Jaj, nőjetek már fel, jajdultam fel ezen a reggelen – is, ezúttal kissé el voltam kapatva a bulis-szuverén berlini meg kényeztetős lombardiai napok után. Megszoktam, hogy csak a saját fogmosásommal kell foglalkoznom, nincs vita ilyen szinten senkivel, magam döntök – az ételt meg elém teszik.
Sokan szorítják a gyerekeiket, és helyettük élnek – jaj, csak fel ne nőjenek! Addig jó, amíg kicsik! Üres lesz a ház, elárvul a kerti hinta! Kinek főzök? Egyedül maradok, nézhetem a férjem buta fejét, ha megvan még…
Aki olvasott itt, tudhatja: én ezt nem komálom, ezekben a mondatokban minden megvan, amit nem bírok. Egyenesen azt állítom: a gyerekkel, gyerek által megélt érzelmi szükséglet bántalmazási forma, és súlyosan kontraproduktív a gyerek lelki egészsége szempontjából is.
Ugyanakkor nem toljuk el magunktól áldozatot játszva a feladatot, mert magunk vállaltuk őket, szerelemben. Nem gyűlöljük amúgy gumiszobásan a koktél, pasik, heverészés jegyében a gyerekes teendőket.
De ha felnőnek, akkor majd nem lesz ez a stressz, amely most is csak nekem stressz. Te meg szépen hátradőlsz és rám tolod azt, hogy odaérjél mindenhová és meglegyen mindened. Akkor majd nem nekem írogat az igazgatónő meg a tanár, nem kell összeugró gyomorral benyitnom, hogy édesdeden alszol, míg a többiek témazárót írnak. Nem én leszek a hibás, ha itthon hagysz valamit, meg a felelős, hogy ne legyél éhes… Azért az jó lesz.
(Amúgy már most se: a legnagyobbam örömmel eszi, ha főzök, és szó nélkül főz, akár vásárol is magának. Mos magára, tereget. Vele nagyon kellemes élni, enni, utazni, színházazni, ő csak az iskolát nem veszi komolyan. Hanemha: le van nyelvvizsgázva /a visszatérítős pénz a tied, fiam!/ sőt, osztályozóvizsgázva angolból, tesz is előrehozott érettségit.)
Szóval ábrándozom a nyugalomról, de aztán eszembe jut: hány éves leszek én már, mire a gondoskodás-elem, legalábbis ezek a kiszolgálós, felelősségvállalós részei eltűnnek a kapcsolatunkból?
Negyvenöt-ötven. A naggyal már majdnem végeztem, onnantól övé az élete, és nem hiszem, hogy szarból kell majd kirángatnom, nem olyan. Csak együtt lakunk majd. Keveset lesz itthon.
Milyen lesz szabadnak lenni ötvenkét évesen?
És milyen lenne, ha nem huszonöt, hanem harminc évesen kezdtem volna szülni, és mindenkit öt évvel később születik? Akkor vajon jobban bírnám türelemmel, magamról lemondva, öt évvel idősebben a keltegetést, ruhakeresgélést, iskoláztatást, nemszeretem emberekhez való igazodást? Vagy elfogytam volna még jobban benne? Milyen lett volna húszévesen szülni? Szoptattam, hordoztam volna-e ekkora Jeanne d’Arc-i elszántsággal, vagy akkor bele tudtak volna dumálni az elidegenítő nevelés kötelező elemeibe?
Van ilyen, hogy abban az életszakaszban konkrétan az a feladat, nem kerülhető meg, akkor kell csinálni, később már nehezebb, előbb pedig lehetetlen vagy nem bírható? Mikor könnyű tanulni, gyereket gondozni, betegségből felállni? Sokat dolgozni? Veszteséget elszenvedni? Építkezni? Újraházasodni? Más gyerekeit nevelni?
És mikor késő már szerelmesnek lenni, barátokat szerezni, életet élvezni, mindent elölről kezdeni?
És milyen az, hogy minden barátod, kortársad, az emlékeid szereplői meghalt már? Sőt, azok gyerekei is. Irén mamának a húsz meg harminc évvel fiatalabb barátnői is mind meghaltak.
Bármekkora egyéniségek vagyunk, bármilyen erős bennünk, hogy cáfoljuk a normákat, nyilván számít az, hogy abban a konkrét társadalomban, sőt, rétegben, helyen mit szokás húsz, harminc, ötven meg nyolcvanévesen csinálni, mert erre szabják a törvényeket, juttatásokat, és emiatt segítőkész és helyeslő a közösség, vagy ettől leszel ellenszélben, ha neked más életszakaszodban kerül elő az a feladat. De egyet tudj: Dániában nem akkor és nem azt szokás.
Itt nálunk is vannak olyan feladatok, amelyekben sok a kivétel: ha nem vagy készen húszévesen a felsőoktatásra, vagy nem úgy alakult az életed, akkor nem baj, ha jóval később vágsz bele. És vannak boldog, negyvennyolc éves kismamák is, tele vannak velük a pletykaújságok.
Én már nem ülnék vissza az iskolapadba. Mármint nyelvtanfolyamra simán, de egyetemibe vagy szakmaiba nem. Ez azért van, mert 18 éves koromtól 33 éves koromig jártam a magyar és az angol szakomra, csak egy év, illetve később, Juli születése miatt fél év szünettel. És elég volt. De amúgy könnyű nekem, az akarok most is lenni, aminek taultam ifjan. És nem hiszek a végzettséghalmozásban. Erről Lobster írt feledhetetlent:
https://oriblog.blog.hu/2014/12/15/papirom_van_rola_1_a_kizsakmanyolasert_esedezo_onbizalomhiany
További példa. Gyerek, anyuval lakó, körbeugrált szemefénye kamasz nem maradhatsz sokkal tovább büntetlenül, személyiségtorzulás nélkül, ez biztos. Szülni sem igen fogsz 45-50 fölött, sőt, a jogszabály miatt örökbe fogadni sem, hiába vagy fitt.
Ha most foganna még egy gyerekem, hogy döntenék? Hogy bírnám az igent? Tudnának paráztatni az időskismama-szindrómával, hogy tízezreket fizessek “a biztonságomért”?
Ha most vállalnám az elsőt, reszketnék-e, futnék-e a termékenységem után? El tudnám engedni a témát? Benne maradnék-e rossz kapcsolatban, csak mert tőle, vele lehet gyerekem? Menniyre akarnék egyáltalán gyereket? Jobban, mont 25 évesen akartam, vagy kevésbé?
Néha arra gondolok, jól jártam azzal, hogy nem nagyon gondolkodtam, nem mondták nekem keserű nők a netről, hogy “ne szülj”, és szültem fiatalon meg középfiatalon is. A szép szabályosság jót tett nekem e téren. És az életigenlés. Nincs vád, megbánás, eü probléma, hiányérzet.
Mit bír az ember 30 meg 50 meg 70 évesen? Mikor ápolja szüleit? Mikor a legnehezebb bírni, ha beüt a krízis, a beteg gyerek? Mikor képes éjszakázni? Ha még fiatal – vagy ha muszáj? Mikor kezd az ember életmódváltásba, új hobbiba? És mikor költözik, vált hazát?
Ti szoktatok ilyeneken gondolkodni?
Még egy Lobster:
csak az olvassa. én szóltam 
Ez remek, köszönöm, fantasztikus, legjobbkor (szokás szerint).
És persze boldog blogszületésnapot!
KedvelésKedvelés
jaj de jo, erdekes kerdes ez az egesz! tavaly lettem 30, amirol ugyebar poszt szuletik majd egyszer 😀 es tiz eve dolgozom ugyanabban a milioben, kozel ugyanolyan munkakorbem, es lassan szeretnek mast, amihez megint mast kell tanulni, es sokszor gondolkozom azon, hogy nem most kwne mar szakmat valtani (bar amugy tok szeretem a mostanit is, csak csinalnek mast is) mert milyen komolyan vehetetlen ember leszek akkor, aztan meg arra, hogy de hat az aktiv eveimbol is hatravan meg vagy harminc. meg 28 korul majdnem lett gyerekem mar, vagyis akkor mar nagyon gondolkoztam rajta, h most kene, most meg valahogy nagyon nem arra tart az eletem, es igazabol ettol meg vagyok konnyebbulve, hogy ugymond van erre kifogasom, mert ssosem volt bennem sajnos az a meggyozodeses nagy akaras. de peraze azert tudom, hogy tiz ev mulva mar keso lesz, en ilyenekben elegge szorongok az altalanos szokas-alapu itelettol, mert en is abszolut igy itelem meg magam, es titokbN egy kicsit masokat is.
KedvelésKedvelés
A poszt a te harmincévességedről szóljon?
Szakmát nyugodtan válts, ne 45 évesen sírj aztán. Attól tartok, abban, amiben vagy, a fölfele (és a fölfele elkerülhetetlen!) neonfényes irodát jelent leginkább (amúgy sokaknál). Ez poénosabb.
KedvelésKedvelés
hahaha, hogyne, szolhat aerol is feltetlenul 😀meg gondoltam is ra, hogy ihy kicsit felreertheto a mondat, fusod, volt meg regen, hogy lesz poszt kb harmincevessegrol 😀 en semmikeppen nem mennek neonfenyes irodaba, nem csak ugy egbe-vilagba mast akarok, hanem konkrtan autosoktatonak tanulni, pont az a motivacioim egyike, hogy soha ne kelljwn 8-16 irodaban ulest folytatnom, es nwha nem is ertem, h embereknek miert olyan nagy ambicio ez, mikor megeszi az eletuket, es a legritkabb eaetben erdekes vagy szorakoztato.
KedvelésKedvelik 2 ember
Igen, szoktam. Pl. nekem fontosabb lett mára, hogy termékeny legyek, hogy átadjak, megosszak, támogassak, már amúgy melóilag is. Annál, minthogy én megmásszam, lefussam, így, vagy úgy teljesítsem (ettől még mozgok rendszeresen). Gyerekem nem lett és el is engedtem, pontosan azért, mert ez egy életszakaszhoz tartozik. Van viszont unokahúgom, négy éves. Ő már alszik nálam, ha nagyobb lesz, hosszabban is lehet velem. Ez neki jó és nekem is jó. A termékenység többi részét munkában, kapcsolatokban élem. A tempóm pedig lassabb, mint 10-20 éve, szerintem ez is a jelenlegi életszakaszomhoz passzol. Jól vagyok ebben, nincs nosztalgia.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ezeken én is tűnődtem már egy keveset.
A legnagyobb és a legkisebb gyerekem között 15 év különbség van. Mondjuk az tény, hogy egyéb körülmények miatt egészségügyileg sem ugyanaz a két gyerek, de abban egészen biztos vagyok, hogy huszonévesen sokkal jobban bírtam az éjszakázást, mint harmincnagyonsok-negyvenkevés évesen. Amikor a nagyok születtek, a társaságomban még sehol nem volt gyerek, és az állami juttatások sem jártak. Amikor a kicsi született, akkor a korosztályomban már (szinte) sehol nem volt gyerek, és a többgyerekes állami juttatások nagyobbik részéből kiestem a nagy korkülönbség miatt.
Most 46 vagyok, tűnődöm, hogy a kapuzárási pánik egy enyhébb vállfaja lehet-e rajtam, de az biztos, hogy nagyon szívesen szülnék egy újabbat, egy dolog tart vissza (na jó, inkább kettő): az a gyerek lesz még 20 éves is, és akkor is támogatni kell majd még, nem ránehézkedni, és fogalmam sincs, hogy hetvenévesen mennyire szeretnék még ebben élni. A másik, amit te is írtál: én egyszer már megéltem, hogy a nagyok annyira nagyok, hogy nem kell őket napi szinten ellátni, aztán született a kicsi, és újból kezdődött a mókuskerék, és már nagyon várom, hogy jövő nyáron el lehessen küldeni legalább egy hetes iskolai táborba, vagy valami ilyesmi helyre. Csak lenne pár nap, amikor senkihez nincs kötve a napirendem.
Van egy ismerősöm, szerintem már róla is többször írtam itt, akinek 50 évesen adott örökbe a magasságos hivatal egy újszülöttet (pontosabban pár nappal idősebb volt már, mire hazavitték, de ez mindegy). Szerintem ez nagy butaság volt az illetékesek részéről. Nem állítom azt, hogy egy nő se lenne képes 50 évesen életében először nekikezdeni a csecsemők melletti éjszakázásnak és minden más teendőnek, de valószínűleg statisztikailag erre kevés az esély, neki sem sikerült. Később még egy harmadik gyerekre is beadta a kérvényt, saját állítása szerint azért, hogy nyugdíjig már kihúzza főállású anyaként, na szerencsére azt már nem kapta meg.
Iskolapadba most is, bármikor. Egy egyetemi továbbképzés/szakképzés már nem olyan, mint az alapképzés volt. Mondjuk egy alapképzésre nem szívesen mennék vissza, meg mire elvégezném az öt évet, munkaerőpiaci értéke sem lenne akkora számomra, hogy megérje. (Egy ismerősöm a zeneakadémiai diplomája után elvégezte a SOTE-t is, mondjuk időben rájött, hogy érdemes váltania. Az orvosin én is sokáig gondolkoztam másoddiplomaként, de az ugye minimum 6+4 év lett volna, nem egy desszert gyerekek és esetleg még munka mellett is.)
Költözésbe (messzebbre) is belevágnék, ha az ölembe pottyanna (volt már részem hosszabbtávú külföldön élésben, vagyis nem a tök ismeretlenbe ugranék bele) de egyelőre semmi energiát nem fektettem külföldi álláskeresésbe, és valahogy – ki érti ezt – magától nem pottyan az ölembe semmi.
Szülők ápolása mostanában kezdődik, de még csak nagyon alkalmi és ritka problémák vannak (mármint legalábbis azok, amelyekhez tőlünk is komolyabb segítség kell). Múltkor a nálam picit idősebb, és vszeg ezen a téren többet látott főnököm meg is jegyezte, amikor egy hétköznap délelőtt pikk-pakk kellett elrohannom, hogy mire azt gondolnám, hogy a gyerekek már sínen, addigra jönnek a szülők.
És amikor a nagymamám több mint százévesen meghalt, mi is ott álltunk és néztük, hogy ugyan kit is hívnánk meg a temetésére, a saját ismeretségi köréből már senki, és bizony még a gyerekek sem élnek, így végül viszonylag szűk családi körben temettük csak.
KedvelésKedvelés
Nem egyszerű kérdések ezek. Én most 32 vagyok, úgy alakult, hogy akkor, amikor a “többiek” házasodtak meg szültek, én véget vetettem a 6 éves kapcsolatomnak, jött 2,5 év magamra találás, új munka, kirepülés a családi fészekből, nyelvtanulás, sport, utazás, új frizura, új test. Most 2 éve megvan a társam, úgymond minden adott, de mégis erősen meglepődnék, ha most megjelenne egy gyerek körülöttünk, hogy mit kezdjek vele. Fogalmam sincs, hogy mennyire gyorsan, könnyen menne a teherbe esés, és hogy mennyi türelmem, energiám lenne a gyerekneveléshez. Az biztos, hogy nem duzzognék, hogy kimaradok az életből, mert már annyi mindent megéltem, ami másnak egy egész élet alatt sem adatik meg.
KedvelésKedvelik 1 személy
De jó poszt.
Ezeken én sokat szoktam morfondírozni – hogy vajon a feladat jelöli ki az életszakaszt, vagy az életkor predesztinál az életstílusra.
Én most 36 vagyok, szültem 27, 29 és 33 évesen. Néha azt gondolom, hogy egy kicsivel korábban is elkezdhettem volna (a főfő szempont, a férj már adott volt), illetve, szerintem nehezebb, de sok szempontból jobb lett volna kisebb korkülönbség. Én nagyon vágytam gyerekre, sőt, több gyerekre, én ezt nem tudtam volna elengedni. 15 éves koromtól kezdtem úgy érezni, hogy anya vagyok, de még nem születtek meg a gyerekeim. Amikor a harmadik is megszületett, akkor éreztem ebben először megnyugvást, hogy letehetem ezt a sürgető érzést, lám, megszülettek, akiknek meg kellett, innentől már szabadon dönthetek, hogy szeretnék (szeretnénk) e még. Mindegyik gyerekkel jó sokáig voltam (vagyok) otthon, bár nem teljesen munka nélkül. Most már látszik, hogy a nagyokkal (9 és hamarosan 7, mindkettő iskolás) egyre könnyebb, ez most nagyon jó szakasz, öröm látni, milyen ügyesek, önállóak, jól lehet hozzájuk kapcsolódni.
Bennem nagy kérdés, hogy legyen-e még egy gyerekünk és mikor.
Több rossz példát is látok az idős anyukaságra a környezetemben. Mondjuk, persze azt gondolom, hogy én nem úgy alakítanám az életet.
Sokat tanultam, hogy az legyek, ami, és bár éreztem nagy megcsömörlést (meg néha kisebbet), végülis mindig azt gondolom, hogy ebben a regiszterben kell megtalálnom a magam útját. (Én sem hiszek a végzettséghalmozásban.) Szerencsére, talán van lehetőség.
KedvelésKedvelés
Mitől rossz az idős anyukaság?
Mi a regisztered?
KedvelésKedvelés
Nem tudom, rossz-e. Nyilván sok előnye van, hátránya is. Az én jóbarátaim, testvéreim, stb, harminc alatt szültek először, kevés negyven felett szülő ismerősöm van, de amit közös nehézségként látok bennük és számomra kifejezetten riasztó, hogy a babázós-totyogós évek után nagyon nehezen tudják újraindítani az életüket. A gyerekkel megváltoznak a prioritások, nemcsak munkaidő de sokszor a munka lényegét tekintve is és ilyen korban nehezebben tudnak váltani, újat keresni – legalábbis én ezt látom. A másik, ami riasztó kissé, hogy még negyvenvalahány évesen vígan rohangálnak a játszón a gyerek után, valahogy a totyogó-nyelv univerzális, de a fiamnak (9 éves, harmadikos) van két olyan osztálytársa (lehet, hogy több is, őket ismerem), ahol ötven felett vannak a szülők, és bár jófejek, de egyszerűen nem tudják felvenni a tempót a gyerekekkel, nemcsak fizikailag, de valahogy “lelkileg” sem és akkor hol van még a kiskamasz kor. De ez csak néhány ember, akiket én látok. Biztos sok helyen van, ahol nem így van.
De igazából mindegy, szerintem a gyerekszületés nagyon fiatalon és nagyon idősen csak megtörténik az emberrel, ha van rá lehetősége és akkor örülni kell. Mi mást lehetne csinálni? 🙂 Azt hiszem, én is csak örülnék neki, ha így alakulna.
KedvelésKedvelik 1 személy
Tetszik, ahogy erről írsz.
KedvelésKedvelés
Nem látom a hozzászólásomat sajnos, elnézést, hogy nem gépelem be újra, de most mennem kell biciklizni a kölkökkel, tavaszi szünet van és végeztek a pumpálással. 🙂
KedvelésKedvelés
Lobsterrel mi van? Ír még?
KedvelésKedvelés
Szerintem ezt az ő oldalán érdemes nézni, kérdezni. Ez itt a csakazolvassa.
KedvelésKedvelés
Ezek nagyon jó kérdések. Nekem egyértelmű volt huszonévesen, hogy anyuka legyek. Mondjuk nem annyira, mert a nászúton már meg is fogant a baba, el is ment, totál nem voltam felkészülve a szülésre huszonhat évesen. De utána már igen, 29 voltam, mikor a második gyerekem született, és pont jó volt akkor babázni. Szerintem egy egészséges nő 25-35 között mindent elbír. Harmadikat is szültem volna, de szar házasságba nem akartam. Meg ahhoz mondjuk szex is kellett volna időnként. Pontosan tudtam, hogy magamnak nem akarok szülni, csak mert elhatároztam, hogy három gyerekem lesz.
Aztán meg lett öt. Mikor megismertem a két gyerekét egyedül nevelő apukát, harmadik nagykorúval, hirtelen megint lett kicsi gyerekem, egy ötéves. Meg egy nevelhetetlen kamasz, 13 éves. Pont így jó, mert negyvenkét évesen már nem szülnék, de mégis van viszonylag kicsi gyerekem is. Hétvégére, és ennyi pont elég.
Fogalmam sincs, mi lesz 10 év múlva, de már nagyon készülök arra, miket fogok csinálni, ha már nem kell folyton gyerekezni minden nap, mert ellesznek maguktól. Várom. Tanítom őket főzni meg az egyéb házimunkákra.
KedvelésKedvelés
Valahogy mindig megéltem az összes életszakaszomat a mélységétől a magasságáig és ahogyan végiggondolom mi minden volt, örömöt érzek. Most a babázásba vagyok benne, másodszorra már jóval kevesebb görccsel és sokkal több természetességgel megy. Hogy lesz-e harmadik? Majd kiderül, szeretnénk de nem mindenáron. Munka terén vár rám korrigálni való, most van időm egy kis átgondolásra. 🙂
KedvelésKedvelés
Így alig ötven felett, egy 22 éves félig kirepült saját lánygyerekkel, illetve egy 33 éves teljesen kirepült nemsaját (férjemé) fiúgyerekkel azt mondom, hogy most éppen ezt az életszakaszt érzem a legjobbnak. Sajnos én már a szülők ápolásán is túl vagyok. A szülők ápolása nehéz, én sokkal nehezebbnek találtam, mint az anyaságot.
Most szabadság van, a legjobb értelemben, a gyerekek már felnőttként partnerek, nyilván segítek, ahol tudok, de csak akkor, ha kérik.
Midlife crisis – nekem ilyen nem volt, ez nem jelenti azt, hogy nem lehet még.
Mondjuk én negyven évesen is – amikor állítólag “kötelező” a számvetés, úgy éreztem, hogy jól vagyok abban az életszakaszban is.
A legnehezebb életszakaszom 15-25 között volt, utána egyre könnyebb idők jöttek. Azt gondolom azért, mert nekem az önállóság, a szabadság volt a legfontosabb az életemben.
Mit szeretnék még ezután? Kihasználni a szabadságomat még jobban :-), azt hogy még több választási lehetőségem van remélhetőleg még jó sokáig. Most még dolgozni is jobban szeretek, hogy nem annyira kötött az életem.
Tanulnék is még, akár költöznék is.
Gyereket már nem vállalnék, de korábban sem igazán vágytam többre, jó ez így.
KedvelésKedvelés
Én már csak a szigorú biológiában hiszek. Az mondjuk például érinti a gyerekszülést. Hiába vannak kivételek, és hiába tolja ki a civilizálódás a lehetőségeket, azért annak van egy organikus ideális periódusa. Mondjuk nemigen tudom, mi az, én 35 vagyok, és bízom abban, hogy a biológiám még támogatni fog, de tudom, hogy kezdek kifele menni az ideális szakaszból.
Emellett nagyon örülök, hogy huszonéveimben nem szültem, akkor sem, ha szerettem volna. Sajnos nem lenne ép szegényke. Nem voltam rá alkalmas. Most először érzem azt életem során, hogy alkalmas lennék szülőnek. Remélem, hogy mások hamarabb jutnak el idáig, én nagyon csúnya vargabetűt csináltam ebből a szempontból.
A többiben semennyire sem hiszek többé, mert megjártam azt az utat is, hogy mindent bizonyos korszakban kell, sőt, kötelező csinálni, mert különben 1. rosszul csinálom (külső), 2. nem leszek boldog (belső fenyegetés). Mindezt úgy mondom, hogy tisztában vagyok vele, hogy mindennek van biológiai alapja is, például a tanulásnak, egy idő után nehezebb. Erre például szerintem a folyamatos tanulás a megoldás. Meg lehet nézni a különbséget egy barátokköztbe feledkezett negyvenkét éves és Éva között. Nincs életszakasz, erőfeszítés és önismeret van.
Vagy a házasság. Istenem, hogy elhittem, hogy a mielőbbi házasság a boldogság előfeltétele. Ma már tudom, hogy a házasság mindenestől társadalmi konstrukció, egyenesen a biológia ellenében, és nemhogy nem kötelező, de inkább hagyjuk a francba. Mindezt a heteroszexuális monogám attitűdömből mondom.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hozzád szinte mindig tudok kapcsolódni, Rita… Nagyon hasonlóak az érzéseim, eddig úgy éreztem, kibaszás lenne a képzeletbeli gyerekemmel szemben, ha megszülném, biztos voltam abban, hogy változtatás nélkül átadnám neki mindazt a szart, amit kaptam, ami bennem volt/van. (Lassan mosódik ki a salak.)
Én harminc lettem nemrég, most tartok ott, hogy elindultam afelé, ahol már elképzelhetőnek tartom, hogy viszonylag egészséges (legalábbis nem totál szétcseszett) szülőként tudnék működni. De az erős vágy nincs még meg, anélkül pedig a válasz számomra nem.
Persze ennél összetettebb a dolog: hármat nevelek jó ideje az apjukkal, ami lesokkolta bennem ezt a vágyat pár évre… Viszont egyáltalán nem bánom, hogy nem szültem valaki másnak huszonévesen, mivel borítékolható lett volna a totális önfeladás, depresszió, és nagyjából úgy képzelem, hogy lejátszottam volna a gyerekemmel ugyanazt, amit annak idején anyámék velem – azt nem kívánnám neki semmiképp. Nem tetszik ez a kép, amit elképzelek, és szerintem nagyon is reálisan látom a helyzetet. Most kezdek csak felnőni igazán, lassan, de biztosan lerázom magamról a láncokat.
KedvelésKedvelés
Én mélységes tiszteletet, söt talán még csodálatot is érzek azok iránt, akik képesek a társuk gyerekét sajátként nevelni. Egy közeli barâtnöm mostohaanya (már ha ez a korrekt kifejezés) és finoman fogalmazva nem szereti, teherként éli meg, áldás lenne a számára, ha a nevelt gyerekei hirtelen eltünnének az életéböl. Nem így kezdte egyébként, a kialakult helyzetröl valószínüleg legalâbb annyira, ha nem jobban tehetnek a vérszerinti szülök. Ha nem veszed tolakodásnak, kérdeznék pár dolgot – nem kell válaszolni, ha úgy érzed, túl személyes. Tehât: úgy érzed, szereted öket? Megengedik a vérszerinti szülök, hogy egyedül maradj velük, fegyelmezd vagy egyáltalân bârmiféle kritikával illesd öket? Vannak olyan tevékenységek, témâk, amikben neked tilos résztvenned/megemlítened, mert az kizárólag a vérszerinti szülök joga/dolga?
KedvelésKedvelés
Szia, túlazóperencián.
Én azt gondolom, hogy nem igazán relevánsak a tapasztalataim a barátnőd helyzetét tekintve. Annyiféle helyzet, szülő, nevelőszülő, gyerek van. Szerintem nincs norma, vagyis egy norma van, hogy lehetőleg minél kevesebbet sérüljön mindenki, és önmaguk maradhassanak a szereplők.
(Én eléggé elvesztettem önmagamat időközben, de már sikeresen dolgozom rajta, hogy visszataláljak.)
Nekem is baromi nagy teher, nem így akartam, terveztem, az anyjuk fokozatosan, végül teljesen otthagyta a szerepét és a gyerekeit, és rám hárult a feladat. (Ennek már hat éve.)
Nincs jelen az életünkben semmilyen módon. (Itt lakik Budapesten, mi pedig az agglomerációban.)
Ne érts félre, én szívesen mesélek sok mindenről, általában elég nyíltan, de nem látom sok értelmét, mert a mi helyzetünk nem az, amelyikben az elvált szülők tartják a kapcsolatot egymással és a gyerekekkel.
De ha tudok segíteni valamilyen gondolattal, azt szívesen megteszem.
KedvelésKedvelés
Köszönöm a vâlaszt. Igen, értem, hogy a ti helyzetetek valószínüleg teljesen más problémákat vet fel, mint ahol mindkét vérszerinti szülö jelen van, csak sokat gondolkodtam mostanâban azon, vajon hogyan lehet (lehet-e egyáltalán) egy mozaikcsaládban úgy élni, hogy alapvetöen mindenkinek (tehát nemcsak a gyerekeknek) jó legyen.
KedvelésKedvelés
32 vagyok, 30 évesen szültem, szeretnék még.
Éjszakázni olyan 26-27 éves koromig tudtam, testileg azt érzem, huszonévesen kellett volna összehozni a gyerekeket.
A mentális része miatt meg jajdejó, hogy eddig vártam, korábban nem lettem volna alkalmas anyának. Még néha most is érzem, hogy rezeg a léc, de már felfogtam, hogy jobb nem lehetett volna, ebbe a testi-lelki korszakba kellett belepasszírozni mindkét oldalról a kompromisszumot.
KedvelésKedvelik 1 személy
Jó érzés tudni, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is éreznek hasonlóan.
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Egy éve olvasok itt, most először írok.
Sokat töprengtem hasonló témákon figyelve magamat, és a környezetemet is.
Gyerekügy. 37 éves vagyok. Annyi önértékeléssel, tisztánlátással, és olyan választásokban huszonévesen nem volt valódi lehetőségem, és erőteljes szülési késztetésem sem. Gyereknek lenni nem volt jó, nőként nem éreztem értékesnek magam, erőm se, partnerem se volt vállalni az anyaságot, azt se tudtam mit akarok, mit lehet akarnom. Nem futok ezután, és jól esik megbarátkoznom így magammal végre. Néha gyanakszom csak, hogy a téma hosszas reflexiója vajon mennyire a neveltetésem, és a környezeti tükör következménye, és mennyire valós belső igény alapú. Aki nem szül, az nem teljes nő, az nem nőtt fel, avatódott be, lemaradt. Ejnye. Tessék ezen hosszan tépelődni. Tettem is, szégyenkeztem is sokat.
Talán összefügg az előzővel, de munka téren elszántan változtatni akarok. Nem könnyű. Neonfényesben hosszú éveket töltöttem (piacképes szakmában, nyelvtudással), mellette mást tanulva, aztán ráébredve, hogy ezt tanulni volt jó, a csoport volt jó, csinálni nem az, nem akarom, ne menekülés legyen, hanem értelmes döntés. Püff neki. Aztán újabb neonfényes évek, és végül léptem a semmibe, testi-lelki megnyomorodás, irodai zártosztály, játszmák, kilátástalanság elől menekülve. Megcsinálom. A biológia, és a magamba tett munka még elég lehet erre az etapra.
Játszom is. Színházi improvizációt, énekórákat, hangszeren. Éva kultúrajánlóinak hála újakat olvasok, és látok. Fekvőtámaszokra gyúrok, bringázok. Színes a film, és mégis olykor cikinek érzem magam. Pl. ha huszonévesekkel vagyok, pláne, ha elmondják mi bajuk a munkájukkal. Azt hiszem, értem őket, abban a korban én csak csináltam, bíztam valamiben, és nem láttam át, miben vagyok.
Örülök, amikor látok aktív idősebbeket. Mernek és akarnak tanulni, élni, és talán nem szégyellik, hogy ezzel tartják karban, életben magukat.
A szülők ápolása téma mostanában kezdett foglalkoztatni, bár még előtte vagyunk. Kicsi gyerekekkel, nehéz párkapcsolatban felemésztő lehet.
És egyre kíváncsibb vagyok, északon hogyan élnek, mit lehetne eltanulni tőlük.
Köszönöm.
KedvelésKedvelés
Szia, Biciklista! Jó, hogy ezt megírtad!
KedvelésKedvelés
Szia Biciklista. Egész hasonló helyzetben vagyunk 🙂 szurkolok, együtt-érzek!
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem csinálnám másként. 31 évesen jött az első, 34 a második. Előtte mindent megtettem, amit akartam. Egyetlen dolog kéne, ha lehetne: legyen mind a kettő ép. Ha így lenne, most én lennék az élet császára. Így csak nagyon fáradt vagyok, folyamatos kompromisszumokkal. De dolgozom, sportolok, és a gyerekek is rendben vannak, bár ezen a téren sokszor van lelkifurkám. A megvalósuló életünk nem teljesen fedi a vágyottat. De energia nincs több, a probléma nem eliminálható, viszont ha mindent figyelembe veszünk, azt hiszem, kimaxoltuk a helyzetet.
KedvelésKedvelés
Mi a gond a gyerekekkel?
KedvelésKedvelés
A kicsi mozgássérült és epilepsziás. A mozgása korlátozottsága nem annyira nehezítő tényező, mint az epi. Annak a kiszámíthatatlansága nyomja rá a bélyeget sok mindenre. Vagyis inkább számomra az a nem feldolgozható (még) elem.
KedvelésKedvelés
Ugye ketóztok?
KedvelésKedvelés
A szülőgondozás első felvonásán még a gyerek érzés előtt túljutottunk. A második felvonás közeleg. Én várom nagyon a gyerekezésnek azt a fázisát, ahol te tartász most a legnagyobbal.
KedvelésKedvelés
Még nem ketózunk. Megint felmerült januárban, gyógyszerváltás kapcsán. De ahhoz még kicsi, h megértése, neki miért lenne fontos, ahhoz viszont már nagy, h akarata ellenére átálljunk. Plusz ki kéne vennem a közösségből, amit szintén nem szeretnék (megoldani se tudom).
KedvelésKedvelés
Sokat gondolkodtam, vajon én hogy tudnám (tudnám-e egyáltalán ) szakaszokra bontani az életemet. Kor szerint biztosan nem. A leginkább talán a lakóhelyek szerint tagolódnak az emlékek, hol is éltem épp, amikor egy adott esemény lezajlott. Ez mondjuk így elég sok életszakaszt eredményez, na de én átlâtom a káoszt😁 Fizikai/ szellemi âllapot? Az elöbbit illetöen szerintem jobb formában vagyok, mint valaha, az utóbbi hanyatlását meg majd úgyis mások veszik észre, hogy aztán tapintatosan ne szóljanak róla. A tudatlansâg olykor boldogít… pedig amúgy szeretek tanulni, ha az össze-vissza csapongás helyett épp képes vagyok magam összeszedni. Gyerekek? Hát ök szerintem ellenemre sikerültek olyan jól, úgy tipegek-tapogok körülöttük, mint a kertész a virâgágyásban, aki aztân a legjobb szándéka ellenére rátapos a palântára. Érkezhettek volna egyenként úgy öt évvel korábban, akkor talán – ha nem is nagyobb lelkesedéssel, de mindenesetre energikusabban – gondoznám a kertet. Kiváncsi leszek a narratívájukra úgy 20 év múlva. Lelki fejlödés? Kábé ugyanazzal küszködöm, mint jó húsz éve (pironkodó szmájli), csak azóta megtanultam röhögni a saját szenvelgésemen, valamint leszarni, ki mit gondol (büszkeségtöl dagadó szmájli). Mondjuk most egy picit elbizonytalanodtam, ez vajon kimeríti-e a fejlödés fogalmát… Hogy mikor késö újrakezdeni? Elöször azt akartam írni, hogy amikor a fizikai egészség már végérvényesen és visszavonhatatlanul elillant, de hát még ez sem igaz mindenkire. Na itt most megáll a tudomány, mert Facebook-mémekig ugye nem süllyedünk😁.
KedvelésKedvelés
Ha szakaszokra bonthatnám: a tudatos élet, önreflexiókkal 15-22 éves korig, majd 22 évvel később újra (44-61). Bár csak létezett volna előbb az internet. Írtam volna blogot, nem csak az asztalfióknak. Most két év botrányos leépülését kell korrigálni. Súlyosbítva a szülőgondozással (anyagi lehetőségeimen jóval felül), felnőtt eltartottakkal, háztartással. De szabadság, végre, a kényszermunka (nem vagyok rá büszke) vége! Mire unokám lesz, lefutom félmaratont. Festeni is fogok. Nagyon inspirál a blogod, köszönet érte. Valamint egy másik autonóm személy barátsága, akivel egy húron pendülünk. A jó élet most kezdődik.
KedvelésKedvelés
Örülök, ha jó jön innen! Mi volt az életedben 22 és 44 között? Furcsa korszakolás! 60 fölött már nem is álmodnak sportról, mindenük fáj… ha ebben atipikus vagy, az szuper!
KedvelésKedvelés
Biorobot létezés. Ha tömören össze akarnám foglalni. Az, amiről már annyit írtál. Az atipikus életforma (vidéki-városi) minden keservével. Utólag próbálom felidézni, de mintha kiradírozták volna az agyamból a hétköznapokat. Az élmények megvannak azért. Utazások, síelések, kalandok. Az úgynevezett karrierem. De a kifogyhatatlan energia, na az hiányzik. Nem a korosztályomhoz képest, azt nem mondanám, hanem önmagamhoz képest. Már nem hajnali 4-kor kaszálok, hanem csak 7-kor. Sajnos. Az éjszakázást sem bírom olyan jól, mint szeretném. De bringázok a széllel szemben.
KedvelésKedvelés
Régóta olvaslak (köszönöm!), gyakran ébreszt gondolatot, több posztod. De ez most meg is szólaltatott. Bennem valamit, s így engem is. Amolyan “naúgyna” élmény volt, nem is aha. Hogy mennyire fontos tud lenni – a kérdésfelvetés aktusa maga. Ha valaki, bárki jót akar magának, tegye fel ezeket a kérdéseket (vagy másakat, keresse meg a magáét). Ha meg valaki, bárki hagyja, hogy egy kérdés kérdéseket szüljön, a világ is jobb lenne tán. Pedig a kérdések mindenkinek maga-magára lennének relevánsak, és annak is megvan kinek-minek a maga ideje, hogy mikor mi kérdés. Ketten élünk nők a családban, én meg a 11 éves lányom, egyedül nevelem – jönne a számra. De nem egyedül nevelem, hanem ketten vagyunk, létezünk vásár-, ünnep- és hétköznapokon. Néha egymás idegeire megyünk, de vannak saját, külön bejáratú poénjaink. Ez most ilyen, most olyan, máskor meg amolyan. Minden létélmény vethet fel kérdést, az önreflexió nem csak azért kell nekem ebben, hogy most tudjam, hányadán állunk, hanem ha majd nem így állunk, vagy nem tudom, hányadán állunk, akkor legalább az legyen ismerős terep, hogy nem félek magamnak kérdéseket feltenni.
Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Üdv a blogon! Nekem nagy élmény, amikor valaki évek csendes olvasása-olvasósága után előáll. Negyvenen innen vagy?
KedvelésKedvelés
Köszönöm a fogad(tat)ást. Még éppen innen vagyok, 37 leszek májusban. Amennyiben és amikor releváns… Néha – bizonyos tekintetekben – a 63 éves anyámnál érettebb vagyok, máskor meg a 11 évesemnél gyermekebb. Néha kortalan. És igen, néha a koromon aggódó. (Né)ha ketyeg a biológiai / lelki / mechanikus / agyi / társadalmi órám, máskor meg csend van (bennem). Mikor hogy.
KedvelésKedvelés