Mintha erről én már írtam volna. Lajosom, vagy hogy. Volt már ilyen poszt?
őszinte – ilyen volt.
Nos.
Én ma már sokszor hallgatok, mert nem lennénk előrébb a szavaimtól.
Szerintem ne mondj el mindent még annak se, akivel összeolvadva élsz régóta. Egyszerűen az emberi kapcsolatok – még a barátság sem – erre valók.
Van (legyen) ugyanis terapeutád. Sok mindennel nem jó a szeretteinket terhelni. Annyi zavaros mondat felgyűlik bennünk unalmunkban, a problémáink közepette vagy a stressztől. Nem korrekt erre használni a másikat. A kapcsolat nem sittlerakó! Nem problémás lelkek öbölkikötője!
Az egész napos telefonos, viberes összeköttetés, jaj. Amikor mindenre reagálni kell. Minden nap megerősíttetni hússzor, hogy igen, gondol rád; mit álmodtál, mit ettél, milyen ruha van rajtad, hol vagy, hova mész, bevetted-e a gyógyszert. Mert mi úgy szeretjük egymást. Efemer tépelődések hangulatokról. Metabeszélgetések arról, hogy ki mit mondott, az kinek hogy esett, miért haragszik, mi volt a félreértés. Az orvosnál vagyok, gyere értem, apróságok felnagyítása, végtelen infantilizmus. Rágni örökké a múltat, a napi kis csetepatékat.
Az őszinteség nem való arra, hogy ráöntsd a másikra és agyonnyomd vele.
Egy időben én is mondtam mindent, magamról, a belső világomról. Szintén őszinteség meg önkifejezés címén. Tetszettem magamnak, hogy én így kimondom a dolgokat. Mára a dolgok valósága fontosabb a magánéletemben, megtanultam hallgatni, a kimondás pedig a blogé.
Akkoriban nem volt blogom még, naplóm már. Tanultam, hogy kell közel lenni. Házasságban. Az örökös jelentések a belső világomról belevittek olyan erdőkbe, azoknak is a mélyébe, amelyek e sok duma nélkül nem is léteznének. Egy nagy, fényes síkság volna ott.
Mindig van miről beszélni, de amint szavakkal kifejezed a lélektani valóságodat, és nem vagy képes arra sem, hogy ezt magaddal intézd (napló! gondolkodás! futós meditáció!), már elmozdul a valóság. Szavakká válik, agyalós lesz, üres körök keletkeznek. Túl korán mondod, ki, túl véglegesen: te teremted meg a valóságot a szavaiddal. Én akkor még nem ismertem a tapintat, a szusszanni hagyás fontosságát, és nem mérlegeltem azt sem, hogyan hat a másikra, amit mondok. Az számított, hogy ÉN KIMONDOM, mert én milyen fontos vagyok.
Rengeteget lehet, kell, jó beszélni, sőt, ez a legizgalmasabb. De én ma már filmekről, a világ dolgairól szeretnék beszélgetni, akármeddig belemegyek, de nem a lelkembe és főleg nem a másikéba, mert az az övé. Vicces esetekről, sztorikról beszéljünk, édes. Meg arról, hogy mikor indul a hajó és vegyünk-e bélszínt. Úgyszólván, az érzelmi életem nem tartozik rád, az a hatalmas biztosan nem – ez persze poentírozva van, de mégis elemien igaz.
Irritáló és aggályos az, ahogy férfiak mindenféle “lelkizéstől”, még fontos, szem előtt levő, könnyen megbeszélhető témáktól is irtóznak, kerülik, félnek, hogy ha a nő jelez, hogy neki valami nem jó, arra nem lenne racionális válaszuk, ezért némaságba burkolóznak. De van gond a nők folyamatos megerősítés- és visszajelzéskövetelésével, énmegosztásaival, állandó lelkis csevegésével is: ugye szeretsz?, jó a hajam?
Vagy amikor a nő a terapeuta. Olyannyira meg akarja érteni, kibogozni, szavakkal szeretni a másikat, segíteni neki, tökéletesen egyoldalúan: jaj, mondd el, mesélj, megoldjuk, én bezzeg megértelek!
A lófaszt értelek meg, hiszen nem jó, hogy olyan vagy. Alkoholista, szeretetlen, hűtlen, gyáva. Én soha többet nem elemzem ki a másikat. Összeférhetetlen a szeretés és a terapeutaság. Intézd egyedül, hogy rendben legyél, jól legyél. Nagyon, nagyon csúnya játék annak panaszkodni, attól várni megértést, feloldozást, akit a gázos viselkedésed sújt – ez olyan, mintha engedélyt kérnél rá, hogy folytathasd. Te szóltál! Így aztán nem görénység, hanem nehézség, amitől a másik szenved, és még értse is meg. Ez önző, éretlen, megúszós játszma, és nagyon sok nő belemegy a “nehéz gyerekkora volt, nincsenek szavai, nem tudja, hogyan kell kapcsolódni” nevű csapdába. Aki ezt alkalmazza, az lusta, és be is biztosítja magát: “én mondtam, sajnos, nem tehetek mást”. Dehogynem. Vegyél magadon erőt, nőjél fel, ha fontos a csajod. Nem agysebészetről van szó. Én nem bántalak, én hiszek benned; higgy bennem, ne félj. De ennyi. És a többi öröm legyen, mert nincs már annyi nyár.
Én persze onnan beszélek, hogy alkatilag őszinte vagyok, soha nem zárkóztam el. Időnkénti nem-mondásom, hallgatni tudásom most nem elkenés, nem titkolózás, rejtőzködés, távolságtartás; főleg nem hazugság, és végképp nem közöny vagy érdektelenség. Hanem annak kifejeződése, hogy hagyom lélegezni, élni a másik embert, akinek így, nyafogva csak feladat lennék. Hagyok időt magamnak is, ha eszembe jut valami mégis-fontos mondandó: leírom, forgatom, félreteszem, és van, hogy végül nem mondok semmit sem. Mert később szinte biztosan nem ezt vagy nem így mondanám. Vagy a helyzetet megoldja az élet, és nincs baj, nem is volt.
Nekem ugye túl sok szavam van: másom sincs. Másoknak viszont, akik nehezen beszélnek, akik sűrűeket hallgatnak, mert erre kondicionálódtak, akik nem tudják, hogy mondják el, pont a megtalált szavak, a nyugis, hosszú beszélgetések lehetnek felszabadítóak, és nekik az irány az, hogy egyre többet és közvetlenebbül beszélnek a belső világukról, önmagukról, főleg, ha krízis van (vagy, ami talán még jobb: érzelmi naplót írnak). Amit viszont nekem meg kellett tanulnom: az egyszerűsödés, a hallgatás. Mindenki jobban jár, ha a magánéletemben nem hasítok, ha éles és pontos szavaimat az írásaimba viszem bele, ha eltávolítom a valóságtól, és megalkotom a szöveget. Már csak azért is, mert kellő mennyiségű egyedülléttel és futással együtt a szöveggé formálásnak terápiás hatása van.
Amikor elkezdem mondani azt, ami bennem van, az oly fontos érzelmeket, akkor a szavak azonnal kövekké válnak, vagyis úgy tűnik, mint ha én biztosan tudnám, mi van. Érvelek, álláspontra helyezkedem, alátámasztok, elutasítom az ellentétes állítást nagy racionálisan. Az igazság az esetek nagy részében az, hogy nem igazán tudom, mi van – vagy a “mi is van pontosan” nem annyira fontos. Átsuhanó érzetek, gomolygó sejtések vannak. Aztán ezek letisztulnak, átrendeződnek, és nem sok relevanciájuk marad a szavakon kívüli valóságra. A sok szó elfedi a lényeget, és elfedi annak alázatát is, hogy valójában fingom nincs nekem sem, hogy pontosan mi van. Még arról sem, hogy velem mi van, főleg arról, hogy ővele – és ez nem is annyira fontos, mert a történések árama a fontos. Nincsen ekkora kontrollunk az események, érzések, viszonyulások fölött, mint amekkorát a szavaink bizonyosságának illúziója megteremt. Kontrollom afölött van, hogy ma elmegyek egy hosszút futni kék nadrágban. (Mindjárt, kutyuskám, csak előbb kiöntöm ide a szívem, írta önironikusan Éva.)
Az állandó dumálásban élő pároknak elmosódnak az énhatáraik. Az énhatárok megőrzése mindenfajta egyéni és párkapcsolati egészség és jóérzés nulladik feltétele. Megmarad a saját területed, a tered, hogy tépelődj és akár zavaros gondolataid legyenek, vagy gáz is legyél, és ami a nagyszerű: ha hallgatsz, akkor ezekkel a zavaros gondolatokkal nem szívatod a másikat. Nincs félreértés a homályos beltartalmakból. Úgy őrzöd meg a lelki függetlenséged, hogy képes vagy közel is lenni. Nem hazudsz nem zárkózol el. Csak nem öntesz oda ki mindent.
A “mi mindenről tudunk beszélgetni, folyton dumálunk” gyanús. A lelki függetlenséget csak alkalmanként jó felfüggeszteni, feladni. Aztán visszanyerjük, mert nem lehet másképp létezni, mint szuverén lélekként.
Előző kapcsolatokról, jelen törv. feleségről szegényről, a más irányú vágyakról nagyon csínján beszélünk csak, és különösen nem hasonlítgatunk össze, a másik (a jelen) partner javára sem őszinteség címén. 1:1 van: ő van jelen, akit tisztelsz, más nincs ott. Alap az is, hogy nem húzzuk azzal a másikat, hogy nekünk még ki tetszik, tetszett, ki miket csinált az ágyban vagy ki udvarol még épp nekünk.
Mindez azoknak fontos, sőt, valójában csak nekik releváns és érthető, akik hozzám hasonlóan hatalmas szeretethiányban nőttek fel, és mindig arról ábrándoztak, hogy akit szeretnek, azzal minden pillanat és érzés megosztható, azt ő akkor majd ugyanúgy, ugyanonnan látja, érzi. Anyukája, lelki társa, pszichológusa és második énje neki a szerelme. Benne él, látja őt, amint éjjel egyedül pisilni megy; teljesen az ő énjévé lényegül, az élete beléje oldódik. (Ez ijesztő ám. És durva traumatünet: a szülő általi nem-szeretettségé. Thriller. Én ezzel nem bántalmaztam szerintem, de rettenetes, hogy így és ezt éreztem, önkéntelenül ezt vártam a kapcsolódástól.)
Egy kicsit távolabb lenni, jóval kevesebbet várni, egy kicsit megőrizni kiismerhetetlen lényegedet, megmaradni önmagadnak, az mekkora élmény…!
És néha mégis megmutatni a legbelsőt, ha olyan a fény.
Ki a fontos itt? Ő? Nem. A kapcsolat? Nem. TE vagy a fontos.
Van egy csomó embered, nem csak az az egy, akire rázuhantál épp. Oszd szét a közelségigényed és legyél tekintettel rájuk is, maradj elérhető, állj rendelkezésre, adj nekik. Ami jó, az nem a belezuhanástól jó, hanem boldoggá tesz, jobb emberré változtat, energiát ad, és ezáltal javítja a többi kapcsolatodat. Ne hagyd, hogy kimozdítson az egyensúlyodból a szerelmed. Ne hanyagold el a családodat és a barátaidat, kedvteléseidet! Legyél képes egyedül vagy egy kevésbé szoros baráttal elmenni moziba! Egyél, aludj.
Az érett ember érzelmileg önellátó, nem mástól várja a gondoskodást. Nem testálja a másikra, hogy értse meg, vigasztalja, oldja fel a feszültségét, hatódjon meg rajta, vagy változtasson magán, a tettein, viselkedésén a kimondott szavak hatására. Minden nehézségen átlendít a biztos tudat, hogy én mindig ott leszek magamnak, bármi is történjék.
A múltkor, a szombati angolunkon Antonia mondott egy megrendítőt. Arról beszélt, hogy Magyarországon az életkorral kapcsolatban durva tagozódás és hierarchia van: az idősebb nők láthatatlanok. Az erős feminista gyakorlatú országokban, Amerikában és Nagy-Britanniában ezzel szemben nem számít a köztereken, üzletekben, eseményeken folyó interakciókban, hogy ki hány éves. Emberszámba veszik, nem éreztetik, hogy ő már nem tényező. Itt Budapesten ő – hetven éves – megszűnt létezni mint személy. But here is my strong feminist self to warm myself. És mosolygott.
Annyi mindent lehet csinálni a dumáláson kívül. Csak úgy lenni, együtt tenni-venni. Szavak nélküli gesztusokat tenni. Nézni a felhőket. Vagy vég nélkül beszélgetni – az izgalmas, lenyűgöző, vicces világról, a kultúráról, emberekről, bármiről.
Őszintének lenni nem valami hirtelen bejelentést jelent, hanem egy olyan életmódot, érzelmi és kommunikációs létezést, amelyben nincs szükség efféle nagy beszélgetésekre.
Hogy van ez, hogy ennyien jönnek rá hirtelen…? Ilyen sokaknak támad drasztikus közlendőjük? Mi történt előtte? És akkor a másik vágjon jó képet, értékelje, hogy nem hazudtak neki tovább?…
A régi posztból (linkje fent).
csak az olvassa. én szóltam 
A lehető legjobbkor jött, köszönöm!
“A sok szó elfedi a lényeget, és elfedi annak alázatát is, hogy valójában fingom nincs nekem sem, hogy pontosan mi van. ”
És tényleg! Micsoda megkönnyebbülés…
KedvelésKedvelés
milyen mellbevago ez a foto, te jo isten.
emlekszem, mikor ott ultunk az etteremben es egyszer csak egy tok ismeretlen no kapott egy laptopot a semmibol a rengeteg erofesziteseert/segitsegert vagy valami ilyesmi en meg igy: ?
???
KedvelésKedvelik 1 személy
Volt egy kör, akivel sokat csetelt meg előtte itt kommenteltek, jópofáskodtak, és ő csinálta a csokoládémissziót. Ők azt gondolták, fontos szerepe van, sokat tett értem, és ezért szervezték neki az összedobott laptopot, én is kaptam elvégre, és kvázi ő is a blog maga. Ami rendben is volna, ha nem mocskolna azóta. Balek voltam.
KedvelésKedvelés
Azért ez a fotó nagyon erős, én is ott voltam, nem sajnáltam tőle, őszintének tűnt és kicsit nyomorultnak. Duplán durva, ami ezután volt.
KedvelésKedvelés
Az elején kicsit az jutott eszembe, hogy nem is annyira az őszinteségről van szó, mint a bőbeszédűségről, a cserfes szófosásról. Ami a számon kijön magamról, csak annyira lehet őszinte, amennyire én őszinte vagyok magamhoz. Szerintem nem is annyira az a kérdés, hogy őszinte legyek-e vagy se, hanem hogy egyáltalán mondjam-e, a tapintat engedi-e, és amit mondok, az mindenképp legyen őszinte. Nekem sokat kellett tanulni, ízlelni ezt a dolgot, hogy tapintat, mert nálunk a családban mindenki mondta, ami a csövön kifér, durván megsértve a másik határait, és nem volt senki se tekintettel a másik ember állapotára, befogadóképességére. Az alapvető jó szándék mellett, természetesen. Egyébként tényleg nem akartuk egymást direkt megbántani, se fondorlatosan, se nyíltan, de a tapintat ismeretlen volt. Sok évbe telt megtanulnom, nem is sikerült teljesen.
A párom a terapeutám-témáról nagyon sokat tudok, én is belecsúsztam elég sokszor. Most, hogy megint van párkapcsolatom, és párszor meghallgattam a gyerekkori sérelmeket, már csak annyit mondok, hogy negyven fölött ezt már azért fel lehet dolgozni. És azóta nem mondja. Hála Istennek.
KedvelésKedvelik 1 személy
Őszinteség _címén_ való mindent szétbeszélésről van szó, igazad van, nem valódi őszinték. Fecsegésről, a lényeget elfedő szóáradatról, szavakból generált érzésekről.
És hogy a beszélgetés, a kimondás azt jelenti, hogy megint valami dráma van.
Hogy egy kicsit a másik a felelős azért, ha neked nem flott minden, ő legyen megértő, segítsen.
Én már nem élvezem se ezt, se a pofázást, egyszerűeket akarok, nyugit, nem drámát.
Ha szarul vagyok, elvonulok, elhallgatok, de visszaszólok, hogy te kúl vagy, oké vagy, magammal van bajom.
Legalábbis amikor a szorongás rámtör, én nem tudok szeretni, lelkesedni, örömet átélni, ez meg nem való a másik elé.
KedvelésKedvelik 1 személy
Fú, még hogy szeretni… Amikor szorongok, akkor minden és mindenki az ellenségem. Olyankor összemegyek kicsire, félek, sötét van, és azt érzem, senki nem szeret. Szeretni nem tud ilyenkor az ember, legfeljebb csimpaszkodni, az pedig baromira megalázó.
Olyankor jönnek a drámák fejben, a forgatókönyvek, ahol az én fájdalmam (=félelmem) annyira kurvára jelentőségteljes és hatalmas, hogy utólag rettentő kínos tud lenni erre rálátni…
KedvelésKedvelik 1 személy
Cris, ès ilyenkor mit szeretnél, mit vársz el a másiktól, hogy viselkedjen? Mi tenne jót neked és a kapcsolatnak?
KedvelésKedvelés
Melyik hozzászólásra gondolsz (összemegyek kicsire)?
KedvelésKedvelés
Igen (összemegyek kicsire)
KedvelésKedvelés
Amúgy rohadt jól, érzékletesen irtad le, nagyon fontos.
KedvelésKedvelés
Igen, szerintem ez a téma pont rímel az anyukatestesre, azért is tetszik, hogy ennyire egymás után jönnek. Az “őszinte vagyok” kifejezés mögé bújva bántani. A gyerek mögé bújva semmit nem mozogni és falni. Kifogás, amiről az ember nagyon jól tudja, hogy érinthetetlen volta miatt szinte 100% a megúszás.
KedvelésKedvelés
Igen. A kommunikáció legmagasabb foka a csend. Amikor a másik velem egyszerre hallgat el, mert érzi: felért a csúcsra, ahol csak ülni kell – és lehet – egymás mellett.
(Érsz és koncentrálódsz, mint egy nemes párlat. Lassan kristályossá tömöríti az önreflexió. Szépséges folyamat; akinek követni engeded, hogy mondhat igazán köszönetet, ha nem a csendben maradással..?)
KedvelésKedvelés
“Az állandó dumálásban élő pároknak elmosódnak az énhatáraik. Az énhatárok megőrzése mindenfajta egyéni és párkapcsolati egészség és jóérzés nulladik feltétele.”
Én pont arra vágyok, hogy elmosódjanak az énhatáraink a párommal, és minden gondolatomat tudja, és minden gondolatát tudjam.
KedvelésKedvelés
Biztos van ilyen is, de pszichológusi érzékenységgel ez vijjogó sziréna és a bántalmazás, kontroll, birtoklás melegágya. Van, ami nem megosztható, vagy megosztható ugyan, de értelmetlenül terheli meg a kapcsolatot, szerepköröket zilál össze (a tipikus példa erre a terapeuta). Én régóta élek egyedül, és van egy öntudatom azzal kapcsolatban, hogy kialakítottam az életemet.
KedvelésKedvelik 2 ember
Ilyen létezik? Mármint hogy minden gondolatát tudjuk egymásnak. Az énhatárok időnként felpuhulnak, de ez többnyire rövid ideig tart, legalábbis ahogy én élem meg. Még a szerelem se kell, hogy szimbiózis legyen.
KedvelésKedvelés
Akinek nincs elég erős, méltóságteljes énje, elnyomorodik és áldozat lesz.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hát, ez tömény és velős volt.
Annyira baromi könnyű belecsúszni az áldozati szerepbe, és persze rendkívül kényelmesnek is tűnik, eleinte…
KedvelésKedvelés
Szerintem akik nagyon deklarálják, hogy ilyenek, azoknak valamilyen elfojtásuk vagy “titkuk” miatt bűntudatuk van, és azt kompenzálják. Akik nem deklarálják, csak ezt hiszik, azok a pöttyös könyvek alapján próbálják magukban felépíteni, hogy milyen is az ő párkapcsolatuk, a valóságot részben vagy egészben figyelmen kívül hagyva.
Röviden: szerintem nem létezik.
(És ne is létezzen…)
KedvelésKedvelés
Az a hetedik szoba nagyon fontos, ha tényleg érett vagy és nincsenek már illúzióid.
KedvelésKedvelik 2 ember
Minden gondolatot ugysem lehet tudni és minek is…viszont FONTOS dolgairól tudni a másiknak és az enyemeket megosztani… enélkül bakfitty a kapcsolat. Minek? Felszínes kapcsolodasokra is szüksége van az embernek, persze, de ez ne az “intim és mély” parkapcsolata legyen.
A másik a terspeutasag. Hogyan lehet megismerni a másikat enélkül? Hogyan lehet jól megérteni, ha nem tudjuk korábbi traumait? Ez szerintem sokkal jobban felreviszi a kapcsolatot (mármint az elzárkózás a pszichologizalastol) mint amennyit terheli egy régi titok.
Pl. Kedvesemmel nem élünk együtt. Ő nagyon igényli a napi többszöri kontaktot, én nem. Ez addig volt probléma, amíg el nem mondtuk egymásnak a mierteket. Amihez ugye hozzá tartoztak régi házasságaink bizonyos reszletei is. Exferjem nagyon kontrollált az utolsó években, így én mostani szerelmem minden hívását is ellenőrzésnek vettem. Neki más nyugje volt. És a megoldás pofonegyszerű. Mindig en hívom. Így már nem érzem kontrollnak és ő is örülhet neki. Sima beszelgetesnel ezek nem derultek volna ki.
KedvelésKedvelés
Miért volna felszínes az, amiről én írok? Ez hamis dilemma.
Biztos, hogy érted, mi a különbség a beszélgetés és a pszichologizálás között?
A terapeutaság zsákutca, nők tuti bukása, és örömgyilkos. Más dolog hagyni, hogy elmondja, említse, jelezze, beszélgetni róla, és más dolog teljes felelősséget vállalva átvenni a terheit, alárendelni a saját jóllétedet annak, hogy “ő most szarul van”, ezt mint kifogást mindig elfogadni, és a nagy segítésbe meg megértésbe belerokkanni. Más dolog elmesélni, jelezni, hogy “szorongó személyiség vagyok, néha nagyon kiborulok és sírásrohamaim vannak” vagy “anyám haldoklik, most nem könnyű nekem”, mint állandóan neki lelkizni, panaszkodni, rossz lelkiállapottal plusz időt, érzelmet kicsikarni nem más, mint játszma.
A kapcsolat nem szanatórium, sérült embereknek nem a párkapcsolat a megoldás, hanem a terápia én önfejlesztés. Azzal tiszeled meg a másikat, ha jól vagy, és a kész, fényes énedet nyújtod neki ünnepi módon, azt, amelyik örül, fénylik, teremt, nem azzal, ha cipelteted a szaraidat, vagy te cipeled az övéit. Ez az örökös nyafogás, hogy “érts meg, segíts rajtam, csak veled jó, te vagy az egyetlen”, ez őrjítő.
KedvelésKedvelés
Koszonom! Ez az enhatar at es bele mosasi vagy es inger a szeretethianyos lelek vesszo paripaja. Tanulom magamon, tudatosan probalom meg epiteni, hogy ne vagyjam ezt ennyire, es hogy nem ebben van a kapcsolodasok nyitja. Nehez ut, mert az osbizalom serult sebes reszevel kell dolgozni, ot megnyerni es segiteni neki es magamnak, hogy merre az egeszsegsebb …
KedvelésKedvelés
Megtanulni jól, boldogan működni egyedül.
KedvelésKedvelik 3 ember
És hát van a hetedik szoba. Mély fájdalom, szégyen, trauma, bármi lehet ott. Nem kell és talán nem is hasznos elmondani, megmutatni, másra pakolni. Magadat ennyire kiadni. Semmi visszahúzódásra alkalmas helyet nem hagyni. Minden titkot kibeszélni.
Nem Tamásra célzok, de aki nekem erre rákezdi a facebookon, hogy de egy párkapcsolat így meg úgy, és a teljes közelség, az általában a filmekből ihletett fantáziáiról, elvárásairól beszél, nem a valóságról, amit megél. Az emberek, pláne a középkorúak többsége defektes, nyomorodott, használja a másikat, játszmázik. Még kifogástalanul intelligens, érzelmes emberrel is van hátránya ennek az abszolút közelségnek.
Lehet, hogy nagyon nem abban vagyok, amiben az olvasó, vagy nagyon erős bennem ez, hogy magányos harcos. Nem vagyok családalapítás előtt, nem élek együtt senkivel. Én, ha valaki van, örömet szeretnék, mély, igaz, egymás ismeretén alapuló együttléteket, nagy tapintatot és semmiféle átformálást, a másiknak a saját haszonra való megváltoztatását. Szóval én, túl házasságon, családon, nem komálom ezt az egymás felfalását, túl közel kerülést, mindenben egymásra vonatkozást. Szerintem ez is átgondolatlan népszokás, nyomasztó, hamis és fölösleges.
KedvelésKedvelik 1 személy
“pláne a középkorúak többsége” – érdekes, naivan én azt gondolnám logikusnak, hogy aki már eljutott mondjuk negyven- vagy ötvenéves koráig, az némi önismeretre is tett szert, kevésbé infantilis, mint mondjuk huszon-, harmincévesként.
Persze látom, hogy a valóságban ez nem így megy.
KedvelésKedvelés
Tönkremennek emberek, elromlanak, kijönnak a pszichózisok, játszmák, függőségek.
KedvelésKedvelés
Nem kell messzire menni, a klimax és a életközépi válság, a pánik, hogy lesz-e még valami (pasi, saját gyerek, munka, álombeteljesülés, önmegvalósítás terén), az anyagiak, a kompromisszumok és az eü problémák, közte a súlyosbodó mentálisak kihozzák egynémely valaha sugárzó, kedves, tehetséges nőből is a szörnyet.
KedvelésKedvelés
Nagyon jókat írsz, Éva, és ez megint húsbavágó nekem (is). Újabb és újabb összefüggésekre világítotok rá, hálás köszönet érte! Én is hajlok, azaz remélem csak hajlottam a túlzásba vitt pofázásra, és rendre megkaptam a jelzéseket, h sok vagyok. Párkapcsolatban és jóbarátoktól egyaránt. Nekem a napló jött be, és a teljes leterheltség lendített át azon, h a háttérben futó negatív program (szorongás és kikecmergési kísérlet) belső monológ maradjon.
Ha A. 70, akkor a 70 az új 50! 🙂
KedvelésKedvelés
Nem tudom, ki hogy van vele, engem az rántott ki, amikor a legmélyebben voltam, talán amiatt, mert azt már nem lehetett tovább bírni: magamat nem bírtam már elviselni fejben…
KedvelésKedvelik 1 személy
Megint egy nagyon jó blogposzt és fontos téma!
Engem a dolog másik oldala is foglalkoztat: nem vagyok egy szöveglása, de ismétlödö helyzet az életemben, hogy belefutok azokba, akik igen, ès tènyleg, majdnem mind nö. (Nagyon fontos, amit a szeretetlenségröl irsz, sokmindent érthetövè tesz)
Kapcsolatban vagy barátságban egyaránt. És nem mindig tudok úgy reagálni, viselkedni vagy akár kilépni, hogy utólag is büszke legyek rá…
KedvelésKedvelés
Pl.: “Az embernek eret vágni támad kedve, ha veled beszélget.” ? 😛
Ne de komolyan, néha abszolút kijózanító egy nyers reakció, nem?
KedvelésKedvelés
De nem erröl van szó, nem a szomszédról vagy egy idegesitö kollégáról beszélek, hanem egy emberröl, akit szerettem, szeretek. Nem megalázni akarom. Egy ilyen beszólás engem is minösitene, hiszen ha _ennyire_ szar vele lenni, akkor miért voltam akkora állat, hogy eddig megtettem.
KedvelésKedvelés
Láttam a napokban az “őszinte” című poszt alatt, hogy írtál erről. Érdekelne a tapasztalatod, esetleg megosztanád? Hálás lennék érte.
KedvelésKedvelés
Jó lenne, ha így lenne, de szerintem ez nem így megy.
Pont azért csinálja az illető azt és úgy, amit és ahogyan, mert abban a pillanatban/időszakban ő abban az aktuális állapotában mást nem tud. Ha tudna, nem viselkedne “gázul”.
Ilyen helyzetben nem gondolom, hogy kijózanítólag hatna bármi, amit más mond neki. El kell jutnia odáig, hogy be tudja fogadni, amit mondanál neki. De mire odáig eljut, nem kell, hogy más mondja neki, mert magától is rájön.
Azt gondolom, nem tudunk a másikon segíteni. Mindenki magán tud csak.
(Persze biztos léteznek ritka pillanatok, amikor a “pofon” tényleg jól jön, de szerintem akkor a baj nem is volt akkora. Abban az esetben rövid időn belül ő maga is belátta volna saját maga számára, hogy “upsz, ezt elszúrtam”.
Egészen más az, amikor valaki huzamosabb ideig van egy szar időszakban, állapotában.)
KedvelésKedvelés
“A múltkor, a szombati angolunkon Antonia mondott egy megrendítőt. Arról beszélt, hogy Magyarországon az életkorral kapcsolatban durva tagozódás és hierarchia van: az idősebb nők láthatatlanok. Az erős feminista gyakorlatú országokban, Amerikában és Nagy-Britanniában ezzel szemben nem számít a köztereken, üzletekben, eseményeken folyó interakciókban, hogy ki hány éves. Emberszámba veszik, nem éreztetik, hogy ő már nem tényező. Itt Budapesten ő – hetven éves – megszűnt létezni mint személy.”
Köszönöm, hogy ezt leírtad, ezek szerint sajnos nem képzelődöm. Mostanában mintha kezdenék láthatatlanná válni. (Ötvennégy évesen.) Azt már valamennyire megszoktam, hogy nőként láthatatlan vagyok egy ideje. Elmúlt a fiatalság varázsa, nem vagyok különösebben csinos sem, viszont nagyon önérzetes. De ezentúl emberként is megszűnök létezni? Nagyon szar érzés. Próbálom büszkén viselni. És mosolygok.
KedvelésKedvelés
Ny. Európában is eléggé ez van azért szerintem. De itt talán jobban leszarják a nök vagy megtalálják és erösitik egymást a nök. Ha a gyerekek felnönek és kirepülnek, a feleségek-anyák is ezt teszik. Akkor is, ha nem válnak el.
KedvelésKedvelés
fflamingjune
“Amúgy rohadt jól, érzékletesen írtad le, nagyon fontos.”
Kicsit kuszán hozza az értesítő a kommenteket, úgy láttam, nem az enyémre írtad ezt. De ha mégis, akkor köszi, jólesik.
Gondolkoztam a kérdéseiden (“ilyenkor mit szeretnél, mit vársz el a másiktól, hogy viselkedjen? Mi tenne jót neked és a kapcsolatnak?”),
de nem találtam rájuk választ. Végül arra jutottam, hogy nem is kell őket megtalálnom, mert nem lehet.
Jól kell lenni, tenni kell érte. Nem a másikat terhelni az érzéseinkkel.
Ha a másik terhes a számomra… Hát, nem hiszem, hogy nekem kéne őt tanácsokkal ellátni. Nincs ugyanis nálam a Szent Grál, én is küzdök a saját szarjaimmal.
Ki vagyok én, hogy megmondjam a másiknak, mit csináljon? (És vajon mit értene belőle jelen állapotában? Gyanítom, nem sok mindent.)
Legfeljebb saját magamról beszélhetek: elmondhatom, én mit élek meg, jó-e ez (a kapcsolat, a helyzet) így nekem, vagy nem. Távolabb állhatok, ha úgy érzem szükségét.
Pont az a válasz, amit a poszt állít: hogy nem vagyunk a másik terapeutája, és ők sem a miénk.
Sokat segített nekem a posztban említett tapintatosság. Mikor sok gondolkodás után ehhez az eszközhöz nyúltam, megnyugodtam. Talán így tudok a legkevesebbet ártani magamnak és a másiknak is.
Azt gondolom, hogy nem tudunk a másikon segíteni. Mivel nem a mi kezünkben van a kulcs.
Várni, kivárni, szünetet tartani… De hogy a vállamra venni a másik terhét? Honnan tudhatnám én, mitől lesz jobban a másik?
Fordított esetben, ha én vagyok szarul, nekem hiába mond akárki akármit, nem hat rám semmilyen “Aha-élménnyel”, legfeljebb még mélyebbre taszít, bűntudatom lesz vagy kétségbeesek. Nem a másik hibája ez, hanem az, hogy “szenvedés-üzemmódban” vagyok, és tök mindegy, hogy elküld a picsába olyankor, vagy mérhetetlen szeretetéről és támogatásáról biztosít. Egyik esetben mondjuk, feltör a magány és a kitaszítottság érzése, a másikban pedig emésztő bűntudat gyötör, amiért a másik olyan jó velem, amilyet én nem érdemlek meg. A végeredmény ugyanaz, mert én akarom, hogy úgy legyen.
Nincs recept.
A szorongásban nincs racionalitás, ezért nem is tudjuk kikövetkeztetni egy szorongó ember reakcióit, gondolatait.
Még annyit, hogy a “mit vársz el a másiktól” kérdésre is azt tudom felelni, hogy ha mélyen vagyok, akkor minden percben, minden helyzetben más és más elvárásaim vannak, de teljesen lényegtelen az egész, mivel az üzemmódom miatt úgyis az fog kijönni végeredményben, hogy “minden szar”.
Akármennyire is szeret és toleráns a másik, nem tud segíteni ezen.
(Persze ezt is túlfogalmaztam. 🙂 )
KedvelésKedvelés
Bocs, ismét megnéztem, összetévesztettem, Fortalesa volt az a kommentelő az “őszinte” alatt.
Bocs.
“Láttam a napokban az “őszinte” című poszt alatt, hogy írtál erről. Érdekelne a tapasztalatod, esetleg megosztanád? Hálás lennék érte.”
KedvelésKedvelés
Cris: de, neked irtam. Köszi a választ, jó, hogy elmagyaráztad, vègülis megerösitetted, amit sehtettem, hogy ilyenkor nincs helyes reakció, ill.hogy a támogatás is rosszul eshet, mert büntudatot vált ki a másikból.
KedvelésKedvelés
“Várni, kivárni, szünetet tartani… De hogy a vállamra venni a másik terhét? Honnan tudhatnám én, mitől lesz jobban a másik?” Amúgy minden igen, de pont ez:
ha mélyen szereted az illetőt, és ő közeli, deklaráltan fontos embered, akkor tudsz segíteni.
Kioktatás, kielemzés, kéretlen gesztusok helyett kérdezd meg, mi segítene, mit tehetsz (és utána döntsd el, belefér-e neked),
hallgasd meg ítélet nélkül, öleld meg, legyél vele, kérdezd meg, hogy van – ez nagyon egyszerű, és minden szeretetkapcsolatban fontos.
Nekem ezek hiányoztak az érzelmileg éhezős szeretetkapcsolataimban, és nem azért volt hiányérzetem, mert rápakoltam volna a megoldást a másikra vagy követelőztem, hanem mert ezekre a nagyon egyszerű, “jelen vagyok, itt vagyok, megérintelek” lelki támasz dolgokra ők valahogy nem voltak képesek.
Semmit nem segít az okon (a problémán), ha a szerelmed kivan, és te átöleled és sírhat és csönd van, nem fogod tudni megvigasztalni érdemben, de rajta mégis segít.
KedvelésKedvelés
Köszönöm.
KedvelésKedvelés
Szerintem amúgy nem fogalmaztad túl.
KedvelésKedvelés
csakazolvassa 07.29. Bocs, a felszínes alatt távolságtartóra gondoltam inkább.
És akivel csak a fényesség van, az ilyen kapcsi nekem. A szarsagokat nem kell atvenni és cipelni, nem is lehet…de szagolni és nem elfordulni, ha mód van rá együtt eltakarítani…azt igen.
És igaz, nem voltam még terepian, elképzelésem van csak, hogy milyen. A pszichologizalason mély beszélgetéseket értettem.
KedvelésKedvelés
Nem távolságtartó.
Nem érted szerintem.
Most mi történik? Én kijelölöm, mit nem bírok, bírnék, csinálok. Te magadra veszed, és elkezded az én kapcsolódásaimat/az általam jónak tartottakat félreértelmezve minősítgetni, ez szerintem nem jó.
Mindeközben senki nem kritizált téged. Csak arról írtam, ami úgy közel engedős, hogy az visszaélés. (Máshol meg csak az indokolatlan császármetszésről, fölöslegesen fektetett terhesekről.)
A többiek nem értem, mit magyaráznak.
Én minden vagyok, de felszínes és távolságtartó nem, soha nem volt ilyen kapcsolatom.
A lelkek nem tudnak egybeolvadni.
A mély beszélgetés nem jelenti a másik gyógyítgatását, a segíteni akarást, boncolgatást.
A lélek nem érdekes, a világ az érdekes, az agy az érdekes, a test az érdekes. Vagy csak én unom már, de nagyon.
KedvelésKedvelés
Ja, ezt most értettem meg:
“akivel csak a fényesség van, az ilyen kapcsi nekem”
miért szükségszerű, hogy szar is legyen?
Miért nem lehet a még nagyobb szeretet, érettség jele, hogy a másik örömre van, egymást boldogítani, és semmi hiszti, lelkizés, rosszkedv, nyünyü nincsen?
Ami rossz, azt meg felnőtt módra egyedül igyekszem megoldani? Vagy épp szakemberrel?
Miért kéne a rosszat megosztani, bevonódni? Ez csak népszokás. Játszma lesz belőle. Mostnemhagyhatszel-játszma, levagykötelezve-játszma, folytonlelkizünk.
Amúgy amikor én nem vagyok jól, akkor nem is bírok senkit a közelemben, fölöslegesen bántanám őket.
KedvelésKedvelés
Mi az a “kapcsi”?
KedvelésKedvelik 1 személy
Ami az ismi után jön. Kariaji és meglepi van, meg persze sex és chat is, ezek a kötelező elemek.
KedvelésKedvelik 2 ember
Hali luci! A “kapcsi” jelentése: kapcsolat. (hali=szervusz, luci=lucerna)
KedvelésKedvelés
Meg kell jegyeznem, ez egy szellemes válasz.
KedvelésKedvelés
Rendi.
KedvelésKedvelés
Vallatás (férfi nőt korábbi kapcsolatairól!), minősítgetés (megérdemelte, hogy csúnyán beszéltek vele), vegyítve nárcizmusváddal, gyönyörű darab:
https://www.quora.com/If-a-narc-has-several-failed-relationships-behind-them-do-they-become-more-toxic-with-each-relationship-to-be-vengeful-for-the-discards
KedvelésKedvelés
“Now You’Re Speaking My Language: Honest Communication And Deeper Intimacy For A Stronger Marriage” Esetleg ha nem megvásárolható, küldek egyet neked Éva, csak add meg a címed. Szerintem nem ártana meg ez neked.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem érted a posztot. Nem élek házasságban amúgy. Teljes az életem, köszi. Mint említerttem, a nagy-mély-mindent megosztós beszélgetésekből jövök, ahol a szavak teremtik a valóságot, és jobb így. Csak nincsenek irreális elvárásaim és nem játszmázom. Az érdekel, ami igazi és ami öröm.
Biztosan megadom a címem, világos. Sőt, én kérem, hogy oktass ki.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy azért èrtik félre néhânyan ezt a posztot, mert sok helyen ismeretlen a napi tennivalókon túlmutató kommunikáció. Ezek azok a párok, akik pl.nem mennek kettesben nyaralni, csak “barátokkal”, mert semmi mondanivalójuk nincs egymás számára. Otthon nem tünik ez annyira fel, meg ott kütyüzèssel is el lehet ütni az idöt.
KedvelésKedvelés
Igen, ez fontos.
A másik, hogy tényleg jeleztem, és nem értem, miért nem megy át, mi ez a prüszkölés megint, hogy én abból a helyzetből (beszédpozíció) írtam, hogy mindig iszonyú mennyiségű és mélységű elemzős és lelkizős beszélgetés volt a kapcsolataimban, és sok lett. Sokkal jobb most kevesebb szóval, kisebb elköteleződéssel és vállalással (!) több megéléssel, örömpillanattal fenntartani egy amúgy nagyon mély kapcsolatot, illetve igényelni és engedni saját teret, időt, csendeket, kontrollálás nélkül.
El tudom képzelni, hogy az egymásba bújók, folyton lelkizők, problémázók, férfira nagy bezsélgetéseket erőltetők egyáltalán nem ismerik az örömteli intimitásnak azt a mértékét, amelyiket én a tapintatos kapcsolatomban megélek.
És még egy: van egy nagy veszélye a “közelségnek”, amikor a nagy szívkiöntés meg érzelmeskedés odáig jut, hogy minden apró hangulatrezdülésünket, kiborulásunkat a másik viselkedésének tulajdonítjuk, ő lesz a felelős, a hibás – és ez új problémákat generál. Így néztél, azt mondtad, nem hívtál, kivel voltál, miért nem csinálod ezt, azt… Ha az ember igent mondott valakire, aki szintén odavan érte (másképp mi értelme?), akkor próbálja már meg magát jól érezni vele, és ne örökké egymást gyötörni, mindenben a bánatot keresni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hosszú, monogám kapcsolatot fenntartani nagyon nehéz. Szerintem a személyiségfejlődésben gyerekvállaláshoz hasonló nagy és állandó önmeghaladást igényel. A problémákat megfogalmazni olykor muszáj. A másik oldalon viszont sokszor elég (lenne) az értő és figyelmes hallgatás – aha, értelek, együttérzek, megyünk tovább (ki-ki a dolgára).
Akkora nagy közhely, de tényleg a legnagyobb adomány, ha időt szánunk egymásra. Azt közös, jó élményekre fordítani a non plus ultra.
Ugyehogy a nők barátságai sem pusztán terápiás ülések!? Ezen gondolkodom. Hogy mellesleg azok, vagy ez nem genderpecifikus, avagy nekem nincs igazi férfibarátom. (Csak egy “házibarát”. 🙂 )
KedvelésKedvelés
jó sokat gondolkoztam ezen, de aztán arra jutottam, hogy bár ez nagyon tetszik, mert ha folyton lelkizni kell, akkor egy idő után az ember úgy érzi magát, mint valami animátor, de sajnos ebben a fajta poli felállásban, amiben én élek, ahol több kapcsolatot mukodtetsz egyszerre, nem igazán elkerulheto, főleg ha vannak benne olyan emberek a kapcsolodasban, akiknek ez nem teljesen alapvető. arra kell vigyázni, hogy ettől ne szunjon meg a sodrás, meg a spontaneitas. de annyira tetszett az a mondat, valamelyik kommentben, hogy ha már egymást választottuk, akkor próbáljuk már meg magunkat jól érezni, és ne gyartsuk állandóan a problémákat minden rezdulesbol, erre sajnos én is hajlamos vagyok, ráadásul igen, pont azzal a címszóval, hogy mindent őszintén meg kell beszélni, szóval nekem nagyon jó gondolat-gyakorlat volt ez a poszt.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: leckék szeretésből 3.: a hiedelmek | csak az olvassa. én szóltam.
Visszajelzés: leckék szeretésből 5.: őszinteség | csak az olvassa. én szóltam.