Neked jól működnek az emberi kapcsolataid? Vagy örökké konfliktusaid vannak?
Bármilyen pszichocikk, mely műfaj egyébiránt mintegy röneszánszát éli, de tényleg, legyen leegyszerűsítő vagy okosabb az a cikk, kínosan és kényszeresen az emberi kapcsolatainkat elemzi, és nem csak a szerepbetöltős Bagdy Emőke-színvonalon. Mindenki, aki engem elemez, jellemez, akinek baja van, azt akarja megállapítani rólam is, mennyire harmonikusak az emberi kapcsolataim, miért “nem tudok szeretni”, miért “vagyok magányos”.
Ennek én nem dőlök be.
Mert a társadalom, amelyben tevékenyen és harmonikusan volnánk létezendők, a normái és elvárásai betegek. Nem nagy dicsőség ezeket gond nélkül teljesíteni tudni, viszont nem is lehetséges. S az emberek, akikkel kapcsolódni lehet (vagy kell), nem annyira jó fejek úgy általában, hogy a velük való zökkenőkből az én lényemre lehessen érvényesen következtetni. Azért van egy szint, ami alá nem alkalmazodunk, mert akkor mi is olyanok leszünk.
És mert tudom, hogy ami a lényeget illeti, abban egyedül vagyok. Nekem kell döntenem, én vállalom időben, energiában, más tevékenység helyett, amit várnak tőlem. Csak én vagyok ott, amikor valami nehéz, nekem kell beletennem a melót. És én vagyok az is, aki gondolhat erre másképp, és dönthet is másképp.
Miért nem azt kérdezik és taglalják, hogy mik a terveid, minek örülsz, mitől érzed jól magad, miről ábrándozol, mi az, amit saját teljesítményből értél el? Miért mindig a házasságod, a barátságaid, a kommunikáció, a munkahelyi viszonyaid, a szex a téma?
És miért nevezik nárcisztikusnak és egoistának azt, aki már okult abból, hogy mi a következménye a mindenkivel való egyezkedésnek, a megfelelősdinek, és nem kér ebből többet?
Nem jó az embernek egyedül? Az ember társas lény? Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat? Legyen kihez szólni?
Két idézet gondolkodtatott el Röhrig Géza-interjúban.
Ez az egyik, arról, hogy kivel van a baj, a világgal-e avagy mivelünk:
Akkor jöttem rá, hogy kicsit jobb a helyzet, mint gondoltam. Hogy léteznek trükkök, kezelési technikák. Hangsúlyozom, ezt Ica néninek köszönhetem. Én olyan dafke csávó vagyok, hogy magamtól ez nekem soha nem jutott volna eszembe. Én automatikusan, alapállásból ellenkeztem. Azt gondoltam, ha lenyeltetek is, megemészteni már nem hagyom magamat. Ez a mentalitás fárasztó és nincs benne semmi perspektíva. Apu után Ica néni volt a második nagy tanítóm. Ő azt sulykolta állandóan belém, hogy “a világ sose fog megváltozni, Gézu. Sose. Neked kell megváltoznod. Könnyebb fölvenni egy szandit, mint az egész földet szőnyeggel borítani be.”
– és ez, bármilyen célszerű stratégia is, sajnos, megöli a bennünk élő legértékesebb, szuverén és őszinte lényt. Azt, aki mer különállni, magára más normát érvényesnek tartani, másban lelni örömet, mint az emberekkel való jó viszony.
Merészel nem félni a következményektől. Van neki biztonsága, erőforrása, nem él függő helyzetben, nem tartható sakkban például az egzisztenciájával vagy a magánnyal. Maradnak garantált jogai akkor is, ha nem szimpatikus. És az erőforrásaiból megteheti, hogy méretre szab egy darab szőnyeget, amelyet maga szőtt, ami tetszik neki, és azt teríti oda, a verandára legalábbis, és nem veszi fel a szandit. Fáj a bütyke úgyis.
Amit Röhrig Géza itt felidéz, az a tanulság valójában a túlélés maga. Diktatúrán belüli diktatúrában van érvénye: a kora nyolcvanas években, állami gondozásban. Ez szabad embernek nem lehet tanulság. Szabad embernek nem lehet az a cél, hogy valahogy megússza, túlélje, mert akkor megszűnik önmaga lenni. A szabadság mindenek felett érték.
És nem is azt kérjük általában mi szabad emberek, hogy terítsék le nekünk az egész világot, és mindenki ránk legyen tekintettel. Csak egy kicsit hagyjanak már. Ne legyen ekkora bűn valamit, bármit máshogy érteni, élni, megfogalmazni, más stratégiákat választani. Ne uniformizáljanak már ennyire. Követkhessük azt, aki bensőnkből vezérel. Ne kelljen nekem azért frusztráltnak, hát mögöttinek, őszintétlennek lennem, csak mert ők olyanok. Ez senkinek nem jó. Hát ti is olvastátok A Pál utcai fiúkat, nem?
A másik idézet fontosabb.
Epekedtem én is a szeretet után ezerrel, ám csak annyit tudtam róla, hogy mi nem az. Hajmeresztő tényleg, így utólag visszanézve, mi mindent meg nem tettem azért, hogy szeressenek. Lassan, nagyon lassan értettem csak meg, hogy a koldusnak mindig keveset adunk. Keveset, és azt sem örömmel. Nincs ez másképp a szeretet koldusaival sem.
Igen, ezt látom. Rimánkodást a szeretetért, önállóan létezni nem tudást, mérhetetlen epekedést, önmagad elleni alkalmazkodást a végletekig, míg már azt sem tudod, te ki volnál, mit csinálnál, ha nem vele volnál.
Az a sok “sóhajtozom-szememet forgatom, de elviselem” kapcsolat. Férjjel, barátnőnek nevezett, ám lenézett és tehernek érzett másik nővel. Anyánkkal, szülőtárssal, szomszéddal. Tűrni a békesség kedvéért. Piciket és sunyin menekülni. kibezsélni, szidni a háta mögött. Sosem élvezhető beszélgetések, nagy evések helyette, és jön a karácsony is! Lehet matatni, takarítani, dekorálni, bosszankodni, sütni-főzni, ajándékot venni.
Az elfedi, hogy semmi mondandónk egymásnak.
Én nemet mondtam ezekre a kapcsolatokra, annak minden következményével. Baráttal, családtaggal is. Nem, ami nem jó nekem, ami nem épít, ami a szabadidőmet, kapacitásomat kéri, és ami csupa bosszúság, azt nem dolgom működtetni. Van elég kényszerű teendő azzal is, akit vállaltam.
Hogy én nem tudok szeretni, jó szándékot viszonozni, megköszönni? Hát nem, nem viszonzom senki random internetező kezdeményezését, akinek az arcát se láttam, de elvárásai vannak, és első üzenetben elmeséli az egész életét. Vagy aki azt hiszi, magányos vagyok. És nem, ha meghúzom az énem és a türelmem határait, korlátozom a figyelmet, amelyet egy-egy nicknek adni tudok, attól nem leszek se netes szereplőként bunkó (hanem időt és bosszúságot takarítok meg), sem magánemberként nem vagyok hideg, elutasító, túl finnyás. Ismeretlen emberek reflektálatlan tolakodását, igényformálását verem vissza a hűvös, avagy szembesítő viselkedéssel, akik aztán a várakozásaikban csalódva engem minősítgetnek.
“Találkoztam vele és nem kedves.” Csak azokkal dolgom türelmesen, melegen, nagyvonalúan bánni, akiket kedvelek. Kitűnően alakultak az emberi kapcsolataim azokkal, akikkel kölcsönösen választottuk egymást – a sok év alatt meg is ismertük egymást. Ha ezeket a kapcsolataimat vizsgálom, egyáltalán nem tűnök sem egoistának, sem szélsőségesen individualistának.
Senki másnak nem tartozom semmi különössel. Akkor se, ha vérségi a kötelék. Nem tudok áthidalni mindent, sem elfelejteni. Se figyelemmel, se megértéssel nem tartozom. És ennek semmi köze a szeretés képességéhez.
Neked mit ér meg emberek figyelme, a velük való kommunikáció? Mi jót adnak, és mennyi a bosszúság? Csak megszoktad őket?
Ki vagy te nélkülük?
Tudsz szeretni?
És magadat?
csak az olvassa. én szóltam 
Nem működnek jól.
Nem érzem jól magam, egyáltalán nincsenek itt barátaim, nem találok hasonszőrűeket (tudatosodó, önreflektív, sportolni vágyó stb embereket).
Mindig azon az áron “működnek” ezek a kapcsolatok, hogy én lejjebb adok, hallgatok, “megbocsátok”. Kussolok, szívom a fogam, meg akarom úszni, túl akarok lenni, kihasználom a felügyeletet (pedig annyira nem jó a gyerekeknek sem, de muszáj néha szabadulni). Gáz, ez van. Volt egy mosolyszünet nyáron, apos nem kért bocsánatot, mert bunko volt velem, söt, nekem kellett volna… és azóta sem, szépen “el lett felejtve”. Persze, én enyhüljek meg.
Férjem is próbál tulélni ebben, haragszik rájuk, de már nem meri mondani, beszélt velük a nagy balhénál többször, azt hitte, megértik. Semmi nem változott bennük, nem is fog. Semmi. Leszarják amit mondok, hülyének néznek ugyanúgy.
El fogunk menni innen, másik ország a cél, több okból is, ez is benne van. Kurvanehéz lesz, de ezt, ami itthon van, én nem akarom a gyerekeimnek. Szenvedtem eleget a suliban. Nekik még szarabb lenne, ha itt kéne járniuk.
Szoval nem müködnek. Nincs is minek müködni
Férjjel okés, megy, megbeszéljük, ha gáz van, de más, hát senki nincs bakker, akivel megérteném magam. Senki. Baromi magányos is vagyok igazából, és dühös is. Rossz döntés volt keletre jönni, az tuti.
KedvelésKedvelés
Szomorú az írásod minden szava. Hol az a kelet neked?
KedvelésKedvelés
El vagyok keseredve, most minden szar. Pedig foghatnám fel ugy is, h tökjo, m annyira nem szar.
Nyh a kelet. Eddig bp-n laktunk, ott sem volt tul sok barát, de egy kettő akadt, akivel megértettük egymást.
KedvelésKedvelés
Ez a váltás igen depresszívnek tűnik.
KedvelésKedvelés
Igen, az lett végül.
Éreztem én, hogy nem kéne. De elhallgattattam magamban.
Meg kellett tapasztalni ezt is, férjnek mképp, üert eddig látta, de nem ilyen mennyiségben.
KedvelésKedvelés
Megértelek, én is itt élek, finoman szólva nem egy szellemi Kánaán. Itt nőttem fel, majdnem mindenki elment, a férjemmel maradtunk. Már ide köt a munka, de eléggé egyedül érzem itt magam. A gyerek közösségbe adásával kapcsolatban meg jócskán vannak félelmeim. Jól teszitek, hogy mentek.
KedvelésKedvelés
A nagy ovis, dehát… nem vagyok elégedett, na.
KedvelésKedvelés
Ehhez én csak szőr mentén tudok kapcsolódni, mert Budapesten maradtam, de egy barátnőm elment innen, nem keletre, Pest megyében maradtak, de kisváros. Most nagyon rosszul van, nem a váltás miatt, de azt mondja, az is rátesz egy lapáttal minden szarra, hogy nincs, kihez szóljon, csak ha nagyon megszervezi. De azt is hetekkel előre. Minden felületes és mély emberi kapcsolatát hiányolja a mindennapjaiból, amik megvoltak a 13. kerületben munkahelyeken, játszótéren, oviban, itt-ott.
KedvelésKedvelés
Nos, én az a fajta vagyok, hogy pont azért kell erőlködnöm, hogy megmaradjanak a kapcsolataim, mert vagy rohanásban vagyok, vagy begubózom. Kizárólag értékes emberekért, értékes kapcsolatokért vagyok képes barmit is tenni, sokszor azokért sem eleget. Keresztanyámmal például nem beszélek évek óta, minek. Anyám szóvá is tette, de elmagyaráztam neki, megértette.
KedvelésKedvelés
A MÁSIK ember….a MÁSIK nő…..akinek látszólag tökéletes az élete. Gyerekek, sok pénz, tehetség, autó, állandó sürgés-forgás, gondtalan nyaralások, apró cseprő problémák.
Irigylem őket és azért nem keresem velük a rendszeres kapcsolatot? Túl kicsinek érzem magam hozzájuk képest és azért nem “merek” bizalmasan közeledni ? Érzéktelen vagyok mások problémai iránt és ezért nem szeretném felajánlani a segítséget, hacsak nem kérik? Ezért nem hívogatok állandóan minden random ismerőst, rokont, barátot? Kényelmes vagyok? Nárcisztikus? Ambiciók nélküli?
Vagy egyszerűen túl jó nekem a saját kőzegemben, a családommal és önmagammal, pár komoly kapcsolatommal, emberekkel, akikre felnézek ? Ez elég?
Ha úgy adódott, hogy egy-egy irigyelt “másik” nővel komoly dolgokról szerettem volna beszélgetni, ( pld. amikről itt a blogon szó van) háááát…..nem igazán értették, mit kombinálom túl. Lehet, nem is kéne annyira irigyelni őket, és inkább arra lenni büszke, hogy leteritettem a lábam alá a szőnyeget a verandán és azon mezítláb állok? És nem megyek sehova?
Persze, ezek a kérdések elméleti szinten maradnak, egy-egy negativként megélt élmény hatására jönnek elő.
Úgyis tudom már tapasztalatból, hogy nem fogom feladni önmagamat és semmit se fogok ezért megtenni, hogy elmélyítsem felszínes vagy nem létező kapcsolataimat. Viszont a mély kapcsolataimért olyasmiket teszek meg néha, amit sose gondoltam volna magamról.
KedvelésKedvelés
A vér szerinti családommal, barátaimmal emberileg kötődünk egymáshoz formalitások nélkül, nem kell sok fogás, se ünnepi alkalom, összejöhetnénk egy atombunkerben is. A párom családja kicsit más, ott minden forma és nagyon kevés a tartalom, csak egy szerepet töltök be, a párom miért-nem-a-felesége vagyok. Mióta az unokák anyja is, többet találkozunk, a gyerekeimmel van szeretetteljes, tartalmas kapcsolat, emellé én beállok statisztának, ha muszáj. Ha nem muszáj, azért inkább nem vagyok ott, örülök, hogy ők jóban vannak. Aztán vannak a kollégák, random emberek, akikkel egymás mellé sodródtunk. Én kívülállóként kerültem ide, más végzettséggel, más munkatapasztalattal, mint a legtöbben, vannak szerintük fura hobbijaim, fura gondolataim, de nem érzek uniformitáskényszert, nem kell alkalmazkodni, együtt kell tudni dolgozni, de ott a szakmaiság a döntő és egy alapvető toleráns hozzáállás a másikhoz. El tudok beszélgetni egy munkahelyi ebéd erejéig szinte bárkivel, aki nem rosszindulatú vagy agyzsibbasztóan unalmas, és ezt nem érzem megeröltetőnek vagy szerepjátszásnak, mindenki mondhatja, amit gondol.
KedvelésKedvelés
Nem működnek jól, főleg mennyiségileg, ami kihat a minőségre is.
Mert nekem pl. egészen kiterjedt baráti köröm volt még pár éve, rendszeres összejárással, együtt nyaralással, ilyenekkel. Ma meg hetekre előre kell időpontot foglalni egymásnál, és akkor valami közbejön, lemondjuk, a rendszeres összejárás nagy társasággal esélytelen, ha megléptem azt, hogy oké, akkor megszervezem, adok helyszínt, csak legyünk együtt, akkor is úgy kellett összehalászni a nép felét. Ez a mennyiségi dolog. És azért hat a minőségre, mert ezek után, ha mégis összejövünk, nincs meg az a varázs, amit a folytonosság ad.
Nekem így most nincs olyan baráti társaságom, akikkel rendszeresen összejárnánk, akikkel alap, hogy ott vagyunk egymás szülinapján, neadjisten szervezünk egymásnak egy bulit, ilyesmi. Hogy ez így oké-e, nem tudom, de a kortársaim körében dettó ugyanezt tapasztalom. Egyszerre harminc környékén elmúlt a fontossága ezeknek a társaságoknak, én sem pörgök persze a fejemen, hogy legyen társas életem, de hiányzik.
A másik, még szomorúbb, a legszorosabb kapcsolatok ügye: a legjobb barátaimmal is el vagyunk sodródva találkozás gyakoriságában. Egyik legjobb barát külföldön, másik kisgyerekkel, harmadik most lesz ikrek apukája, negyedikkel simán csak félévente találkozunk. Velük együtt lenni mindig jó és időtlen, de ritka. Az olyan barát(nő), akivel szinte naponta kontaktolunk, programtervezésnél alapértelmezetten egymásban gondolkodunk, hogy pl jegyet vegyünk filmre, színházra, olykor segget rázni valami buliba, neadjisten együtt járjunk edzeni, nekem évek óta kb. fikció, és akkor is hiányzik, ha szeretek egyedül moziba menni, vagy ha elvihetem a pasimat is. Kollégáim között vannak jófejek, de nem olyan a munka, hogy időnk lenne kvaterkázni, a többséggel nem is akarnék mondjuk, semmi különös, egyszerűen nem vág össze a stílusunk. Pár éve csináltam egy önismereti sulit, a legjobb a társaság volt benne, értelmes, mély beszélgetésekkel, de az intézmény hosszú távon mégsem vált be, így abból a bandából is kikoptam.
Nem tudom, ha szingli lennék, mi lenne, brutális magányosság, vagy elkezdenék a fejemen pörögni valami társaságért, de ez így annyira nem jó.
KedvelésKedvelés
Igen, van egy ilyen eltűnési-változási szakasz. Emészteni kell, ahogy látom neked is… 35 környékén kezdtem eltűnni nekem, és szingli voltam és maradtam. Én nem lettem családos. Először néztem is, hogy valakinek felépítenek egy házat (férj), kiköltöznek, hogy vajon nekem-velem megtenné-e valaki (bár kintről utazni sosem akartam). Jó ez így mégis, hogy nem történt meg, mára aranykalitkának érezném. Kellett(ek) célok. Így kicsit olyan vagyok, mint egy céltudatos férfi, legalábbis abban, hogy arra megyek, ami fontos.
KedvelésKedvelik 1 személy
Szép, tiszta ez, lehet így is, és a nőismerőseim egyik legcsodálatosabbika is elég szikáran élt a közelmúltig, most is csak gazdagodott a szerelemtől, öröm nézni. De nagyon, NAGYON csodás tud lenni egyedül, tényleg lehet menni a célok felé kompromisszum nélkül. Bár mostanában elkezdtem rácsodálkozni az egészen egyszerű, domesztikált örömökre a pasimmal, ülünk egy térben, ő bütyköl valamit vagy zenél, én rajzolok, esetleg szól valami hangoskönyv, a kutya néha odajön egy simire. Olyan idill tud lenni, hogy néha sírni tudnék tőle 🙂
KedvelésKedvelés
A megyek az sok otthon ülést jelent. Elpiszmogok, imádom 🙂
KedvelésKedvelés
Milyen szomorú, hogy ezt a férfiakhoz kötjük.
KedvelésKedvelés
“valakinek felépítenek egy házat (férj), kiköltöznek, hogy vajon nekem-velem megtenné-e valaki”
nekem vannak néha ilyen rohamaim, hogy annyira jó lenne, ha nekem is venne valaki egy házat meg elintézné az összes vonatkozó ügyet, mert ő jobban ért hozzá, az én felelősségem meg csak annyi, hogy a függöny passzoljon a járólaphoz. Ne mondjatok semmit, tudom, hogy nem ilyen, ezek a rohamok nem is erről szólnak, szerintem ez ilyen regresszió-féleség nálam, gyerekstátuszban akarok lenni megint, amikor stresszes vagyok vagy félek valamitől. Érdekes, hogy ez soha nem társul irigységgel, az irigységre való “képességem” egyszerűen elmúlt. Pedig régen kétségbeesetten irigy tudtam lenni mások örömére.
Most nagyon jól alakulnak a dolgaim egyébként, kíváncsi vagyok, ha minden elsimul, akkor is lesznek-e ezek a rohamaim.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ó de tudnék örülni ha nekem csak a függöny színe lenne a feladatom, istenem. Én is hasonlóan reagálok a nyomásra, időszakosan hisztérikusan követelném magamnak a hagyományos eltartott szerepet.
KedvelésKedvelés
Már nincsenek ilyen rohamaim szerencsére, de azért nem semmi ezeket a gondolatokat kihangosítani 🙂 ez az, ami olyan, mint valami társadalmi programozás, azután észreveszed és megdöbbensz.
KedvelésKedvelés
Én néhány hónapja sokalltam be, miután évek óta kábé az egyetlen voltam, aki tevékenyen igyekezett rendszeresen összetrombitálni a társaságot, de teljesen mindegy volt, hogy két héttel vagy két hónappal előtte szóltál az embereknek, a fele biztosan nem jött el. Akkor kitaláltam, hogy oké, legyen minden hónapban egy konkrét nap, amikor összejövünk egy konkrét kocsmában. Persze mindenki remek ötletnek tartotta. És aztán valahogy mégis mindig az lett, hogy a fele megint csak nem jött el, mert jaj, fáradt vagyok, jaj, jön holnap reggel a kőműves, jaj, ez, jaj, az. Egy kurva nap, minden hónapban ugyanaz, és ezt sem voltak képesek a mindennapos szarságok elé sorolni. És akkor azt mondtam, hogy basszon mindenki egyedül, én kiszálltam, de milyen jó lesz majd a halálos ágyunkon arra gondolni, hogy az elmúlt negyven évben semmit sem csináltam és harminc éve nem láttam az úgynevezett barátaimat, mert mindig voltak fontosabb dolgaim. Azóta nem szervezek semmit, nem is találkozik senki senkivel.
KedvelésKedvelés
“jaj, jön holnap reggel a kőműves” édesjóistenem
KedvelésKedvelés
Rengeteget vagyok egyedül. Azokkal, akikkel választottan barátok vagyunk, kedvesek és támogatóak vagyunk egymáshoz. Meg unokahugi, aki három és fél és imádjuk egymást 🙂 A tanítványaimmal is az vagyok, de ott vannak határok, ezeket tartani kell.
Jól vagyok. Szűköltem és is szeretetért, hajjajj :-)… Hát, úgy nem, úgy nem érdemes. Megszerettem az egyedüllétet az idők során, nagyon sok tervem és egyedül végzett, számomra fontos és fejlődést jelentő dolgom van (jóga, futás, tanítás/ra készülés/, nyelvek, olvasás, stresszkezelési metódusok és a coachingból következően személyiségmodellek megismerése, színház, mozi…). És nem vagyok egyedül mégsem, mert az a pár ember van körülöttem 🙂
Sok mindennel egyetértek az írásodból 🙂
KedvelésKedvelés
“A tanítványaimmal is az vagyok, de ott vannak határok, ezeket tartani kell.”
Úgy van. Én ezt nagyon megszívtam annak idején, keserves hiányokat akartam pótolni bármivel, ami az utamba akad, és tanítványokat kezeltem baráti körként. Nem működik, és nagyon rosszul jöttem ki belőle. Volt olyan is, hogy nem olyan rosszul, de amikor észbe kaptam, inkább kihátráltam a társaságból. Nagyon nehéz folyamatos hiányban élni és úgy tartani a hatérokat. Ha a magánéletben amúgy minden oké, akkor viszont annyira egyszerű.
KedvelésKedvelés
Nemnemnemnem, nem működik, a tanítványok ők tanítványok, egyetlen barátom lett mégis onnan, de közben ő már nem tanítvány. És ha meg férfi a tanítvány, akkor még inkább vigyázni kell, volt már bepróbálkozás, de nem jó érzés. Egy könnyed figyelem, jóindulat és érdeklődés éppen elég!
KedvelésKedvelés
Megint egy olyan cikk, amivel szinte teljes mértékben tudok azonosulni.
“Neked mit ér meg emberek figyelme, a velük való kommunikáció?”
Rengeteget ér meg, de csak akkor ha ösztönösen figyelünk egymásra, és semmi érdek nincs benne.
Érdekből jövő kommunikáció? Az semmit sem ér.
“Mi jót adnak, és mennyi a bosszúság? Csak megszoktad őket?”
Ösztönösen ezernyi jót adnak, de ha érdekből nyitottabbak felém, akkor csak bosszúság.
A másik személyiségében kell, hogy lássak valami elragadót, és hozzám közelit, nekem rokonszenveset. Szeretem az olyan embereket, akiknek szintén saját véleményük, értékrendszerük van, és nem adnak ebből lejjebb, mert tisztességes, előítéletektől mérsékelt. Ennyi a lényege, és nem számít, hogy a főnököm-e, vagy hogy homoszexuális.
“Ki vagy te nélkülük?”
Az ösztönösen velem tartók nélkül kevesebb, az érdekből jövők nélkül több. De nem rezgeti meg az önképemet egy-egy kapcsolatom alakulása.
“Tudsz szeretni?”
Tőled idézek 🙂
“Úgy dobbanok ma is, amikor a telefon kiírja ama csodálatos, kételemű nevet, pont úgy, mint amikor először szólt ez a telefon, a hivataloskodás már izgalommal átitatott korszakában, a pre-egyetlenem érában, amikor még csak a szívem tudta, mi lesz itt.
Összenézés újságcikk és grillrács és göndörgyerekfej fölött.”
“Mi nem játszadozás? Amiről én írok mindig: a teljességigény, a félelem nélkül a közösen birtokolt univerzum, a rezzenő ujjbegy, az, hogy nem tudod, te álmodtad-e a körhintásat, vagy ő. Az, hogy elmondható, megosztható, kisimogatható. Az ágyba kiborult kávé, és nem baj az se. Az, hogy nem kell félni, és nem rideg érdekek vannak. Az, hogy tetszik a szájszaga és izzadsága is. Az, hogy ő az, elemien, anyánkhoz bújtunk így, ha jött a vihar.”
Én így tudok szeretni 🙂
És magadat?
Magamat is, amíg így gondolkozom, és nem dobom el az elképzeléseim 🙂
KedvelésKedvelés
Szia!
“Úgy dobbanok ma is, amikor a telefon kiírja ama csodálatos, kételemű nevet, pont úgy, mint amikor először szólt ez a telefon, a hivataloskodás már izgalommal átitatott korszakában, a pre-egyetlenem érában, amikor még csak a szívem tudta, mi lesz itt.
Összenézés újságcikk és grillrács és göndörgyerekfej fölött.”
Ez még nem szeretés, illetve ez szerelem, ami nagyon önös műfaj, de a szeretési képességhez, amelyre ez a poszt rákérdez, nem sok köze van.
KedvelésKedvelés
Azt hiszem, én emberkerülönek születtem, a párom méginkâbb. Nálam ehhez még félénkség is társul, nála nem, öt egyszerüen csak nem érdeklik az emberek. Minöségi kapcsolatom csak vele van, meg a gyerekekkel, na meg van még 1-2 családtag, akivel ugyan szeretjük, csak nem értjük egymást. Megvan mindenesetre a jószândék, meg az igyekezet a kapcsolat fenntartására mindkét fél részéröl, ennek is örülök. A mérgezö, leszívó kapcsolatokat a közeli rokonaim többségével egy anno elég drámai huszárvâgással már nagyon rég megszakítottam, megbánás és lelkifurdalás nélkül. Ahogy egy kedves ismerösöm mondta volt: csak kétféle kapcsolat létezik, az amelyik lehúz, és az amelyik felemel (igen, tudom, úgy hangzik, mint egy nem túl szofisztikált Facebook-mém, de én akkor is szeretem😁) Az én véremet ne szívja senki. Egyvalamit sajnálok, ami kimaradt az életemböl: az igaz barâtság élménye. Tehát nem olyan barátról beszélek, akivel be tudok ülni egy kâvéra/ moziba/bulizni/elcsevegni a semmiröl. Az ilyesmi nálam az ‘ismerös’ kategória, akikböl sose volt hiânyom. Olyasvalakire gondolok inkâbb, akit ha felhívok éjjel kettökör, hogy “gyere és segíts”, akkor kiugrik az ágyból és jön, ismeri minden búmat-bajomat, mellettem âll, ha épp szar az élet…mindezt természetesen kölcsönösségi alapon. Persze lehet, hogy légvârakat építek, és ez ugyanolyan mítosz, mint az “igaz szerelem “? Valószínüleg, sosem a realitásérzékemröl voltam ismert😁.
KedvelésKedvelik 1 személy
Szerintem nem mítosz az ilyesfajta barátság, nekem jutott kettő, de ez mostanra, 40 felett ért be.
KedvelésKedvelés
Hát ekkor ezek szerint még számomra is van remény…lehet, hogy csak sosem botlottam bele a megfelelö személybe? Vakszerencse kérdése vajon, vagy olyasmi, amiért aktívan tesz az ember, akkor is, ha mâr megtalálta az ‘igazit’? Mindkettö? Egyébként én nagyonis szeretek egyedül lenni, ritkân vagyok magányos, egyrészt mivel család, másrészt komplett társasági élet zajlik a fejemben a nap 24 órájában 😀, de a barátság alakú ürt ez sem tölti be teljesen.
KedvelésKedvelés
Hát ööö… talán szerencse, talán változtam is, és ők is, egyiküket már 10 éve ismerem, az elmélyült, másikuk tanítványból lett barát és már nem is tanítvány, ő új 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon szerencsés vagyok, mert ha tényleg nagy baj lenne, egész sok embert fel tudnék hívni, hogy segítsen az éjszaka közepén is. (Legalábbis ezt gondolom most. Egyszeri alkalomra biztos.) De ez talán nemcsak barátság kérdése, hanem embertípusé is, nem? Vannak nagyon segítőkész, “jó emberek”, sokszor nem is feltétlenül azok, akik jó haverok, vagy akikkel olyan nagyon értjük egymást, vagy akikkel jól tudunk egy húron pendülni. Ez más, mint aki ismer bút-bajt, minden titkomat… persze, lehetnek átfedések.
KedvelésKedvelés
Hát, nekem tuti, hogy nem lenne bátorságom olyasvalakit felhívni, aki nem áll hozzám kifejezetten közel, akármennyire is meg lennék gyözödve az illetö jóemberségéröl. Amúgy meg ki tudja, mennyire szerencse, és mennyire érdem🙂.
KedvelésKedvelés
Még talán annyit szúrnék ide be, hogy asszem, az emberi kapcsolatok minöségét és értékét nem a keret adja, vagyis hogy partneri, baráti, szülöi, testvéri stb. viszonyról van-e szó. Mind betölthet hasonló pszichológiai funkciót az életünkben, kinek ezt dobja a gép, kinek azt. Ha nekem anno nem partnerkapcsolatot meg családi életet osztott volna a vakvéletlen, én tök jól el tudnám magam képzelni szingliként, boldog és teljes életet élve pár jóbaráttal, meg a hobbijaimmal, a saját céljaimon dolgozva, ahogy írják is itt egypáran. Egy kis hiânyërzettel, ha van (nekem mindig), együtt lehet ëlni. Az egyetlen, ami szerintem iszonyat, amikor valakinek senkije, egyetlen mély lelki kötödése sincs egy másik emberrel, függetlenül attól, hogy fizikailag hânyan veszik körül. Társas magány vs. ‘nincs senki, aki rámnyissa az ajtót’…
KedvelésKedvelés
A legjobbkor, mint általában…
Nemrég döntöttem úgy, hogy anyámmal kerülöm (inkább ritkítom) a kapcsolatot. Jobb nekem, ha megvan a távolság. De indulatok nélkül, és ez a lényeg. Nem bosszú, nem dac, csak ami az érdekeimet szolgálja. Szerintem valójában őt sem zavarja ez, inkább a “mit szólnak mások”-szempont miatt volt eddig is fontos neki, hogy elmondhassa, látogatom. Majd megoldja.
KedvelésKedvelés
Nekem sem igazán működnek a kapcsolataim, 1-2 barátnő, a gyerekeim, a többi kompromisszum. Pedig egész sokáig (talán még most is?) úgy igyekeztem. Legújabb kapaszkodóm a buddhizmus. Ez a szandálos egyébként onnan származó példázat. Élmény máris egész más kontextusban olvasni.
KedvelésKedvelés
Érdekes. Az interjúbeli Icu apáca, úgy értve, hogy átvészelte civilben a Kádár-kort, és gyermekgondozott, de ugye a fogadalma miatt örökké az.
KedvelésKedvelés
Végigolvastam az interjút, érdemes volt!
Ahogy elképzelem a civilségre kényszerülő apácákat, abszolút vevők lehettek (volna) az említett példázatra, amennyiben az -szerintem- arra vonatkozik, hogy ha baj van a környezeteddel (bogáncsos a terep vagy önmegtagadásra kényszerülsz), akkor érdemes a lábbeliden/hozzáállásodon változtatni.
Visszautalva az emberi kapcsolatokra: minek egy csomó régi kapcsolatot ápolni, társasági életre vágyni, ha nem okoz örömet. Én is a verandán mezítlábazást éltetem, és akit pedig ideengedek, az könnyedén lépjen ki a bakancsából.
KedvelésKedvelés
Átalakulóban, ahogy én is. Különben jól működnek, ha őszinteség van, mindent meg lehet beszélni, nagy közhely, de van megértés, ha van szándék a megértetésre. És azóta jobban vagyok, mióta önzőbbre állítottam magam. Többet vagyok egyedül, noha szeretek emberek közt ellenni, vagyis nem feltétlen csinálni valamit, csak tudni, hogy körülöttem vannak. De úgy tűnik, vagy így, vagy úgy lehet csak. Ha nem alkalmazkodom szó szerint, de tényleg állandóan, akkor jóval több az egyedüllét.
Akiket itthon hagytam, vagy megkeseredtek, vagy megkeményedtek, és olyan mértékű elmagányosodást, gyerekbe/családba borulást látok, amit én függetlenként fel nem foghatok. Így hát nem is minősítem, de azért néha el-elszomorodok fölötte. Nincs kapcsolódási pont idővel, csak olyanokkal, akik szintén függetlenek. És ennek mindenféle oka van, például az, hogy aki gyereket vállal, az valóban rengeteg dologról lemond, meg az, hogy tényleg borzasztóan negatív az életszemlélete az átlag embernek és az is, hogy rugalmatlanság van a lelkekben. Sérülés, törések és kéreg. Akinek ott a család, könnyebben lemond külső dolgokról, mert ha más nem, hát ott a gyerekfej örömforrásnak, fene bánja azt a mozit, azt a színházat, azt a beszélgetést. Én ezt nem értem meg teljesen, és hát ez az oka annak is, hogy másokkal tudok kapcsolódni.
A kultúrsokkot meg nem érti az, aki nem élte, engem most ez terít le. Túl kell élni, különben fognám a pakkom és meg sem állnék odáig.
KedvelésKedvelés
“És azóta jobban vagyok, mióta önzőbbre állítottam magam. “: hajjaj, de mennyivel :-). Éljen az önzöség!
(Amúgy pedig kitartást kívánok a kultúrsokk leküzdéséhez.)
KedvelésKedvelés
Nagyon jó téma, és a kommentek is sokat adnak hozzá.
A családommal óriási szerencsém van, de ez nem volt mindig így. Most ez hülyén fog hangzani, de el kellett váljak, hogy ez megváltozzon. Akkor valami megfordult, és annyira felnéztek rám a szüleim azért, hogy ezt meg mertem lépni, hogy majdnem, hogy egy csapásra felnőtt viszonnyá alakult az addig nyűglődős-elvárós-kényelmetlen kapcsolat. Ez azóta is kitart, és igen, eljutunk odáig, hogy nekem hiányoznak és én szervezem a találkozást, mert mikor már. Az érdekli őket, hogy nekem mi a jó, és soha nem basztatnak például a gyerekvállalással vagy a házassággal. Meghallgatják, hogy miről mit gondolok, vagy mit szeretnék, és az a reakció, hogy “örülök az örömödnek, segíthetek-e bármit innen messziről?” Megbecsülöm ezt, mert pontosan tudom, milyen sokan jártak máshogy. Hozzám nagyon közel álló ember is.
Barátságok: az nehezebb. Nekem nincs, és kínlódós szokott lenni minden nagyobb lélegzetű összeülés. Ez egy kicsit azért megváltozott mostanra, nagyon nagy szerencsém van a munkatársaimmal, egy hónapja elmentünk egy ottalvós szalonnasütős összejövetelre együtt, és nagyon élveztem. Külön jó volt, hogy az első voltam, akinek elege lett és lefeküdt aludni, és senki nem izélt, hogy igenis maradjak fent. Tinédzser és kora húszas éveimből arra emlékszem, hogy mindig erőlködés volt fennmaradni, akkor is, ha untam magam, “muszáj”, mert különben papírkutya vagyok, vagy nemtom. (Ezek részben belsővé tett vélt külső elvárások voltak, súlyos szerepjátszó voltam.) De úgy igazán barátkozni továbbra sem tudok, nyűgnek és tehernek érzem, hagyjanak békén. Ez ilyen feltételes reflex nálam szerintem, ami szintén a szerepjátszásból adódik. Ezt úgy értem, hogy egy szerepjátszónak tapasztalatom szerint soha nem azok a barátai, akik természetesen, a személyiségéből fakadóan adódnának, hanem a szerepéhez kapcsolódók, kapcsolódni tudók, vagy akire szerepénél fogva ráerőltette magát (súlyosabb esetben, mint pl én voltam). Én ezért jobbára untam ezeket az összejöveteleket, és mára a szerepjátszásnak ugyan vége, de a reflex, hogy ezek az események mindig unalmasak és nyűgök, megmaradt.
KedvelésKedvelés
Nekem remekül működnek az emberei kapcsolataim, mert senkinek sem adok semmit a lényegi magamból, és nem is várok semmit. Szívességek jönnek-mennek, míg jólesnek és nem fáradtságos, nem köteleznek semmire.Néhány ismerős szülővel összejárunk, a gyerekek szeretik egymást , de még nincsenek abban a korban hogy nélkülünk barátkozzanak, barátkozni meg kell, mert egykék. Ezek pont azt adják amit várok, a gyereknek megfelelő társaságot.
Munkatársaimmal nem kapcsolódok semennyire. A szűk családtól egy ideig vártam valamit, már letettem róla, anyámon kívül senkire nem számíthatok biztosan, de hát ez alapvetően egyoldalú kapcsolat, anyám támogat és szeret engem elvárás nélkül, én meg a gyerekemet ugyanígy, így van ez jól nekem.
A férj meg… nehéz ahogy elkopik a nagy szerelem, nagy kapcsolódások, másfele változunk, másképp hat ránk az életközépi válság. Úgy működik hogy nem várok elemi kapcsolódást, se nagy megfejtéseket.
A nagy elemi élményeim úgyis egyedül érnek, egyedül élem meg. És az a helyzet hogy mostanában a szellemem se olyan éles hogy át tudjam adni vagy meg tudjam fogalmazni őket.
KedvelésKedvelés
Na, igazságtalan se akarok lenni, az anyaköröm azért jóval több mint gyereknek társaság. Véd-és dacszövetség, vagy nevezzük érdekszövetségnek. Segítség-és támogatás, de nem mély lelki barátság.
KedvelésKedvelés
Bár jelezted, hogy lényegi infót nem adsz magadról, azért megkérdezem.
Te mindig magányos alkat voltál? Olyasvalki akinek kevés barátja van, elvan egyedül is, és többnyire nem vár sokat az embertársaitól?
‘A férj meg… nehéz ahogy elkopik a nagy szerelem, nagy kapcsolódások, másfele változunk, másképp hat ránk az életközépi válság. Úgy működik hogy nem várok elemi kapcsolódást, se nagy megfejtéseket.
A nagy elemi élményeim úgyis egyedül érnek, egyedül élem meg. És az a helyzet hogy mostanában a szellemem se olyan éles hogy át tudjam adni vagy meg tudjam fogalmazni őket.’
Ez meg.. nos, bölcs szavak, és van benne erő, ahogy írod, hogy nem várod a kapcsolódást, a nagy megfejtéseket. Nekem fájdalmas is, de meglehet, hogy megélni nem feltétlen az.
Viszont az is nagyon érdekes, hogy ti a munkáitok révén szellemi és munkakapcsolatban is vagytok, nyilván hasonló intellektuális színvonallal, érdeklődéssel, és emellett is megtalál egy életközépi válság minden velejárója. Elkerülhetetlen tehát?
KedvelésKedvelés
Igen, mindig magányos típus voltam, ez alapbeállítás, szeretek egyedül lenni. Persze fontos a beszélgetések, a kapcsolati háló, de nekem kamaszkorom óta nem volt nagy közösség élményem senkivel. Olyan igen hogy valakit csodálok, érdekel, gazdagít, de mióta felnőttem tudom, hogy ami legbelül van az az enyém marad, megoszthatatlan. Na ennyit a pátoszról.
A házassággal kapcsolatban szomorú felismerés, hogy bár közös az érdeklődési kör (amiben sok munkám van), elvileg az intellektuális szint hasonló, mindez halálosan tökmindegy amikor egy családot működtetünk. Mert halálosan mindegy, hogy tudnánk beszélgetni, amikor nem tudunk, mert közbevinnyog a gyerek, és én amúgy is be vagyok rágva,mert megint morzsás maradt a konyhapult. Lehet, hogy megérteném a hosszas eszmefuttatását valamiről, de nem akarok odafigyelni mert sokkal jobban leköt hogy holnap mi lesz a dolgom, és egyébként sem tudok szerda éjjel spontán világmegváltani, mert rossz fej vagyok és álmos. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy kisgyerekes szülőként NEM LEHETNEK nagy intellektuális kapcsolódások, kizárt, megoldhatatlan. Én ezt el tudom fogadni, a férjemet frusztrálja. Gondolom ez arányban áll a leterheltségünkkel.
Az életközépi válság borzasztó rettenetes. Ami egyébként élhetővé teszi a kapcsolatot, hogy engem nem igazán érdekel a külső visszajelzés, a férjemet meg igen (két dudás nem férne meg), a kapuzárási pánikkal együtt kezd elviselhetetlen lenni. Én szarok bele mindenbe, ami flegmaságba csap át, egyre jobban ahogy öregszem, a férje iszonyatos egotuningba kezdett, ami kurva idegesítő. Tökmindegy hogy okosak vagyunk.
A munkakapcsolatot leépítettük, kevés családrombolóbb van mint a közös munka, MINDIG dolgozunk, és vitatkozunk.
Szóval tökmindegy. Nagyszerelem, intellektuális találkozások, mint a buldózer úgy tarolja le hat év házasság és a családdá válás.
KedvelésKedvelés
Devorah, kitartás. Ez az időszak nagyon hamar elmúlik! Tényleg, egy-két év csak. Vsszanézve én nem is értem, hogyan szoptathattam, pelenkázhattam, pedig hármat is, a tudatállapot lesz tök más, sokkal kevésbé nyűgös, stresszes, kicsinyes. Csak addig ne veszítsétek egymást el! Hallgass, ha úgy jobb, hagyjon békén, legyen saját időd, de időnként mondj, tégy valami kedveset, kezdeményezőleg. És vedd komolyan, ő az életed párja, vele kell jóban maradni. Nagyon sokan a házastársuzkra nyomnak minden haragot, indulatot, azt is, amit a kollégáiknak, anyjuknak vagy a gyerek miatti stressz következtében a terapeutának kéne kapnia. Ne beszélj nem szépen az embereddel, soha, és ne told rá, amiről az élethelyzet tehet, nem ő. Ettől még lehetsz asszertív, képviselheted, ha valami zavar.
Ha visszagondolok, mi módszeresen jártunk színházba, néztünk filmeket akkor is, amikor a kicsik kicsik voltak, és nagyon nagyokat beszélgettünk mellettük is, rajtuk és magunkon is mulatva, de szakmai, mindenféle szellemi dolgokról is.
“It shall pass. Maybe like a kidney stone, but eventually it will pass!”
Te ifjú vagy, nem lehetsz még életközépi válságban!
Nem reflektál a saját egótuningjára mint okos?
KedvelésKedvelés
Köszönöm. Igyekszunk, igyekszem. Járunk egyébként sokat együtt, rákapunk az átérezhető, nehezebben verbalizálható kikapcsolódásra:kortarstáncot nézünk, gyakran.
Most lett amúgy nehezebb, hogy többet dolgozom, kevesebb az energia. Jó eséllyel akkor ez nem életközepi válság nálam, csak egyszerűen más élethelyzet. Ő reflektál magára, ha éppen nincs elborulva világhódító törekvéseitől. Nekem a saram rengeteg, sokszor vagyok ingerült úgy hogy nem miatta.
KedvelésKedvelik 1 személy
Jól. Nagyon. Olyan család és rokonság, akik között jó lenni. Kiterjedt ismeretségi kör, akik között szórakoztató lenni. Régi barátok, akikkel mindent meg lehet osztani. Új barátok, akik nem várt ajándékok, mert azt hittem, hogy már nem tudok/akarok újakkal ilyen mélységben kapcsolódni. Egy-egy munkatárs, akivel kialakul valódi szimpátia, de tudjuk, hogy ez nem örök barátság, mégis tartalmas kapcsolat.
KedvelésKedvelés
Folyton dolgozom rajta, hogy legyenek élő emberi kapcsolataim. Egy ideje (kb 6-7 éve) szétválasztom, hogy kivel milyen mélységben osztom meg az életem. Vannak az úgynevezett barátaim, de kirostáltam azokat, akiket mindig csak én hívtam, csak én kérdeztem, csak akkor találkoztunk, mikor én hívtam el. Velük nincs kapcsolatom, legfeljebb elmentünk egymás 40. szülinapjára, de vicces volt, sok év kihagyás után így találkozni. Maradtak azok, akik akkor is velem voltak, mikor szarban voltam, hívtak, pénzeket ajánlottak fel, kerestek, beszéltettek. Értük én is elmennék bármeddig, felhívhatnak bármikor, gyerekükre vigyázok spontán is, ezek a valódi, kipróbált barátságok. Van belőle 4.
Vannak a lazább kapcsolatok, ritkás találkozókkal, ők is olyan emberek, akiknek időnként eszükbe jutok, találkozunk is, beszélgetünk. De nem tudunk olyan sűrűn, ahogy szeretnénk. Szívesen hívom fel őket bármilyen ünnepükkor, örülnek, mesélnek, de csak ennyi.
A munkahelyi kapcsolatok kollégákkal most csak kollegiálisak, ebben a suliban nincs olyan barátom, akivel iskolán kívül is szívesen találkoznék, vagy egyáltalán felmerülne. De főleg azért, mert mindenkinek van élete, és a tanáriban meg tudunk beszélni mindent, ami fontos. És jó légkör van, ez üdítő.
A családból évekig görcsösen próbáltam tartani legalább az én generációmmal a kapcsolatot, de feladtam. Egyoldalú volt, vidéken vagy külföldön is élnek, és ha ritkán találkozunk, örülünk egymásnak, ennyi. Akit nem akarok látni, nem látogatom.
Nem szeretek egyedül lenni, és ha annyira beszűkülne az életem, hogy csak a gyerekek-anyukám háromszögben forognék, szűkölnék. Attól is iszonyatosan szenvedtem, hogy nincs tesóm, ezért barátokkal meg lakótársakkal lógtam folyton. Ragaszkodom az emberi kapcsolataimhoz, de már csak azokhoz, amelyek megmaradtak élő, kölcsönös, kompromisszumokat nem igénylő barátságoknak.
KedvelésKedvelés
Remélem, sokan vagytok, akik értitek, hogy ez a poszt, ez a kontextus nem tartja feltétlen értéknek a kapcsolódást, a “szeretést”, hanem azt állítja:
vagy alárendeled az énedet, a választásaidat annak, hogy jól működj, szeressenek és szeress,
vagy ezeket a terheket levetve felismered és követed azt, aki valóban lenni akarsz.
Kissé mesterséges az ellentétképzés, mert nyilván nem ilyen éles a dilemma, de így láttató.
Ne rendeljetek alá mindent a szeretve levésnek, az olajozottságnak, mert korrumpál, frusztrál és megöli a belső lényeget.
KedvelésKedvelés
Igen, és konkrétan engem is érint ilyen döntés, hogy mivel XY nem tudna normálisan viselkedni és a találkozás csak stresszel meg feszengéssel járna, ezért zéró kontakt, mert erre semmi szüksége senkinek. De erről nem írok többet/hosszabban. De van ilyen, és szükséges.
Olyat is látok (ez nem az én történetem), hogy a mérgező családtagot kizárta az életéből teljesen, de nem mondja meg a házastársának és a gyerekeinek, hogy igazából miért (nem bűncselekmény vagy ilyesmi miatt). A gyereknek azt sem, hogy ki van zárva, igazából nem is tudom, mivel hallgattatja el a gyereket, aki egyre többet kérdez. Ti mit mondtok a gyereknek, hol van anyukátok/apukátok/testvéretek, ha nem tartjátok a kapcsolatot, de a gyerek rákérdezget? Én azt gondolnám, hogy a legjobb egyszerűen az igazat mondani, ti hogy látjátok? Van, amikor ezt nem lehet megtenni?
KedvelésKedvelés
Mert vannak elmondhatatlan dolgok. Nem feltétlenül azért, mert ën nem akarom elmesélni, hanem mert az ‘igazat’ az érti meg, aki azt âtélte. A gyerekek pedig nagyon finomra hangolt antennâkkal rendelkeznek, ha egy ilyen helyzetbe születnek bele, akkor az a természetes, hogy egyrészt “van, amiröl nem beszélünk”, másrészt nem hiányozhat, amit soha nem ismertünk. Nem hiszem, hogy lëlekrombolóbb lenne, mint pl. félszemünek születni. Egyszer tölem ugyan a lányom könnyes szemmel megkérdezte, hogy “miért”. Megpróbáltam 1-2 mondatban összefoglalni a lényeget, de lâttam, hogy nem érti. Él bennem egy olyan fantáziakép, hogy majd ha 18 éves lesz, felpakolom a repülöre, és elküldöm az érintett családtaghoz. Ismerkedjenek csak. Talâlja meg ö a vâlaszât a miértre, mert azt én nem tudom neki megadni.
KedvelésKedvelés
Én mindig, mindenben, igen kényes, kellemetlen kérdésekben is, és nem az önérdekű igazat, hogy pl. “ő gonosz, én utálom”, hanem a több szempontú, “ő így látja, neki ez a fontos, nem tehet mást” igazat, esteleg a viselkedés mozgatórugóinak elemzésével.
A nagyon látom, hogy milyen jót tett neki az eltagadós-tabus-romboló apai vonal mellett az én egyenességem, intellektuális és erős értékrendű alapállásom.
Hosszú távon egy csoda, ami belőle lett, amilyen pontosan, jól ítél, dönt.
KedvelésKedvelés
Szerintem csakis az igazat. Nem részletekre gondolok. Abból ő is megtanulja, hogy lehet nemet mondani. Illetve a summantást így is, úgy is érzékelné, amitől pedig feszültség, bizonytalanság, szorongás keletkezne. Az meg nagyon szar lenne mindenkinek. Én tudom, tapasztaltam gyerekként, és egy ideje mindenestül elutasítom a sunnyogást, manipulálást. Ezért is fog megszakadni lassan a legtöbb családtagommal a kapcsolatom…
KedvelésKedvelés
Nyilván függ a gyerek korától és személyiségétöl, hogy mit lehet elmondani és hogyan. Nekem van egy nagyon érzékeny, mindenki sorsát a szívén viselö és minden irânt felelösséget érzö lányom. Neki szerintem ëpp elég lesz majd a saját démonaival megküzdenie, anélkül, hogy a sajâtjaimat a vállára pakolnám. Szerencsére mostanâban jobban érdekli a saját kezdödö kamaszkora, mint az én gyerekkorom. Amúgy meg persze, hogy az igazság sosem fekete-fehér…már ha egyáltalán létezik olyan, hogy “igazság”, nem csupán egymâsnak ellentmondó nézöpontok elegyíthetetlen katyvasza. Beszélgetni beszélgethetnénk a katyvaszról, de nem hiszem, hogy tudnék egy gyerek számára értelmezhetö válaszokat adni. Épp elëg bajom volt a saját értelmezésemmel anno kamaszként/fiatal felnöttként.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én nem értem ezt az ellentétet (szeretni, szeretve lenni vs. önmagam lenni). Szeretetnek csak az elfogadó szeretetet tartom, ahol nem kell alkalmazkodni, másnak lenni, ahol bármit ki lehet mondani és annak nincs ára. Ahol a „szeretet” jutalom az önelnyomó alkalmazkodásért, tűrésért, az valami más.
KedvelésKedvelés
Nagyon könnyen és sokszor válunk önfeladóvá, nehéz észrevenni. Nem mindenkinek alakult ki az erős énje, ezt nem is korrekt ezt elvárni, mindenki azt harsogta, hogy légy szorgalmas, tiszteld az idősebbeket, nem vagy te olyan okos, ne legyél önző, szolgáld, akit szeretsz, igazodj. Amelyek kapcsolatban csak szeretet van, nem számít az érdek, hogy mire vagy jó, az igen ritka.
KedvelésKedvelés
Bizony. Bárcsak hallottam volna ezeket a mondatokat 15 évvel ezelőtt, vagy legalább a másik oldalról kevesebbet. Mindig azt hittem, hogy magamért szeretnek, közben meg alig-alig. De sose láttam meg. Most is azt hiszem, nem kell megfelelni, gyanakszom minden olyan gesztusra, ami kétértelmű, de egyelőre elfogadás van, és csak remélni tudom, hogy a ritka fajta szeretés van. Miért, hogy csak negyvenévesen jutunk el idáig?
KedvelésKedvelés
Gondolom gyerekkorban ég belénk, hogy mit tartunk default szeretetnek. Nekem csak az elfogadó, kíváncsi, feltétel nélküli szeretet az, definíció szerint. Szeretlek: nyitott vagyok rád, meghallgatlak (és meg is tudlak hallani), a saját koordinátarendszeredben akarok jót neked, nincs szükségem rá, hogy visszaigazolj engem. Kezdem összerakni, hogy amiről itt írsz, az kb. anyósom szeretetértelmezése, egy ilyen „szeretlek, ha olyan vagy, amilyennek szerintem lenned kell”, illetve „annyit szeretek belőled, amennyivel visszaigazolod a saját választásaimat, értékrendemet”. Nekem ez nem szeretet, ez valami biznisz: elfogadást, belesimulási lehetőséget kapsz azért cserébe, hogy megerősíted az én világrendemet, nem bolygatod a számomra megszokott (esetleg kényelmes) status quo-t. Ha erről van szó, akkor teljesen egyetértek, ebbe nem jó belemenni, ennek nagyon rossz mellékhatásai vannak. Azalatt mit értesz, hogy nem korrekt elvárni egy erős ént?
KedvelésKedvelés
Csodálatosan idilli, amiben élsz. Ami okés, de ne írd normaként, mert akként különlegeshópehelykedés, “nem is értem, nektek meg mi bajotok”. Ép, kész emberek is ismerkedéskor azt nézik egymáésban, hogy mire jó a másik, a feltétel nélküliség ritka és van valami érzésem, hogy enm is várható el. Én se szeretek senkit feltétel nélkül. Aki baszogat, azt nem szeretem. Ha a gyerekem elvenné drogra a pénzem, kést tartana a nyakamhoz, nem érezném dolgomnak, hogy cuki legyek vagy törődjek vele.
Azt értem alatta, hogy a nőket rendszerszinten nyomják, gyengítik, így nem lesz fogalmuk igazi szeretetről és nem lesz énerejük.
KedvelésKedvelés
(Fura a kérdésed, erről szól a blog, hogy hogy szívnak a nők, mennyire nem tud kibontakozni a kreativitásuk, életminőségük, szexualitásuk. Én az enyémért nagy árat fizetek. Van olyan kommentelő, aki olyan fölényesen tudja idevetni, hogy neki minden könnyen megy, NEM IS ÉRTI, másnak miért nem, hát csak másképp kell rá goindolni/értelmezni/nemet mondani. Én is csinálom ezt, de én legalább a blogger vagyok.)
KedvelésKedvelés
Minden kapcsolatban kell alkalmazkodni, viselkedni valahogy, egyeztetni, reflektálni önmagunkra és a másikra, én azt nem tudom elképzelni, milyen az, ahol nem.
És idővel az emberek változnak, mi is, és a motivációk is. Nem értem, mit kell ezen magyarázni…
Állati nehéz egyáltalán felismerni a saját valódi szükségleteinket egy olyan világban, ahol szó sem esik róla.
KedvelésKedvelés
Mitől vagyok normatív? A saját értelmezésemről írok. Azt sem írtam, hogy minden kapcsolatom ilyen (az lenne az idilli), de amelyik ilyen, azt tartom szeretetkapcsolatnak, a többit nem szeretetnek hívom. “Aki baszogat, nem szeretem” – teljesen logikus, miért szeretnéd? A feltétel nélküliséget nem úgy értem, hogy random akárkit tudok szeretni, akármit csinál. Arra vonatkozik, hogy akit szeretek (valami miatt egyszer eldöntöttem, úgy alakult, hogy megszerettem), akkor őt abban az időben, amíg a viszonyukat szeretetkapcsolatnak hívom, próbálom megérteni, nyitott és érdeklődő lenni és nem akarom elnyomni a valódi énjét mert a szeretetem a valódi énjére vonatkozk (közben az ő valódi énje válasz az én valamelyik szükségletemre, ennyiben mindenki “használja” is a szeretteit valamire).
KedvelésKedvelés
Ez szómágia, bocs. Valamit így-úgy definiálok, nevezek, és akkor igazam van. Az emberek meg ugyanazok körülötted. Ennek nem sok értelme van.
Az előző kommentemet módosítottam, nézd meg.
KedvelésKedvelés
A legtöbben ilyen elnyomó szeretetben nőttünk fel és élünk, de próbálunk felépülni, újrarakni a rendszerünket, valami igazibbat keresni.
Nekem rossz érzésem van ettől, hogy “nem értem, mi a baj, nekem annyira tökéletesek a kapcsolataim” – elnézést, sarkítok, de nekem is a különleges hópiheség jut eszembe. Te sokat olvasol itt, nem? Valami nagyon nem jöhetett itt át, ha magyarázni kell a posztot, és ennyire. Az empátia segít.
KedvelésKedvelés
Haha, betaláló poszt. 2-3 évvel ezelőttig biztosan azt mondtam volna, hogy csodás, összetartó családom van, sok barátom, ismerősöm és az egyetlen talán, ami valóban funkcionál az életemben, azok az emberi kapcsolataim… Ma kb az egészet megfordítanám. 😀 Vagy azt mondanám, semmi se. A viszonylag egyszerű emberekből álló családom nagy részével csak azért voltam jóban (most már tudom, leginkább felszínesen), mert általános iskola végéig laktam csak itthon és addig nem tűnt fel, milyenek (persze nem rosszak ők), meg kevésbé is zavart a véleményük, felfogásuk azzal a fejjel; aztán Bp-re költöztem “önmegvalósítani”, így lehettem az, aki a távolban nő fel, szerencsét próbál, aki csak ünnepségekre téved haza kb, akit alig látnak, hallanak, s mikor végre mégis, pont ezért inkább csak örülnek neki és békén hagyják, ha valami gondjuk volt, anyámmal beszélték meg. Mondjuk gond velem akkoriban nagyon sok volt, szívesen visszanéznék egy ilyen sírós-rívós felvételt, ahol mindenki értem aggódik és szid felváltva. Nagyszüleim egyik ágon sosem voltak, másikon se, mert külföldön éltek és évente ha láttam őket egyszer. Miután anyám meghalt, természetesen ideköltöztek a messziségből a faluba, kicsi a rakás – jaj- ahogy én is Pestről, mert nem volt életem, amit ne hagytam volna ott reflexből 20 évesen, a szeretteimmel is akartam lenni mert ezt éreztem és kész, meg mert családi vállalkozásunk van amit a szüleim együtt vittek, és hát a lelkiismeret, finom nyomásgyakorlások, kötelességtudat (?)…Utóbbi hamar elmúlt. Kicsit sajnos itt is ragadtam, túlléptük az átmeneti segítség időkeretét és mikor elkezdett a kapcsolatunkra rámenni ez apámmal, eljöttem a cégünktől, most már csak a faluból kellene. Előbb magamtól nem akartam, mert már körvonalazódtak a terveim és marha kényelmes megoldás lett volna szinte önmagam főnökeként alig végezni valami munkát és közben tanulni, a céljaimra koncentrálni. Mostanság próbálom újrainstallálni az életem…
A párom családja gyűlöl, erőteljes szerepjátszók, amire én későn döbbentem rá és addig is túl sok kérdést tettem fel, meg eleve túl sok, túl kommunikatív, túl szívtelen és önző voltam számukra. “Senkire se vagy tekintettel, pedig egy menyasszonynak kötelessége, hogy…” A párom is későn döbbent rá a családjára, nem is nagyon tud már beszélni velük, ami miatt én vagyok a hibás, ezért is, ki más. A saját családom nagy részével mióta itt lakom újra, nem beszélek. Fel se fogták, mikor próbáltak támogatás helyett anyámat csinálni belőlem, az ő szerepeit számon kérni rajtam. (Jó, vannak sokkal gázabb családok is, de én nehéz eset vagyok, azonnal harapok, ha sarokba szorítanak, főleg míg nem tudatosodik bennem, hogy mi ez az egész) Nem ismernek, azzal se számoltak, hogy ha ezekkel meg még sok más rendkívül “jaj hát ő ilyen, de csak jót akar, fogadd el így” szokásaikkal próbálják bearanyozni az életünket, akkor én mosolygós együttműködés helyett meg fogom mondani, mit gondolok. Sőt. Érvelni fogok. Ettől kivannak, azóta nem tudnak velem konfliktust tisztázni, vagy egyáltalán bármiről beszélgetni, mert hogy én meg a beszélőkém, tudják hogy majd úgyis kimagyarázom, mert mi (apám,öcsém,én) mindig ezt csináljuk, csak nekünk lehet igazunk. (Egyébként ijesztő, hogy egy ilyen műveletlen, semmi extra ember is hogy kifog rajtuk. Errefele nem beszélni sokan magyar jól.) Mosolyszünetek, üvöltés a székely nagyszülőkkel, akik egy kis tiszteletet kértek volna csak, ha már szeretni nem tudok a bádogszívemmel… Mondjuk tény, hogy akkoriban a friss traumámmal, az új, mégis kellemetlen felismerésekkel és az utamról való letéréssel együtt nem voltam jó állapotban (most se vagyok százas), a stílus egy-egy alkalommal minősíthetetlenre sikeredett, vonat alá is akartam ugrani amitől mindenki még fagyottabb lesz, vergődni is tudok rendesen, ha már nagy a kaki, mint valami őrült -dolgozom rajta, meg az asszertivitáson is vagy mi-, mondjuk ehhez is körök kellenek, el kell érni nálam valahogy… Többet nem is mondanék, még feldolgozás alatt, de már mérföldeket haladtam előre. Tegnap mondta nekem valaki: nem könnyű út, de megéri, egyszer talán én leszek az egyetlen hiteles ember az életükben…(egyszer)
A barátok meg hát, khm. Van pár korombeli, akikkel születésünk óta megüljük egymás születésnapjait, esetleg egy-egy nyaralás vagy program, ebből olyan erős szövetség lett, hogy most ők a családom, számíthatok rájuk, szeretem őket, de annyira…. elunokatesósodott, egyszerűen azt az elemi barátságot nem itt fogom megkapni és nem is itt kell. Amúgy meg nem alakult ki olyan, ami életben maradt volna. Mindig az iskolatársakból, kollégiumban lakókból jöttek létre társaságok, de ez mikor véget érnek a tanulmányok, nehezen marad meg, én legalábbis lepotyogtam mindenhonnan, meg volt, ahonnét szándékosan, de ez hosszú (azok a fránya gyógyulatlan sebek és bűntudat)… Most 1-2 fiú haver társasága fél évente, évente, nem túl kielégítő. Ráadásul a fiú haverokkal nehéz hosszú távon is tisztán a barátság medrében tartani a kapcsolatot, eddig ezt tapasztaltam. Bár 23 évesen még kevés hosszútávról lehet beszélni. :DDD Barátnőm egyetlen volt életemben, akivel tényleg önmagam tudtam lenni. Ő másfél éve tűnt el az életemből másodszorra, mindenféle előzmény vagy indok nélkül felszívódott és hiába kerestem, próbáltam megbeszélni, nem kaptam választ. Mások szerint sürgősen vissza kellene építenem a szociális életemet, az izolációm lassan durvább, mint egy nyugdíjasé. Szerintem is több ember kellene, aki meg is ért és kölcsönösségen alapuló kapcsolatot lehet vele kialakítani, de úgy néz ki, nem olyan egyszerű.
Tyű, hát ez elég kitárulkozó lett, itt most legszívesebben elnézést kérnék magamért. Még tanulom szeretni magamat. Tanulom magamat.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem kell elnézést kérned, sokan tudunk hozzád kapcsolódni.
“Fel se fogták, mikor próbáltak támogatás helyett anyámat csinálni belőlem, az ő szerepeit számon kérni rajtam.”, illetve ““jaj hát ő ilyen, de csak jót akar, fogadd el így” szokásaikkal próbálják bearanyozni az életünket” – szerintem az egyik legbetegítőbb, legnehezebben megfogható és kezelhető dolog ez, hogy ő CSAK jót akar, és amikor valami öröm vagy számodra kedvező változás van az életedben (vagy simán csak változás, tök mindegy), akkor elkezdi mondani, hogy az miért nem lesz úgy jó, elkezdi sorolni, hogy hol mindenhol mehet tönkre az egész és ki mindenki fog majd jól átverni. Miközben az összes szerepe ebben az egészben annyi lenne, hogy nahát, örülök neki, segíthetek-e valamiben.
Sokszor eszembe jut, amit Éva írt egyszer itt egy nagyobb blogos konfliktus alkalmával valakinek: nem értem, mi megélnivalód van ezen, ez nem a te élethelyzeted. Ezt tudnám csak mondani azoknak, akik úgy gondolják, hogy a családtagjuk összes élethelyzete és döntése egyben az ővék is. Ráadásul maguk sem tudják, hogy az igazi motivációjuk nem az, hogy a másiknak jó legyen, mert mennyire szeretik, hanem az, hogy ők maguk kompetensnek érezhessék magukat. Ismerek olyan helyzetet, amikor egyik családtag számára a másik olyasvalaki, arra “használja”, hogy mindig jobbnak érezhesse magát nála, tehát, amikor a másik tesz egy nagy lépést az életében, vagy valami jó történik vele, akkor azonnal bagatellizálja, vagy elmondja, miért volt ez szar döntés és hülyeség. Ezek annyira nehéz helyzetek, és mindig dühös leszek tőlük, akkor is, ha most szerencsére nekem nincs ilyen ember az életemben, mert egyelőre az utolsó ilyen a nagyanyám volt, de ő nyáron meghalt.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó, hogy itt vagy. Figyelmesen, érzékenyen olvaslak.
KedvelésKedvelés
Ahogy tanulom szeretni magamat, úgy épülnek le az emberi kapcsolataim.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hu basszus! Nekem is.
Nyaron szamba vettem az eroforrasaimat egy poszt segitsegevel itt, es mult heten megtalaltam azta bejegyzesemet (a naplomban). Ket ujabb nevet kellett kihuznom a “baratok/emberek, akikre szamithatok” kozul.
KedvelésKedvelés