*
Ezen a szövegen kellene dolgoznom, húznom, egységesítenem. De most húsz perc alatt le kell fordítanom egy cikket, aztán öltözöm, kiviszem a kutyát, és megyek, na, hova megyek, el se hiszitek: Kozma Szilárd újabb vádaskodása miatt, az idei második feljelentései miatt tanúskodni a bíróságra. Az elsőt már harmadfokon is megszünettték.nagyon fáj
Hát akkor. Nem sírok most, de émelyeg mindenem, hogy erről írok. Mintha másnapos lennék.
Nagyon fáj.
Vagy csak kicsit? Ezt sem tudom néha. Elfáradtam, inkább nem gondolok rá.
S hogy fájhat anyámnak, hogy én ilyen rossz, háládatlan leány vagyok. (Igen, Tompa Andreát olvastam éjjel, az a kialvatlanság oka is.)
Mert ő ennyit ért ebből. Hogy velem nem működik valami, és nyilván én vagyok a rossz.
Én nem várom, hogy az olvasóközösség feloldozzon vagy megértsen, nem ezért írok. Tudom magam, tudom, mik a cseh tévtanok. Tudom az okaimat, nincs szükségem megerősítésre.
De meg akarom írni, mert tanulságos. És mert fáj. És ami fáj, azt megírom, és akkor megszilárdul, ami lávaforrón hömpölygött.
Azt is tudván tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel.
Mivel is? Én gyakorlatilag teljesen megszakítottam a családommal a kapcsolatot. Ez a tételmondat. Ami ebből nagyon fáj, az anyám, mert én szeretem az anyámat – csak nem vagyok képes őt elviselni. Percekre sem.
Sértően, lehúzóan és elnyomó módon más az értékrendjük. Ők mind és én. De mindenhol ez van. (Biztos én nem tudok viselkedni.)
Ők (a többiek, még a sógornőmék is) mindig fontosabbak, onnan kezdve, hogy a szavuk fontosabb, csak az övék számít. Akkor is, ha a férjem haldoklik, és mindig az ő főztjük, műkörmük és gyerekük a csodálatos. Én vagyok a mostohagyerek. Ha én OKTV-n leszek második vagy lediplomázom egyetlenként, vagy könyvem jelenik meg, akkor is, láthatatlan vagyok.
Ma már tudom, hogy ez a helyzet, és hogy ez nagyon durva.
Mi soha nem veszekedtünk. Én csak apámnak kiabáltam egyszer. A testvéreim és családjuk, még a jobbindulatúak is, ugyanúgy néz levegőnek, mint a zugligeti szülők, még a jobbindulatúja is. És ugyanazért. Mert ki mertem mondani, mi történt, hogy erőszak van, hogy erőszakot követtek el ellenünk, és pártolják ezt az erőszakot. És főleg: megírtam. Némaság, kiközösítés.
Senki soha nem mondta: Éva, nem jó ez így, üljünk le, beszéljünk. Elmebetegnek tartanak, hazugnak is talán. Anyám biztosan. Egyszer a legidősebb bátyámból itt nálunk kibukott minden vád, dühös, fojtott félmondatok, ami a sógornőmtől származik (úgy nézett rá: de hát ezeket te mondtad). Hogy én fölényes vagyok, kioktató (ezekkel, hogy ne tévézzenek meg videójátékozzanak véres vizuális világban a gyerekek, köztük az enyéim, meg persze /ez önkritika/ biztos élőben is blogolok, oktatok, ez a gond, ők nem olyan tanultak), és hogy ők rengeteget segítettek. A sógornőm csitítgatta, kente el. Nem kell azt nekem megmondani.
És hát mindhárom bátyám, szépen kereső, erős emberek, az évtizedek alatt rengeteg pénzt kapott anyámtól. Egy összegeket. Mindig, ha kellett. Ettől nyilván jobb a viszonyuk. Én nyomorogtam. Nem volt, nem lett kocsim, hitelem. Aztán meg befutottam, elkezdtem jól élni. Ez is ott van köztünk. Én alkalmanként kaptam, nem kértem, nagyon rég nem. És mindig felróva, keservesen emlegetve. Spóroljak! A maga sorsát szánta nekem anyám, a fiatalkorit. Aki nem jutott el színházba, nem volt szép ruhája, és nem is akart. Minek az.
Az apám egy durván manipulatív, személyiségzavaros, okoskodó, lenyomó bántalmazó, aki mind az ötünk életét, tehát a három bátyámét, az enyémet és az anyámét is megkeserítette, örök némaság, nyomasztó jelenlét, hatalomfitogtatás, ordítások, törés-zúzás, bátyáim verése. Az én orromat is eltörte 13 éves koromban. (Talán ezért mentem mégis az imaházba? De anyám miért nem védett meg?)
Ezzel, apám viselkedésével, kapcsolatban a család amnéziás, hát, már lenyugodott. Nem beszélünk róla. Részben ők is olyanok már: értékrendben, erőszakkultúrában (nem baj, ha verik a gyereket, ezt nekem magyarázza), sőt, az egyik bátyám meghökkentő módon nyomja a kereszténykedést, már ezen a politikai lózungos módon.
Apám visszaintegrálódott. Mi se történt. Nyomatja a szentképeit, békebeli történeteit, anekdotákat, a jóistenmegsegít, imádkozzak. Apám olvasta a blogot. Kommentelt is. Kiralktam, letiltottam, és nem hagytam megjelenni a nevét.
Sokat beszél a múltról apám, de az igazat nem mondja el, az élete elejét. Az első házasságát, az öngyilkosságát, az elmegyógyintézetet és a diagnózist. Anyám azt mondta, amikor ezeket elmesélte, hogy a bátyáim nem is tudják ezt. Lehet, persze, hogy azóta már tudják.
Idén a legkisebb, a pár sorral följebb említett testvéremnél volt a karácsony, tehát ez a 25-iki, anyámnak szóló, négy gyerekes, tizenegy unokás. Nem hívtak, semmit nem írtak, nem is jeleztek, és ez logikus, szerves, de apám azért nem érti, miért nem mentünk. Anyám mondta csak, hogy menjünk, mindig is ő mondta. Nyár óta, csak ezt, mániákusan. Nem lehetett másról beszélni vele. Az ember a maga mikrokörnyezeti erőszakocskáira vak, nehezen ismeri fel, de ez azért feltűnt. 25-én lesz, majd menjünk. Én pedig mondtam, nem megyek. De hát jaj. De hát miért nem megyek. Menjünk. Hát a gyerekek. És legközelebb: úgy lesz, hogy 25-én… Nem, nem megyek. És újrakezdi. semmi más téma nincs, csak a rámerőltetés.
Együtt kell lenni, mert az a bizonyíték, hogy nincs baj, viszály, egyben a család, őneki szép és teljes a családja, mindenki szereti őt, helyes az élete. Hogy legalább karácsonykor. A többi, az egész év ki van magyarázva. Jaj, Lacóka sokat dolgozik. (Ezt tizenkét éves korom óta hallgattam, hagyjuk aludni, az igen szeszgőzös horkolásaikor főleg.)
Már nem tudják a telefonszámomat. Hagytam elhalni azt, amelyiket tudták.
Mikor Julinak szenvedtük a Laudert, és ment a hanuka, rájöttem, hogy ezt is lehetne mondani. Áttértünk, nem ülünk karácsonyt. De minek ez is, még poénnak is gyenge. Nem és kész.
Két éve karácsonykor nagyon megaláztak, kínos volt. Akkor anyám elég szarul volt, nem jött. Tetvesek voltak a gyerekeim, frissen lekezelve, és én, késve, kivonatoztam velük Gödre. Nem kellett volna menni, nem kellett volna elmondani a tetűt. Nem is beszéltek velünk, sürgősen hazament mindenki a higiénikus gyerekeivel. Talán azóta megértették, hogy ez nem azért van, mert én fúj, hanem mindenki elkapja. A sógornőmmel letetveztük még egyszer Julit-Dávidot, utókezelő serkeölő faszommal, de mindannyian tudtuk, hogy vége van, nincs több közös karácsony.
De apám most újévkor kérdi e-mailben, mint a család újra megbecsült tagja, miért nem mentünk – innen tudtam meg, hogy melyik tesómék szervezték. Soha nem lehetett szavunk abban régebben sem, János életében sem, hol legyen a karácsony, újszülöttel sem, akkor se, ha autó nélkül Gödre mentünk ki. Csak nélkülem egyeztették, nekem meg anyám mondta meg. De mit taglalom, bonyolítom ezt. Mintha fontos lenne. Nekem nem fontos, csak a sajátunk. Minden karácsonyfa giccses, még azokéi is, akiket szeretek.
Én nem tudok már velük. Megalázó, hetekig heverem ki. Ők se szívesen. Ez oké. Nem hiányzik. Nagyon zsidóznak meg migránsoznak meg buziznak, tiszta fideszbábok és antiintellektuálisak. Csupa dologias téma, rémhírek és butus fejtegetések, semmi, ami az én témám, semmi nem érték nekik, ami nekem az. Megalázó megjegyzések nőkre. Néha jó poénok vagy emlékek. De mindig az a harsányság, fölény, érzéketlenség, egózás, intellektuális vakság, ítéletek.
A középső bátyám néha ott van a konditeremben (Buda kicsi falu), és nekem taglalja a szaunában, ki a jó nő. Anyámról, családról, karácsonyról, múltról nem beszélünk, s csak provokálom azzal, amikor megemlítem a maratont (ő ragyogva mondja, lefutotta a szigetkört, az milyen kemény! a tüdejét kiköpte! 35 éve sportol, nagypályás foci még ma is, szaladgál. Nem értem), és látom, nem stimmel ez neki, hiszen borul a leosztás: itt, kérem, ő a sportos, ő a vicces, ő a lehengerlő. Mindig is ő volt.
Nekem ez a gyerekkori, elemi traumám: a félpornós taglalások, “a világ az én szexuális gerjedelmemet szolgálja”. Minek edz az a csaj nagy súllyal, olyan kis szép volna, milyen kis gyönyörű (testrészenként kielemezve), vékony, hát “én nem edzek akkorával”. Meg is látszik (a bátyám csak átmozgat, húsz éve, vékony, kevés izom). Jelzem, hogy másnak mások a céljai, izom nagy súlytól lesz, és szerintem nem tud csúnya lenni. Nem ért egyet. Nem jó az. Mindez egy konditeremben. És a lány negyvenkét kiló. Én meg háromszor akkora súlyokat használok, mint a tesóm.
Neki igaza van mindig. Hallgatok.
Focistársa döbbenten bámul, bókol, mi lett belőlem. Tesóm zavartan témát vált, nem tetszik neki a helyzet, tesz is egy viccesnek szánt, gúnyos megjegyzést (“nem adok neki enni”, ti. ezért lettem ilyen). Nem okés az, hogy nem én vagyok a kis nyomi. Hogy nem lehet engem lenézni. Nem csak egyetemet végzett, de még itten sportol is, ne már.
A gyerekek kedvéért kéne mennem, kapcsolatot tartanom, nyilván. Most Lőrinc és a két kisebb bátyám egy-egy gyereke egy gimnáziumba jár, ahova a bátyáim is. Nem túl eleven a kapcsolatuk nekik sem.
Mi mások vagyunk, mindig. Nem tudtak mit kezdeni semmivel, ami nekem, velem fontos, se Tamással, se a színházzal, se az íróságommal, tanársággal. Jánossal se, aki, Tamással ellentétben, szeretetreméltó volt. Nem értik, nem is látják azt, amit én értéknek tartok.
És apám mindenhol ott van. Amikor én a családommal még tartottam a kapcsolatot, mondjuk Lőrinc 10-12 éves koráig, akkor nem volt ott, ha mégis ott volt, együtt kerültük, néztük levegőnek. Nyolcvanéves kora óta kb. új erőre kapott, teljes joggal, ártatlanul jön, minden oké, ő az apánk, ez az amnéziás, öregkori tudata van, és ezt jóváhagyják a többiek. Visszaintegrálódott valahogy, azért is, mert bár elváltak, egy ház két emeletén élnek, és ő anyám fő ápolója lett.
Anyám nagyon rosszul van. Én róla akartam írni, csak annyi minden van. Fekszik és vak. Üvölt a rádió, alszik. Ugyanazt a négy mondatot ismételgeti, ha felhívom, ugyanazokat a történeteket mondja el. De így is manipulál, célozgat, bezzegel, feldicséri a bátyáimat, kritizál. Az utolsó leheletéig. Ismeretlen ismerősöket taglal, nem hallgat meg, nem figyel semmire, magáról sem beszél, pedig kérdezem mindig, nem tudja már a két kisebb gyerekem nevét. Hibáztat, hogy nincs kapcsolat az unokákkal. Annyira szeretné őket látni. Mindezt kedvesen, jajgatva. Jaj, annyira sajnálom. Jaj, annyira örülök. Jaj, miért nem. Jaj, olyan jólesne. Jaj, Lacó is mennyit jön.
Az én tisztelettudó, konszolidált, negyvenes bátyáim! Óh, hová lett az ifjúság. Ki hitte volna, hogy ők is behízott kispolgárok lesznek?
A gyerekeim láttak elég testi nyomorúságot, haldoklást, és főleg látták a százkét évesen is elegáns apai nagyanyjukat. És anyám egyszer, amikor mentünk (tudta előre), nem tette be az üvegszemét. Sokkot kaptak. Ez évekkel ezelőtt volt. Nem, nem viszem őket. Rituálé lenne csak, kötelező kör, megtettük-kibírtuk. De bezzeg L. bátyám. Hozza mindig őket, a sajátjait! De milyen aranyos. Olyan sunyin dicséri. Értjük.
Már fontosabb, hogy nekünk mi a jó.
Bűntudatom van mégis. De hiszen fogorvoshoz nem jutunk el. Kínlódunk a mindennapokkal. Magyarázkodom.
Nem akarok magyarázkodni.
Még csak Juli volt, tehát 2010 előtt, és már akkor ment, hogy én milyen messzi helyekre megyek, hozzájuk miért tudok elmenni (pesterzsébeti baráti család, Firenze). Hozzájuk meg nem. Ez is, ahogy így kifigyelt. És persze én menjek hozzájuk, mindig. Járuljak oda.
Sokáig nem mondtam erre semmit. Aztán mégis: de oda, Pesterzsébetre én szívesen megyek, ott nem nyomasztanak. Én akarok menni. Ott jó nekem. Ez az én életem!
Én amilyen hangos a blogon vagyok, olyan lojálisan viselkedtem velük. És hangos is ezért lettem. Mint a papucsférjek, akik a csajuknak nem merik elmondani, sértődött-némák, a blogomon meg szapulják a nőket.
Aztán a kilincsekre akasztgatott, nem kért cuccok, a kavarás. Otthonszülésbe ellenzőként berontás. Sógornőm, a kém, jelentett anyámnak. Fikázta Geréb Ágit, amiért alszik a vajúdás éjjeli óráiban. Áhh.
Julinak szervezek anyósomnál harmadik szülinapot, kisgyertek-barátok, az én barátaim, ott van a tűzoltóság a szomszédban, átmegyünk, felmásznak az autóra, poén és örök emlék. Anyámat meghívom. Anyámat elhozták volna, közel lakó barátnőm, és vissza, de ő Lacót kéri meg, aki ott szóváteszi, hogy én idegeneket hívtam meg Juli születésnapjára a családom helyett. Ezt mondta. Komoly. Ennyire voltak manipulatívak már akkor is, ennyire nem szervezhettem én a saját születésnapot sem.
Végül anyám vak lett, olyan hat évnyi, borzalmas romlás után. Anyám egy háztartási balesetben vesztette el az egyik szeme világát, aztán műhibák és gyulladások után a szemét is, és most nekem magyarázza, hogy ez örökletes, az apjának és az egyik apai nagynénjének is ez volt. Döbbenten hallgatok. Az utóbbi éveink anyám balesetéről szóltak. Anyám orvos, és nem tudja, mi történt vele. Műhibaper is volt, hétszer műtötték, tanúskodtam. De hiszen tudod, miért ment tönkre a szemed… Visszakérdez: miért?
És akkor: de hiszen valakit, aki demens vagy ilyen szintű tagadásban van, nem bántunk, nem akarjuk vele megértetni… nem lehet. Nincs remény.
Őt kéne látogatni tehát most. Ez volna a nagyon nehéz, erkölcsi feladat, és ezt nem csinálom, csak ígérem, mint egy rossz alkesz, hogy majd holnap. De legalább telefonálok. De azt se nagyon. Mert akkor rákezdi a karácsonyt, meg hogy ő belehal, ha én idén is eltűnök, nem jelentkezem. Igen, itt tart az anyám, aki arra nevelt, hogy nem mondunk súlytalan dolgokat viccből sem, halállal nem poénkodunk.
Nem jelentkeztem.
Nagynéném haragszik, miért nem veszem ki a részem a feladatokból. Egyszer, tavasszal felhívott, és elmondta, elég ingerülten, hogy menjek, mi volna a feladat. Végighallgattam. Vagytok öten, autóval meg nyugdíjasként, anyámnak jó a nyugdíja is. Van az ápolónő, önkormányzati. Én is egyedül nyomtam Jánossal. És most már a saját életemet élem. Ezt nem mondtam. Csak mondtam, béketűrően és gyáván, hogy jó. Aztán, egy-egy túlterhelt, sírós gyerekkel hazavergődős, vízszintes esős, százhúszezer forintos gázszámlát megkapó, iskolai cirkuszos nap után fejben magyaráztam nagynénémnek, hogy én három gyereket nevelek özvegyen, és kapják be.
Persze azért nagy néha megyek. Ilyenkor van az, hogy ha nem tudok felosonni az emeletre a kulcsommal, akkor apám, a börtönőr, beáll az anyám szobájában au ajtóba, és hallgatózik, beleszól, nem lehet kimenni tőle. És magyaráz, oktat. Heherészve mesél, kedélyeskedik vagy fejteget valamit. Kijavítgatja ingerülten anyámat. Aztán érthetetlen türelemmel hoz neki ezt-azt, kikíséri a vécére. Meglepően éles az apám esze.
Anyám az utóbbi években kétszer mondott elismerőt, ami nem olyan, hogy jaj, Juli de aranyos (ezt már nem mondja). Rám. Az egyik az, a műhibaperrel kapcsolatban, hogy te vagy az ész a családban. (Mi nagyon vehemensen követeltük Jánossal, hogy azonnal műtsék meg, vagyis, tiltakoztunk, amiért nem tették. Akkor anyám letolt érte, hogy beszélhetek így a főorvos úrral “ki a maga lánya, mi a foglalkozása, hogy ilyen hangot enged meg”, dohogott amaz. Anyám később revideált, igazam volt, mert ezen múlt. Akkor ott, 2011. december 1-jén dőlt el az egész, ami ma a nyomorúsága.) Ezt, hogy én okos vagyok, soha nem ismerte el, mindig a fiait dicsérte és a tanultság, az ész szerepét kisebbítette, gőgösnek nevezett, illetve “nem a diploma számít”. Te olyan okos vagy, mondja most, őszinte döbbenetemre.
A másik, amikor még egy kicsit látott, és épp nagyon kirobbantam az izmaimmal: csinos vagy. Ezt se mondta soha. (Csak akkor Eszternek nevezett. Aki a nagynéném.)
Most meg kifejlődött az önkritikája. A múltkor azt mondja, olyan jajongva sóhajt fel: bánom már, nem így kellett volna. Nem csináltam jól. Na, mondom, mit, semmi baj, jól csináltad (azonnal mondom, nehogy rosszul érezze magát). Nem neveltelek lánynak, hogy dolgozz, legyél házias, te is kivedd a részed, egy lánynak nem lehet ezt.
Úgy érti, hogy ne legyek szabad, ne legyen jó életem.
A bátyáim egész konkrétan seggmeresztettek nagyritkás porszívózáson kívül, és 26 meg 28 évesen is mamahotel, bulizás. És most ezt mondja: engem még jobban gyötörni, facsarni, betörni kellett volna, nem engedni ennyire. Ő engem önzőnek lát, leszarósnak, elkényeztetettnek.
AMIÓTA NEM VAGDOSOM MAGAM, ÉS NEM VAGYOK DEPRESSZIÓS, AMIÓTA JÓL ÖLTÖZÖM, KITELJESÍTETTEM A TEHETSÉGEM, UTAZOK, FUTOK, AZÓTA NEM TETSZIK NEKi, AHOGY ÉLEK. Egy lánynak nem lehet ezt.
És akkor ne legyek feminista.
Biztos az is vagyok, önző, leszarós, lusta, kupis, arról bezzeg nem beszélek, én mit tettem. Hazudok. Nem tudom, mit tettem. Lenézem őket, valószínűleg. Vádaskodom, kiírom a családot a netre. Hálátlan vagyok, mert néha, és volt, aki, segítettek.
Ez a poszt is csupa vád. De én, ha bűnös és háládatlan vagyok is, ha egy fekvőbeteg anyával ilyet nem lehet, és ha nagyon fogom bánni, akkor sem tudok elmenni hozzá. A gyomrom forog. Ez nem metafora.
Nagyon nyomaszt, hogy meghalnak, és kicsit, hogy élnek, írta a kommentelő.
Van ilyen? Lehet az, hogy anyám úgy hal meg, lassan kihunyó tudattal, hogy nem fogja megérteni? Mindig, utolsó leheletével is idegenkedni és rendszabályozni fog, egy villanásra nem látja, én ki vagyok, nekem mi a jó, mitől lettem boldog? Hogy én is érek annyit, mint egy elsőszülött vagy egy fiú? Hogy ő mit hibázott, mit nem akart látni: anorexiát, falcolást, depressziót? Átnézett ezeken. Nincs ilyen, hogy a halálos ágyán? Egyszer csak nem lesz?
Mindig az én molyolásommal, színházba járásommal, bikiklizésemmel, nemtévézésemmel, “önzésemmel” van a baj. Soha nem azt bánja, ami valóban fájdalom, bűn.
És apámmal kapcsolatban nem kérdem ezt (Van ilyen?). Miért?
csak az olvassa. én szóltam 
Kedves Éva, szeretném elolvasni a jelszavas posztodat is. Elküldenéd nekem? Köszi Zsuzsa
________________________________
KedvelésKedvelés
Kedves Zsuzsa, nagyon köszönöm!
KedvelésKedvelés
Erre a témára nagyon ráharaptam..talán igazad van, “ami fáj, azt megírom, és akkor megszilárdul, ami lávaforrón hömpölygött.”
Pont így, ahogy írod, egyszer csak nem lesznek és nem értenek semmit, van egy közös múlt, amit nagyon másképp éltünk meg, ők csak a szépre emlékeznek, hiba nélkül valók, én meg hálátlan vagyok. És már csecsemőnek is problémás voltam. Igen, Anyám ezt röhögés nélkül ki bírta mondani.☺️
Nagy baj, hogy egész másképp narráljuk a múltat, de ezt talán még félre tudnám tolni, ha itt és most, a jelenben képesek lennének párbeszédre, de nem, csak vitatkozunk-feszülünk, vagy én nyelek. Vagyis nyeltem, elég sokáig.
Mindig én. Hát most már én sem, és velem ellentétben ők nem szeretnének nyíltan, akár az ordibálásig konfrontálódni velem, se túl mélyre menni, csak úgy a felszínen okoskodni, piszkálódni volna jó. A legjobban persze egyetérteni szeretnének, csak hát velük egyetérteni nekem jó ideje elég vállalhatatlan.
És igen, náluk is megy a buzizás, zsidózás, migránsozás, felüdülésképp a szűk családot, ismerősöket szidják, de szeretnek csak úgy megítélni bárkit, az is elég ha a kapu előtt elsétál.
Rosszul vagyok a gondolattól, hogy két lehetőségem van: hallgatom szó nélkül, vagy elkezdünk veszekedni, amit hamar csendbe folytatnak, elvégre Karácsony van, elvégre eszünk, elvégre öregek.
Remek a hangulat, amikor már a leves után inkább nem szól senki.
Nyűg ez már mindenkinek és mégse eresztik el.
Amitől személy szerint rettegek az a betegápolás, egyke vagyok, nem özvegy, gyerektelen, beoltva a kötelező lány gyermeki bűntudattal (azt hiszem a Szabó Magdás bejegyzésedben írtad és igen, így van) szóval ki ha én nem…
Még nem tartunk itt, de inkább könnyű és gyors halált remélek nekik és persze magamnak, aztán majd meglátjuk, mennyire visel meg akkor, de ténynek kell tekintsem, bármennyire kegyetlenül is hangzik, hogy lesz a hiányuknak pozitív hozadéka. Pl. érzelmi zsarolás, manipuláció, elvárások, kellemetlen találkozások megszűnése.
Meg amit sokszor említesz, ez a végtelen magyarázási inger, hogy addig kell mondani, amíg megértik és/vagy amíg élnek, persze az ember egy idő után nem is mondja, de mégis van egy igény bennük is és bennem is, minek tagadjam, arra hogy megértsük, vagy legalább elismerjük egymást. És nem megy.
Akkor sem fog, ha nem leszünk, de legalább nem kell rá időről időre reflektálni, hogy ennyire nem érvényesek és átjárhatatlanok a nézőpontjaink, idegenebbek vagyunk az idegennél, mert amazokkal legalább nem bántottuk egymást.
KedvelésKedvelés
Nagyon sokat jelent, ahogy írod. Talán mégis megerősítenek az olvasók, egymást erősítjük, letehető a teher, felismerhetjük a közöset.
De azt pár perce írtam ki a facebookra, miután Juli jelelegi, új tanítónőjével értekeztem, aki azért már a negyedik, és nem érti, és nem is fogja, hogy
én
többet
tárgyalásos
módon
semmit, senkivel.
Én kussolok eztán, és biztos leszek abban, ami elsőre is látszik. Nem éri meg a meló. Menthetetlenek. És ez elsőre is világos, most mit túráztassam az erkölcsi érzékemet, hogy biztos jót akar, meg nem vagyok előítéletes, meg nem szabad lenézni meg hátha érti. Ne már.
KedvelésKedvelés
Köszönöm és én is hiszek benne, hogy erősíthetjük egymást, akár azzal, hogy megmutatjuk a sebeinket. Nyalogatni nem is kell. Persze időnként akad, aki kihasználja az alkalmat és jól hegen harap. Azt hiszi nyert, pedig csak veszített.
Letettem a terhet rég, talán olyan szerencsés vagyok, fel se vettem úgy igazán. De azért hallom, ahogy ebből a lerakott nehéz zsákból kifele nyöszörögnek. Olyankor ők az élő lelkiismeret, azt akarják nyissam ki.
Sokszor bedőltem, hát meg ne fulladjanak már miattam, rohantam, kinyitottam a zsákot. De nem jönnek elő, megvannak fény és levegő nélkül, inkább csak be akarnak húzni a ragacsos büdös sötétbe.
Giccses és nyomasztó képek ezek, időnként álmodok velük, beszédesek végül is. Jó lenne egyszer eljutni oda, hogy a lerakott teher olyan messze van, hogy már nem hallom, ahogy nyüszít. Esetleg nem is nyüszít. Képes leszek úgy elszemélyteleniteni, ahogy ők tették velem.
A pszichológia szerint a nárcisztikus személyiségzavar általában öröklődik. Ettől is félek. Minél kevésbé vagyok empatikus, annál jobban félek, hogy esetleg nem érkeztem-e meg én is a zsákba mégis, mert azt is tudjuk, hogy az áldozat (csak az áldozat?) empatikus..
Ördögi kör. Majdnem biztos, hogy bonyolítom. Szinte mindenki áldozat. De nem mindenki empatikus. És egyébként se kéne az áldozatok és semmibe vettek empátiájára és magyarázó kedvére blazírozni, tehát aki így jár el, az megérdemli, hogy ne legyen tárgyalás.
Már csak az a kérdés meddig bírunk kussolni.😜
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnálom, Éva 😥
KedvelésKedvelés
Baszki. Ez mind nagyon kemény.
És az is lehet, hogy életében nem fog soha felvillanni semmi. Lehet, hogy okoskodás, mert nem személyes tapasztalat, de pszichodrámán kísértük végig valaki apukájának a haldoklását, majd a halálát, és ott is ez volt a téma, hogy mikor kap végre valami atyai áldást az életére, hogy ő jó. Nem kapott. De ment tovább az élet, sőt.
Minden szerettem, akit nem szeretett vagy nem jól szeretett az anyukája, küzd ezzel. Iszonyatos történések vannak most is, negyvenegy éves pszichológus barátnőm hív fel zokogva minden egyes találkozás után, mikor anyukája kicsinálja, pánikrohamig menően. Két-három hónap zéró kommunikáció után is. Elképesztő, és hiába van a halál árnyéka, semmi se fog változni.
Csak előre lehet menekülni, mindig ebben egyezünk meg. Ha ez vigasztal, más is így jön ki belőle. Hogy a te gyerekeid megkapják, minden nap, egész hátralevő életükben tőled, hogy ők jók, szeretnivalóak, értékesek. Ezt lehet, ennyit tudunk változtatni. Nekem ez sok erőt ad.
Az idióta parazita Kozma Szilárd már megint mit talált ki? Jaj, azt hittem, már levágtad az összes fejét. Van még pénze ügyvédre? Vagy bármire? Szárnyal a horoszkóp-biznisz? Döbbenet.
KedvelésKedvelés
Az egyik legelemibb, zsigeri vágyunk, hogy szeressen, aki életet adott… és ez még a szocializációnkkal is egybeesik (vagy talân az egyik a másikból következik, ki tudja?) Nem hiszek a feltétlen anyai szeretetben (az apaiban sem), illetve elöfordulhat, de szerintem nagyon ritka. Az pedig még ritkább lehet, amikor valóban téged szeretnek és nemcsak a szerepedet (tehát, hogy az én lányom az Éva, aki ilyen, kettöspont. Aztân ha nem vagy olyan, az sem baj, majd ö belédlátja az olyanságot, amiért ‘szeretni’ tud). De amiröl te írtál, az sokkal szörnyübb, és nincs válasz a miértre… hiszen egyetlen lányként a család dédelgetett hercegnöje is lehettél volna például. Számomra a legszörnyübb teher, amit a szeretni nem vagy nem eléggé szülö tudó a gyereke vállára pakolhat, hogy: mindez az ö hibája. Még felnött intellektussal és terápiával is pokoli meló lehet felülírni az egyik legpusztítóbb érzést, ami valaki lelkébe belééghet: ö tehet róla, hogy az édesanyja/édesapja nem szerette. Lett volna egy kicsit kedvesebb, gondoskodóbb, szerényebb, vagy épp râtermettebb, sikeresebb… de nem, akkor sem. Akár van a nyuszin sapka, akár nincs ugye… a nemszeretés/nemelfogadás a szülöröl szól, nem a gyerekröl. És ez akkor is igaz, talán még igazabb, amikor az egyik gyereket látvânyosan jobban szeretik a másiknâl (egyébként nekem ennek a puszta gondolatára is ökölbe szorul a kezem). Összeborulás, megbékélés a halâlos ágyon? Remëlem, nem hangzik kíméletlenül/ érzéketlenül, ha azt írom (kizárólag a saját szubjektív érzéseimet kivetítve a helyzetre): filmjelenet az ócskâbbik fajtából. A valóságban soha. Nincs és nem is lehet. Öszinte megbocsátás, megértés, elfogadás azzal, aki évekig rombolt, aláásott, megalázott? Hirtelelen majd meglátja bennem az értéket, és belátja, hol hibázott?
És persze véletlenül sem azért, mert a ‘lelke üdvét’ félti példâul.
Bocsânat, ha ez a pár utolsó mondat most rólam szólt… válaszaim nekem sincsenek, de nagyon megérintett a történeted. Vannak párhuzamok az enyémmel, bár az enyém messze nem ilyen szívszorító. Személyeskedésnek számít, ha most küldök egy virtuâlis ölelést?
KedvelésKedvelés
Nem!!! Az személyesség. Köszi.
KedvelésKedvelés
Elgondolkodtam ma azon, amin nem túl gyakran szoktam már: az anyámhoz való viszonyomon. Nekem addig fájt, amíg szerettem. Már olyan rég nem szeretem, hogy nehezemre esik felidézni az érzést, amikor még igen. Ö engem soha. Mondjuk mást sem, a világ, és benne önmaga irânti hideg megvetésben élte le az életét. Nem engem nem szeretett tehát, egyszerüen a szeretni tudás képessége hiânyzik belöle. Az ember az hinné, hogy aki ilyen, az gyülölködni sem tud, de ez sajnos nem így van… élvezte, ha bânthatott. Hogy engem, az már nagyon rég nem jelent semmit, lassan másfél évtizede nem tud elérni sem fizikailag, sem érzelmileg. Egy vállrándítással továbblépnék az emlékén, ha nem lenne az imádott nagymamám, akivel olyan méltatlanul bánt, amikor az öregen és betegen rászorult. Nekem akkor már nem árthatott, pokollá tette viszont az én melegszívü, önzetlen, mindenkinek csak adó, szeretettel teli nagymamám – a saját anyja – életét, én pedig tehetetlen voltam. És igen, ez még mindig fáj… azóta sem szabadultam az érzéstöl, hogy cserbenhagytam, akit nagyon szerettem és aki engem is nagyon szeretett. Szembenézés, tisztâzás? Lehetetlen, és igazából nem is érzem, hogy volna mit. Egy megvâlaszolatlan kérdés maradt talân bennem: hogy miért vált az anyâm olyannâ, amilyenné. Valójában persze mindegy. Némi elégtétel, hogy hajszâlpontosan olyan az élete, amilyet megérdemel, olyan volt mindig is.
KedvelésKedvelés
Megrázó, amit írsz. De arra érzékeny vagyok, vagy nem tudom, eltalál a dolog, hogy miért is várjuk el, hogy valaki valaki mással mit csináljon, kirójuk rá, hogy ápolja, gondozza, szívjon… ha te szeretted, neked kellett volna, de ezt írod is.
Amúgy meg legyen szíves, gondoskodjon mindenki, a mai generáció mármint, a jelen horvátországai meg kocsiszerelései, menő csizmái mellett, helyett arról, hogy ne legyen ellátatlan és beteg öregkorára, azért elég rég lehet tudni, hogy az eü lófasz, a szociális otthonok gázak, a nyugdíj nem elég, és bizony, vannak az egészségmegőrzésnek is hatékony és olcsó formái, főleg a nemet mondás…
Van olyan szemszög, amelyből az én anyám az önzetlen, és én hagyom cserben.
Nálunk mondjuk meg van oldva az ápolása bőven, több ember között oszlik el, ez csak büntető jellegű vegzálás meg érzelmi zsarolás, hogy én is rójam le a kört.
KedvelésKedvelés
Egyrészt ott van a ’tiszteld apádat és anyádat’ erkölcsi parancsa, ami nyilván magába foglalja a gondoskodâst is. Másrészt tisztelje a halál, aki egész ëletemben bántott, megalâzott, sárba taposott, akâr közös a génjeink egy része, akár nem. Nem gondolom, hogy automatikus kötelességünk az idös szüleinket ápolni (itt most szândékosan kerülöm a szeretteink szót), már csak azért sem, mert még a szívesen vállalt, szeretett családtag gondozása is komoly érzelmi, logisztikai, anyagi teher lehet, a kényszerböl vâllalt falramászomtöle családtagé pedig valószínüleg a pokol egyik formâja. Mindkét félnek. A nagymamámnak az volt az öregkori biztosítása, hogy a lányaira íratta a hâzat, miután egész életében mindenben segítette és tâmogatta öket. Nem gondolta ö, hogy amikor majd ö szorul támaszra, ennyire nem látják szívesen… amikor rájött, már túl késö volt. Anyám a külvilág szemében mindent megtett (mit szóltak volna a szomszédok különben) – frissen fözött étel, tisztaságtól csillogó lakás, élére vasalt ruha. Hogy a nagymamám az ideje nagyrészében azért rója az utcákat, hogy ‘otthon’ ne legyen útban, azt csak mi tudtuk.
Egyébként igazad van, nekem kellett volna…. csakhogy akkor én mâr Angliában éltem, a nagymamám pedig a szüleim házâban, ahová én be sem tehettem a lâbam, a nagynéném közbenjárására tudtunk elbúcsúzni a halâla elött. Az egyetlen megoldás az lehetett volna, ha kijön hozzâm Angliába, ami az egész életét egyetlen kis faluban leélö nagymamám számára elképzelhetetlen volt. Ettöl engem persze még mardos a kétely, meg a büntudat, hogy talán valamit mégis tehettem volna, mást, jobbat, vagy többet… azt hiszem, a legfélelmetesebb fegyver ellenünk a sajât büntudatunk és önmarcangolásunk, ez az, ami hatalmat ad ‘nekik’ felettünk…
KedvelésKedvelés
De ez nem anyukád vádja, így az ő fegyvere sem lehet. Vagy igen?
KedvelésKedvelés
Nem. A többi családtagé. Konkrétan sosem hangzott el, hogy ‘ha tényleg érdekelne a nagyanyád, itt lennél és âpolnád’, na de mi nem épp az a fajta csalâd voltunk, ahol bârmi személyes/fontos elhangzott volna nyíltan – vagy ha mégis, akkor üvöltözés formájában. Az volt viszont az alapvetés, hogy ök (ti. anyám és a nagynéném) ‘mindent’ megtesznek (mondjuk ez a nagynénémet nem akadályozta abban, hogy elítélje anyâmat a fent leírt viselkedésért), míg én úri huncutságból Angliában élem a világom. (Vagy csak a saját büntudatomat vetítettem ki rájuk? Lehet.)
Nem akarok túl sötét képet festeni, magamat meg áldozatnak beállítani végképp nem. Az enyémnél sokkal durvâbb traumákkal élnek együtt emberek. Valamiképp illetlennek is érzem már, hogy ilyen részletesen írtam erröl, és pont ezalatt a bejegyzés alatt, hiszen ez a te családodról füzödö viszonyodról szól. Azt hiszem, valamiféle megértést vagy szimpátiát akartam feléd kommunikálni, csak elég bénân fogtam hozzâ. Esküszöm, IRL nem nyavalygok ennyit, mint a te blogodon 😁.
KedvelésKedvelés
Nem tűnt annak. Önállóan is érdekes, amit írsz.
Miért ennyire adott, változtathatatlan a te Angliád? Sokan maradnak szeretett családtag miatt. De ez nem elvárás, csak épp te rovod fel anyádnak, hogy nem ápolta nagyanyád szívvel. Mégis ápolta.
Nem láthatsz bele, mi volt köztük, mi volt anyád baja, fájdalma, neki is olyan csupa szeretetek tűnt-e az anyja. Talán ő jobban tudja. És az élre vasalt ruha is meló ám, nem szívvel ápolni is komoly meló, akármennyire a szomszédnak szóló műsor is.
Én is úgy érzem néha, hogy csak mindenből kihúzom magam. A szociokártya poszt idején gondolkodtam, hogy én nem áldoznám fel a teljes életemet, mobilitásomat egy halmozottan sérült gyerek ápolásáért, nem bírnám. Olyan nehezen fogadjuk el, hogy nem sikerült. Annyira mondogatjuk, hogy szeretet, anyaság, közben tönkremennek. Az ápolásban a szerep, a morális megfontolás az erősebb, vagy az “anyai” (mindig csak anyai) ösztön? Azt volna jó kivívni, hogy az állam csinálja azt, ami a dolga: nívós ellátás legyen, mert ez szakmunka, és mert a szülőségnek így nincs minőségbiztosítása, garanciája, van ellenben pokla. Az Egyasszony fontos olvasmány. Épp ezért tisztelem, aki megteszi, csak hát az nem élet. Mondjuk egyasszony is intézetbe vitte. Én, aki sokáig mondogatta, hogy megszülném az akármilyen állapotú babát is. Nehéz ez, sokat gondolkodom. Régebben a sérült gyerekek meghaltak, a nem sérültek is gyakran, aki sérülten életben maradt, falubolondja lett, megalázott státuszban. Sánta Ferenc Sokan voltunkjában elmennek a bűzös barlangba meghalni a “fölösleges öregek”. A szolgálat, az ápolás akadálya a lényegnek, az emberi szabadságnak. Senkinek se kéne csodálni, hogy nem vállalják, nincs olyan szeretet, amire hivatkozva odaköthetsz valakit, nincs olyan, hogy mi lesz velem nélküled, mennyit tettem érted, és főleg nincs olyan, hogy valaki harmadik megmondja, nekünk mit kéne tennünk, mert különben elítél meg kiközösít. Olyan sincs, hogy viszonozzuk a szülőnek a gondoskodást, mert ez lefele megy, a saját gyerekünknek adjuk tovább. Ebben az a döbbenet, hogy én ezt anyámtól tanultam, ő mondta mindig. Mondjuk ő ápolást nem kért, látogatást kér, de akkor meg panaszkodik és basztat. Nagyon finoman bazstaqt, szégyellné, ha durván, de basztat.
Én utálom a köteles hálát, meg ezeket az alkukat is, hogy “x pénzt betettem anyu ápolásába, enyém a fél lakás, ha nem, akkor örihari van”.
De azt tudom, Jánost hogy ápoltam például. Amúgy akkor kiment belőlem minden ápolhatnék.
Anyám odaköltözött nagyanyámhoz a halála előtt, kb. 20 lehettem. Egy három km kb, ugyanaz a kerület. Mi nem is mentünk egyáltalán, nem tudom felidézni az utolsó találkozást.
KedvelésKedvelés
‘én nem áldoznám fel a teljes életemet, mobilitásomat egy halmozottan sérült gyerek ápolásáért, nem bírnám’
Az elsö terhességem alatt úgy gondoltam, én igen. Aztân mâr én sem…
‘az “anyai” (mindig csak anyai) ösztön’
Az apától ilyenkor az a csúcsteljesítmény, ha nem lép le.
‘nívós ellátás legyen, mert ez szakmunka’
Igen. De hogyan? Elörebocsátanâm, hogy nem sokat tudok a mo-i viszonyokról, én a hatârontúlról származom, nekem MO sosem volt megélt valóság, hanem csak az, amit a médiâban látok-hallok. Van viszont némi angliai élmény: szinte hetente rázzák meg az országot az idösek, betegek és rászorultak ellátásával (vagyis inkább ellátatlanságával) kapcsolatos botrányok, szexuâlis, fizikai, verbális eröszak, elhanyagolás, túlterhelt, nem megfelelöen képzett személyzet, létszâmhiány stb.
Ha a sajtónak nem hinnék, a saját tapasztalatomnak azért már kënytelen vagyok: úgy 8 éve volt szerencsém 6 hetet eltölteni egy itteni kórházi osztályon. Rendszeres kiabálás, a többnyire idös ápoltak hülyének nézése, semmibe vevése. Összebarátkoztam egy akkor 95 éves növel, akinek vágott az esze és isteni volt a humora: napokig nem cserélték ki a hallókëszülékében az elemet, hiâba kérte, senki sem tartotta fontosnak, hogy kommunikálhasson a világgal. Amikor panaszkodott a bânásmódra, és olyan kijelentés is elhagyta a szâját, hogy bárcsak inkább halott lenne már, akkor pedig pszichológust hívtak hozzá, aki megâllapította, hogy depressziós. Szóval ën a 6 hét utân azzal a sziklaszilárd meggyözödéssel jöttem ki onnan, hogy ha idösen/súlyos betegen nem lesz 12 ezer fontom, hogy elutazzak Svâjcba, a Dignitashoz, akkor a kevésbé elegâns, viszont ingyenes verziót vâlasztom, és egy vonat alá vetem magam. Érdekes, a férjem ezt teljesen másképp látja, számára minden élet érték, még a 15 ëve kómában töltött is. Jó, mondtam, akkor én majd nem kapcsolom ki a lélegeztetögépedet, de valaki légyszi kapcsolja ki az enyémet… és nem, eszem âgâban sincs teher lenni a gyerekeim nyakân.
Az anyukâdról az jutott eszembe, hogy – ha nem is tudatosan – talân azért akarta, hogy látogasd, mert ez pozitív visszajelzést (csúnya szóval buksisimit) jelentett volna az ö anyaságára. Tehât hogy ö jól csinâlta… Ugye a te szereped, mint felnött gyereké, itt az lenne, hogy ebben megerösítsd, hálásan elé járulj, érdeklödést mutass, és akkor nem omlik össze a felëpített légvâr. Az emberek nem veszik jó néven, ha valaki nem hajlandó a kijelölt szerepét eljátszani, mert ez sokszor elég kényelmetlen kérdéseket vet fel…
KedvelésKedvelés
Magyarországot soha semmilyen botrány nem rázza meg, az is tuti. Nem is tudnak arról, mi a jogsérelem, elszenvedik, belehalnak. Nem ír róla a média, senki nem öntudatos, kivizsgálás nincs. Az, ami nálatok van, már egy haladó állapot. (Vö. milyen sok nemi erőszak van Svédországban…)
KedvelésKedvelés
Annak a 12 ezer fontnak van, lesz jobb helye.
Minden élet érték… remek. Ha jogilag, etikailag nem lenne ez ilyen nehéz, hogy hol a határ, már rég támogatnák a passzív és az aktív eutanáziát is.
KedvelésKedvelés
Igen, pontosan így van anyámmal. És másoknak lehet mondani, hogy neki mind a négy gyereke milyen aranyos. Minden rendben van.
Időnként lusta tehénnek nevezi magát, aki csak fekszik, nem segít, és várja a hatást. De én hallgatok, arról, hogy korábban se segített, amikor még igen (Lőrinc kétéves korában), akkor is szabotálta mindig, hogy eljussak színházba, megjegyzéseket tett, baja volt. Úgy, ahogy nekem jó, soha. Az egész mindig is a kontrollról szólt. Fölösleges cuccok tukmálása, nem kértem és nem szeretem ételek tömegei…
KedvelésKedvelés
Ez a belepofázó, érzéketlen magatartás mindenhol ott van. Elitgimnáziumi, azóta kirúgott exkollégámnak írtam, amikor Lőrinc remek írása alatt nekiállt okoskodni, hogy a karakter szó nem is azt jelenti, hogy szereplő (de, azt, én magyar szakos, ő infós…):
Tudod, Péter,
apám csinálta ezt.
Mindenhol ott nyüzsgött. Minden kommunikációs helyzetet arra használt, hogy villogtassa önmagát, a gondolatait. Minden örömünket elrontotta, nem szerettünk vele beszélgetni, mert az kiselőadást jelentett, dühödten magyarázott, ostorozott, és beállt az ajtóba oldalt fordulva, kezét nekivetve a szemközti ajtófélfának, hogy ki se tudtunk menni. Ő ezt nem vette észre, nem érzékelte, nem lát rá, neki ez természetes, ő magyaráz, mások hallgatják. Sose tudott csak a másikra figyelni, vele örülni, valakit végighallgatni, mégis ott nyomult mindenhol. Igazából unatkozott, kiéletlen volt az okossága, úgy érezte, többre hivatott, neki jár a figyelem, próbált mindenkit tanítgatni. Komikus helyzetek származtak abból, amikor jobban tudta azt, ami nem az ő szakmája, hanem az enyém, vagy amikor alter nézeteit erőltette feltűnősködésből. És ugyanezt írja nekem is, hogy én el akarok másokat hallgattatni, diktatúrát üzemeltetek (a blogon, amelyet azért hoztam létre, hogy önkifejezzek, elmondhassam a saját verziómat végre, illetve amelyikről kirakom a trollokat és a kellemetlenkedőket), és hogy csak az én szavam szólhat, másra nem vagyok kíváncsi (hát… kevesekre, őszintén szólva. Nem okosak, viszont fontoskodnak és erőszakosak, kéretlenül elemeznek). Nem bonyolult pedig: NE KÖTÖZKÖDJ, MERT GÁZ. Ne keresd a fennakadnivalót minden apróságban. Tévhiten alapul a véleményed.
Én ezt nem bírom, de az egyéni érzékenységemen túl, anélkül is gáz a kioktatás, a szőrszálhasogatás. A mansplaining is. Milligrammjától dühös leszek. Annyi mindent lehet jófejül írni. Meg lehet hallgatni is.
Itt most egy 17 éves, igen tehetséges fiúról van szó, akinek az anyja vagyok.
KedvelésKedvelés
Érdekes módon ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban nem a saját élményeim ugrottak be, pedig van bőven, hanem az anyaságom. Megdöbbentem, hogy kezdek belecsúszni az egyiket jobban érzésbe. A nagylányomat – 4 éves – szeretem, őszintén. De a kicsi – 3 hós – annyival könnyebb baba. Alig sír – a válaszkészség miatt gondolom – ha akar ölben van, testkontaktusban, igény szerint szoptatva. A nővérével nem így kezdtem, hallgattam a “3 óránként etesd, ne vedd fel” tanácsokra az első pár hétben utána bűntudatom lett és válaszkész lettem amitől sokkal jobb lett, de őt 6 hós koráig rajtam kívül nem tudta megnyugtatni senki. Éjjel nem aludt nappal csak ölben. Most 4 évesen velem állandóan hisztizik, tudja h figyelek rá és nehéz neki h a huga is itt van eddig kétszer 4 napot voltam kórházban a kicsivel, másodjára karácsonykor. Ő meg próbál kapcsolódni hozzám állandóan, volt olyan nap h egész nap beszélt hozzám és nem értette h hagyjon békén csak 5 percre. Nem tudom elaltatni délután mert sajnálja a velem töltött időt alvásra. De basszus. A hugával annyival könnyebb. Nem akarom a kicsit jobban szeretni, nem akarom éreztetni h nekem nehéz vele, mert nem vele van a baj hanem velem. Nagyon nehéz ez… Furcsa h ez jutott eszembe.
KedvelésKedvelés
Hasonló volt nekem is, de ez minden életkorban más. Azt vettem észre, hogy amelyikkel könnyebb volt babakorában, most kamaszkorában nehezebb, mert hiába szeretnivaló, iszonyú lassú és ábrándos, amelyikkel nehezebb volt kiskorában, most önálló, megbízható, szárnyaló intellektus. Egyiket ezért, másikat azért könnyebb elviselni, de mindkettőt szeretem, máshogy. Mindkettőhöz tudok kapcsolódni, és hidd el, ahogy múlik az idő, változnak a gyerekek is. Ne feszülj rá, csak bírd ki, aztán lesz valahogy.
KedvelésKedvelés
Köszönöm! Ez bíztató!
KedvelésKedvelés
Olvasóim,
ez egy hepiend.
Jó, nem szerettek, nem érdekeltem őket, gyanakvóak, kispolgárok.
Meg az összes osztálytárs, aki fölényeskedett, alázott, oké. Megtörtént.
Az idő igaz, és a tények makacs dolgok.
Ki van jól most? Ki depressziós?
Ki keres jól, ki bukott be? Ki valósította meg magát?
Ki maradt érzékeny, olvasós, kulturált?
Ki ült bele apja, apósa vagyonába? Ki hízott szét?
Kinek lett csupa értelmes, gyönyörű gyereke?
Ki cipeli az elbaszott, megcsalt, felrúgott, megcsúfolt házasságát?
Ki mit bán a halálos ágyán?
Évtizedeken át a tények nem tagadhatók.
Aki az Omertát olvasta, Kalinak abból van a nagy lendülete, hogy olyan iszonyatosan bántak vele. Ez nem igazol semmit, de ilyen is van. Abból lett aztán a kitörés, mert nem lehetett bírni.
KedvelésKedvelés
Ennyi.
KedvelésKedvelés
…
Sok dolog jutott eszembe…
De talán nem illik ide írni az enyémet is.
Dühös vagyok, hogy még mindig nyomaszt, pont téged, úgy, hogy valószínűleg senki mást nem emészt semmilyen bűntudat.
Senki egy rohadt percig nem áll meg elgondolkodni, hogy talán valamit nem úgy kellett volna…
Azt látom, nincs jóvátétel, nem lesz szembenézés… Csak a gyermeki lényem (és a saját intellektusom) bízik benne, hogy majd egyszer eljön a napja.
Sokkal könnyebb azután, hogy elfogadtam: nem fog menni. Vagy csak felfogtam? Lehet, hogy rám fog törni még a remény… Á, biztos. De együtt lehet vele élni szerintem… Ha már úgy nőttünk fel, hogy láthatatlanok voltunk… Mi az nekünk, felnőttként, immár eszközökkel, erővel rendelkezve?
Az jutott eszembe, hogy szerinted/szerintetek mennyire fontos, mekkora jelentősége van annak, hogy kimondjuk, ami van? Nekik? Anyámnak? Az élettársának, akivel együtt elüldöztek?
Vagy az is elég, ha jeleztem, nem felejtettem el (önmagában ez is hatalmas botrányt keltett), és tovább élem az életem, de már tőlük távol?
Ezen gondolkodom, de… Én arra hajlok, hogy ki kell mondani, vagy leírni… De nem feltétlenül nekik. Abból újabb felesleges fájdalom keletkezik csak. (Mert nem lesz megértés.) Talán érdemes leírni, ahogyan itt van. Saját magunkért. Semmi másért.
Sajnálom. Nagyon sajnálom.
KedvelésKedvelik 1 személy
Az jutott eszembe, hogy mit gondolsz, szerinted lehet abban valami, hogy ezt direkt csinálják?
Például anyukád, aki számomra nagyon tudatosan használja ki azt, hogy ő már idős, elesett, beteg és hogy őt emiatt nem lehet elővenni. Az én családomban van, aki ezt kimondottan élvezi.
Nagyon érdekes lenne, ha nem, főleg, mert mesélted, hogy azért alapvetően ti értelmiségi családból származtok.
Én is nagyon sajnálom, kitartást kívánok!
KedvelésKedvelés
Szerintem az értelmiség-séggel nincs összefüggés, a játszmák makacsok. Nem önreflektívek, emberileg nem bölcsek, nem látnak rá, s ha látnának is, az érdek erősebb.
Semmit nem tudnak ilyenekről, hogy dinamika, sorskönyv, nemi szerepek, családon belüli erőszak (áldozataként sem), tolerancia, nem foglalkoznak ilyenekkel, csak álerkölcsös érvek vannak, hogy hogy kell élni, mi a helyes, meg a rossz gyakorlatok, erőszakos minták, szavakkal leuralás, nem lehet tudatosan viselkedni se válaszul, mert kikezdik. Anyám orvossá képződése azokban az években zajlott, amikor a marxista kultúrpolitika áltudomámnynak minősítette, a bölcsészkarra száműzte és üldözte a pszichológiát, a pszichiátriát meg ideggyógyászatnak nevezte és marginalizálta, és idegenkedik tőlük, meg fél is önkéntelenül anyám, hogy mi derülne ki.
Nincs bennük nyitottság, tanulás iránti vágy, a saját köreikben toporognak.
Például gyerekgyógyászként megtanulhatta volna, mi a korszerű álláspont a szoptatásról, akkor nem üldözött volna engem a tápszerrel (legmeghökkentőbb traumám, velük laktunk Juli születésekor, kettő évet bírtunk), ez önrevíziót igényelt volna, nem tette. Negyvenöt évig volt házi gyerekorvos, járt újszülöttekhez, és nem támogatta, nem tudta a szoptatás lényegét, amit azért az utolsó 20 évben már lehetett volna.
KedvelésKedvelés
És köszönöm. Nincs kapcsolat amúgy, nem tudnak ártani, csak nyomaszt persze a tudat.
KedvelésKedvelés
Én köszönöm, hogy elmondtad.
És hogy rávilágítottál ezekre az összefüggésekre.
KedvelésKedvelés
Nagyon megrazo tortenet! Szomoru.
Megkerdezhetem, hogy amugy mi a bajod a “zsidozassal”, “migransozassal”, “buzizassal”?
Bocs, csak nagyon kivancsi vagyok, erdekelnenek ezekrol a nezeteid. Ha lehet, akkor par mondatban elmagyaraznad?
Koszi szepen!
KedvelésKedvelés
Nem, nem magyarázok alapdolgokat. Pláne olyannak nem, aki hülyének néz, engem dolgoztat, nyilvánvalóan provokál és egy valósnak tűnő e-mail címet nem ad meg. Minden, amit a nézeteitmről mondani akarok, már fent van a blogon. Kíváncsian keresd ki. A transz hisztit beszoptam, nagyon mondták, hogy csak akkor vagyok jó ember.
KedvelésKedvelés
Fogalmilag nem lehet arrogáns az, aki a saját szerves stílusában a saját tereiben a saját gondolatait közli, és ettől boldog. Arrogáns az, aki ezt nem bírja elviselni, megfigyelgeti, és odamegy ordas eszmékkel baszakodni, interakciót kierőszakolni, de még buta és manipulatív is. Intelligens, jóhiszemű ember felméri, hol van, pl. húsevő közegben nem kezd vegánként téríteni, vagy max ír egy érvet, kritikus komment, és nem minősítgeti a hely gazdáját. A legkedvesebb, hogy azt hiszed, nyolc év nagyüzemi blogolás után az ilyen hamis, butus erőlködés engem indulatba hoz. Én simán, indulat nélkül megvetem az ilyen embereket, ez tökéletes mérettévesztés. Viszont szívesen elmagyarázom, milyen ez, hogy látom, mindig van esély az okosodásra.
KedvelésKedvelés
Jaj már. “Aki pedig egy nyilvanos blogot vezet, annak tudnia kell, hogy barki, barhol es barmikor minositheti, kulonosen ha az illetot ennyi botrany es veszekedes veszi korul.”
Nem bárhol és nem bárki, tévedsz. A júzer ostoba gőgje ez. Itt biztos nem, de máshol is csak a polgári és büntetőjog korlátaiig. És nem, ha valakit botrány és veszekedés “vesz körül”, akkor sincs jobban jogod, és nem konc valaki attól, hogy blogot ír. Nem miattam, ez a te döntésed, és ha rosszul döntesz, csakis te válsz nevetségessé. Több jogod nem lesz attól, ha “veszekedés” van, csak azt mutatja: birka vagy, beállsz bégetni.
Ööö, van egy szó erre: arrogancia. Meg még egy: tájékozatlanság. És még egy: pöffeszkedés.
Itt, amit olvasol: a kommentelés lehetőség, pont erre utal. Te nem érted, mit jelent a véleménynyilvánítás szabadsága. Nem azt jelenti, hogy mindenhova odarongyolhatsz szemétkedni, vádaskodni, balhézni, pofádat jártatni.
Ha így lenne, akkor nekem nem lenne lehetőségem kommenteket moderálni, be nem engedni, szerkeszteni, átírni, júzert letiltani. De van. Miért van? Mert nincs jogod bármihez, én döntök. Ez az én blogom, azért. Ha nagyon szeretnél rikoltozni, csinálj egy sajátot, nézd meg, mikor lesz neked 180 ezer kommented.
KedvelésKedvelés
Újra beiratkozom gimnáziumba, köszönöm, hogy elindítottál az úton! Hátha valami kifejlődik bennem. Agy, szív, kommunikáció…
Sokat olvasok itt. Azt hiszem, benéztem ezt, nem is vagy zsidó, és nem is számít ez. Át is gondoltam: én se leszek antiszemita, az ugyanis a legalja. És nőket sem fogok neten erőszakolgatni! Pattanásos kamaszok csinálják.
KÖSZÖNÖM!
KedvelésKedvelés
Persze, hogy beleszerkesztek. Majd neked adok itt teret, miből gondolod? Hülyének nézel? Kurvára röhögünk a vergődéseden.
KedvelésKedvelés