mikroagressziók

A cím nem fog mindenkinek tetszeni, na de ők nem is akarják megérteni, mi minden rejtőzhet a szavaink mögött. Az ilyen elemző posztokban mindig éles vagyok, mögénézek a láthatónak, azt mondom ki, ami csak érzékelhető, nem nyilvánvaló, de romboló. Nem azért, mert rosszindulatú vagy eleve gyanakvó volnék, hanem mert kiismertem a stratégiákat, mert nagy dózisban kapok nem őszinte megkereséseket, mondatokat, elkenéseket, a szókimondásomért szankciókat, fagyott légkört, nem-profi viselkedést (olyantól, akinek az a muinkája), és ezek jól leírható mintázatokat követnek. Mindez népszokás, egymástól tanuljuk: a manipulációdat nem te találod ki. A manipulációd egy picike, fel sem ismert agresszió a másik ellen.

Van az erőszak nagy köre, számos fajta megnyilvánulása, ennek mindig alapja, háttere a hatalmi különbség. Van nyílt erőszak, van erőforrások egyenetlen eloszlása, státuszbeli egyenlőtlenség és visszaélés, és vannak a rejtett, finom manőverek. Csak az utóbbiakról írok most.

Nem tagadom, hogy a rendszerbe ágyazott elnyomás, vagy interiorizált elnyomás és a mikroagresszió fogalmait részben a fat acceptance mozgalomtól veszem, akik szerint mikroagresszió például, hogy ők boltokban nem kapnak a méretükben ruhát, csak online, vagy ha az eéőadóteremben nincs karfátlan szék, vagy hogy az orvos kezelés, gyógyszer helyett a fogyást javasolja nekik. Na de nem kell ostobaságokkal megtölteni az amúgy értelmes, jól használható fogalmakat. Másrészt egyik alapolvasmányunk*, Luis Bonino és Szil Péter könyve, a Hétköznapi hímsovinizmus (spanyolban: mikromacsóságok) is hasonló méretű mulasztásokról, figyelmetlenségekről, nem tudatos manőverekről ír.

Tegnap volt itt egy érdekes beszélgetés. Könnyű felismerni a manipulációt, ha a kommentelő élő paródiát ad elő, hisztizik, támad. A kommunikációs trükkök általában sokkal kevésbé egyértelműek.

Ahonnan én megfogalmazom, hogy mi ártalmas, mi manipulatív, ahonnan a beszélgetéseinket nézem: az egyenlőség és az érettség. Te is, én is. Nem kell félni, mást mondani, mint ami van, virágnyelven fogalmazni, tagadni és elhallgatni. Mindenki bírálhat, észrevételt tehet, nincs sértődés, hiszti, megtorlás, és mindenki bírálható. Van hatalmunk, szavunk, lehetőségünk, tudatosságunk mindkettőknek.

Persze lesznek, vannak különbségek abban, ahogy az emberekre tekintünk, ahogy velük bánunk, nem kell mindenkivel nyíltnak sem lenni, sőt, érintkezni sem. De egyrészt van egy minimum, ami mindenkinek jár, másrészt a különbség ne hatalomból, eredendő, szentként tisztelt tekintélyből, vagy kőbe vésett alacsonyabbrendűségből származzék, hanem például teljesítményből, egyéni szimpátiából.

Mi kinek a dolga? Mennyire legyél jó fej? A magánéletedben és a szabadidődben nem kell társadalmilag igazságosnak lenned, mindenkivel beszélgetned, időt szánnod rá, hasfájásával foglalkoznod. Gyakran előfordul, hogy levakarhatatlan kommentelők megfordítják a helyzetet, és az innen vett szempontokkal, érvekkel panaszolják nekem, hogy pont én vagyok ellenük agresszív. Nincs jogod magad ráerőltetni másvalakire, nem dolga kedvesnek lenni veled, joga van a határaihoz.

A munkahelyi struktúrában vagy mondjuk nyelvtanárként azokkal, akik hozzád járnak, korrektnek kell lenned mindenkivel. A nyilvánosságban, közfeladatot ellátva, hatalommal is élve pedig maximálisan egyenlően, tisztelettel, személyválogatás nélkül kell viselkedned, joggal róják fel neked, ha nem teszed. Egy politikus nem mondhat szónoklatot szimpátiaalapon, nem beszélhet az esetleges érzelmeiről és nem teheti meg, hogy nem fogad a fogadóóráján valakit, csak mert nem tetszik a pofája. (Mielőtt bárki felvetné: a blogom nem fogadóóra, nincs ilyen vállalásom.) És akit szeretsz, akire igent mondtál, azzal pedig a maximálison is túl legyél korrekt, bölcsen engedj, vigyázz rá. (Nagyon nem pártolom, hogy a világnak a teljes családodat és a befolyásos férjedet lobogtatod, zsebre teszed az előnyöket, nem mersz konfrontálódni, itt meg névtelenül szidod.)

És senkivel sem viselkedhetsz játszadozva, sugallva, célozgatva. Nyíltan mondj nemet is.

Ez a képesség, hogy csakis egyenesen, magadat vállalva, érthetően kommunikálsz, csak akkor működik, ha nem vagy infantilizáló, utált, unt, menekülős, be nem vallottan szar kapcsolatban a másikkal.

A mikroagresszió a kommunikációs helyzetekben mindig sémákon, észrevétlenül elsajátított mintákon alapul. Sokan azt hiszik, hogy olajozzák ezekkel a beszélgetést, segítőkészek, kedvesek. Másokból a tehetetlenség, a figyelmetlenség beszél.

Ezért most nem annak adok tippeket, akit a mikroagresszió ér, hanem annak, aki elköveti.

Nem meghallani a másikat, elterelni a szót

Ha valaki olyat mesél el, ami számodra tabu, nehezen kezelhető, furcsa, akkor úgy teszel, mint ha el se hangzott volna, és másról beszélsz. Egyszerűen süket fülekre talál a másik, nem reagálsz érdemben.

Mit tehetsz?

Látod, hogy neki fontos a téma? Akkor reagálj a szavaira. Megijedtél, hogy valamit vár tőled, tehetetlennek érzed magad? Nem kell melléállnod, ne is hagyd, hogy belehúzzon az ügyébe. De fejezd ki az együttérzésedet, vagy csak azt, hogy tudomásul vetted, amit mond. Sokszor ennyi elég. Azt is kifejezheted, hogy neked ez a helyzet nehéz, vagy hogy nem vagytok olyan viszonyban, hogy veled beszélje meg az aranyerét. Csak mondj valamit! Süket fülekre találni megalázó lehet.

Rohadt idegesítő és sértő az is, amikor valaki elmond valami fontos eseményt, feldúlt állapotában, amelyben szerepel egy doboz 20 százalékos tejföl, és akkor te “jut eszembe” alapon elmesélsz egy kacagtató történetet a kiszakadt tetejű tejfölről. Ez azt mutatja, hogy nem figyelsz a másikra. Ha élete szerelmének nehéz történetét mondja el, arra ne mondd el te is a te nagy szerelmedet, hanem adj neki időt, figyelj, kérdezz. Ez most kinek az ideje, beszélgetése? Lehessen nála a labda, máskor úgyis nálad van. Ne használj senkit egyoldalúan!

Átfogalmazni és ezzel átértelmezni

Így lesz konfliktus, vita abból, ha valaki egy visszaélésről beszél, amit ellene követtek el. Mindig valami bajod van. A múltkor is volt ez az ügyed. Ezzel voltaképpen azt fejezed ki, hogy nem hiszed el, amit mond. Nem amiatt van ügy, aki szóvá teszi, hanem amiatt, aki elköveti. Ha átfogalmazod, akkor megvonod tőle az empátiát.

Túlzó, pejoratív szavak használata: rámripakodott (valójában megkért valamire), kiakadt, balhézott (szólt valamiért). Ne túlozz! A semlegesség gyönyörű.

Mit tehetsz? Használd azt a szót, amit ő, vagy hasonlót, szorítkozz a tényekre, és kerüld azt, hogy őt minősítsd. Legyél tudatában, melyek a terhelt szavak. Ha nem hiszel neki, azt is megmondhatod. Aki arról beszél, hogy nehéz neki, vagy bántják, az – ha ezt nem mellébeszélős kifogásnak használja – nem panaszkodik, nyavalyog és meg van sértődve, hanem egy fontos problémát jelzett. Mindez persze csak akkor igaz, ha neked dolgod a problémát kezelni, mert például a főnöke vagy anyja vagy, ne hagyd, hogy traktáljon vele, ha nem kedveled és nem is dolgod ő.

Bagatellizálni

Mindenkinek nehéz a beilleszkedés vagy Gyakori az ilyen, mással is előfordul.

A valóság: semmi gond nem lenne, őt egy konkrét dolog zavarja. Most mondta el, arra vár választ. Lehet, hogy veled van baja, ebben az esetben cinizmus az, hogy hát sajnos, nehéz az élet vagy hogy ez csak félreértés. A nem nagy ügy féle állítás sem vigasz, igen sértő, azt mutatja, nem veszed komolyan.

Mit tehetsz? Most tied a terep, nem segítek.

Öndefiniálni, te jó ember vagy és helyesen cselekszel, MIKÖZBEN az illető azt teszi szóvá, hogy nem vagy olyan, vagy hogy akármilyen is vagy, nem kér belőled:

Én mindig komolyan veszem az ilyesmit.

Nem szoktam senkinek tartozni.

Ezzel tagadod, amit állít.

Én ezt csak segítőleg mondom, nincs bennem semmilyen rosszindulat.

Mit tehetsz? (Megint válaszold meg te!)

Bevetni a “mi már rég itt vagyunk, ismerjük a viszonyokat, majd megtudod te is” mondatot.

Ez valójában hatalomdeklaráció, azt sugallod vele, hogy az újnak kevesebb a joga, lejjebb van a hierarchiában.

Mit tehetsz? Ne mondj ilyet, egyforma joga van neki is, semmire nem hatalmaz fel az, hogy te már régebb óta vagy ott.

Amikor tenni kéne valamit, akkor az életedről mesélsz

Be kéne fizetni valamit, erre te elpanaszlod, hogy megint nem fizetett tartásdíjat az exed. Megmagyarázhatod a nehéz helyzeted, de előtte mondj ki egy rövid mondatot, ami valódi válasz arra, hogy mikor fizetsz. Ne kibúvó legyen.

Mit tehetsz? Mondd meg, ha épp nincs pénzed, vagy ha nem szeretnéd igénybe venni azt a valamit, mert így korrekt. Ne arról beszélj, hogy az a valami milyen sokba kerül!

Bármi kapcsán arról beszélni, hogy te azt jól ismered/unokaöcséd/bejáratos vagy oda

Ne használd a másikat arra, hogy a fontosságodat bemutasd. Ha ismersz híres embereket, erről hallgass, semmilyen információértéke nincs. Erről külön poszt is volt:

portrék 8.: aki mindenkit ismer

Éreztetni valakivel, hogy segítségre szorul

Majd segítek szívesen! Ha nem kér a segítségedből, nem fogadja el, akkor pedig tüntetőleg levegőnek nézed. 

A segítség lefele van. Azt deklarálod vele, hogy bennfentes vagy. Ha nem kérte, nem egyértelmű, hogy problémája van, inkább ne!

Mit tehetsz? Ne tegyél ilyet. Hagyd békén, ne árts, ne okoskodj körülötte.

A gonosz dicséret

A másik témáit emlegetni, kíváncsiskodni, megdicsérni, de egy kicsit úgy, hogy értse, hogy nem tartod sokra. Színtiszta manipuláció. Tudom, hogy ezzel tele az összes szomszédasszonyos tévésorozat, de egyáltalán nem vivcces, ellenben genyaság. Sem az irigykedésben, sem a sunyi pletykában nincsen semmi vicces.

Fogyózol? Látszik! – amikor mondjuk futott egy félmaratont.

Mit tehetsz? Dolgozz az önismereteden!

Túlzástól óvni, aggódni

Ez a te sportmániád… nem félsz, hogy lesérülsz? Mi lesz a gyerekekkel?

Vigyázz ezzel a koplalással.

Tudod, hogy ez úgy hat, mint valami átok?

Mit tehetsz? Ismerd fel magadban, ha nem érdekel igazán a témája. Nem kell udvariasan megdicsérni, másokhoz csatlakozva sem. Ne aggódj érte, felnőtt ember. Ne legyél normatív. Ismerd fel magadban azt is, ha nagyon is érdekel, mert te is szeretnéd valójában azt, amije neki van, de ő maga azzal szembesít, hogy te ehhez kevés vagy.

* A másik a Mérgező szülők, Susan Forwardtól.

25 thoughts on “mikroagressziók

  1. Bagatellizálás: nehéz… mert persze, hogy nem lenne szabad lekicsinyleni más baját, értelmetlen és buta is, hogy ha ö egyszer azt éli meg, hogy ‘úgy van’, akkor én azt mondjam rá, hogy ‘nem is úgy van’. Más személyes érzéseit, egy adott szitu megélését nem írhatja felül egy ‘de általában’ vagy ‘mások…’ Ugyanakkor tuti, hogy én is bagatellizáltam/-ok sokszor pl. mert nem igazân tudom, mit mondjak, amikor valaki elmeséli egy személyes élményét, amihez nehéz viszonyulnom, ha velem még sosem fordult elö hasonló. Mondhatom persze, hogy ‘sajnálom, hogy ez és ez történt veled’, de vajon több ez egy üres frâzisnál, ha a valóságban nem érthetem meg, mert sosem tapasztaltam? A bagatellizás persze lehet, még rosszabb, de a legtöbbször nem rosszindulat, hanem valamifële béna vigasztalási, jobbkedvrederítési szándék rejlik mögötte.
    Öndefiniálàs: nem kérni belölem lehet. Bírálni valamilyen konkrét cselekedetemet – vagy annak hiânyât – is. De hogy másvalaki minösítgessen, hogy én ilyen vagy olyan vagyok, na, abból én nem kérek.

    Kedvelés

  2. Múltkor egy tanári csoportban felvetődött a pályán maradtak és a fizetés viszonya (jobb lenne a helyzet emberileg is, ha lehetne tanári fizetésből családot fenntartani), és páran, akik naivan azt hittük, mindenki ezt gondolja, nagyot koppantunk. Az egyik kolléga szóhasználatában az szerepelt, hogy neki megfelelően magas a fizetése, és dolgozik vidéki iskolákkal is (innen sejtettük, hogy tanfelügyelő vagy szakértő vagy minősítő), ahol sokkal kevesebbet keresnek, és mégse csinálják a MŰSORT. Szerintem ha személyesen beszélgettünk volna erről, kihozta volna belőlem az állatot. Szerintem az is agresszió, ha valaki elért már bizonyos szintre, és totál elfelejti, milyen volt lejjebb, és ha valaki ezzel bosszantja, az műsort csinál feleslegesen. Mert neki már jó.Ezért a többiek fogják be a pofájukat.

    Egyébként barátnőimmel szoktunk néha panaszkodni piszlicsáré ügyek miatt (én igyekszem már egyre kevésbé ezt tenni egyébként), de mindig megjegyezzük önironikusan, hogy ezek tulajdonképp jóléti problémák. De csak a mini bosszankodásaink számítanak ide.

    Kedvelés

  3. Annyira nehéz megtörni a generációs vonalat. Hogy áttoljuk a hatalmaskodást a nálunk gyengébbekre, amikor már nem mi vagyunk a legalján. Gyűjteni a megfelelő mondatokat, nyakoncsípni ha mégis belecsúsznánk, és megállni, hogy ne legyen elég jó a kényelmes, megszokott. Majd elviselni, hogy ezt a hatalmaskodók kritikaként élik meg, és nem földbetiporni őket, mert az olyan egyszerű lenne. Közben tudatosítani, hogy ettől nem leszünk szentek, csak hozzuk az alapvető emberi minimumot.

    Kedvelés

    • Hát… magyar vendéglátóhelyeken, vagy bárhol máshol Európában bajban lenne. Vagy lelógna a fél teste a székekről. Vagy összetörne alatta egy bárszék, ha fel akarna mászni. Vagy csak olyan helyekre mennek otthon is, ahol van kanapé? Van kollégám, aki tényleg nagy: brutál módon el van hízva, de sose panaszkodik, együtt él a problémával. Fogalmam sincs, miért nőtt ekkorára, nem is fogom sose megkérdezni, de mikor lihegve lépcsőzött mellettem múltkor, megkérdeztem, miért nem kéri, hogy lent legyenek az órái. Azt mondta, jólesik a mozgás.

      Kedvelés

      • A minap színházban voltam egy brutálisan elhízott ismerősömmel. Nagyon magas és irtó kövér is, fogalmam sincs miért. A mögöttünk levő helyen egy hatvanas pasas a feleségével puffogott hangosan “minek engednek be ilyeneket”, “szép vágásérett jószág”. Elképesztően bunkó volt, az ismerősöm süketnek tettette magát. (Én nem, elképedtem hogy hogy meri ezt megengedni magának. Kissé ingerülten felajánlottam, hogy cseréljen egyikünk velem helyet, nem éltek vele hanem elsunyítottak)

        Kedvelés

      • Szerintem nagyon fontos, hogy kapjanak akár éles visszajelzést azok, akik ilyen aljas megjegyzéseket tesznek.
        Másrészt a “nem férek be a színházba, problémáim vannak” szintén visszajelzés. Nem tudom, tehet-e ellene, tehetett-e az elhízásról, azt sem, hogy eisk ez neki (tehát beszólogatás nélkül amikor a valóság csapja pofán). de vajon mi történik egy olyan világban, amelyikért az FA-k küzdenek, ahol nemhogy nem szól be senki, de rengetegen vannak kóros elhízottak, reprezentálják őket a filmek, és van akkora szék, kapható XXXXXXXL-es póló, minden olyan, mintha ezzel enm volna semmi gond? Vajon ez hogy hatnak a járványszerű elhízásra? (Elvi a kérdés, mert több tényező van.)

        Kedvelés

      • Biztos hogy brutál kényelmetlen volt a szêk, és szar az êlet ekkora súllyal (ês van viszonyítási alap, ha más nem a többi mozgêkonyabb szülőtárs) De úgy gondolom ennek a beszólásnak nem volt helye, vadidegenek voltak. Egy ugyanekkora méretű fêrfiek sosem szóltak volna be. Nem ertek semmilyen formában egyet a kövérmozgalommal, de az ilyen primitiv beszologatasnak se. Beszól nekik az élet amint felkelnek reggel, vagy ha tükörbe néznek.

        Kedvelés

  4. T.Gordon évtizedekkel ezelőtt írt ezekről: ő “közléssorompóknak ‘”hívta, akkor használjuk (mindenki), amikor a legkevésbé se értjük a másikat, nem halljuk, hogy mit akart mondani, neki mire van szüksége, mit érez. Sokszor már az első és második mondata után megakasztjuk a másik (valódi) mondanivalóját egy-egy klasszikus közléssorompóval…Nem “érteni””, hanem legyőzni” akarjuk a másikat, nem problémát megoldani, hanem megsemmisíteni a probléma-felvetőt, irányítani a másikat, fölébe kerülni…anélkül, hogy egyértelmű lenne önmagunk számára (is) mi az eredeti probléma, és nekünk mi a problémánk azzal, amit mond a másik: helyette inkább gyorsan közlünk a másikról: címkézünk, megoldást közlünk, vagy egyszerűen elterelünk …
    (talán üres-nagy általánosságnak tűnhet, amit mondani akartam, de így volt a legrövidebb:)))))

    Kedvelés

  5. Áhh, nagyon sokáig tartott, mire sikerült pontosan fogalmaznom, mi a bajom egy barátom viselkedésével… Iszonyúan viszkettem tőle, de nem tudtam, miért, hiszen sosem volt bunkó, éppen ellenkezőleg: folyton dicsért, aggódott értem, minden(em)hez volt egy-két pozitív, megerősítő (vagy ha valami gond volt, akkor pedig együttérző) megjegyzése. De MINDENHEZ. Egy idő után kerülni kezdtem a vele való kommunikációt, végül átmenetileg, de meg is szüntettem… Ő magáról nem is igen beszélt, mindig én voltam a téma, egy idő után ez baromi zavaró.

    Lehet, hogy nem pont a témát érintem, de határozottan erőszakosnak látom most már (sok bosszankodás és a bűntudat letétele után) ezt a fajta kommunikációt… Bekebelez. Nincs éned, önállóan nem létezik, csak a másik értelmezésén, minősítésein keresztül. Tudod, amikor már nem mersz mondani semmit hétköznapi, egyszerű kérdésekre, mert jön a “hűha” meg a “jaj, szegénykém”. Pedig én sem nem hős, sem nem áldozat akarok lenni, csak én. Annyira nem bonyolult. (Ennek a másiknak nem nagyon van élete, az lehet a gond… De ez csak tipp.)

    Kedvelés

  6. Bagatellizálás: amikor gyerek voltam, apám volt a jobbik fej szülő, anyám kizárólag ellenséges volt velem, apám pedig ilyen elnéző, kedves leszarással viseltetett irányomban, de néha amúgy törődő volt, foglalkozott velem, játszott velem, mutatott könyveket, ilyesmi. Ugyan a jelenlétemben sosem állt mellém, egységfrontot képezett anyámmal, de néha hallottam a vitáikat a zárt ajtó mögül, és gyakran igyekezett védeni engem.Szóval ő volt a jófej szülő. Csak ez a bagatellizálás… sírva panaszkodtam neki (áltsuli), hogy hogy hogyan szadiznak a többiek, sokan, folyamatosan, például így (sztori elmesélve) meg úgy, nem tudok mit tenni velük, tanár nem segít, nem is akar különösebben, így nyilván nagyon könnyű rejtve csinálni, ha meg kitörök és csinálok valami durvát reakcióként, akkor én kapok büntetést, azt mindjárt észreveszi a tanár, de a szadizó is megy árulkodni azonnal. Szóval rossz nekem. Volt, hogy azt javasolta, hogy igyekezzek ne is törődni velük, ha látják az emberen, hogy sugárzik belőle az erő és a leszarás, akkor nem kötnek bele. Próbáltam, de nyilván pont úgy néztem ki, mint egy áldozatnak való, aki próbálja, meg egyáltalán, nem értem mit gondol, honnan vegyem ehhez az erőt. Mondott még olyat, hogy ne aggódjak, még pár év, és kinövik, abbahagyják. Úgy öt-tíz év, és vége lesz. Az fel sem merült, hogy aktívan tegyen valamit.
    Aztán volt egy olyan, ekkor már úgy tizennégy lehettem, az egy különösen durva sztori volt, már illetve nem is sztori, kb az egész életem mélyponton volt, voltak részletek, de tényleg nagyon rosszul éreztem magam. Hisztérikusan bőgve meséltem neki, ő volt az egyetlen ember, akinek mesélhettem, kedves volt, végighallgatott, figyelni látszott.
    Aztán a reakció, annak egy része: mosoly, kis nevetés: milyen kis aranyos problémáid vannak… majdhogynem tetszett neki, cukinak tartotta. Mert a felnőtteknek vannak a komoly problémái, a gyerekeké meg ilyen kis aranyosak, komolytalanok. Adott még tanácsot is. haszontalanokat persze, kb hogy álljak ki magamért, legyek laza és kemény, csináljam jól a dolgokat, azt pedig nyilvánvalóvá tette, hogy anyám ellen nem fog védeni. (ő akkoriban eléggé durva volt.)

    Szóval, ez volt az apám, amíg még jófej volt. Neki általános hozzámállása volt a bagatellizálás. Talán azért is, mert eleve anyámat választotta (ő volt a párja, jó szövetségesek voltak sokáig), és ha anyám utál és szerinte minden, ami engem ér, az én hibám, illetve a magánéleti problémáimat nekem kell megoldani, akkor apámnak valahogy fel kell oldania a kognitív disszonanciát. Vagy ilyesmi. De bakker, akkor is… nincs gyerekem, talán még lesz (bár kicsi az esély), és egészen biztos vagyok benne, hogy ilyet nem fogok csinálni vele. Negyedilyet sem. Úgy általában, ez is egy örökség a gyerekkoromból: nagyon igyekszem, hogy ne viselkedjek így emberekkel. (szerintem sikerül, gondolom én másik fajta hibákat követek el)

    Kedvelik 1 személy

    • “a magánéleti problémáimat nekem kell megoldani” úgy értem, általános hozzáállás volt nálunk, mondjuk 10-12 éves korom felett már egyértelműen, hogy nekem van a “magánéletem”, iskolában, emberekkel, barátokkal, ellenségekkel, ez az én dolgom, a magánéletem, nekik semmi közük hozzá, ők felnevelnek, van kaja, szoba, meleg víz, könyvek, iskolafelszerelés, játékok, (és megfelelő mennyiségű tiltás, hogy ne érvényesülhessenek a rosszgyerek-hajlamaim), innentől minden biztosítva van, cserébe nőjek fel normális emberré és közben mindenek felett hozzak jó jegyeket. Kb ezért vagyok “fizetve”, a jó jegyekért. A magánéletemet meg nem tartozik rájuk.

      Kedvelés

  7. Már egy ideje bennem motoszkál ez a poszt, és bár általában csendesen olvasok és reflektálok, most sikerült összerakni egy-két dolgot, amihez köszönöm a felületet!
    Egyfelől rávilágított arra, hogy sokszor problémásan, sőt erőszakosan, kommunikálok, ami szerencsére sokat fejlődött az elmúlt évtizedben, de sajnos még most is beleesek a saját példát hozok/segítek/bagatellizálok problémába (valahogy fölényszerzési-erőfitogtatási dolognak tűnik, ami inkább gyengeséget mutat). Most próbaként igyekszem erre jobban figyelni, főleg új ismeretségeknél. Néha úgy érzem, ez egy önvédelmi mechanizmus: inkább magamról beszélek, nehogy valami olyat mondjak, ami megbántja, illetve a jó tanács hivatott elkendőzni azt, hogy én se csinálom jobban. A bagatellizálás pedig a leghatékonyabban örökített dolog ever.
    A saját hibáim mellett viszont kicsit érzékenyebbé tett a kívülről érkező mikroagressziókra is, és segített kifejezni az ezzel kapcsolatos sejtéseimet. Például azt, hogy mi is az, amit nagyon nem bírok egy közeli családtag kommunikációjában, ami eddigi megfigyeléseim alapján főként a női hozzátartozókra irányul jobban (ez valami maszkulin felülkerekedős alfaja a mikroagressziónak). Említsük csak a klasszikus “miért nem mosolyogsz?”-ot, amire még nem sikerült frappáns választ kidolgoznom (szívesen fogadnék ötleteket). Vagy azt, hogy mindenkire rá tud tromfolni, és jobban tudni, ami a gyengébb hangúakat hitelteleníti és marhára megnehezíti a civilizált vitát. Egy rövid, célzott megfigyelési időszak után megkérdeztem a férjemet, hogy észrevette-e, hogy e családtag hogyan szorítja háttérbe főként a nőrokonokat és a fiatalabbakat, aki erre azt mondta, hogy még nem tűnt fel, de lehetséges. Bár nem kell napi kapcsolatban lennünk, és tudom, hogy esélytelen hatvan felett embert nevelni, bánt, hogy nagyon fel tud húzni az esetenkénti tehetetlenségérzésem, nem is magam miatt, hanem a mindennapos elszenvedők miatt, akiknek ez a norma.

    Ui.: nem ide tartozik, de nagyon hálás vagyok a sporttal kapcsolatos írások motiváló hatásáért, már az edzőteremtől tíz méterre megcsap a hangulat és elmúlik minden szorongás.

    Kedvelik 1 személy

    • Meglep, mennyire önreflektív vagy, neked ezek a szövegek jól működnek akkor. Nagyon, nagyon-nagyon kevesen képesek erre inkább erőből nyomatják a másoktól vett, biztoságos, jól hangzó sémákat (amelyek nem működnek nála sem, csak azt mondja), vagy zavarodottan hallgatnak, nem is értik a szöveget, az igazi állítást, mert én bonyolultan írok (van, aki írja is, de a többség be nem ismerné, csak a témával, a hívószóbval kezd vitázni).
      saját példát hozok” ó, igen. Pedig az az illetőt nem érdekli, rá kéne figyelni, őt a maga aktuális baja érdekli, nem a te még érdekesebb történeted. Kicsit olyan ez, hogy megvan az ürügy, mondok én is gyorsan valami hasonlót, és abból kiderül, milyen remekül megoldottam, veled szemben…
      “miért nem szarod le” ez is kedvencem, az egészet azért mondom, mert, látod, nem szarom le, te se szarnád, csak veled nem történik ilyen, ami történik, azt meg felfújod. De nem, nem életem témája, nem vagyok ideges se, csak elmesélem, mert mesélhető anyag.
      Jaj, a rokon kellemetlen lehet.
      Sportmotiváció: most jön csak igazán! Fotók, új projekt.

      Kedvelés

    • “saját példa”: tegnap. Viszonylag új ismeretség. Mondom neki, hogy a gázszolgáltató egy négy órás időablakot adott meg, hogy majd akkor valamikor jönnek átvenni a gázórát, és ez kellemetlen, mert nem lakunk még a lakásban, és nincs még ott az internet, nem tudunk onnan dolgozni, holt idő. Erre: hát őneki meg képzeljem el, hogy amikor kiszámláztak csak úgy plusz kétszázezer forintot, és akkor… hosszú, bonyolult történet. Tényleg nem azért, de hogy jön ez most ide? Ennyire az kell neki, hogy egy ilyen apróság esetében is csakazértis róla szóljon a beszélgetés? Muszáj, hogy neki két zsiráfja legyen otthon, vagy hogy is volt az?
      És hát az a helyzet, hogy ezzel nem annyira engem bosszant, mint amennyire bemutatkozik nekem. Én elkönyvelhetem, hogy na, akkor vele se fogok úgy különösebben összebarátkozni.

      Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.