Az antiminimalista poszt, amelyet úgy vártatok! (Nem is.) Sok kép van benne az életemről. Már nem félek.
Szeretném veletek megosztani az írás közbeni, jelen hangulatot. Hűvös kora reggel van, még alszanak a nép. Az a ritka nap van, hogy nem velük alszom, sőt, úgy surrantam haza éjjel. Figyelem az időt, mert okosan kell a reggelnek telnie, menni kell majd, és elfogyott a kapszula.
A kutya már jelez, bejön mellém (ezt csak engedéllyel teheti, nagyon érzelmes újabban). A szomszéd telken már kopácsolás, gépzirregés, csendes moraj – beépítik a birtokomat. Kicsit nyitva a kert felé az ajtó, és itt írok, ezen az ágyon, ami volt már közben nem itt, másik lakásban, másik szobában, de elhoztuk, összeszereltük, és ugyanide került, csak most már feleekkora vagyok, és a laptopom is. Ezt János fotózta 2012 kora őszén. (Micsoda ikonikus képet faragott belőle az olvasóközösség. Akkor ez volt a húha, én tényleg nem értem, miért, ugye ez még Előtte volt, bár pont 2011-ben igen komolyan edzettem. Mindenesetre ebből a pózból mindenkinek gömbölyű és ragyátlan ám. Ki van ez találva.)
A kert. Raffay Zsófi képe.
Szóval, ez egy hatalmas lakás, nyolc éve költöztünk ide Jánossal, és rengeteg, de tényleg: eszement sok, felfoghatatlan mennyiségű tárgy vesz körül. Nemhogy minimalista nem vagyok, de nem is érdekel a téma. Nem remélhetem, hogy valaha is más lesz körülöttem napi szinten, mint ez a termékeny, nagystílű káosz, banánosdobozok tucatjai ismeretlen beltartalommal. Nincsen semmi erőlködés, és csak irgalmasnak érdemes lenni önmagunkkal. Ami fontos lecke.
Vannak ugye a sűrűn használt tárgyak, velük érzelmi viszonyom van. Életérzésként fontos, de praktikus is, hogy több kabátom, több futócipőm, sportzoknim, táskám, kávéscsészém van. Bárhova nyúlok, ott egy ujjatlan póló.
A gyerekeknek a kedvenc ruhái, kis ételesdoboza, a hajkefe, az a konkrét lepedő – mindig tudok róluk. “Ezt még Lőrincnek vettem 2007-ben, milyen jó állapotban van.” És az emlékek. Babaruhák is. Hordozókendők.
Lőrinc meg az apja ingeit, zoknijait, nyakkendőit hordja. Akinek a papírjai, könyvei nagy rendben áthozva, felpakolva a szintén onnan származó polcokra, minden itt van, ami dráma. Lőrinc komolyan gondolja. Grafikák legkedvesebbjei is helyet kaptak a kicsi szobájában.
Az edényeim, a legbeváltabb, napi használatú tárgyak, a kávégép, a vércukormérő, a legjobb törülközők, a fülbevalóim… minden reggel mindenkit megsimogatok, biztonságot adnak. Tudok róluk, jóban vagyunk. Gyengéden válogatva mosom a ruhákat, néha kicsit elkóborolnak, táska mélyén maradnak, megörülök nekik, amikor újra a kezembe kerülnek.
Vannak fájdalmas veszteségek, egyszerűen nem tudom, hova lett egy bizonyos felső, egy bikini, a fehér futócipőm. Egyszer talán hazatérnek.
És sok lom is van, főleg az van. A lakás jelentős része számomra rejtély. János felderítetlen holmijai, keveredve gyerekek spontán játékának nyomaival és kinőtt cuccokkal, a babakor emlékeivel. Átválogatott papírtömeg. Nem használt laptop. Cédék, régi számlák, fonalmaradék, varrós-kötős koraszakom szomorú félbehagyványai, gyerekek műalkotásai.
Most éppen újraírom ám azt, amit itt már megírtam: olyan hektikus vagy
Fú, mik jöttek erre is, megjelent a háziasszonynak álcázott, rajtakapós agresszori hang, aki majd jól megszégyenít. “Maga is elismeri, hogy nem takarít, lenne rá pénze pedig, igénytelen, koszos a terasz, miért nem söpri fel, miért nem oktatja otthon akkor a gyerekét, nincs fűtés nála évek óta, ezt nevezi hidegtűrésnek.”
Vagy csak annyi, hogy szerinte kilóg a címke, kifordítva van a nadrág. És még csak igaza sincs. Érti vajon a képet?
Jajdul bennem az értékrend: hogy lehet, hogy valaki az én szövegeimből, világomból ennyit lát? És kiről vall ez? Hogy lehet, hogy nem szégyelli, hogy kicsinyes, aránytévesztő, rossz fej?
És akkor, a hektikus posztban én még egy délnémet klasszik háziasszony voltam ám, aki egész nap a gyerekei körül sürög, minden ruha a szekrényben van és nincs folyton tele a mosogató. Azóta szétesett az életem, kívül kerültünk a normalitáson, csóválják a fejeket, és nem tudják, miről ítélnek, de nagyon ítélnek. Én viszont, bár minden predesztinál rá, nem és nem vagyok hajlandó szétesni, rosszul érezni magam, pótcselekedni, őrlődni. Elfogyott a kötelességtudat és energia is: amit unok, azt nem csinálom, szabad lettem, és döbbenten tapasztalom, hogy mégis élünk, megélünk, működik így is. Az a sok erőlködés, aggodalom, meló, hát akkor nem is szükséges, nettóban megnyertem.
Megérlelődött az író, a sportoló, és az a valaki, aki derűsen értelmezi önmagát, aki nem menekül, nem magát nyalogatja, és ezért, csakis ebből fakadóan, a bűntudatmentességben nagyon tud szeretni és a másikra odafigyelni, és ugyanígy és ugyanezért szívesen mosogat is, és tartja számon, van-e klotyópapír. Tudom, ki vagyok, és nem bánom, hogy ez vagyok. Tudom, mi a fontos.
Rengeteg, iszonyatos mennyiségű tárgy között élek tehát, és hát ez van. G. jól szórakozik, hogy nincs ilyen máshol, ez panoptikum. “Ne legyél annyira szigorú magaddal”, mondja.
Annyira ez az életünk, ez maga, minden, és én nem szeretném elrejteni, hogy igazából milyen, felszépíteni, úgy mutogatni… és szeretem, tavasz óta szenvedélyesen szeretem. Előtte volt vele válságom, megfeneklésem. Biztos, hogy már mindig itt akarok élni? Untam néha. De most szeretem a lakást, a teret, a kertet, a kutyát, az utcát, mindent, ami az életünk és benne önmagam, és nem félek tőle. Én csak ezzel a szeretéssel tartozom – és a mindenségnek tartozom vele.
Kicsinyességnek és aránytévesztésnek is tartom, hogy életstílusnak nevezik a tárgyak rendezettségét, amikor az eszköz és a díszlet céllá és önfontossá válik, ahelyett, hogy hangulat volna, esetlegesség. Woodstockban porszívózni…? Halálvölgybe légkondi…? Ti nem értetek semmit.
Hát mi számít akkor? Nekem az emberi kapcsolat számít, meg Oscar Wilde számít, a belső világom, a tudás, a filmek. Amivé a sarjaim sarjadtak, az. A lomb, a csend, a fény, az emlékek, a hajnal csendje, és az orgazmus. Az eksztázis, és az őszinteség számít.
A menőség. És mi ketten menők vagyunk.
Nem tartozom senkinek, önazonossággal tartozom magamnak, és ez ilyen: kaotikus. Az egész életemben, néha, mint a ruhatáramban is, meglepő érvényességgel megjelenik a rend: az okkal történendők, az összefüggések. Sok szélsőség van benne, szomorú és diszfunkcionális dolgok, viszont újabban, ez olyan négy-öt hete (vagy inkább hónapja) van, eltűnt a szomorúság az otthonomból.
Vannak pedig veszteségek, ezt a sátortetős átjárót lebontották.
Műemlék épületben lakom, hegytetőn, mindig fúj a szél, vaddisznók dúlnak, ajtótok mögött omlik a fal, homok hull, elérhetetlen pókhálók (öt és fél méter), van egy egerünk… mállik minden, mint az élet, és a ház úrnője csodálja, figyeli, megírja és éli a mállást, és vele mállik ő is. Jaj, de nagyon kell mondani, hogy áhh, ő nem irigyel, mert itt milyenek az ablakok meg ő hogy újítaná fel. Ó, de könnyű ítélni, viszonyítgatni.
A szépen fényképezett művilágok untatnak és kiakasztanak: annyira olcsó ez, az ilyen-olyan garzont, kompromisszumos életet, testet két fotó erejéig így beállítani, ez az egész buzgalom és majdnem-profizmus, meg minimalizmus és ökó, és macska, és kapszulagardrób és rossz cuccok, és vegánság, és mögötte szorongás, önnemtalálás, kifele élet. Ennek nincsen mérete.
Jó, de a fotó az fotó, meg van csinálva, értem. Na de a való életben is közepeske emberek, az anyukák bizonykodása is, hogy a Rendet És A Tisztaságot Szereti. Az erkölcsrendőr. Tényleg erkölcsi kérdésnek és közügynek tartja. Neked még a szemetesedben is élével állnak a dolgok, na gratulálok.
Hogy te a tüchtig, fáradhatatlan háziasszonyságot kultiválod itten, és dicséred nekem. Inkább nagystílűen vállalom, sőt, rontott verzióban mutatom meg ezt, mert az vicces.
Amúgy persze, hogy fontos volna, hogy ne lépjek legóra és takaros maradjon a szőnyeg, én is szeretem azt, a tiszta fürdőszobakő húsz percét, de hogy kell azt? És ér annyit? És mi lesz akkor az életemmel?
Nekem reveláció már az is, hogy amikor már kurvára zavar, hogy nem tudok bemenni a szobába, mert hasraesek a gumicsizmában meg egy hátizsákban, akkor elrakom onnan. Fel is söprök, mert az ilyenek alatt mindig van kutyaszőr.
Mutatom neki. Igazi doer vagy – gratulál. Nem nagy meló, csak máshol van a figyelmem. Elképesztő, feszes energia kéne itt a rendhez, én nem tudom alárendelni neki azt, ami fontos.
Mindenki eldönti, neki mi a fontos.
Néha utálom amúgy ezt az egészet, persze, de néha mindent: a felkelést, a már-megint-nincs-ott-az-olló, a dolgok kopását, azt, hogy nem lehet csak vidáman edzeni, mert öltözni kell, másik zokni kell, zuhanyozni kell. Ez mind teher.
Ilyen az, amikor valamit szeretsz, és nem adod fel. A hűség. Halálhelyszín. Pedig ő kényszeresen rendet tartott.
Egész nap, pontosabban mindig, amikor itthon vagyok, és nem írok és nem főzök és kutyázom, akkor pakolok, válogatok, söprök, megkeresem zoknik párjait, külön rakom Dávid és Juli ruháit, dolgozom fel a szennyest, a mosatlant, tüntetem el a zuhanytócsát és a kutyaszőrt, letörlök felületeket, kidobom számlák borítékját. Mindezt tétován, ötletszerűen, pisilni menet, de tényleg rengeteget csinálom. Reménytelen. Ha naponta kihajítanék haminc méretes tárgyat, és egy se kerülne be a háztartásba, akkor is tíz év lenne, mire itt át lehetne látni egyáltalán, mi van itt.
És ez a bejegyzés egyáltalán nema tárgyakról szól ám.
*
Olyan otthonos a blogom: itt van minden, ami érthetővé tesz engem, megértet engem önmagammal, megérteti velem a világot, évek óta, töretlenül, drámázás nélkül. Heves érzelmem csak a flow volt, ezt a szót nem szeretem, mert dramatizál ez is, igazából egy egyértelmű, a lélegzés bizonyosságához hasonlatos kedv, erő ez – folyamatos, elnyújtott tett, egyetlen nagy cselekvés. Soha nem gondoltam arra, hogy abbahagyjam a blogot, vagy ne így írjam, és a lényegét tekintve soha nem zavart semmi, nem voltam csalódott, pedig azért nagyon ugráltak meg erősködtek a szélén, de a széle messze van. És persze önmagammal is voltam válságban a blog ürügyén, meg az olvasókkal nehéz néha – de a bloggal magával sohasem volt válságom.
Olyan van, hogy nem dől a téma (ez volna az alkotói válság!), vagy épp többet edzek, élek, utazom, mást dolgozom rohammunkában, de olyan a blog, mint a szuper szex: mindig újra, és egyre jobb, mélyebb, beleengedősebb, transzcendensebb és magától értetődőbb, ahogy az idő telik. Most ezt nem is tudom, miről jutott eszembe, mert ez csak hasonlat. Olyan is van, hogy nem tetszik mégsem egy négy bekezdésnyi szövegkezdet vagy nem akarok annyira az emberekkel kapcsolódni. De olyan nincs, hogy ne legyen blog.
És így esett (esik), hogy senki, egy kommentelő sem fogja a fentieket a rendetlenségemről és a koszról való panasznak és segítségkérésnek értelmezni és Konmarit ajánlani nekem, Ez amúgy durva határátlépés volna, és a szövegeket igazán értőknek, érzőknek soha eszükbe sem jutott. Ez is évek munkája volt, hogy ilyenné váltunk. Kicsavarni kezemből a definíció jogát, hogy mi a normális és mi az én dolgom? Nagyon sok minden nem normális, amiben élek, de nekem ez az életem, és ez az énem, ezek a döntéseim, ezek a gyarlóságaim, és nagyon boldog tudok velük lenni, és el tudom dönteni, mi a jó nekem és hol fogjam meg a végét.
csak az olvassa. én szóltam 
“Én csak ezzel a szeretéssel tartozom – és a mindenségnek tartozom vele.” Nekem ez a boldogság.
KedvelésKedvelés
Évek óta olvasom csendesen a blogod és köszönöm, hogy írsz. Hogy nem csak a fiókodnak. Nekem sokszor segít; így vagy úgy, a saját utamon. Szabad vagy és bátor, csak így tovább! És sokat fesztelenedtem én is az évek alatt. Például Veled 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm, hogy jelet adtál. Vajon sokan vagytok csendesek?
KedvelésKedvelés
Csendesen vagy ritkán megnyilvánulva, de évek óta olvaslak. Egy-egy írásod akár egész nap elkísér a gondolataimban. Gondolom, formálja is a tudatomat, s voltak már szituációk, amiben úgy voltam jelen, hoy később rájöttem az innen jövő impulzusra. Pedig mi ketten ég és föld vagyunk – szerintem.
KedvelésKedvelik 2 ember
Lehetne csendesolvasó-találkozó!
KedvelésKedvelik 1 személy
De mennyire! 😊
KedvelésKedvelés
Csendben olvaslak , kommentelni ritkán.
Fontos 10 perc mikor eljutok a blogodig.
Mi messze élünk Kaliforniában és nekem két pici gyerekem van.
Eléggé elszeparált létezés.
A blog elgondolkodtat, aztán teszem tovább amit kell.
A fenti téma meg nagyon betalált, nálunk most minden mocskos, szalad, ránk telepedtek a târgyak.
Örülök ha napi 100 alkalommal a pelenkákat kicserélem, moshatós is van, de nem használom, nem birok oda jutni.
Na slussz , szennyezem tovább a környezetet.
Azt is olvasom hogy a legnagyobb zöldek már nem vállalnak gyereket, hú aki ilyet leír és ebben is neked volt igazad , hogy nem a születőkkel van a gond , hanem az üvöltően arânytalan elosztásával a javaknak.
Ezt itt szilicium völgyben én első kézből látom.
Döbbenetes.
Visszatérve őket mi vàllaltuk, igy is , kozépkor küszöbén lassan, seitség nélkül is.
A rohanó, sokszor rohadó lakás meg másodlagos .
KedvelésKedvelés
Elkezdtem olvasni ezt az írást: soha jobbkor! Épp lakást számolunk fel, kedden jön a lomtalanító és néhány megtartott bútorért, tárgyért a költöztető. Könyvek is vannak számosan meg néhány cipősdoboznyi levél, kép, igazolványféle a 20 és 25 éve meghalt nagyon közeli hozzátartozóimtól, azokat is át kéne nézni, selejtezni belőle… Aztán majd elsüllyesztem a beépített szekrényben a mostani lakásomban, hátrahagyva szegény utódaimnak? Pár háztartási eszközt, ilyen kisebbeket nézek: meg kéne tartani, milyen jó lenne ez nekem. Amim már van, azt se tudom számon tartani, meg hogy aztán szükség esetén hol találom, azt komoly szellemi erőfeszítés alapjáraton észben tartani. Mi van a szekrényben és hol. Nem ez az első otthagyása az életem egyik egykori helyszínének, már nem is teher lelkileg. De azért érzem a gondját. Évekkel ezelőtt voltam egy ilyen rég otthagyott lakásban, és akkor egy pillanatra megütött a kopott zománcfedő látványa, amit 25 év alatt annyiszor emeltem föl a levesesfazékról: kész-e már a család ebédje?
Az írásod második részén elkomorodtam, mert éppen abban a 25 évig lakott (nem nagy, de zsúfolt) lakásban örökké harcoltam a tárgyakkal, nem volt se rend, se tisztaság, nyomasztott nagyon. Gyötört az elvárás, amit saját magam és a körülöttem lévők támasztottak; ez egy hosszú, zsibbadt negyedszázad volt, amikor abban se volt öröm, amiben lehetett volna.
Meglep a sok holmi említése, a bármilyen témájú írásaid alapján mindig egy jófajta, embernek való minimalizmust sejtettem. De örülök neki, hogy ez a tárgyakban nem tükröződik és mégis lehet kívülről jövő, interiorizált elvárások terhe nélkül élni. Csak azt sajnálom, hogy feleennyi idős koromban én nem ezt tettem.
Moralitás: mindegy, hogy milyen világot teremtesz magad körül, csak a tiéd legyen.
KedvelésKedvelik 2 ember
“Megérlelődött az író, a sportoló, és az a valaki, aki derűsen értelmezi önmagát, aki nem menekül, nem magát nyalogatja, és ezért, csakis ebből fakadóan, a bűntudatmentességben nagyon tud szeretni és a másikra odafigyelni, és ugyanígy és ugyanezért szívesen mosogat is, és tartja számon, van-e klotyópapír. Tudom, ki vagyok, és nem bánom, hogy ez vagyok. Tudom, mi a fontos.”
Megérlelődött a Szabad Ember – japánul:-): Magamura-szan:-) Mi lehet ennél fontosabb?
KedvelésKedvelés
Szeretem a tisztaságot, a rendezettséget és az izléses környezetet magam körül. Teszek is azért, hogy ilyenben éljek (akárcsak a családom többi tagja) – mégsem mondhatom, hogy a konstans élményem az otthonunk állapotával kapcsolatban ugyanaz a büszkeséggel átitatott elégedettség lenne, mint a gyerekek előtt… ugyanakkor szeretem, sőt jobban szeretem, ahogy azóta lakjuk.
Kifestem az előszobát és örülök a szép fehér falaknak. Gyönyörködöm a régi bútorainkban, a kék porcelánban… nem sokkal később beborítják a félig kipakolt utazótáskák, a hányszor-kértelek-hogy-ne-halmozd-a-mégnemszennyes-cuccaidat nadrágok, pólók, kardigánok. Akkor fogom magam és teszek egy csokor virágot az asztal közepére. Elengedem a régi beidegződéseket, arról, hogy kinek a szégyene a belépőt fogadó kupi és, hogy előbb legyen rend, aztán jöhet a virág – és megiszok egy kávét.
KedvelésKedvelés
Szuper, “szeretem a rendet és tisztaságot és teszek is érte”, ez pont az a felőrlő, kívülről vezérelt, szerepalapú lét, trendek rángatják, meg a para: ki mit szól, amiben megfullad a valódi én, a tehetség, a szabadság, a szenvedély. A vége meg már igazi punkság, leülsz itten kávézni, komolyan. Egy szalagavató terme jut eszembe, székszoknyák, én meg itt vakogok Woodstockról. Rettentő kellemetlen gyereknek lenni ilyen családban.
KedvelésKedvelés
Az én szabadságom abban is kifejeződik, hogy megengedem magamnak az igényt a tiszta rendezett környezetre és a döntést, hogy mikor-mennyi kapacitást fordítsak erre. Anélkül, hogy érdekelne, ki tart ezért stepfordinak vagy woodstockinak.
Az érzésről nyilván a gyerekek tudnának adekvát választ adni; innét nézve nem hátrány az életben maradás, az újszülöttkori prekoncepcióknál lényegesen jobb életminőség. Mindenki úgy él, ahogy tud – mi is. Abból próbáljuk a legjobbat kihozni, ami van. Úgy érzem, ez többször sikerül, mint nem. Bízom benne, hogy a fiaink ezt úgy élik meg, hogy alapvető élményük az öröm és nem a frusztráció. A jelen tapasztalásai, visszajelzések ebben erősítenek meg.
KedvelésKedvelés
Én nem tartalak semmilyennek, te tartottad szükségesnek, hogy idelibbenj győztesként, és erre a posztra leírd, hogy DE NEKED FONTOS A TISZTA, RENDEZETT KÖRNYEZET, hát baszod, komolyan vicces, hogy pont ide, tényleg nem érted? Nagy melóval, kockázatot vállalva, önfeltárva lebontom a tüchtig mítoszt, egy csomó nőről leveszem a bűntudatot, megmutatom magunkat, és akkor megint, úristen, megint visszamentünk a zéró ponthoz, az erősek, a teljes családban élők, a stréberek igazságához. Ezen az ágyon halt meg rákban csontsoványan a férjem, és itt maradtam a hárommal támogató család nélkül, három barátommal, és mindenki él és jól van, és nagy terhet cipelek (örökletes durva szuicid depresszió és szorongás), mégse vagyok alkoholista, szívvel dolgozom, szeretek és még nevetni is szoktam.
KedvelésKedvelik 1 személy
Woodstockinak téged nem tart senki, esetleg nézz utána, ott mi történt.
KedvelésKedvelés
Magyarázni csak a saját kijelentéseimet szoktam, a mások által számba adott mondandóval nekem semmi dolgom. A nekem tulajdonított indíttatással, attitűddel detto. Nem pozícionáltam az álláspontom se valami mellett, se valami ellenében. Hogy Te ezt látod bele, az Téged és a Te szándékaidat minősíti.
Engem nem érdekelnek a mítoszok. Se a tüchtig, se a laissez fair.
Szerintem meg lehetne ejteni a “bűntudat levételt” oly módon is, hogy nem akarjuk mindenáron ráhúzni a “kívülről vezérelt, szerepalapú lét” sapkát azokra, akiknek ab ovo/de nature belső igényük van a tiszta, rendezett környezetre (és lehetőségük ezt – többé-kevésbé – beteljesítve élni).
Meglep, hogy míg a sportos vs. elhanyagolt-elhízott test és életmód viszonylatában megállapítod, hogy nem kellene beszólni azoknak, akiknek fontos az előbbi és tesznek érte, és legfőképpen nem kellene előítéleteket gyártani hozzá (t.i. aki fitnessbe jár, az tuti biztos elhanyagolja a gyerekét, parázik attól, hogy a férje vonzódása alábbhagy, stb.) –
ugyanezt megengeded magadnak a tiszta, rendezett környezetre való igény relációjában.
Igen, erős vagyok. Nem kérkedem vele (nem vágytam a küzdelmekre, amik azzá tettek), de nem is szégyellem. Igen, teljes családban élek. Rengeteg munkám van benne és sok tekintetben büszke vagyok magamra – ugyanakkor hálás is, mert tisztában vagyok azzal, hogy nem minden az én érdemem ebben és áldásként tekintek arra, hogy mély szeretetben, együtt élhetünk.
(A stréberségen még most is röhögök.)
KedvelésKedvelés
Ez a vádaskodás, önlobogtatás, a passzív agressziód és az erőszakolt párhuzam méltatlan a bloghoz és hozzád is.
KedvelésKedvelés
Vagy laza vagy, vagy görcsös, vagy nagystílű vagy kicsinyes, sajnos,a szómágia nem segít.
KedvelésKedvelés
“Izléses” rövid i-vel. Ennél jobban semmi nem írja le.
KedvelésKedvelés
“Vagy laza vagy, vagy görcsös, vagy nagystílű vagy kicsinyes, sajnos,a szómágia nem segít.”
Az én világom nem fekete-fehér.
KedvelésKedvelés
Értjük, mit mondasz ezzel. 🙂 Amit csinálsz, az direkt értetlenkedés, önfitogtatás, passzív agresszió.
KedvelésKedvelés
Tök érdekes, hogy a múltkori feszkózás után jöttél még ide, valami mély elégedetlenséget érzek.
Nem az én világom, amit te szépnek, jónak, kirakhatónak tartasz, szerintem onnan nem is érthető, amiről én írok.
KedvelésKedvelés
Fenyegetőnek élem meg, hogy elkezdted követni az oldalt.
Szerintem folyton ideges leszel tőle majd: részben nem érted, amit és ahonnan írok, részben pedig állandó, feszült, rossz fej vitakényszered, önigazolhatnékod lesz, ami jó embereket is el szokott rontani.
Ha magaddal leülsz őszintén, mi a célod? Miért jó neked ez?
KedvelésKedvelés
“mikor mennyi időt fordítsak erre” Mert a te feladatod az egész?
KedvelésKedvelés
Nincs is a teljes családnál szebb, én mondom.
KedvelésKedvelés
Ld. “akárcsak a családom többi tagja”
KedvelésKedvelés
” laissez fair.”
azaz laissez faire.
csak a tüchtigség végett.
KedvelésKedvelés
Nekem tetszik ez a párhuzam a sport és a takarítás között. Belső igény/külső szem/ leterheltsegtol is függ hogy mennyit/előítéletek/potcselekves lehet/bűntudat.
KedvelésKedvelés
Szerintem nincs párhuzam. A kertváros női nem edzenek, viszont buzgón kézműveskednek, főznek és lakberendeznek. A sport befelé van, az életstílus-lakás kifelé. Az egyik megöli, a másik teremi a frusztrációt. Nln kreálta a párhuzamot, mert eltalálta őt mindkét téma, sőt, a veszélyeztetett terhesség meg a főorvosi parancsra való fekvés is, ezért támad, és muszáj viszonyítgatnia és itt definiálnia magát. Akinek a sport, ez a fajta, az én gyász elleni sportolásom, erőmegélésem bűntudatot okoz, magán gondolkodjon el. Vajon a többi “nőies” tevékenység mitől olyan fontos? Mi javítja igazán az életminőséget? És melyik a bátorság? Hogy vagy?
KedvelésKedvelés
Leterheltségtől is függ: ja, addig takarít anyós látogatása meg húsvét előtt, míg megvan a kifogás, miért nem fut. Soha nem fut.
KedvelésKedvelés
Én azon döbbentem meg, hogy milyen sokáig tartott, míg meg tudtam szabadulni a külső szemtől, ami mindent, mindig lát. Nyilván a felettes én azon része volt, amit otthon, a nagyszüleim raktak belém: rend, tisztaság minden áron. Hogy aki bejön, meg ne szóljon. A kerítés nem lehet csálé, a bejárati ajtó nem lehet foltos. Végül is ilyen lettem, és tényleg zavar, belsővé vált, hogy ha rendetlenség, kosz van, nem tudok semmire figyelni, míg össze nem pakolom, le nem törlöm.
Amikor meg nem lett rá időm, mert minden más fontosabb volt, elengedtem. Azóta csak azt csinálom meg, ami tényleg zavar. Vagy büdös. Vagy gusztustalan.
Múltkor azon röhögtem, hogy telefonálás közben fülpiszkálóval tisztítgatom a mart mintás fenyőajtó éleit, poros széleit. A mosás, mosogatás, teregetés meg utógondozóvá váltak: nem kell rajta gondolkodni, és lehet közben mozogni, zenét hallgatni, és még hasznos is.
De már nem idegesít, ha rendetlenség van, elengedtem.
Egyszer egy vendéglátónk Angliában azt mondta kirándulás után, ne aggódjunk a kocsiba bevitt sár miatt, mert “Dirty car: happy car.”
Mindig elfog a boldog elégedettség, mikor kipakolok egy-egy utunk után, és tele van fűvel, náddal, levéllel, sárral a szőnyeg, mert úsztunk, eveztünk, erdőben járkáltunk, az meg mindig jó! De kell, hogy szeressünk itthon lenni. Múltkor a fiam azt mondta, mikor egy hét után beléptünk: “De jó otthon-illat van! Milyen jó hazajönni!”
A felnőtt élet és szabadság magas foka egyébként szerintem is, ha olyan körülmények között és úgy élünk, ahogy nekünk jó. Otthonos tárgyak, otthonos, intim érintések, otthonos szavak, színek, illatok. Egyre fontosabbak nekem is, ahogy telik az idő.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Azóta csak azt csinálom meg, ami tényleg zavar. Vagy büdös. Vagy gusztustalan.” Én is, csak én egy hetet várok előtte, így tényleg döbbenetes televények vannak, vadvirág a mosogató csaptelepe tövén, kalapos gomba, kikelt lárvák, esztétikusan penészes rizs, kutyahányás, folyton véres minden bugyi, de olyan az életem, mint egy nagyon jó brit film, és bekaphatja mindenki.
KedvelésKedvelés
Ennyi. ::::))))))))))))))) Mondjuk mire kiirtottam a molyokat a spájzból, mert egy tál ottfelejtett földimogyoróba vastagon beköltöztek, eltelt fél év is. De azt olvastam egy régi szakács-és illemtan könyvben (fingom sincs, hogy kéne ezt leírni, ha lenne ilyen), hogy “ehhez hasonló esetek még a legpedánsabban vezetett háztartásokban is sajnos elő-előfordulhatnak, különösen május és szeptember hónapokban, a petézés időszakaiban.” Hű, de megnyugodtam…
KedvelésKedvelik 2 ember
“folyton véres minden bugyi” ó, igen, köszönöm…
Itt a garzonban a POR. Mindenhol, mindig, felesleges minden erőlködés. Fel is adtuk már. Ígéretes előrelépés történt lakásügyben, így ünnepélyesen végképp a lovak közé dobtam a gyeplőt, ami a jelen lakhely tisztaságá(nak látszatá)t illeti, ugyanakkor az imént a fürdőszobában járva megállapítottam, hogy amennyiben nem akarunk mindannyian valami rég legyőzöttnek hitt fertőzésben elpusztulni, sajnos ezt felül kell bírálnom, így mindjárt megyek és gyorsan leöntöm az egészet domestossal, mert aztán oda akarunk érni egy tárlatvezetésre.
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm Éva!
Minden gondolatodat élem, egyedül a környezetemben ……….így olyan vagy nekem mint egy lámpás🙌🏻🙏
KedvelésKedvelés
De jó…!
Emlékszem, mennyire zaklatott és fáradt voltam az elején, amikor megkaptam a gyerekeket (hat éve!). Olyan voltam, mint egy gép. Aztán meg hamarosan sikítófrászt kaptam minden apróságtól…
Sokáig nem értettem, mi a baj.
Itt a blogon sok mindent megtanultam magamról meg a zsigeri bűntudatról. 🙂 Sikeresen gyomlálom évek óta az utóbbit, de persze még mindig felbukkan a kis szemét!
Ma már viszont szinte azonnal felismerem, rutinosan: “na, már megint itt vagy. Jól van, most szépen menj innen, de gyorsan ám!” Máskor kicsit megtutujgatom, mert érzékeny a téma, és még hellyel is kínálom. Megpihen, aztán elkullog. Szinte a barátom lett.
Tulajdonképpen sokkal könnyebb bánni vele, amióta nem félek tőle.
Én azóta kezdem otthon érezni magam a házban (utoljára szerintem tizenegy éves koromban éreztem otthonomnak az akkorit, utána elköltöztünk), mióta kezdem megismerni, megérteni magam, ÉS kezdek rájönni, hogy mindez tök okés. Nem (annyiszor) kérek már bocsánatot azért, mert élek. Hibázhatok én is, ahogy bárki más. És a határaimat is egyre jobban ismerem és védem. Körvonalazódni látszom.
Azóta egyre ritkábban érzem, hogy menekülnék, hogy nincs otthonom.
KedvelésKedvelik 3 ember
Ez nagyon jó! nem tudom, hány éves vagy, de minél hamarabb rájön valaki erre, annál jobb! Ennyivel több szabad éved lehet az életedben!
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm! Ez nagyon jólesik.
Azt gondolom, nagyon szerencsés vagyok, mert harmincévesen már egy csomó mindent le tudok tenni, nemet tudok mondani sok mindenre. Persze hosszú még az utam, vannak nagyon nehéz csomagjaim, de ilyenekkel, hogy jaj mit szól anyósom, már nem stresszelem magam. Illetve de: felhúzom magam még rajta, de nem akarok megfelelni neki már.
KedvelésKedvelés
cris – a menekülhetnék, na az ismerős, és Pearl: így van!
KedvelésKedvelés
“Nincsen semmi erőlködés, és csak irgalmasnak érdemes lenni önmagunkkal. Ami fontos lecke.”
Évtizedekbe telt, hogy megtanuljak irgalmasnak lenni önmagammal. Gyerekkorom szombatjai nagytakarítással teltek. Mármint anyám takarított, mi többiek pedig próbáltunk valahogy elbújni vagy úgy tenni, mintha mély átéléssel raknánk a rendet. Még ma is könnyen felidézem a régi szombatok szörnyű hangulatát. (Felnőttként már valamennyire megértem, milyen nehéz lehetett anyámnak tisztaság-és rendmániásként egy rendetlen, cuccos családdal.)
Állandóan pakolok, letörlök, feltörlök, semmi eredménye. Olvasni akarok, sokat. Moziba akarok menni, sétálni, mindent, csak pakolni, takarítani nem. És furdal a lelkiismeret.
Végre-végre keresek annyit, hogy minden második héten kitakarítson nálunk egy takarítónő. Ő életem egén a szivárvány. Már nem furdal a lelkiismeret, rendetlenség van, de kosz nincs. Én is takarítgatok, pakolgatok azért, de végre szabad vagyok!
Jó volt olvasni ezt a bejegyzést, nem vagyok egyedül. Mindig azt hittem, hogy valami baj van velem.
KedvelésKedvelik 2 ember
A híres woodstocki pár, az a szenzáció, hogy ők azóta is együtt vannak, szuper, gratulálunk, csak ahogy ezt emlegetik meg a mosolygós kertvárosi behízott fotók, együtt porszívóznak, az annyira giccsgyanús és őszintétlen.
KedvelésKedvelik 2 ember
Szerintem ez nem őszintétlen, ez művészet. Mármint a fotós a művész, aki meglátta az átlagos matériában a pillanatot és a beállást, amit valaminek a kifejezésévé tudott tenni a saját aktivitásával, ezzel a fotóval (amit egyébként a pár tudta nélkül készített, ha jól tudom). Igen, illúzióromboló néha meglátni, hogy mi volt a közvetlen élményanyag egy-egy kép, vers, írás mögött, van, hogy nem is kéne mögé nézni (talán nem is számít? – vagy nem annyira). Én is jobban szeretném, ha ők a maguk jogán lettek volna ikonok az egész életükkel, de úgy látszik, nem így van. Egyébként ettől még ez a pillanat lehetett őszinte, kifejező, szép.
***
Ez az írásod nagyon tetszik nekem, Éva, és érdekes, hogy nem a tartalmi azonosulás miatt. Van a szerzőnek egy szelíd és derűs, ugyanakkor nagyon őszinte, kíméletlen elemző hozzáállása a saját életéhez, ez nagyon tetszik és hasonló önvizsgálatra ösztönöz.
KedvelésKedvelik 2 ember
Szerintem is művészet, ikonikus a kép. Én arról beszélek, ami nem egészen autentikus, hogy a család-hűség-heterómeghatott újságírás úgy tálalja most ezt a képet, mintha az volna itt a lényeg, hogy még mindig együtt vannak és milyen szépen élnek, hogy ez volt az egyetlen bugi az életükben, amúgy klasszik normálisak, igazi mintapolgárok, hűség, rendes meló, eladósodás, halleluja, “nem is akkora erkölcstelenség a fesztiválozás”, állítja ennek a képnek a kapcsán Krúdy Tamás az egyik Nők Lapja szerkesztői bevezetőjében. És hogy ez a kép lényege, egyszer volt Woodstockban fesztivál, sose feledjük, de megy tovább az élet – pedig ezzel ellentétes a kép lényege, a kép lényege az, ami a Hairben van, a bátorság, a szabadság, a beintés a kispolgároknak, a szökés, a vállalás, a kusza érzelmi viszonyok, és igen, van, aki ötven évesen is ül a padon, és ahogy G. mondta Berlinben egy ilyen csavargó láttán, kicsit nevetséges, de ő legalább őrzi a lángot.
Köszi, főleg hogy árnyaltan fogalmaztad meg, ez sokat jelent.
KedvelésKedvelik 2 ember
(Remélem, jó helyre megy.)
Igen, ez nagyon igaz, én csak egy pár soros angol nyelvű cikket olvastam egy friss fotóval illusztrálva és nem ismertem ennek a mostani tálalásnak az ilyen felhangjait, szomorú és valóban dühítő, hogy így reprezentálják most. Abból, amit én olvastam, csak annyi jött le hogy egy tök átlagos életet élő “normális”, unalmas család lettek és – legalábbis a nyilatkozatból úgy éreztem – ők maguk sem érik, mit jelent ez a kép, sem Woodstock és nem is tudják, hogy nem értik – nekik csak volt egy jó napjuk aznap.
KedvelésKedvelik 2 ember
Fú, ez egy nagyon izgalmas történet, utóélettel és viszhanggal együtt. Nagyon kifejező.
KedvelésKedvelés
Én nem bírok a lakással, mert öreg, mert iszonyú belmagasság van, mert álmennyezetet szőnek a pókok, mert a gyerek, mert a férj, és mert mindent jobban szeretek mint a házimunkát. Untat a lakberendezés, nem is értem igazából, mert ÚGYIS BETERÍTENEK A LOMOK.
Random hetvenéves hokkedlik és illegális kommunista pártkönyvek tűnnek fel, rövid ideig egy kitömött sas is, és száraz gallyakból farakás épül a teraszon.
Amúgy minimalista vagyok.
KedvelésKedvelik 2 ember
Jaj, nálunk is hasonló (csak hogy a cuccokhoz is hozzászóljak), sas nincs, egér néha, pók rengeteg. Mindig minden átmeneti… Már három éve. Még reménykedem benne, hogy egyszer valahogy ki fog nézni a nappali. 😀 aztán lehet, hogy egyszer csak feladom.
Néha kurvára zavar az egész, de általában zajlanak a napok, és nem érek rá stresszelni ezen. Nem tud másképpen lenni, ha lenne egy hónap szabadságom, akkor… Akkor meg nem ezzel foglalkoznék az idő túlnyomó többségében, az az igazság. (Pedig milyen szépen elképzeltem már, hogy mennyi mindent rendbe tudnék tenni néhány hét alatt! 😀 Nem… Akkor valószínűleg inkább írnék. Végre átgondolnám az elmúlt évek történéseit. Azt sokkal hasznosabbnak találnám.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Egér. Na jó az egérrel nem vagyok toleráns, ha megjelennek, márpedig kétévente jönnek, akkor azonnal lépek. Azt hiszem nálam itt van az ingerküszöb, a szennyeshalmok, por, kosz egyszerűen nem érdekel, csak alkalomszerűen, de akkor hisztériukusan.
KedvelésKedvelés
“De akkor hisztériukusan” – én is ugyanígy vagyok vele.
Az udvaron is sok minden van/volt (sokáig konkrétan putris volt, de nem tudott érdekelni, vagy úgy nézett ki, mint egy tüzép), három hónap után pakoltuk helyére a tűzifát, és bejött három egér is a házba egyből. Megoldottuk a problémát, nekem egerekkel gyerekkoromban is volt dolgom, inkább otthonos szituáció, amikor megjelennek. Nosztalgikus.
KedvelésKedvelés
Mit csináltál velük? Help.
KedvelésKedvelés
Mindenféle csapda ellenére ami működött, az a befőttes üveg + dió kombináció volt, illetve ha hozzákötöttük a csalit a csapdához.
KedvelésKedvelés
Juli szerint persze cukik.
KedvelésKedvelik 2 ember
Na most én ezen a képen azt látom, hogy mennyire rendet rakott és kitakarított, itt nem egy egérnek (pele?) kéne lennie, haenm fél pár porcicás zokniknak, tavaly kibontott csipszes zacskóknak és négy éves tankönyveknek. Nem kéne takarítani, mert akkor látszik az egér. Egész nap pakol, értem én ezt?
És nézi a life hack egércsapdákat, csinál is, dió és minden, de az egér (egerek?) kiröhög.
KedvelésKedvelik 1 személy
Egyszer volt cickányunk, az nagyobb, két napig kergettük, én rettegve aludtam, mert az a hülye mászott a függönyön, a karnison, a gerendán, de elfogtuk és aztan szabadon engedtük. A férjem lesben ült és raugrott egy fazékkal.
Egérkrízis esetén (szinte minden ősszel) még a diós-cserepes, billenőléces hekkekkel semmit nem értünk el. Egérmérget teszünk ki, azt a kis dobozosat, amit a kutya nem tud megenni. Volt néhány szomorú perc, amikor a szemébe néztem miközben rágta a mérget.
Arról már nem is beszélve, hogy jön a szomszéd, hogy lett egy halom egértetem a kertjében, oda mentek meghalni/dögleni. Egyrészt rettentően szomorú egy hosszú és kegyetlen kínhalállal kivégezni egy élőlényt, másrészt mi EGY egeret láttunk, de valójában voltal vagy tizenöten, ami…
KedvelésKedvelés
Ha csak betévedt néhány, az nem akkora stressz ,bútorok alatt csúszkalva, stratégiai útvonallezárásokkal egy seprűvel ki lehet terelni.
Esemény, a gyerek visít, zajlik az élet.
A denevérek bejövetele hasonlóképpen.
KedvelésKedvelés
Csodálatos. Egyszer én is egy ilyen lakásban fogok élni. Akkora lesz a belmagasság, hogy homályba vész majd a plafon.
KedvelésKedvelés
Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Most tudok kicsit hosszabban jönni. Tekintettel arra, hogy vagy félkézben tartom a 10 hós alvó babámat, vagy szaladgálok utána, mert hihetetlen erős, ügyes és eleven, ami ebben a korban eléggé önsorsrontó tud lenni, de nagyon cuki. Szóval, totál iszonyatos, amikor idősebb rokonaim – szerzett és saját családból – hangja szólal meg a fejemben, amikor szétnézek a lakásban. Mert kupi az van, kosz is egyébként, ahhoz, hogy kitakarítsak rendet kellene először rakni, az meg ugye több óra, főleg, hogy van olyan segítségem, kettő is, akik takarítanak velem és 2 perc után csillogó szemmel szórják szét a ruhacsipeszeket, mert most h össze lettek rakva, ennél jobb játék a világon nincs. A tárgyak minket is elárasztottak. És minden hiába. Elpakolok valahonnan, két nap múlva rejtélyes módon újra tele lesz az adott felület, csak éppen mással. És a pakolás nem annyi, hogy a helyére teszem, mert először ki kell találnom, hogy hol legyen a helye, a tárolófelület sokszor kevesebb, mint a tárolandó cucc. De mostanra elegem lett. A konyha nagyjából tiszta, mindennap főzök és ott készítem a gyerekeknek az ennivalót, a padlót fel szoktam mosni ha jut rá idő és kedv, akkor mindennap, szintén a világot felfedező éppen oralitásban létező 10 hós miatt, akinek minden finom, ami a földön van. De most úgy döntöttem, hogy fellázadok a fejemben lévő hangok ellen. A születésnapomat nem fogom főzéssel, meg takarítással tölteni, hogy megvendégeljem az engem felköszönteni vágyókat, hanem kinézek valami jó programot, fogom a gyerekeket és elmegyünk. Tortát lehet enni a parkban egy padon is 😀 a blw-s kicsi miatt amúgyis takarításból áll az ebéd.
KedvelésKedvelés
Szerintem jó döntést hoztál.
Annyit magyarázkodunk, kínlódunk, helyezzük el magunkat, élünk kifele, dizájnoljuk ilyen-olyan valóságunkat, ki mit szól. Ezek mind a fejünkben vannak, és mind gátolják egyrészt azt, hogy felszabadultak legyünk, másrészt azt, hogy amit kell csinálni, az könnyű legyen, ne görcsös, ne gyűlölt. Fél kézzel, fütyörészve mosogatni. Nem az összeset, de valamennyit. Aztán királylányruha és go, indulás, izgi lesz.
KedvelésKedvelés
A poszt alapján én olyannak képzelem a lakásodat, mint egy tárgyak által szött, nem lineáris idejü élettörténetet. Múlt, jelen és jövö(?) egyszerre, egymással kölcsönhatásban írja és szerkeszti a sztorit (és teszi félre a ki nem adandó részeket), miközben minden folyamatosan mozog és alakul.
Olyan filozofikus a hangulatom máma…
Köszönöm, hogy megosztottad.
KedvelésKedvelés
Jó volt írni is. Köszi. A jövő vajon hol van? Nem találom. 🙂
KedvelésKedvelés
Én két pofára zabálom az ilyen bejegyzéseidet (mint a mágnest, mondaná a húgom). Ez a bejegyzés egy ékkő a cseresznyén. Figyelj, még jó is, hogy megjelent az izléses hang, legalább megkaptuk a kontrasztot.
A Célia jut eszembe. Ahogy Ádám bebolyongja a lakást. Ahogy karácsonyeste hazabotorkál a néni. Annyira el tudom magam képzelni egy ilyen helyen. A nagyszüleim lakása hasonló, de ők túl tüchtigek meg szocializmusban nevelkedettek ehhez.
Egy kicsit megadatott nekem is, a lakásunk pincéjét nem engedtük kipakolni, és tele van kincsekkel. Régi porcelán, egy asztal (nem is vitás, hogy jön majd fel velünk), átázott könyvek ajánlásokkal, habverő, kotyogós és csészék, egy darab alpakka kiskanál ráolvadt befőttesgumival, egy fakeret, amely nem képé, de nem is tüköré, egy ódon faláda vasúton szállított postának, a sarokban feketekőszén… olyan hálás vagyok, hogy egy kicsit én is kaptam ebből a hangulatból. A lakást nem fogjuk teljesen felújítani, így marad egy kicsit a “lakott” hangulata. Ja, igen, én nem bírom a Teljesen Új hangulatot. Többek között ezért vásárolok sok használt tárgyakat, könyvet, ruhát, ha kell valami. És ezért küzdök még mindig a parkettáért, igen, tudom, hogy régi szar, de légyszi, mesterek, ne mondjátok többször, hogy fel kell szedni, újítsátok fel, kééérlek… aztán persze majd lesz valahogy, az biztos, hogy ha új padló lesz is, az fából lesz. De én imádom a nyikorgást.
KedvelésKedvelés
Csendben olvaslak , kommentelni ritkán.
Fontos 10 perc mikor eljutok a blogodig.
Mi messze élünk Kaliforniában és nekem két pici gyerekem van.
Eléggé elszeparált létezés.
A blog elgondolkodtat, aztán teszem tovább amit kell.
A fenti téma meg nagyon betalált, nálunk most minden mocskos, szalad, ránk telepedtek a târgyak.
Örülök ha napi 100 alkalommal a pelenkákat kicserélem, moshatós is van, de nem használom, nem birok oda jutni.
Na slussz , szennyezem tovább a környezetet.
Azt is olvasom hogy a legnagyobb zöldek már nem vállalnak gyereket, hú aki ilyet leír és ebben is neked volt igazad , hogy nem a születőkkel van a gond , hanem az üvöltően arânytalan elosztásával a javaknak.
Ezt itt szilicium völgyben én első kézből látom.
Döbbenetes.
Visszatérve őket mi vàllaltuk, igy is , kozépkor küszöbén lassan, seitség nélkül is.
A rohanó, sokszor rohadó lakás meg másodlagos .
KedvelésKedvelés
Nalam iszonyu kupleraj van, nagyon ritkan amikor vegre rend es tisztasag,de az sem nem marad sokaig. Keptelen vagyok megorizni a rendet es folyamatosan suvickolni, pakolni. Altalaban 2 nap. Nincs mentsegem, mert gyerek nincs csak en es az allatszorok. A nyari szunet elott azt remeltem erot veszek magamon es kitakaritom a lakast, kidobalom a felgyult tobb tonna felesleges egyetemi papirzatot, sot kifestek. Ehelyett kiolvastam 4 konyvet, maszkaltam a Duna-partra, futkozok-kutyazok, neha lenyirom a fuvet, de az legalabb feler egy edzessel. A baj az, hogy kurvara zavar, leginkabb az, hogy lusta vagyok, sajnalom az idot ra, pedig abbol most eleg sok volt. Soha nem talalok semmit, a fontos papirok, csekkek a jo eg tudja merre kallodnak a nagy kuszasagban. Miota feleszmeltem tudom, hogy keptelen lennek a klasszikus haziasszony (fozok, mosok, takaritok) vonalon letezni vagy annak megfelelni. Viszont szeretnem ha valaki megcsinalna helyettem vagy csak ugy lenne erolkodes nelkul. Alig van butorom, ezert minden szana+szet, dobozokban, kanapen amire sosem ulok. Kidobom azt is a francba. Szeretnek egy, legalabb viszonylag atlathato, nem szutykos lakasban elni, talan szutyok kevesbe van, csak poros polcok es pokhalok.
KedvelésKedvelés
“szeretnem ha valaki megcsinalna helyettem vagy csak ugy lenne erolkodes nelkul” Jó, hát ezt mindenki szeretné, csak az ember felnőtt, és nincs pofája.
KedvelésKedvelés
Nyilvan nincs. Helyettem sem takaritott meg senki. Nem is fog. Nem ezen van a hangsuly.
KedvelésKedvelés
Lucerna: szimpi vagy ;).
KedvelésKedvelés
Igen, a poros polcok és pókhálók megvannak a viszonylag átláthatóban is. A csempe is bizonyára koszos, de azon nem látszik. 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem is cuki az egér, ettől függetlenül. (Meg büdös is. 😀 Azonnal érzem a szagát.)
KedvelésKedvelés
Egyrészt az egér cuki. Éspont.
Másrészt. Épp most értünk haza a nett lakásunkba, két fiammal (mindkettő tízen túl). Az unokatesómtók, akinek szintén két fia van, (mindkettő négyen alul). Itt rend és tisztaság, ott káosz és boldogság. Ő inkább nekiáll este tízkor megkeresni egy eltűnt játékot a gyereknek, minthogy elmosogasson. Rttenetesen felnézek rá. Sokkal jobb anyának tartom magamnál. Én nem tudtam elengedni így magam soha. Én bizony feszült leszek egy ragacsos folttól az asztalon. Pedig tuti, hogy ha felnőnek, nem fognak emlékezni a tisztaságra, a kiabálásomra inkább.
KedvelésKedvelés
Káoszban boldog lenni csak az tud, aki már élt eleget, és ettől laza.
KedvelésKedvelés
Hasonló kaotikus környezetről váltottam rendezettebb, szellősebb otthonra. Elolvastam pár könyvet, cikket, rászántam az időt és átalakítottam mindent a saját ízlésünkre. Azóta nincsenek reménytelen takarítási körök, hamar végzünk egy általános rendrakással. Nem élére állítva állnak a dolgok, hanem inkább rendezetten, mégis otthonosan. Meg lehet találni az arany középutat a rendmánia és a káosz között. Azért mondanám mégis, hogy bármilyen kemény az eleje, vágj bele, mert utána tényleg sokkal kevesebb idő kell mindenhez. Persze ha nektek így jó, akkor sok örömet hozzá.
KedvelésKedvelés
Köszi! 🙂
KedvelésKedvelés
És megérkezett.
KedvelésKedvelés
Tök vicces, amikor úgy képzelnek (három gyerek egyedül, anyám haldoklik), hogy én malmozok és nem is tudom, mit kezdjek az időmmel.
KedvelésKedvelés
Imádom a jótanácsokat. – Alig volt alkalmam megtapasztalni, hogy nekem mi vált (volna) be: ha ott van valaki a közelben, tesz-vesz ő is, és nem kérdezi meg percenként, hogy mit hol talál meg hozzá. Így nem is tűnt (volna) kásahegynek a rutin háztartás. Csak éppen nehéz tudomásul venni, hogy felnőttem, nekem kell dönteni, felelősséget vállalni, elintézni, helyrerakni… egyedül.
KedvelésKedvelés
Vagj bele 😂
KedvelésKedvelés
Borzalmasan sok energia. Nekem volt rá egy időben, így pontosan tudom, mennyi. Most már azt is, hogy mennyi a gyerekkel levés. Ha utóbbi folyamatos lenne (most max. heti egyszeri), tuti nem férne bele a rendrakás és társai… és én extra energikus ember vagyok, magam és mások szerint is.
KedvelésKedvelés
Jelentkezem a kívülről vezérelt pozícióra! Otthonosan érzem magam a kupiban. Nincs és sose volt belső bűntudatom azért, mert nem takarítottam eleget, így a posztnak ez a része hidegen hagy. Amiért mégis szoktam: 1. Velem élő emberek kedvéért. Zavar, ha szeretteimet zavarja a rendetlenségem. Ilyen helyzet volt, mikor anno húgommal éltem együtt egy fél panel szobában. Ilyen most, mikor nagyobbik fiam, aki egy mellém csöppent csoda, sok mindenben különb nálam, elkezd takarítani…csatlakozom. (Ilyen volt, mikor még szerettem exférjemet…utána már csak annyit mondtam, hogy hajrá, csináld magad, ha nem tetszik.) 2. Ha már túl nő rajtam a káosz. Ha már nem találom kapcsiból a fontos iratot, a kedvenc pólóm, kicsi ünneplő ruháját. 3. Vendégség, nagyobb családi összejövetel, bulik előtt. Igen, ebben megalkuvó és látszat ember vagyok. Egyrészt nem akarom, hogy bárki megszóljon, hogy elterjedjen a hír, miszerint szutyokmanci vagyok, Volt ilyen és nekem jobban “megéri”, ha előtte haptákba vágom a lakás. Másrészt örülök a dicséretnek, amit ilyenkor időnként kapok :). 4. Karácsony előtt. Mert ez a társadalmi elvárás.
…….
Kérlek higgyétek el, igaz történet. Ismerősöm rokonának férje lefotózta a kupis lakást. Ezzel IS ment a bíróságra, hogy a gyerek elhelyezési perben a bírónőt maga mellé hangolja.Nagyon ijesztő, hogy ez egyáltalán felmerülhetett.
…..
És még. Gondolatban bármit lehet. De FOGJA BE A SZÁJÁT, aki ez alapján ítél. Tapassza fülére kezét, aki hallja és rántson vállat. Ez nem az emberi minőségről szól.
KedvelésKedvelik 1 személy
a tárgyak szelekciója, szortírozása, selejtezése lehetetlen feladat. a munka kb. 1%-ánál úgyis leragadok valamilyen részletnél, és hagyom a fenébe.
aztán majd meghalok, és a gyerekeim faék egyszerűséggel kidobják úgyis, amit egész életem alatt magam köré gyűjtöttem (kivéve egy-két számukra azonnal felismerhetően használható cuccot.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Ha vendegek jonnek nem zavar a lakásom. Kupi van, de alatta rendszer. Remélem ott van még…. Gyerekek utan ledobott ruhák, barlang a kanapé helyen, sardarabok, úszó fürdőszoba, morzsák. Nics energiám felmosni minden étkezés után. A tésztát ha megszaradt sokkal konnyebb felporszívózni. Sotet titkom, hogy stresszes idoszakomban en bizony Konmari videokra hajtogattam ruhakat. Valahogy relaxalt. Nem tudom megmagyarazni.
KedvelésKedvelés
Vagyunk ezzel így. Egy sötét, taknyos, kilátástalan novemberi hétvégén, míg a gyerek 3 órán át rajzfilmeket nézett, a fentebb említett hisztérikus hangulatban kikonmariztam (örömet okoz-e..) a ruháim, 90%át. Ennek a fele egy héten visszakerült a zsákokból, ami jellemzően nem jutott ki a lakásból, mert hiába nem volt tiszta öröm, tiszta ruha se volt elég. Emiatt az a kényszerképzetem, hogy a konmaris, flyladys okosságok, céltalan, magányos és örömtelen emberek pótcselekvései. Vitathatatlanul jobb mint inni.
KedvelésKedvelik 2 ember
csakazolvassa 2019.08.12. Nem ismerem korábbi vitáitokat. Kommentre reagáltam.
“Vajon a többi “nőies” tevékenység mitől olyan fontos? Mi javítja igazán az életminőséget?” Kettő azért van ilyen szerintem: étkeztetés (úgy az egész, főzéssel együtt…jó tudom, hogy ez nem női privilégium, de “hagyományosan” és többnyire nők dolga) és ápolás (igen, ápolhat férfi is és szokott is, de azért a “nőies”-hez sorolom).
Bűntudat. Annyi jelentése van ennek a szónak, annyiszor használjuk különböző érzelmeinkre. Én itt most a pici bűntudatocskára gondoltam, amilyen értelemben te is szóltál róla. Hogy szalad a lakás és elhatároztam, hogy 7-8-ig takarítani fogok, hogy tisztaság legyen. Hogy meghíztam, le kellene fogynom és elhatároztam, hogy 7-8-ig lemegyek futni. És mégse…mert inkább fáradtan filmet néztem.
Hogy vagyok? Most éppen szorongok egy előttem álló változástól, hogy el ne rontsam. Pótcselekvésként úsztam egy nagyot egyedül délután és mindjárt nekiállok takarítani (egyedüli belső motivációm, figyelemelterelés).
És képzeld, ismerek ilyet, számomra is misztikus és hihetetlen, de létezik legalább 1db nő a világon, akinek flow élmény és nem frusztráció a lakberendezés és a hozzá tartozó takarítás :D. Biztos vannak többen is.
KedvelésKedvelés
Én a nő életminőségéről beszéltem, nem a családéról – azt tudjuk, hogy a nő munkája nyomán valósul meg a család jólléte, ez a patriarchátus alapja. Ugye nem gondolod, hogy a folyamatos másokért élés, a szakadatlan áldozathozatal a nők életminőségét javítja? Annyira nem, hogy őket bezárja, lefárasztja, kiégeti. Sport és a többi (a hagyományos női szerep tevékenységei) között pont ez a különbség. És ezért nem igaz, hogy a bűntudat hasonló. Aki ezt mondja, az nem tudja, milyen a sport öröme.
Az egyik énidő, a nőért van, a másik a nő zombi üzemmódja (amelyet időnként másodlagosan feldekorálnak: gasztroblogok, minimalizmus, sütisütés, csipkeszegélyű párnák varrása és a többi).
KedvelésKedvelés
Újabb csendes olvasó jelen. ☺
Nálunk kicsi lakás van és sok cucc, illetve a cuccok körforgása, mert ha nem férünk már el magunktól, valaminek mennie kell. Hordozókendő már nincs például, gyerekruháknak az aktuális előtti méretei keveregnek, a nagylányról meg ugye eltesszük a kicsire, úgyhogy az alsó polcon MINDIG zsákok vannak. Egy kimustrált csatos hordozót dédelgetek, még nem jöttem rá, kit kérjek meg a kreatív átalakítására, de nem bírnám, ha valahogy nem élne tovább, a hozzá kapcsolódó emlékeim miatt.
Most még az is van, hogy szeptembertől Irodába Járó Normális Dolgozó Felnőtt Ember leszek, társadalmi rubrika és némi pénzkereset kipipálva, csak a többit nem tudom, hogy lesz még. Addig, elhatároztam, lusta leszek. Viszont most minden bürokratikus firlefrancot el kell előtte intézni, úgyhogy holnap, amikor véletlen épp nem lesz semmi, játszóterezést ígértem (ééés így megint nem porszívózunk). 😁
KedvelésKedvelés
Nem olvastam végig minden kommentet, csak… nekem van egy számomra is meglepő szempontom asszem, amiről nem szoktam beszélgetni. Eleve, szeretem a kevés cuccot – izé, a ruháimra ez nem vonatkozik. Mondjuk így, kevés bútort. Nagy tereket – túráról hazatérve így is szűknek érzem. Oké, pipa, ez megvalósult. Másrészt, rájöttem, hogy részben az van emögött, hogy szeretem tudni kezelni őket, azaz mozdítani – ha kell, egyedül. Szeretem tudni, hogy elhúzhatom, ha akarom, átrendezhetem, vagy takaríthatok mögötte – ettől még ez nem annyira gyakori. Szóval valahogy összekötődik a kevés bútor azzal, hogy egyedül könnyebben boldoguljak velük, ha kell. Ilyet érez valaki? Tíz éve még nem volt ilyen gondolatom, az tuti.
KedvelésKedvelés
Mondjuk így tovább nézegetve, a sportolás nálam eléggé előrébb van a takarításnál. Lehet, hogy ez is ritka. Amíg pici és zsúfolt lakásom volt, ez nagyon látszott. Most, hogy nagy, de kábé ugyanannyi a cucc, nem annyira.
KedvelésKedvelés
Az neked nem lehetett egszerű, elég hosszú történet volt ez, ha a blogról jól emlékszem. Egyből jobb lett neked, mikor pakoltál? Vagy később, amikor a végeredményt láttad?
KedvelésKedvelés
Én akkor éreztem ilyet, mikor elment az ex. A bútorok felszámolásával és a kacatjai kipakolásával kezdtem. Totál átrendezés következett, és most, hogy van tér, bármikor tudok bármit eltenni máshova, és igen, nagyon jó érzés, hogy akár egyedül is!
KedvelésKedvelés
Sziasztok, én is a csendben olvasók közé tartozom, de ez most nagyon aktuális téma számomra és érdekes olvasni a gondolataitokat. Elnézést, ez most inkább egy párhuzamos kérdésfeltétel mint komment magára posztra. A jelenség engem inkább arról az oldaláról érdekel, hogy honnan jön ez ménkű mennyiségű cucc az életünkbe? Hogyan és miért?
A férjemmel az első gyerekünket várjuk és az eddigi dolgozó – kacatos – teregetős szobát lomtalanítjuk, szortírozzuk és alakítjuk át a leendő gyerekszobává már hetek óta. És ez nem egy pici lakás és pici szoba és én eddig azt hittem, hogy én inkább a “kidobós” csapatba tartozom. Három éve élünk itt ebben a felállásban és az a mennyiségű tárgy ami még ennyi idő alatt is felhalmazódott számomra elképesztő. Könnyen eltöltünk 3-4 órát csak egy szekrény vagy polc átnézésével és ez rengeteg elvesztegett szabad idő amit tölthetnénk sokkal kellemesebben. Honnan jöttek ezek a majd-még-jó lesz, hátha-kell-még és nincs-lelki-erőm-kidobni tárgyak?
A folyamat időnként vicces amikor olyan kacatot találunk amiről már nem tudjuk eldönteni kitől van, vagy kié volt eredetileg. Megázott, összefolyt képeslapok, egy koreai kiosztású billentyűzet (??), tollak amik már nem fognak, körzőkészlet, egy pár dobverő és a varróskosár amiben a lyukas zoknik gyűlnek az örökkévalóságnak.
Aztán máskor meg feszültséggel vagy szomorúsággal jár mert olyan dolgokat is ki kell selejtezni a férőhely nagyon erősen véges volta miatt, amiknek van némi érzelmi értékük, ha praktikus nem is: az egyik nagymamától kapott, saját kézzel varrott izé amiben azok a ruhacsipeszek vannak amiket – mivel csak bent teregetünk – soha nem használunk de egy kicsit mindketten sajnálunk. Olyan csúnya, de tőle van.
Nem tudom mi a megoldás, lehet hogy egyszerűbb lenne ezeket nem is eltenni és csak kapásból mindent de mindent ami már nem kell kidobni? De az is egy örök feladat a Karácsonyok, születésnapok és egyéb jeles alkalmak után ahol mindig akad egy-két rosszabul sikerült ajándék. Mit elrakjátok ezeket? Van egy ilyen nem szeretett ajándékok lerakóhelyetek?
KedvelésKedvelés
Igen, ki kéne tudni ezeket dobni, egyszerűen. Meg lomolni, sokat. Csak ugye, autó nélkül… meg a jól bevésődött jóleszazmégvalamire. Meg ahogy a tárgy a szülő lesz: ha kidobom, őt utasítom el.
És persze, hogy őt, a személyt elutasítom. De a tárgyat nem, mégsem. Nem tehet semmiről szegény!
A tárgy, a birtoklás nekem a bőséget és a szegénységet is tudja jelenteni. Amikor én döntök, mim van, mit veszek, és az milyen, és amikor nem kell az árát kiszámolnom, akkor gyógyul a bennem élő, nyomorgó gyerek.
Egy-egy tárgy van, amit évek óta használok, ruha, cipő is, nagyon bejöttek, az átlátszó esőkabátom, a téli technikai szürke kabát, a bringám, a kávégép, ezeket eszembe se jut lecserélni, de van rengeteg ilyen eleinte jónak tűnt, aztán egyszer-kétszer használt tárgy. Régen komolyan halmoztam a ZARA-ból és a Nextből, Benettonból a gyerekcuccokat. Kísérleteztem, felvehetek-e pánt nélkülit, csíktopot.
Köztük vannak igen drágák is. Azt szégyellem. Amikor valami úgy megtetszik, tiszta láz, aztán mégse. Hol ökó ez…? Julis is hogy odavolt, lett Martense. Alig hordja.
Én több életet is őrzök, a saját huszonéveimet, a férjem sok-sok gyűjtögetvényét, a harmincas múltam inkoherens darabjait, három gyerek kaotikus felnövekedésének emlékeit, a nagyobbik fiam pedig következetesen és némileg rendmániásan hordja ide az apja holmijainak javát.
Az otthonunk jó hangulatú, tele van élettel: mi, akik épp a teraszon alszunk, emiatt a takarók őszig nem kerülnek vissza. A szerelmem, aki előtt nincs szégyen rég, a fiam barátnője, barátai, a lányom szerelme, mindenki jön, ez van, nem magyarázkodom.
Vannak helyek a lakásban, ahova hónapszám nem járok. Jobb az mindenkinek.
Konyhai cucc, ruha, műanyagtárgy: anyám gondoskodás címén (jaj, nem fáztok? jó áron volt stb.) látott el sok éven át teljesen vegyes lomokkal. Velem ezt meg lehetett csinálni, mert aki vesz valamit, annál van a kontroll, ez a gyereksorban tartás esete, közben még gondoskodónak is tűnt.
Nem volt rájuk szükség, és nem volt bennem annyi tudatosság, tartás, erő, hogy azonnal kuka vagy adománybolt vagy anything, de ezeket a cuccokat, továbbá az Auchanban, TESCO-ban kényszeresen vett gyerekholmikat az első gyerekem babakora után már gyűlöltem. Vagy amiket pl. nagynéném szedegetett ki a szegénység, a gyűjtögetés reflexeivel valódi rászorulók adományaiból.
A tárgyakhoz engem eufória, szerzési vágy fűz, és ezek most már esetenként drága cuccok. A továbbiakban: mámoros holmik, amiket olyan nagyon szeretnék, igazi boltkórosként.
Tényleg nagy iramban nyűvöm a leggingseket amúgy, és ami olyan, és kiállta a próbát, azt imádom. De miért, miért van nekem hat bikinim, hét pár sportcipőm? Miért akarok megint egy új leggingset és még egy cipőt? Miért nem tudok ellenállni az agymosásnak, a Nike új meg új dizájnjainak? Hogy van ez, hogy nem sajnálok rá 180 eurót, ha olyan? Miért hiszem el, hogy amikor az épp 149, akkor én jól jártam? Ahh. És miért ragyogok fel, ha találok bringázás közben egy kétszázast?
Aztán rájövök: én négy éve minden héten úszom, például. Itthon is napozom, szaunázok az edzőteremben hetente többször.
És már nem vagyok szegény. Nem kell senkinek elszámolnom, saját jogon lettek jövedelmeim. A mámoros holmik árából persze utazhatnék Horvátországba, lehetne kocsim, hozathatnék kaját, ahogy sokan teszik, ahelyett, hogy 70 százalékban főzök és 30-ban drága helyeken eszem. de valamiért így alakult. Mit tudom én. Rohanok, várnak, rajtam az új gyönyörűség, ma hozta a postás. És akivel találkozom, ezt nem fogja látni, de én tudom, és állat szexinek érzem magam.
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon sokáig bivalyerős bűntudatom volt attól, hogy a pénzemet a gyerekek helyett magamra költöm. Konkrétan azt éreztem, hogy _elveszem_ tőlük. Nagyon durva.
Tudom, honnan ered…
Kemény ezt helyrerakni, sok munkával jár. Győzködni kell magamat.
Sok idő, míg a dac helyét felváltja a nyugodt öntudat, a bizonyosság, a magától értetődés.
Szóval tökre átérzem, amit a tárgyakról írsz: szegénység kontra gazdagság.
Sokáig nem hittem el, hogy vehetnék magamnak valami normális cuccot is, holott már rég megtehettem volna. Nem anyagi volt az akadály….
KedvelésKedvelés
Ez egyébként szerintem is rettenetesen durva. Turkálóban vásárolok magamnak, meg kapott ruhákban járok. Azután végignézek a gyerekszobán, ma voltam lenn a pincében, pakoltam a tárolónkban és nagy vagyonok állnak márkás gyerekcipőben, amit oké felvesz majd a második gyerekem is, na de ha végignézem a saját cipőimet, ruháimat, töredékét érik a gyerekek holmijának, játékainak. És bűntudatom van, ha valamit teljes áron megveszek magamnak, pl egy 4000 forintos lidl-s cipőt… És senki nem mondja, hogy ne vegyem meg magamnak, csak egyszerűen nah.
KedvelésKedvelés
azért ne húzzuk rá arra se a vizes lepedöt, akinek meg fontos a vizuális környezet. én imádom a színeket, a formákat, textúrákat, összerakni, szétszedni, rendezni, müködö rendszereket kitalálni. Gyerekkoromban is szerettem, órákig elmolyoltam a gyönggyel konkrét füzés nékül, csak gyönyörködtem a színekben, rendezgettem a készletet. Engem ez kikapcsol. Én voltam az, aki gyerekként könyörgött a barátainak, hogy rendezgethesse a szobájukat. Nyilván vannak más prioritásaim is, sosem volt tökéletes rend és tisztaság, mert sosem értem annyira rá, de én szeretek ilyenekkel foglalkozni, otthon is, másnál is. Ha látogatóban vagyok másoknál, akkor is folyton álmodozom, hogy én mit csinálnék, hogy csinálnám, fejben átrendezem, felújítom, befestem, és ha engedik, hogy segítsek, az a legjobb. Szeretek vasalni is, bármilyen anyagot szeretek a kezemben forgatni, és szeretem, ahogy a gyüröttböl összehajtott lesz, a halomból rend, a kopottból színes, stb, stb.
Persze értem én, hogy a beszólogatókkal van baj, de azért ne is tegyünk úgy, hogy akinek fontos a vizualitás, az eye-candy a lakáson belül is, az csak egy unatkozó, kényszeres, nem-kreatív személyiség lehet. (lehet, hogy túlérzékenykedtem, csak a múlt héten is belefutottam egy kétgyerekes anyukába, aki arról beszélt, hogy ö annyira szabad és kreatív és ösztönös, hogy neki az otthoni rendre nincs késztetése. Nincs összefüggés, szerintem.)
(nincs hosszú ü-m és ö-m perpillanat, elnézést)
KedvelésKedvelés
Az összes lepedőm száraz. Senki semmilyen vizes lepedőt nem húzott rád, ez egy intellektuális blog, amely ráment arra, hogy olyan témákban publikáljon, amelyekben a “jé, hát nem is biztos az, amit mindenki hisz és alapnak tart, létezik más út is” érvelést hitelesen és személyesen elő tudja adni, a fitnesztől a társkeresőzésen, autózáson, irodalomértésen, netflixen, szar házasságba rekedésen át a wmn mint progresszív platformig és a ketogén diétáig.
Ezek az érvelések és identitások, gyakorlatok, vélemények mindig kisebbségiek és innovatívak. Egyszerűen nem korrekt és nem is értelmes elővenni a többségi bunkót, és agyoncsapni vele, merő önigazolásból. Ezt sokan nem értitek, csak eltalál a poszt, és akkor megy ez az erősködés és minősítgetés. AKI TÖBBSÉGI, ANNAK NEM KELL IGAZOLNIA MAGÁT, őt az egész társadalom igazolja egész életében, és gyávaság, ha mégis nekiáll. Erre hogy nem láttok rá? Te normatív vagy, támadó vagy, sértett vagy, én nem. Én felszabadítom azt, akit nyomnak az amúgy is többségi, unásig ismert elvárással, ami a nőket cseléddé teszi a saját életükben, akár a sikeres karrier mellett is. Élj úgy, ahogy neked jó, imádd, amit imádsz, akár cselekedj pót, nekem nem lesz rólad személyesen véleményem. Sőt, leborulok a melód, ízlésed, helytállásod előtt, ha mégis betévedek az otthonodba, de hogy az érvelésedet eredetinek tartsam vagy komolyan vegyem, miután már részletesen leírtam, miért nem okés, na, azt ne várd.
KedvelésKedvelik 2 ember
Magunkra venni valamit és besértődve hőbörögni rendkívül érett cselekedet.
KedvelésKedvelik 1 személy
És még erre:
“Ha látogatóban vagyok másoknál, akkor is folyton álmodozom, hogy én mit csinálnék, hogy csinálnám, fejben átrendezem, felújítom, befestem, és ha engedik, hogy segítsek, az a legjobb.”
Erről pont írtam, mert volt ilyen. Soha semmit maga erejéből el nem érő, jól házasodott slusszkulcspörgető belépett, és mondta, melyik falat hova. Egy műemlék önkormányzati tulajdonú épületben. És mindez mennyi meló nekem, drágám, a te önös kis fantáziád? És mennyi pénz, miből, miért? És ha nekem az nem tetszik? Honnan veszed, hogy jobban látod, tudod? Deklarálod nekem itten a kis tehetségedet?
Beszarok ezen. Azon is, aki csak gondolja, ahelyett, hogy a lakók személyiségére figyelne, ítélet helyett jelen lenne jólesően, beszélgetne. Ahogy jár a szemük, kinek mije van, hogy néz ki, tiszta udvar, rendes ház, igazi proli tempó. Ahogy egyáltalán nem tudnak mit kezdeni azzal, aki atipikus és önazonos, és mondjuk bringázik autó helyett, vagy nem arra költ, amire Szorgospolgárka költene.
Basszus, de komolyan: idejön valaki, eredetileg csodálattal, ránk kíváncsian, vendégnek, ebbe a teljesen punk és egyedi bő százhúsz kastélyba, és akkor elkezdi átvenni a kontrollt, és kitalálni és nézegetni, hogy ezt, ami az én otthonom, ő hogy csinálná meg – magának, magában. Hát ki kérte? Hogy játszhat el a gondolattal? Ez az én otthonom.
Ugyanezt érzem a pasinézegetőkön is, na, takarodjon a közelemből az, aki ennyire nem érti a másik határait, és mondja, hogy szerinte milyen és hogy kéne.
Meg amikor a széthízott megnyomorodott gyűlölködő álnéven írdogálja tökéletesen kéretlen tanácsait, hogy ő bizony nem venne úszószemüveget ennyiért (lenézegette innen) meg drága edzőgatyót. Hát, az látszik is rajtad. Én meg veszek, ugyanis heti sokszor edzek évek óta, és úszom, és ezek tetszenek, és én kerestem a pénzt, semmi közöd hozzá, de még ki is röhöglek. Vajon ha vennél, abban trollkodnál napi húsz órát ülve a magányodban, ellenem? Nem szégyelled ezt a kavarást és irigykedést?
Ez nem dac meg düh, amivel most írok, ez erő és derű és félelemmentesség: ki merem mondani, amit mindig is gondoltam. Mennyit voltam balek, úristen.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk a családban volt hatalmas szokás a “Miért nem…?”-kérdés. Miért nem úgy csinálod, hogy…? Miért nem főzöl olyat? Miért nem mész oda? Miért nem maradsz otthon? Már a szemöldökfelvonásnál nyitottam a szám, és a Miért-nél mondtam jó hangosan, hogy NEM. Ugyanez a neten. Ő nem venne. Ne vegyél, bazdmeg!
KedvelésKedvelik 2 ember
Az áljóindulat sokkal gázabb, mint a nyílt dühöngés vagy trágárság. Alig megfogható, rettenetesen sunyi, nem lehet lényege szerint kezelni, mert ő csak… de azért kielégül tőle. Rosszul vagyok azoktól, akik ennyire nincsenek tudatában önmaguknak.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én is ezen a részen döbbentem meg. Én se látnék szívesen olyan embert a lakásomban, aki ezt azonnal fejben átrendezné a maga ízlése szerint, bele se gondolva, hogy a tárgyakhoz, élettérhez való viszony az egyik legszemélyesebb dolog, és oka van annak, hogy valami úgy van ott, és nem más és máshogy. Mégis, hogy jön valaki ahhoz, az én életemen akarjon valaki “önkifejezni” , vagy azt az ő “szépérzékéhez”, rendképéhez igazítani?
KedvelésKedvelés
De hát fel se merült semmilyen meghívás.
KedvelésKedvelés
Pláne…
KedvelésKedvelés
Ismerőstől, rokontól is gáz, de ez így a pofátlanság csúcsa.
KedvelésKedvelés
“a múlt héten is belefutottam egy kétgyerekes anyukába, aki”
Ő mennyiben érinti a te otthonodat, identitásodat, életedet?
Azon kívül, hogy szeretsz ítélkezni? (És neked hány gyereked van?)
KedvelésKedvelés
“…arról beszélt, hogy ö annyira szabad és kreatív és ösztönös, hogy neki az otthoni rendre nincs késztetése. Nincs összefüggés, szerintem.” Nekem a mondat ezen fele mellett nehéz elmennem, szóval kiegészítelek. Szerinted nincs. De valamiért mégis “túlérzékenykeded”, valamiért nagyon nem tetszik neked, hogy a “kétgyerekes anyuka” nem rak szépen rendet, és még el is mondja neked. Mi zavar, hogy kreatív, vagy hogy nem rak rendet, vagy mindkettő?
KedvelésKedvelés
Vsz feltételezi, hogy a másik csak azért mond el magáról ilyesmit, hogy burkoltan azt fejezze ki, őt nem tartja kreatívnak meg ösztönösnek, és jaj, mit gondolhat róla.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: arról, hogy kizárja egymást | csak az olvassa. én szóltam.