cselekedj a földért: egyél kevesebbet!

Nyáron már bíráltam a trendi, álmegoldásokra buzdító, életszerűtlen környezetvédelmet. mi van a szívószálon túl? A poszt nagy vihart váltott  ki, az derült ki, immár sokadszor: a téma forró, szívesen reagálnak, de nem mindig nem értik az érvelést, a szöveget. A cselekedni és önkorlátozni lusta olvasó kimazsolázta belőle, hogy a probléma nem létezik, rendben van a műanyag, áldásomat adom az ignoráns, hárító viselkedésre. Hajigáljuk csak szét a palackokat! Holott én azt gondolom, és ezt is írtam, hogy értelmes ember nem magazinból jön rá, hogy mi a pazarlás, mi kártékony és mi az ő személyes felelőssége, soha nem használt szívószálat, és nem 2017 óta védi aktívan, tettekkel és lemondással a környezetet. És míg engem a probléma bagatellizálásával vádoltak, minden erdei kutyaséta alkalmával összeszedtem, majd szelektáltam minden műanyagszemetet. Nem posztoltam ki sehova. A demonstratíve minimalista-műanyagmentes-zero waste instagramasszony (szívószálas üvegekből házi készítésű teák) felháborodott, hogy a poszttal rossz hírét keltem erőfeszítéseinek. Nos, szerintem ő nem a lényegről beszél. A visszajelzéséhes, példaképpé válásra sóvárgó instagramozás tévút, a szűrős ugyemilyenszép, ugyemilyeneredetivagyok fotókat pedig minősíthetetlenül modorosnak tartom. Általában mindent, amit feltűnően a látvány kedvéért csinálnak. És életszerűtlen, csak hivalkodásra való, amit megmutat. Ugyanígy a minimalista, rejtetten és sunyin fogyasztásra, trendiskedésre ösztönző, influencer típusú, magának jutalékot kaparó blogolást is bírálom, amely csodaszépen fotóz, ragyog a konyhája, gusztusos az ebédje, minden divatos jelszó és kihívás – csak ő maga szarul van, nem halad az egészségével, épp ezt kell leplezni.* Az agresszív vegán aktivista ötvenöt darab naiv, dogmatikus és manipulatív kommenttel lepte el a poszt facebookmegosztását, és nem érti, miért nem ismerjük el: igaza van. Nem tudok vitázni azokkal, akik nem veszik a fáradságot, hogy megértsék az érvelést. Miért nem értik? Mert vakfoltjuk van. A vegánoknak az ideológia miatt, aki pazarló életet él, annak amiatt. Senki nem az értelmes, józan cselekvést tartja szem előtt, csak magunkat mosdatjuk folyton. A kötelező magazintémák jelenleg: a műanyagszemét, az aktív, hősies állat- és környezetmentők és a vegánság. A feminista problémát a kitűnő tollú, pontosan érvelő Antoni Rita fogalmazta meg az ÉVA magazin egyik nyári számában: hogy mindez a nőkre van megint lőcsölve. A lemondás, a tudatosság, az önmérséklet, az utánajárás, a társadalmi lelkiismeretesség, a felelősség. Közben a fiúk elbabrálgatnak a gyorsulási versenyeikkel, motorjaikkal, videojátékaikkal, és hozzák be nekik a hatalmas papírdobozban gőzölgő pizzát. Nos, én sem akarok többet szívni, mint egy hasonló helyzetű, státuszú férfi, nem fogom helyettük a saját időm, ép eszem, életszínvonalam rovására védeni a környezetet, tudva, hogy a sporadikus egyéni erőfeszítésnek milyen csekély az eredménye, és egy bizonyos terhelés mellett (munka, gyerekek, sjaát célok) mennyire erodálja az embert. Viszont nem is vonzanak a gyerekes, tékozló üzemek. Még csak nem is autózom. Ez a poszt most az élelmiszerrel kapcsolatos problémáról szól: a pazarlásról, az egyenlőtlenségről. Képzeljétek, ezt valamelyik posztba bele akartam szőni, meglett az egy éve elveszített pénztárcám az avarban. Benne mindenféle, igazolványok, bankkártya, pénz. A bankkártya működik, a paypass legalábbis, csak a PINt nem tudom már. A két penészes, lyukas ötezrest becserélték a postán, be is mentem a “talált pénzzel” a következő sarkon levő bioboltba. És elhűltem. Ez volna a tudatosság, az igényes középosztály választása: tiszta bioélelmiszerek, nemet mondunk a vegyszerekre. Mérhetetlen pazarlást láttam, a kozmetikumok “igényes” csomagolásában is, de főleg az importáruknál. Aszalványok és magvak, Chile, Izrael, Irán, Argentína. A Nők Lapja Évszakok ökoösszeállításában a magyar Greenpeace arra biztat, hogy együnk kevesebb húst. Itt a blogon páratlanul értelmes kommentek születtek arról, hogy a jelen, nagyüzemi, intenzív gazdálkodásban mindegy, hogy állatot vagy növényt gyártasz, az mindenképpen kegyetlenség és felélés lesz. A növénytermesztés e keretek között állatokat is pusztít. Tegyük fel, nem a vegán–nem vegán tengely mentén gondolkodunk. Én nem szeretenék úgy kinézni, összeaszalódni vagy meghízni, mint a vegánok, erre senki nem fog rádumálni, és nem hoz lázba a sok szép mungóbabos instagramfotó. Hagyjuk is ezt a vitát. mindenki nemet mond a manipulált, iparias kajákra. Az oreóra éppúgy, mint a szejtánra és a műtejre, a gesztenyelisztre is és a kristálycukorra is. Egyszerűen elmész a piacra, és megveszed azt, ami friss, helyi, eleven, egy összetevős vagy egyszerűen összerakott, és nem agyoncsomagolt, tartósított. Megszárítod, vagy megveszed a minimálbeavatkozott, kistermelői mazsolát. Főzöl. Egészségesebb leszel, közelebb kerülsz a valódi dolgokhoz, jóval olcsóbban jössz ki, és igazán, komolyan teszel a fenntarthatóságért, a hazai termelőkért. Olyan mértékben, ami az ökológiai lábnyomodat (de csakis azt!) tekintve mindeggyé teszi, hogy állat is szerepel-e az étlapon. Kis térfogatú, tápanyagban gazdag ételeket eszel. És ha a te testedre különösen rosszul hatna az állati zsír és fehérje hiánya, ami valószínű (ez külön vita, nem mennék bele), akkor húsevőként is sokat tettél a környezetért. És szállj ki a kocsiból is végre, pattanj bringára, ne unatkozz, ne vonogasd a vállad, ne keresd a kifogásokat, cselekedj!… Miért nincs erről, így sehol sem szó? Miért jönnek a vegánsággal? Mert minden médiaüzenet marketingcélokat szolgál. Ha nem figyelsz, afelé nyom, hogy vedd meg a Terméket. Csakis a Termék jó, és te fizeted a csomagolást, a marketinget, a beetető kampányt, az ötletelést, az irodaház dolgozóit és rezsijét, természetesen. Senkit nem érdekel a környezet, csak a fogaskerekek kattogjanak. Ezért beszélnek rá a startupos mentes-vegán termékre, a menő vegán büfé műbaconjára, és állítják: ez az egészséges és zöld. Ne edd meg a terméket, a módszert, az ideológiát. Ne hallgass rájuk. Nem igaz, hogy nincs elég. Az van, hogy az első világ, az egyszemélyes háztartások undorító, felháborító pazarlásban élnek, unalmukban esznek, visszaélnek a közös erőforrásokkal. Nekik minden jár, kész, csomagolt, ínycsiklandó, biztonságos, változatos, eltartható, jól kinéző. Fölösleges, esztelen mértékben, agyonfancyzve, gyerekeknek műanyag játékkal csomagolva. Talán jó negyede végzi a kukákban, és eközben iszonyú kövérek és boldogtalanok. Hogy nekik meglegyen a pazarlásra is elég mennyiség, azért vágnak ki erdőket máshol, számolják fel a hagyományos gazdálkodást és pazarolják öntözésre a vizet, és azért vonulnak a hatalmas hajók az óceánokon és zúgnak fölötte a repülők. A piac szabad, legalábbis Amerikában, és ezt nem akarja senki megpiszkálni. Ezért bíbelődnek az egyének a nagyon is kétséges húsmentességgel, álmegoldásokkal, jelszavakkal. Mi lenne, ha ők is tennének valamit a pazarlás ellen, és egy kicsit önkorlátoznának? Gondoltál már arra, hogy ha ételt hozatsz házhoz, ami egy felfutóban lévő üzletág és életmódbeli választás itt nálunk, az micsoda alapanyag-, üzemanyag energiapocsékolás, ahhoz képest, ha főzöl otthon? Gondoltál már arra, hogy bármilyen csomagolt, feldolgozott, gyártott, import, tartósított élelmiszer milyen drága üzem? Az éttermek is, az otthagyott féladagoknak, mert “nem szereted”, “jóllaktál”? Ez otthon nincs, mert szereted és elrakod későbbre. Gondoltál már arra, hogy tekinthetnéd kevésbé kényeztetésnek, jutalomnak, időtöltésnek az evéstémát, és ehetnél célszerűen, örömmel, de kevesebbet és egyszerűbben? A kajamánia, a gasztrokultusz, a dobozolás pótcselekvés és iszonyú pazarlás. A mentes finyogás úgyszintén, hát még erre blogot és megélhetést építeni: ha nem bírod a tejet, kerüld a tejterméket, ha nem ehetsz lisztet (szerintem senki), akkor hagyd ki. Százféle helyi, szezonális, eleven alapanyagból választhatsz. Nem kell annyit enni és az evéssel annyit variálni, köré mítoszokat szőni, mert ebbe mindannyian belebetegszünk. * Nyilvános, köztérben forgó állításokat, tartalmakat releváns érvekkel bírálni nemhogy szabad, hanem építő. Különösen ha én magam a saját nevemen teszem, arcomat vállalva, őket viszont nem nevezem meg – nem is kell: típus.

82 thoughts on “cselekedj a földért: egyél kevesebbet!

  1. Külföldön látom, hogy viszi másfele az ember életvitelét egy hat-nyolcmilliós megalopolisz. Ahol esetleg olyan drága a hely, hogy csak a kezedbe tudják nyomni kis dobozkában meg papírzacskóban. Meg ahol inkább leülsz valahova és kihozzák, mert mire megveszed alapanyagként és hazaérsz vele, addigra este nyolc vagy után van, és nem akarsz este tízkor vacsorázni, meg különben is, mire hazaérsz már beájulsz sok napon az ágyba vagy rosszabb esetben valami sorozat elé Vagy aznap az (idegen) lakótársé a konyha. És iszonyú messze minden földközeli, minden távoli, csinált, műanyag – talán a gyümölcsöt meg a zöldség egy részét lehet vicces kis alkalmi piacokon beszerezni, meg vannak különös etnikai piacok is, rizs húszkilós zsákban, fűszerek nagyon, nagyon egyszerű csomagolásban, A Föld lakói kétezer-nemtomhányban, majd a jövőben leginkább városban, nagyon nagy városokban fognak élni mindenféle előrejelzések szerint, ahol belenyomnak egyfajta létformába, én itthon főzök, viszem munkába is, de valami azt súgja, mondjuk Londonban a tipikus londoni létformában élve ezt alighanem nem sokáig tenném meg.

    • Budapesten vagyunk azért többnyire, meg közép-kelet és nyugat-európai városkákban, élhető léptékű életben. Aki amiatt parázik, hogy mi lesz a Földdel meg hogy drága a kaja, annak megfontolandó a vevés-főzés AZOKON AZ ESTÉKEN, amikor övé a konyha, és épp nem olyan izgi a sorozat (negyedórás kajákról beszélek), vagy hétvégén legalább, mindenesetre a bonyolult és hosszú távon romboló vegánság helyett biztosan.

    • Minden utazásnál kifejezetten szoktam élvezni, ha helyi hozzávalókból főzhetek. Voltam sokmilliós metropoliszokban heteket, béreltem lakást Los Angelesben, New Yorkban és Londonban is. Nem lehetetlen beszerezni a normális ennivalót. Londonban mindig megtaláltam az adott környék piacát vagy éppen a Whole Foodsot (bár való igaz, hogy az Egyesült Királyságban kevés a szezonális zöldség-gyümölcs, sok az import), Kaliforniában hihetetlen kultusza van a termelői piacoknak, helyi gazda beszállítói láncoknak, ott ez nem gond. New Yorkban is vannak ilyen helyek, New Jerseyben még inkább (kis farmok mellett fabódéból árulják a saját terményt). Persze utána kell járni kicsit, de valójában csak szándék és tervezés kérdése, hogy főzünk vagy zacskóból eszünk. Az USA-ban már a mostani generáció is a zacskósat és a félkészt ette, sokan csodálkoznak, ha elmondom, hogy tudok főzni, mintha valami különleges képesség lenne. A 13 éves fiam marhapörköltet főz, nokedlit szaggat, palacsintában meg már 9-10 éves kora óta expert 🙂

    • Én megtettem, mégpedig éveken át. Döntés kérdése, és ott, ahol minden második sarkon van egy arab zöldséges meg egy kínai közért, a kondíciók is adottak. Nekem Anglia volt az a hely, ahol gyakorlatilag akármit megfőzhettem, mert a világ mindenféle alapanyaga fellelhető volt, többnyire elérhető áron bejárható távolságban.
      Na ez nagyon hiányzik. Ugyanakkor, a kisebb, kétmilliós városba költözve valóban könnyebbé vált az élet épp amiatt, hogy az utazgatás nem emésztette föl napi 2-3 órámat. De nem is támadott olyan hévvel a zabaipar, nem ugrott rám minden második kapualjból a streetfood.

      • A streetfood legfőbb csábereje, hogy olcsó, gyorsan elérhető, nincs az a macera… Az ember hazafelé éhesen, gyorsan bekap valamit. A lustaság és a kényelem motiválja, könnyű belecsúszni, mint ahogyan a félkész ételekből való félfőzőcskébe is. Bizonyos fajta ételeknél én is élni szoktam vele, pl. indiai, japán vagy fúziós ételek, amiket otthon nem tudnék úgy megcsinálni, de pl. a spenótos bárány és a naan pár kóstolás, némi nyomozás és kísérletezés után már itthon is megy 🙂

      • Ezt azért nem értem, mert főleg Nyugaton a keleties büfékben rengeteg szezonális zöldség, jóféle hús, csicserinemtudommi van, minimális gabona a pita vagy tortilla. A nyugatias-nyugati büfé az, ami hot dog és hamburger, cukros ketchup, fagyi, pékáru.

      • Jogos 🙂 Én elsősorban a hazai kínai meg thai büfékre gondoltam. Ami inkább magyaros, szénhidrátalapú, tésztás, palacsintaszószos izé rengeteg ízfokozóval.

  2. Hm, ez most számomra nagyon idoszerű. Most várom a második gyerekemet , az első is kicsi még , én pedig állandó energiahiányban. Na gyorsan le is raktam a lisztet, minden formában , már érzem hogy nem volt hiába.
    Amit az első világról irsz , hat azt minden nap tapasztalom , mi jelenleg usàban élünk és a hierszuper tényleg agyrém. Hol van ez az anyukám kb 80 százalékban mai napig önnfenntartó konyhájához képest ott Szabolcsban.
    Na de ott meg munka nincs, már amiért pénzt adnak, viszont élhető környezet , a legtisztább élelmiszerekkel.
    Plusz az egész falunk önnfenntartó, mindent megtermelnek az önkormányzati konyhára.

    • Igen, ez nagyon fura kettősség. Sosem mondtam magamról, hogy “zöld” vagyok, vagy, hogy különösebben vigyáznék a környezetemre – az alapok persze megvannak – így ebből a nézőpontból mondva: agyon strapás a város másik végére mennem piacra, ami hetente kétszer délelőttönként van, készpénz kell hozzá, beáldozott szombat reggel – hétköznap munka mellett nem megoldható – az oviból hazafelé viszont útba esik egy bolt, ahol kb mindent meg tudok venni. Amire figyelek az annyi, hogy itthon főzünk alapanyagokból, viszont sok nasi becsúszik kosárba. Ahol anyukám él, ott megtermel egy csomó mindent, ha odaköltöznénk mi is igazi falusi életet élhetnénk, de akkor meg a munkába kellene ingázni 😦 és mástól venné el az időt a munka melletti földművelés, állattartás. Nekem pl sokat jelent, hogy ovi után délután van időm a nagylányommal foglalkozni, le tudunk menni játszótérre, sétálhatunk vagy otthon csinálhatunk valamit, ezt az időt nem biztos, hogy bármiért be akarnám áldozni.

  3. Nálunk évekig ment ez a sajáttermelős-kertes dolog, a városi életmód tetejébe. Zöldség-gyümölcs csak, én csirkét le nem vágok, egyébként tartani se lehet városban. Elegem lett, mert a fő kertünk igazából egy másik kerületben volt és iszonyatos időmenedzsment volt távolról karbantartani meg nevelgetni meg locsolgatni meg feldolgozni – mert nem akkor kell feldolgozni, amikor ráérsz hanem amikor ott van az ideje. Plusz hoztunk vagy kaptunk gyümölcsöt vidékről, ültetvényről közvetlenül – néha azt és annyit amit szerettünk volna, néha nem egészen azt és nem annyit (hanem pl. ötször annyit, a sok se mindig öröm) .Volt valamelyik évben nyolcvan kiló paradicsomom egy hétvégére, vagy hetente termett megehetetlen mennyiségű cukkini, már nem tudtam kinek adni. Elfáradtam. Kijelentettem, ez egy város, én színházba akarok menni hétvégén, nem otthonkás nagyit alakítani egész nyáron esténként-szombat-vasárnap, miközben értelmiségi üzletasszony szerepet viszek hétköznap napközben, és hol vannak ebben a gyerekek? Számításba jöhető segítséget nem nagyon adtak, meg kicsik is voltak még. A kert megvan, a négy gyerekből az egyik lakja most, én ezt a részt leraktam, a saját lakhelyünk picikertjében van paradicsom, fűszernövény, málna, továbbra is veszünk-kapunk vidékről de már csak annyit, amit kezelni tudok morgás nélkül. Nem viszi el a párom minden idejét sem, ő imádta csinálni, tanyán nőtt fel – csak alig láttuk tavasztól őszig, meraszőlő, merapaprika, és lelkifurdalása volt ha nem csinálhatta eleget, elég jól. Lett annyi önismeretem, hogy rájöjjek: nem akarnék kecskét fejni, se város másik végén horror árú biopiacon tölteni-költeni a szabadidőm és pénzem nagy részét. Alapanyagból főzök, komposztálok, szelektálok, ez alap, a nasikat-kényelmi kajákat, üccsiket stb. utáltam világéletemben, ez nem kérdés, szerencsés vagyok. De a földművelés teljes állásban nem vágyálom és nincs elég tudásom se hozzá, városi melók mellett meg vagy értelmezhetetlenül pici vagy kiborítóan leszív, Lobster Az fényességes falurúl c. írását meg írhattam volna én is. Pedig gyerekként a hetvenes években a nagyszüleim társaságában a világvége dél-békési falu maga volt a mennyország. De nélkülük, 2018-ban, felnőttként már egy porcikám se vágyna ott élni. Nem hat meg az insta, mert sokat láttam a valóságot. Persze ha muszáj lenne, nyilván rátanulnék megint.

    • Tök érdekes és fehér folt, amit írsz, bennem ez az opció fel sem merült, csak a piac. A petrezselyemzöld a maximum, ami nő az ablakban, itt nincs kiskert, semmi nem terem meg, lezabálják a vaddisznók, de a talaj se jó, és én alkatilag olyan vagyok, akinek ez eszébe se jut.

  4. Engem az érdekel, hogy hányan tudjátok az egész családot így ellátni ÉS jóllakatni. Egy személyre nem olyan nagy wasistdas és valóban, anyagilag is sokkal jobban megéri. De hogyan néz ki ez egy négy- vagy öttagú családdal?

    • Hogyan jóllakatni? Bioezoizo import termék helyett helyi termelői, szezonális otthonfőzöttel? Minél nagyobb a család, annál jobban megéri otthon főzni és annál jobban megéri lenyesni a bolti, pótcselekvésből evett nasikákat (mégha abból az egészségesebb fajtát vesszük is). De ez egy fölvállalt retorikai szituáció itt, hogy nyilván nem lehet az élelmiszerek költségeit a végtelenségig csökkenteni és mellette mindenből tartani az (általunk) egészséges(nek gondolt) szintet. De abban a regiszterben, ahol működik a bolti péksütizés, meg a cukroscuccos, meg a trendi, agyoncsomagolt importzöld, igenis alternatíva a helyi szezonális otthonfőzött. Ha valaki szegényebb, nyilván tömős ételeket fog készíteni (szintén otthon): krumplikását, krumlistésztát, káposztás tésztát, hamisgulyást, hüvelyeseket, ezekkel lehet kevés pénzből jóllakatni egy nagycsaládot. Szerintem ezen a blogon soha nem volt szó ez utóbbi kategória ellen.

      • Igen, pontosan. És leginkább: ha a Földért vagy az egészségedért aggódsz és vegán lennél (ez volt az érvelés, meg ebben az életmódban, ideológiában mélyednél el, etrjesztenéd, inkább gondold át, hogy pazarolni és maníroskodni akarsz-e a méregdrága és nemfinom, szervetlen, nem őshonos és nem is regionális helyettesítős kamu szejtán-szója-baobab-mungóbab-főzőbanán-chia-kókusztejben áztatott tápióka álegzotikus, giccses, instára való, modoros undormányokkal, amin néhány életmódfigura és sok bolt, étterem hülyére keresi magát, ez-e a jó út, vagy van a táplálkozásban egyszerűbb, élhetőbbb, józan, hagyományosabb, nem röhejes, nem trendiskedő út is zöld és eü vonalon. Bocsánat mindenkitől, aki bedőlt ennek, nagyon irritál a jelenség.

      • Még annyi, hogy a lisztes (tészták), krumplis ételektől napi szinten óva intenék mindenkit, üres kalória.
        Nem értem a jóllakást mint fogalmat, valahogy mindig zavart, de most már tudom, hogy jó ezzel vigyázni. Akkor vagyok jóllakott, ha “tele a hasam”? Kicsit kitágult a gyomruk, meg minden evésre provokálja őket, megszokták a túlevést. “Nincs már több orális tevékenységre, pótcselekvésre, vigaszevésre ingerem”? Ha közben kövérek, akkor a “jóllakottság” nagyon visszás szempont és irtó drága.
        Csak a gyomorkorgás, a remegő láb, az elfogyott izomerő az igazi éhség. A többi kamu. Ezért fontos a kemény sport, mert ezeknek a dolgoknak a végső, egyszerű természetét érti meg az ember általa.
        A gyomorkorgás is csak annak jel ugyanis, aki nem végzetesen szénhidrátfüggő és cukor-rángatott, tehát nem az ingázó vércukra vagy dúlt hormonjai kérik az új löketet. Akik kínlódnak, hogy de éhesek, szédelegnek, “ne indulj el reggeli nélkül”, azok félig-meddig vagy teljesen inzulinrezisztensek (vagy terhesek).
        Mindenki túlkajál, szutyok minőséget, rengeteget, agyoncsomagoltat, aztáőn nyafog, hogy a gyerekek nem eszik meg a zöldséget és milyen drága a kaja.
        Sűrű, kis térfogatű, egyszerű ételek a válasz. Tojás, vaj, zsír, zöldek, belsőség, kerti paradicsom, uborka, káposzta, gomba, gumósok, gyümölcs, egy jó leves, akár csontból, kellő fehérje, zsír, minél kevesebb egyszerű szénhidrát, (szerintem) semmi gabona, sok rost, nyomelem, vitamin. Aki így eszik, ja és persze nem használja pótlékként, az nem fog túlenni és nem nyavalyog, hogy ő éhes. Mindenki ezzel jön, hogy kapott egy adag kaját, de ő azzal nem lakik jól. Hát mert mohó vagy és visszaélsz a kajálással, barátom, meg is látszik. Meg kell tanulni öt szem mandulát enni, meg nyolc szem meggyet (és akkor belefér anyagilag is). Mondom ezt úgy, hogy ma se kevesebb, mint 3600 kalória a TDEE-m. Egyébként ha nem lakott jól, akkor mi van? Nekem ez már olyan, mint hogy “jaj, nem néztem elég pornót”. Gerjesztett inger, merő megszokás, hiszti, nincs valódi létszükséglet-alapja.
        Már sokszor volt szó erről amúgy a blogon, a diétás, edzős posztokban és azok kommentjeiben.
        https://csakazolvassa.hu/2015/09/28/delben-ebedelunk/
        Csak azóta radikálisabb lettem, mert kiismertem a rengetegféle étkezési visszaélést, pótcselekvést, sokat olvastam, és ezer példáját láttam annak, hogy maguk az életmódguruk is mit gyötrődnek a kajával, bonyolítják, teszik központi elemmé teljesen fölöslegesen, csüngenek rajta, kotyvasztanak. Ez tévút. Nem is néznek ki jól.

    • Főzés vagy termelés? Főzés egyszerűbb, ha egyik gyerek se túl válogatós vagy allergiás, megveszed, megfőzöd esténként (én max. 2x vagyok hajlandó tök ugyanazt megenni), este vacsorázod, maradékot munkába elviszed, mi még annyira előre se tervezzük. Ha bele lehet a gyereket vonni a főzésbe (nálunk az egyiket lehet, érdekes módon a fiamat) antul jobb. A termelést nem tudom, mennyire oldja meg manapság bárki önellátóan: nem is mindig a mennyiség hanem a változatosság és a rendelkezésre állása a dolgoknak necces: ha eszel két hétig csak cukkinit paradicsommal, hát elvagy a sajátodon is (de nem vagy el, hehe…), csirkét pucolni viszont időigényes és gusztustalan,nagyobb állatokat meg végképp kevesen tartanak saját felhasználásra.
      iskolában menza van, oviban is, ez van. Olyan, amilyen. Ebédre hazamenni oviban-általánosban a kiváltságok kiváltsága már mostanában, főleg hogy annak is a napközit erőltetik, akiket hazavinne a nagyi vagy valami otthon dolgozó családtag. A többség menzán él és csak a kicsi, falusias helyeken főznek helyi alapanyagból, de ott meglepően gyakran. A “közmunka” kevés értelmes módjának egyike ez, ha a maguk által megtermeltet megeszik a helyi oviban meg idősek otthonában.

    • Kitől kérdezed? Ki az a “ti”? Egyedül írom a blogot, és egyedülálló anya is vagyok. Vagy az olvasókat kérdezed?

      Miért ne lehetne családra is frissből főzni, piacról beszerezni, kerülni a pancsolt kaját? Nem értem. Mi alakítjuk a gyerekek étkezési szokásait.

      • Mindkettőt, téged és az olvasókat is.

        Legtöbbször frissből főzök mindhárom gyereknek és nagyon egyszerűeket, nincs benne beszerezhetetlen fűszer meg még gyíkfarok is, csakhogy lefotózzam és azzal villogjak. Az egyik gyerekem lisztérzékeny is, azt alapból kerüljük és találtam helyette mandulaliszt-keveréket, amiből muffinformába bucit formázok zsemlének. Hasonló reformom az otthon készült pizza, vékony, aligsajtos, mégis imádják.

        Csakhogy nekem ez nem jön ki olcsóbban. Minőségileg jóllakatni ÉS változatosan főzni ugyanis nehéz. Nekem teljesen megfelelne a fenti hús rajta a a két szem paradicsommal és a körettel, ami gondolom fehérrépa, vagy karfiol pürésítve, de ez őt emberre, amiből a 17 éves kamasz fiamat felnőttnek számítom és van még mellette egy majdnem kamasz és egy ovis kislány, bizony drága napi szinten.

        Főzésben segítenek, ha tudnak, főleg hétvégén. De itt a hétköznapi kérdés, a menza. A lisztérzékenynek pakolom az ebédet, de a másik kettő az iskolában eszik és az otthoni minőség ellenére tömik kétpofára a közepesnek mondható kajákat. Gyakran repetáznak is. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mit csináltam rosszul. Amit én adok, kevés? Jóllaknak vele, mégis igénylik a menzai kosztot. Szülinapokon is ég a pofám, tortából is megy a repeta. A háromból kettő sportol rendszeresen, heti háromszor, a legkisebb még csak szaladgál, bicajozik. Túlsúlya egyiknek sincs.

      • Fokhagyma van rajta. Mellette majonéz, tejföllel. Icipici adag az egész. Nem mindenki ezt ette, éspedig azért, mert nem mindenki szereti ezt így, ennyi zsírt, a kicsi pl. a rágást igénylő húst nem szereti. Amúgy ez illusztráció csak. Nem hiszem, hogy drága, viszont minőségi fehérje van benne, és nincs fölös, üres szénhidrát, ami a pékárukkal a baj.
        A mandulalisztnél nincs drágább egyébként, és van vele baj (felszívódást gátló anyagok és nem annyira szerencsés fehérjeprofil, ráadásul túlárazott termék, az allergiások lehúzása, hiszen a mandulában a zsírja az érték, a többi melléktermék), de nyilván fontos, mit szeretnek. Meglepően kevesen iktatják ki a pékárukat ahhoz képest, ahányan szenvednek tőle. A fenti értelemben ez is túbonyolítás és a helyettesítés rohadt drága.
        Tehát te is otthon főzöl, pont ahogy javaslom. Én amúgy nem várom, hogy az olvasó teljesítse a leírtakat, pont úgy csinálja, mert az a helyes. Érdeklődve olvasom, ki hogy oldja meg, mik a szempontjai, de vitának tulajdonképp nincs helye, én csak felvetek valamit, nem akarom megmondani, ki hogy csinálja.
        Nekem nincs kocsim, nincs hitelem, ezt nem lehet összehasonlítani annak a kiadásaival, akinek meg de.

      • “… másik kettő az iskolában eszik és az otthoni minőség ellenére tömik kétpofára a közepesnek mondható kajákat. Gyakran repetáznak is. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mit csináltam rosszul. Amit én adok, kevés? Jóllaknak vele, mégis igénylik a menzai kosztot. Szülinapokon is ég a pofám, tortából is megy a repeta. A háromból kettő sportol rendszeresen, heti háromszor, a legkisebb még csak szaladgál, bicajozik. Túlsúlya egyiknek sincs.” Mi a gond akkor? Nem értem. Tök fölösleges dolgokon parázol. Örülj, hogy jó étvággyal esznek. A poszt nem említi a menzát, a liszt-rizs-krumpli-növényi olaj túlsúly és a gyenge alapanyag meg a túlfőzés a baj vele, de amúgy hatékony üzem, és nem terhel úgy környezetileg, mint a házhoz hozatás vagy a fancyhelyeken evés. Én baromira örülnék, ha menzai főzeléket, levest, főételt ennének a gyerekeim, megkönyítené az életemet. Olcsó is. De csak az egyik szereti. Ő viszont nagyon, és az ittoni lacipecsenye stílt, sült szalonnákat, cupákokat kevésbé. Karfiolt igen, sőt, a suliban paradicsomos káposztát és spenótot is, és a leveseket is ő eszi meg, a társai nem. Ő a “vegán”.

  5. Mi egyszerűen alakítottuk. Nem opció, hogy nem főzik. Lehetne sajnálni rá az időt, a főzéssel, evéssel, romeltakarítással járó plusz egy óra, de hat akkor fogat meg hajat se mossunk, az is idő. Minimum ennyit áldozzunk az egészségünkért. Inkább két főtt tojás zöldséggel, vajas kenyérrel a gyereknek mint a dobozos pizza.
    Ennek ebben nagyon sarkos és szigorú vagyok, kirekesztő, meg minden. Akinek családja van, főzzön és vásároljon. Utóbbihoz csak net kell, a termelői cuccokhoz is. Borzasztó lehangolónak tartom, ha egy gyereknek nem természetes hogy az ételünket magunknak készítjük, ahogy a zokninkat is magunknak mossuk. Alapvető.

  6. Habár én is inkább piacról szerzem be a frisset, valahol mégis nagyon örülök, hogy ilyen-olyan trendek által megismerhettem olyan dolgokat, amelyeket eddig nem, nagyrészt a teljesen eltérő kultúrkörből kifolyólag.

    Emlékszem, hogy gyerekként mekkora szenzáció volt a grapefruit, az avokádó, padlizsán, a rukkola meg a különböző csírák, pedig azok is máshonnét jöttek és akkor még kuriózumnak számítottak. Ma már mindegyiket elég jól tudom hasznosítani, ráadásul a piac tele van velük, így sokkal jobban megéri belőlük válogatni, mint a bolti társaikból.

    Az újfajta dolgoknak is megvan a helye, de szerintem azok, akik ezeket nem akarják beépíteni az étkezésükbe, amúgy nem is nagyon foglalkoznak vele. Engem egy volt kolléganőm tanított meg arra, hogy miből mit lehet, neki sajnos olyan veleszületett bélbetegsége van, amellyel a legkisebb mértékben feldolgozott ételeket is nagyon meg kell gondolnia. Voltak tényleg nagyon szar dolgok, én megértem, hogy egészségesek, de nem tudnám rávenni magam sem a hajdinára, szejtánra, tofura, sem a köleskására, viszont pl. a chiát, mandulatejet kimondottan jó megoldásnak tartom.

    Az “egyél kevesebbet” motívumot megértem, rengeteget pörgünk a kaján. Officeban olyan volt a tízórai-ebéd-uzsonna, mint valami középkori laudes – prima – tertia, minden nap ugyanaz, minden nap elölről, rettenetesen idegesített. Már reggeli után az ebédet tervezték, hova kell menni, mi lesz a menü, ki-mit eszik, stb. Nehéz volt annak is, aki ezt nem követte, mert azt mindig a testsúlyával basztatták, beleértve engem is, holott szerintem a világ egyik legdagadtabb országában nem a vékonyabbak étkezési szokásait kéne firtatni, de mindegy is. Valahogy az optimumra való törekvés kiveszőben van az emberből.

  7. A nők nagyon sokszor érzik azt, hogy mindenért ők a felelősek, ami a családban, a gyerekeikkel történik, ez legitimálja a létüket, és csak ebben élik meg az önbecsülést, ezen buzgólkodnak, és egész életükben rosszul érzik magukat.
    Örülj, ha nincs nagy gond, ha egészségesek, mozgékonyak, ha esznek. Bármit.
    Ha gond van, tudd: elmúlik, felnőnek ők is! Várd ki bölcsen.
    Éld meg a saját, gyerekmentes létedben, emberi kapcsolataidban, hobbidban is, hogy értékes vagy!
    Az egészséges kajálás lényege az öröm és az egyszerűség, nem a ráfeszülés, bonyolítás.
    Az anyaságon ront, ha ráfeszülsz. Nyomasztó. Nekem nincs módom kis részleteken aggódni, mert durva traumák, bajok mellett lavírozunk. Ezért látom már a lényeget, ezért tudok rülni, és magamat nem az anyaságommal azonosítom.
    Érezd jól magad! Önbizalommal olvass! Ne hagyd, hogy kis részletek nyomasszanak! Ha van kedved, gondolkodj el, de ne viszonyíts, ne akarj teljesíteni! Nehogy már ez a blog is nyomasszon.
    A poszt az ökoszempontról és a józanságról szól, a vegán, méregdrága-import-trendi-pancsolt vagy az olcsó, gabonatúlsúlyú, silány verzióról. Szerintem nem ezek a válaszok. Aki leépíti a fehérjét és a jó (állati) zsírokat, az nem lesz jól és nem szépen öregszik.

  8. A cupákosat én se eszem meg, a gyerekek sem. Ez van. Esznek helyette mást: kilopják a hűtőből a nyers karalábét, elhordják a répát a levesnekvalóból nyersen, oda se nézek hopp eltűnik egy csomag újhagyma….

    Nem mondom hogy nincs itthon Nutella, mert van, minek vetítenék, tésztát is eszünk (leginkább durum, zöldséggel, paradicsommal, vagy tejszínnel, ezzel-azzal), nem mondom hogy nem esznek párhavonta valami gyorskaját (és azt mondják finom, brrr), igazad van, alapvetően nem cicózom én ezzel ha egész évben alig vagy semennyire nem volt beteg az illető és a kedvenc viháncprogramjáért se mondja le a korcsolya edzést, miközben egy évig bűnlusta kamaszként vagy tespedt vagy felvételire tepert (és beteg is lett abban az időszakban többször, ára van az ilyen időszaknak, na).
    Azt hiszem a zemberrel együtt szerencsések vagyunk olyan értelemben hogy a gyerekkori hatásaink nagyon erősek mindkettőnkben, falusi nagyanyám valóban szemétmentes és lényeget látó életmódja, anyám spártai hozzáállása a kajához (remekül főz, csak nem csinál belőle se ügyet, se vallást), gyerekkori földtúrós nyaraink.
    Fogalmam sincs, mi az a szejtán. Amúgy kíváncsi vagyok, külföldön igyekszem olyat enni, ami itthon nincs vagy nem olyan. Idén nyáron a görögországi görög kaja nagy élmény volt, sűrű joghurt, sok roppanós zöldség, halak.
    Voltam vegetáriánus, tizenhat-húszévesen. Nem vegán, és póthúsok meg pótszerek nélkül ettem, viszont Itthon nem volt rá akkor elég kínálat és hát főzni se tudtam igazán még. Talán pont a vacakolás-problémázgatás volt az egyik oka, hogy leálltam vele-de ha nekem kéne levágni az állatokat, nyilván egy perc alatt állnék vissza, inkább cukkini cukkinivel három hétig….

    • “nem eszem meg, és a gyerekek se” Azt eszed meg, amire rászoktattak fogékony korodban, a többi fúj. Aki nem kapott gyerekként belsőséget, csak steril csirkemellet, pazarló színhúst, aki nem látott ízletes példákat velőből, bőrből, zúzából, halból készült ételekre, az nem fogja szeretni. Annak drága a húsevés.
      Amúgy én megőrülök attól, amikor valaki megjegyzést tesz a saját ízlése alapján egy kajára, úgy, hogy tudja, a másik szereti, vagy nem tudja, a másik szereti-e. erről nagy erőkkel leszoktattam a gyerekeket. Nem kell ennie olyat, nem is kínáltam, de ne szóljon be, a kajám az integritásom része.
      A munkatársi másik tányérjába nézés, taglalás, ezen kajánkodás, te csak ennyit eszel, ilyeneket eszel, az egészségesebb választások kigúnyolása, az is annyira kicsinyes.
      Ha az a téma, mi a helyes táplálkozási mód, akkor szakadjunk el az épp aktuális, magánügy-kajámtól, nézzük meg, kinek milyen az egészsége, testi állapota. Ha nem tesz érte, ha pl. vegán, de lusta sportolni, önkorlátozni, akkor eléggé átlátszó a dolog, hogy csak nóbasztatni akar.
      Nem kell neked ölnöd az állatot, de megjegyzem, a növényt se te termeled meg, a leggazdálkodóbb életszakaszodban is csak a táplálék töredékét tudtad így biztosítani, a cukkini cukkinivel három hétig ellen meg nyilván a családtagoknak is volna felvetése. Városiak vagyunk, más a rendszer, máshogy oszlik meg a munka. Attól még nem kell agyoncsomagolni, pazarolni, fölösleges hisztiket csinálni az evésből.

      • ‘Azt eszed meg, amire rászoktattak fogékony korodban, a többi fúj. Aki nem kapott gyerekként belsőséget, csak steril csirkemellet, pazarló színhúst, aki nem látott ízletes példákat velőből, bőrből, zúzából, halból készült ételekre, az nem fogja szeretni. Annak drága a húsevés.’

        Pontosan.
        Én levágom a tyúkot, ha úgy adódik mert ilyen nevelést kaptam. És eszem egy hétig vagy még tovább, mert mindent meg tudok enni belőle, a csontjain kívül. Vagy lefagyasztom és később felhasználom, vagyok is ezzel különc és afféle csodált barbár a félig városi, félig falusi társaságban ahol természetes a körömpörkölt és a disznóvágás, csak nem voltak rákényszerülve, hogy le is öljék az állatot.
        Divat a fujjogás, a rémüldözés meg az, hogy nagy ügyet csinálunk egy csirke levágásából. Nem az. ‘Nem tudnám megtenni!’ De, meg tudnád ha éheznél, amúgy meg csak el kéne határoznod magad. Nem bírom a kiszolgáltak hisztijét.
        Ahogy írod, rendkívül zavaró egymás ételének a fujjolása, leszólása, minősítgetése. Valahol mélyen sértő és ostoba az a fújj.

      • Nekem alig van a gyerekkori és felnőttkori szeretem-kaják metszetében valami. Kaptam pedig mindenfélét, falusi gyerek voltam, fújtam a belet a disznótoron, meg kavartam a kolbászhúst, és imádtam a tepertőt, az oldalast, a kolbászt, a csirkezúzát, sőt, még az agyát és a kaparóját is szerettem. Irtóztam viszont mindenféle flancos kajától, még az egyszerű franciasaláta is ide sorolódott.
        Kamaszkoromra ránézni sem bírtam a legtöbb húsfélére, a csirkemell maradt meg, de az is csak nagy duzzogva. Szerencsére a halakat nagyon szeretem (pedig ritkán ettünk otthon halat, és az sem volt finom). Nagyon szeretném szeretni a húsokat, belsőségeket, zsírokat, de egyszerűen nem megy, nem tudom, mi történt. Időnként próbálkozok ezzel-azzal, de nem szokott bejönni.
        A családom évekig letargiában volt, nem értették, mit csináltak rosszul, ők minden ilyesmivel megismertettek. Mára beletörődtek, kapok sok zöldséget. De értetlenül állnak a mai ételeim előtt, a legtöbbet húsz-huszonöt éves korom körül szerettem meg, addig a szagukat sem bírtam.

      • “Nagyon szeretném szeretni a húsokat, belsőségeket, zsírokat, de egyszerűen nem megy, nem tudom, mi történt.” Lehet, hogy nem azt kéri a tested. Van ilyen is. De jó tudni, hogy nem azért, mert belédnevelték, hogy “a zúza fúj”.

  9. Behozza a falusi az áruját a piacra. Megveszed, még műanyagzacskót se kérsz, van szatyrod. Hazamész, hű de ökó vagy.

    Másnap pedig ortodox ünnep van,a falusi ilyenkor nem dolgozik, bejön a városba, vásárolni. És megtölti a szupermarketeket, a te pénzedből vesz pld. rengeteg üdítőt, és ugyancsak ő dobja bele a patakba az üres palackot.

    Veszek tejfölt valakitől….mondom neki, vajat akarok késziteni belőle. Még el is magyarázza nekem, hogyan kell, és utána mondja, hogy ő vajat általában Magyarországról vesz, mert ott finomabb a vaj, mint itt.(?) Biztos úgy van…

    Ezt a képmutatással kapcsolatban irom, a szivószálas posztra. ZeroWaste. Persze. …Hashtagnak jó….Meg facebook csoportot is lehet nyitni a témán…Meg keresni vele…

  10. Mi(én) is fözünk, mindig valami egyszerüt. A kifinomult konyhamüvészethez én nem értek, a ‘krumpli krumplival’ viszont el szokott fogyni. Szerencsére a zöldség, meg a gyümölcs is. Próbálok helyi, szezonális dolgokat vásárolni, nem veszem meg a dél-afrikai paradicsomot decemberben. Az avokádót meg a banánt azonban, ha rossz lelkiismerettel is, de beteszem a kosárba, ahogy a kâvét is (ez utóbbit rossz lelkiismeret nélkül). Ahogy a lányom fogalmazott (és teljesen igaza van): “ha nincs kávé, nincs élet”😁. Kapnak édességet is, egyrészt mert mi is eszünk, így álszentség lenne tölük megtagadni, másrészt szerintem a cukornál is veszélyesebb a tiltott gyümöcs varázsa. Érdekes megfigyelni, mennyire másképp viszonyulnak az étkezéshez: a lányomnál tökéletesen müködik az önszabályozás, ha egyszer ö jóllakott, a világ legfinomabb ínyencsége sem hozza öt kísértésbe, pontosan tudja/érzi, mikor mennyi az elég. Nem így az idösebbik fiam – ö boldogan tömi magába a kaját akkoris, ha már ‘a fülén jön ki’. 6 éves léttére kiadós felnött adagokat eszik, azon ámulok csak, hogyhogy nem látszik rajta. Kaját ritkán dobunk ki, semmit sem ‘kell’ ott és akkor megenni, ha már jóllaktak, viszont a reggeliröl maradt gyümölcsös zabkása kiváló uzsonna például.

      • Aki éhes, nem válogat, aki pedig válogat, az nem éhes 😁

      • Ez mondjuk nem annyira működik a tartós, a létezés alapját jelentő táplálékbőségben, széles kínálatban és ínycsiklandásban. Vagy megennéd a tölgymakkot, a füvet? Sárgaborsót naponta, mint a háborúban? De ahol van öt-hat, szeretett alapanyag vagy étel, ott evés van, egy adag, aztán csönd legyen. Mert a többi visszaélés, három adagot eni, hetedik és tizenötödik fajtát követelni és kétszer vacsorázni is (hogy ne kelljen még lefeküdni).

  11. Egyszer láttam egy dokufilmet, amikor egy amerikai kisváros számos lakója vállalta, hogy nemtom hány hónapig csak olyan ételt-italt fogyasztanak, amit 100 mérföldes körzeten belülről származik, ott termett, nőtt fel stb. Mit mondjak, szívtak rendesen. Az egyik annyira besokallt, hogy utazott több mint 100 mérföldet egy kávéért:-)

  12. “Aki éhes, nem válogat, aki pedig válogat, az nem éhes” – fű, azért gyerekkoromban képes lettem volna inkább éhen halni, minthogy megegyem a tojáslevest és megigyam a langyos tejet. A háborúk-nélkülözés brutális éhségét nem ismerem (amikor kihúzták a marharépát nyersen a földből vagy kiitták szökés során a kutyatányérból a tejet…), nyilván az felülírja az elemi undort is egy darabig, nem a “nem finomról” beszélek, ami nem akkora kedvenc étel, de teljesen ehető, hanem az elemi undorról, amikor világgá akarsz a szagától menni, jellegzetesen a legtöbb embernek egy-két ilyen beakadása van, nem több. És igen, ha minden nap ugyanaz lenne csak ehető, akkor attól is a falra lehetne mászni egy idő után.

  13. Nagyon szeretem a zöldségeket, de mindig gondban vagyok, hogy honnan szerezzem be őket. Felénk nagyon rossz a piac. Paradicsomból, hagymából, krumpliból lehet találni jót (talán mert azokból van a legtöbb), a többi ehetetlen. Végigpróbáltam minden árust, kistermelőket is,az ár se számít, csak jó legyen. De a répa két nap után megrohad, a kívül szép paprika belül fekete, és mindennek fura mellékíze van. Volt olyan árus, aki nyíltan bevallotta, hogy a legtöbben nem várják ki a kötelező időt a permetezés után, hanem rögtön leszedik a termést. Néha panaszkodnak a vevők, hogy csíp, meg allergizál, de semmi következménye nincs. Nagyon tetszene a frissen-helyit elv, csak nem az itteni (Dél-Alföld) kaotikus, korrupt formájában (“Haverom a minőségellenőr, meg különben is, a szomszéd is így csinálja.”)
    Maradnak a szupermarketek és időnként egy-egy kertes házban lakó ismerős. Meg a mirelit. Igaz, hogy Németországból jön, de finom és jó minőségű. És talán ott a termelőket is szigorúbban ellenőrzik, mint nálunk. Pont a múltkor gondolkoztam el rajta, hogy lassan nyugodtabb szívvel eszek meg egy hamburgert, mint egy zellert a piacról.

    • Ezt én rendeléssel oldom meg, az interneten. 🙂 Egy város melletti faluban levő biokertészetből rendelek azt, ami éppen van, és a sajtot és állati eredetű termékeket kis farmokról. Haza is szállitják. Persze, ez egy kis utánajárást igényel, és logisztikát is, de legalább a szupermarket látogatásaink a minimálisra csökkentek. ( egyszer -kétszer egy hónapban muszáj)

      Persze, hogy kétszer olyan drága igy, mintha a piacon venném meg ( ahol nálunk is ilyen visszaélések mennek) és háromszor olyan drága, mint az import áru. Viszont sokkal kevesebb megy belőle a kukába, (eleve nem tudok valami sokat venni) és rászoktunk arra, hogy abból főzzünk, ami pont van. Már nem parázok azon, hogy pont elfogyott a tojás, tej,kenyér, szaladjunk le a kisboltba, vásárolni. Majd lesz, addig eszünk másat. Van egy pár kitűnő szakácskönyvünk is 🙂

      De nem a főzés foglalja le minden időnket, mert már nincs az, hogy reggeli , uzsonnára való ,leves+másodikfogás stb. Nem reggelizünk, úgy főzzünk, hogy minimális kiegészitéssel maradjon másnap uzsonnára, ebédre pedig vagy leves vagy másodikfogás, nem mind a kettő. És köretnek pedig zöldség vagy savanyúság.
      (Igaz, a gyerek az óvodában eszik)

      Szóval meg lehet oldani többé kevésbé optimálisan is, de teljes mértékben egyetértek Sue lentebbi kommentjével, hogy a szupermarketben járás és dúskálás a válaszékban életszínvonal mutató. Ezért sokan hallani se akarnak arról, hogy máshol vásároljanak be, vagy esetleg lemondjanak a félkészről, a müzliről vagy a csomagolt sütikről.

    • Ez nagyon jogos felelem es a budapesti piacokra is igaz, hiaba nenike meg ostermelo az elado. Sokszor tudatlan, maskor meg csak nem erdekli, nem o eszi meg, vagy csak terjeszti mas arujat es fogalma sincs, mikor es mivel kezeltek. Minosegellenor ismerostol hajmereszto torteneteim vannak, azota nem tudok piacon lelkesen vasarolni. A boltoknak sokkal nagyon kockazat lebukni, ezert ott sokkal kisebb az esely egy szermaradvanyos zoldsegre. Az Aldi es a Lidl allitolag extran szigoru a beszallitokkal, szoval sajnos sokkal inkabb ok, mint a piac, pedig elotte pont forditva gondoltam.

      • Én is így tapasztaltam. Vagy neten rendelhető, közeli biokertészet, vagy ha már szupermarket, akkor a Lidlből. Csak az az érthetetlen, hogy amit bioként árulnak, az kétszeres nejlonban van. Ezt egyszerűen nem értem.

  14. Hű, de kurvajó írás ez! Egy crossover-álláspont jöhet? 🙂

    Szóval ott vannak a vegánok, akik erkölcsi kérdést csinálnak az állatok leöléséből és megevéséből, ami persze, ha az átlag húsipart nézzük, nem is tud más lenni, mint erkölcsi kérdés. Hiszen a húsipar mint olyan, valóban állatkínzás, ne tévedjünk. Lélekkel bíró állatoknak a haszon reményében való, koncepciózus kínzása, minden téren. Meg ott vannak a másik végletben a húsevők, akik leszarják, hogy az Amerikában tenyésztett steak-marhák sokkal több kárt okoznak a bolygónak, mint a károsanyag-kibocsátás; zabálják a T-bone steaket, és kiröhögik a vegánokat.

    És a két véglet folyamatosan provokálja egymást. Végre van téma, ha már saját élet nincsen, lehet nekimenni valakinek, valakiknek, vagy valaminek.

    Amit én erről gondolok (amúgy húsevőként):

    1. mindenki azt zabál, amit akar. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki mit eszik. Ahogy ahhoz sem, hogy ki kivel kúr, ki kihez vonzódik, ki milyen könyvet olvas. Amíg más szabadságát nem sérti, mindenki azt csinál, amit akar.

    2. A nagyipari állattartásból származó hús megvétele-fogyasztása valóban aggályos. Nem azért elsősorban, mert ezeknek az állatoknak, akiket mi megeszünk, meg kell halniuk. Hanem azért, mert lélekkel és érzelmekkel rendelkező állatok, akiket mi megevendő vagyunk (van ilyen szerkezet? Volt, latinból vettük át!), nagyon sok szenvedés közt és nagyon szarul élték az életüket.

    3. én egy nagyon kis faluban, egy tanyán jöttem rá, hogy miről is kellene szóljon a táplálkozás húsevő formája. Pár napot egy olyan srácnál töltöttem, aki állatokat tenyészt. Le is vágja őket. (EU-s szabványoknak megfelelően persze.) Az alatt a pár nap alatt azt láttam, hogy ezek az állatok boldogok, mindenük megvan – tér, kaja, szocializáció, ember, fajtársak egészséges távolságú jelenléte, manipulálatlan kaja – , nem pedig zsúfoltság stb. És igen, az élet körforgása ez: mi szolgálunk az állatnak, amíg felneveljük, aztán az állat szolgál nekünk, amikor megesszük.

    Arra jutottam, hogy tökre lehet húst enni, de tisztelned kell, amit megeszel. Mert valahol egy vagy vele. Egy élőlény a te túlélésedért áldozza fel az életét, ez talán érdemel némi tiszteletet. (A vadászoknak erre külön rituáléjuk van)

    De kicsit hasonló a háziállat-kérdéskör. A háziállat, legyen macska vagy kutya, olyan, mint egy gyerek. Elvárásai egy 2-3 éves gyerekéivel felelnek meg.

    Szerintem tök jó lenne, ha szeretnénk egymást, és ugyanolyan feltételekkel, ugyanolyan pénzügyi vonatkozással lehetne vegánnak, mint húsevőnek lenni..

    (p.s. pár napja nem eszem húst, de az nem zavar, hogy a kutyám viszont eszik.)

    • Köszi, érdekes.
      Sajnos, az etikus, szeretgetett állat nem fedezi a húsevők igényeit, nincs ember, aki tartja, aki erre hajlandó, nincs annyi hely, hogy legeltesse. Én benne volnék abban, hogy a hús drága (még drágább) és nem ipari. Meg is becsülnénk. Nem is kell belőle sok. A növénytermesztés ipari volta ugyanúgy életeket követel és szenvedést okoz, de a vegánok eddig nem látnak el. És ha csak kivesz a rendszerből (olvasd el a linkelt kommentet!), ha szétszedi és kifosztja, mérgezi a talajt, akkor tönkreteszi a Földet. A vegán troll megkérdezte, mi a gond a monokultúrás gabonatermesztéssel, biztos provokált, de az is biztos, hogy nem érti, mit jelent az ökoszisztéma.
      Az állatok jogai, érdeke a városi, élettől elszakadt, ideológiaagymosott és érzelmileg instabil tömegeknek vannak így beadva, nekem gügyögésnek tűnik, rettentő infantilis, sosem értettem. Visszaélés, pazarlás az egész háziállatmánia, iszonyú költséges, és tenyészteni, szaporítani, ebből hasznot húzni is.
      Egy csomó szenvedéssel nem tudunk mit kezdeni, kicsit álságos, hogy nem is szoktunk, itt haldoklik egy hajléktalan az ajtóm előtt, gyerekek aranybányában mérgeződnek, lángol a Közel-Kelet, és akkor én túltenyésztett, emberi önzésből létrehozott, agyonajnározott pótlékkutyusok és buta szarvasmarhák emberiessé animált elvárásaival is törődjek. Őszintén szólva, nem hat meg mindaz, amit az ember lát bele az állatba, mert ez hamis, és a korrekt, szabályozott, nem mohó vadászatot sem érzem kegyetlennek. Nem tud jó lenni mindenkinek. Az állattal korrektnek kell lenni, etetni, alapigényeit ellátni, de ágyban altatni, mindent hagyni szétrágni-összekoszolni-belakni, ölelgetni, giccsezni, és ezt elvárásként másra testálni, bűntudatot kelteni, ítélkezni, ez valami döbbenet. Nem a nagy okos állatvédő takarít itt. A hazsonállatokkal és a vadakkal pedig tápláléklánc van, kölcsönösség és egyenőség nincs, ezek emberi igények és eszmények.
      Ha tudok, szabad tartásút veszek, vagy halat, de nem fogok kikészülni, komoly áldozatokat hozni csak azért, mert egyesek ideológiái ezt erőltetnék rám. Az állat állat, nem ember, a speciesm tan hökkenetes butaság. A radikalizálódó brahivegánok rengeteg kárt okoznak.
      A tojás optimális minden szempontból, az ezzel kapcsolatos állatvédő nyaffot nem értem. A marha attól etikus, hogy egy élet árán jóllakik negyven ember. A csirkegyár, az a szörnyű. Meg hogy az elkényeztetett városi ember csak a színhúst kéri, azt is ínycsiklandóvá manipuláltan, gyorsételként, agyoncsomagolva és marketingelve, ez fenntarthatatlan.
      A nyugati nagyvárárosok kajahisztije, pazarlása, addiktív evése, felelőtlensége, csomagolásigénye, szemete, evést körítő üzemei, az a fenntarthatatlan. A cukorrépa, a cukornád, a szója, a gabonadömping. Az üzemanyagcélra termelt növények. A nem eredeti funkciójú evés.
      Bárki dönthet úgy, hogy nem eszik húst, sokan nem is szeretik. De ezzel nyomasztani másokat, vagy érvelni, hogy ez az etikus, ez az egészséges, a többiek gyilkosok? Butácska és agresszív divat, gyenge lábakon álló ideológia mint az értelmes élet pótléka. Érdemes megnézni azok haját, bőrét, izomzatát, immunrendszerét, vérképét hosszabb távon, akik nem esznek állati zsírt és fehérjét, B12-t, helyette vagy a silány gabonaalapú szürke kajákat, vagy a hájpolt, fél világon átutaztatott, nem helyi növényeket, ehhez amúgy külön gratulálok, lehetőleg napi hatszor, meg sok nyamit, és szóljon minden az evésről és annak kommunikációjáról, csináljunk belőle hitkérdést. Nem tűnik informált döntésnek. És ami drága, az drága, nem fog senki igazságalapon a vegánoknak egyenlő feltételeket biztosítani.
      Amúgy az állatnak mindegy, hogy te megadtad-e a tiszteletet, milyen rituálét rendeztél köré, hogyan gondolsz rá. Nincsenek erről fogalmai, ilyen öntudata, ezek emberi műsorok. Nem ő áldozza fel az életét, mi vesszük el, mert enni akarunk, és az állat más minőség, mint a növény. Nem is kell belőle sok.
      Az egész kutya-macskatartás, tenyésztés elvadult méretű, túltolt hájp, rettenetes szenvedések övezik, borzastó drága, és még olyan értelme sincsen, hogy táplálékul szolgál, nem értem, az ezen drámázók hová tették az arányérzéküket, miféle értékrend ez.

      • Az öreg nénik, akik a kutyájuk miatt mennek le naponta sétálni, a világon semmit nem tehetnek a lángoló Közel-Keletért, de kutya nélkül lehet irigy, másokra acsargó magányosok is lehetnének vagy mozgásképtelenné satnyult kórházlakók. A kutya, a macska, a ló (sok más is, de ők tipikusan) rengeteget tesznek emberek mentális (és nemegyszer fizikai) egészségéért, nem kell őket antropomorfizálni hogy lássuk: rengeteget megértenek belőlünk. Annál a fajta alkalmi szexnél, ahol embert használ tárgynak valaki, sokkal elfogadhatóbb számomra ha kutyát-macskát dögönyöz valaki érintéshiány ellen. Az állatok, növények nekem társak a Nagy Egészben: nincs jogom fajtaszinten kiirtani őket (magammal is kicseszve, nyilván), nem a tulajdonaim, se kínozni, se heccből levadászni (és utána döglött állattal pózolni instán) nincs semmiféle alapjoga senkinek – ez a mai vadászat többnyire már nem Fekete István világa, amit még értek, a kihalófélben lévő nagyvadakat meg….na nem is mondom, ez is gerjeszti az indulatokat, és nem nehéz megérteni, miért. A városi létben rengeteg torzulást látok én is állattartásban is, ahogy étkezésben is, pl. amikor az állat divatkellék lesz, az emberi kapcsolatokat se feltétlenül pótolja az állat jelenléte, de vannak helyzetek, amikor épp állatok adhatják meg azt a mentális pluszt, amit emberek ott épp nem adhatnak – sérült, traumatizált gyerekek sokszor hamarabb építenek kapcsolatot egy lóval vagy egy kutyával, és épp ez segíti hozzá őket az épebb emberi kommunikációhoz. (és Weöresnek én is igazat adok valahol, nemcsak Polcz Alaine: “Ha valaki ebnek emel mauzóleumot/ kár nevetni./ Tanulj nevetségig szeretni.”). De nyilván nem ez a poszt fősodra, más jelenség van a reflektorfényben, a divatvegánok sok esetben nem tudnak sokat a valós ökoszisztémák működéséről,

      • Igen, értem. De szerintem hamis dilemma, amit az öregekről írsz. A kutya-macska emberi kapcsolatokat, gondoskodást pótol, szorít ki. és ahogy a háziállatokkal bánni illik, szokás, az nagyon rég nem a valós igényeikről szól, sőt, nem is az ember igényeiről, hanem elvárás, nyíratni, kanapéra fölengedni, és a többi. Vagy pl. asztaltól etetni, szabadon futtatni (a tiltás ellenére), gonosz vagy, ha nem teszed.
        Nem igaz, hogy nem lenne senkije. Azért nincs, mert leköti magát a kutyával, az idejét, erőforrásait. Ami mindig könnyű, olcsó megoldás annak, aki magányos ugyan, de nem jó az emberi kapcsolataiban, elmarta a rokonait. Nem is szorul ezek fejlesztésére, megoldja a mindig hálás, kiszolgáltatott, el nem költöző állattal. Egész sokan kutyával nyalatják magukat, és minden, amiről nem beszélünk.
        A háziállattartás mint hájp, kötelesség, kulturális minta igenis sokat vesz el az erőforrásokból, a tudatból, és ijesztő látni a vadhajtásait.
        Nem kell őket antropomorfizálni, és mégis megteszik, beléjük látnak plusz dolgokat, érzéseket, tudattartalmakat, illetve bűnösen pazarló az üzem. Kutyakonditerem, -velnesz, -pszichológus, -fogyókúra, -temető, miközben az embertől és a mesterséges körülményektől depressziós a jószág.
        Mémek és kommentek tömegeiben, magazinösszeállításokban mutogatják a kövér macskákat, de vicces… nem tudom. A pótcselekvés, a torz, nem emberhez méltó, emberit állati minőséggel, istenit emberi minőséggel összekeverő, elfajult, aránytévesztett dolgok nem magyarázhatók a “nevetségig szeretni”-vel.
        De tudom, hogyérzékeny téma, mindenki önigazol. Én is B-nak magyarázom épp, csak elment klotyóra, hogy Tappancs nem annyira gáz, csak ő mindig a bosszúságot látja, kapja belőle, a napok normális folyásáról, a kutyás lét természetes, nem túlhabzó egyértelműségéről nem számolok be.

      • “Azért nincs, mert leköti magát a kutyával, az idejét, erőforrásait. Ami mindig könnyű, olcsó megoldás annak, aki magányos ugyan, de nem jó az emberi kapcsolataiban, elmarta a rokonait. Nem is szorul ezek fejlesztésére, megoldja a mindig hálás, kiszolgáltatott, el nem költöző állattal.”

        És erről egy csomószor volt már itt szó, de persze sosem elég. Így van. “Nem tudom kire bízni.”
        Ráadásul akik az érzelmi igényüket oldják meg állattal a lakásban (figyelem, közéjük tartoztam, szóval tudom, miről beszélek), biztosan távolodni fognak az állat valós igényeitől. Azt fogják mondani, hogy mindent megtesznek, hogy neki jó legyen, de erre én azt mondom, hogy Mitől jó az állatnak 101, step 0: ne tartsd lakásban. Na, hát ennyi. “Felelős állattartás”, ez sokaknak semmit nem mond, etetik vidáman a telepi macskákat, aztán csodálkoznak, hogy nem bírják már a végén kajával. Az fel sem merül, hogy összefogdossa és ivartalaníttassa, aztán visszaengedje, pedig ez a felelős módja a kóbor macskáról való gondoskodásnak. De hát azzal ugye nem lehet cukiskodni. És ha már macskaetetés: agyonnyünyüzött jószág, minden szart megvesznek neki, amire semmi szüksége, csak egy újabb cucc, amit összeszőröz és szétszed, ÉS KÖZBEN kitekattal meg viszkasszal etetik. A viszkaszban még 2014-ben is fel volt sorolva az összetevők között, hogy KOFFEIN. A macskák viszkaszt vennének? Ja, a heroinisták meg heroint. Egyszer nézné végig valaki a szupermarketes macskaeledel-kínálatot felelősállattartó-szemmel, mindegyiknek az összetétel-listája azzal nyit, hogy gabonafélék. Jelzem, a macska fizikailag nem képes megemészteni a gabonát, minden macska “gluténérzékeny”, ami azt jelenti, hogy beteg lesz tőle, püffedt és büdös, és csak még többet eszik, és akkor természetesen mindenki hibás lesz, csak a szerető gazdi nem. Ez konkrétan állatkínzás, mert a lakásban tartott macska nem választhat mást, nem vadászhat magának normális kaját.
        Pazarló, kihasználós, önimádó dolog a városi kisállattartás, mindenki rohadtul meg van magától hatódva, az állatnak meg szar. Az öregek meg összeszedhetnék magukat.
        Szerintem a terápiás állat témája nem ez a tárgykör.
        “kapcsolat az állattal” az emberek imádják azt hinni, hogy az állat ugyanúgy viszontszereti őket. A hörcsög fel se fogja az egészet, a macska a börtönőrének tekint, a kutya meg ugyanúgy néz akkor is, ha szarrá vered. A halat meg hagyjuk. Volt ismerősöm, aki bemesélte magának, hogy őt külön megismeri a hala. Ezek szerencsétlen, hiánytól táplált emberi vágyálmok.
        Az állatmenhelyek meg persze tele vannak, mert “mégse kell”, meg “nem tudtam, mivel jár” (ez a kedvencem), meg szarok az ivartalanításra, úgyhogy simán kikúrom az alomnyi újszülött állatot az autópálya szélére.

      • Állatbarátok állítják, hogy a kutya lakásba való, összebújni, ölelkezni, a kertben elhanyagoltan, magányosan kódorog, elvadul, nem kommunikál, a gazdi a kocsiig menet megpróbálja elkerülni, ne legyen sáros a nadrág. Volt egy ilyen cikk. Nem értem, hogy képes bárki kutyaszőrös ágyban aludni, sőt, olyan szőnyegre lépni. Vagy naponta kefélik, fürdetik, porszívózzák?
        Hja, sokféle ember és attitűd van.
        Tök jó, hogy valaki kimondja ezeket… nem illik.
        Az én kedvencem a facebooktartalomnak és lájkzsarolásnak használt, meghatottan prezentált és állatkínzott jószág (kékre festett szőrrel). Nagyon vicces.
        Oké, neki erre van szüksége, nem lát rá, el kell adnia magát az “állatszeretettel”. De aki ezt látja, annak sem tűnik fel, hogy itt valami nagyon nem stimmel?

      • Most viszem amúgy felelősen oltatni a mienket. Villamos. Idejött egy nő, hogy ehet-e a kutyab… ROPIt. És nyújtja is. “De hát megnyalta a szája szélét!” Ez mennnyire gyerekes már, ő se lát rá, hogy ez az ő igénye. Pofákat vág. Utálom ezeket a helyzeteket. Érezteti, hogy rossz fej vagyok. Mik vannak a fejében? Hazudjam azt, hogy allergiás és belehal, és akkor nyugi van? A múltkor buszon kérdés nélkül buta faszi elkezdte dobálni a Fornettit, na, őt elküldtem a picsába. Én fegyelmezem, hogy nyugi legyen, szót fogadjon, ne egyen sze,metet, lisztes kaját, hízékony is, és én vagyok a rossz fej, ő meg ilyen olcsón, pofátlanul játszadozna, kijátssza, mert “szereti a kutyákat”. A tetves bácsikádat szeresd.
        Nekem idegen ne etesse sós, lisztes szarral a kutyát villamoson, és ne is kérdezze, ez abszurd.

      • SZerintem nem összemosható a divatból meg pótlékként, meg az általad felsorolt okokból való kutyatartás (vagy macska vagy bármi) azzal, ha egy felelős gazda szívből szereti az állatot, akivel él, jól bánik vele, simogatja, beszél hozzá stb

        Azt már régen meghaladta a tudomány is (!), hogy az állatnak nincsenek érzelmei (vannak, a világ etológusai nagy egyetértésben vannak a témával kapcsolatban. Nyilván olyan összetett érzelmek, mint a csalódás, meglepődés, múlton való rágódás, nem jelennek meg állatoknál, de alap érzelmek igen. Tudnak szeretni, lelkesedni, dühösek lenni, szomorúak lenni, gyászolni. A kutyák főleg. Egy intelligensebb kutya érzelmi szintje egy 2-3 éves gyerekének felel meg)

        A nyolcvanas évekig a csecsemőket is érzéstelenítés nélkül operálták, mert azt hitték, olyan fejletlen az idegrendszerük, hogy nem éreznek fájdalmat. Persze az embert ne hozzuk párhuzamba a kutyával, ezzel én is egyetértek, ezt csak a tudomány fejlődésében tapasztalható párhuzam miatt írtam.

        Ami a háziállatokat (kutyát-macskát) illeti: én nem szégyellem, hogy beszélgetek a kutyámmal, megölelem, simogatom, lakásban lakik (napi 10-15 km séta mellett, ami nem mellesleg nekem is nagyon jót tett, mióta ő van), élvezem, hogy érzi a rezdüléseimet, én is az övéit, ezzel együtt pont nem érdekel, mások hogyan bánnak a saját kutyáikkal, amíg nem kínozzák őket. A kutyák képesek a kötődésre, ez egyébként evolúciósan alakult így, mert ez a túlélésük záloga is egyben. Ettől még persze kutyák, és nem emberek, nem előbbre valóak az embernél, ráadásul nekik roppant fontos, hogy valaki “vezesse” őket, tehát a kutyának sem jó, sem lelkileg, sem fizikailag, ha a gazda túlkényezteti, mindent megenged stb. Na de erről Csányinál sokkal okosabbakat és tudományosan alátámasztottakat is lehet olvasni, szóval be is fejezem. 🙂

        Amikor azt írtam, hogy “feláldozzák az életüket”, egyáltalán nem úgy értettem, hogy ők ezt tudatosan vagy kifejezetten értünk tennék, ez csak egy idióma. Arra akartam utalni, amit Vakmacska is ír, hogy egyek vagyunk növényekkel-állatokkal, az univerzum számára nem jelent többet Esterházy Péter, mint egy kóbor kutya (és itt meg kell próbálni nem a kikulturált agyunkkal gondolkodni), még ha ez blaszfémia is egy emberi szájból. Közben persze számomra nem kérdés, hogy ember vagy állat (nyilván EMBER!), de ha globálisan gondolkodom, a bolygónak pl sokkal jobb volt, amíg az ember nem jelent meg rajta.

        Ennek a mentén amúgy tök természetes, hogy a ragadozók megeszik a nem ragadozókat, ahogy a legnagyobb csúcsragadozó, az ember, kb mindent megeszik. Az erkölcsi dilemma nem ott van, hogy megeszed-e (és ezért is hibás a vegán érvelés szvsz), mert az, hogy megeszed, természetes. Az erkölcsi dilemma szerintem abban van, hogy megadtad-e a tiszteletet annak, amit megeszel (emberi értelemben ez számomra annyit jelent, hogy szenvedett-e életében az állat, amit megeszek), illetve hogy rálátsz-e arra, hogy az ipari állattenyésztés mekkora teher a bolygónak.

        Amit a növénytermesztésről írsz, az nagyon így van, csak közben van itt egy apróság: a kurvára környezetszennyező, és minden szempontból káros ipari növénytermesztés kétharmada nem más, mint takarmány…. Tehát az állattenyésztést szolgálja.

        A bolygónak amúgy – és ez nagyon fasiszta lesz, és egyáltalán nem az én véleményem, és nem is kívánom, hogy így legyen – az lenne a legjobb, ha élne a Földön max 1 milliárd ember, kisközösségekben, akik maguknak termelnék meg azt, amire szükségük van. De ez a városi kultúrát mint olyan, ki is zárná.

        Ahhoz pedig már hozzászoktunk… Igényeljük, keressük, fizetünk érte, kell nekünk – az értelmiségnek nevezett rétegnek mármint.

        És még egy gondolat, ez nagyon személyes benyomás: én igazán boldog embert csak olyat láttam, aki a természettel valamilyen módon kéz a kézben él. Én nem tudnék így élni, nem tudnám nélkülözni a színházat, a nyüzsgést, a kiállításokat, a mozit, egy csomó mindent. SZerintem az igazi nyugalomhoz szükséges, hogy tiszteljük a környezetünket, legyen az növény vagy állat. És ettől nem érzem magam infantilisnek. 🙂

        Megj.: a kutyám jelenléte nagyon sokat javít a mentális hogylétemen egyébként, pedig van családom. Talán úgy tudnám megfejteni a kutyás lét nagy rejtélyét, hogy a kutya nem vár tőled semmit, csak hogy az alap igényeit kielégítsd. De igazából még ezt sem várja el, egyszerűen egy érzelmekkel, szívvel rendelkező gazda megteszi. Azután, hogy egy családban te csak egy funkció vagy, amiről egyébként Te is tök sokat írtál, szóval az után, hogy te anyagép, feleséggép, takarítógép vagy a saját családodban, egy kutya nagyon plasztikusan meg tudja mutatni, hogy ki is vagy te a gépségeid nélkül. Nekem nem csak túlélni segít, hanem az új életemet megszervezni is. De persze ez nem általános, hanem csupán privát megjegyzés. 🙂

      • Szó nincs szégyenről… ne viccelj. Nem kell magyarázni, van, aki ilyen. Nekem most elég régóta meló, macera, feladat.
        Ma átírattam a csipen a telefonszámot, mert idegbeteg nő volt, akit mondig felhívtak, mikor megszökött a dög…
        “a divatból meg pótlékként, meg az általad felsorolt okokból való kutyatartás (vagy macska vagy bármi) azzal, ha egy felelős gazda szívből szereti az állatot, akivel él, jól bánik vele, simogatja, beszél hozzá stb” nincs éles határ, előbbiek utóbbiként definiálják magukat, senki nem ismeri el, hogy nem őszinte, nem saját az “állatszeretet”, lásd ezt a szerencsétlen, amúgy idős korban nagyio mellől elhozott Bundiboyt. A nagy érzelmeskedés tök nyomasztó, főleg ha kötelező. Voltak életszakaszaim, jellemzőbben a sérült korszak, amikor én is így voltam a kutyával… nem lehet emberpótlék, nem erre való. Ssokakon látom, hogy érzelmileg nem őszinte, nem kiteljesítő, konfliktusos, de fel nem vállalt szitukban bújnak bele a pótlékkutyába, akit persze “őszintén szeretnek”, a világ pénzét ráköltik, dekorálják, van, hogy fenntarthatatlan, szenvedős állapotokat hosszabbítanak meg önzésből és szentimentalizmusból, eközben nem és nem ivartalanítanak, mozognak rendesen vele…
        “Azt már régen meghaladta a tudomány is (!), hogy az állatnak nincsenek érzelmei (vannak, a világ etológusai nagy egyetértésben vannak a témával kapcsolatban. Nyilván olyan összetett érzelmek, mint a csalódás, meglepődés, múlton való rágódás, nem jelennek meg állatoknál, de alap érzelmek igen. Tudnak szeretni, lelkesedni, dühösek lenni, szomorúak lenni, gyászolni. A kutyák főleg. Egy intelligensebb kutya érzelmi szintje egy 2-3 éves gyerekének felel meg)”
        Bocs, ez cinikus, de: és…? Mi következik ebből? Eleve: mit cáfolsz, ki mondta, hogy nem így van, ki ne tudná? És ha még bonyolultabb érzelmei lennének, akkor okés-e, hogy teljesen az emberre van utalva, aki visszaélhet vele? A ráutaltság és az üzem pazarló volta a probléma.

        Nem arról írok, hogy nincsenek érzései, mindegy neki, hanem hogy ebből, hogy érző lény, nem sok minden következik. Sok érző lényt szarunk le, ellenük létezünk, rivalizálunk velük. Mondjuk annak, akit nem érdekel a kutya vagy nem hatja meg, mit jelent ez?

        “te anyagép, feleséggép, takarítógép vagy a saját családodban” az állat erre nem megoldás, rettentő szomorú, ha így van, és nem eleven, lelkes az emberi kapcsolat. Én tuti nem tűrném ezt. és mivel komolyan veszem mind magam, mind őket, méltányolnak a gyerekeim, nem vagyok megalázva.

      • Tök értem, amit írsz, a legtöbb dologban én magam is így gondolom. Főleg ez:

        “a divatból meg pótlékként, meg az általad felsorolt okokból való kutyatartás (vagy macska vagy bármi) azzal, ha egy felelős gazda szívből szereti az állatot, akivel él, jól bánik vele, simogatja, beszél hozzá stb” nincs éles határ, előbbiek utóbbiként definiálják magukat, senki nem ismeri el, hogy nem őszinte, nem saját az “állatszeretet”.

        Emiatt rengeteg állat szenved feleslegesen, és az állat természetesen, ahogy mondod is, remek alkalom az önigazolásra. Minden téren.

        A nagy érzelmeskedés az állatok felé sztem normális érzelmű emberek közt nem kötelező. Nem elvárás. Ha elvárás, ott nagy baj van. Ha vki az alapján ítél meg egy másik embert, hogy egy állathoz hogyan áll hozzá, ott is nagy baj van. Az, hogy milyen viszonyban vagy az állatoddal, legyen az gekkó vagy kutya, macska vagy hörcsög, szvsz magánügy. Ezt tiszteletben kell tartani – amíg állatkínzásról nincsen szó, mert az már közügy és BTK.

        “Bocs, ez cinikus, de: és…? Mi következik ebből? Eleve: mit cáfolsz, ki mondta, hogy nem így van, ki ne tudná? És ha még bonyolultabb érzelmei lennének, akkor okés-e, hogy teljesen az emberre van utalva, aki visszaélhet vele? A ráutaltság és az üzem pazarló volta a probléma.”

        Persze, hogy az emberre van utalva. Ez nem “okés” és nem “nem-okés”, ez egyszerűen csak így van, egy tény. Nem erkölcsi kategória. Az, hogy az ember ezzel visszaél, akár így, akár úgy, az viszont már igenis erkölcsi kategória. Beleértve ebbe a divatolást, a túltenyésztést, a szaporítást, a túlkényeztetést, a nem ivartalanítást (“jajjj, hát szegány kutyus, hát te mit szólnál ha a te golyóidat vágnák le??”), de beleértve az éheztetést, láncon tartást, út mellett kirakást is. Egyik kínzás sem kisebb vagy nagyobb a másiknál. Ez mind állatkínzás.

        Az üzem azért pazarló, mert az állattartó emberek nagy részének fingja sincs az állatokról. Sem az igényeikről, sem az érzelmeikről, sem a kommunikációjukról. Állat nem való mindenkinek. Az állatot lehet nagyon szeretni, és kell is. De ez csak akkor működik, ha a gazda ismeri és tudja az állatot, legyen az bárány vagy kutya, gekkó vagy macska. Ha a gazda sem többet, sem kevesebbet nem ad, mint amit az adott állat igényel. És igen, a háziasított állatok a szeretetet is igénylik. Legalábbis jobban működnek, ha szeretik őket. Mert a gazdára vannak utalva, és ezzel semmi baj nincs. Minden gázos dolog a gazdától szokott eredni, sosem az állat a hibás. (Ld: elkényeztetés, határok ki nem jelölése kutyánál pl, felelőtlenség, póráz nélkül sétáltatás – kurva sok bosszúságom van más kutyások felelőtlenségéből; tudnám sorolni.)

        “Mondjuk annak, akit nem érdekel a kutya vagy nem hatja meg, mit jelent ez?”

        Semmit, és nem is szükséges, hogy bármit is jelentsen. Annak nem kell állatot tartania, ennyi.

        “az állat erre nem megoldás, rettentő szomorú, ha így van, és nem eleven, lelkes az emberi kapcsolat. Én tuti nem tűrném ezt. és mivel komolyan veszem mind magam, mind őket, méltányolnak a gyerekeim, nem vagyok megalázva.”

        Nem is azt írtam, hogy megoldás az állat. Azt írtam, tökre személyesen, hogy az új életem megszervezésében – amit egyedül és magamtól kezdtem el – sokat segít, hogy van valaki (nekem az állat az valaki, de ez személyes, elfogadom, ha másnak nem így van), aki megkönnyíti a nehéz időszakokat. Nem rá alapozok, nem ő az egyetlen kapcsolatom, de ő nekem mégis valaki, aki szeret és tökmindegy hova megyek, jön utánam, és attól érzi jól magát, hogy én vele vagyok. Ez jó érzés.

        Hogy közben a volt férjemmel, a gyerekemmel és a szerelmemmel mit küzdök, az már nem kutya-kérdés. De ettől még segít a kutya.

        Többek közt abban is, hogy akit a kutya az első perctől utál, azt nagy eséllyel én is utálni fogom pár napon belül, mert mindig kiderül, hogy a kutyának igaza van. 🙂

      • Nem kötelező? Még jóhogy.

        Én mégis úgy látom, az érzelmeskedés elvárás, rohamosan terjed a közösségi médiában, verbális és fotózási, egymástól eltanult mintákkal, a kutyusos de-drága-hogy-szétrágta-a-cipőmet, szinte-megszólal stb., az elvárás, hogy más is cukinak tartsa, érdekelje, simogassa, ajnározza, hosszú percekig kell ezt hallgatni, nézegetni a fotókat.
        És egy állat a túlszeretet ellen nem tud védekezni, fellázadni, elmenekülni.
        A visszafogott, állatot helyén kezelő gazdi kicsire húzza össze magát, szinte ciki. Hát nem szereted???
        A normális jelző mint “helyes”? Fogalmazz pontosabban. “Az állatot lehet nagyon szeretni, és kell is.” ??? Tehát mégis kötelező.

        “akit a kutya az első perctől utál, azt nagy eséllyel én is utálni fogom pár napon belül, mert mindig kiderül, hogy a kutyának igaza van.” ez nagyon veszélyes játék. Lehet, csak a kutyákat nem szereti. Ami lehet sértő a lelkes gazdinak, na de ne már, hogy csak ez alapján mérjük az emberek értékét. Te is írod: “Ha vki az alapján ítél meg egy másik embert, hogy egy állathoz hogyan áll hozzá, ott is nagy baj van.”

        Ha a kutya, vigasz és pótlék, az is éberséget igénylő helyzet. “Legalább ő szeret”, persze, hogy szeret, nem nagy teljesítmény.

        Szerintem vannak fokozatok állatkínzásban, a bírói gyakorlatban is. Kutyát olykor kényszerűségből megkötünk, bezárunk, szájkosarazunk, korlátozunk.

      • “a gazdára vannak utalva, és ezzel semmi baj nincs” de igen, mert kiszolgáltatott, néma. Nem tud tiltakozni az ellen, hogy poénból kékre festik a szőrét. Játékszerré válik. Nagyon sok zavaros ember van.

      • “Mondjuk annak, akit nem érdekel a kutya vagy nem hatja meg, mit jelent ez?”
        Semmit, és nem is szükséges, hogy bármit is jelentsen. Annak nem kell állatot tartania, ennyi.

        A konfliktus abból ered, hogy ráerőltetik, muszáj reagálnia. Legjobb barátom edzője a konditerembe viszi mindig a kutyát, az odaszalad, ráfekszik az edzőszőnyegre, nyáladzik. És csúnyanézés van, amiért ő ezt nem kedveli, nem akarja simogatni, nem kér belőle.

        Múlhatatlan érdemű olvasó: Hozhatom a kutyát? Még olyan kicsi, nagyon kötődik, nem bírja egyedül. Étterembe, egy irodalmi estre. Nem zavarta, hogy ezzel a kutya elvonja a figyelmet, nyálaz, összeugrál, feltűnést kelt. Nagyon önzőek tudnak lenni az emberek. (Nem jött végül.)

      • “nekem mégis valaki, aki szeret és tökmindegy hova megyek, jön utánam, és attól érzi jól magát, hogy én vele vagyok” szerintem ez probléma, azért van magyarázkodásíze anak, amit írsz (“nem ő az egyetlen kapcsolatom” ??? az nagy baj lenne) Könnyű az, ha egy állat szeret… de ő mindenképpen szeret, ezért nem ér.

      • A minap, iskolából hazafelé sétálván kolbászt rágcsáltam, és a karom magam mellett lóbálva egyszer csak azt érzem, hogy valami meleg és nedves ér hozzám, és taszajt egyet a kezemen.
        Három fiatal ért mellém, három keverék kutyával, a szélső pedig nagyon kedvesen, de határozottan kivette a kezemből a neki szemmagasságban himbálódzó cérnakolbászt 😀 😀 😀
        Hát ennyit tudnék hozzáfűzni a témához, miközben az imádott keverékem az embernél maradt Shakespeare földjén, és kurvára hiányzik a bolondos kis pofája. Játékos, rendszerességre szoktató jószág, ami egyébként szerintem gyerekstátuszban volt nálunk.

        (a répák érzéseiről és az emellett bolygónyi méretűre növelt embergyűlöletről meg nem tárgyalok senkivel, ahogy a farhátat drágálló, macskát krémtúróval dagadtra etető kisnyugdíjasról sem)

      • “És igen, a háziasított állatok a szeretetet is igénylik. Legalábbis jobban működnek, ha szeretik őket. Mert a gazdára vannak utalva, és ezzel semmi baj nincs.” – Én ebben tudnám megragadni az alapvető ellentmondást, amit az effajta érvelésben látok. A kizárólagos függő helyzet a probléma. Az állatnak nincs szabadsága, és semmi köze többé a természethez, akkor se, ha napi 20 km-t sétáltatják, mert azt nem ő dönti el, hova mennek, és tájékozódni is csak azokon az útvonalakon tanul meg, amerre elviszik. Nézzünk már meg egy juhászkutyát, annak milyen viszonya van gazdával, többi állattal, környezettel. Láttatok már lakásban tartott juhászkutyát a saját tengelye körül pörögni, mert a vérében lenne a nagy-nagy körök futása, de ötven négyzetméteren vagy városban, pórázon nem teheti meg? Szerintem nagyon szomorú látvány.
        Na, és emellett az, hogy az ilyen módon tartott állat igényli a szeretetet, teljesen egyértelmű, a másik lehetőség ugyanis az lenne, hogy totális függő helyzetben van és utálják. Persze, hogy jobb, ha szeretve van. Arról nem is beszélve, hogy mivel nem tudja mással elfoglalni magát, unalmában ölbe mászik meg kapcsolatot próbál felvenni. Akár agresszíven, mert neki nincs meg az a lehetősége, hogy ha most nem foglalkoznak vele, akkor elmegy szaladgálni.
        Ezek tények, ezek “ellen” az nem érv, hogy de milyen jót tesz az embernek az állat társasága. Lehet, de attól még nem lesz rendben lakásban tartani, aztán haragudni, ha bepisil. Aki lakásban tartja az állatot, annak vagy el kell bírni a kognitív disszonanciát, ami ezzel jár, vagy önigazol és megsértődik.

    • Csillagmarha, en egyetertek, mas (erkolcsileg jobbnak erzem) a haztaji allattartas, mint az ipari. Valoszinuleg nem tudna ennyi embert eltartani, de kik “feleslegesek”? Ez egy lehetetlen kerdes. Egy biologus ismerosom szerint az emberek nagy valoszinuseggel elhetetlenne teszik a bolygot nemsokara. De csak maguk (es meg parezer faj szamara). Mikrobak, bakteriumok es hasonlok vigan ellesznek majd itt utanunk is. Ot ez megnyugtatja, engem nem nagyon.

    • Kicsit a
      gressziót érzek, amit nem értek, mert szerintem nem adtam rá okot.

      A kutya mint olyan, évezredek alatt háziasított állat, és nem azért van ránk utalva, hogy mi visszaéljünk vele, hanem azért, mert a genetikája több tízezer év alatt úgy alakult, hogy elkezdett kötődni az emberhez. Ez a túlélésének záloga : a kötődés.

      Ezért aztán bizonyos vonásokat megőrzött a farkas ősöktől, másokat meg nem. Egy kutya, ha csak úgy ki van baszva a határba, és nincs neki hova hazatérni, akkor szenved. Ugyanúgy, mint ahogyan szenved, ha nincs tere szaladgálni.
      A kutya nem vadállat.

      A kutya háziasított állat. Vad volt valaha, de évezredek óta nem az.

      Én azt érzem, hogy hiába ismerek el mindenféle álláspontokat, mégis rám van támadva és hülyének vagyok nézve csak azért, mert szívből szeretek egy állatot.
      “Magyarázkodásnak” aposztrofálod, amikor írom, hogy nem az állat az egyetlen kapcsolatom. Nem magyarázkodás, egyszerű tény, de azzal, hogy rásütöd a magyarázkodás bélyegét, engem máris elhelyeztél egy koordináta-rendszerben, amit amúgy te alkottál. Ezzel nincs baj, csak mondom, hogy mit érzek.

      Nekem az állatok különleges kapcsot kínálnak a nagyobb és magasabb intelligenciákhoz. Nem vetítem ezt senkire, nem vérom el, hogy bárki egyetértsen.

      A másik, hogy nekem évek óta gyanús mindenki, aki nem viseli el az állatokat. Erőszakolom magamra a megértést, és nem is szólok egy szót sem.

      De sokat elmond az egyénről az, amit az állatokról gondol.

      • “Én azt érzem, hogy hiába ismerek el mindenféle álláspontokat, mégis rám van támadva és hülyének vagyok nézve”
        Ki csinálta ezt? Miért használsz ennyire nyakatekert szekezetet?
        Annyi van, hogy nem értenek veled egyet. Részletesen válaszolnak. Deal with it.
        Túlzás, amit írsz, nem nézlek hülyének. Szerintem az a gond, hogy jelen életedben, megoldatlan dolgok között pótlék és vigasz az állat, és ezt véded, ezért nem vagy elfogulatlan. illetve egy kicsit nem érzem sajátnak az álláspontodat, pont ez a divat, hogy jaj, az állat így-úgy, nekimi jár, ő milyen okos, eközben romokban vannak az emberi kapcsolataink. Ítélkezés van benne, vagy annál enyhébb, normatív jelleg, hogy mit kéne csinálni, meg az állatnak mi jár. Attól függ, mit ír a kommentelő, a sima jóindulat nem elég. Én nagyon nem szeretem a te-fajta, elkenős érvelést. Nem az embert nézem, hanem a témát.
        “Nekem az állatok különleges kapcsot kínálnak a nagyobb és magasabb intelligenciákhoz. Nem vetítem ezt senkire, nem vérom el, hogy bárki egyetértsen.”
        Szerintem ebben burkolt fölény van, nem tetszik.
        “De sokat elmond az egyénről az, amit az állatokról gondol.” Ööö. Én mást.
        Csak a saját értékeim, koordinátáim között tudlak elkhelyezni. Viszont gondolkodós vagyok, nem vagyok elfogult, nem veszem át készen a gondolatokat.
        Ne haragudj, és tartsunk szünetet.

  15. Az, hogy nem kell otthon főzni, ne főzz magadnak, az valamiféle életszínvonal-mutató. Azaz minél többet tudsz kiszervezni, kiszervezve megengedni magadnak, bizony annál jobban élsz. Ez legalábbis a percepció. És véletlenül sem az van a fejekben, hogy ez kompetencia, önállóság, autonómia. Nyilván van, ahol az életvitel inkább kizárja, mint lehetővé teszi azt, hogy a főzés-nem főzés választás lehessen. De tényleg hajmeresztő, hogy ahol lehetne, ott fel sem merül, mert szinte szegénységi bizonyítvány otthon főzni, ezzel pepecselni. Gyakorlatilag senki nem kompetenciaként, lehetőségként éli meg. Pedig nagyon autonóm és szerintem ez a fajta önjáróság is javítja az életminőséget több szempontból is. Iszonyú lehangoló kidobozolni mindig a készt és bedobni a mikróba. És ez persze gurul tovább, a gyerek megteríteni sem akar, cipőfűzőt bekötni sem, de tenniszezni tanul. Persze járjon drámára, de tudja már megkenni a szendvicsét stb. … és akkor hol van innen a főzés?!
    Gyakori élményem beszélgetésekből, hogy főzni ciki, főzni alantas, főzni időzabáló. Az utóbbin lehet elgondolkodni, de igazából szervezés és spontaneitás kérdése. Az mindenképpen jó viszont, ha a tipikusan 2 felnőttből nem egyre marad mindez, ami ezzel jár, vagy nagyobb gyerekkel már ők is résztvevők.

    • Főzésnek nem nagy jelentőséget tulajdonító nők között nőttem fel, akik másrészről mind független, saját örömeiknek élő életet éltek anyaként is. Nekem valószínűleg emiatt már gyerekként összeforrt a nőként nem (jól) főzés,ennek túl sok jelentőséget nem tulajdonítás a szabadsággal, önjogú létezéssel. Közben tudom, hogy ez nem ilyen bináris dolog, de ez a reflexem – és nem is sok ennek ellentmondó életet láttam eddig élőben. Persze a fő üzenetük nem az volt, hogy ne főzz, hanem hogy ne ragadj bele szerepekbe. Ha történetesen szerettek volna főzni, akkor sokat csinálták volna, de nem szerették, ezért gyorsan intézték el vagy kiszervezték (ahogy a férfiak is csak azzal foglalkoznak a szabadidejükben, amit nem tudnak vagy nem akarnak kiszervezni, csak rajtuk ezt kevesbé kérik számon). Menzakaján nőttem fel, este pedig mindig hideget ettünk, és most így élnek a gyerekeim is. Én a saját ismerőseimen nem azt látom, hogy ciki lenne mostanában a főzés, tök nagy hájp van körülette. Próbáltam én is lelkesebb lenni a GYES alatt, de igazi megváltás volt, mikor végre intézményekben ettek a gyerekeim, én pedig a munkahelyemen. Néha lelkesen főzünk, de ha mindennap kellene feladatszerűen, robotnak élnénk meg, nem autonómiának ,és a nemfőzésünk emiatt nem presztízskérdés, egyszerűen szeretjük másra fordítani a munkán kívüli időnket. Különben az urbanizált életben szinte mindent kiszervezünk szakembereknek, amire van pénzünk és nem szeretjük megcsinálni – nem építünk házat, nem termelünk élelmiszert, nem tudjuk előállítani a saját használati tárgyainkat, ruháinkat. Miért pont a főzés lenne más? Én pl. élelmiszert termelni történetesen szeretek, nem szervezem ki teljesen, de megértem, aki meg nem és inkább megveszi a paradicsomot a boltban, minthogy megtemelje magának.

      • Izgalmas az nagyon, ki, mit miert el meg onjogu letezesnek es milyen hatterrel foleg.
        Annak, hogy valamit a sajat erdekedben es javadra a sajat kezeiddel vegzel (es nem penzesitik) szamomra van valami egesz kulonleges ize, hozadeka. Lehet azert, mert valaszthatom, hogy megcsinalom, lehet azert, mert amugy minden, munka, egyeb kiszervezesek olyan absztrakt es eltavolitott, elidegenedett tolem es fikcio ehhez kepest. Es annyira olyannak is erzem az urbanizalt letet, hogy nincs benne tapinthato, atelheto kapcsolat tul sok mindennel, aramvonalas es steril es semmi erdemi kozunk hozza. Azt is latom, hogy a praktikus eltavolodas attol, hogy a magunk szamara ket kezunkkel igenis kepesek vagyunk megcsinalni egy s mast, igenis elvesz mindenkitol valami lenyegest, valahogy a kompetenciakon es a kompetensnek erzem magamon felul valamifele zamatat is a mindennapi egyszeru tenykedeseknek. Es amugy a sok-sok penzert vett ennek-annak az az ara is megvan, hogy eleg lutri, foleg ha mar eppen a taplalekrol van szo. Nehez ezt atadnom, azt hiszem.
        Meg aztan a kiszervezesnek vannak szintjei. Ez a fozes pld. annyira banalis es egyszerre kezenfekvo, magatol ertetodo szamomra, hogy fel sem merul. De persze ott mas, mindjart, ahol errol mindenkinek az ugrik be, hogy csak anyak dolga.

      • Teljesen ertem ezt a reszt, hogy jo a kezzelfoghato es azzal ezzel jaro oromot is. Csak en ezt a fozesben nem eltem meg, amikor rendszeres feladat volt, pedig probaltam ilyen szellemben hozzaallni. Ahol megelem az oromot: pl. fizikai munkak a kertben (a kemenyket is szeretem, nem csak a pepecselest), egyszerubb lakasfelujitasi munkak es a fozes is, mikor nem mindennapos. Nalunk kulonben nem default, hogy en fozzek mindig, de nekem a minden masnap is sok lenne. Azert irtam a rokonaimrol, mert lehet, hogy kondicionaltak is erre a hozzaallasra, nem tudom, mennyire genetika es mennyira tanult dolog.

      • Foleg tanult lehet szerintem is, kapcsolodik a fozes (es mas hagyomanyos noi feladatok) hatterbe szoritasahoz egy ilyen pozitiv feminista narrativa a csaladban, hogy ez teszi lehetove, hogy bizonyos dolgokat a nok megtegyenek. Viszont sokmindent megis maskepp csinalok, mint ok, lettek eleg klasszikus “noi” hobbijaim pl. Azert gondolom, hogy a fozesi averziomat megtamogatja talan egy kis genetika is.

      • Foleg tanult lehet szerintem is, kapcsolodik a fozes (es mas hagyomanyos noi feladatok) hatterbe szoritasahoz egy ilyen pozitiv feminista narrativa a csaladban, hogy ez teszi lehetove, hogy bizonyos dolgokat a nok megtegyenek. Viszont sokmindent megis maskepp csinalok, mint ok, lettek eleg klasszikus “noi” hobbijaim pl. Azert gondolom, hogy a fozesi averziomat megtamogatja talan egy kis genetika is.

      • Hogy lenne már genetika a nem főzés? Bocs, de ez röhejes, kb mintha azt mondanám hogy genetikusan szeretek sminkelni. Ha anyáinknak nem is, de nagyanyáinknak olyan természetes volt az étel készítése (vagy minimum a személyzet felügyelete főzés közben) mint a levegővétel. Ez kényelmeskedés, jólét, döntés, nagyon maximum tanult dolog.

      • Nekem az apai, falusi nagymamám rutinból sütött-főzött a családra, tradicionális dolgokat, úgy, ahogy tanulta (az ettől eltérő dolgokat gyanakodással nézte, megszólta, kinevette), elég jól és nagyon hatékonyan. Apám alapdolgokat eltanult tőle (főleg a húsételeket), jó érzékkel főzött, ha kedve volt hozzá, de ő kísérletezni is szeretett. Inkább lázadó volt, mint hagyománykövető, kíváncsi is, meg és első generációs értelmiségiként kicsit sznob is, büszke volt arra, hogy ismer mindenféle “egzotikumot”. A városi, értelmiségi nagymamám nyugdíj előtt alig főzött, iskolai, munkahelyi menzán evett a család, vacsorára meg hideget, nála is volt valószínűleg ebben egy ilyen emancipációs vonal is, de nem is volt az az alkat, aki szeret anyagokkal bíbelődni, meg volt benne egy aszkétikus vonás is, számára a spórolás meg az “egészséges étkezés” fontosabb volt, mint a jó ízek és a mások jóltartása. Így anyukám nem sok mindent tanult meg otthon, viszont ahogy visszaemlékszem, a gyerekkoromra, szakácskönyvből nagyon szeretett főzni hétvégenként, és elég jól megtanult magától ( de nálunk se volt napi szinten főzés, csak a hétvégén, vagy ha néha apám csak úgy nekilátott valaminek). Aztán mikor a válás után a nagymamámnál laktunk évekig anyuval, ment az állandó huzavona a konyha körül, hogy ki főz és mit, nagymamám elismerte, hogy a lánya finomabbakat főz, de mégis szerette felügyelni, mit és hogyan csinál az “ő konyhájában”. Én a hwtvenes-nyolcvanas években így úgy nőttem fel, hogy nem a nő dolga főzés, de jó dolog, ha az ember ért hozzá, és tud legalább a saját szája íze szerint főzni. Én is inkább autodidakta voltam, komoly háztartást sose kellett vinnem, voltak nekem is szakácskönyvből főzős időszakaim, aztán inkább ötletmerítésre használom őket, meg minimalista stílusban rögtönzök. Ez órészt tanult viselkesés, kicsit alkati. Annyi biztos, hogy a nőknél sokkal jobban meghatározza a szerepelváráshoz való viszony azt, hogy szeretnek-e főzni, mint a férfiaknál, de van biztos valami genetika is benne (fogékonyság ízekre, illatokra, mennyiségérzék, ügyesség, szervezőkészség). Meleg ismerőseimnél érdekes megfigyelni, hogy a háztartási feladatok felosztásában menniyvel egyértelműbb, hogy megbeszélik, ki miben jobb, mit szeret inkább vagy mit utál kevésbé, épp ki ér jobban rá, kevésbé lesz nyűg a főzés (persze ilyenből én csak kétszemélyes háztartásokat ismerek és abból általánosítok ). A skandinávoknál egyébként már a hetvenes években tanultak főzni a suliban fiúk-lányok, a kedvesem gyerekei meg a cserkészeknél is főznek közösen (itt ez nem annyira vallásos jellegű mozgalom már amúgy).

      • Devorah, a szivesen/lelkesen fozesre gondolok. Es volt falusi nagymamam, es mar o sem volt lelkes, de persze neki nem volt valasztasa.

      • Ma már nem olyan bonyolult örömmel főzni, indukciós tűzhelyen, hűthető minden, vannak gépek. Persze, hogy a paraszti életben fárasztó volt. De kiadni a kezemből a döntést, mit eszem? El nem tudom képzelni. Nem szeretek főzni, ahogy fogat mosni vagy felöltözni sem. Nem ételkölteményekre vagy ízekkel való kísérletezésre gondolok.

      • Egyebkent nem a fozes az egyetlen, amit en mar alig vagy egyaltalan nem csinalok es a nagyanyaimnak termeszetes napi rutin volt. Ha van valasztasi lehetoseg, az egeszen mas helyzet, mint amikor nincs.

      • Egy tevekenyseg iranti erdeklodes vagy tanult vagy orokolt. Szerintem az en nem szivesen fozesem foleg tanult, de lehet, hogy orokolt is, ennyiben genetika. Nem ertem, hogy ez a gondolat miert ilyen furcsa. Az erdeklodesi korok, fogekonysag oroklodhetnek is, nem?

      • Szerintem ez nem ugy oroklodik, mint genetika. (Utobbit is egyebkent a kornyezet kapcsolha be es ki.) Ezek a “hajlamok” inkabb ugy “oroklodnek” mint kitettseg, ha ez vagy amaz jelen van egy csaladban jellemzoen es tartosan, akkor nagyobb esellyel te is, atveszed, de ezt inkabb tanulasnak neveznem.

  16. Millefolum, ez tuti nem genetika. Látok mindenre ellenpéldát: olyan családot, ahol mirelit és gyorskaja van otthon, pedig a nagymama jól főz és olyat is, ahol a nagyszülők egészségtelenek, nem mozognak, cigiznek, a barátnőm meg szinte naponta főz, egészséges nasikat készít a gyerekeivel közösen, s még tévéjük sincs.

  17. Tinidal, fent ugy kezdtem, hogy eros csaladi minta a nemszivesenfozes, a genetika mint mellekszal kerult be. En halas vagyok ovinak, munkahelyi kantinnak, az eletunk beosztasanak, hogy tudunk jot enni hetkoznap napkozben hazon kivul, ehhez kepest masodlagos, hogy miert nem szeretne egyikunk se minden nap fozni (csaladi minta? feminsta ideologia? lustasag, nemtorodomseg? akarmi). Meg lehet, hogy valtozunk, most igy mukodik jol a csaladunk.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.