Mennyi j! Milyen szép. (Ugye mindenki érti, hogy ezek j-k?)
Az én városom! Az a rengeteg pont, ahol jártam, velük vagy rájuk gondolva, és érzelmeim, történeteim kötődnek hozzájuk. És egy kicsit az agglomeráció is a lefedett terület része. És Tihany. És a Fertő-tó. Orgazmusom például az erdőkertesi kastélyban volt először.
De alapvetően belvárosi, pesti, budai helyek. Sok a Duna mentén. Étterem, útkanyar, rét és kávézó. De még az aszfalton is lehet egy madár alakú folt (egész pontosan: egy nagyon kövér, rövid nyakú hattyú), sajnos, ez az utcánkban van, naponta átmegyek rajta.
Vagy ahol ők laknak. Laktak. Ahol le kellett szállni a villamosról.
Csókok helyszíne. A lekésett fogaskerekű. Az Angyal utca. A vallomás helye. Ugrálok az időben. Retek utca, pici (tiny, petit) kávézó: a mégis találkozás. Egy finom rézsű a Vérmezőn, ahol egyszer érthetetlen, szaggató vágyat éreztem egy nyári este. Abból is mi lett. A futóutam, és ott egy bizonyos fagyökér a kanyarulatban. Egyedül voltam pedig ott. De telefonáltam, hosszan, és akkor tudtam meg, hogy gyáván pendlizik, nem érvényes semmi, amit annyira mondott, akart, és nem is akaródzik ezt neki megmondani, csak elsunnyogja. És gyakran megyek arra. Ez egyre kevésbé fáj. Szétfutom azt a döbbenetet.
Az uszoda is, egész kicsit, és az újabban lett helyszín. De a művész úr begyógyult, gyóntam, tud, tudja, nem bánjuk egymást. Engem nem tudnak híres emberek lázba hozni. De neki az intellektusa…! Mert nekem az enyém, az a fő erogén zónám.
Egy másik erdőrész, amely most megmosolyogtat, repesek tőle, mert aktuális, de tudom, hogy majd nosztalgikussá válik. Talán ez nem lesz fájdalom.
Több csehó, amely azóta letűnt, beépült, elplázásodott, de a lokáció mégis ott van. Szemügyre vehetetlen hely: West Balkán, 2006 késő nyarán, a Kisfaludy utcában. Nagymező úti fák!
Ezek, és még sok. Akárhányszor arra tekerek, járok, behasít valami. Nem mondhatom, hogy a szívembe hasít, ez túlzás, de az agyamba.
Tudok – ez a jó szó – ezekről a helyekről, de nem kognitív a dolog, mert a tudás félig önkéntelenül jelenik meg. Rámugrik hirtelen, zavarba hoz, érzelmet generál.
Néha enyhe érzet, van, hogy úristen, hogy lehettem ilyen naiv?, néha szép és meghaladott a történet. Máskor úgy fáj, hogy neurológusnak volna kedvem megmutatni (minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő): doktor úr, figyelje az elme hullámait! Látott már ilyet?
És minden arra járás elmélyíti az emléket. Lavina: hozzátevődik a másodlagos érzet is, a fájás, a hasítás, az emlék emléke. Egyre nagyobb lesz, de olvadozik és lassul.
A lakás, amelyben annyira megaláztak, megszelídült. Sőt, a helyek felülcsókolhatók és új jelentést kapnak.
És igazán nagy fájdalmam nem volt nekem szívileg, ez az igazság. Csak mint egy kamaszlányéi. Kedves naplóm! Könny pacázza.
Meddig lesz még ilyen éles és felforgató minden? Mikor tudok már csak mosolyogni, könnyen játszani, hamar elfelejteni mindazt, ami nem működik?
csak az olvassa. én szóltam 
Köszönöm.
Veled mehettem…
KedvelésKedvelés
ő, hát ezt ugyanígy, csak valahogy kopik, már egyre kevésbé. szent István tér, ahol könyvet volt 15 éve, meg a 76os troli, ahol hallgattam egy ilyen melankolikus nyári számot, és nagyon fájt. legbelső ötödik kerület, Károlyi kert nyáron. és a másik életem, úgyszólván, a másik irány, ami már történelmi, Ferihegy környéke, eldugott presszok (mert az tényleg nem kávézó) vecsésen, ullon, vasadon, m31-es alatti erdősavok, autópálya-pihenő a 4-esen, kockás abroszos étterem Kispesten. és most kőbánya, bizonyos része máris nosztalgia, pedig aktuális. nagyon rezonalok ezekre én is, és hát főleg Szigliget, a Balatonnál majdnem minden faluban valami ilyen. és ugyanúgy, főleg helyek én érzem még a regj nagy sztorikat én is, olyan jó volt ezt most olvasni. mindig mikor járok valahol, ahol történt valami nagy dolog, felmerem és kockarol kockára próbálok néha emlékezni, most a napokban például egy másik autopalya-pihenohelyen az M7-es mellett egy másfél órás telefonálásra, amit nem én folytattam, de nekem kellett kiszallni a saját autómból, hogy ne zavarjak, és még csináltam harminc cigit, aztán harminc fekvotamaszt, és elolvastam az összes újságot, és soha többé nem jártam arra, csak most először. és olyankor ujraelek mindent, nem fájva, de belesajdulva kicsit, és jo mindig, ha szép az emlék, azért, ha nem, akkor a megkönnyebbüléstol, nekem is van egy lakás, ahol nagyon megalaztak amúgy.
KedvelésKedvelik 2 ember
autocorrect van az új telefonomon, amit nem tudok kikapcsolni, szóval a Szent István téren könyvhét volt, ahol dolgoztam eladóként diakmelóban, és véletlenül naponta osszefutasok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én nem térek vissza, szinte sosem. Még a szép emlékek színhelyeire sem, hát még a fájdalmasakéra. Úgyis bennem élnek, olykor elhalványodva, máskor élénkebben, de elhagyni sosem fognak. A narratíva nem változik, de már ki tudom kapcsolni. A múltkor tettem egy kivételt, visszatértem a gyerekkorom egyik legkedvesebb – vagyis inkább egyetlen kedves – színhelyére. Úgy kell nekem. A felismerhetetlenségig megváltozott, meghalt a lelke. Kábé mintha egy szentélyböl plázát csinálnának. A gyerekkori helyszín persze továbbra is virul bennem, de azért jobb lett volna a mostani állapotát nem látni. Ugyanezen okból nem szeretem a temetöket sem: akit én szeretek, az nem abban a sötét sírban fekszik. Voltam ott is egyszer, ahol anno a legtöbbet bántottak és keserítettek. Az elözetes várakozásom az volt, hogy legalább valami tompa, szomorú sajgást vagy ürességet fogok érezni, de nem. Sokkal inkább olyan ‘jé, én itt valamikor tényleg…’ – féle csodálkozást váltott ki, mintha egy filmszereplö életének helyszínére érkeztem volna; ismerem, de mégis idegen, de a leginkább: mi közöm hozzá?
KedvelésKedvelés
Én nem nosztalgiázni megyek, hanem egyszerűen Budapesten élek és az utcánkban lakom.
KedvelésKedvelés
Persze, értem én. Most is, és máskor is, amikor budapesti helyszínekröl írsz, eltünödöm, milyen lehet sokáig egy helyen élni. Olyan izgalmassá és élményszerüvé varázsolod mindig a leírást🙂. Szóval, az elméletem a következö: nálam (kis túlzással és sarkítva) egy helyszín = egy élmény, vagy legalábbis életem egy bizonyos pontja. Na mármost, ha a díszlet állandó, akkor a cselekménytöl függöen újabb és újabb rétegek rakódnak az alapélményre, alakítják, változtatják, érlelik, az egészet pedig a föszereplö fejében folyó narratíva önti formâba (ami ugye képlékeny, nem szilârd). Nálam nincsenek rétegek, vagy csak nagyon kevés, forma sem igazán, a narratíva viszont laza szálakkal egymáshoz kapcsolja a sok-sok töredéket. Míg az elöbbi esetben egységes, bár folyamatosan változó az eredmény, az utóbbiban sok-sok vâltozatlan töredék adja magát a sztorit? Helytâlló az elmélet vagy totâlis zagyvaság? (a kérdés költöi😁)
KedvelésKedvelés
“az intellektusa…! Mert nekem az enyém, az a fő erogén zónám.”
Helyettem is írtad..
“Meddig lesz még ilyen éles és felforgató minden? Mikor tudok már csak mosolyogni, könnyen játszani, hamar elfelejteni mindazt, ami nem működik?”
A “csodálatos fordított arányosság” dolgozik érte.
KedvelésKedvelés
Én sokáig vágytam arra, hogy újra beléphessek abba a házba, ahol életem első tizenegy (és legjobb) évét töltöttem. Elmegyek mellette néha, mert a környéken lakik a nagymamám… Rengeteget változott kívül is a ház, belül, gondolom, már meg sem ismerném… De talán egyszer becsöngetek. Nekem az volt az otthonom.
KedvelésKedvelik 2 ember
Oh la la… Az erdőkertesi kastély előtt elmegyek hetente. Most ugyan régi iskolának hívják, használaton kívül van, de ezentúl nem tudok majd mosolygás nélkül arra haladni…
Nekem is vannak ilyen helyek, pl. ahol az exszel voltunk, és nagyon jó volt időnként. Akkor az hasít belém, hogy miért nem tudott jó lenni örökre. Mennyi öröm volt egy ideig az életünkben, milyen szuper helyekre jártunk, mennyi élményünk volt, és utána meg mind megkeseredett.
A múltkor elmentünk a gödöllői arborétumba, és kacagva meséltem azt a sztorit, mikor többen utaztunk oda gyerekestül számháborúzni, és két apuka csikizett és lihegett a nyakamba, hogy le tudják olvasni a számot a fához tapasztott homlokomról. Még a fát is meg tudtam mutatni.
Vagy az is szuper volt, mikor elvittem egy forró nyári napon sok éve a két kicsi gyerekemet, hogy megmutassam nekik, hol éltem kisiskolás koromban. Ugyanolyan lángost vettem nekik a piacon, mint amilyet nekem a nagymamám.
Az viszont nagyon fájdalmas tudott lenni, mikor a nagymamám szülőházát láttam pár éve, ahol én is sok nyarat eltöltöttem, tipikus vidéki dédi-féle mennyországban. Már a falak is alig vannak meg, úgy kihalt az az utca. Még mindig látom a kapukat, az embereket, érzem a szagokat, számban a víz íze. Fogalmam sincs, mennyit járnék oda, ha lehetne, ha élne még ott valaki, de a gyerekeimnek biztos megmutatnám.
És emlékszem minden villamosmegállóra, minden egyes randihelyszínre is, ahol felültettek, ahol tizenévesen epekedve vártam, és a legrosszabb, a Blaha aluljáró, na, az most is pont annyira szörnyű…
KedvelésKedvelik 1 személy
Kedves Laci!
A blogon moderáció van, a kommentedet nem teszem ki, de válaszolok. (E-mailt is lehetett volna írni, a főoldalon van a cím.)
Nekem nincs _kis_ lelkem, és akármekkora is a lelkem, a blogon nem a lelkem van, mert az nem volna profi. Szövegeket írok, irodalmiakat, közéletieket, jelenségelemzősöket, és nem puszta kedvtelésből. De ezt már mondtam, és nem tűröm, hogy ezt a tevékenységemet bárki (író se, de nem író meg különösen ne) bagatellizálja, MIKÖZBEN azt állítja, érdeklem.
Sértő, ha ezt infantilizálod, és az is, ha másokhoz méred, akik nőklapja meg marketing. Nekem semmi közöm ahhoz a világhoz.
Olvasnod persze nem kell, de kicsit hülyén veszi ki magát, hogy idejössz deklarálni, hogy te nem olvasod a szövegeimet, de azért tudod, mi van bennük (…a kis lelkem. A _zsírdiétám_).
Magánemberként én egyébként nem arról szoktam beszélni, amiről az írásaim szólnak, mert az írásaim a munkám, a magánember esetenként teljesen mással foglalkozik, máshol tart.
Megkérdezted-e, felmerült-e benned kérdésként, hogy én szeretnék-e veled találkozni?
Merthogy nem oké vadidegenként (sem) a fenekemről, mellméretemről és a “zsírdiétámról” beszélni, ez azt jelzi, hogy te korábban is utánam kerestél, és annyi eszed vagy érzékenységed nincs, hogy ezt legalább (mert van ilyen) eltitkold. Ez komolyan ijesztő. Nyomasztó. Más nőnek is az, vagyis annak, aki tudja és tartja az énhatárait.
Senkinek nem engedem, hogy átlépje az énhatáraimat. Ha valaki beljebb jöhet, azt én engedem be. A stalkerség ijesztő, úgy általában; asszem az is, hogy éjjel valaki leszólítja az embert és hirtelen és egyszerre mindent akar. Sajnálom, hogy belementem a beszélgetésbe, benéztem.
A testem, az életmódom az enyém. Senkinek a tanácsára nem szorulok azzal kapcsolatban, hogy hogy nézek ki, mit eszem, mekkora a mellem, és semmiképpen nem mások kedvéért akkora, hanem csakis azért, mert ez vagyok én. A testem nem dekoráció és tárgy. Amúgy a mellméretét senki nem katalógusból választja, mármint van, aki de, de így, beavatkozásmentesen a testünk az életmódunk tükre, és nekem nem csak nincs, hanem nem is lehet nagy mellem (mert az 1. elhízás, 2. a sportban akadály). Ezt csak az elv miatt írom, nem vitázom rajta. Nekem eszemben sincs mások testét így megítélni, beleokoskodni, szerintem ez alap volna.
Szóval az a mondat a zsírdiétáról meg a mellemről – a vegyes és kaotikus öndicséreteid meg jópofizásod közepette – abszolút dealbreaker volt, ezért én nem szeretnék veled se beszélgetni, se mást.
KedvelésKedvelés
Én azt szoktam csinálni pl. egy rossz emlékű randi vagy fájó szakítás után, hogy visszatérek a helyszínre, és felülírom jó emlékkel. Olyannyira őrzöm a helyzetrajzokat, hogy pontosan tudom, melyik ruhám volt rajtam, ki mit mondott. És azt mind átlényegítem: ruhát, helyet, máskor, mással, nem is feltétlenül szerelmileg, akár csak a tesómmal sétálok arra. Nem az, hogy direkt keresem a lehetőséget, de nem menekülök tőle.
KedvelésKedvelik 2 ember
Igen, én is hasonlóan. Ha nem is azért, hogy direkt jóval írjam felül, hanem hogy megszokjam, ha fáj még, meg ne adjam fel a kedvenc helyeimet.
KedvelésKedvelik 1 személy