazélet, csak hát megirigyeltem azt, akinek összejött, hogy ő példakép.

Mivel nem szeretek célozgatni, világosan ideírom, ki ihletett meg. Az egyik zaklatóról van szó, aki évek óta nem áll le, és próbálja azt kihozni a helyzetből, hogy én irigylem és figyelem őt.

Meg vagyok döbbenve a tavasztündér nevű, egykori itteni olvasó, rajongó, szervezkedő, törzskommentelő, Kozma-ellenes “áldozat” idővonalán és instagramján is. Van ilyen? Ilyen nincs. Mondja az egyik olvasó, te, ez a csaj folyamatosan neked üzen, rád célozgat, ismered? Mutatni mindig a jó életet, szépséget, menőséget. Ami meglehetne benne, persze, és legyen csak, és sokakban legyen, én nem nézném őt. De öt év telt el a nagy pukkadozós távozás óta (ő nem fog tapsolni a hülyeségeimhez /???/), és még most is minden hozzám viszonyítódik. Minden posztja, hashtaghje görcs. Edzések. Edzőcucc márkája (Daquïni). A blogról idézetek, gúnyosan. Az akkori, nyálcsorgatósan irigyelt szerelmem lobogtatása. Most végre az övé!

Hát ezt a semmit nem jelentő, álvagány, kínosan klisévé vált lájfsztájl hashtaget (mutimiteszel, mutiholvagy, mutimitedzel – miért muti? influenszernek képezeld magad?) minek biggyeszted oda? Majd akkor nem üvölt, hogy magányos vagy, nem találod a helyed, nem termékeny az életed és a nőiséged? Hogy unod és csalódott vagy?

És Gumiszoba is, meg még a wmn-es tipik önmegmagyarázás szerepel ebben a posztban. Szingli vagyok, tinderezem, nem értem, hol marad a jó élet. Életmódváltok, futok, edző készít fel a szigetkörre, aztán mégsem, jó ez így, megszabadultam tőle, nem fontos, más a prioritás. Lefotózom a kajáimat. Mi itt a wmn-en sokfélék vagyunk! Kövér vagyok, lusta vagyok, nem válok el, ordítok a gyerekemmel, de úgy teszek, mintha ez rendben volna, szerves volna, vicces volna.

Miért kell nektek a sok, önismeretre emlékeztető, valójában csakis a mások megélt élete ellen lengetett nagy bölcsesség arról, hogy aki igazán jó, az nem másokkal foglalkozik (főleg, hogy fordítva van: te foglalkozol ővele…)?

Mit állít ama büszke deklaráció, hogy ez, amit csinálsz, egy út, nem csak random kapkodás, történések kusza sora, szarulléted állomásai? Hogy tudatosság van benne? Dehogy van. Te vergődsz. Ezt sokakon érzem.

Mindannyian vergődünk, oké. De nem is nevezzük útnak. Nem hirdetjük ki mint módszert. Nem hagytuk el az öniróniánkat ugyanis.

Meg hogy elbukom, de nem az a kudarc, dehogy! Az a siker útja. Felállok, megigazítom a koronám és megyek tovább! Eleve olyan helyzetekben vagy, maradsz, ragadsz, amelyekben csak folyton elbukni és deficitben lenni lehet. Milyen korona, hol?

És (ez ilyen kalligrafikusan kockába írt nyomorúság): szakítok azokkal az emberekkel, akik visszahúznak és irigykednek rám! Ők mérgezőek! Ő, akit nem kéne követned, túrnod utána, rajta agyalnod, téged a létezésével triggerel! Sportol, cikkeket ír – testszégyenít!

Meg aztán. Nem vagyok jó anya, sírunk és üvöltünk egymással, ez már csak így van, de aztán mégis szeretjük egymást (gyerek az anyját, anya a gyerekét…!), és ezt az idegbeteg rettenetet, az örök acting outokat, a neurózist és a verbális agressziót úgy adom elő, mint ha természetes volna. Mert ilyen az élet. Annál meghatóbb a percnyi csönd, a békekötés, minél lejjebb adtad a normáidat, minél állandósultabb, megszokottabb a mérgező viszony.

Vajon van-e még fogalma arról, milyen nem üvölteni egyáltalán? Hallgatni, ráhagyni, megbízni…? Vagy nem felszépíteni, természetesnek nevezni legalább azt, amikor elszakad a cérna? Meg a veszteségeket? Egyszer a büdös életben vállalni a felelősséget, nem kimagyarázni, nem rákenni másra? Nem harsánykodni vele?

Egyáltalán, mit akar a nagykamasz gyerektől? Már nem nevelhető.

Az eleve feljavítós fotózás korában egy félhomályos vagy túlexponált fotón, ahol éppen, halleluja, nem vagy árkos vagy gyűrött negyvenes – mert egyébként ödémás arcú és elhízott vagy –, ugyen kinek és mit üzen az, hogy #nofilter? És mi van a többi képpel, ahol nincs ez a hashtag?

Miért fotózkodsz csupa idősebb, kövérebb, ráncosabb nővel? Miért írod ki úgy drága, de sehogy nem álló edzőcuccaid márkaneveit, mintha téged szponzorálnának? Miért, de miért álldogálsz az öltöző tükre előtt üresben, milyen hatást szeretnél kelteni? LEMENTEM AZ EDZŐTEREMBE, MEGÁLLTAM A TÜKÖR ELŐTT TALPIG KOMPRESSZIÓBAN, SŐT, TELEFON IS VOLT NÁLAM, hát, őrületes teljesítmény – ahelyett, hogy arról írnál, fotóznál, hogy – mondjuk – az edzőteremben mit csináltál, hogy érezted magad, milyen régóta edzel elkötelezetten, milyen ott a hangulat és ez hogyan mutatkozik meg a közérzeteden, kinézeteden, teljesítményeden?

Miért félsz ettől? És ti mind? A tényektől? Ez az üres, lózungos önhirdetés egy igen elterjedt és kártékony viselkedés.

Miért, de miért van szükséged arra, hogy mondogasd: az egészség nem súlyfüggő? Kinek vetítesz – majd miért kezdesz vad fogyókúrába? A divatos body positivity mondattal majd megmenekszel a szar érzéseidtől, miközben sorra nyomod ki a soványító deszépvagyok fotókat?

*

A bloggerrel is megtörtént a változás: felismerte, mi a talmi. Divatos beszédmódok, érvek nem voltak, csak jelentés a saját megélésekről, ezt persze sokan nem értették, mások pedig szívesen magyarázták félre. De a korai, mámoros hiúskodásokból, annak a döbbenetéből, hogy ez a változás egyáltalán lehetséges, sikerült kijönni, látni magam, megbocsátónak is lenni, meg szenvedélyesnek is, és nem lobogtatni, ellenben élni. Maradt a puszta dokumentáció. A szövegekbe lassan, érlelt állapotban szivárogtatom bele a nedűt.

Megszerettem magam, a testem lassan. Azt nem adom fel, hogy ez az egész nekem fontos szubjektíve, objektíve pedig teljesítmény.

A bloggernek jóval könnyebb a dolga, mert okostelefonja soha nem volt (filter azon van eleve – az élet megrontója!), és törekedett arra, hogy a képeknek legyen jelentésük: művészi jellegűek legyenek, vagy bizarr ötlet, poén, vagy emlékezetes hangulat, esetleg sportteljesítményként értelmezhető mozdulat legyen rajtuk.

Szóval lehet érzékenyedni, és keresni az alátámasztást és a vigaszt gyarlóságainkhoz – csak nem érdemes. Amikor őszintébbé válsz, akkor folyamatosan jelen van az önreflexió, amely amúgy hallgat, de válságos pillanatokban megkérdi: te most kinek vetítesz? Minek ez?

Nem kell mindent kirakni sem. Ami nem olyan, azt csak magamnak írom, fotózom. A feltörekvő vegyeseket, indulatokat, esetenként a legszeretettebbekkel szemben is. Elküldetlen levelek és napló. Sok kép.

Rettentő hiú voltam ám én, főleg a mindenkori Legközelebbivel. Mutattam: ugye…? Ma már elég a valóság, a saját megélésem. Ülök, mosolygok. Nem is osztom meg mindig vele. Megtartom magamnak. Így is sok már néha a csodálata.

És a Legközelebbi bölcs. Az én hiú deklarációimat úgysem hiszi el. Lát engem. Esetenként jobbat gondol, máskor, hömm… emberibbet.

Lehámlik a talmi, a mástól vett mondat, a mémszerű érv. Marad a lényegem, a saját megfogalmazás. A valóság mindennél erősebb élménye. És ha kép, akkor az az egy-kettő. Ahogy sikerül. Nincs ehhez türelmem.

*

Sokféle szépség van. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, “megelégelve a fitnesznyomasztást és a kívülről diktált, önkényes szépségeszményt”, valakik rájöttek, hogy ez jó duma. Beauty comes in every shape and size. Ki vitatná? És hát sokaknak kell ez vigaszul. Azoknak, akik olyan régen láttak valóban mozgékony, boldog testeket – a sajátjukat ekként talán soha. A Dove kampány is erről szólt, hogy sokféle test van. Hogy szép az alacsony, a fekete bőrű, az idősebb, a végtaghiányos.

Aztán ezt, legalábbis az angol nyelvű interneten, eluralta az eddigre már politikaivá fejlődött fat acceptance. Sőt, fat liberation! Curvy godesses against oppression and weight bias, nOuRiShInG tHeIr tUmMy.

A csakazolvassa nem lesz az neked, mint a hízelgős-kiszolgálós helyek. Nőj föl! Fáj az igazság? Bármikor visszatérhetsz a maszatolósokhoz.

Mindaz, amit írok, rám is igaz, az én közérzetemre, formámra. Én se vagyok mindenhogy szép.

Volt a ketó szigorú formája majdnem három évig, és voltak a kampányszerű alakulások, DEXA mérés vagy fotózás előtt. Volt nagyon melós, időigényes, fárasztó izomépítés. De soha nem neveztem obszesszívnek utólag ezeket. Nem kell mindent átértelmezni. Ma is abból van a testem.

Amikor nem vitt annyira a svung, akkor nem erőltettem. Nem volt fontosabb önmagamnál. És volt bennem alázat: nem kell mindig a legjobb, ez van. Ha csak heti négy edzés, ha 76 vagy – egy rövid ideig – 78 kiló, akkor annyi. (Ennél durvább lelazulás nem volt.)

Nem, nincs sokféle szépség. Mért van erre a mondatra szükséged? Hogy ne kelljen semmivel szembenézni, semmin változtatni. Hogy jó legyél úgy is.

Tévesen hiszed, hogy a legjobb forma, az valami borzalmas öngyötrés, megszorítás eredménye lehet csak, ettől pedig borzadsz, erre Neked Most Nincs Kapacitásod. Mert akkor nincs grillezés meg szülinapi torta, nincs élet.

Lehet, hogy így van: aki már annyira eltávolodott attól az állapotától, a teljes, sima, mozgékony, feszes testtől, annak már keserves. Szóval, az egy következő kérdés, hogy ennek az általam szépségnek nevezett állapotnak mi az ára.

Miért van ára, egyáltalán? Hát rendben van ez?

Azért van ára, mert az életmódunk eltávolodott attól, amire az emberi test tervezve van. Hogy mit eszünk és mire használjuk a testünket, abba beleszól mindenféle érdek és körülmény.

Szóval akkor így nem vagy jó? De, jó vagy így is. Szeret a szerelmed, vidám vagy, nem vagy beteg. De mi most ugye nem a nagyjából jóról beszélünk, hanem a szépségről. Ha a testről beszélünk, akkor beszéljünk a testről! 

Anatómia van. Van mindenkinek egy benne rejlő, íves, keskeny, fürge teste. Azért vagyok elfogult a sovány-funkcionális irányba, mert sokat néztem sportolók testét és a saját sportoló testemet.

Kedves olvasóm, van egy legjobb formád. Egy fényes, szép tartású, ragyátlan. Lehet, hogy ez csak eszmény, mert már nem szerezhető vissza. De mint idea, létezik. Nem mondhatod rá bármire, hogy szép, nem szerethetsz meg bármit. Mert ez lustaság. Mentális lustaság.

Beleőrülni nem érdemes. De ki tagadná, hogy van legjobb forma, és az nagyon nagy boldogság: könnyű, elégedett, csupa életöröm?

Ki az, aki ezeket az állapotokat mindenféle öngyötréssel hozza összefüggésbe, és hamis dilemmaként azt mondja: ő az életet választja?

Ő. Már egyszer idéztem.

https://www.theactivetimes.com/fitness/your-first-time/woman-will-completely-change-way-you-think-about-weight-loss

Egy mesterségesen kreált sztori, olvasók kiszolgálására: fitneszversenyző, aztán nagy teátrális fordulat, mégis a lélek a fontos, nem a külsőségek, meggyógyult, meghízás, hepiend.

Meghízni nem boldogság. Obszesszív edzéstől és diétázástól megszabadulni boldogság. (De miért úgy csinálta? Nem csak úgy lehet, és nem-úgy boldogság!)

Olvasó, érzékeled a különbséget (a vastag betűsben)? Vagy elhiszed neki a sztorit?

Vagy ő. Ő még nem volt:

https://www.instagram.com/p/ByUyX01hGuS/?utm_source=ig_embed

“When I was stuck in the diet mentality, I kept thinking that the smaller I got, the more I’d love myself. That the thinner I was, the happier I’d be. That the lower that number on the scales was, the worthier I became,” she wrote.

Despite losing more than 50kg, Kate said “it was never enough”.

“I’d always find something to pick at, to improve on, to fix. More weight to lose or a lower measurement to work towards, how messed up is that!?!

“It wasn’t until I realised that my worth is not dictated by my appearance or my weight that I was actually able to focus on other things.

“I was able to care less about my body, and more about who I was and things that actually matter in my life.”

Ez egyszerűen nem stimmel, hogy az edzést és diétát ekkora torzulásnak állítja be, és ellentétesnek a belsővel, az énjével és a fontos dolgokkal. És az sem stimmel, hogy valaha ekkora hangsúlyt kapott a kinézet. Már akkor sem a kinézetért kellett volna csinálni. Ráadásul a fotók tanúsága szerint most se nagyon érdekli más, mint tökéletes hajban-leggingsben, íves-fényes testtel fotózkodni, lájkokat begyűjteni.

Itt van ennek minden hazugsága. Divatosan. Pózolva. Kersztbe tett lábbal, lábujjhegyen… már hogyne zavarná:

https://www.instagram.com/p/B0ni9YsBB47/

Olvasó, észleled ezeket? Hamis a dilemma, és ezt az üzenetet (“azt hitte, de rájött”) imádja a női média, mert kiszolgálja az önáltatókat, az öltözői tükör elé beálló langyosan edzőket, meg azokat, akik odáig se mennek el.

Semmi köze az erőhöz, a megvívott, megélt edzésekhez.

Ami a női médiát illeti, nagy a felelősségük: manipulatív és káros azt sugallni a soha nem edzőknek, tévénézőknek, hogy ama lepucolt, eleven forma csak öngyötréssel, étkezési zavarosan, kalóriaszámolgatva, a diétaipar túszaként és bonyolult módzerekkel érhető el. Tele van az egész angol nyelvű életmódszekció ezekkel a nyafogásokkal.

Másképp kellene élni. Egyszerűbben. Nincs titok.

Azért is bassza meg Kate, mert ő a szigorú edzésekkel, a lefogyással szerezte a rengeteg követőjét (134 ezret). Aztán most nemet mond az egészre. Barbatrükk. A bőre fényessége, a formái őrzik a fitnesz éveit, nem így nézne ki anélkül.

A sok év után homlokukra csapó, vegánra váltó testépítőkre emlékeztet. Nagyon izmosak. A sok marhahústól.

Meglátni egyszer csak a te igazi formádat, a fölöslegek nélkül! Az nagy élmény. És nem, nem öngyötrés.

Ami engem illet, újra sokat sportolok (futok), alig érdekel az evés, félbehagyok csokikat, tele vagyok pár apró kolbászka után, nem köt le. A testem eleven és tökéletlen, viszont 69 kiló, meglepő ruhaméret lett jó, inkább futok, mint súlyzózom most, némi izomvesztés is van. És most meg így szeretem magamat. Spontánul, kis tudatossággal, nagy áramlásokban, megint megtörtént a változás. Ennek az öröme elképesztő. Kompetens vagyok, fürge, eleven.

néhány megjegyzés, mert imádják ezt a posztot:

Tavasztündér instakirálynő koppintotta rólam a Daquïnit (keress rá nálam és nála), benne nincs ilyen önállóság, hogy kitalál magának dolgokat. és azért teszi ki, mert mindent el akar szedni tőlem, csak utánozni tud, ezért is megy a prüszkölés, amikor én kinevetem emiatt. Örülök, hogy akkor mégse aldis cicanaci! :DDD S-es amúgy.

“tavazstündér tényleg szép”, írja magáról álnéven… Guminéni karcsú, magas… Persze mindketten hozzám képest. Gumiszoba ilyen volt, emlékszem én is. Már nem ilyen, szétment, rettentő csúnyán öregszik és nem is érdekli. Vagyis, jajgat és előnyösködik, szorong, rejtegeti, engem mószerol, de nem tesz ellene.

Én 171-173 centi vagyok, mostanában nem lengettem súlyt lefele lógva, akkoriban, amikor ez napi gyakorlat volt, voltam 174. Lemérnek DEXA előtt. És 70 kilósan voltam DEXA-n, ami az én arányaimmal vékony és kockahassal jár. Nem a kiló a lényeg, az összetétel a lényeg.

fekve

állva

…odafönt, a posztban pedig láthatsz egy késő harmincas, leszárított versenyző anyukát.

“a csont nem lehet 2,2 kiló” – nem is, a BMC annyi egy törékeny nőnél, de ezt már sokszor írtam, olvass utána. Body mineral content. Velőt nem számol, a velő amúgy zsír. A többit, az én adataimat itt: edzésnapló

A DEXA háromféle szövetet mér: izom, zsír, száraz csont (ásványi anyag). Aszerint, hogy mit világít át, mi nyeli el hasonlóan a sugarat, sorolja az egyes szöveteket a háromba. A belek simaizom, eképpen izom. A bőr szerintem a zsírhoz számít. DEXA-t DEXA-val vetünk össze, én is csupa DEXA adatot idéztem és vetettem össze, és amit erről írok, az azt mutatja, hogy nagyon csalóka ránézésre mondani valakit fittnek, eddig mindenki hökkent a DEXA láttán (kevesebb az izma, sok a zsírja, és ez baj, ez nem kívánatos, például rontja az anyagcserét, vagy mert egyes testrészek izmának gyengesége az ízületeket terheli). A téma újságírója vagyok, nem tudom, ki ért még hozzá, de kérdezzetek bátran!

Igen, DEXA-ra rákészülünk. Miért ne tennénk? Nagyon drága, minek mérjek közepes formát? A készülés is én vagyok. Nem fikáztam soha senkit, aki készül, annak ellenére, hogy a versenyzői életmód mesterséges, drága, kikészít, nem élvezhető és nem való nőknek, sőt, senkinek, talán a legharmatosabban fiatal, legeltökéltebb legatletikusabbak kivételével. Nekem nem éri meg, soha föl nem merült. Nem hozzájuk mérem magam, hanem a velemkorú anyákhoz.

A ketókönyvet eleve orvos végzettségű, egyetemi oktató lektorral írtam, nyugi. Nem is javított sokat. Örülök, hogy érdeklődtök a téma iránt, biztos jót tenne! A ketogén ételek bizony úgy néznek ki, mint az említett vacsorám az egész hetes futás után: majonéz, tojás, tarja, kacsacomb, sajt, tejföl, pesto, paprika, uborka. A testem tudja, mennyire van szüksége! Igen, ketogénben is eszünk csokit, ez már sokszor előkerült. Két kockát. Igen, van ketogén csoki, az van ráírva, hogy 85 meg 90.