a házasság mint alku

Jaj, nem tudok mit kezdeni a velemkorúakkal. Nem is értem, amikről nekem mesélnek. Tele vagyok erővel, örömmel, de nem tudom velük megosztani. Másban vannak, bezárultak. Nem lelkesíti őket se edzés, se színház. Szabadsághiányban élnek, az egyedülállók is.

Csak a pasik, a problémák mindig.

Az egyik abban vergődik, hogy nincs pasija, mikor lesz már, vagy éppen van, de nem jó, ezen kombinál, aztán meg megint nincs, nem is volt jó, mégis szívfájdalom, nem ő lett a Zigazi.

A másiknak a férje a börtönőre. Nem engedi el, elvárja, hogy otthon legyen, nem ad pénzt. A jóságos, paternalisztikus férj.

 

Ez a férj nem közönyös, ő jelen van, nagyon is. Szervez, intéz, ellenőriz. Engedélyez dolgokat, meg nem. Véleménye van.

 

Szabotál sokszor. Nem tetszik neki, ha jól van a felesége, arra beszól, ne legyen jól, maradjon a szerepben.

A házasság lehetne skandináv, egymáést szerető két ember vállvetve-szövetsége, bizalom, játék, szabaddá tenne, kihozná a jót – a jót hozná ki belőlünk, nem a neurózist és a panaszt. Mennyit írtam én erről!

micsoda különbség

Most a valóságról írok. Arról, ami tőlünk a hiedelmeink, értékrendünk foglyaként telik.

Megy ez a kereszténydemokrata busongás időnként, hogy csökken a házasodási kedv, hát nem is csoda: a túl erős nők kiherélték a férfiakat, a nők nem gyengédek, bújósak, asszonyosak többé, a magas elvárások miatt a férfiak a futó kalandot keresik, nem mernek elköteleződni.

Szerintem ennél szomorúbb a helyzet. A boldog szülők hiányának vesztesei miatt. A szomorú együttmaradási statisztikák miatt.

Házasság van, nagyon is van. Még mindig bőven köttetik, s ami van, egyforma. Mert mindannyian ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster írja.

A nőnek még ma is kegyosztás, jutalom, hogy akadt valaki neki is, hogy megkérték a kezét, sokan erre hajtanak is a hiedelmek és improduktív stratégiák öntudatlan foglyaként. A nagy nap, a csokor, a fehérség, a székszoknya, a zenekar, meg az összes klisé, giccs…! Az az igazi. Templomban! (Ahol aztán rosszkor térdel le.)

Ha egy nőnek nem akad példány, az dacosan mondja, hogy ő sose akart ám. De olyan szinte nincs is, akit nem érdekel a téma.

Itt tartunk ma is: tetszik nekünk, még nekünk is ez az egész hagyományos felállás. Akkor korrekt a pasi, ha komoly kapcsolatot akar, elköteleződik. Ha mi vagyunk a vállalt, a kitüntetett, a főnő. Pedig ez a rosszabb, ami a mai állapotokat és szereposztást illeti. Amelyben mindenki elromlik, eltorzul, űzött, játszmázó lesz. Ma a szeretők boldogabbak a feleségnél, mert ott az öröm és a bizalom a lényeg.

Nem is lát tisztán a feleség. Víz alól nézi a dolgokat, minden homályos, zúg, tompa.

Ez olyankor érted meg, ha valamiért mégis kibukkansz a vízből, és a feleségszereped, háziasszonyságod, anyaságod helyett, mellett elkezded a saját énedet, életedet élni. Vagy ha szerető leszel, és rálátsz onnan az egészre. Döbbensz is.

Amire, a saját élet élésére mármint, azt mondják, önzés és magány… Aha. (Nekem időközben macskáim lettek a Fütyizörejen /antifeminista, gyűlölködő oldal/, egyedülálló anya vagyok /elkenve, hogy özvegy…/, és egy lányom van, de ha mégis több, nem én nevelem. Miért, ki? Mindig is én neveltem a három gyerekemet.)

Nagyon erősen belénk nevelték, hogy a házasság az igazi élet, ez romantikus, erre kell vágyni, az esküvő a nagy nap, akkor milyen szépek vagyunk, és mindenki minket irigyel. Vagy csak gyereket akarunk ennyire, és akkor már garanciákkal.

A férfi inkább hallgat, neki ez nem akkora nap, mert neki utána jön a jó. Részt vesz a ceremóniában, vagy vidámkodik, vagy tűr – de a látszat ellenére neki ez kedvező deal.

Neki a huszonéves nő (akkor még akár a majdani feleség is talán) izgalom, vadászat, de később még más fiatal nők is, és ők nem csak úgy szembejönnek ám, hanem társkeresőn társkeresi őket. Rajta nem fog az idő, csak a nőkön.

A saját, harminc-negyvenes, megroskadt, csalódott felesége meg már rég nem izgalmas: B tervvé válik, ami a szexet illeti. Jó az, ha nincs izgalmasabb. Szegény. A feleség inkább hasznos, ám folyton korholt bútordarab. A jó munkaerő, csak meg ne tudja, hogy nélkülözhetetlen. Hogy az élet nélküle összeomlik. Aki minden szívást vállal, otthon helytáll, neveli a gyerekeket, főz, öreget ápol, megértő, tartja a látszatot (a maga érdekében is), nem válik el, gondoskodik.

Ami nem látszik kifele, amiről nem beszélünk, az pont az ágy, ettől hamar elmegy a nők kedve: nem szeretik őket, nincs nyugi és ölelő harmónia, igazi gyengédség, odafigyelés, nem kívánáson alapul a szex, nem is kívánatos a férjük se nekik, és talán sosem élvezték, azt se tudják, miről maradtak le. Az is egyfajta házimunka, meg kell annak is lenni. Ezért a  nők a kihasználtságukért az ágyban állnak bosszút: ott sztrájk van.

Nem baj az, lehet panaszkodni a feleségre és erre hivatkozva csajozni. De a jó munkaerő, az kell. Mert tolja az életet. És nem csak az alapértelmezett gyereknevelést, háztartást. Elmegy postára, könyvel, ügyintéz is – ő tudja, hol vannak a papírok. Ő a feltétele annak, hogy a férfi, ha úgy alakul, hogy sok a munka, akkor nem ér haza, napokig nincs otthon, külföldön van – és mégis van neki működő, szép családja. Van hova hazamenni, és te ott állsz az út végén.

Ha fel nem lázadsz. De sok nő inkább belebetegszik, nem lázad nyíltan. Blogokon panaszkodnak, de maradnak, tartják a frontot. Összefutunk, és akkor mosolyogva bemutatják a férjet nekem.

Minden házasságban élő negyvenes nő rá van csavarodva a férjere, lesi, mit szól, utálja, de tart tőle. Mindegyiknek szűk a mozgástere. Nem válnak ők sem, csak ha már tényleg tarthatatlan, vagy nagyon reaktorszerű a férj szeretője.

A férjek elfogadnak minden előnyt, de másfele keresik az örömöket, és alakoskodnak. Ne legyen nyílt konfliktus, csak ez a lassú, mohó felélés van. Minden ürügy jól jön, hogy ne kelljen otthon lenni. A gyerekük se nagyon érdekli őket, csak amikor hatalmi szót lehet bevetni, vagy arra használni, hogy értük aggódva rendszabályozzák a nőt: mi lesz a gyerekekkel? A túlterhelt anya azért nem kezdhet új tanulmányokba, nem mehet sportolni, mert neki otthon a helye. Ez ma, városban, tanult, jómódú emberek között is megy.

Egyszerűen nincs a férjekben annyi korrektség, hogy azt mondják: ez nem jó nekem, nem maradok benne, nem becsülöm a másikat, szenved mellettem, én se szeretem már, vállalom a konfliktust. Vagy nekifutnak a váltásnak, aztán pincsiként mennek vissza, mint az én szerelmem. Kell nekik a feleség, a hasznos munkaerő, a férji identitás, de szidják az asszonyt, ez is kell, hogy szidhassák, sóhajtozzanak. Pedig nekik van mozgásterük. És válás után sem lenne sokkal kevesebb közük a gyerekhez (addig se sok volt, csak beledumálni szerettek. A ruhaméretről, a köhögés elleni szerről, a rizs hollétéről, a gyerek érzelmi életéről, iskolai dolgairól fogalmuk sincs).

Megvannak a maguk terepei, a munka, van, akinek barátok, menő hobbi, laptopba bújás, és a titkos csajozás, pornótól szeretőig, fantáziától nagy röhögős megbeszélésekig. Nem beszélgetnek az asszonnyal, némák, de keseregnek a szeretőnek, akivel viszont órákat: akkor lehet a feleséget kibeszélni, háta mögött alázni, az otthoni sanyarú szexet részletezni hüppögve. A házasság, a család meg eközben meg se rezzen, megy tovább, hiszen ha férfi vagy, akkor mindez kényelmes díszlet, alapellátás. Nincs semmi baj, nem tudja anyós, szomszéd az igazat. Lehet morogni, miért nem forróbb a leves, tisztább az ágynemű, halkabb a gyerekhad. Kipréselni még valamit, még tíz százalék idegbeteg vigyázzállást, türelmet, helytállást, örömtelenséget és takarékoskodást, lehet nagy duzzogva belemenni még egy gyerekbe, és lehet csináltatni a cég kellemetlenebb intézendőit is az asszonnyal, ha hitelképes a nő, az se baj, rá lehet azt is nyomni, lehet még feszesebb munkatempót elvárni, mindezt nem is gondolni munkának, aztán forgatni a szemeket. Hogy de megöregedett és milyen kedvetlen az asszony, ráadásul az ÉN pénzemből él!

Ha meg virul a nő, ha résen volt és nem hagyta tönkretenni magát, ha ő a jó alakú, jön-megy, akkor de sok ideje van! Ez nem jár! Ha jó neki, lehet szabotálni, megjegyzéseket tenni. Megígérni duzzogva, aztán pont mégsem ráérni, amikor elmenne, és apának a gyerekkel kéne lenni, szökőévben egyszer…

A jó munkaerő erőlködve tart ki és pótlékokat keres. Férje ellen, durcásan vesz méregdrága hordozókendőt, vagy lesz vegán (“apa pizzán él”, és jézusom, milyen apák ezek), kezd futni. Gyerekes sunyiságai vannak, eltitkol pénzköltéseket, lapít. Kárörvendő, máson köszörüli a nyelvét. Az ébredése, ha ébredezik,nnyi, hogy nem tartja normálisnak a férje külön örömeit, kontrollálja, féltékeny rá. Rosszat kíván neki, és nem érzi cikinek, hogy egy ágyban alszik az ellenséggel.

Nem tud meglenni nélküle, és ócsárolja. Ha rá tudna nézni magára, ezt nem tartaná korrektnek ő sem, de nem tud.

Nekem nagyon szép, skandináv házasságom volt, vagyis, sok munkával azzá alakítottuk: az én önismereti és feminista, valamint szexuális és múltfeldolgozó ébredésem éppen az együttélésünk éveiben zajlott, és működött is, amikor nem törtek bele a pénzéhes, kotnyeles rokonok. De én is jobb fej vagyok, nem funkció, amióta egyedül vagyok felnőtt magam.

A házasságomban, bármilyen harmonikus is volt a vállalásunk, az intellektuális szövetségünk, a hétköznapjaink, nem tudtam, ki vagyok. Nem azért, mert még János sem volt elég jó, hanem mert ennyire kényszerítő a szerep, ekkora árnyékot vetnek az énre a feladatok.

Eltelik így kényelmesen az élet, nyeli mindenki a megalkuvásait, vádjait, hazugságait, aztán lehet kiírni a boldogságot az instagramra, meg feszíteni az ezüstlakodalmon, hogy mi kitartottunk egymás mellett.

És még azt is elvárjuk mindennek a torzságnak a tetejébe, hogy nagy individuális szerelem legyen az eleje, pedig az se semmi, hogy hűvös, ám korrekt viszonyban, haragvás, mérgező játékok, bűntudatkeltés nélkül élni tudni valakivel több évtizedig.

 

*

 

Én nem tiltakozom és panaszkodom, hogy miért olyanok. Ha egyedül, hát egyedül, jobb ez így. Tudom, milyennek kéne lennem ahhoz… és én nem akarok olyan lenni. Mi ebből a kiút, hogyan marad meg a társadalom, lesz mindneki boldog? Fogalmam nincs. Tűrj. Legyél tudatos. Köznyomorból van egyedi menekülés, drága áron – mást én nem látok. Meséljenek azok a lesajnált nők, akiknek megváltás volt a válás.

95 thoughts on “a házasság mint alku

  1. Nagyon fontos gondolatok ezek nekem,a legtöbb szava és logikája nálam is így kristályosodott ki a fejemben.Illetve még csak most kristályosodik mert sok tekintetben az utam elején járok 35 évesen.
    Házasodni sohasem akartam,irtózom az intézményétől egészen fiatal korom óta.Igaz,működő példa nem volt előttem és én sem tudtam jól funkcionáló kapcsolatot kialakítani hosszútávon-a hiba bennem is ott van.De ha már így alakult,maradnék ilyen “hibás”és a saját paramétereim szerint haladó. A gyerekem felé a materiális fenntartás mellett(ami a kezdetektől nagyon nehéz és a jelenlegi,határidős életalkujaim is ehhez köthetők)egy komoly kötelességet érzek minden pillanatban:őszintén jelen lenni,amennyire képes vagyok(nem vicsorogva,én ki szoktam borulni olykor)és ő az aki miatt aztán végképp saját magamat kell vállalnom hogy hitelesen adhassam át azt ami szerintem egy gondolkodó lénynek a legfontosabb:szellemi szabadság ösztönzése önnön rabszolgaságával szemben.
    Elég pátoszosra sikerült így reggel,de megérintettek a leírt gondolatok.

  2. Én átmentem ezeket a fokozatokon, hogy nem, amit otthon láttam, annyira szar, hogy nem házasodom, utána meg jajjj, mégis (mert mindenki más igen, elkezdődött az eltűnésük, gondolom, ez egyfajta csoportnyomás is, még ha láthatatlan is időnként), majd azután végül nem és mostanra fontosabbá lett, hogy olyan munkám legyen, ami jó és örömteli. Ez azt is hozta magával, hogy sok időt töltök ezzel és nem problémázom az egyedülállásomon. Vannak céljaim. A másik, hogy mióta unokahugi az életem része lett, azóta a gyerekes programok is megvannak, én vagyok a kalandor nagynéni, remélem, mehetünk majd sátorozni, ide-oda, tehát ez a része is pipa. Meglepetten figyelem ezt a mostani, erős és nyugodt énemet, de az biztos, hogy sokan nem értenek.

    • Te is egy vagy azon sugárzóan szép és teljes életű nők közül, akiknek aggódnak az időskoráért. Mi lesz veled, ki nyitja rád az ajtót? Kivel töltöd majd a karácsonyt?

      De bezzeg a sok boldog Kissné! Az ötven év házasságok! Még nevük sincs. Amibe ők ragadtak, az az igazán durva.

      Anyám mondja, hogy apám ugyan ott van, de nagyon csúnyán beszél vele, alázza. kettesben vannak, anyám teljesen kiszolgáltatott. El is váltak még harminc éve. Én arra jutottam, inkább egyedül haljak meg, annak van méltósága, az jöjjön, aki szívesen jön, és nem nyomom senkire, ha nyomorúak az utolsó éveim.

      • Az utolsó éveimen el szoktam gondolkozni. De inkább úgy, hogy ne legyek teher, úgy, amit te írsz. Nem az egyedüllét a nehéz nekem, az lenne nehéz, ha mondjuk nem tudnám ellátni magam, mert nincs erőm, beteg vagyok.

      • Ha párkapcsolatban élsz, akkor is sanszos, hogy nem egy napon ér benneteket az elmúlás…

      • Igaz.

        Más, kissé szégyenlem feltenni: végül, bár ígértél, de nem kaptam jelszót. Döntés vagy csak kimaradtam? 🙂

      • Erre elméletben óriási igent mondanék, csak sajnos apámat születésétől – és emiatt nagy melóval helyrehozható módon engem is – durván elkényeztetett és elkúrt gyermektelen nagynéni nekem benne van a képben.

      • Erről a helyzetről majdnemhogy posztot lenne érdemes írni. Igen, jó. Igen, ésszel, határokat húzva – attól, hogy szívesen megyek, még nem ugrom akármikor. Nekem nagy élmény, így, hogy nincs gyerekem. És igen, így láthat a (lány)gyerek is független nőt 🙂

  3. Én azért látok itt-ott pozitív tendenciákat. Az tény, hogy a férfiak sokkal gyávábbak elhagyni a meleg fészket akkor is, ha már mindenki boldogtalan. De egyre több nő áll a sarkára (messze nem annyi, hogy rendszerbeli változás legyen), és jeleznek 35 évesen, 10 évi házasság és 2-3 gyerek után, hogy ez így nem fog menni, és részeredményeket el is érnek. Például apa komolyabban veszi a gyerekezést és a feladatmegosztást, mert ahol alapvetően tisztességes és jó szándékú a férj, elgondolkodik rajta, hogy mit veszíthet, és őt is tulajdonképp csak a szerep nyomta bele a sok munkába, későn hazajárásba. Látok ilyeneket, de nagyon keveset. És felnőtt személyiség kell hozzá, meg nyílt kommunikáció. Ezek szerintem menthető helyzetek, de csak akkor, ha nincs személyiségtorzulás, van énerő, és még van szeretet is. A kibontakozást nem tudom, mert a folyamatot nézem negyvenes barátaim családjaiban, fogalmam sincs, hogy hová tud fejlődni ez évek múlva.
    A benne maradtakról kevesebb tapasztalatom van, mert akikhez közel állok, mind léptek, vagy egyszerűen csak otthagyták őket, úgyhogy ez volt a belépő a szabad életbe, most már élvezik is rendesen. Egy olyan anyukát ismerek (ezer éve, játszótérről, oviból, parkból), akivel sokat beszélgettünk a szenvedéseiről, nagyon örült nekem, mikor látta, mennyire virulok apa nélkül, de ahelyett, hogy lelépett volna 3 gyerekkel, benne maradt, sőt, nagyobb házba költöztek. Vele már nem nagyon tudok a gyerekeken kívül miről beszélgetni.
    És azért egyre többen merünk beleállni a válásba, még akkor is, ha egzisztenciális halálugrás. Nekem nem egyéni érdem, mert magamtól, faluban élve, elszigetelve, anyagilag kétkeresős családmodell csapdájában, hitelt fizetve sose léptem volna meg, de így, segítő közegben, nem ítélkező, hanem támogató rokonok és barátok között, itt, a blogon olvasott “sikersztorik” után azért bátrabb voltam én is. Nagyon kellene az a közeg, ahol legalább az ember közeli barátai nem nyomnak vissza a szerepbe. Nekem extra kivételes, szerencsés helyzetem van, mert még a gyerekeim hittanára is azért szurkolt, hogy minél előbb ki tudjak jönni a szarból.

    • “Például apa komolyabban veszi a gyerekezést és a feladatmegosztást, mert ahol alapvetően tisztességes és jó szándékú a férj, elgondolkodik rajta, hogy mit veszíthet, és őt is tulajdonképp csak a szerep nyomta bele a sok munkába, későn hazajárásba.” Szuper, de ne tévesszük szem elől, hogy ez volna a minimum, innen kéne (kellett volna) indulni annak, aki családba vág. Csökkenhet a nő vérlázító túlterheltsége, de önmagában attól, hogy nem használja ki görény módon a társát, nem lesz egy férfi sem izgalmas, vonzó, boldogító, az még ezen az üzembiztonságon felül van. Nemsokára írok azokról, akik rájöttek, hogy a házastársuk egyszerűen buta, vágyják a szellemi színvonalat, és arra nincsen megoldás. Ha a buta fél férfi, és okoskodik, beleszól, nyomja a hatalmi szöveget, még kínosabb.

      • Ja, persze. Magyar feleség örül minden odadobott finom falatnak. Engem is lehetett manipulálni fel-fellobbanó kedvességgel, munkamegosztással. Ideig-óráig.

        Most azért szurkolok, hogy ezek a házasságok tényleg meg tudjanak újulni, mert alapvetően van szeretet, van tisztelet, csak éppen minden korábbit meg kell változtatni, de rajta vannak, és végre azt látom, hogy nem csak a nő akarja! Szerintem vonzó tud lenni az, akibe huszonévesen beleszerettünk, és még nem szerettünk belőle ki teljesen, ha elkezd melózni a kapcsolaton, szervez programokat, megoldja, amit neki kell, és kérés nélkül mindig rádob egy lapáttal (ez van a nulla fölött). Egy negyvenes, megújuló, életerős férfi azért tud vonzó lenni, ha dolgozik, hogy jó legyen a családi élet, és még anyát is le tudja venni a lábáról. Nem tudom, én most másban vagyok. De a következő témához biztos fogok tudni kapcsolódni személyes élménnyel.

      • Anyám ilyen embert választott, aki buta és irigy is, meg egy kicsit agresszív is. Őt választotta helyettünk, de nem igazán sajnálom érte.

  4. Sokmindenről írtál az utóbbi időben, de úgy látszik, én a házasság témára vagyok most érzékenyebb. Nem is bírom ki, hogy ne mondjam: én is ismerem ezt a fajta nőt és férfit, nagyon sok van belőlük. Az én házasságom is szenvedés. Mégsem érzem, hogy passzolna ránk ez a leírás. Persze pár dologban igen. Az én szemem már rég kinyílt, és leginkább én “alázom” a férjemet, nem ő engem. De ezt diszkréten igyekszem tenni, nem a gyerekek előtt, hanem írásban. Mondjuk én már vagyok majdnem 44. De ez sem jó. Jobb lenne egyedül.

    • Ó! Nem akarnék turkálni, de mi tart vissza? Én itt annyi jó történetet olvastam, sok erőt merítettem belőlük. 4 évembe telt, mire végre kiléptem, de azóta jó az élet.

      • Leginkább nem merem felvállalni azt a konfliktust, amit azért kellene beindítanom, hogy elköltözzön. Ő úgy érzi, hogy foglalkozik a gyerekekkel, fontos neki, hogy minden nap lássa őket. Attól félek, a gyerekek irtózatosan sokat szenvednének – meg én is – attól a huzavonától, hogy én nyíltan válni akarok, ő meg nem. Ezért csendesen, kb félévente megemlítem neki, hogy szerintem mindketten boldogabbak lennénk külön, és hogy nyugodtan költözzön el valahova, ahol boldogabb lehet, ill. keressünk megoldást arra, hogy mindketten lakhassunk valahol. Az ő válasza mindig az: mi tudjuk ezt jobban csinálni, akarnunk kell, stb. Én azt mondom: nem, én nem tudom jobban csinálni, és ha még egyszer ezt mondja, sikítani fogok, mert én nem tudok jobb lenni és nem is akarok már. Elegem van. Házasságunk elején általában ő kritizált, én voltam az igazi jó kis feleség. Már legalább 5 éve megfordult a kocka: mindig kimondom, amit gondolok, sportolok, teszek magamért.

      • “fontos neki, hogy minden nap lássa őket” ez az ő szempontja, veled és a gyerekekkel mi lesz? és miért nem vállal aktívabban is részt, hogy ne akarjanak tőle elválni?
        Jó, hogy teszel magadért.

      • Hű. Én is sokáig abban voltam, hogy a gyerekeknek jobb, ha együtt, mintha külön. De rájöttem, hogy nem. Nem kell nekik sem a torz párkapcsolati minta, sem a napi veszekedések, sem az, hogy ellenem nevelje őket. Olyan apakép, amilyen az exem, nem kell semmilyen gyereknek. És az az anyakép se, amilyen akkor voltam. Most fáradt vagyok, de vidám, nem szívja senki a véremet, van új kapcsolatom, amiben azt látják, milyen, ha egy férfi tényleg szereti anyát és viszont. De amíg egyedül voltam, akkor is jobb volt. Nem volt sem játszma, sem boldogtalanság, sem gyerekek feje fölött veszekedés, hanem nyugalom.
        Olyan is van, hogy apa nem költözik messzire, és megegyezés alapján találkozik a gyerekekkel hetente többször, de nálunk ez nem volt esélyes. Tudtam, hogy mindent meg fog nehezíteni, 3 éve válunk, és még messze a vége, de milyen jó így, hogy senki nem nyomaszt a saját szarával! Iszonyú sok idő volt, mire rájöttem, mi a baj, és hányszor kívántam, bár léptem volna előbb.
        Sok erő neked bármihez is! Azért írtam ezeket, hogy ne legyen a “gyerekek miatt”-csapda, mert az az.

      • Én azon a mondaton sikítottam (egyszer falhoz is vágtam valamit emiatt), hogy “ha kedvesebb lennél, minden jó lenne”. Most úgy élek, hogy jó vagyok, senki és semmi kedvéért nem kell változtatnom semmit, csak ha én akarom.

      • Persze, ő onnan nézi, hogy neki mi a jó. Nehogy megzavarják, rossz érzéseket keltsenek… a szolgáltatás egyenletes, a szolgáltató mosolyog.
        Teljesen eltűnt az életetkből?

  5. Hát a fokozatok megvoltak nekem is. Éva, biztosan emlékszel…volt nem egy terápiás próbálkozás, hiszen van 3 gyerek. Mind a férfi, mind a női terapeuta részéről durva részrehajlással (mondanom sem kell, melyik irányba). Utána persze szerető, de ő “kívül van a családon”, éljünk nyitott házasságban, az majd milyen jó lesz úgy, mindenki élheti majd a saját életét. Haha, mindenki. Aztán fenyegetőzés: ha válni merek, mindent elperel, a kölköket is. Meg persze gúnyos jóslatok: ne álmodozzak, sosem találok olyan férfit, akit elképzelek. Aki többet van jelen, aki hagy engem is élni. Hát az történt, hogy az olyan férfi már a válás alatt bepottyant a képbe. Nem erőlködtem, nem akartam én ismerkedni. Kutya nehéz egy év volt, míg kiböjtöltük, hogy összeköltözhessünk. És utána sem volt könnyű, derült égből 3 gyerek, nekik meg új apaszemély. Anyagilag nem voltunk eleresztve, de az elejétől feleztünk minden költséget. Voltak mélypontjaink, amelyekben mindig sikerült addig vizsgálnunk az adott szituációt, amíg megtaláltuk, mit kell elvágnunk, átalakítanunk, hogy jobban működjünk. 4,5 éve élünk együtt ötösben. És az van, hogy jobban részt vesz a gyerekek körül is mindenben, mint az apjuk valaha. Otthon marad velük, amikor betegek, hogy én mehessek énekelni, ami a szakmám, szenvedélyem, s amiben folyamatosan biztat. Rengeteget fejlődtem mellette, erősebb, önállóbb lettem. Addig rágta a fülemet, míg végül én is elhittem, hogy a zenei ötleteim jók, és amióta zenét írok, sokkal kompetensebbnek érzem magam a saját életemben. Nyilván én is támogatom az ő zenészségét, ez nem kérdés. Vagy amikor elkezdtem ketózni… vegaságból jövünk mindketten, először nem tudta mire vélni, aztán engem látva ő is beleugrott. Szeretem, ahogy támogatjuk egynást. Szeretem, hogy meg tudjuk oldani a felmerülő konfliktusokat. S becsülöm őt azért, mert a házasságom okozta traumákat nem sérelmezi, még csak el sem viseli, hanem segít belőlük gyógyulni. Nem vagyunk tökéletesek, de nagyon méltónak érzem a kapcsolatunkat. A minap sms-t kaptam, amiben leírta, hogy szereti látni, ahogy változom, fejlődök mellette. Ez nekem felbecsülhetetlen. 🙂

      • Örülök, hogy örömöt szerez a példám. Sok-sok szomorúságon vagyok túl, terápia is megy még egy ideig, de az irány végre pozitív.

    • Milyen jó ezt olvasni! Hogy a fejlődést észreveszi és értékeli. Van ilyen partner is, csak ritka. Nálunk kimondatlan elvárás volt, hogy miért nem vagyok, maradok ugyanolyan. A továbbtanulást, fejlődést megakadályozni valahogy. Minden eszközzel. Persze kimondva nem volt, sőt. Mindenki azt csinál, amit akar… Persze, miután valaki, és csak egyvalaki megcsinálja azt is, amit kell. Ha én kérek valamit: tudod, hogy úgyis elfelejtem… Ha neki kell valami, akkor vegyem meg, intézzem el. Életem nagy vívmánya lesz, amikor nem fogom tovább hallani, hogy én tartalak el, mit gondolsz, miből élünk… stb. Talán már az idén sikerül.

      • Ohh, mennyit kaptam ebből. Aki a pénzt keresi, annak minden jár. Aki csak gyereket nevel, az kussol. Sok erőt neked a váltáshoz!

  6. A skandináv típusú házasság nagyon jó, erőt ad, biztonságot, jó, hogy tisztelheted a másikat, felnézhetsz rá (talán ez a kulcs). Ami ennek a házasságnak a buktatója az a túl korrekt, túl baráti viszony, amitől a férifi/nő dolog vész el, a szex lesz szenvedély nélküli. Persze inkább ez, mint a fenti macho-skodás, azt nem bírnám, de egy ilyen pasi sem bírná velem. A lényeg, hogy 10+ év után szinte minden kapcsolat így vagy úgy zsákutcába kerül. Ha nem, az óriási mázli. Nem hiszek a házasságon való dolgozáson, erőltetett, izzadtságszagú. De a válásban sem feltétlenül, főleg ha a családi szövetség megvan. Csapda? Meglehet. Tudom, hogy miben élek, nem fényezem. És lehet sportról, színházról is beszélni, nem kell mindig a kapcsolatokról.

    • De miért a macsóság az izgató, bizsergető? Ennek így kell lennie? Biztos?
      nem filmekből vesszük ezt, hogy “ő annyira más, a férfiak másképp gondolkodnak, ez izgató” meg hogy “neheztelek rá, de az ágyban kibékülünk”?
      Sokkal nagyobb veszélynek látom azt, amikor az egyik fél attól tart, amiatt neheztel, hogy a másik kihasználja, feléli az erejét, hazug, máshova viszi az energiáit. Az mindig harag, és mindig rontja a bizalmat, a szexet. Csak teljes bizalomban van jó szex.

      • Sose vonzottak az alfahímek, ez sok mindenben megkönnyítette az életemet. De azt se titkolom, hogy hiába van bizalom, barátság, bajtársiasság, 17 év házasság után már sokadrangú lett a szex a kapcsolatunkban. És közben a vágy, a tárgy nélküli, a bizsergés, amiről az előző posztban írtál, ott van, és nincs kedvem feng shui-val vagy más pótcselekvéssel elnyomni. És a gyerekre se szeretnék rátelepedni.

    • Lehet, hogy a szenvedélynek nincs módszere, mert az egyedi, ritka kattanás?
      De akinek nem jut ilyen társ, az még mindig lehet korrekt. Mert ha felél és egyenlőtlen, azzal biztosan megmérgezi a bizalmat és a szexet.

      • “Akkor mit csinálsz vele?” Semmit nem csinálok. Szeretem az életem, próbálom jól szeretni a mellettem lévőket. Hogy az energia bennem hova vezet és elvezet-e valahova, valakihez, azt nem tudom. Mert azért a konkrét megcsalást nem tudom elképzelni, azt sem, hogy mással éljek, taszít a gondolat…
        A szenvedély kattanás és ritka. És nálam rövid ideig tart, ezt is tudom magamról, egyszerűen ilyen a lelki alkatom. Már csak ezért sem érdemes nekem beleugrani bármibe is. De az élet hosszú (remélhetőleg) és mindig minden nyitott. De ez már tényleg a 21. századi emancipált nő csapdája. Szerintem örüljünk neki, hogy van.

    • Nem a személyes történetedre szeretnék reflektálni (nagyon pontosan leírtad, amennyit ebből a nyilvánosság előtt megosztani érdemes), csak a megfogalmazáshoz, hogy mit is értsünk “skandináv típisú házasság” alatt. Az, hogy a társadalom segíti, hogy a felek egyenrangúként legyenek házastársak, és jó esetben ők is így igyekeznek tekinteni egymásra és magukra, még nem jelenti se azt, hogy ez sikerül, se azt, hogy pusztán ettől megmarad a kezdeti szexuális dinamika, se azt, hogy az érzelmeik másodlagosak lennének. A skandináv exem kapcsán volt egy kis betekintésem abba, hogy hogyan valósulhat meg mindez a gyakorlatban, én azt éreztem a legnagyobb különbségnek a magyar állapotokhoz képest, hogy szabadabban tudtak dönteni, több lehetőségük volt, kevésbé voltak a szerepeik foglyai, és ha nem működött a kapcsolat, könnyebben és több módon tudtak változtatni a helyzeten. Három példa jutott eszembe, az egyik az exem szüleié. Az apja kontrollmániás és minimum verbálisan bántalmazó. Amikor 5 év együttélés után az anyja rájött, hogy ő ilyen és nem fog jó irányba változni már, csak lefelé, elvált, és ápolónői fizetésből képes volt felnevelni a 3 fiát, nem könnyen, de nem is embertelen erőfeszítésekkel és áldozatokkal, és tovább is tudtak tanulni a fiúk, mindez a hetvenes-nyolcvanas években. (Ehhez képest anyámnak ezt orvosként, egy gyerekkel is rohadt nehéz volt megcsinálnia, nemcsak az anyagiak miatt, hanem amiatt is, hogy a családi és társadalmi nyomás miatt nem tudott, nem mert az első különköltözéskor elválni). Az exem egyszer úgy fogalmazta meg, hogy ő inkább a jóléti rendszer gyermeke, mint az apjáé. A másik példa a legjobb barátjáék házassága. Egyetemista korukban ismerkedtek meg, nagy szerelem, aztán részben a kezdeti önbizalomhiány, részben a két gyerek miatt a lány a hagyományosabb feleségszerepbe sodródik, de aztán magára talál, közben beúsznak más gondok (eltérő célok, értékek, lanyhuló szenvedély), próbálnak átmenetileg különélni és tisztázni a helyzetet, aztán új kapcsolatokkal próbálkozni – végül sok viszontagság, vita, veszekedés, érzelmi vihar után elválnak, de az évek során jó baráti viszonyt tudnak kialakítani és közösen, heti váltásban nevelik a gyerekeket. A harmadik példa az exem bátyjáé, kései házasság, külföldi feleség, egy gyerek – erről csak annyit , hogy még mikor a feleség nem is dolgozott, J. akkor is természetesnek vette, hogy együtt szervezik meg a háztartási dolgokat, nem áldozatnak tekintette, hanem a mókuskerékből való kilépésnek, amikor apaságit vett ki, és az eredetileg könyvtáros felesége is tudott olyan új szakmai kompetenciákat kifejleszteni, hogy el tudjon helyezkedni. Szóval szerintem az ún. skandináv házasságokban, párkapcsolatokban is ugyanúgy megvan a szenvedély, jó vagy rossz értelemben is, ugyanúgy fáj, ha már nem az, ami volt, ugyanúgy lehet nagyon szar, csak mégis könnyebb időben kezelni a gondokat, annyira nem felmorzsolódni, és ha úgy alakul, skandináv módon válni.

  7. Remélem, hogy sokan kommentelnek majd pozitiv példákat, mert pont az a baj, hogy még mindig elenyészöen kevés a meggyözö példa, hogy megéri lépni a szar kapcsolatból. Az egyedülálló anya élete az abszolút rémálom sokaknak.

    • Pedig abban nincs mérgezés, nem éli fel senki a pénzed, nem erőszakolnak meg rendszeresen házasálet címén, nem kritizálnak… apa előtte sem ment a gyerekekért, alog volt otthon. Nincs ott naponta okoskodni, elrontani mások örömét.

      Az én szüleim elváltak, de egy házban élnek, nem szabadultunk meg a mérgező apámtól. Most meg játssza, hogy de hát nem is történt itt semmi.

    • Az egyedülálló anya életét cizellálnám.
      Szerintem akkor rémálom, ha kicsik a gyerekek, mindig velük kell lenni, segítség nincs, anyagi forrás nincs, lelki támasz nincs.
      DE: Ha viszonylag nagyobbak a gyerekek (iskolába járnak legalább), van munkahely, ami bevételi forrás, nincs hitel, van valamennyi szülői segítség, hetente pár óra anyának magára, már jobb a helyzet, mint egy lenyomó, lehúzó házasságban élni.
      Fogalmam sincs, milyen lehet vidéken, falun vagy kisvárosban, ahol mindenki kibeszél aszerint, hogy kihez húz, de az én környezetem nagyon támogató volt. Azt se tudom, milyen, ha nem jön ki a matek hónap végére, mert én is koppantam sokszor a számlahitel alján, de mindig kerestem annyit, hogy valahogy kijöjjek belőle. A meló több, az kétségtelen, de már legalább csak azok a gyerekeim élnek velem, akiket én szültem, nem kell egy ivarérett ötvenes pasiról anyukaként gondoskodnom.
      Szóval szerintem sokféle helyzet van, nem lehet általánosítani, hogy “egyedülálló anya”.

  8. Én csak azt a tíz évet sajnálom. Elvesztegetett idő.
    “Egyszerűen nincs a férjekben annyi korrektség, hogy azt mondják: ez nem jó nekem, nem maradok benne, nem becsülöm a másikat, szenved mellettem, én se szeretem már, vállalom a konfliktust.” – Ez annyira fontos, de nem csak a férjek részéről, én például ezt bánom a legjobban. Egyszerűen nem teheted meg egy másik emberrel, hogy vele vagy és fenntartasz valami látszatot, nem csak kifele, hanem neki is, hogy ez most tulajdonképpen neked jó. Akkor is, ha nagyon fájdalmas azt látni és érezni, hogy ez neki tulajdonképpen elég. Van lakás, van kaja hétvégén, együtt látogatunk családot, felerezsi, néha valamilyen szex. És azt érezni, hogy ha neked ez nem elég, akkor te hülyeségeket akarsz. De akkor is. Egyszerűen muszáj korrektnek lenni, mert jó képet vágni, és csak fejben fantáziálni vadul a kilépésről meg mindenféléről, az hazugság, és csak egyre rosszabb lesz minden.
    Én kiléptem, és nagyon sokkal előbb kellett volna, és azt az időt már nem kapom vissza soha, de nekem könnyebb volt, mert nincs gyerek. Nyilván nem véletlenül. De nagyon bánom az egészet.
    Volt ilyen bágyadt kísérlet akkor, hogy de javítsuk meg, én viszont már akkorra azon a ponton voltam, hogy semmi, nulla energia maradt erre. Anyagilag is teljes mínuszban voltam, mert nem volt erőm semmire, még arra sem, hogy ahhoz ragaszkodjak, ami járna. Csak azt hoztam el, amit “megkaptam”. Egyszer hallottam egy történetet, tehetős férj, akinek az apja építette fel a házát, vs csitri feleség, aki a nyomorból házasodott ebbe bele 18 évesen. Tíz év együttlét, ebből sok év házasság. A válást a feleség akarta, nem volt gyerek ott sem. Mindenki erősködött, hogy fogadjon ügyvédet, mert semmije nem marad majd. Ő legyintett: nem kell ügyvéd. A férj persze mindent felvonultatott, a ház az ő különvagyona, minden az ő különvagyona, ügyvédhorda. A nő végül gyakorlatilag üres kézzel jött el, vissza kellett költöznie az anyjához, DE végre megszabadult. Amikor ez a történet szóba került a köreinkben, mindig az volt hozzá a kommentár, hogy de hát miért nem fogadott ügyvédet, miért nem harcolt. Igen, persze, igaz, úgy kellett volna, viszont én nagyon mélyen megértem: nem maradt energia, nem maradt SEMMI. Ilyenkor az ember nem érez mást, csak, hogy legyen végre vége, mindegy, milyen áron, de ezt már nem bírom tovább. Minden lemerült, nincs honnan meríteni az erőt, csak abból a gondolatból, hogy mindjárt vége. Minden egyes találkozó meg ügyvédes kör olyan mennyiségű energia… és mindig ott van a másik fél, aki folytatja a játszmáit, természetesen bedurvulva, abban a három percben, sziszegve, amíg az ügyvéd kimegy telefonálni. Én akkor azt éreztem, hogy vigyél mindent, de ezt soha többé. Három percre sem.
    És ugyanakkor meg én tettem ezt, igen, én hagytam idáig fajulni, én hagytam, hogy azt higgye, ez így tök jó lesz most már hatvan évig.

  9. Egy nézőpontnak jó. Én férfiként az ismeretségi körömben azt látom, hogy a férfiak nagy része (a házidespotákat kivéve) nem a saját életét éli. Amíg el nem váltam, az én életem sem az enyém volt. A pedáns együttélős párkapcsolatok zöme úgy indul, hogy egy idő után mindenki felveszi a saját szerepét, így a háztartás, a családi szokások, ünnepek, gyereknevelés női fennhatóság, a nő dönti el(az otthonról hozott minta alapján), milyen gyakran kell (kellene) függönytmosni, hogy kell karácsonyozni, mikor feküdjenek le a gyerekek, ihat-e tejet a család reggelire, ha ebbe a férfi mást gondol, máshogy élne, nem akar alkalmazkodni, lázad és nem tartja be, akkor tüntető szomorúság van (ha otthonról hozott dolog, akkor anyósháborúval). A férfiak többsége otthon a gyerekekkel egyszintű, beosztotti rangban van, egy idő után már ő sem tudja hogy élne, csak azt érzi, hogy ez nem az ő élete, és fogalma sincs hogy a háromféle mosószerből mikor melyiket kell önteni a mosógépbe, de a minimális lelkesedés is hiányzik, hogy alkalmazkodjon és megtanulja. A kevés jó hangulatú együttélést olyan helyeken látom, ahol egyik fél sem öntörvényű, nem tolja erőszakosan saját dolgait, vagy nem lázadozik ha alkalmazkodni kell (nekem ez nem annyira megy, túl önző vagyok hozzá, a saját háztartásomban az egyféle mosószerrel, az állandóan a szoba közepén álló vasalódeszkával vagy a soha nem pucolt ablakaimmal sokkal boldogabb és szabadabb vagyok, más életét élni nekem nem kerek…)

    • “a nő dönti el(az otthonról hozott minta alapján), milyen gyakran kell (kellene) függönytmosni”
      és ki mossa ki a függönyt? A NŐ. nem lehet, hogy a nő a függöny koszossága alapján dönt?

      “hogy kell karácsonyozni”
      ki főz, takarít, szervez főleg az ünnepek előtt? kinek a szégyene, ha nem meghitt, dús az ünnep? A NŐÉ.

      “mikor feküdjenek le a gyerekek ki van otthon este?”
      ki fekteti őket? ki kel fel, ha éjjel felébrednek? kit szid a világ, ha egy gyerek későn fekszik?

      “ihat-e tejet a család reggelire”
      ki teszi oda, veszi meg a reggelit? A NŐ. Te mit tudsz a laktóz- és tejfehérje-allergiáról?

      Kinek kéne ezekben dönteni? Ha a férfi dönti el, és (ahogy addig is), a nő csinálja, az rendben van? Miért is? Nem is tud ezekről általában semmit, nem érdekli, nyűgnek tartja. Sok apáról tudok, aki simán leszarja a gyerek allergiáját, mondván, az ő gyerekének nincs semmi baja.
      Nem az van, hogy a lusta férfi az “én másképp akarok karácsonyozni/szerintem nem kell függönyt mosni” szöveggel húzza ki magát a pár feladatocska alól is? Vagy gyerekesen dacol csak a nővel, hogy neki legyen igaza, miközben ő se tud jobbat?
      És: te fizeted ki a színét vesztett, kifakult ünneplő szoknyát, ha nem vagy képes a színének, anyagának megfelelő mosószerrel mosni? Rá van írva.
      Nem dicséri-e meg egy csomó férfi a tiszta otthonú, jó háziasszonyokat? Nem ez-e az ideális feleség mítosza? Milyen választása lehet egy háziasszonynak?

      • Egyetértek, hogy vannak ezek a mítoszok, és gyakran veszem észre, hogy érvényesnek gondolom magamra, aztán felkiáltok, hgoy na ne már, ez nem igaz! És nem cserélem le a függönyt aznap sem. Persze a férjem sem.
        Még csak azt akartam a témához hozzáfűzni, hogy az, hogy mindenki mindig hulla fáradt, a férj is és a feleség is, öntudatlanul is a rossz megoldás felé visz. Egész másképp oldok meg egy problémát, ha nem vagyok stresszes, fáradt, mintha az utolsó energiafoszlányomat kellene mozgósítani. És sajnos a családok (is) ebben élnek. Próbálnak túlélni, és a problémák igazi megoldására nem jut erő, csak a felszínen maradásra.

      • Ez nagyon fontos: nyomás alatt, kizsigerelten, fáradtan, ködös tudattal, fuldokolva a legrosszabb mintákat ismételjük. Lásd a férjet, aki amúgy kedves, de ha stresszes vaghy felhúzták, vagy az asszony olyat mondott, akkor bekapcsol az erőszak.

        Én azt sem látom, hogy a férfiak szeretnének őszintén foglalkozni a problémákkal, javítani rajtuk. Inkább a gyerekes nénmaság, durcáskodás megy, apró bosszúk, mulasztások, stiklik.

      • Nem tudok okosat mondani. Nekem a házasságom előtt volt saját életem. A baráti köröm nagy része is ilyen, egyetem után élt pár évet önállóan (vagy társas albérletben valakivel, de a szememben az is nettó önálló élet), majd onnan vágott bele az együttélős kapcsolatba. Amíg tartott bennem a lelkesedés, én is mostam a függönyt és főztem a biokaját (nem bio volt, és nem tejmentes, de most ez nem számít, tökmindegy milyen táplálkozási iskola az, amiben én nem hiszek, nekem csak nyűg, a velem élő társam pedig igen). Aztán egy idő után(főleg mondjuk a gyerekek után) szinte nem maradt olyan dolog az otthoni, háztartási életemben, amit nem éreztem kényszernek. És igen, felvállalom, sokszor lusta vagyok, ha dönteni kell a békés hétvége, vagy a karácsonyi kötelező függönymosás között, akkor felőlem maradhat ott a függöny még egy darabig, és igen a házasság vége felé nem is vettem részt a függönymosásban (főleg hogy kérés sem járt már hozzá, csak néma tőrdöfés-pillantások, hogy nekem is ébrednem kellett volna időben magamtól, hiszen jön a karácsony, dolog van). De volt ennek fordítottja is, az például az én mániám volt, hogy addig nem volt vége az estének, amíg a konyhát (mosogatót) nem raktam rendbe, ezt viszont mindig én csináltam egyedül és állítólag kiábrándító volt hogy ez milyen kényszeres így este (és valószínűleg tényleg az). Az volt a szitu, hogy vagy alkalmazkodom jókedvűen (és magamévá teszem a nemsaját életet), vagy eljövök. Eljöttem. Kb. ugyanannyit vannak most velem is a gyerekek, és soha nem kaptak még nálam allergiás kiütéseket, vagy nem mentek iskolába leckeírás nélkül. Egyszerűen nem illettünk össze, és nem volt meg az a szeretet már, ami ezt elfedi, ami jóízűvé tenné az alkalmazkodást.

      • Tetszik, hogy önreflektív vagy, őszinte, nem tagadod a hibáidat.
        Értem, csak más helyen allergia miatt van a tejen való problémázás, nem csak úgy. (és nem annyira hit kérdése a kajálás, mondom ezt a ketós könyv írásakor)
        Sajnos, a tüchtig, kötelességtudó, megbízható (majd mártírkodó) háziasszonyokban ritkán van spontaneitás, szenvedély, jófejség, tehetség, nagyvonalúság, van ebben valami fordított arányosság.
        (Ezért van nálam is kupi.)

      • Ja, és ráadásul arra jöttem rá, hogy nem tudok jól konfrontálódni, érzelmi nyomás alatt, ha a másik szomorú (vagy szomorú lenne ha nemet mondok), nem tudok vitatkozni, boldoggá akarom tenni a másikat(mert hát milyen férfi az, aki nem teszi boldoggá a nőjét?), és mindenre bólintok, mindent megígérek. Azt is, amit pár nap múlva pokolba kívánok, aztán a sokadik a végén megígérem vita után kerülöm a témát, csak lázadozok. Ez gyakorlatilag szerintem képtelenné tesz együttélős kapcsolatra (maximum olyan valakivel menne, akihez semmi érzelem nem fűz, érzelmek nélkül lehet vitatkozni, nemet mondani). Már ezért is jó döntés volt a különmenés. Azóta mindenki boldogabb.

      • Szerintem a jó párkapcsolatban nem “elfedi, jóízűvé teszi az alkalmazkodást” a szeretet, hanem megbeszéljük és együtt döntünk. Miért főzöd a biokaját, ha nem hiszel benne és terhes, miért nem mondod meg, miért nem lehet megbeszélni?
        De valóban van ez, hogy a férfi, aki amúgy jóindulatú, tehetetlenül nézi, ahogy a feleségén elhatalmasodik a belészocializált háziasszony, ezt most nem találom, de egy itteni bejegyzés egy mondatát idézem pontatlanul. De a konfliktust nem vállalja fel ez az amúgy roppant jóindulatú férfi, csak néz. A “csak nézés” is hatalmi manőver, mert megteheti, ezt is idézem, egy másik bejegyzésből, úristen, ez már tényleg döbbenet, ahogy kívülről fújom az egész blogot. Hiába, no.

      • Én nem feltételezem hogy az exem feltétlen érzelmileg zsarolt. Mindkettőnk fejében volt egy-egy vágyott családfénykép, ami valójában alapból is elérhetetlen-megvalósíthatatlan volt, mindketten mást gondoltunk hogy milyen kellékek kellenek erre feltétlenül, ezeken kompromisszumkötés helyett elmeccseztünk, meg ezekbe a meccsekbe egymással belevittük a kudarc fájdalmát, hogy nem jött össze a tökéletes fénykép, és nyilvánvaló, hogy már nem is fog. És a sok meccs után hozzászoktunk, hogy két külön térfélen játszunk, ezt már csak kimondani kellett…

      • Ha két csapat van, akkor azoknak külön térfele van. Rossz a metaforád: egy csapatban kellett volna lennetek, és nem egymás ellen, hanem a nehézségekkel, körülményekkel, idővel meccselni.

      • Anyám :DDD Képzeld, a fétjem két hónapja úgy döntött, hogy koszos a konyhában a függöny, és mire hazaértem, kimosta! Annyira érdekes dolgok ezek!

    • Mennyire kényelmes a házimunka helyett amiatt panaszkodni, hogy diktatúra van. Mennyivel előremutatóbb tudna lenni, hogy az foglalkozik a háztartással, aki használja a házat: MINDENKI. Olyan mosópor megy a gépbe, amit az vesz, aki mos. Ha apa, akkor ő, ha anya, akkor ő. Lehet, hogy a kevés jó hangulatú együttélésben megoszlanak a feladatok?

  10. Nekem még az jut sokszor eszembe, hogy de amúgy van, akinek ez így elég? Hogy van lakás, vagy kertes ház (ki mit akar), autó, 3D TV, műkő dekor falburkoló a Praktikerből, gyerek, és együtt megyünk családot látogatni, meg szervezzük a projekteket: bevásárlás, mi legyen az ebéd, felújítás, mit csináltassunk meg legközelebb, kinek lesz szülinapja és milyen ajándék, mikor menjük, ki viszi el megcsináltatni a kocsit és mikor. És akkor ezt, az élet fenntartását, annyira élvezik, hogy kitölt mindent, és elég nekik, hogy erről beszélgetnek csak, meg néha elmennek Pál Feri atyára, meg egy-egy bohózatra, mert a Nők Lapjában látták, hogy a kultúra fontos. De úgy értem, hogy TÉNYLEG ezt élvezik, és ez TÉNYLEG elég, és nem vágynak másra, soha, vagy ha igen, akkor az egy wellnesshétvége mondjuk, és akkor, mivel szorgalmasak és jól keresnek/keres a férj, meg is tehetik, és akkor minden megint jó.
    És a tevékenységek az élet, és ez elég.
    Ez létezik? Ez a többség? És nekik tényleg jó? Vagy ez mind teljes szerepjátszás, és tele vannak kétellyel ők is, csak másokon élik ki és vetítenek maguknak is?
    Végül is mindegy, nekem az a tapasztalatom, hogy egy kívülálló soha nem tudhatja, még akkor sem, ha meg van róla győződve, hogy tudja. Csak néha (gyakran) elgondolkodom ezen.

    • Nekik nincs más a tudatukban, ők nem igényesek. Beérik a giccsel, tévével, “családi élettel”, fogyasztással, a kiismert örömökkel, pont úgy, ahogy ennek a szerencsétlen majdnem-magyartanárnak sem hiányzik az igazi esztétikai élményt adó szöveg.

      • Az amúgy elég komoly volt.
        Én kijártam két irodalomszakot idegen nyelven, ha mennék tovább, elvileg már órát is tarthatnék, de őszintén mondom, hogy az irodalmat illetően vitába se mernék szállni veled.. :’D

      • Persze, mert én vetem fel a témákat, és a felső hat-nyolc osztály anyagán kívül (amit elég biztosan tudok) csak azt hozom ide, amit olvasztam, értek. pl. nekem Gion Nándor fehér folt, és még hányan mások… Én amúgy a nyelvtanhoz értek jobban, magyar nyelvből OKTV-ztem, leíró dolgokban voltam penge tudású és érzékű.

    • Irigyelt élet ez, inkább a kisebbségé, az agglomerációkban, vidéki városokban tenyészik, de a többségé ennél sokkal nyomorultabb, ott Provident van, éhes hóvége, verés, magány, beteg gyerek, magatehetetlen családtag, alkohol, jáétékgép, pornófüggés, pszichiátriai betegség – el sem játszható a kertvárosi harmónia.
      A szerelmem dilemmája ez volt amúgy: a kifele szép élete, úgy, ahogy írod, alakoskodással, elfojtással, vagy valami igazabb, aminek tétje van, ami saját, ami nem szerep.

      • Igen, értem, csak ami bennem felmerül, az az, hogy van-e ilyen – elfojtás nélkül. Hogy ez a tökéletes, örökre, és tényleg.
        Hát igen, én se látok a saját köreimen kívülre. A providentes poklot nem ismerem. Inkább a deszépcsalád image mögött tenyésző penészt, ezért foglalkoztat, hogy most akkor mindenki penészedik, vagy csak én általánosítok.

      • Akinek nem igénye az igazi válasz, nem gondolkodós, tudatos, innovatív ember, az el tud lenni az ilyen középosztálybeli, dologias, hagyományokat követő létben, meg is becsüli, biztonséágos. A rút titkokat nem tudja meg senki, hogy apa monbdjuk pedofil, anya meg iszik. Eltelik az élet, vannak szomszédok, tévé, menni kell az ismerősök esküvőjére, süteményt sütni, szalagavatóra, anyóshoz a kórházba, megyebálra. Ha megakadnak, futnak. Tele van velük a BSI versenyek mezőnye. De az is igaz, hogy ők kritikátlanul csúsznak a szerepeikbe, és a szerep mindig felfal, megrágcsál, velőt szív ki.

    • “TÉNYLEG ezt élvezik, és ez TÉNYLEG elég, és nem vágynak másra, soha, vagy ha igen, akkor az egy wellnesshétvége mondjuk, és akkor, mivel szorgalmasak és jól keresnek/keres a férj, meg is tehetik, és akkor minden megint jó.” – én látok ilyeneket, és amíg elégedettek ezzel, valamint nem nyomják másokra kötelező elvárásként, akkor legfeljebb környezetvédelmi probléma a dolog, vagy akkor borul, ha nincsenek meg a peremfeltételek úgymint egészség meg anyagiak. De azért az egészség meg valamilyen szintű anyagiak nagyjából mindenféle életformához és szabadsághoz kellenek. Amit Éva ír, az nem a sekély elégedettség alapjában véve békés állapota, hanem amikor valami motoszkál, hiányzik, vagy a másiknak másfajta szerepelvárása van ami kényelmetlen, nyűg vagy csak sok. Meg amikor egyenlőtlen hatalmi helyzet van, és ezt felismerve az alávetett fél lázad, szalad vagy tönkremegy bele.

  11. Egyébként a poszthoz visszatérve, nehezen ismerjük fel, hogy nem lehet kecske meg káposzta is. Hogy olyan nincs, hogy kell a díszlet, de üzemeltesse valaki más, aki, ha történetesen a társunk, pontosan olyanná válik, mint aki erején (és kedvén) felül üzemeltet egy ilyen díszletet valaki másnak (nekünk, vagy a gyereknek, vagy az anyósnak, vagy a főnöknek vagy az Instagramnak, mit tudom én). Ahogy olyan sincs, hogy vannak a (felismert) saját belső tulajdonságaim és igényeim, meg vannak a szerepek, amiért esetleg a külvilág dicsérete vagy irigykedése jár (vagy legalább nem akadékoskodik) és ezek feltétlenül egybeesnek vagy maradéktalanul legyűrhető az egyik, koccanások nélkül. Ha a díszlet a fontosabb, úgyis hamis az egész, és ami hamis, az megromlik, esküvői székszoknyával, hitelre vett kocsival és külső szempontok szerint választott házastárssal együtt.
    És Tmelinek is igazat adva, nyomás, kényszerek, robotpilóta és folytonos kizsigereltség állapotában rossz döntések vannak, vagy döntés sincs, csak a következő lépés a sárban egyensúlyozva a zsákkal a hátadon, amikor a következő lépésig látsz csak.

    Egyébként bevallom: nem tudom, pontosan hogy lehet megőrizni egy hosszú kapcsolatot, azon túl, hogy van önismeretünk, egyfajta autonómiánk, sok-sok humorérzékünk, nagyvonalúságunk és képesek vagyunk-e világosan kommunikálni. Egy ménkű hosszú kapcsolatban élve, ahol egyszer-kétszer már lenéztünk a szikláról a szakadékba (megállapítva hogy nem az „előre” a legjobb jelszó…) nincsenek receptjeim, se bölcs tanácsaim – nagy szerelemmel és sok-sok közös érdeklődési területtel az elején is rá lehet frankón ülni a csúszdára, belecsúszva szerepbe-rutinba-túlvállalásba, rossz kommunikációba, muszájokba, csöndekbe, ami mind távolít.
    Egy paradox dolog jutott egyébként az eszembe: az bír tartósabban egy jó társkapcsolatban létezni, aki amúgy egyedül is megvan, aki jól elvan a saját társaságában is. Akinek nem kellék a másik a szerephez. A házasság márpedig valahol egy szerep, és tán ez az első csapda.

    Görögországban tavaly nyáron láttunk két idős párt, mindennap lejöttek a tengerhez, már nehezen mozogtak, de mégis, napi séta, nézelődés. Az egyik pár leült a homokra a víz mellé, a néni nagy kalappal a fején le is feküdt bele, locsolgatta a bácsi hátát. Aztán a bácsi segített felállni neki és elindulni. Nyolcvan körülinek tűntek ránézésre. Filmjelenetnek nyilván giccsesnek tűnt volna, de mivel élőben láttam, tetszett. Nem látok persze az életükbe, de derű látszott rajtuk.

  12. Nekem kislány-, de még fiatal felnöttkoromban is szilárd meggyözödésem volt, hogy én aztán férjhezmenni soha… a szüleim hâzasságânak végigasszisztálása még Rómeóból és Júliából is ádâz házasságelleneset csinâlt volna😁 (ezért is érzek nehezen leküzdhetö vágyat, hogy pofán csapjak bârkit, aki a ‘gyerekek kedvéért’ marad együtt) Aztân mégis férjhezmentem, igaz, nem szerelemböl, hanem diâkkölcsönért😁 Hogy mi lett az eredmény? Hát… a ‘lángoló szenvedélyt’ (jé, valamikor ilyen is volt…) elkoptattâk az évek… vagy mi hagytuk elkopni? Akárhogy is, fájdalmas volt feldolgozni. Megmaradt viszont a barâtság, a ‘mi tüzön-vízen keresztül összetartozunk és segítjük egymást’-érzés. Rájöttem, hogy nem lehet boldogabb a házassâgom, mint amilyen boldog én magam vagyok (hogy miért tartott ennyi évig erre râjönni?) A férjem SOHA semmiért nem basztat (én öt igen, szégyellem is magam, és próbálok leszokni😔), végighallgatjuk egymás bújât-bajât (föleg ö az enyémet mondjuk, tudom, irritâló klisé a hallgatag férfi, akiböl harapófogóval kell minden szót kihúzni, na, ilyenkor (is) leszek én sârkâny😁, valamint öszintén örülünk egymás örömének, tâmogatjuk egymást bârmiben, amitöl a másik jobban érzi magât. Hatalmas kapcsolatsegítö ajândék, hogy mindkettönk családja 1000 kilométerekre😁, így max. magunknak meg egymásnak jâtszhatunk szerepet, senki másnak nem lehet. Megszoktuk, hogy csak egymásra számíthatunk – nehéz volt persze, föleg, amikor a gyerekek kicsik voltak, néha most is az, de nem szólt, nem is szólhatott bele senki semmibe, és hât az is egy összekovácsoló erö, hogy ‘mi együtt az egész világ ellen’. Igazából nehezen tudom megfogalmazni, hogy milyen is a hâzasságom, mert nem egy állapotnak, hanem inkább egy folyamatnak lâtom, a vele kapcsolatos érzéseim pedig az aktuális lelkiállapotom szerint alakulnak. Na, majd a halálos ágyamon összegzem, hogy mit sikerült belöle kihozni😁.

      • Én a szenvedélyt a kapcsolatunk elsö két évéhez mérem, amikoris a ‘képtelen-vagyok-töled-elszakadni’ és a ‘meghalnék-érted’ érzéstöl átitatva minden szabad percünket egymásba bújva töltöttük… és kísérleteztünk, kiéltünk minden fantáziánkat, belógtunk sötétedés utân a Hyde Park-ba, csak hogy mégegyszer… kurva szar volt szembesülni vele, hogy elmúlt és nem tér vissza soha. Évekig tartott elfogadni (vagy beletörödni?). De ugye eltölthetem az életemet azzal, ahogy siratom, amit nem tudok visszahozni vagy megpróbâlhatom a mostból kihozni a legjobbat. Nyilvân van ennek egy olyan olvasata is, hogy megalkudtam.

    • A miénk is hasonló sztori, szerintem sok ilyen van. A szenvedély meg sok szelepen át tűnik el, talán a szülővé válás a legnyilvánvalóbb. Belőlem sokat kivett az anyaság, elég zártak voltak ezek a csatornáim hosszú évekig. Most, hogy megnyíltak, már nem tudnak úgy felé irányulni az energiák, mint régen.

  13. https://csakazolvassa.hu/2016/07/17/a-csodalatosan-onmukodo-vagy/

    “Engem az lep meg, hogy olyan sokan tekintik ezt az eróziót szükségszerűnek, mondanak le a sodró szexről, és voksolnak inkább a keretre, a biztonságra, a napok kiszámítható rendjére, miközben az, amiben élnek, valójában keretként sem látja el a feladatát. Inkább hagyják az egész szextémát, problémástul és örömestül, nem foglalkoznak vele, csak az együttélés vélt biztonságát magukénak mondhassák.

    Sokan egyébként, elsősorban nők, nem szenvednek nagyon ebben, hozzászoknak a csökkentett üzemmódhoz, ritkás szexhez, a fakuló vágyhoz, mint szem a rosszul világított dolgozószobához. Valódinak és elégségesnek gondolják azt, ami már csak úgy-ahogy, fáradtan, neheztelésekkel, roskadt lélekkel-testtel zajlik, és pótcselekvésekre váltanak, távolodnak. Mindenféle zajlik bennük és a partnerükben, és nem akarnak tudni róla, nem néznek szembe vele.”

    “Jó szex csak vágyból van, a többi tornagyakorlat. Ha nem vagy nemigen fekszik le veled a partnered, akkor az azért van, mert nem vágyik rád. Az életmódotok, a stressz miatt, vagy mert elkoptatok, vagy mert eredetileg se, vagy mert nem érzi a szexet úgy általában — ez mindegy, a lényeg, hogy mindez nem valami tévedés. Szerethet, lehetnek gazdagító közös élményeitek, de a vágy más. Ha kívánna, akkor lefeküdne veled, maga kezdeményezné. Kívánni akkor tud, ha rád van kattanva. Ehhez nem árt, ha vonzó vagy és izgalmas, és ha van módja a maga férfiságát, nőségét vonzónak, varázslatosnak, önbizalomtelinek megélni veled, melletted és általad, szóval aki szarkupacnak érzi magát, vagy csúnyának, elhasználtnak, unalmasnak, más nőknél kevesebbnek, vagy a szexet mint olyat érzi sok más területnél kevésbé lényegesnek, annak vágy esetén is kompromisszumos lesz a szexualitása.”

  14. https://csakazolvassa.hu/2014/05/23/a-langolas-elmulik/

    “Milyen lángolás? Ki beszélt itt lángolásról?

    De tényleg, ez milyen manipulatív már: ki a halál beszélt lángolásról?

    Én azt kérdeztem, miért vagytok ennyire közönyösek. Sőt, miért idegesít a másik már évek óta a halálba. Miért osonsz ki a szobából, miért rezzensz, ha hallod, hogy jön?!

    Senki sem a foggal bugyit szaggató, monogramjától sírva fakadó, ujjbegye rajzolatától megreszkető lángolást panaszolja itt föl. Jól tudjuk, ezek ritka villanások, és legfeljebb akkor sóvárog ilyesmi után az ember, ha az, amiben él, már egészen üres. Nem azért kezdünk lángolni másfelé, mert nem volt lángolás, hanem mert már nem volt semmi. Üszök, az volt.

    Amiről ők, a kiüresedettek, az elkívánkozók, a fagyottak beszélnek, az megszokhatatlan, lélekroppantó. Szomorú, hogy eddig is viselték. Dermedt poklok, lehúzó, gyilkos játszmák. Nem, nem csak unalom. Látszatlétek, békés automatizmusok legfeljebb, szelíd kattogással, témák súlyos kerülése, csendes, folytatólagos árulás. Semmi tétje nincs, rég nincs köze az emberi teljességhez. Akinek ez elég, megérdemli. Az tartja össze, hogy egy helyre hozza kettőnk csekkjeit a postás. Közös a hitel. A gyerek ellenőrzőjébe be vagyunk írva mindketten. Sok mindenre emlékezhetünk, csak nincsen kedvünk. Értelmetlen hobbikba menekülünk, ürügyeket keresünk, nem tudunk egymással mit kezdeni. Meg az tart össze, hogy valaha, amikor még nem ilyenek voltunk, s amikor még odafigyeltünk egymásra, azt mondtuk: ez lesz, egy életre. És hittük is. Ez az ígéret és a tudat megkötött, mint a gipsz. Így praktikus. Meg lehet mondani, hogy együtt éltünk le tizennégy meg harminc évet.

    De milyet, figyelj, tedd már fel a kérdést: milyen tizennégyet, milyen harmincat? Vagy milyen volt abból az utolsó kettő vagy nyolc? Észrevettétek egyáltalán, hogy nem olyan? Vagy lassan csúsztatok bele a semmibe, nem figyeltetek, magatokat áltattátok? Hogy bírtok így élni?”

  15. Sokáig nem olvastam itt, aztán egy ideje megint, mert megint szükségem van rá. Ma nyilván nem véletlenül futottam bele, de jól tettem. Kérdeztétek, hogy “akkor hogy lehet”, ha a standard alternatívákat szétlőttük, nem tudom, az én példám szimpatikus-e, de mi szétmentünk nyolc év együttélés után, komplett különköltözéssel, viszont megbeszélve a dolgot, gyűlölködésmentesen és sokat röhögcsélve – most pedig összejárunk, randizgatunk, főzőgetünk, nézegetjük a közös gyereket, Scrabble-özünk és nem akarunk változtatni már semmin.
    Nálunk működik.

  16. Azért azt se hagyjuk ki a történetből, hogy Magyarország felnőtt lakossága nagyon rossz mentális állapotban van, kb minden ötödik embernek kötődési nehézségei vannak, minden harmadiknak volt alkesz a családjában, iszonyú sokakat parentifikáltak, még többeket vertek, szörnyű traumákat kell feldolgozni, és nagyon kevesen jutnak el odáig, hogy huszonéveikre egyáltalán valami önismeretre jussanak, nemhogy a megoldás is meglegyen. Gyerekkori sérüléseket évekig tart feldolgozni szakemberrel, anélkül meg még tovább. Eleve úgy házasodunk, hogy ott folytatjuk, ahol a szüleinkkel abbahagytuk. Évek múlva derül ki, hogy nem is szabadon választottunk.
    A házasság a legtöbb esetben elég nagy hendikeppel indul, a jó élet esélye 10 év múlva így eléggé lecsökken.
    Béla felett sem ítélkeznék, de amit ír, azok alapján passzív-agresszív játszmákat játszhatott otthon, anélkül, hogy bárkinek rosszat akart volna. Nagyon gyakori, hogy persze, persze, bólogat az ember, de már közben tudja, hogy eszében se lesz megcsinálni, odamenni, és mikor a másik számítana rá, kihátrál. Vagy megcsinálja, de abban nincs köszönet. Valahogy azt kéne megtanulni, hogy lehet úgy konfliktust felvállalni, hogy ne a másik személyét semmisítsük meg, csak a helyzetre figyeljünk. Erre nagyon kevés ember képes.

    • Te jó ég! Ezt remekül megfogalmaztad. Agyalok pár hónapja ezen a jelenségen: engem is vertek mégis ember lettem, a gyerekeknek sem árta verés jó időben. És hisz benne, amikor felveten, hogy mi lenne ha ezt elmondaná egy szakembernek, milyen volt, amikor kicsi volt és megverték… A válasz: én olyannak a közelébe se megyek. Csak eddig nem akartam elhinni, hogy nagyrésze a szüleim generációjának milyen beteg, sérült. De az a helyzet, hogy az én generációm is az…

      • De milyen ember? Én még nem találkoztam olyannal, aki elmondta ezt a mondatot (engem is vertek, mégis ember lett belőlem, nem árt a gyereknek a verés jó időben) és ne lett volna mellé beteg vagy torz lelkű, elnyomó, pocsék emberi kapcsolatokkal, számomra nem vonzó, akit sem a magam, sem a gyerekeim közelében nem akarok huzamosabb ideig látni, példaképnek meg pláne nem.
        Ja, abban az értelemben ember, hogy jelen társadalmunk keretein belül funkcionál. Azért én ennél jobb és teljesebb sorsot remélek a szeretteimnek és igazából mindenki másnak is.

      • Ha belegondolsz, a nagyszüleink (az enyémek a harmincas évek elején születtek) iszonyú traumákat hordoznak (már aki túlélte): háborút megélni gyerekként, holokausztot, nyilas rendszert, kommunizmust, kulákozást, diktatúrát, tervgazdálkodást. Gyakorlatilag kinyírták a polgári réteget, értékeikkel együtt, aki meg át tudta menekíteni, az a szememben hős. A szüleink meg (az enyémek az ötvenes évek elején-közepén születtek) úgy nőttek fel, ahogy tudtak. Nem hiszem, hogy sok családban volt nyugalom, békesség. Ezeket szívjuk mi is, és nagyon sok idő és önismeret kell, hogy ne ugyanazokban a körökben forogjunk. Aki pedig még melót sem hajlandó beletenni, úgy marad.

  17. tetszett ez nagyon, sajnos én is ezt látom magam körül igazából mindenféle kapcsolatban. van jobb meg egyenlőbb, meg rosszabb meg egyenlőtlenebb, de valahol nem ezt érzem a lényegnek az egészben, hanem sokkal inkább azt, amit az önműködő vágyról írsz. nem tartom katartikusan fontosnak, sőt valójában fogalmi képtelenségnek gondolom inkább a hatalmas nagy vágyat egy hosszú házasságban, és tulajdonképpen egyre inkább rosszul vagyok attól, hogy ez valami elvárásként jelenik meg, amin ugye dolgozni kell meg feléleszteni. jó, ha véletlenül így történik, hogy megmarad, de inkább kivételnek gondolom. valahol szörnyű, és szörnyű nagy baromság az, amit a párkapcsolattól elvárunk, és ez egyre világosabb bennem. hogy legyen lángoló szerelem, meg ne akarjunk másra nézni (kudarc az, ha akarunk, de tíz év után is, és ez valami vizsgálandó, feldolgozandó, kezelendő baj), de váljon keretté a megfelelő időben és formában, és úgy is maradjon. ez így együtt képtelenség szerintem, legalábbis nagyon kevés esetben gondolom valódinak azt, hogy ez megtörténik. valahogy elképesztő módon nem hiszek az egészben. abban, hogy a sodró szerelem keret tud lenni, vagy azzá kellene válnia, és szörnyűnek tartom, hogy az a norma, hogy minél előbb ez történjen, még egy éve sem vagyok az új csávómmal, tök izgalmas, és már az összes munkatársam azzal nyomaszt, hogy miért nem lakunk együtt. én nem érzem, hogy ami izgalmas, abból mihamarabb keretet kell csinálni. nekik vajon olyan kurva jó? szívem szerint soha többé nem csinálnám ezt az egészet, hogy normaszerű párkapcsolat meghatározott fejlődési elemekkel. akivel jó, azzal jó, a szerelmen az intézmény – számomra – csak ront. a régi barátommal is együtt vagyok, és már rég valahogy nem is értem, hogy ez az egész hogy tud gond lenni, hogy lehet bármi is tilos, hogy lehet bármilyen érzelmet keretekbe rakni, annyi egyéb keret van az életünkben. köztünk nagyon nagy bizalom van, de miért kéne előadni, hogy ugyanolyan szerelem, mint tizenévvel ezelőtt, ez az egész nem reális. arról beszélgettünk pár hete, hogy a legtöbb kapcsolat abban a pillanatban esne szét, ha az embereknek hirtelen ki lennének hangosítva a gondolataik. nagyon egyetértek azzal, hogy az ember előbb-utóbb törvényszerűen megutálja azt, aki miatt nem tehet meg valamit, amit szeretne, előbb-utóbb rabság lesz mindenképp. nem érzem kötelező érvényűnek, amit én mondok, csak nekem ne kelljen többet azt hallgatni, hogy jaj de jó, szerelmesek vagytok, mikor lesz gyerek, tudom, hogy biztos beteg vagyok, de nekem mérhetetlenül nem függ össze a kettő, engem ebből az egész intézményes párkapcsolatból, székszoknyástul, nagy napostul hagyjanak békén, álságosnak, nemműködőnek érzem, és úgy, hogy valami soha nem létezett romantikus ideált erőltettek rá minden ember hétköznapjaira. régen minden jobb volt 😃 mert abban biztos vagyok, hogy a házasságok 90%-a régen is tök szar volt, ami meg nem, az a szeretetteljes békénhagyás és nem a lángoló szerelem miatt, de legalább valahogy az az elvárás nem volt, hogy és még kurva nagy szerelem is legyen, és veled valami baj van, ha ezt nem hozod húsz évnyi felőrlő hétköznap után, holott ez egy képtelen elvárás szerintem. már az is jó, ha játszma nélkül, szeretettel, bizalommal teli kapcsolat van köztetek, sőt az az igazán jó, élhető. azt érzem, pedig még gyerekem sincs, hogy én ezt csak közelgettem, de nem, kész, nem érdekel, kiszálltam, meg akarom élni azt, ami jó, megküzdeni azzal, ami szar, de ez a hivatalossá tett szerelem téma ez engem kerüljön el, én okádok a 90%-atól, amit látok magam körül kapcsolatot, fiatalok, gyerek nélkül, olyan szintű elvárásokkal, hisztikkel, végig-nem-gondolt mintakövetésekkel, zsarolásokkal kötik le egymást, és komolyan mondom, mintha az anyámék generációja szabadabb lett volna a miénknél, mintha ezek a 25-35 évesek lennének a legrosszabbak. lehet, hogy így lemaradok arról, hogy gyerekem legyen, amit sajnálnék, de így nem, így inkább ne legyen. sajnálom, ha túl erős, ami így kiömlött belőlem, egyre inkább távolodom ettől az egész világtól, és egyre kevésbé vagyok toleráns azzal, aki a hagyományos keretekkel jön nekem, és egyre inkább azt érzem, hogy csak szépítés a kicsit egyenlőbb meg kicsit szabadabb kapcsolat, mert nem ez a lényeg, az egész elképzelés a hagyományos, monogám, szerelmi házassággal nekem bűzlik, vagy keret, vagy szerelem, azt érzem, és bocsánat, ha durva voltam, ez csak a saját érzésem, de annyira jólesett leírni végre, és én még nem is szenvedtem ebben annyit (csak keveset).

  18. Sziasztok, férfi vagyok. Tanulságos volt olvasni, élőben ritkán hallok hasonlókat, pedig fontos. Egy dolog nem tetszik: az írónak vannak tapasztalatai egy exférjjel, mégis úgy fogalmaz, hogy ezeket kiterjeszti a “férfiakra”. Mintha még rám is, nahát akkor megszólalok. Szóval ez kb olyan, hogy a nők szarul vezetnek. Igen, én is látom, hogy rengeteg nő vezet tragikusan, mint ahogy rengeteg tragikus férj és tragikus apa is van, akik logikusan tragikusan szar kapcsolatokban élnek, általában egy nővel, akinek valószínűleg szintén nincs jó dolga. És aki egyszer azt a döntést hozta, hogy épp ezt a palit választja. Az is általánosítás, hogy a csajok választanak, de ez épp egy olyan, ami nem ellenkezik a tapasztalataimmal, persze nyilván millió kivétel van. Mint ahogy férfiak is vezetnek szarul, és nők is vernek férjeket, gyerekeiket az instagram túloldalán. Hogy a faszik nézőpontja itt semennyire nem jelenik meg, azt még megértem, biztos van valahol szétszívatott apák blogja, írják meg ők. De nyilván mindenkinek rossz egy elrohadt párkapcsolatban élni, és nem osztom azt a véleményt, hogy a férfinek ez valójában milyen kényelmes, és a fenntartásában érdekelt. Senki nem érdekelt abban, hogy nyakig érő kulában éljen, még akkor sem, ha adott esetben főznek rá. Maximum nem elég talpraesett ahhoz, hogy 1. elkezdje megoldani a problémát, 2. kimásszon belőle.
    Szóval remek, hogy a történeteiket megosztjátok egymással, erősítitek és segítitek egymást, de basszameg, ne legyen már az a zsinórmérték, hogy minden nő sunyi kurva, meg minden faszi link csapodár paraszt, következésképpen párkapcsolatban csak ketrecbe zárt róka és tyúk lehetünk. Neveltetés és intelligencia kérdése, hogy képesek vagyunk a komplikáltabbá vált társadalomban kialakítani és fenntartani egy jó párkapcsolatot. Nekem pl nem sikerült, de azért nem írnám le a az összes nőt emiatt.
    És a különbségek boncolgatása közben ne felejtsük el, hogy annyi minden összeköt minket: a Nők és a Férfiak kínzó többsége ugyanúgy nap mint nap szemetet eszik, nem érez felelősséget a saját teste iránt, nem keresi a választ az élete értelmére, lassan de biztosan teszi tönkre a környezetét, kártékony vállalatok szolgálatában dolgozik, érdemben nem él demokratikus jogaival, és napi 4,5 óra tévét néz. Az ég szerelmére, miért lenne bárki is jó apa vagy anya, csodás szerető, megértő férj, vagy wonderwoman?

    • “Az író” nem magáról ír, és nincs exférje. Ha állításokat teszel a magánéletemről, ha mindenképpen az írót mint egyéni panaszkodót, magánszemélyt keresed a szövegben, hogy visszavághass (ami nem egy szerencsés, okos, elegáns döntés), akkor legalább nézz utána az életrajzi tényeknek.
      Szerintem te eltévedtél, ez itt nem a nők lapja café, soha senki nem használ ilyen szavakat se, hogy pali, pasi, faszi, csaj.
      “ne legyen már az a zsinórmérték, hogy minden nő sunyi kurva, meg minden faszi link csapodár paraszt, következésképpen párkapcsolatban csak ketrecbe zárt róka és tyúk lehetünk” nem tudom, te mit olvastál, de ez nem ezen a blogon volt. Hogy jut eszedbe ennyike megértéssel fölülről, paternalista módon beszélni a hmogénnek gondolt közösséghez? “remek, hogy a történeteiket megosztjátok egymással, erősítitek és segítitek egymást” köszönjük szépen a jóváhagyásodat, de ez továbbra sem önsegítő női klub, hanem publicisztikák és arra reakciók.
      “rengeteg … férfi” – ami jelenségről én írok, az mind rendszerszerű okokra vezethető vissza. Önkéntelenül követjük a mintázatokat, kb. 500 posztom szól erről.
      Nézd meg ezeket:
      https://csakazolvassa.hu/tag/portre
      A viselkedések be vannak ágyazva, nem egyéni döntéseken vagy jellegzetességeken alapulnak, hanem hatalmi helyzet, egyenlőtlenség teszi őketlehetővé. Egy férfi különösebb szankciók nélkül teheti meg, hogy “legalább mostantól nem kell udvarolni, van egy stabil pina, aki még ki is takarít” módon és ne érzelmi-emberi szövetségként gondoljon a házasságra, vagy legyen rendetlen.
      De értem, hogy az erre járó férfi miért ordít fel. Semmi szükség sértett kisebbségként védekezni és főleg kioktatónak lenni, pláne első kommentben. Nick mögül könnyű ám előadni az okosat, belátót, etikusat. Az elmúlt években nagyon sok szerencsétlen szakállú, játszmázó férfi írt magáról mint jóképű, jóravaló lovagról, meg bántalmazó férfiak is védekeztek itt sértett ártatlanként. Pszichopaták is voltak.
      A felülről beszélés, amelyet nem ismersz fel, részese lehet a párkapcsolati kudarcodnak. Illetve hát te is magadra ismertél. Halleluja! Vö. “mintha még rám is”, akkor biztos jót írtam. Dolgozz vele! Ne vágj vissza, ne érveld ki magad. Elbasztad, hát elbasztad, még van pár évtizeded. Akkor írhatnál így, ha én téged ismerve szmély szerint neked írtam volna ezeket e-mailben.
      “Neveltetés és intelligencia kérdése, hogy képesek vagyunk a komplikáltabbá vált társadalomban kialakítani és fenntartani egy jó párkapcsolatot.” Nem, a neveltetés sem elég, kényszerítő erejűek a hiedelmek, szankciók, az anyagiak és a hatalmi viszonyok. Nyeld le a békát: ma egy férfinak jóval több hatalma, mozgástere, mentsége van, mint egy nőnek.
      Nem írok nőkről és férfiakról általában, és senki nem írt le senkit, hanem jellegzetes viselkedési mintázatokról és okokról írok, amit mindig, a blog bő hat éve alatt következetesen magára vett az, akinek sara van. Nem keresem a kivételt, egyrészt mert nem akarok igazságot tenni, ez nem feladatom, másrészt mert a kivétel semmit nem mond a lényegről, a tipikusról, harmadrészt nem érdekelnek egyes emberek érzékenységei (ha érdekelnének, szinte semmiről nem írhatnék, folyton lavíroznom kellene, hogy ki sértődik meg).
      Ezen a blogon a lényegről és az igazságról van szó, érdek nélkül. Eleget bíráltam a lustaságot, tévénézős igénytelenséget, nemsportolást is, a gyászosan silány boldogságkísérleteket az ezomániától a műkörmözésen át a vállalhatatlan nívójú félrekefélési-társkeresési kísérletekig, és hirdetem a szuverenitást, olvasást, összefüggések felismerését, érdekmentes emberi kapcsolatokat, őszinteséget. Fel kéne állni a kanapéról, befejezni a gyerekes hobbikkal és kütyükkel való időelbaszást, megborotválkozni, csak minőségi termékre adni ki pénzt, jó döntéseket hozni, emberként viselkedni.

      • Kedves Csakazolvassa,
        Köszi a részletes választ, az utolsó két bekezdést különösen megsüvegelem, mert okos és őszinte beszéd. Ezt az egy posztot olvastam és a hozzá tartozó kommenteket, erre reagáltam, a blog tárnáiban, nyelvezetében, a szerző életrajzában még valóban nem merültem el. Konstruktívan próbáltam reagálni, sajnálom, ha felülről beszélést láttál benne. Én a válaszodban érzem ezt kicsit, dehát te vagy itthon. És persze, hogy van saram. Van, akinek nincs?
        Olvasok majd még, extrém esetben kommentelni is fogok, de előtte biztosan előveszem a szinonima szótárt, hogy a féfi és nő főnevek adekvátabb megfelelőit használhassam.

      • Köszi, hogy önreflektív vagy.
        Szinonimaszótár: megy az neked anélkül is. A szóhasználat miatt azért szóltam, mert lekezelő, igénytelen és tárgyiasító, illetve olyanokat írtál előtte is, amelyek lerángatnak engem, az én okos, meg nem alkuvó, eszes blogomat az egyszeri kis wannabe nlc blogolók közé.
        “a szerző életrajzában még valóban nem merültem el” ez se kötelező ám, csak így puszta sztereotípia azt gondolni, hogy én is elváltam (ami szintén nem volna gond), ÉS ezért állítom, amit. A publicista nem csak, sőt, főleg nem magáról ír.

      • “sajnálom, ha felülről beszélést láttál benne” kb. úgy hatottak a soraid, hogy “ti itt nők csacsogtok, általánosítotok, leírtok minket, de szerencsére erre jártam és én rálátok, ne ragadjatok bele ebbe”
        Nem ragadtunk bele, neked van mit olvasnod, elmélyedned – ha érdekel. Senki nem akar téged (pont személyesen téged) meggyőzni, te csatlakoztál.

    • Szia! A “nem elég talpraesett” kifejezésen picit mosolyogtam, mert picit naivnak és átgondolatlannak tűnik. Itt, a blogon évek óta cizelláljuk, hogy rendszerszinten, társadalmi szinten, gyakorlatilag minden szinten mik az okai annak, hogy férfiak és nők csak nagyon speciális helyzetekben, nagyon komoly melóval, nagyon tudatosan képesek úgy együtt élni, hogy jó legyen, méltó legyen, hosszú távú legyen.
      De igen, férfiak nagyon is érdekeltek abban, hogy a számukra sem boldogító kapcsolatokban benne maradjanak, mert belekényelmesedtek, mert sokkal jobb egy nőn élősködni, mint egyedül megoldani az életüket és újratervezni. Benne voltam, és nagyon nem egyedi a történetem.

      • És mert jobb-híján-kielégülési-eszköz és gatyamosás, plusz világ előtt rendezett család látszata akkor is van, és a gyerekek sem vetik meg aput annyira, mint ha vállalja a konfliktust.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.