…maradunk

Amikor ezt a Cseh Tamás-számot a Budapest Bár először játszotta, pár, de biztosan nem tíz éve, nem az első lemezen volt szerintem, akkor még nem volt ez a jelentése neki, amitől rázni kezd a sírás.

Maradunk. Én maradok, ez biztos.

És ilyenkor, amikor megrendülök a minőségtől, a nyolcvanas évek nagy kultpalotájában (Kongresszusi Központ) átélem, hogy igenis van tartalma az én makacs magyarságomnak is. Amely nem múltba révedő, hanem eleven, nyers, mai és önkritikus magyarság. Nem zavarja más kultúra, más ország, a saját gyarló volta. Most a Budapest című dal szól, és az összes férfi énekli: én itt születtem, itt élek, jó volt itt születni és jó itt élni, és itt is halok meg, és értem már ezt is.

Jó formában vannak, el kell ismerni. Sűrű a hajuk, nem híztak el, csupa fess férfi, magasak. Behumi Dóri is egyensúlyban van. Tóth Vera… is.

Olyan negyvenegy éves korom óta egészen konkrétan látom az élet végét, nem félek ugyan a haláltól, de számolok vele, tudok róla, és gondolok arra is, ami előtte lesz, és amilyen ez az előtte dolog azoknak lesz, akiket szeretek és akik akkor még élnek és a közelemben lesznek. És addig is: mire vittem, mit értem el, mi jön még.

És nem érzem a romlást. Egyáltalán. Hála önt el folyton: látok, hallok, érzek, erőm van, lrelkes vagyok, nem fáj semmi, könyed vagyok, nem lépek mellé, nem esem el bringával. És minél erősebb a testi kompetenciának ez a magabiztos érzése (amely tud arról, hogy lehetne másképp is), annál jobban tisztában vagyok, hogy jön a vég majd. Tisztán, nyugodtan látom, hogy véges az életem, és ezért felfénylett az is, hogy mi a fontos. És ha holnap érne a vég, nem érezném, hogy de hát én még nem…, mert de. Persze a gyerekeimet jó volna látni felnőni.

Azt is átélem a koncerten, hogy van átjáró a populáris és a katartikusan minőségi között. Hogy sok az ember, sok a hajlakkos merevség és csiricsáréság, telefonnyomkodás, durvaság* – és mégis, a Sokfejű, amikor reagál, igazat szól. Akkor tapsol nagyon, akkor némul el, amikor valamelyik szám nagyon megszólal. Amikor valaki – Behumi Dóri, Mező Misi, Németh Juci – nagyon ott van, nem rutint variál, nem csak megbízhatóan kiénekli a szokásosat, hanem megtörténik a megtörténendő.

Hú, én, ha közönség vagyok, nagyon megválogatom ám, miért fizetek (ugye, Eszter?…), de ha már ott vagyok, vállalom a döntésem következméányét: egészen lojális vagyok, átengedem magam, megbízom bennük, figyelek, nem okoskodom.

Az előadóművészet, a jelen idejű nagyon extra élmény, közösséget érzek a színpadon levőkkel, együtt történik meg bennünk valami, és ők ezt tudják, érzékelik, veszik, hogy én (és még aki, az is) felfogom, rezonálok, partner vagyok. Megbecsülve érzem magam, mint néző, hogy ennek a tanúja lehetek, velük mehetek az élménybe, és ők ezt érzékelik. Ki is néznek, kapcsolódnak, újabban csakis első-második sor jöhet szóba (de olyan is volt, hogy a meastro a páholy 1-nek játszott egy jelenetet). ez az egy térben levés, egyszerre megtörténés különbözteti meg a koncertet és színházat az összes többi ágtól.

Meg aztán színészi, előadói véna nem sok van bennem, őszintén tudom csodálni ezt az egészet, kívülről.

Most a második sorban ülök, rászoktam erre mostanában. Mondom, hogy mert romlik a látásom, de nem (csak estére a kontaktlencsém szárad ki), hanem azért, mert szeretem látni a pórust, a gyűrődést, szeretem, ha rámcseppen az előadói nyál. Közelebb nagyobb a katarzis, van a hatásnak, a tekintetnek, a szónak egy aurája, nem jó távol lenni.

Az összes energiámat, minden lojalitásomat, életerőmet beletettem a kultúra felfogásába, az edzéseimbe és az írásba. Már nem olyan fontosak az emberek és a reakcióik. Másképp lettem boldog, mint hittem volna, hogy lehet, de nagyon boldog lettem. Meghitt, erős, jó érzések.

Karácsonyi slágerek is vannak felbudapestbárosítva. Az estet Keresztes Tamás, a színész rendezte (ő is rajta van a nagyszínész-listámon).

Esőben gyaloglok buszig és busztól, tele van a szívem. Beiglit sütöttek. Bevitték a fát.

*Egy durcás, dundi leány beült a harmadik sorba, és amikor jött az oda együtt ülendő négy fő, nem akart elmenni onnan. Valami trágárságot is mondott, meglepő módon nem tágított. Jegyszedőnek szólnak, ő a főnökének, az végül a biztonsági őrnek, a koncertező négyek toporogtak, feszültek. Elővette nagy nehezen a leány a jegyét, pedig addig mindenkit elküldött a búbánatba, papír volt, rajta egy rózsaszínű szív post it takarta a lényeget. Az egyik atyafinak, aki reklamált, csendesen mondtam, ne bántsa a befeszült lányt, nincs jól. Még böködte azért, be van szíva, nem tehetek a maga problémájáról. A leánynak a tizenötödik sorba szólt a jegye, ami feleannyiba kerül, mint elöl. Hátrakísérték, ment. Nem lett több baj.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.