Az újságírás egyszerre ad hatalmat és szabadságot: befolyásolni tudom a közügyeket, de ha felelősen végzem a munkám, nem izgat, hogy kinek az érdekeit sértem vele. Mindez fordítva is igaz: ha nem a munkám minősége számítana, hanem hogy „odafent” ki mit szól hozzá, abbahagynám az újságírást, különben a szabadságomat veszíteném el.

Így Miklósi Gábor, az Index főszerkesztő-helyettese.

Túlzás nélkül felemelő este volt a TASZ Szabad díjának kiosztója tegnap este. A Francia Intézetben. Balázs szerint is.

Csordás Anett a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület vezetőjeként ő állt annak a kampánynak az élén, ami az otthonápolást társadalmi üggyé tette és elérte, hogy a kormány a gyermekek miatt járó ápolási díj összegét pedig jelentősen megemelje.

Farkas Norbert nehéz körülmények között nőtt fel, négy hónapos kora óta állami gondozásban és lakásotthonban. Fiatalon bírósági ügye volt abból, hogy fel merte emelni a hangját az őt meglopó gondozójával és az intézménnyel szemben, ahol felnőtt. De mégis lediplomázik, most szociális munkásként dolgozik, és közben még tanul is, sőt, az SOS Gyermekfalvak nemzetközi táborában önkéntes táborvezető asszisztens. Gyermekvédelemmel akar foglalkozni, hogy másokkal ne történhessen meg az, ami vele megtörtént.

Molnár Áron a fiam (Lőrinc) kedvence is, 2018-ban Tanulni akarunk című számával robbant be a magyar közéletbe, a videónak mára milliós nézettsége van. Nem csak a szabad oktatás a szívügye: dalaiban elítéli a társadalomban egyre inkább elharapódzó gyűlöletet, de ott van akkor is, amikor a hajléktalanok kriminalizálása ellen kell felszólalni. NoÁr példája azt üzeni, hogy ki lehet és ki is kell állni azokért a dolgokért, amelyekben hiszünk.

A jelöltek nem csak megjelentek, nem csak ismertették az ügyüket, hanem TED-nívójú beszédeket mondtak. Az ügyek mellett, azok súlyától és a díjazottaktól függetlenül tudott hatni, működni a szónoki teljesítmény, az innovatív beszéd.

Az elején kis ráhangoló volt, komolyan meglepő és megrendítő azoknak, akik értették: Szabó Máté TASZ-munkatárs a közmédia munkásai elleni indulatairól, a neheztelésbe merevedésből és a megbékélésről beszélt. Egyikük, D. Bányász Gergő is megjelent, és szólt erről az ellentmondásos helyzetről: tudni, mi zajlik, hogy a hatalom eszközei ők, és mégis maradni, mondván, aki utána jönne a szerkesztői székben, még rosszabb lenne. Aztán mégis felállni. Ő egyébként 2015-ben szállt ki. Nemrég egy infarktusa is volt. Most elmondta, hétfőn megpróbál beszélni olyan valakivel, akivel még lehet, aki még tolja a rendszert, de szakmailag sokra tartja, igaz embernek, és lehet vele beszélni. “Ki kell egyezni.” Azt védeni, óvni, ami fontos. Egyetlen lánya, egyetlen fia, egyetlen élete, szakmája van csak.

A jelöltek beszédei közül pedig kielmelkedő volt:

Szilágyi Emese kedvet hozott ahhoz, hogy az akadémia elé vonuljunk. Holnap van a közgyűlés.

https://www.facebook.com/events/2667948406567150/

“Szabadon gondolkodni, szabadon kérdezni és a kérdésekre válaszokat találni úgy, hogy ebben a kutatómunkában semmilyen politikai hatalom igényének és ízlésének ne kelljen megfelelni – ezt jelenti számomra a szabadság.”

Konkoly-Thege Júlia egészen fantasztikusan szuggesztív jelenség volt. A Város Mindenkié pécsi közösségszervezője a hajléktalanok jogain túl hosszú ideje aktívan áll ki számos fontos érték mellett is. Ha kell, tüntetés szervezésébe fog a hajléktalanságot kriminalizáló rendelet ellen, és aktívan tesz egy gyermekközpontúbb oktatásért is. Szavazatszámláló bizottsági tagként pedig választási csalást leplezett le.

Szepesházi Péter beszéde is emlékezetes volt, ő az a bíró, aki tavaly saját maga kérte felmentését a köztársasági elnöktől. Szepesházi volt az egyik leghangosabb kritikusa a Handó Tünde-féle Országos Bírói Hivatalnak, tavaly áprilisban a BBC-nek beszélt egy „általános, félelemmel teli légkörről”, ami a bíróságokon uralkodik.

Molnár Zóra az Önállóan Lakni, Közösségben Élni csoport meghatározó alakja, aki példát jelenthet minden aktivista számára. Az Önállóan Lakni csoport egyedülálló a maga nemében: kizárólag fogyatékossággal élő érintettekből álló érdekvédő aktivista csapat, akik először mutatták meg az országnak a 3-as metrót befoglaló megmozdulásukon, hogy képesek kiállni a jogaikért. Minden állomás valóban akadálymentes (liftes) lesz. Az Izabella utca felújított liftjét már csak a jövő pszichológusahallgatói élvezheik, de ő vívta ki azt is.

A jelöltek bemutatását a TASZ facebook-oldaláról idéztem.

*

Azért jelentett sokat az este, mert felrázott. Szükségem volt rá, hogy újra átéljem: mélyen szabadságszerető vagyok, hiszek az egyénben és hiszek a közösségben; a rendszer bűneit tisztán látva nem a rendszer változását kell várni, hanem civilként, alulról is lehetek aktív. Hiszek abban, hogy most is, ma is van értelme kiállni, fellépni, szólni. Volt egy sor sikeres ügy.

És hogy ne féljek. Már annyira gyakran hallgatok, várok ki, törődöm a magam dolgával. Már gyanakvó és passzív lettem.

Hát hiszen sokan vagyunk!

Sokszor megkapom, hogy csak magammal foglalkozom, nem vagyok szolidáris. Tény, hogy senki kedvéért nem engedem az integritásomat többet cincálni, azt, hogy használjanak. És például a szegénységgel és a műveletlenséggel nem vagyok szolidáris; nem pártolhatom őket. A kövérséget és a hozzá kapcsolódó, megúszós, közhelyes harsánykodást sem. Nem fogom felromantizálni egyiket sem, azzal áltatni vagy vigasztalni bárkit, hogy “nem is olyan nagy baj”, vagy érthető, vagy “ne bántsuk őket”, meg “ős nem érti”.

Egy jóléti, a szabadságjogokat és az egyenlőséget egyaránt tisztelő társadalomban nincs érzélkelhető, tömeges szegénység, mert a javak bőségesek és egyenlően oszlanak el. A szegénységnek a tisztesnek nevezett fajtája is erodál, megfoszt, megfojt, elhallgattat. Sokaknak ront a jellemén, tenni akarásán is. A tudatlanság a legnagyobb ellenség. Ahol pedig sikerül természetközelben élni, mértékletesnek maradni, ott a kövérség nem társadalmi probléma. Én a jó életre szavazok, ez a felelősségem és a küldetésem, ahogy nemrég írtam. Megmutatom, amennyire tudom, hogy mi a fontos, hogy milyen értékrend, tettek, gondolatok, felismerések vezetnek a jó élethez. Hogy belül mi történik.

És rángógörcsöt kapok attól, amikor középosztálybeli, szülői háttérrel, egészséggel, tanulmányokkal, döntési lehetőségekkel megáldott emberek használják az esélytelenek érveit, fogalmait, merő irigykedésből, lustaságból, kifogáskeresésből. Beleszületésnek, szerencsének nevezik mások kemény küzdelmét. “Neked könnyű.” A szemükbe nézek eztán.

Balavány György azt mondja, csak azért idézem, mert tegnap olvastam pont, hogy – mondjuk – a konzervatívok értékrendjében a rend és felelősség, a szabadelvűekében meg az autonómia, a szabadság, a szabad életvezetés a fontos.

Jöjj el, szabadság, te szűlj nekem rendet…

Szabad vagy akár elrontani is az életedet. De hiszen pont ezért választom a felelősséget. Mert választhatok. Nem köt a “közösség”, a kimitszól, a népszokások. Nem várok helyeslést, befogadást. És tékozlás volna az autonómiámat, erőmet arra tékozolni, hogy az önsorsrontásomat, lustaságomat, alkoholizmusomat magyarázzam.

Annyi hátránnyal küzdő van – nekem nincs pofám nem jól gazdálkodni azzal, ami adatott. Nem élek vissza a szabadságommal. Azt, hogy nem félek különbözni, arra használom, hogy jobb legyek, jobb legyen az életem, és ennek hatására másoké is. Magyarázhatnak, riogathatnak, gúnyolhatnak – én azon az úton járok, amelyik oda vezet, ahova el akarok jutni.

És csendesen támogatok minden jobbítót. Elmegyek, aláírok, tüntetek. Erre jutottam az esőben hazafelé, és, bizony mondom néktek, katartikus volt.