a személyeskedésről

Ne személyeskedjünk már!

A személyeskedés tilalma minden értelmes vitában alapvető: nem azt nézzük, ki mondja, ő maga kövér-e, munkanélküli-e, megsétáltatta-e már az aranyhalát, hanem az állításait, a témához kapcsolódó érveit, tartalmilag.

Hát, ez is olyan, hogy mindig mondják, többnyire akkor, amikor nekik jól jön, de nem úgy van az.

Ma már nem vagyok balek: igenis számít, hogy ki mondja és miből beszél, mert az emberek rohadt frusztráltak, és rendkívüli módon idegenkednek a különbözőségtől, az ismeretlentől.

Senki nem azért indít blogot, mert vitázni akar, vagy mások véleményére kíváncsi, hanem azért, hogy magát megfogalmazza – tudom, ez erős, de így van. Véleménye mindenkinek van, és olyan könnyen keletkezik. Mit kezdjek ennyi ellenvéleménnyel?

Aki mások véleményére kíváncsi, az mit csinál? Nem ír, hanem olvas. És akkor már miért ne a legnagyobbakat, jó írókat és publicistákat? Ez ugyanis szakma: tudást, rutint, tehetséget, felelősséget kíván.

A komment sokszor híg, nincs mögötte fedezet, felelősség. A nekibuzdulás, hogy akkor most ő is jól megmondja, minden esetben a kommentelőről szól. Csak azt olvassa ki a szövegből, ameddig a teherbírása terjed, és csak addig érti meg a szöveget, mert árnyékot vet a frusztráció.

Nagyon kevesen tudnak ezektől mentesen ítélni. Senkinek nem tiszta lap az elméje.

Ha eltekintünk a l’art pour l’art rosszindulatúaktól és a funkcionális analfabétáktól, akkor is sokan maradnak, akik nem bírják az éles témát, a másfajta álláspontot. Van egy újfajtja trendje az érzékenykedésnek is, sok szép tyúkszem fejlődött ki az internet korszakában. Azt gondolnánk, megerősítő kimondani a fájdalmakat, de inkább elgyengít és rosszindulatúvá, hibáztatóvá tesz a sok nyavaly. És ha vitáznánk, ahhoz bizony felnőtt, erős emberek kellenének.

Szabad vagy, azt olvasol, amit csak akarsz. Én viszont nem dönthetek arról, ki jön ide, ki beszél hozzám. Kétféle olvasó van: az őszintén érdeklődők, figyelmesek, a bloggeri pozíciót ki nem kezdők (ők volnának a vádaskodás szerint a “bólogatók”). Számukra nem akkora szenzáció, ha épp mást gondolnak, vagy ha nehezen érthető az álláspontom, nem kezdenek fölényeskedni. A másik típus: a kóstolgatók, gúnyolódók, fel sem fogók, az ürügyet keresők (“ellenvélemény”), akik szerint megáll a nap az égen, ha ők nem úgy látják a témát. Helyre akarnak tenni. Az ő céljuk, hogy legyen felület, valahol leírhassák, amit már amúgy is gondolnak. Nem törődnek a szöveggel, a bloggerrel, a többiekkel.

A blogos beszélgetések nem viták, hanem élménymegosztások, tapasztalatcserék. Mindenki párhuzamosan, szubjektíve a saját igazságát látja, ezek elférnek egymás mellett, nincs mit megvitatni. Én stiláris okokból írom az álláspontomat tanácsadó-megmondós módon. Semmit nem erőltetek rád, nincs ilyen hatalmam.

Nem várok el egyetértést, még érdeklődést sem, pláne jóváhagyást. A témák az enyémek, megharcoltam velük, más meg kívülről nézi őket, finnyog felületesen. A megértésükbe munkát, időt fektettem. Minden poszt mögött érlelődés van, rengeteg input, szövegszikra, gondolkodás, gyakan több hét munka.

A vita olyasmi az eredeti, platóni értelemben, hogy létezik egy verzió, amelynek érvényre kell jutnia, és hogy melyik az, azt eldöntjük a korrekt érvekkel. A vita racionális: tényekről és összefüggésekről lehet vitázni. Ízlésről nem vitázunk, és a kávézásomról sem, nekem személyesen nem kell eszményi esszenciának lennem ahhoz, hogy értelmes állításokat tehessek. Prizmaszerűen különböző világlátásokról, stratégiákról, eltérő élettapasztalatokról sem értelmes vitázni. A blog alapállítása: “én, a blogger ezt így és így látom”, erre te csak azt mondhatod el, te hogy látod. Ne az én sportolásomat minősítsd.

De miért vagy indulatos? Mit akarsz ennyire?

…jön a szerencsétlen megtalált géza vagy gizi, neked csak előválogatót kell tartani, a primitívebbeket beengedni, kivégezni dühödten, hogy hát nem róla szólt az az írás, az csak metafora vót, különben meg minek olvasta el, minek jött ide, az értő olvasók bezzeg értik

Jön.

Ahogy egyre több információt szerzek a blogodról annál inkább felháborít amiket írsz és ahogy írod. Te szubjektív véleményed nem szellemi termék. Mindenkinek van véleménye bizonyos dolgokról. Attól, hogy a saját véleményedet Te meg tudod fogalmazni és le tudod írni, nem lesz egy jogvédett termék.

Információt szerez.

Mire is írtam, hogy a mértéktelenség jellemző rád ? Mindenben ezt látom: az írásaid hosszában, a sportban, az edzésekben. Félő, hogy ez még ártani is fog neked, de ez már a te dolgod. Egyébként meg ne te mondd magadról, hogy intellektuálisak a szövegeid, az a jó, ha ezt mások veszik észre.

Nincs objektivitás, ellenben rettentő sértődöttség van. Vakfoltok, bukott életek, megmagyarázott jellemtelenség, teljesítményügyben gyanakvás és féltékenység. Ezen nem segít az intelligencia sem. És a fejemet fogom, amikor ismerőseim ugyanazt adják elő, mint a trollok.

Ahogy a gondolkodásomban a múltamnak, a magyar szakosságomnak, a nőségemnek, az életkoromnak, a háromgyerekes állapotnak van fontos szerepe, úgy nálad is a hasonló körülményeidnek, más jellegű tapasztalataidnak és a tapasztalatok hiányának. Ezért nem személyeskedés, amikor ezekkel együtt nézlek.

Ne vicceljünk már, hogy egy életközépi válságba keseredett, izgalomra sóvárgó, megfelelősdit játszó férfi ugyanazt látja a ruganyos izmú, kézenálló, világba beleszaladós képeken, hogy egy kizsigerelt, elhízott anya ugyanazt olvassa ki a posztokból, amit egy lelkes, a saját jó formájáért keményen dolgozó, független nő.

Esterházy, a magas irodalom, Alföldi Róbert említése nem zavarja azt, aki olvas, jár színházba.

Máshogy reagál az apaságot taglaló írásokra egy felelős apa, mint az, aki leszarós, manipulatív, tartásdíjnemfizető, bosszúéhes.

Aki kommunikációs bántalmazó, aki kudarcot vallott a kapcsolatában, az ideges lesz a nők elleni hétköznapi agresszió elemzésétől, vehemensen fogja tagadni a létezését is. Érvel, látszatra, de a kommentelése is erőszak: prédának tart és abuzál engem, felrúgja a legalapvetőbb kommunikációs szabályokat.

Ha a kommentelő szénné unja magát a munkahelyén, ha az önmegvalósítás nem jött neki össze, akkor nekiesik az irodai dolgozókat elemző poszt alatt a bloggernek. Moralizál: megképzi a rendes-szorgos munkába járók és a lusta, élősködő, hálátlan blogger hamis ellentétét.

Mitől ennyire fontos nekik, hogy én mit írtam?

Lehet ködösíteni, hogy “ha elterjednek a nézeteid, az a társadalmilag számára káros”, “te részt veszel egy káros hiedelem fenntartásában”, “ráerőlteted a sportolásodat másokra”, ami mindig vicces. Tartanak a blog hatásától. Ők maguk látják azt hatalmas jelentőségűnek. Nekik az az érvük, hogy nem értenek egyet.

Ami igazán káros: a tisztázatlan indulat, a projekció, a tagadás. A leszarni nem tudás. A netes erőszak.

Talán a feleségük itt jött rá, mi a gond. Vagy a kommentelő hiába akart lefogyni, nem ment. És aztán bosszút áll rajtam. Hogy lehet komolyan venni őket?

A személyeskedés tilalma az ő érdekük: ne derülhessen ki, honnan, miből beszélnek, mi zavarja ennyire őket. Mindig, mindenki magáról beszél.

Persze névtelenül nem derül ki az ok. Semmiféle szexhiány nincs itt, ő ma délután is kétszer kefélt! Ő is sportol. Ő vékony. Neki is van blogja. Nem irigy, áhh! Ő intelligensen vált. Bizonygatja nekem.

Minden idők legmegdöbbentőbb e-mailjének (“én jól keresek ám!”) ez volt a csatolmánya:

A régóta megfigyelt, irritáló blog valamelyik posztja miatt emberünk szúrást érez, elkezd látszatra érvelni, valójában sunyin hiteltelenít. Eleinte célozva, eljátssza az építő, kicsit másképp gondolkodó kommentelőt. Lassan halad. Mindig ő kezdeményezi, engem nem kérdez meg, akarok-e vitázni, de amúgy ő sem vitázik. A téma a kávégépem környezettudatosságától kezdve a mérnök–bölcsész összehasonlításán át az irodalom jelentőségéig bármi lehet.

Hamar mesterséges ellenséget képez: megjegyzést tesz azokra, akik az ő bátor, ellenzéki kiállásához képest buksisimiért jönnek ide, meg vannak vezetve, szektás hívekként kritikátlanul rajonganak, de bezzeg ő átlát rajtam!

abból élsz, abban vagy érdekelt, hogy mindig legyenek szerencsétlen, elkeseredett, elszabott életű nők, akik meghívnak kávézni…:)))

Ekkor leírom, minden vita nélkül, hiszen semmilyen vitatandó téma nincs, amúgy terápiásan, hogy barátom, te sajnálod tőlem az elismerést, a támogatást, és ismeretlen emberek motivációjáról teszel sértő állításokat.

Nem vagy különb náluk, csak féltékeny lettél a figyelemre, a közösség erejére. Munkáért pedig jövedelem jár, nincs ebben semmi bonyolult. Ha jut, akkor jár is.

És miért nem kommentelsz soha, de soha a könyveket, novellákat, jó ügyeket taglaló posztok alá? Miért láthatatlan számodra a blog lényege?

Azért, hogy ebben a hamis indulatban létezhess, és letagadhasd, hogy értéket teremtek.

Te a netbe bújva, férfifölénnyel kikéred magadnak a jellemfejlődési lehetőséget, nick mögül, a valós személyedet gondosan óva is sértetten reagálsz. Azért erőltetsz rám érvnek tűnő baszakodást, mert te csúnyán szétcsúsztál.

Kommentelő ekkor személyeskedést kiált, hirtelen váltással áldozat lesz, mert addig volt oké, amíg ő lehetett vehemens, én ne legyek. Majd áldozati arccal bejelenti, hogy ő nem is kommentel többet, csak olvas.

Pár hét vagy két hónap múlva ugyanúgy beront, ugyanezt előadja egy másik téma alatt. Neki joga van, ez egy nyilvános blog!

A férfiaknak, akik a neten olyan nagyon okosak, ritkán mondják meg a vitapartnerek vagy az életük szereplői, hogy gázak.

Hát kimondom én. Gáz vagy, ahogy ideragadsz, erősködsz, nyaggatsz, a figyelmemet akarod, de aztán döfködsz, sőt, keresed a döfködés lehetőségét. Ahogy engem akarsz szerencsétlennek, szánandónak, feltűnősködőnek, túlzónak láttatni, miközben te félsz az élettől, félsz dönteni, más utat választani, meghaladni magad. Félsz nem automatizmusokban, kiismert viszonyokban létezni. Vádolod a nőket, a társadalmat, a bloggert, a blogolást. Vádaskodsz, hogy hatalmaskodom, diktátor vagyok, miközben azért jársz a netre, hogy nőket less és kommentben erőszakold meg őket. A fórumos vagy házassági kudarcaidat torolod meg rajtam. Ha félelem nélkül kimondom, amit igaznak tartok, akkor te, tele gyűlölettel és idegenkedéssel engem nevezel gyűlölködőnek, aki semmit sem akarok vagy várok tőled. Elvitatnád tőlem a jogot, hogy eldönthetem, miről írok, mit tartok fontosnak és kit nem akarok a közelembe. Én szövegvilágot teremtettem, te lófaszt se.

Nekem az az elemi traumám, hogy a bátyámék (érdemtelen, nagyképű hímek általában) megaláztak, belém fojtotték a szót, megrémítettek, és hatalmuk volt. Te ezt pontosan tudod, azért csinálod.

(De mi van, ha nem is volt hatalmuk? Én rájuk boríthattam volna az asztalt. Én kiröhöghettem volna őket, hiszen tudtam, hogy tanulni és érzékenynek lenni érték, nem durvának lenni és lazsálni. Nekem nem kellett volna apámmal elmennem minden kurva vasárnap túszként az imaházába, egyszerűen nemet kellett volna mondanom, és nem tudott volna mit tenni Óz. Nem volt hatalma. Én mindvégig szabad voltam, és ha aszerint éltem volna, nem fájt volna annyira. de hogyan lettem volna énerős? A saját anyám sem védett meg a vallási terrortól és tébolytól. Még mindig vannak rémálmaim. Nagyon fáj című, jelszavas posztomban folytatom mejd a témát.)

40 thoughts on “a személyeskedésről

  1. És kérek mindenkit, ha érdekli ez a blog, és beszélgetni szeretne, vagy azt, hogy komolyan vegyék, akkor fogalmazza meg érthetően a véleményét. Ne vessen ide egy szavakat, fél mondatokat a semmiből, ne legyen az, hogy írásban milyen nehéz, nem látjuk egymást, hanem fejlessze ki az érthető kommentelést. Nincs ideje, nem szokott kommentelni, nem tudta, hogy az úgy jön le, rossz napja volt. Zavaró a homály.

    Kedvelés

  2. Ezt a jelenséget amúgy mindig felvont szemöldökkel figyeltem.
    Irtó szilárd talapzaton állhat egy olyan élet, amelyet a saját élményeid köré épített írások ilyen könnyen bedöntenek..

    De hogy a sok önjelölt prókátor ismét a szívéhez kaphasson: hol is lehet téged támogatni? 😀

    Kedvelés

  3. Már többször megfordult a fejemben, hogy talán kérhetnék jelszót, csak nem akartam túlságosan személyeskedni.:)

    Viszont a téma, amit most beharangoztál olyan, hogy nem tudom már tovább visszatartani, szeretném elolvasni, ha megengeded, mert biztos vagyok benne, hogy fogsz írni olyat, amit fel tudok használni.

    Évek óta olvaslak és segítek magamon, most épp úgy érzem, hogy majdnem minden kerek: a munkám a hobbim, szeretem a férjem, még fogytam is, de a családommal kapcsolatos érzéseimmel nem bírok.😂 Vagyis a bűntudattal. Mert persze nekem vannak a világon a legjobb szüleim, csak hát nagyon hálátlan gyerek vagyok. Ráadásul lassan negyven éves, és már szégyenlem magam, hogy még mindig nem tudtam ezt rendezni velük/magammal/magamban: emiatt nagyon félek, hogy meghalnak, és kicsit nyomaszt, hogy élnek..

    De nem akarok elébe menni a témának,
    csak kérek szépen jelszót, ha lehet..
    Köszönöm.

    Kedvelés

  4. Amúgy tök nagy dilemma volt eleinte, még a hétéves blog indulásakor, hogy szeretetreméltó, helyeselt, közérthető és elfogadott legyek-e, vagy szuverén, különbözni merő, tovább merészkedő, éles kérdésektől sem félő. Nem bántam meg, hogy így döntöttem, nem zavar, hogy ára van. Borzasztóan nem akartam közhelyeket írni és átlagos, szomorú anyuka lenni.

    És teljesen nyilvánvaló, mindenkinek, hogy aki dühösen vagy gúnyosan, fontoskodva taglal engem a blog miatt (pláne akinek nem tűnt fel, hogy hányszor kötöttek már belém bután, igazán nem hiányzik az ezeregyedik macera, értelme sincs), az magával van elakadva, frusztrált és irigy. Főleg ha a sportról, az önmegvalósításról van szó. Csak én kimondom, amit nem illik. Hogy irigy, zavarja, hárít.
    És fel se fogja, amit írok, felületes, nem érdekli annyira. Önmaga érdekli csak.
    Az index fórumán a múltkori blogleírás miatt (“drágám, a tiszta ház az elpazarolt élet helye”) humortalan, pitiáner hate followerek azt taglalják, miért nincs bejárónőm “sikeres üzletasszony létemre” (!!!), hogy élhetek ilyen koszban (remekül, köszi, az emberek, a szövegek, a színház, a főzés, a Molnár Ferenc-felolvasás fontosabb, a tüchtigségben kiteljesedést meghagyom nektek!), meg hogy milyen a határidőnaplóm, a holmijaim, mire költsek… Haláli. Tök jól kitalálják az életemet. Miközben nem vagyunk vitában, soha nem is voltunk, a blog lényege őket sem érdekli.
    Egykori bloggertárs is beleáll a geci célozgatásba Villővel, Jánost gyalázzák. Soha nem bántottam, sőt, felpörgettem a blogját, “megihlettem”. Érzéketlen és egyébként elhízott nők.

    Kedvelés

  5. Egy dologra vagyok kíváncsi (lehet másutt már írtad): a testvéreid ismerik, olvassák a blogot, azóta velük (bármelyikkel) beszéltetek már erről? Milyen a viszony azóta?

    Kedvelés

    • Nem, soha nem beszéltünk erről, úgy tesznek, mintha a blog, a jobb életem, az övegységem és én nem is léteznénk. De nyilván tudnak róla, a világ egy falu. Nálunk senki se nyílt, sok az elfojtás, kommunikációképtelenség, hát mögöttiség. Apám még a legnyíltabb, neki voltak itt kommentjei, felháborodva.

      Miért kérded, csak érdekes?

      Nincs viszony, ha találkozunk, akkor beszélünk általánosságokról, nem konfrontálódunk. Ami mégis látszik, az izmom, vagy hogy nem én vagyok a kis szerencsétlen már, az zavaró, ez jól érzékelhető, megborítja az elemi dinamikát. Mivel mindent nem tudunk felfejteni, nem szán rá senki annyit, hogy egy beszélgetés, idő, nyugi, moderátor (?), belátás, jóindulat, és nem akarnak ők azzal szembesülni, hogy mennyire megszenvedtem ezt az egészet, pl. a falcolással, nem lesz ennek feloldozása, se a szüleimmel, se a testvéreimmel.

      Az egyik sógornőm boldog új évet kívánt, a többiek tiltva vannak, mert nem szeretem, ha ilyen “direkt az arcukba tolva”, vagy hogy is kell a facebookot értelmezni, azt taksálgatják, hogy nekem nem is olyan rossz, debezzeg edzegetek meg utazom, mehetnék anyámat ápolni simán, háládatlan leány.

      Kedvelés

      • csak érdeklődés. Az elmúlt időben szakaszosan végigolvastam a blogodon sok bejegyzést, durva lehet önismeretként sok idegennek is, de a családra vonatkozó utalások, írások elég sok végiggondolást, kognitív disszonanciát, önvádat/téged érő vádat válthatnak ki, magyarul boríthatják egyes családtagoknál a bilit, vki előnyére dolgozhatja fel (akár katarzisélmény), vki megkövesedik benne. Mindenesetre azt csodálom, hogy demarkációs vonal alakult ki és inkább nem közelít senki. Persze ez is lehet egyfajta önvédelem (a részükről). Még az is lehet, hogy vmelyik közülük csendben, lopva olvasgatja, de nem meri sem neked, sem a családtagoknak bevallani. Nem tudom, nem akarom kitalálni.
        Furcsa dolog a család és az, hogy mennyire elidegenednek a tagjai, testvérek, unokatestvérek, stb. Számtalan példa van erre. Talán azért kérdeztem, mert kíváncsi lettem volna, hogy ha volt ilyen “szembesítés”, vallomások, bármi, az hogyan zajlott. Szerény tapasztalatom alapján nem mindig sül el jól és sokan inkább beássák magukat.

        Kedvelés

      • Minden kiborult, nincs már mit borítani.
        Önvádat biztos nem váltott ki, szerintük (Azt hiszem) nem is történt ez. Ők nem intellektuálisak, befelé, lelkileg nem igényesek.
        Aki abban a családi viszonyrendszerben részt vesz, vett, az egy bántható, lenézett, megvetett, leszólt, leszart, megszeppent, lojális, balek húg, aki szomorú, dundi, kudarcos, magát vagdossa, hogy ne zavarja a többieket.
        És én az nem vagyok. Ennyi. Ezért nem veszek részt benne.
        Ők nem tudnak változtatni a merev rendszeren.
        Ők se erőltetik. Nem jó látni, hogy nem úgy lett, ahogy meg van írva.
        Hogy netán én érek valamit, nem csak lábtörlő vagyok.
        És hogy milyen a nép, ha nem kér, hanem, vesz, ragad.
        Szellemét a tűz nem égeté meg.
        Középső tesómmal beszélek néha, kersztülnéz a nyilvánvalón. Csak arról lehet szó, ő milyen sportos.olyan módon idegenkedik az izmosságomtól. Én nem lehetek jó. Az én versenyeredményem, maratonom nem számít. Az értékrendet is elárultam, nem vagyok antiszemita meg fideszes, sem homofób, és nem a tévéből ismerem Alföldit.
        Nem volt semmilyen szembesítés, és nem is lesz.
        Amit mindenki tud úgyis, azt nem kell ki is mondani, dumálni, magyarázni. Nem és kész.
        Egyedül haldokoltam a férjemmel, szoptattam közben, akkor se jöttek, segítettek. Kértem pedig. Most miért jönnének?

        Kedvelés

      • Nem olyan nagy baj, ha van egy helyzet, amelyben megmutatja magát az igazi dinamika.
        A mostani is olyan, nem bírok odamenni, hallgatni ugyanazt, elegem van.
        Jobb, ha kiderül, mert akkor tiszta.
        Annyi alakoskodás volt már.
        Ma a Julit szekáló kislány is belőtte az öngólt (anyja pszichológus!!!): a (más miatt) síró Julit is tovább alázta, ami azt jelenti, hogy ezzel már mindenkinek elérte az ingerküszöbét, senki nem fogja magyarázni tovább, hogy de ő milyen segítőkész és jószívű, és milyen remek a család is, csak hát szókimondó, és hogy Juli nem tud beilleszkedni.

        Kedvelés

      • “Nem olyan nagy baj, ha van egy helyzet, amelyben megmutatja magát az igazi dinamika.” Teljesen egyetértek… Nem is olyan rég jöttem rá, hogy ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból. És akkor nyugodt szívvel fordíthatok hátat (vagy középső ujjat) annak, aki addig csak sunyin lapított, kussolt.
        De hát sokáig féltem a konfliktustól, vagy attól, hogy végleg elromlik a viszony… Miközben az soha nem volt jó valójában… Csak ez a jókislányság… Na de, ki lehet azt nőni!

        Kedvelés

      • Ha volna még remény a rendezésre, nem írnám ki ide őket. De 2010 óta nincs, akkor hagytak úgy cserben, hogy az megdöbbentő. Akkor volt János első betegsége, mellkasszétfűrészelős műtéttel. Én már nem hiszek ebben a családban, én nem akarok ilyen életet, értékrendet, őszintétlenséget, amib en ők vannak.
        De még ki is oktattak, hogy mit csináljak. Lacó bátyám megírta, hogy ötezer forint egy takarítónő, ő nem fog kutyaszart takarítani. Pedig nem kértem ilyet, szándékosan élezte ki ilyenné. Volt egy lista, könnyebb, egyszerűbb, gesztusértékű feladatokkal. Mindenki autós, egészséges, jómódú, két szülő, nagyszülők.
        Kértem pl. zöldséget. Azt úgy beadta nagy duzzogva, három héttel később. Nagyon megdöbbentem.
        Majdnem belehaltam abba az őszbe, nagyon pontosan és komolyan kértem a segítséget. A sógornőm és az unokatesóm felesége volt a kivétel, ők odatették magukat, pedig nagyon elfoglaltak. Mindenki más lapított, fel se hívtak. Anyám is. “Kéne neked egy autó”, smsben. Ennyire telt. Ez remek ötlet a bajban: nincs jogsim, Jánosnak se volt, fekvőbeteget ápolok, egyik gyerek fél, másik kettő éves, a harmadik ép hét, elsős, szoptatok, pénz se erre lenne, ha lenne.
        Nyilván letagadják ezt maguk előtt, ők segítettek, de én naplót írtam, akkor is, tudom, mi volt.
        De mindegy nekik, hát, most már nekem is mindegyek ők. Szeretet? A létezésem zavarja őket. Ők az istenek, nekik jár minden. Anyám nevelte őket erre. És persze lojálisak is emiatt hozzá. Én meg önző vagyok, világos.
        És én átmentem a nullán, vagyis a visszaszámlálás végponton, minden elfogyott már, és még utána is, a mínuszban telefon, gyerekek összehozása, születésnapi köszöntés, karácsony, reménykedés.
        Olyan naiv vagyok, annyi lelki energiám ment el arra, hogy jófejségből önző emberek körül sasszézom.

        Kedvelés

      • Az jutott eszembe arról, hogy miért lehet érdekes ez a kérdés a puszta pletykaéhségen kívül, hogy a legtöbbször milyen hazug az “engem [bármi] abszolút nem érdekel” frázis. Gyakran jelenti azt, hogy túl komplikált/fájdalmas/kognitív disszonanciát okozó/leleplező lenne vele foglalkozni, úgyhogy inkább nem foglalkozom vele egyáltalán. Ez az általános viselkedés, és ezért van az, hogy nem tudnak mit kezdeni például azzal, hogy Éva a régen-rajongó-aztán-megsértődött emberek nyílt színi vagy alattomos lejáratásait, sunyi vagy bután átlátszó sündörgését nem hagyja szó nélkül, bemutatja, elemzi, újra és újra. Az elvárás az lenne, hogy “jaj, engem nem is érdekel ám, leszarom”, aztán titkon nézegetni csak meg agyalni rajta, de meg nem írni, be nem vallani. Aztán, ha ennek az elvárásnak nem felel meg valaki, akkor még a jóindulatú kommentelő (pl. én..) is csak néz bután eleinte. Igen, coming out, először nem értettem, hát miért nem szarod le, hagyod a francba? Minek erről írni, ez olyan óvodás. Aztán olvastam tovább, és végül megértettem, hogy 1. akkor elérik a céljukat, hogy hallgatunk az aljas dolgokról, bántásról, és azok így csak a mélyben mérgezhetnek, 2. igen, az óvodásnak kiabál az igazságérzete és nem akarja annyiban hagyni, néha tényleg kéne egy kicsit tanulni a kölköktől, 3. az, hogy én is elvárnám a hallgatást, szocializáció, és érdemes ezen felülkerekedni és a saját életemben is megnézni, mire reagáltam eddig így. Elég érdekes gyakorlat, ajánlom mindenkinek.

        Kedvelés

      • Tényleg ovis. De én mindent megírok, bemutatok. Ők meg elolvassák, és ez igazi elégtétel. Ahogy némán, sunyiban, ráncos szemmel itt nézik, mit írok, haláli.

        Kedvelés

      • Ismerős amit írsz, messze nem ilyen élesen, nyilván minden helyzet más. Az általad leírtak azért elég súlyosak.
        Érdekes azt látni, hogy régen (sok helyen ma is) társadalmak alapultak a vérségi viszonyrendszerre, kikiáltották ezt elsőrendű fontos szempontnak a társ. státuszok betöltésénél és más esetekben, aztán kiderül, hogy a közvetlen leszármazáson túl (néha abban is) a tág családhoz tartozó emberek olyan idegenek egymásnak, egymáshoz, sőt le is szarják valójában egymást, hogy felmerül a kérdés bennem, mennyiben van/volt ez a család (maradjunk a tágabb értelemnél), mint fő rendezési elv, annak elsőrangú közösségként való kezelése túlmisztifikálva. Mennyiben követnek el azok is hibát, akik a “család first szabályhoz” gondolkodás nélkül való ragaszkodással sorolnak hátra, hoznak hátrányosabb helyzetbe másokat (és adott esetben így magukat is), pusztán a vérségi kapcsolat hiánya miatt.

        Kedvelés

      • Azért ma már sokkal több a szereplehetőség, nagyobb a mobilitás, és sokkal erősebb a kötődés a nem vérségi alapokon. Simán elköltöznek emberek, néha a család elől menekülve, jó messzire. Nem ritka, hogy esküvőre sem, segíteni sem, hanem frissen összeverődött emberek támogatják egymást, akik jobban egyetértenek, és nem mérgezik egymást. Vagy hogy a kollégák a kvázicsalád, saját meg lazán van, vagy nincs is.
        Nekem egyébként eredendően, mondjuk úgy, hogy genetikailag, erősen top értelmiségi a család, meg még művészi (ja, és sportos is).

        Kedvelés

    • volt egy film, ami elsődlegesen nem a családról szólt, de megjelent benne, erősen kisarkítva, a család és annak rugalmatlansága, arra nézve való képtelensége, érdektelensége, hogy egy családtag mennyit változott és akár még a családján segítene is: a millió dolláros baby (hülye cím, de a film jó).

      Kedvelik 1 személy

      • Szerintem ott nem elsősorban a rugalmatlanság volt a gond. Azok az emberek kőegyszerű, sivár érzelemvilágú, végtelenségig önző népek voltak, akik konkrétan leszarták, él-e, hal-e a lány, csak a pénzét akarták.

        Kedvelés

      • ok, igazad van ebben, én az elmondottak alapján erre a filmre asszociáltam (de persze nem hasonlítható össze egy az egyben).

        Kedvelés

  6. Kedves Éva!
    Első megszólalásom ez, mert nem vagyok egy kommentelő fajta. Háromgyerekes anya vagyok, tanár, egy tízessel idősebb, mint te. A kezdetektől olvaslak, minden nap nézem a blogot, minden posztot elolvastam, van, amit többször is. Gyakran gondolkodom azokon, amit írsz. Valószínű ezután sem kommentelek, mert tényleg nem szeretek nyilvánosan gondolkodni. Már többször is akartam jelszót kérni, csak eddig mindig visszakoztam. Most összeszedtem magam, és kérnék szépen jelszót, mint ősrégi csendes törzsolvasód.
    Köszönöm, ha küldesz.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.