Nem leszek népszerű ezzel.
Sem.
Finnyás vagyok, vagy megrögzött egyedül-élő, vagy van nekem életem? Vagy savanyú a szőlő?
Egyszer már írtam valahol a külföldi partner kapcsán, hogy aki nem tudja elénekelni a Vukot és nem tudja, zsigerileg, mi az a Túró Rudi (és még más kulturális referenciák is vannak), azt én nem tudnám a bugyimba engedni. Sem sehova. Nem tudnék vele érdemi, minőségi beszélgetést folytatni a nem-anyanyelvemen. Kíváncsi lettem, hogy másoknak ez hogy megy, és kérlek, meséljetek az élményeitekről!
Kétféle történetet látok, hallok mostanában:
magyar nő, esteleg elváltan, itthon csalódva kimegy munkavállalni külföldre, ott szerelembe esik egy helyi példányal, és a bennszülött, jómódú, közeggel bíró férfi barátai és főleg a családja gyanakodva tekint a kelet-európai, ágrólszakadt nőre, miszerint az aranyat ás és integrációs céllal választotta a helyi férfit. Az utóbbi időben uralkodónk gesztusainak és az ország lecsúszásának eredményeként a nyugati előítéletek fokozódtak, holott a képzett, igényes, nyelveket beszélő réteg mozdult elsősorban külföldre (illetve én tőlük hallottam iylen történeteket). Előfordul, hogy a nőt jószágként, tulajdonként kezelik, aki, ha már befogadta a család, legyen hálás, hűséges, engedelmes, eszébe ne jusson bármit sérelmezni, saját életet élni, pláne megcsalni, elválni. Előfordul az is, hogy a férfi nem egy kifejezett matyóhímzés a helyi viszonyok között, és hazai, egyenlőségre apelláló, önálló nőt nem talált, vagy csak nem akart ilyet, mert “hagyományos értékrendűt”, “háziasat”, “családcentrikusat” keresett. Lényegében a thai felség toposza ez (egy kis európaiság-kedvezménnyel, mert minket magyar nőket mégse tartanak első ránézésre idegennek). Ebből a presztízskülönbségből vannak aztán a feszkók. Ha gyerek is lesz, akkor nehéz szakítani, hazaköltözni, ezzel kapcsolatban egészen elfajult történetekről hallani.
Néhány év alatt elkomorul az ég. Sok nő nem tudja, hogy az idegen ország, a meggyökerezni nem tudás-e a problémája, az az egyre fényesebb magyarság-nosztalgia, vagy a párkapcsolat diszfunkciója és a gyerekkel való bezártság, kiszolgáltatottság, ami univerzális sors, nem csak a kivándorolt nők élik át. Ezek mind okai lehetnek a jellemző depressziónak, elszigetelődésnek, de nem mindegy, melyik tényező milyen arányban szerepel, hiszen a megoldás lehet például kétlakiság, hazaköltözés, ha a nőnek a hazája hiányzik, vagy válás és kintmaradás, ha a párkapcsolat a fő ok, és terápia, szakszerű segítség, barátkozás, önálló hobbi, ha ezektől függetlenül érzi magát elakadtnak (csak meg ne tetsszen neki valaki az anonim alkoholistáknál!).
A másik típustörténet, az antifeministák kedvenc irigy vádja, a legsiralmasabb kombinációja a szexuális frusztrációnak és a xenofóbiának: az egzotikus szerető. Az antifeministáknak ezúttal is megjegyzem, hogy ha téged nem akar egy nő, akkor semmi közöd ahhoz, hogy ki más hozza izgalomba vagy kivel létesít kapcsolatot (de amúgy akkor se nagyon van közöd hozzá, ha esetleg a csajod volt).Senkinek nem turkálunk a bugyijában, a szexuális preferencia magánügy, és nem elvi alapú, nem ellened van.
Valójában csak a fantáziákban és sztereotípiákban tűnik izgalmasnak a sötét herceg. Az biztos, hogy a fiatal, kaotikus országokból érkező más színű férfiak nagyon szépek és bizonyos értelemben tiszták, szenvedélyesek, hálásak, de legalábbis üdítően mások tudnak lenni. De mégis azt látom, hogy a hazai párkeresési mezőnyből (nem használom a piac szót) kiszorult nők választják őket, és nem hoznak felelős döntést. Ha a férfi nem is lakik itt, vagy csak átmenetileg, ha nem lehet tudni, hol van, mit csinál, kikkel beszél annyit telefonon és miről, az erősen rontja a bizalmat.
A nőismerőseim többsége erősen bizonyos akar lenni a – bármilyen – partnere hűsége felől. Nem lehetsz biztos, ezt mindig tudd. Ne engedd magad ellenőrizni, és ne is kutakodj a másik után.
De van külföldi pasi–helyi nő felállás európaiban is, az erőviszonyok alapja az, hogy neki nincs olyan helyi hálózata, nyelv- és helyiismerete, lakása, mint egy itt született nőnek.
Említsük meg a “my Ahmed is different” altípust, akit egy arab országból származó férfi tévesztett meg, és mindenáron hinni akarta, hogy ő a kivétel. Csak évekkel később derül ki, hogy van neki felesége is, gyereke is otthon, bőven, illetve hogy van hüledeznivaló is, amikor feszkóban elkezd másképp viselkedni, pedig olyan européernek meg egynelőségpártinak tűnt a figura. (“Tiszteli a nőket.”)
Az utóbbi két fajta külföldi pasinál a “messziről jött ember” mondás mély igazsága szokott érvényre jutni: innen tényleg nem tudhatod, hogyan viselkedik a sajátjai körében, milyen történetei vannak, miért jött el a hazájából, és mit mesélnének az exei.
Összességében úgy látom, mindenki szenved, gyötrődik, de mégis kell “a pasi”, mint valami rossz szokás. Sokszor nem értem, miért akarnak nők mindenáron valakit maguk mellé, durva kompromisszumokkal is, ha egyszer az, amire vágynak, nem történik meg velük szerves módon, spontánul a mindennapjaikban. Ha csak a szex, az intimitás az igényük, abból nem kéne ekkora macerát csinálni. Vagy gazdasági kényszerűség összeköltözni a kicsit is alkalmassal? Netán szerepet teljesítenek, amikor “komoly” kapcsolatban gondolkodnak? Ennyire elveszettek a nők, ha ők vannak csak a lakásban, esetleg a gyerekükkel élnek? Mi, de tényleg mi az, amit egy igényes, talpraesett, barátok körében élő nő ne tudna megélni, és ami ennyi szívást, kavarást, kínlódást megér? “Valaki megölel, szeret, gondoskodik rólam, tudunk jókat beszélgetni, közös programot csinálni?” De ha nem jó, akkor mit erőltetitek meg vesztek össze meg agyaltok meg sírtok meg ellenőrizgetitek egymást telefonon és viberen? És hogyan képesek értelmes nők adatlapként, termékként, tulajdonságok összességeként, ugyanakkor paradox módon potenciális szerelemként tekinteni a nyilvánvalóan alkalmi kapcsolatot kereső férfiakra? – de ha a férfinak pótanyuka kell vagy “végre barátnő”, mert annyira ügyefogyott szociálisan, az talán még nagyobb gáz. Ezt nézegetni lélektelenül, hogy “elég jó lesz-e, megfelel-e nekem”, miközben semmi közöd nem volna hozzá, ő csak egy abból az ezerből, aki “társat keres”?
Aki meg nem így, nem léketelenül számolgat, az vagy megváltót játszik, elvált/alkoholista/zűrzavaros férfit vigasztalgat, vagy felillúziózza az első kicsit is megfelelő férfit, rögtön
De általában is mire valók az emberi kapcsolataink? Barátnőinkkel, anyánkkal nem vagyunk-e hasonlóan kiüresedett, keretek-tartotta, romboló, szerepjátszó viszonyban? Ezt már nem csak azoktól kérdezem, akiknek más nemzetiségű a szerelmük.
A gyerekvágyat, a kétségbeesett bárkitől-teherbe-esek sztorit mélyen megértem egyébként, és talán könnyebb egy eltűnő, egzotikus férfitól megfoganni, mint egy olyannal, aki idehaza zavaros.
De akkor mi a válasz a magányra? Én azt nem tudhatom. Lesz majd egy posztom nemsokára, amelyben a harmincas nőket, akik még nem rontották el, óva intem attól is, hogy magukat mint cicák és kutyák anyukáját azonosítsák.
Meséljetek! Nem látok eleget.
Kapcsolódó poszt:
csak az olvassa. én szóltam 
Én egy harmadik verziót ismerek inkább: magyar lány külföldön tanul és ott, az egyetemi körökben ismerkedik hasonló érdeklődésű, ambíciójú emberekkel, onnan lesz a párkapcsolat is. És akkor, mivel hasonló a képzettségi szint, ezért nem lesz meg az egyenlőtlenség akkor sem, ha a pár egyik tagja kelet-európai, a másik meg nyugat. Szerintem a fiatalabb generációkban már ez lesz az egyik trend, mert egyre kevésbé kell megélhetési határátkelőnek lenni, sokan már eleve nyugat-európai egyetemen kezdenek tanulni (hálistennek!) Ismerek sok Erasmus-párt is, többen már Erasmus-babával rendelkeznek.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nekem az a tapasztalatom, hogy az Erasmus-pár nem feltétlenül jelent ny-eu-i ffit és káeurópai nőt. Sőt! Tök sokszor van, hogy két káeurópai jön össze (nyugaton): magyar lány lengyel fiúval, magyar fiú litván lánnyal, cseh fiú magyar lánnyal, ukrán lány magyar fiúval, – pedig én aztán igazán visszafogottan erasmusoltam. 🙂 Mondjuk, nem tudom, hogy ezek a párkapcsolatok mennyire voltak tartósak. Ez 15 éve volt. De az egyetemeken azért jellemző, hogy a külföldiek egymással vegyülnek inkább, nem annyira a helyi erőkkel.
KedvelésKedvelés
Nem-nem, én sem úgy értettem, hogy ez a párosítás a jellemző. Én ilyeneket ismerek például: finn fiú – portugál lány (libanoni bevándolró családból), vagy portugál fiú-jordán lány stb stb, van mindenféle. És itt elgondolkozom, hogy ezekben a párokban van-e alá-fölé rendeltség a nemzetiségük miatt? Hogy alakul ez másoknál? Hogyan pozicionálja magát egy finn, egy portugál, ők is érzik vajon a kisebbrendűséget a nagy európai nemzetekkel, pl. franciákkal, angolokkal, belgákkal kapcsolatban? Érdekes lenne erről is tudni, mert nekünk magyaroknak ez olyan automatikus, és olyan árnyalatok nélküli is.
KedvelésKedvelés
A franciák által hagyományosan lenézett, saját nyelvi és kulturális megosztottságuk által is gyengített belgáknak a “nagy euròpai nemzetek” közé sorolàsán muszáj volt nevetnem, ez is olyan viszonylagos 🙂 A portugálok közül sokanvalahol még most is nagy nemzetnek érzik nagukat, és nem is teljesen alaptalanul, még ma nincs is már gyarmatbirodalmuk. Azzal egyébként teljesen egyetèrtek, amit a harmadik verzióról írtál, meg a kérdésfelvetés is jó. Szerintem a fölé- vagy alárendeltség inkább az egyéni tàrsadalmi, családi háttértől meg attól függhet, ki mennyire van otthon ott, ahol élnek, meg talán tényleg más a helyzet “nagy nemzetekkel” – csak olyan nehéz meghatározni, mi tesz egy nemzetet naggyá? l a méret? A lakosságszám? a GDP? A kultúra? (Az alapján szinte mindenki nagynak hiszi magát) Vagy az, ha úgy érzi egy csomó lakosa, hogy elvárhatja, hogy mások tanulják csak az ő nyelvét, neki ne kelljen?
KedvelésKedvelés
Finnekben évekkel ezelőtt még volt egy nagy adag fölnézés a magyarokra, mint a nyelvcsalád létszámban legerősebb tagjára. Mostanában nem beszélgettem ilyesmiről a finn barátaimmal, félek, hogy a napi politika ezt jól hazavágta, lassan én magam tartok ott, hogy nem is merek velük kommunikációt kezdeményezni, vajon mit gondolhatnak rólam, mint magyarról.
KedvelésKedvelés
Pont ilyen esetet ismerek én is.Erasmus, szerelem, német fiú, magyar lány.
Csakhogy a fiú családja jólmenő ügyvéd család, a fiúnak megágyazva a poziciója a szülővárosában. A szülei nem nézték jó szemmel, hogy a fiú kelet európai lányt szeret, a fiú meg nem mert velük szembeszállni. És ami számomra érthetetlen, hogy nem tartozott a fiú opciói közé, hogy harcoljon a szerelemért, a kapcsolatért. A szülővárosában se merte elvinni a lányt, elköltözni se szeretett volna sehova máshova vele, igy vége lett a kapcsolatnak, szenvedéssel mindkét részről.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó. Várom a cicák és kutyák anyukáját.
KedvelésKedvelés
Itt olyan, mintha egy külföldi kapcsolat eleve csak másodrangú megalkuvás, pótlék, “nincs ló, jó a szamár is” típusú lehetne. Nekem volt külföldi pasim és nagyon nem valaki helyett, egyedüllét ellen. Nagyon nem tervezett, akart volt. Csak szerelem, pont úgy, spontán, elsöprően, mint a magyarok. Értem a túró rudis problémát. De a szerelem azért lehet elsöprőbb ennél.
KedvelésKedvelés
Közben már valaki írta a generációs különbséget, lehet, hogy erről van szó, ezért látok én mást és éltem ezt meg másként. Én is ismerek több Erasmus párt és egyáltalán nem kelet-európai feleségimport dinamikával működnek.
KedvelésKedvelés
Értem, ezeket a tapasztalatokat kértem, hogy osszátok meg, mert nekem a típustörténet mindig egyenlőtlennek és pótmegoldásnak tűnt.
KedvelésKedvelés
Nem vagyok benne biztos, hogy generációs kérdés, talán inkább azon múlik, hány évesen (elég fiatalon-e) jutsz ki külföldre. Én meglehetősen sok évvel ezelőtt voltam egyetem alatt, amikor még nem volt ennyire sok Erasmus (egy-kettő akadt már), és fiatalon picit sem pótlék volt a kinti szerelmem, én sem neki (konkrétan neki volt egy eljegyzett menyasszonya akkor, akivel aztán fel is bontotta az eljegyzését), vagy legalábbis nem volt ilyen érzésem soha, azóta sem. Róla a legpozitívabb emlékeim vannak a mai napig, és úgy vélem, ő is kedvel, igaz, ritkán érintkezünk, most utoljára januárban. Még őelőtte, egyetem legelején egy holland sráccal jöttem (volna) össze, de akkor még gyerekcipőben járt az internet is (a maihoz képest), és egy év és néhány papíros levélváltás után a következő pár hetes találkozás alatt barátságosan megegyeztünk, hogy kedveljük egymást de 1400km-ről kicsit ez nehéz. Ez a fele tuti sokkal könnyebb most.
Természetesen a túró rudit mindegyikükkel (és még pár másik pasival is) megismertettem, ez alap 🙂 (De természetesen az is világos, hogy a túró rudit nem kizárólag erre az egy termékre értetted. 🙂 )
Általános iskolás koromban volt egy levelezőpartnerem a Szibéria közepéből, na ő köpte-vágta a Vukot 🙂 ezen meg én lepődtem meg eléggé, aztán rájöttem, hogy hát persze, én is ismerem a Lolka és Bolkát stb., vagyis a blokkban ezek is körbejártak.
A mostani párom echte magyar, épp csak egyrészt néhány (nem olyan sok) évvel idősebb mint én, és a gyerekkorát külföldön töltötte. A két tényezőből adódóan rengeteg olyan dolgot nem ismer, vagy sokkal kevésbé ismer, ami nekem gyerekkori alap. (És persze rengeteget tud, amit én nem.) De természetesen egy teljesen külföldinél sokkal többet tud, csak néha lep meg.
KedvelésKedvelés
Az én párom szintén echte magyar, egy év van köztünk, Magyarországon nőtt fel, viszont mivel én Budán voltam gyerek, ő meg Miskolcon, sokszor úgy tűnik, mintha mégis más-más országban lettünk volna fiatalok.
KedvelésKedvelik 2 ember
Ezt nagyon meg tudom érteni. Azzal együtt, hogy szeretem és elég jól ismerem a fővárost, amikor rövid ideig ott éltem, az sok szempontból hasonló kultúrsokk volt nekem, mint a külföldre költözés, meg felkészületlenebbül is ért.
KedvelésKedvelés
Engemnek: igen, azt hiszem a saját élmény a döntő, nem a korosztály. Én gyerekként éltem először külfödön, lett akkor hat évesen egy alapvető élményem arról, hogy nagyon sokféle kultúra van, a számomra otthonos, túrórudis “normális” világ csak egy a sok létező közül (nagyon multikulti közegbe kerültem), és barátságok, emberi kapcsolódások tudnak működni egészen más hátterű emberekkel is. Nekem emiatt kevésbé egzotikus (akár pozitív, akár negatív értelemben) egy külföldi mássága.
KedvelésKedvelés
Ez nekem való téma annyiból, hogy az én férjem amerikai. Első férfi az életemben (majdnem 25 voltam már). Két hónapig jártunk, és neki vissza kellett menni. Nem volt minden szempontból maga a tökély, de az én önbizalmam nem létezett, ezért – mivel tetszettem neki és ő is nekem – ki akartam tartani mellette. Úgy is mondhatjuk, hogy halálosan szerelmesnek éreztem magam akkor. 4 évig tartottuk a kapcsolatot, 4 év után visszajött, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. 2 év után összeházasodtunk.
Az ő viszonya Magyarországhoz: már a kilencvenes években is itt élt pár évet feleség miatt, akivel elváltak, és ő hazament, de honvágya volt Magyarországra, ezért visszajött még egyszer-kétszer. Mi 2000-ben ismerkedtünk meg.
Vannak (komoly) gondjaink. Néha totálisan alkalmatlannak érzem magunkat az együttélésre. Még együtt vagyunk.
Nehézségek:
1. Fogalma sincs, milyen volt Magyarországon felnőni. Nem ért engem.
2. Ha a gyerekekkel beszélek, nem követi, mert nem tud annyira magyarul. Lemarad egy csomó mindenről, mert az életidegen, hogy én mindent elmondjak még angolul is. A gyerekeimmel pedig sosem voltam hajlandó angolul beszélni.
3. Félreértések tömkelege. Folyton magyarázkodnom kell MINDENT.
Pozitívumok:
1. Egész más szempontból látja a világot, ezáltal – ha nehezen is – én is kénytelen vagyok elrugaszkodni a saját gondolkodásmódomtól.
2. A gyerekek nevelésében -a sok félreértés ellenére – mégis szintén egy másik világot tár fel előttük: más filmek, más könyvek, más mítoszok, amikről én nem is hallottam.
3. Férfi-női viszonylatban: nem tipikus magyar férfi: nem igényli, hogy kiszolgáljam, de értékeli, ha veszek neki kenyeret (magam és a gyerekek miatt sose vennék). Bár én eleinte ki akartam szolgálni, de megsértődött, és gyorsan leálltam ezzel.
Mindemellett viszont én még mindig sokkal több házimunkát végzek mint ő, tehát attól, hogy nem magyar a férjem, én még magyar nő vagyok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Csodálatos az utolsó mondatod és a finom önkritika benne!
KedvelésKedvelés
Egyetértek, idézni fogom. Köszönöm!
KedvelésKedvelés
A néhány fős mintámon azt figyeltem meg, hogy az angol anyanyelvű-magyar házaspárok esetében, ahol angol a pasi, az mindent elkövet, hogy minél jobban megtanuljon magyarul, ahol meg amerikai, az konkrétan szarik rá, de legalábbis nem erőlteti meg magát, akkor se, ha ide házasodott, itt születtek a gyerekei, itt él húsz éve. Mi lehet ennek az oka?
KedvelésKedvelés
Nem tudom, mi lehet az oka általában. Az én férjem megtanult egy gyenge középfokon magyarul. Ez arra elég, hogy sokmindent félreértsen, ill. hibásan mondjon. Kívülállók dícsérik a magyar tudását, de én látom, hogy ez már 20 éve ugyanaz a tudás, és azt a következtetést vontam le: tőle ennyi telik, nem túl tehetséges ember semmiben, tehát ebben sem. Ennyi elég neki a “túléléshez”, és nincs meg benne a kellő alázat a magyar nyelv megtanulásához.
A magyarokat már egyre kevésbé tekinti pozitívan, megvan rólunk a véleménye: szerinte nem teszünk semmit azért, hogy változtassunk a politikai helyzeten, csak siránkozni tudunk. Ő a rendszerváltáskor jött M.o.-ra, és akkor még nagyon lelkes volt, élvezte az itteni pezsgést. Az utóbbi 10 évben viszont teljesen kiábrándult az országból és az emberekből.
KedvelésKedvelés
És ezzel nincs egyedül. Talán fájdalmas, de igaza van. Mondjuk Trumpra sem büszke ő sem, gondolom.
KedvelésKedvelés
Amúgy meg olyan nem-szeretettel írsz róla.
KedvelésKedvelés
Persze, Trumpra nem büszke, sőt. Szerintem én senkiről sem beszélek szeretettel, kivéve a gyerekeimet, de velük is kritikus vagyok, és – ezt már itt is megfogalmaztam többször, azt hiszem – én kiábrándult vagyok. Belőle, az életből. Nem hiszek semmiben, kivéve abban, amire én képes vagyok. Ez nem keserűség, nem panasz. Ilyen vagyok, nagyon egyszerűen látom a világot.
KedvelésKedvelés
Angol nyelvű párkapcsolati kommunikáció: magyarul hajlamos vagyok túlgondolni-csűrni-csavarni. Angolul másnak, könnyebbnek találtam ezt, sokkal célirányosabban meg tudom fogalmazni az érzéseimet.
Ami külön izgató: szex idegen nyelven. Persze, olyan partner is kell hozzá, de egész más életérzés… 😀
KedvelésKedvelik 2 ember
Pont így vagyok ezzel én is. 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Jó, ha van a típustörténeteknek ellenpontja. És persze a poszt semmilyen tekintetben nem biztat a röghöz kötődésre, sem nem sugallja azt, hogy magyar–magyar kapcsolatokban aztán semmi probléma nincs, mert hosszú posztot írhatnék a tipik helyi tahóságról is.
KedvelésKedvelés
Ezeket eleinte, mondjuk az első öt együtt leélt évben, még én is így gondoltam. Aztán most már inkább úgy érzem, túl sablonos, ahogy kifejezem magam angolul. Nem én vagyok. Ezért gyakran már csak azért se beszélek hozzá angolul. Mert persze mindig ő van előnyben, mert ő bármit ki tud fejezni, én megértem, mert meg is akarom érteni. Én viszont angolul sosem fogok olyan jól beszélni.
Szexnél is ugyanez: eleinte tetszett, hogy angolul könnyebben kimondok dolgokat, de már ezt is inkább nem szeretem, mint igen. Olyan ez, mintha az elején az ember még felemelkedne, kitárulna a világ egy nem magyar partnerrel, önmagát is megismeri egy új szempontból. Aztán pont az ellenkezője lesz: ami addig különlegessé tette, pont az szürkíti el, mert nem tud az anyanyelvén az élete párjának kinyilatkozni. Pedig vannak gyerekeink, most már közös történelmünk, ami, tényleg érzem, hogy nagyon sokat jelent. De a magyar nyelv nekem nagyon hiányzik.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nekem csak olyan kapcsolatom volt, ahol az angol csak közvetítő nyelv volt (most is ez a helyzet), és többnyire olyan helyen éltünk, ami egyikünknek sem volt az otthona, ez így eléggé más szerintem. Meg biztos nagyon más az is, ha közös gyerekek is vannak meg hosszú együttélés, ráadásul Magyarországon, de úgy, hogy a férjed mégse beszéli a nyelvünket, meg talán egyébként is kicsit kívülálló maradt Maguarországon. Majd leírom én is részletesebben a saját tapasztalataimat.
KedvelésKedvelik 1 személy
A magyar nyelv az nekem is… a gyerekekkel mégsem ugyanaz, velük egyrészt sokmindenröl ugye nem lehet, amiröl pedig igen, abban a témában sem tudom magam elengedni, nem tudok kilépni a tanítói szerepböl, fejben szinte folyamatosan korrigálom magam, mielött kimondanék egy hosszabb mondatot, mert ha tölem nem tanulnak meg helyesen magyarul, akkor ugye kitöl.
KedvelésKedvelés
látva több, itt élő magyar feleség-külföldi férj értelmiségi kapcsolatot, nem becsülném le az intelligencia, a nyitottság és a kulturáltság szerepét. ezek évtizedes, működő kapcsolatok, cseppet sem tűnnek riasztónak vagy egyenlőtlennek.
KedvelésKedvelik 2 ember
Sok szerelmet láttam külföldivel, de nem sokat, ami nem múlt el. Tudom, a magyar-magyar is zömmel elmúlik, de ami mégis nehezebb, az az a helyzet, ha gyerek is van. Több lánytól tudom, hogy jönne haza, mert nincs igazi kötődése az országhoz, a szerelem vitte oda, de nem akarja elszakítani a gyereket az apjától.
KedvelésKedvelés
Nincs és nem is volt más kultúrkörből származó párom. Kívülről azt látom, hogy a vegyes párosok pont olyan sokfélék, mint az egynemzetiségűek. Van ugyan egy plusz csavar: nyelv, különböző tapasztalatok stb., de ez nem jelent akkora különbséget a kapcsolat minőségében. A kapcsolat nem főként emiatt lesz ilyen vagy amolyan.
Akik tartósan gyatrán beszélik egymás nyelvét, vagy akár egy közös nyelvet, azoknak a kommunikációra sem igen van akkora igényük. Saját nyelven sem lenne. Egyszerűen ilyen mintával jöttek. Ez így nekik megfelel.
Akiknek van közös nyelvük, de az elején nyeklik-nyaklik még a nyelvtudás, ott az elején kompenzál a szerelem, újdonság, izgalom, tudom is én mi. Főleg magasan képzett pároknál még fűszer is lehet a kulturális különbség, ami persze idővel szépen összesimul, pont úgy, ahogy alakítják.
Nagyon más úgy külföldön élni, hogy a helyiekkel egy színvonalon élsz, dolgozol, kommunikálsz és teljesen más az, amikor az alsóbb rétegekhez sorolódsz be, és ott is maradsz…
KedvelésKedvelik 2 ember
Igen, nagyon igaznak érzem, amit írtál a kis kommunikációs igényről. Sem én, sem a férjem nem vagyunk beszédesek. Mindkettőnkre jellemző alapvetően a célirányos, problémamegoldásra törekvő beszéd. Talán ezért is viselem el – igaz, nehezen – a magyar kommunikáció hiányát.
KedvelésKedvelés
Sziasztok ritkán irok mert nekem nem olyan könnyű kommentelni. 14 éve vagyunk Erasmus pár én kinn talnultam a parom épp doktoralt. Amire én figyeltem az volt hogy mi egy harmadik országban telepedjunk le hogy senki ne érezze magát hátrányban. 2004 óta sok vegyes part ismerek es mint minden kapcsolat a minőség nem a nyelven vagy az anyanyelven mulik. Nyelveket lehet tanulni es a hetkoznapok meghozzák a kívánt szintet hogy az árnyakat is megértsük . A szerelemnek nincs nyelve ismertem olyan jo kapcsolatokat is ahol a résztvevők egyszerűen nem beszéltek egymás nyelvet de megvolt a vonzalom jóindulat tisztelet es sok sok szerencsével a kompatibilitas . Mindig is szerettem ezeket a történeteket mert megerősítették a hitet a szeretet erejeben. Ezek a kapcsolatok sokszor mindhalálig tartottak . Én kétnyelvűen nőttem fel es most kb 5 nyelvvel van napi szinten dolgom ezert ez a tapasztalatom nem csak 10-15 év megfigyelésen alapul .
Mindenkit udvozlok
KedvelésKedvelik 2 ember
Nagyon érdekes, amit írsz. Megkérdezhetem, honnan való a párod, és hol éltek most?
KedvelésKedvelés
Igen természetesen nem titok . Mi Németországban ismerkedtünk meg a férjem kubai nagyon egzotikus mégis ismerős euro -latin-afrikai -kultura😂Éltünk mar pár hónapot Erdélyben Kubában de valahol szívem melyen azt súgta az ösztönöm es józan eszem hogy költözzunk semleges országba ahol sem az én vagy az o anyanyelvet beszéljük . Nagy szerelem volt sok lemondással es diplomáciai bonyodalmakkal ,olyan fájdalmas történet volt hajdan várni egymást majdnem 2 évig . De szerencsére elfelejtettünk mindent es 2007 óta folyamatosan együtt élünk . Ezért meg mindig végtelenül hálásak vagyunk a sorsnak. A Túró Rudit szereti mélyhűtőben van itthon mindig pár darab😂
De Viccet félretéve rengeteget kaptam egy ilyen egzotikus távoli kapcsolattól sokkal elfogadobba nyitotta tesz az ilyesmi es más néző pontokat vet fel de megtanít sajat kultúránkat es szokásainkat is kritikusabban szemlélni . Ahogy az egyik indiai barátnőm mondana minden kultúrából szeretnem a nekem tetsző legjobb dolgokat magammal vinni es megtartani , es életem folyamán felhasználni. Az utóbbi 10 évben sokkal lazább lettem valami rám ragadt a latin konnyedsegbol- férjem el európaisodott es így kerek a világ. Ahogy a kubai Santeria mondana “élj a mának az a biztos” es ha ez sikerül akkor éljünk jól komplikáciok es latinos zűrzavar nélkül 😂
KedvelésKedvelés
Zsanna, nem tudom a te hozzászólásod alá beszúrni telefonról, bocs… köszönöm, hogy megosztottad. Én is így vagyok a kultúrákkal, ahogy az indiai barátnőd mondta. És van hozzá egy magyar férjem, aki öt idegen nyelven beszél, és pezseg, ha multikultiról van szó. Én kettőn, szóval néha társalgunk külföldiül. Szívet melengető volt olvasni, hogy ilyen jól működtök együtt. Nelem volt pár futó kalandom német fiúkkal, el tudtam volna képzelni, hogy kint maradok, de végül nem úgy jött össze.
KedvelésKedvelik 1 személy
Engem is érdekelnek a mesék (és ez a poszt is érdekes volt), mert én sem látok eleget. Nekem a baráti körömben nincs vegyes pár. A távolabbi ismerősök körében több fent említett “Erasmus-párt” (mégha nem is pont az Erasmus) látok, sokszor egyébként egy harmadik országban megismerkedve-megszerelmesedve. De nehéz, mert ezeket meg nem ismerem annyira, hogy tendenciákat mondjak. Azt egyébként látom, hogy ezekben a “magasan kvalifikált fiatalok két országból” kapcsolatokban nagy szabadság van, úgy értem, könnyen szétszekereznek, ha valamelyikük jövőképe változik és mondjuk el akar menni egy másik országba. (Ilyet többet is láttam – persze csak közvetetten. Drágám, kaptam egy álláslehetőséget Mexikóba, jössz? Hát, nem igazán szeretnék… Oké, akkor legyen boldog életed itt! – ez egy megtörtént példa, de tényleg hallottam több ilyesmit) Ahogy gondolkozom, egy nagyon jó barátomat (férfi) tudnám felmutatni, ő dolgozni ment ki Mo-ból Írországba, pár évre tervezte a kintlétet. Összejött és együtt élt két évig egy kollégájával, aki szintén egy másik országból (USA) ment Írországba (ráadásul az a lány eredetileg nem az USA-ból származott, gyerekként került oda a családjával) , végül szétmentek, pont azon, hogy nem tudtak megegyezni, hogy hol éljenek, az egyik Mo-ra, a másik USA-ba ment volna vissza. A barátom így hazajött egyedül, most itt él, lett felesége, kisgyerekeik vannak. Mondjuk ez a példa tök nem ide vág, nem is tudom, miért írtam le. Kicsi a merítésem a témában, úgy látom.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én 10 éve külföldön élek (Anglia) és 4 éve váltam el magyar férjemtol. Van 2 kamasz gyerekünk, és középiskolai tanárként dolgozom. Mióta elváltam vettem magamnak egy házat és teljesen önellátó, független vagyok. Volt egy 2 éves kapcsolatom egy bennszülött (angol) orvossal, én léptem ki mert emberileg nem találtunk és inkább intellektuális kapcsolat volt. Most nagy szerelemben estünk egy kanadaival,akivel 2 havonta találkozunk és együtt tervezzük az életünket. O fog majd Angliába költözni hozzám. Vannak kulturális különbségek,de nekem éppen ezek nagyon tetszenek. Emberileg pedig nagyon passzolunk és hatalmas a szerelem közöttünk. Én már úgy vagyok hogy magyar férfi nem igazán kellene, főleg a mentalitasuk miatt. Több vegyes párost ismerek és jól működik a kapcsolatuk.
KedvelésKedvelik 2 ember
Köszi a történetet! Jó kedvem lett.
KedvelésKedvelés
Nekem nem volt még külföldi pasim, csak olyan, hogy egy hegy alaptáborában megtetszettünk egymásnak és jól beszéltem a nyelvét (venezuelai volt), de ez nagyon hirtelen lett volna, nem lett belőle semmi.
Én itthon élek, könnyen, örömmel fejleszthető nyelvismerettel, imádok nyelveken szólni. Legújabb tapasztalatom az, hogy olyan férfiakkal találom a közös hangot, akik: 1) Magyarországon élő külföldiek, ők nyugat-európaiak (van, aki, magyarul is jól tud, van, akivel angol a közös nyelv), vagy b) tartósan külföldön élő magyar férfiak (mondjuk volt külföldi felesége/párja is, de már nincsenek együtt és továbbra is kinn él, pl. Skandinávia, Svájc). Egészen más velük kommunikálni! Ha van is nehézség van az életükben, akkor sem a tipikus magyar megküzdési mechanizmusok kerülnek elő és ez üdítő! A nők helyzetét és jogait pedig totál másképp látják, mint egy átlag magyar férfi.
Más kérdés, hogy belőlük hárman barátaim lettek (részükről több lehetett volna, de nálam nem indult el) és egy egyelőre kérdőjeles, nem régóta ismerem. A kulturális korlátokat nem érzem gondnak, mert ha külföldi is az illető, legalább évtizedet töltött már itt.
KedvelésKedvelés
Nekem van ez is, az is.
Egyfelől értem például a túró rudis példádat, nekem ez úgy szól, hogy nem fog igauán ismerni, érteni, aki nem olvassa, amit írok, annyira benne vagyok a szövegeimben. Ugyanakkor meg ezt csúnyán felülírja a tény, hogy a talán legjobb barátom egy berber születésű belga, hat nyelvről fordító globetrotter, egy igazi csodaember, akit elmondhatatlanul szeretek és akit történetesen társkeresőn ismertem meg, egy rémes-RÉMES randi után egy magyar fiúval az ő kulturáltságot ordító, finom, cizellált üzenete várt, a legjobbkor, hogy megerősítse bennem, ami ekkor, több hónapja tartó társkeresőzés után már mocorgott bennem: hogy valahogy a nyugati kultúrájú, nyugat-európai országból vagy az Államokból jött pasikkal szemben a magyar fiúkhoz egyáltalán nem passzolok. Legalábbis azokhoz, akikkel társkeresőn és azon kívül eddigi életem során találkoztam: real-life csak szexusból nyomultak a pasik, vagy sehogy, legfeljebb haverok voltunk, és a társkeresőn is az enyémtől alapjaiban eltérő értékrendű fiúkkal találkoztam, akiknek az álma a kertvárosi konzumlét, a férfi a család feje, aki eltartja a nőt, vagy ha mégis volt valami egyéni, és szimpatikus szemlélete életmódban, szexualitásban, mittudoménmiben, akkor azt nem merte felvállalni, megélni, és az emiatti frusztrációi összeszorult, kommunikációképtelen, őszintétlenségre és erőszakra hajlamos embert eredményeztek, akivel nem jó együtt lenni. Esetleg az ezospiri vonalról érkeztek még páran, amihez megint csak nem volt annyi közöm, amennyi elég lett volna a passzoláshoz, életem komikus élményeinek toplistás darabja, amikor egy srác arra kért az első randin, aumozzak vele a Kopaszin. 😀 Más kérdés, hogy most egy magyar párom van, akivel mégis stimmelünk többnyire, de se ő, sem a kapcsolatunk nem éppen tipikus.
A külföldi fiúk ezerféle tapasztalást hoztak, nőként iszonyú felszabadító élményeket, és nem mellékes az sem, hogy életem toplistás szexuális élményeit, mert az a haladó, szabad szemlélet, ami a vanillán kicsit is túlmutat, itthon ritka. De nem csak a szexben, és szerintem ez az, amiről te nem írsz, pedig talán érthetőbbé teszi a sztorit: az a szemlélet, ami szerint mondjuk te élsz, az itthon kuriózum, de máshol meg nem az. Nyugat-Európában, az USA-ban öttel könnyebb olyan pasival találkozni, aki nem gondolja, hogy a nő helye a konyhában van, az ezzel rokon egyéb elvekkel együtt, pláne azok között, akik ezekből az országokból idejönnek, mert jó eséllyel eleve tanultabb, nyitottabb, satöbbi emberekről van szó. Más kérdés, hogy az olyan kortünetek, mint a felelősségvállalásra, elköteleződésre képtelenség és hasonló gyerekbetegségek általánosak mindenütt, aminek esetemben például egy szerelem első látásra típusú kapcsolat itta meg a levét, legalábbis most itt tartok a feldolgozásban.
Az árnyoldalt te is említed: akár társkeresőn, akár nem, az utazó férfi archetípusának vannak veszélyei és egyéb negatívumai. Nyaralós kalandtól sokat várni butaság, belecsúsztam, életvitelszerűen utazó (long-term traveller) pasikkal is csak akkor lehet, ha akkora a szerelem, hogy szívesen vele mész, és hosszabb távon már felszínre kerül az is, ami az utazóságot szüli, ami csekély tapasztalataim szerint mindig valami komoly lelki sérülés: több ilyen pasival volt komoly és kevésbé komoly dolgom, ami persze nem reprezentatív kutatás, mégis az a sejtésem, hogy ezek extrém típusa, aki 1-2 évnél tovább nem képes egy helyen élni, az többnyire veszettül kompenzál valamit, bántalmazott gyerek, vagy egyéb komoly traumája van, amit nem megoldani, elnyomni próbál ezzel a típusú élményhajhászással.
Van kultúrsokk vagy inkább kulturális összeegyeztethetetlenség is, én például minden antirasszizmusom ellenére többé nem valószínű, hogy pasizási céllal még egyszer afrikai férfival bármibe belekezdjek: egyszerűen nem passzolunk, talán az ahmedes példádhoz hasonlít leginkább az a kulturális fényév távolság, amiből ezek a problémák fakadtak, mindenesetre ebből én kijelentkeztem. Egy-két generációnyi européer kultúrában élés után ez megváltozik, hangsúlyozom megint: a saját tapasztalataim alapján. Hozzáteszem, eleve van némi elrendezetlen önvizsgálati ügyem magam felé a fekete fiúk kapcsán: igen, egzotikum, igen, megrészegítően gyönyörű férfiak (és nők), hovatovább némi fordított rasszizmus is munkál bennem irányukba, és mivel pontosan tudom, hogy ez a túlszexualizált tárgyiasítás gáz, ezt még nem tudtam teljesen beilleszteni az énképembe, vagy letenni, vagy valami. Van még itt sok minden, most hirtelen ennyit tudtam hozzátenni. A harmincas cikket meg várom, már hogy én az elbaszottba tartozok-e már 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem. :)))
KedvelésKedvelés
14 éve élek az egzotikus, harmadik világbeli országból származó párommal. Ha vârja öt az eredeti hazájában még 3 feleség meg egy hárem, akkor ugyan jól otthagyta öket, ugyanis a kapcsolatunk elsö 10 évében feléje sem nézett az országânak. Azóta is föleg velem/velünk és akárhányszor családlátogatásra mentünk, még nem próbált meg eladni kët tevéért (vagy lehet, hogy nem sikerült az adásvétel, csak én nem értettem😁) Közös vonásunk, hogy mind a ketten egész jól bírjuk egymâs családját (egy látogatás erejéig feltétlenül), csak a sajátot nehéz kissé elviselni. Súlyos érv a kapcsolatunk mellett, hogy anno tökéletesen alkalmas volt arra, hogy mindkettönk csalâdját kiakassza, de sajnos ez már nem igaz, mert mostanra megszoktâk. Imádom az országât, a gasztronómiát, a zenét, az ëpítészetet, a páratlanul gyönyörü, semmihez sem fogható természetet. Amikor odautazunk, életre kel Seherezádé, az ezeregyészaka vilâga🙂. A rokonság kézröl-kézre ad, mindenki feltünöen kedves, aki angolul tud, az úgy, aki nem, az kézzel-lábbal, de mindenki igyekszik szót érteni velem. A metakommunikációs készségeim az egekben szárnyalnak, mostanra szerintem egy elöttem leszálló ufóval is megértetném magam😁. Nem vagyok azért teljesen hülye, van ebben egy jókora adag szâmítás is: mi vagyunk a hazalâtogató “gazdag” rokonok, a potenciális európai útlevél. Ha erröl netán elfeledkeznék, a férjem nyomban emlékeztet râ. Úgy általában véve sokkal cinikusabb és bizalmatlanabb a saját rokonsâgával szemben, mint én (nem is ok nélkül egyébként). Az anyukája az egyetlen, akit öszintén szeret, öt különben én is, jobban, mint a sajátomat. Néha még most is elcsodálkozom, hogy egy szigorúan konzervatív társadalomban felnött, nikabot viselö, iskolába soha nem járt, 12 évesen férjhez adott, egész életét mások szolgálatában eltöltö nöben ennyi elfogadás, nyitottság és humorérzék legyen, mint benne. Vallás: idöröl-idöre megpróbálják meggyözni a férjemet, hogy térítsen engem át az iszlámra. Az ö standard válasza erre úgy hangzik, hogy ahhoz, hogy ö bárkit bármilyen hitre térítsen, elöször neki magának kéne hinnie… azt már le sem merem írni, hogy a gyerekeink egy része katolikus iskolába jár (teljesen véletlenszerüen alakult így), pedig hozzám ugyan a katolicizmus egy jottányival sem âll közelebb, mint az iszlám. A karácsonyi ajándékot viszont a Jézuska hozza. Kulturális referencia: ismeri a Túró Rudit😁… a többit nem. Vicceket teljes képtelenség lefordítani, annak ellenére, hogy amúgy hasonló a humorérzékünk. Ha egyikünk mégis megpróbâl elmesélni egyet, és már a könnyei folynak a nevetéstöl, a másik csak butân néz, hogy ugyan mi ebben a vicces. Hosszabb magyarázat után megérti a poént, viszont még mindig nem találja viccesnek…🤷🏻♀️ Öltözködés (mármint az enyém a fërjem orszâgában): még eddig nem sikerült közbotrányt kivâltanom az amúgy meglehetösen fantáziátlan lófarok-póló-szük farmer-edzöcipö kombómmal. Nagyvárosban a kutya sem vesz észre, kisebb városokban vagy eldugottabb falvakban meg-megnézegetnek ugyan, de ez inkâbb a külföldiségemnek szól, semmint annak, hogy mi van rajtam. Egyszer, amikor tüzesen sütött le az afrikai nap sugára az olivaültetvényre, na meg az én fejemre, râbeszéltek a fejkendöre azzal az indoklással, hogy könnyebb elviselni a höséget, ha nem éri a fejbört közvetlen napsütés. Úgy 10 percig bírtam. A tudományos kísérlet utân pedig örömmel jelenthetem, hogy afrikai napsütés ellen többet ér az olivafa árnyéka, mint a fejkendö…
KedvelésKedvelés
Köszi, hogy ezeket írod, baromi izgalmas. Jó, hogy van ilyen.
Nagyon hálás vagyok a kommentelőknek, hogy a sarkos megállapításaimat nem vitatták dühösen, sértetten, csak leírták a maguk történeteit.
KedvelésKedvelés
Van két film, ami témàba vág és nagyon bírom: Julie Delpytől a 2 nap Párizsban és a 2 nap New Yorkban. Ott a francia szabadosság csattan az amerikai prüdériával nagyon viccesen.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nekem ilyen sztorim nincs, de a családban van. Apukám nővére ment férjhez a hetvenes évek végén a Műszaki Egyetemen megismert perui, félig inka indián, félig olasz származású szerelméhez. Limában éltek vagy húsz évig, boldog házasságban, két unokatesóm van. A gazdasági válság óta Olaszországban élnek, az egyik unokatesóm Bécsben egy bajor férjjel, a másik Münchenben egy osztrák feleséggel. Mindenki boldog, harmóniára törekvő ember mindegyik, cuki babákkal, kiegyensúlyozott, felnőtt, igazi, értelmiségi látásmóddal és nyitottsággal, a legnagyobb döbbenetemre, hogy így is lehet élni. A nyelv kérdése nagyon vicces, mert mindenki beszél legalább négyen, kíváncsi leszek, a gyerekek mennyit fognak érteni. Azt hiszem, irigylem kicsit őket emiatt.
Ami a másik témát illeti: én se tudtam elképzelni, hogy csak azért, mert egyedül élő anyuka vagyok, bárkit bevállaljak, sőt, bemutassak a gyerekeknek, csak azért, hogy legyen valaki. Másfél évig volt lazaság az életemben, pont olyan és annyi partnerrel, amennyivel kedvem volt, és ezt előre tisztáztuk is, egyik se akart komolyabb kapcsolatot, és nekem is pont elég volt annyi. Egyébként nagyon jó arc volt mindegyik, építettük egymást, aztán mindenki ment a maga dolgára. Sokáig azért ezt nem csináltam volna, de az az időszak így volt vidám.
KedvelésKedvelés
Akkor sorolom:
Jogasz gimis baratnom Brüsszelben francia belga grafic designer férjjel, 1 gyerek és jon a második. Barátnőm jó karrierrel teljes gőzzel, férj gyerek óta részmunkaidőben. Jo hazassag, kedves, sportos szép pasi egyenlő kapcsolat, elfogadnám.
Kanadai barátnőm nemet és svájci szülőktől Skóciában megismerkedik macedon szuloktol sved fiuval. Svajban eskuvo, pár év skócia után kiköltöznek Kanadaba, ott eredetileg szakács fiú betanul apótol ácsnak és most együtt dolgoznak a családi vállalkozásban. Első szerelem mindkettőnek, van egy gyerek, jól vannak.
Hollandiai magyar barátnőm szurinami 3 gyerekes (5tol 18ig eves korig, 3 kulonbozo anyuka) pasitól terhes lesz. Gyereket vállalják, összeköltöznek, házat vesznek és össze is házasodnak később. Pasi elég macsó, de működik mert barátnőm meg a házias csajos típus.
Angol- amerikai ertelmisegi szülő pár, 2 gyerek, férj főállású apuka, féleség dolgozik. Hollandia. Szerintem jól vannak.
Holland barátnőm dolgozik, szent martini főállású apuka boyfriend, gyonyoru, sportos, kedves, 3 gyerek. Egyetemen ismerkedtek meg, kapcsolat működik, én elfogadnam.
Főnököm munkamániás holland nő (imadom), brazil barátnő. Vakációs szerelemnek indult, pár év tavkapcsolat után költözött a lány braziliából. Sportosak, okosak, működik a kapcsolat, bár az en izlesemnek elég egyenlőtlen.
Holland férfi kollégám 50, de többnek néz ki, thai 40 éves barátnő aki viszont kevesebbnek. Már együtt vannak 10-15 éve. Nőnek nagy gyerekei thaiföldön. Vakációs szerelem, táv kapcsolat, majd a no költözött, nekem egyenlő kapcsolatnak tűnik, de volt elég sok küzdelmük a kulturális kulonbsegekbol. Na róluk sokszor feltételezik hogy a vén gazdag holland vett egy fiatal thai feleseget. Pedig nem vén, nem gazdag és a féleség sem fiatal. 🙂
Ezen kívül holland- angol, 2 gyerek, holland-lengyel 3 gyerek. Értelmiségiek, mindkét fél dolgozik, hozza-viszi gyereket, főz, takarít, biciklizik.
Én kínai szuloktol amerikai szakács fiút átutaztattam hollándiába, Budapesten eskuvo, azten 2 gyerek. Minden munka rámszakadt, amikor a kicsi 1 volt elváltunk. Azóta gyerekek felesben. Mukodik. Karrierem szárnyal, van szabadidom, barátaim, és szerelmem.
Szerelmem házas marokkói már tobb éve. Gyönyörű, kedves és életem legjobb szeretője. Mindkettőnknek megvan a saját élete ezért a különbözőségeink nem számítanak.
Ez jó hosszú lett, és nincs konklúzióm.
KedvelésKedvelés
Nagyon élveztem a leírásodat, a felvillantott részleteket, attól viszont óvakodnék és óva is intenék, hogy bárki életét, házassága minőségét több országgal odébb, ránézésre, emlékek alapján megítéljük.
KedvelésKedvelés
De jól jön most nekem az utolsó két bejegyzésed! Olyan jó olvasni, ilyesmit szeretnék most összerakni magamnak.
KedvelésKedvelés
Nekem meg a gyerekeim ausztralok, a ferjemmel mi meg magyarok. Ez persze teljesen mas kapcsolat, de benne van a totalisan kulonbozo kulturalis hatter, meg a kozos nyelv hianya. (Nem kezdek el magyarazkodni, miert nem beszelnek a gyerekek rendesen magyarul, ez igy alakult)
Mindenesetre van egy gap koztunk, amit nem csak a generators kulonbseg okoz…
KedvelésKedvelés
*generacios
KedvelésKedvelés
Az én történetem a már külföldön élve megismert helyi pasi. A munkám helyileg külön kategória, magas presztízzsel (valódi neve: aranykalitka). A férjem társadalmilag igen jól beágyazott, nagyon komoly kapcsolatrendszerrel. Mindebből egyáltalán nem következett egy egyenlő felállás, sőt! A kommenttárs definícióját használva olyan magyar nő, feleség, anya lettem, lehettem, kellett lennem, amit csak el lehet képzelni, mínusz takarítás, azt már egyedülállóként is kiszerveztem. Nálunk – bár egyikünknek sem első házassága – félelmetesen törtek fel az otthon látott minták és a szar kommunikáció miatt megdönthetetlenül maradtak is. A férjem bár magyarul nem igazán beszél, tartalmában követni tud egy beszélgetést és több órán át jól játszik magyarul szóláncot hosszú autóutakon :-). Nyitott a magyarságunk felé. Nem a külföldiségen buktunk el.
KedvelésKedvelés
Olyan kedves és jellemző az olvasókra, ahogy mesélik az értelmiségi- Erasmus sztorikat.
Én azért ismerek ronda, kövér, öregedő magyar nő, aki óriási szerelembe esik egy fiatal afrikai fiuval, aki végre értékeli a Valódi Nőket, gyors teherbeesést, házasságot követően lelép, anya meg marad a másfél szobás lakásban egy kimondhatatlan nevű és kimondhatatlanul gyönyörű félvér kisgyerekkel.
Vagy ugyanez műszempillás, török sorozatokon szocializálódott, húszéves fodrászlánnyal, aki szerelembe esik a sarki gyrososnál az arab hercegével, szül pár gyereket, aztán monoklival várja a segélyt a Baross utcai albérletben.
Vagy a legtipikusabb, az itthon tinglitanglizó csinos huszonéves magyar lány, aki valamelyik vidéki angliai nagyvárosban beáll a gyártósor mellé (amit itthon sosem tett volna meg), majd társadalmi felemelkedésként, mindkét fél megelégedésére gyorsan szül egyet a helyi lófejű angol munkásnak, akinek sosem volt ilyen jó csaja.
Ez a poszthoz képest gonosz komment volt, nem minden cinizmus nélkül. Természetesen a mi baráti körünkben is van értelmiségi vegyes pár (magyar fiú- orosz lány, német fiú-magyar lány, bolgár fiú-magyar lány) ahol minden teljesen átlagos és semmi extra, de ha a “külföldi pasim” a téma, nem ez az általános.
KedvelésKedvelés
Imádom az éleslátó gonoszságokat. Ha én írnék ugyanilyeneket posztban, nagy sértődés lenne. Most is az ellentörténetekről tudók, azt átélők, megszépítők mesélnek, akinek betalált, az hallgat.
KedvelésKedvelés
Vagy nem olvassa, mert nem jár ilyen közegben.
KedvelésKedvelés
De ezek különböző társdalmi csoportok, nem? Az Eramus-párok, a sarki gíroszos szerelme és az angliai gyártósoros lány azért nem ugyanonnan jönnek, mindegyikük csak a saját csoportjához képes tipikus vagy atipikus. És nem a külföldi pasi teszi őket alárendeltté, illúziókergetővé, a magyar kapcsoaltaikban is ilyen dinamikák jönnének elő, csak talán kevésbé kiéleződve.
KedvelésKedvelés
Igen, csak a külföldiség bizonytalansága, az elutazó férfi, a kint rekedő anyuka, a kulturális sokk, a “végre találtam én is valakit”, a hazai mezőnyből való kiszorulás, az eltitkolt hazai múlt külön témává teszik ezt.
KedvelésKedvelés
Ez abszolút így van. A “külföldi a pasim” kifejezésről és úgy általában a “külföldiség” körüli lelkesedés (tehát amikor nem az emberbe szerelmes hanem annak egzotikusságába, nem tudom jól megfogalmazni) a proletáriatus körében jellemző. A Svédországba kiköltöző orvosnőnek jó eséllyel nem “külföldi pasija lesz”, hanem partnere, aki történetesen nem magyar. Szóval én érteni vélem a posztot. Amúgy én is magyar agyú vagyok, nem tudok elképzelni nem magyar partnert. Na nem mintha a magyar férfiak úgy tömegesen olyan fantasztikusak lennének.
KedvelésKedvelés
Engem is ösztökélt a rokonság még a rendszerváltás közelében, hogy gyorsan csípjem meg a holland nyaraló fiút, mert ilyen alkalom több nem lesz. Mindez 18 évesen, egynapos “kapcsolat” után. Szürreális így utólag.
KedvelésKedvelés
“De általában is mire valók az emberi kapcsolataink? Barátnőinkkel, anyánkkal nem vagyunk-e hasonlóan kiüresedett, keretek-tartotta, romboló, szerepjátszó viszonyban?” Köszönöm, hogy végre valaki kimondta. Néha totálisan antiszociálisnak érzem magam, amikor rájövök, hogy mennyire nem keresem a barátnőimet, vagy ha találkozunk, a beszélgetés egy adott pontján észreveszem, hogy unom egy kicsit. Vagy van olyan is, hogy kifejezetten idegesítenek. Pl. amikor azt magyarázza nekem valaki, hogy miért legyek vegán, vagy miért szedjek fogamzásgátló tablettát. Közhely, de egyetértek azzal a felfogással, hogy az évek múlásával egyre inkább rájön az ember, hogy ki és mi az, amire neki van ideje, ami minőségi időtöltést jelent.
KedvelésKedvelés
Nekem volt külföldi barátnőm, igazi, tiszta szerelemmel indult és a kapcsolat végéig egyetértésben és szeretetben éltünk együtt. Olyan szerelem égetett belülről, mint anno az első szerelmemnél.
Én költöztem az ő országába, amelynek a nyelvét születésem óta beszélem. (kétnyelvűként neveltek, akaratlanul)
Szakítani végül életmódbeli inkompatibilitás miatt kényszerültünk, a kulturális különbség, a hazám hiánya nem játszott bele. (esetleg annyiban, hogy a testmozgásnak -habár nálunk sincs kultúrája-, ott méginkább idegen elképzelés az aktív életforma)
Ismerek vegyes párokat, ott súlyos gondok vannak a nyelvek miatt. A magaméhoz hasonló kapcsolatot nem igazán láttam az ismeretségi körömben. Mindenki szenved a kulturális / nyelvi különbségek miatt.
Még egyszer nem vágnék bele ilyen kapcsolatba, de akkor és ott ő kellett. Nagyon.
KedvelésKedvelés
Mosolyogva olvastam ezt a posztod, de nem igazán tudom miért, meg nyilván nem rosszindulatból, nincs benne gúny. Abszolút úgy tűnik, hogy nincs tapasztalatod a dologban, meg nem is ismersz igazán jól vegyes párokat.
Na, majd ha itt jársz…
Én 21 éve, azaz 17 éves korom óta élek külföldön. Eleinte 6 hónap utazgatás és 6 hónap Budapest volt, majd, ahogy elmúltam 18, vissza se néztem. Nem igazán. Egyszer egy évre Budapestre költöztem, rémálom volt, de ez egy másik sztori.
Szóval pasik. Azaz pasi. Férfi. Szinte csak külföldi volt, nem túl sok, nem vagyok csapongó, sem ismerkedő, randizós típus meg pláne nem. Szóval jóideje ugyanaz a ‘külföldi’ pasim van. Mindketten máshol születtünk és olasz állampolgárok is vagyunk. Mindketten 4 nyelven beszélünk, és olaszul tanultunk egyetemen. Imádja a magyar konyhát, a túró rudit is. Bárki jön Magyarországról szoktunk hozatni vele. A pálinkát is kedveli. Karácsonykor követeli a töltött káposztát és a bejglit, a halászlét mindketten utáljuk. A kacsamájert és a rakott krumpliert is odavan. Imádja a túrógombócot.
Szabó Magdát, Kertész Imrét, Spiró Györgyöt, Kristóf Ágotát olvasott, mert ezeket találta, ezek megjelentek olaszul. De olvasott Miltont, Balzacot, Zolat, Shakespeare, Hemingwayt, Radugietet, és ez utóbbi nagy szó mert nem olyan ismert és nekem nagy kedvencem. Megnézettem vele egy régi Kabos filmet, meg az Üvegtigrist is. Halálra röhögtünk magunkat. Ismeri a kommunizmust. Vette a fáradságot és olvasott egy csomót a magyar történelemről. Megtanult több magyar kifejezest, szót. Olykor beszól. 😁
Hasonló az érdeklődésünk és a lelki világunk. Ő kicsit extrovertáltabb, több barátja van, nagyobb a ismeretségi köre, szimpatikusabb nálam az embereknek. Meg nekem is.
Szereti Budapestet. Átutazóként. Pont, mint én. Ugyanazt látja a magyar társadalomban, mint én. Szociális szempontból is. A Balaton mindkettőnk szerint túl van hájpolva, bár Balaton-Felvidéket csodának tartjuk. A Velencei-tóról a véleményünk nem írom le, de emlegette az Üvegtigris filmet amikor bementünk tavaly egy strandra ott.
Nincsen erősen meghatározott női szerepem a kapcsolatunkban, nincs a konyhában a helyem, bár imádok főzni. Ilyenkor ő mosogat. Szinte mindig. Én megterítek, ő pedig vacsi után leszedi az asztalt. Van, hogy ő főz nekem. Szeretem, hogy tud. Ő vasal. Én teszem a mosógépbe a cuccot. Ő viszi le a szemetet és pucolja a cipőket. Többnyire. Ő cipeli a nehéz szatyrokat, ha velem van amikor vásárolok. Ő volt az, aki rámszólt nagyon erőteljesen, hogy ne köszönjem meg, hogy segít, ha elpakol vacsora után, mert ő nem segít, hanem itt él, velem együtt. Viszont mindig megköszöni az ételt, amit készítettem.
Este összebújva olvasunk vagy filmet nézünk. Ha épp antiszoc macska hangulatom van, akkor csak a kezem fogja meg, úgy negyedóránként egyszer. Ha morgok valamin, ‘kimosolyog’. Olyan kedvesen. Nem nevet ki, csak mosolyra húzza a száját. Ilyenkor én is mosolyogni kezdek.
Sokat nevetünk. Olyan dolgokon, amiken mások nem. Arcokat látunk tárgyakban, felhőkben, növényekben. Megkérdezi tőlem, hogy “láttad a Holdat?”, és ez Nekem sokat jelent.
Politikailag is egy húron pendülünk.
A vallást is ugyanúgy látjuk.
Nem vagyunk egyformák, ő eszik húst, én nem. Ő iszik alkoholt, én nem. Ő zuhany én kád típus vagyok. Ő hangos, én nem. Ő erőteljes én finomabb vagyok. Ő rendetlen én meg utálom, ha szét vannak szórva a dolgok. Ő tipikus tökéletes nagy családból származik, ahol mindig számíthat mindenki a másikra, volt gyerekszobába (nagyon udvarias és illemtudó ember, apám éles ellentéte), én meg…hát én meg nem ilyen családból származom és egyébként egy szobában éltem anyámmal egész gyermekkoromban, de azért tudok viselkedni, nem vagyok neveletlen. Szóval jó csapat vagyunk. Szerintem nagyon.
A barátaink között is több vegyes páros van. Megfigyeltem, hogy igazán csak akkor működik, ha a kulturális és bármilyen különbségeket összecsiszolja két ember, de ez nemzetiségtől függetlenül így van. Dolgozni kell rajta.
Viszont velem van egy dolog, ami lehet hozzájárul ahhoz, ahogy a kapcsolataim, életem alakult. Nekem sosem volt honvágyam akárhány éves is voltam. Akkor sem, amikor Fokvárosban éltem. Emberek hiányoztak. Anyu, Nagyim meg a Papa. Őket meglátogattam, 1-2 hétig együtt voltunk nyáron, karácsonykor, szulinapokkor, anyák napján, vagy amikor úgy éreztem, Budapestre repültem 1-2 napra. Viszont ők már nincsenek. Ma már csak egy ember hiányzik olykor, de látogatjuk egymást. Érzelmeim sosem voltak helyhez, helyekhez kötöttek. Viszont fantasztikus képességem van, otthont varázsolni bárhol. Nagyon sokat utaztam, és több helyen voltam hónapokig, évekig. Szeretem így az életet. Ennek ellenére magyarul álmodok és magyarul írok jobban. Még akkor is, ha állítólag olaszul is “sokszor meglepő a kifejezési képességem”, legalábbis a profok szerint.
KedvelésKedvelés
“Abszolút úgy tűnik, hogy nincs tapasztalatod a dologban, meg nem is ismersz igazán jól vegyes párokat.” Valóban nincs. Pont azért nincs, mert nem tudom elképzelni, nem ismerős, nem opció. Egyszer volt egy német, ráadásul idősebb pasim, nagyon nagy volt a szakadék, tisztaságban, pozícióban. De azért nincs tapasztalatom, mert én itteni vagyok, nyelvileg, agyban, soha nem vágytam külföldre, utazni se különösebben, fel nem merült az igény. A típustörténetről írtam, a visszásságról, a remény iparáról, nem a jól működő kivételekről.
KedvelésKedvelés
Ezt értem, leírtad, elolvastam, felfogtam. Nyilván. Nekem viszont úgy tűnik, hogy ezek, amikről te írsz tényleg rossz kivételek. Két értelmes ember között a kapcsolat, aki szereti, tiszteli egymást, és normálisan kommunikál és dolgozik az együttön, az működik. Kíváncsi lennék, hogy az általad említett embertipusok és történetek működnének-e jól és hosszabb távon azonos nemzetiségű, nyelvű partnerrel.
Azt gondolom, jó kis ellenpeldaja vagyok az írásodban megfogalmazott dolgoknak a párkapcsolatommal. Hála ég.
Én mondjuk imádok utazni, az egész világra kíváncsi vagyok, látni akarom, megtapasztalni amit lehet, kisgyerekkent is volt erre igényem. Mindig lesz is szerintem. 5 évesen kezdtem el mondogatni anyunak, hogy bejáró majd a világot és fogok élni Afrikában.
Érdekes teljesen ellentétes igényű ember szavait, írásait kedvelni. Tágítja a világot, amit látok.
KedvelésKedvelés
Már tudom miért mosolyogtam.
“magyar nő, esteleg elváltan, itthon csalódva kimegy munkavállalni külföldre, ott szerelembe esik egy helyi példányal, és a bennszülött, jómódú, közeggel bíró férfi barátai és főleg a családja gyanakodva tekint a kelet-európai, ágrólszakadt nőre, miszerint az aranyat ás és integrációs céllal választotta a helyi férfit. Az utóbbi időben uralkodónk gesztusainak és az ország lecsúszásának eredményeként a nyugati előítéletek fokozódtak, holott a képzett, igényes, nyelveket beszélő réteg mozdult elsősorban külföldre (illetve én tőlük hallottam iylen történeteket).” – Ezért leginkább. Szeretem a sorok közötti picit fanyar hangnemet, engem az ilyen közlésmód felpezsdít, a folytatásról nem is beszélve.
Ezt azért írtam le, hogy értsd, annak, hogy mosolyogtam, nincs köze ahhoz, azt írtam rögtön utána, hogy azt is láttam, hogy nincs különösebb tapasztalatod a külföldi pasikkal.
Apropó tisztasági különbségek. Egy barátom, aki félig görög és félig olasz totál kiakadtam a holland barátnőjétől emiatt. Két hétig éltek együtt. A csaj állítólag éves után a tányérokat kajamaradekokkal a csapba dobta és otthagyta napokig. A ruháit földre dobta, atlepte, a macskaszart sosem szedte össze. Most egy pedáns ukrán barátnője van. Akinek egyetlen hibája az, hogy nincs neki.
KedvelésKedvelés
Még visszajeleznék annyit, hogy nem tipikus a történeted. De nagyon jó olvasni.
KedvelésKedvelés
Sziasztok,
Régebbóta olvasom a blogot, de csak most lett hozzászólnivalóm.
Hat éve élek külföldön, három év Madrid után most a harmadik évet töltöm Berlinben.
A férjem német, Madridban ismerkedtünk meg egy kalandosra sikerült Balkan beats koncerten. Egy évig távkapcsolatban éltünk, utána én költöztem hozzá Berlinbe. Elsősorban miatta, de sikerült egy jobb állást is találnom mint az addigi és így közelebb vagyok a családomhoz Budapesten.
Mielőtt megismerkedtünk, csak magyar barátaim voltak és a szcenárió minden de minden egyes kapcsolat esetén ez volt:
1. kedves aranyos, nyitott intelligens fiú, szerelembe és egymás karjaiba omlás
2. az egy-másfél év környékén a kedves átalakul egy kiszolgálást elváró, önző, lusta békává
3. jelzem, hogy ez nem tetszik egy pár alkalommal de mintha a levegőbe beszélnék
4. mivel nem szeretnék Önző Békané lenni, véget vetek a kapcsolatnak hangos “dehát minden olyan jó volt” és “nem is sejtettem, hogy baj van”-ok között
Függöny, a darab hamarosan kezdődik elölről.
Hogy néz ki mindez németül?
Nem voltak igazán nagy kultúrsokkjaink egymással. Segít, hogy ő az NDK-ban szocializálódott és nagy hasonló gyerekkori élményeink vannak. A családjaink jól kijönnek egymással, az egyetlen nehézség a nyelvi, de szokások és minden más terén simán kompatibilisek. Amikor a férjem először megmutatta a gyerekkori fotóit, folytam a könnyeim a nevetéstől: az én fotóalbumomban ugyanazok a béna frizurák és ruhák mindenhol. Ha kivennék egy fotót az enyémből és átraknám az övébe, fel se tűnne. Az anyukáink még egy kicsit hasonlóan is néztek ki.
Ami külön jó, hogy pont a különböző anyanyelv miatt semmi sem magától értetődő és nagyon nyitottan megtudjuk beszélni, hogy mikor mi hogy legyen. Olyan dolgokat is amikből magyarul mindig sértődés volt.
A nagyon direkt német visszajelzés kultúra és őszinteség is valószínűleg belejátszik.
Ha valami nem tetszik, az figyelmbe és komolyan van véve.
Nem várja el hogy kiszolgáljam (bár azt nagyon szereti ha főzök neki) és időnként nekem kell leállítanom saját magamat amikor “magyar feleség” üzemmódba kapcsolok. Ezek a betanult minták amúgy, mint valami számítógépes vírus futnak a háttérben és nagyon sok energiát igényel, hogy észrevegyem őket és hogy letelepítsem (uninstall) őket.
Néha zavar, hogy a férjem nem tud elég jól magyarul ahhoz, hogy megértse amikor a tesóimmal, unkatesóimmal beszélgetünk, poénkodunk (közel állunk egymáshoz és tartjuk a kapcsolatot rendszeresen). Valószínűleg nem is fog igazán jól megtanulni. De ha belegondolok, hogy én mondjuk megtanulnék-e egy nagyon kicsi, nehéz nyelvet, úgy, hogy nem is élek az országban, hát nem tudom. Valószínűleg nem, pedig imádok nyelvet tanulni.
A magyar feleség témában nemrég volt egy érdekes élményem és igazán ideakartam amúgy kilyukadni. A legutóbbi közös családi ebéden apukám rámszólt hogy “szolgáljam ki a férjemet, hiszen üres a tányérja, pohara”. Ilyenkor mondjuk örülök, hogy a nem ért magyarul 🙂
KedvelésKedvelés
Szia! Üdv a kommentelők között is, nagyon értékes adalékok a történeteid! Az egáész kommentfolyam izgalmas, esźes, nem feszülős, nem bizonygatós, elemző, tanulságos. Repes a szívem.
KedvelésKedvelés
Annyit még a témához, hogy a ‘külföldi a pasim’ mellett a ‘külföldi a csajom’ sokkal kevésbé játszik. Ennyivel kevésbé lennének a kint élö magyar férfiak vonzóak a külföldi nök körében a már fentebb leírt okok miatt? Nem tudom, és megbántani sem szeretnék senkit. Az azonban tény, hogy az Angliâban eltöltött jópár év alatt az itt megismert vegyes párok között 90-95%-os volt a magyar nö-külföldi férfi kombó aránya, szóval sehogy sem jön ki a statisztika.
KedvelésKedvelés
A nökkel szembeni hozzáállás lehet szerintem is az egyik fö ok. Egy nem Kelet-Európában szocializálódott nö nemigen türné el a magyar fèrfiak egyes elvárásait, nèzeteit.
KedvelésKedvelés
Meg az is közrejátszik, hogy a hagyományos felállás szerint a férfinak kell egzisztenciát teremteni, kompetensnek lenni, ami idegen közegben nehezebb. (Én egyébként ismerek magyar férfi-külföldi feleségi felállásokat, bár ez tényleg nem tipikus és erősen közegfüggő).
KedvelésKedvelés
Az én legjobb gyerekkori barátnőmnek francia férje van. Az Egyesült Királyság egyik legelitebb egyetemén találkoztak, a lány ösztöndíjjal (már tán a kutatóival, amit az eredeti után ajánlott fel a kb. top10-ben lévő – márhogy világviszonylatban – egyetem), a fiú mint vendégelőadó (egyidősek egyébként). Egy darabig ott éltek, angolul beszéltek, ami egyikőjük anyanyelve sem, de a lány franciául tanult meg (gyorsan) a fiú meg magyarul (lassan), jelenleg ezer éve élnek házasként Párizsban, mindketten aktív egyetemi tanárok, két gyerek, szüneteket itt töltik Magyarországon, nagy műgonddal vigyázva hogy a két gyerek magyarul-franciául anyanyelvileg beszéljen.
Két igazi európai klasszikus értelmiségi, az szerintem mindenütt valami külön kaszt, több közös van bennük mint itthon egy magyar gyári munkásban és egy magyar gyakorló filozófusban. Szerintem. És mivel a problémamegoldó képességük és kulturáltságuk magasan az átlag felett, ha van is vita vagy gond, a briliáns agyukkal meg a békés természetükkel megoldják.
Nekem is volt ifjúkoromban nagy külföldi szerelem, illetve az általános jóérzést, hogy én egy jócsaj vagyok (nem egynek, hanem a többségnek) azt bizony nekem az ausztrál fiúk adták meg, itthon a többség kb. átnézett rajtam, ott meg nagyon is észrevettek. Aztán jött egy, aki nekem is nagyon kellett – két évig voltunk még távkapcsolatban, a kedvemért beállt légiutaskísérőnek, jött szépen Európába. De költözni már senki se akart, egyszercsak kurtán-furcsán vége lett, a gyerekeim magyar pasitól lettek akivel azóta is, jólvanazúgy.
De ha belegondolok, én életemben 3x voltam úgy mindent elsöprően szerelmes, két magyar és egy külföldi a mérleg, semmit nem akartunk egymástól csak egymást, ettől még a kulturális különbségek a szokások különbségeivel együtt murisak, gyereknevelés nyilván bonyolultabb, de mintha egyes esetekben pont az működne, hogy nem veszel automatikusnak dolgokat, ezért jobban odafigyelsz – és amire jobban, tudatosabban figyelsz, az akár jobban is működhet.
KedvelésKedvelés
Nos, nem kell azert kimondottan kikoltozni, hogy egy mas kulturabol szarmazo es mas nyelvet beszelo ferfival hozzon ossze a sors. Eleg ehhez Erdelyben elni, roman ferfival kapcsolatba kezdeni. Fent emlitettek mar, hogyan nez ki a kommunikacio, mikor a tars nem ert magyarul, nem reszletezem tovabb, tenyleg mindig forditgatni, magyarazkodni kell.
Ugyanugy az elonyok es hatranyok.
Ami talan kulonbozik … ebben a felosztasban (erelyi magyar lany erdelyi roman ferfival) mas fajta itelkezessel talakozik az ember lanya … hatalmas csalodas minden joerzesu es magyar/szekely hagyomanyokat orzo szulok, testverek, baratoknak egyarant, hogy a szeretett gyermek/testver/baratno az “ellenseggel” paktal ahelyett, hogy mas joerzesu magyar/szekely hagyomanyokat orzo ferfivel kapcsolna ossze az eletet tovabb apolva a fennkolt magyar/szekely hagyomanyokat es szulne meg egy par magyar/szekely gyermeket az utokornak … foleg azutan, ha epp egy joerzesu magyar ferfitol valt el … Ebben az esetben megvan persze ugyanaz a felsobbrenduseg a ferfi csaladjaban, mint mindenhol mashol is, az itteni politikai viszonyok nem maradnak hazon kivul, sokan ebben nottek fel, nem is ertik talan, hogy miert hisznek abban, amiben.
Viszont hatalmas az ellenzes a sajat csaladi es barati korodbol, ez talan meg fajdalmasabb.
Aztan talan beletorodnek, bar nem hiszem, hogy valaha teljes mertekben el tudjak majd fogadni.
Engem viszont inkabb a poszt vege utott meg, amiota kapcsolatban vagyok vele, folytonosan azt probalom felfedezni, hogy vajon mennyire o mint ember kell nekem es mennyire o mint “a ferfi”, a “kapcsolat” maga. Utobbinal ugye a szerep a lenyeg, a szerepet jatszo egyen cserelheto …
Hogyan lehet azt tudni, hogy nem szerepet osztottam ra hanem tenyleg o az, akinek mellettem a helye es nekem mellette?!
KedvelésKedvelés
Sziasztok!
Tobbszor szerettem volna mar hozzaszolni, tobbszor el is kezdtem, aztan meggondoltam magam. De nekem is kulfoldi a pasim, megpedig angol, es 4 eve vagyunk egyutt, ugyhogy ugy ereztem, talan most.
Angliaban elunk, de online ismerkedtunk meg – nem, nem tarskeresoztunk, csak igy alakult. O latogatott meg eloszor, aztan egy ev tavkapcsolat utan en koltoztem ide. Fiatalabb is vagyok (15 evvel), beszelem is a nyelvet, olyan a szakmam is, ez tunt logikusnak. Bar mar felmerult, hogy visszakoltozne velem Budapestre, szerintem ez csak alom marad.
Nekem o nagy szerelem, de voltak nehezsegeink, ugy nyelvbol, mint kulturalis kulonbsegbol fakadoak. Tobbszor volt surlodas koztunk amiatt, hogy nem jol fejeztem ki magam, vagy felreertettem azt amit o mondott. Nehez volt, foleg az elso egyuttelos ev. Frusztralo mindket fel szamara, hogy az egyik nem ert meg mindent, illetve kifejezni sem tudja olyan jol magat.
Nincs kozos pont a gyermekkorunkbol sem, a rajzfilmek, musorok, zenek amiket o nezett/hallgatott, meroben elternek azoktol amiket en. Nem tudok vele nosztalgiazni.
Tud a kommunizmusrol, erdekli a tortenelem, de azt tolem tudja csak, milyen lehetett benne/kozvetlen utana elni. Cserebe en is kicsit mas szemmel nezek a Vasladyre, mint mielott ot megismertem.
Fuggetlen ettol ugyanugy latjuk a vilagot, ugyanazok az elveink, ebbol a szempontbol sosem volt semmilyen vita kozottunk.
Most pedig mar csiszolodtunk is. O megtanult turelmesebb lenni, en meg jol angolul. Azota ertem a poenokat, sot, mar tudok en is szoviccelni, es mar nem hasznalom rosszul a szofordulatokat sem.
A csaladomat imadja, bar nem igazan tud kommunikalni szoban mindenkivel, de megertik egymast. Neki uj volt az a fajta kozvetlenseg, nyitottsag ami a szuleimben es hugaimban megtalalhato. Nem igazan vannak titkaink egymas elott, es napi szinten tartom veluk a kapcsolatot, igy is, hogy itt elek, mig o az o csaladjaval alig-alig. Megjegyzem, tisztaban vagyok vele, hogy sem az en csaladom nem a tipikus magyar, se az o csaladja nem a tipikus angol.
A bejegyzesben emlitett kelet-europai nore valo gyanakodva nezes nalunk kimaradt. A csaladja kedvel engem, es nagyon orulnek nekunk. Nincs, es nem is volt kisebbrendusegi erzesem, nem ereztem sosem, hogy bizonyitanom kell barmit is.
A hazimunkaval kapcsolatosan, ahogy fentebb is emlitettek, valahogy a nyugat-europai ferfiaknak sokkal magatol ertetodobb az, hogy kivegyek a reszuket belole, mint a magyar ferfiaknak. Nem varja el, sot, ha oszinte akarok lenni, gyakrabban takarit, mint en.
KedvelésKedvelés
Köszöntelek a kommentelők között! 🙂
KedvelésKedvelés
Érdekes téma ez másképp is, hogy ki mit vár el közösként, miben kell és jó egy együttélős/komoly kapcsolatban egymásra hasonlítani.
Van egy ilyen társkeresős vád, hogy “aktív/sportos partnert” keresni sem más, csak eggyel gyávább kövérdiszkrimináció, vagyis nem csak azt gáz kikötni, hogy a partner ne legyen kövér, hanem, a hobbiktra nézve ezt is, mert a gymben izzadás felszínes, nem várható el.
pompás darab!
Most ilyeneket olvastam egy készülő cikkhez, és elgondolkodtam ennek kaocsán, hogy tudtam volna-e valaha olyan partnerrel élni, aki
(anya)nyelvileg nem nagyon kimunkált
nem alkotó, maga területén kiemelkedő szakember
foci/autórajongó
aspergeres jellegű, nerd
szélsőjobbos, múltba borult
gyereket nem akaró
militáns, ilyesmit kedvelő
tévénéző
gyorskaján élő
– ez mennyire lett volna konfliktus.
Érdekes volt.
KedvelésKedvelik 1 személy
Rég kommenteltem, de most!
Ajánlom ezt a listát is: http://www.apapara.hu/2017/12/10-kerdes-amit-mindenkepp-tisztazni-az.html
Nekem az autó és a külföldi beleférne, viszont még sok más is zavarna, aki dohányzik, aki az anyjával él, aki minden nap beszél telefonon az exével, akivel már az első öt percben sem tudok vakarózás nélkül beszélgetni, aki adót csal és büszke rá, és így tovább… Mármint abban a hipotetikus esetben, ha most társat keresnék. A végén örültem is, hogy nem keresek, mondtam is a férjemnek, hogy valószínűleg ő az egyetlen ember, akivel együtt bírok élni, saját magamat is beleértve.
KedvelésKedvelik 2 ember
Ja, hát persze. Beszédhibás se legyen. És mennyi minden van még. És sok-sok híg, hiú, sznob, nem önlényegű, tespedő, okoskodó, kínosan buta ember is van, persze. Csak így negyvebn fölött én óvakodnék attól, hogy kérők közül finnyásan válogató királylánynak képzeljem magam, szoktam arra is gondolni, hogy én mint személyiség, alkat, életvitel mennyire vagyok elviselhető. Szóval a kérdést úgy tettem fel, hogy ha úgy alakult volna, képes lettem volna-e ilyesmit tolerálni.
KedvelésKedvelés
Az autónál nem arról van szó, akinek van egy autója, amit használ, hanem arról, hogy az én embereimnek történetesen nem volt, és másokat is láttam nem függeni a kocsitól. Ami egy más értékrend, ahhoz képest, aki hőzöngve alapvetőnek és jognak gondolja azt, hogy ő nagyvárosban, belvárosban autózzon, akinek a seggéhez nőtt a kocsi és mindent ehhez igazít, akkor is, ha a valóság ezt súlyosan megkérdőjelezi. Az az ember mentálisan is tunya, szerintem.
KedvelésKedvelés
Én az vagyok, akinek elvileg nagyon nem jött be sem a külföld, sem a külföldi pasi. DE:
Ha akkor nem lépek, egész életemben bántam volna, mert 1. szerelmes voltam, és ő is belém nagyon, hercegnő voltam, akinek lesték a vágyait (ma már látom ennek a csapdáját), 2. nagyon el akartam menni Magyarországról, igazából csak kalandvágy miatt, illetve azért, mert nem működött az életem, és odavoltam Párizsért is. Ez az egész olyan volt, mint egy hullócsillagnál kimondott kivánság, ami jé, hát tényleg valóra válik? 2007 árpilisában voltam először Párizsban, akkor azt mondtam magamban, hogy én itt akarok élni, de ez lehetetlen, ugyanazon év augusztusában megismertem a párom, vonaton, két ország között, hátizsákosan, olyan laza volt és hippi az egész sztori. Pedig még csak nem is ugrottam rögtön fejest, másfél év távkapcsolat volt, ami még inkább elmélyítette a rajongást. Vajon elhittem volna akkor valakinek, hogy ez nem annyira lesz jó? De nyilván volt bennem nagyzolás is: megyek a párizsi szerelmemhez, én a szarnő, na most végre engem irigyelhettek.
A túrórudi sosem volt gond, mindenki szereti a családban, a Vukot most néztük meg,- franciául, mert magyarul nem értették a gyerekek nagy bánatomra. Nem tudja, miket olvasok, írogatok a neten. Nem érti a lelkemet. Talán, ha magyar lenne, akkor sem értené, de így még annyira sem. Pedig egy időben olvastam fel neki magyar verseket.
Gyereket mondjuk nagyon akartam, és most nagyon ijedt lennék, ha nem volnának. (De közben “miattuk” nem tudok visszamenni, ez is csapda.)
Dühít a kivándorlók folyamatos önigazolása, az olyan beszélgetések, amik csak Magyarországot szídják minden összehasonlításban vesztésre kihozva, és ha én mást mondok, akkor én vagyok a depressziós (és sajnos tényleg). De amikor magyar állami propagandában azt látom, hogy ahol élek az egy nogozónás pokol, akkor elfog a düh, és elpárolog a honvágyam. Jelenleg világok között lebegek. Mondjuk van olyan ember, aki ebből is kihozná a pozitívumot.
Ha most kivándorolni készülő nővel találkoznék azt tanácsolnám neki, hogy gyereket csak biztos egisztenciára szüljön, készüljön fel, hogy lehet hogy ottragad, jogilag bonyolult hazajönni vegyesgyerekekkel, és számítson arra, hogy a gyerekei nagy eséllyel más identitásúak lesznek, mint ő.
KedvelésKedvelés
Meglett! Köszi, hogy leírtad!
KedvelésKedvelés
Olyan szívszorító a történeted, és mintha mâr a boldog jövö lehetösëgéröl is lemondtâl volna☹️… Megkérdezhetem, hogy a párod nem egyezne bele, hogy hazaköltözz a gyerekekkel , vagy csak túl macerás lenne? Hercegnönek lenni különben nem jó, én is voltam valaha. De az ö sorsuk az elefántcsonttorony, meg a magânyos várakozás… a kirâlyfiról pedig olykor kiderül, hogy ö is sârkány, csak emberi formában…
KedvelésKedvelés
Hangulatától függ, hogy beleegyezik-e vagy sem, de az is lehet, hogy időnként rábólint, mert úgy is tudja, hogy nem lesz belőle semmi. És sajnos igaza van. Mozdíthatatlannak érzem magam, először ezen kell változtatni. Meg amúgy nem vagyok benne biztos, hogy visszajönnék, a politika nyomasztó Magyarországon. És a nagyobbik fiam már franciaként azonosítja magát, neki Magyarország csak egozikum. (Volt, hogy beszéltem neki arról, hogy Magyarországra mennénk.)
Én szerettem hercegnő lenni, csak elment vele az idő, és kiszolgáltatottá tett. Ő nyitotta a bankszámlámat, ő csináltatta a bérletemet, ő írta a motivációs leveleimet, én nem igyekeztem itteni végzettséget szerezni, biztos munkát szerezni. Most meg nincs önbizalmam mindehhez. De majd összeszedem magam valahogy.
KedvelésKedvelés
Ha jól belegondolok, tíz éve nem volt, csak külföldi. A magyar nemzetiségű is tizenéve másutt él, a gondolkozása, mentalitása már üdítően brit.
Sokkal könnyebben elviselhetőek az unalmas hétköznapok vele, mint a tipikusan magyar, egyenlőtlenségekre építő társaival. Nem véletlenül fogalmazok így, nekem a férfiak teljes jelenléte hosszútávon mindig fárasztó üzem, valamint mindig egyedül érzem magam egy teljesértékű kapcsolatban. Ezért sokkal fontosabb, hogy jól lehessen vele szövetkezni, élhető hétköznapokat biztosítsunk egymásnak, vagyis ne kelljen neki szentelnem magam és ne várja el az alárendelődést. Utóbbiak külföldiekkel könnyebben mentek (nyilván nem erősen patriarchális kultúrából érkezőkről beszélek, bár az olasz ilyenből jött, de ő rendkívül kritikus a sajátjaival, bőven meghaladta az általános olasz normákat), és a fürgerókalábak szintű kapcsolódási pontok meg kifejezetten idegesítenek. Nem önmagukban, hanem mert kopottak és ez kevés a boldogsághoz. Hozzá kell tennem, hogy én munkásosztályból való, vagy első generációs értelmiségi férfiakkal ismerkedtem elsősorban. Nem volt nekem eddig ilyesfajta belépőm valódi értelmiségi körökbe, és nagyon nem is szeretem az itthoni tagozódást, a proli-elitista szembenállás mozzanatait. Valahogy, a pszichológiát végzett olasz szerelmemmel anno könnyebb volt volt az átjárás a gondnok édesapja és az ő művelt barátai között. Idehaza szerintem minden eggyel élesebb, mindenki kicsit rájátszik a szerepére, kasztjára, igyekszünk élesebb határvonalakat húzni párválasztási témák idején, énmeghatározásunkkor mindenképp. Idegesek is vagyunk ezektől a kérdésektől, témáktól, vagy talán csak ingerültebbek. És igen, én magam is kritikus vagyok, zavar a proli bunkóság, de az elitista finnyogás, földtől elemelkedettség is riaszt. Kevés az olyan nyugodt osztályszédelgő mint én. Idegesítő is lehetek, ha jól belegondolok. Ide sok, amoda kevés.
Vagyis elképzelhető, hogy van az a nem külföldi, nagyon is magyar aki hasonló értékrenddel bír, csak még én nem találkoztam vele.
KedvelésKedvelés
Élvezettel olvaslak, kibányásztam ezt is a spamból.
“ide sok, oda kevés” nem két csoport van, szerencsére. Jól tesszük, ha minél kevesebbet nyomjuk a mi–ők gondolkodást. Nem élesek a kategóriák. Sok sorstársad van, esetleg ők is csoport.
Én nem tudok a csoportok létezéséről, mert nem látok ki a sajátomból. itt és mindenhol, aki fontos lett, szigorúan értelmiségi volt, semmi közös témánk nem volt a többiekkel. danyka és sokan mások, legutóbbi partnerem ezért voltak döbbenetek. Így is lehet élni? Hosszú évekig nem ismertem a proli szót (fogalmat), egyszerűen nem találkoztam velük. Persze ennek oka, hogy nem jártam bulizni, társkeresőzni, kollégák és egyetemi társak a barátaim.
KedvelésKedvelés
Hát persze, hogy nem két csoport van, csak én élem meg azt néha, hogy két világ közé szorultam. És igazad van, ez így már három. 🙂
Nahát, létezik efféle izoláltság is? Valóban érdekes, át is gondolom.
KedvelésKedvelés
Pika, én nagyon is értem, azt hiszem, amiről beszélsz. Én is első generációs értelmiségi vagyok, a hasonszőrűekkel találom meg legjobban a közös hangot. Mindig, minden társaságban velük érzem jól magam, valamiféle antenna segítségével mindig megtaláljuk egymást. És az intelligens, nem diplomás, nem értelmiségi, de értelmes életű emberekkel is egy húron pendülünk. Sok ilyet ismerek, és másfajtákat is. Sok szó esett már itt a proli-nem proli határvonalról, és tulajdonképp az igénytelen-igényes vonalról beszélünk valójában, de van azért ebben vastagon társadalmi meghatározottság is. Igen, én is kicsit outsider vagyok sok társaságban, itt sok, ott kevés. De sokan vagyunk így.
KedvelésKedvelik 1 személy
“a fürgerókalábak szintű kapcsolódási pontok meg kifejezetten idegesítenek.”
Engem is. Lanyismeroseim gyakran emlegettek, hogy ok olyanokkal nem tudnanak kapcsolodni, akikkel nem egy nyelvet beszelnek, nem ismerik a magyar kulturat es nem tudjak mi az a turorudi. Eleinte en is elhittem, olyan meggyozonek tunt. Kesobb sajat tapasztalat alapjan megertettem, hogy ezeknek semmi koze a jo kapcsoladoashoz. A spanyol baratommal sokkal inkabb egyhuron pendultunk mint a legtobb magyarral. Ugyanakkor azt gondolom, hogy lehet akkora a kulturalis szakadek ami ezt a harmoniat lehetetlenne teszi. De ez tul mutat a ” furgelabakon” es nem ugyanaz a kategoria.
KedvelésKedvelik 1 személy
:))) Lucc, értesz. Ugyanígy látom én is, és tök jó hogy Éva nevet adott a gyereknek a Vukkal.
Előítélet az, ha vannak olyan nációk is, amiknek ránézésre nem tetszenek a férfiaik? Ami nem jelenti azt, hogy ne tudnék szerelembe esni eggyel közülük, de a külsejük úgy általában nem nem vonzó nekem.
KedvelésKedvelés
Az amerikaias, elnyomós beszédmód ezt durva előítéletnek tartja. Egyes emberekre mondhatod, hogy nem tetszenek. Ekképp transzokra, kövérekre sem mondhatod pl. Tinderen, hogy na, őket nem kéred. Vagyis, ennek van egy erős, elvi alapú (de önérdekvédő) ellenzéke.
KedvelésKedvelés
Igen, tudom. Ettől függetlenül ez egyéni ízlés kérdése szerintem, mert csakis arról szól, hogy vonzónak találok -e, ránézés alapján bizonyos külső vonásokat. Felszínesnek tarthatnak emiatt, de hogy ez előítélet volna? Abban már nem vagyok biztos. Azt is felróhatja nekem bárki, hogy kimondom, ezt is el tudom fogadni kritikaként.
KedvelésKedvelés
Pl. sötét bőr? Vagy egy portugálos, kontinens szélén rekedt hosszú fej, tömzsi termettel?
KedvelésKedvelés
Például az ázsiai vonások.
De ránézésre nem vonz a tömzsi test sem, aztán volt, akivel lágyéki moccanás volt.
Egyszer találkoztam egy nagyon vonzó japán férfival, de ő intelligens volt, és volt benne valami keresetlen őszinteség és könnyedség, hosszú haja volt és bársonykabátja.
Különben nincs meg ennek a pozitív (?) ellentétpárja bennem, nincs olyan náció, ami meg tömegesen bejön, csupán a rasszjegyek alapján. Általában csinosnak tartom a magas, világos de dús szőrzetű, erős embereket, de ebben szerepet játszhat a világképek alakulása – épp divat Skandinávia.
Ja, és hát tök bejön a vörös haj, vörös szakáll, de az mindig is tetszett. Nőben is 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
OFF!
“Ja, és hát tök bejön a vörös haj, vörös szakáll, de az mindig is tetszett. Nőben is 😀”
Pika. Most nagyon röhögök!
Elképzeltem egy vörös szakállas(, viking) NŐT! 😀 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Ebbe a “se proli, se értelmiségi” kasztba jelentkeznék én is, ha van felvétel 🙂 Csepeli reál értelmiségi (mérnök) család gyerekeként ebben telt a fél életem. Az első pasimat haza nem vittem volna, mert gyári munkás volt (nem volt sikeres kapcsolat, úgy hogy mindegy is..) Anyámmal jártam színházba a barátnőimmel metálkoncertre. Focimeccsen is voltam, de azt kamuztam otthon, hogy csak a Népligetben sétáltunk (Fradi pálya 🙂 Mondjuk oda többet nem mentem, az a szint megijesztett. Később lettek olyan barátaim, akikkel kiállításra tudtam járni. de sokszor nem tudtam eldönteni hogyan viszonyulnak hozzám. A tinédzserkori metálkoncerteknek valahogy tisztább volt a szocializációja, mint később a romkocsmáknak. Időnként próbálok egyensúlyozni a kettő között. Mostanában az intelektualitás jobban hiányzik, de nem minden áron. Anyósoméktól rendszeresen kapunk opera jegyet, egyikünk se szereti, de elmegyünk, mert ajándék, jó drága. De sosem éreztem még magam annyira jókedvűen integráltnak, mint most a nyári focivébé alatt. A döntő után direkt lementem az utcára, gyerekestül, és a tülkölő autóknak besikítottam az ablakán: “bajnokok vagyunk”. A busz a kereszteződésbe ragadt, mert akkora volt a káosz, az utasok meg kimásztak a tetejére. Csak annyit mondtam a gyerekeknek, hogy ezt máskor nem szabad megcsinálni, de most kivételes alkalom van. És szomorúan olvastam a neten az entelektuellek nyavajgását, hogy mekkora balhé van, és milyen szemetet hagynak maguk után. Arról nem is beszélve, hogy tálalta ezt a hivatalos magyar média.
KedvelésKedvelik 1 személy
osztályszédelgő! ezt a szót felveszem öndefinícióim körébe, olyan tökéletes. ez a sehova, senkinek nem való, legalábbis nem teljes szívvel és kizárólagosan nálam is megvan: szabolcsi parasztkislány vagyok, néhány generációval korábban még nemesi, nagyapámnál már betanított munkási gyökerekkel, édesanyámmal és hét évvel idősebb bátyámmal egy évben érettségiztünk, én vagyok az első és egyetlen diplomás a családban. enyhén fölényes kultúrsznob és az értelmiségi életképtelenséget nevetségesnek érző józan paraszt egyszerre bírok lenni, hideg rázott, amikor menedzserkörökben mozogtam, de az újságírószakmába sem érzem magam eléggé beágyazottnak, soha nem is leszek az, meg szerintem senki, aki nem többgenerációs értelmiségi és/vagy tősgyökeres fővárosi. osztályszédelgők, egyesüljetek! 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Meglepően sok egyezés mutatkozik.
Nemesi gyökerek nincsenek, csak erős parasztiak, de ezen kívül kb minden, még a szakma is és az ahhoz fűződő tapasztaltok is. :)))
ui: az anyám utánam pár évvel érettségizett, rém büszke voltam és vagyok is egyébként, a paraszti származású betanított munkásra, aki beült az iskolapadba.
KedvelésKedvelik 1 személy
írtam kétszer is, eltünt…
KedvelésKedvelés
Keresem!
KedvelésKedvelés
Én örülök, hogy volt részem külföldi pasival járni idegen országban. Mert ez másban is figyelmeztet, hogy mennyire szeretjük a tipizáló illúziókat.
Szerencsére jó érzés visszagondolni a sztorinkra. Angol nyelvű országban, én magyar lányként, ő olasz srácként úgy, hogy hasonló szinten tudtunk angolul. A suliban ismerkedtünk meg és szerettünk egymásba. Az volt a szerencsénk, hogy nem voltak már kezdetben sem illúzióink, tudtuk és meg is beszéltük, hogy mindketten szeretnénk majd a saját országunkba hazatérni, ezért nem lesz together forever és pláne nem lesz happy az end. De épp ezért tudtunk nyitottan és őszintén benne lenni abban az 5 hónapban, amíg tartott. Emberileg és természetileg nagyon hasonlóan gondolkodtunk, hatalmasakat nevettünk együtt (magunkon, és egymáson is), őrült dolgaink voltak, és hasonló temperamentumban tudtunk veszekedni, megsértődni is.
Én képet kaptam az olaszos mentalitásról, ő pedig a magyarról. Kedvence lett a gulyás leves, én pedig megtanultam tőle, hogyan készül a hamisítatlan carbonara spagetti.
Vicces volt, hogy neki több időbe telt elkészülni, ha bulizni mentünk, mint nekem. És a szekrényébe is gondosabban álltak a vállfán a színenként összeállított cuccai, mint az enyémben. És több pár cipője is volt, of course.
Én tudtam mikor hazudik, és hálás volt, mikor dráma nélkül közöltem vele, hogy nem tetszik. Ő pedig jól viselte, ha éppen valamit túlgondoltam, vagy túlbonyolítottam. Ilyenkor nemes egyszerűséggel közölte az ő verzióját, amit én örömmel elfogadtam.
A végét is sikerült jól lezárnunk. Kicsit rá is gyúrtunk, hogy ne legyen annyira szar elválni. Sokat drámáztunk mindketten, és inkább lezártuk, amíg még nem fajult el jobban.
Ismerősök vagyunk a FB-on, tudunk egymásról, de nem tartjuk a kapcsolatot. Egyszer volt egy olyan beszélgetésünk azóta, hogy ki hogyan emlékszik vissza a kapcsolatra. Elképedtünk néha az eltérő értelmezéseken. Megbeszéltük, hogy bár nagyon hasonlítunk, és jók lennénk barátilag, de kapcsolatilag, pláne hosszú távon nem bírnánk elviselni egymást több okból sem. Jó volt őszintén beszélgetni. Én rávilágítottam néhány önbecsapására, és ő is szembesített néhány vakfoltommal magammal szemben, így abban maradtunk, hogy elég nekünk, ha 5 évnél gyakrabban nem beszélünk. 🙂
KedvelésKedvelés
Én inkább a dolog 2 másik aspektusáról irnék: 4 év távkapcsolat után jöttem ki a férjemhez német nyelvterületre, már jó régen. A gimis szar magyartanáromnak köszönhetem, hogy anno nem magyar-angolra, hanem német-angolra mentem, igy a nyelvet már Magyrországon jól megtanultam, igy itt rögtön lett normális állasom. Már a férjemet is néha kijavitom németül, de a 11 éves kétnyelvü fiam is kijavit már engem 🙂
Hiányzik a magyar nyelv, de csak az. Szörnyen kettéhasadt a lelkem az elmúlt 10 évben, már nem járok Mo.-ra, szinte szégyellem, hogy magyar vagyok és szégyellem, hogy szégyellem.
Viszont megfigyeltem, hogy túlkompenzálok: semmiképpen nem akarom, hogy meglátsszon rajtam a Kelet-Európaiság, néha feministább, németebb vagyok a németeknél. Nincs magyar-háziasszonykodás, pogácsasütés. Lehet, hogy ebben közrejátszott, hogy az elsö évben, amikor elkezdtem tanitani, egy kolleganö rám szólt, hogy csukjam be magam után a mosdó-ajtót! Fogalmam sincs, hogy nyitva hagytam volna… De ez a nö amúgy is olyan leereszkedö volt, bennem meg még böven dolgozott a kisebbségi komplexus , úgyhogy ez nagyon belém vésödött, úgy éreztem, ezek itt valami vándorcigánynak néznek engem… 🙂 Azóta jópár “migráns-háterü” kollega jött a tantestületbe, már nem érzem magam antitestnek itt.
KedvelésKedvelik 2 ember
Érdekes, rám pont ellenkezőleg hatott a külföldi élet. (bár én Angliában éltem angol párral sok éven át)
Hiányzott Magyarország, a magyar nyelv, a kultúra. Csodálatos párom volt, nem a nyelvi nehézségek miatt szakítottunk, egyszerűen így alakult.
Utána jött a ledöbbenés, hogy mi mindenről készültem lemondani, mivel angol párt választottam aki nem mutatott semmilyen érdeklődést a magyar nyelv iránt: Az otthonom, a barátaim, a családom mind-mind mentek volna a levesbe hosszú távon. A gyerekeim sem magyarok lettek volna. Oké, esetleg beszélték volna, de az ő gyerekeik már valószínűleg nem. A gyereknek az az ország az otthona, ahol felnő, nem ahonnan az anyja / apja jött, szóval ez a kétnyelvűség átmeneti ám.
Találkoztam jó pár amerikaival az évek folyamán akik szomorúan ecsetelték, hogy a szüleik elvágták a magyar gyökereiket és ők már nem is ismerik a tulajdonképpeni származásuk nyelvét.
Úgyhogy mindezt összevetve én úgy érzem, nem éri meg a külföldi pár. Haza is jöttem sok év külföldi élet után. Manapság el sem tudnék magam mellé képzelni valakit, aki nem tud magyarul megszólalni. 🙂
KedvelésKedvelés
Valószinüleg nem volt elég erös az èrzelmi kötelèk. Van ilyen, sokan visszamennek Mo.ra a szakitás után.
KedvelésKedvelés
Magyarországon élek és külföldi – szintén itt élő – pasim van. Nem én kerestem, de így alakult. Azért van ő mert vele vannak közös értékeink, mert vele lehetek a legjobban önmagam, mert segít és bátorít és mert őt tálaltam vonzónak.
A barátai is elfogadnak, mint megtudtam drukkoltak is nekünk.
Az én barátaim is elfogadják. Majdnem mind beszél is az ő nyelvén, talán nem véletlenül.
KedvelésKedvelés
Ezt a bejegyzést már többször kommenteltem, de szerintem nem voltam elég egyértelmű. Csak leírtam, hogy nálunk hogy volt és hogy lett a külföldi férjemmel. De ami még ide tartozik, hogy szerintem a mi esetünkre igaz, amiket írsz, Éva: alacsony potenciálú férfi talál magának valakit, aki megfelelhet az ő elvárásainak: ő maga sem magas potenciálú. Nem szép, nem pályázhat erős, jó képességű, sikeres, stb párra, ezért mindketten elfogadják, és kitartanak az mellett, ami van. Lássam be, hogy ez így volt. Nem véletlenül mondják: zsák a foltját és hasonlók. Ebben, amit most írtam, nincs élc, nincs semmiféle gúny, sem irónia. Ez a színtiszta valóság.
KedvelésKedvelés