szereted a gyerekeket?

A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.

31 thoughts on “szereted a gyerekeket?

  1. Nem szeretem a gyerekeket. Ha valamelyiket mégis,azt önjogán,nem a gyereksége miatt. Inkább annak ellenére,ha már korrekt akarok lenni. Amióta a sajátom oviba jár (és ennek még csak 4 hete),kifejezetten viszket a tenyerem…mit szeressek azon a gyereken,aki nem tud elmenni az enyém mellett úgy,hogy valami apró genyóságot nem művel.
    Mások kisbabáinak szagolgatásától meg ölelgetésétől meg egyenesen lever a víz.
    Persze ezt nyilvánosan kimondani durván nem pc sajnos,pedig szerintem az emberek döntő többsége pontosan így van ezzel.

    • En kimondom es szornyulkodnek. Mit nem lehet imadni egy kisbaban? A kisbabakkal kapcsolatban kozombos vagyok, ha valamelyik aranypsabb elmosolyodok, de bugyurgatni, azt mar nem. Tanitok, vannak gyerekek akiket jobban kedvelek vannak akiket kevesbe vagy egyaltalan nem. Ettol fuggetlenul mindenki tisztesseges banasmodban reszesul. Akiket kedvelek a szemelyiseguk miatt kedvelem. Sokszor az agyamra mennek, pont amiatt amit te irtal is a bejegyzesben. Ez teljesen rendben van szerintem. Azert mert az illeto gyerek meg lehet elkepsztoen idegorlo, zavaro, akkor is ha nem genyo. A nyavogas, visitas a tobbiek csesztetese, kibeszelese stb egyaltalan nem elvezetes resze az egesznek. Tobbszor probaltam elkepzelni, hogy milyen felnott lesz majd beloluk, de leszoktam rola mert ebben van egy nagy adag eloitelet is. Sokat valtoznak amugy is es gyakran a gyerekkent diszno kolokbol jo fej es egyenes felnott valik, mig a jelenseg forditva is igaz, valaki meg ugy marad vagy ugyabbul.

    • Hát, genyóság vagy nem, amikor még nem volt gyerekem, én sem szerettem a gyerekeket.
      Most szeretek, kettőt, a sajátjaimat.
      Még barátok gyerekeit sem, elviselem , esetleg kedvelem. Szeretni elég a sajátomat.
      Amikor hallom a gyerektöl, hogy Á már megint megcsapkodott, megrázta a fejem, akkor szólok az óvónőnek, és kérem, figyeljen oda. Ez ma volt. Megláttam a gyereket, és értettem. (Enyhén auti)
      De nem dolgom, hogy túlságosan empatikus legyek, őt az enyém elé helyezzem, legyenek szivesek rendezni a dolgokat. Figyeljenek oda.
      Óvónéni meg, hát sajnos, ilyen, de van, hogy szeretetből csinálja. Izé…
      Elvagyok a gyerekekkel, némelyik jófejet tudom is kedvelni.
      A sajátjaimat is reálisan látom, tudom, hogy a fiam pl kurva hisztis, néha ugy őrjöng, mint egy vadállat. Néha nehéz szeretni. Néha genyóságot csinál, csak hogy szivasson. Otthon öngmaga lehet, és hát az is. 😂
      De ember, emberként tud viselkedni a közösségben, és érték ott ő.
      Na suliba nem fogunk itt menni, az már biztos. Az tökmás szitu.

  2. Megint nagyon felszabadító ám, amiket írsz!

    Pont ma gondolkodtam el azon, hogy most engedem el a “mindenki érezze jól magát az órámon”-kényszert. Alapvetően zavar, ha nem minden gyerek (kamasz) megy ki jókedvűen az óra végén, de lehetetlen mindenkinek a kedvében járni, pedig én nagyon “szeretem a gyerekeket”, sokkal jobban el tudom viselni őket, mint a felnőtteket. De nem KELL szeretnem, nem KELL kielégítenem az igényeit, nem nekem kell tenni róla, hogy jól legyen. Nekem csak az a feladatom, hogy jó hangulat legyen, tanulni lehessen, figyelni lehessen, ne unjuk egymást halálra. De a sunyi, alamuszi gyereket leszidom, ma pl őszintén kifejeztem undorom, mert második éve akarja megúszni a dolgozatokat, úgy, hogy a többiek vérét szívja. Meg is döbbent rendesen. Egy másik kislánynak (16 éves) részletesen elmondtam, miért nem javíthat (mert ellógta a felelést, adott magának két extra napot, és meg volt sértődve, hogy a szar felelete után miért nem mondhatja még egyszer el a tételt). Nem akarok megmondó ember lenni minden osztályban, de a gimi talán az utolsó utáni pillanat, hogy alapvető erkölcsi normákkal hozzuk tisztába a kamaszokat, mert utána nagyon ritkán mondja meg bárki, merre vannak az irányok.

    Ahogy elmeséled, és ahogy emlékszem rá (elég rég volt), Juli egy kifejezetten kedves, örökmozgó, tiszta tekintetű leány, és úgy képzelem, most sem affektál, játszmázik, manipulál, sőt… És a fiúk szemében is az érdeklődésre, tisztaságra emlékszem, Lőrinc meg elképesztő volt a bűvésztrükkjeivel. És aki felnőttként ezt nem veszi észre egy gyereken, az szerintem nagyon romlott.
    Egy ideje figyelem, hogy mit reagálnak emberek az én gyerekeimre, és aki figyelmes, értelmes felnőtt, annak feltűnik, mennyire gazdag a szókincsük, mennyire odafigyelnek a többiekre, segítőkészek, viccesek stb. És aki értelmes emberi lényekként kezeli őket, azzal én is szóba állok.

    Bocs, hogy hosszú volt, de olyan tabudöntögető ez is, hogy sok kört futottam rajta.

    • Nagyon köszönöm én is… Megint egybevág azzal, amin mostanában gondolkodom.

      Pearl, ugye, milyen döbbenet nekik, amikor abbahagyod mindenki szolgálatát, és elkezdesz úgy viselkedni, ahogy megérdemlik? Meg tudnak ám sértődni, hogy nem az ő kegyeiket keresed.

      Nagyon átérzem, nem vagyok pedagógus, de a késztetés ismerős. Azt gondolom, illetve rájöttem saját tapasztalatból, hogy óriási önszívatás, és még azt sem mondhatom, hogy a gyerek javát szolgálja.
      Baromira máshogy látom már, és egyre inkább ennek megfelelően is viselkedek. Egyre több a pislogás…
      Nem akarok tönkremenni, és azt is nagyon utálnám, ha ezt a szolgai viselkedést tanulnák el tőlem.
      Furcsa, hogy ez a szempont eddig nem létezett számomra. Pedig belegondolva csak tovább örökítem a csicskaságot, illetve annak tudatát, hogy kihasználhatnak másokat, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. (Kinél hogyan csapódik le, ugye…)
      Valamint, egészen biztosan jobban is tisztelik azt a felnőttet, aki védi a saját szükségleteit is.

      Belegondolva anyám mindent sajnált magától, és ettől nekem nem lett jobb, sőt. Bár láttam volna néha, hogy elmegy bulizni vagy bármit csinálni, ami csak róla szól. Durva bűntudat jár ám ezzel.

      De mindig lehet változtatni. Igaz, a majdnem felnőtt gyerek nem biztos, hogy ettől más lesz, de legalább én nem megyek szarrá…

      Köszönöm, Éva!

      • “egészen biztosan jobban is tisztelik azt a felnőttet, aki védi a saját szükségleteit is.” Úgy van. Nem vagyok plüssállat, nem nyalogatom meg lelkizek velük fb-fotók kedvéért vagy demponstrációként, vannak rossz napjaim, nem tudok szolga lenni, saját szükségeletekről lemondani, mindent alárendelni szeszélyeknek. Nem alkatom és energiával sem bírtam – a nagy kényszer alatt ott pislákolt a meggyőződés, hogy nem kell helyettük élnem, helikopterkednem, mindent felfújni, kiszolgálni, mindentől megóvni őket. Viszont mindig ép, szuverén, okoslényként beszéltem velük, és mindig őszintén. Az eredmény pedig az elmúlt hat év alatt: önálló, jó fej, kezdeményező, felelős, határokat tisztelő gyerekeim lettek, tekintettel vannak mások érzéseire, egyedül hazajönnek, ha úgy alakul, nem dicsekszenek, rivalizálnak, gonoszkodnak, értelmesen elfoglalják magukat, rájuk lehet bízni feladatokat, és nem ingerkeresőek, ingerfüggők.

  3. Nem szeretem őket, soha nem is szerettem. Gyerekként sem a nálam fiatalabbakat vagy a sokkal gyerekesebbeket. Én egy kifejezetten introvertalt, csendes, gondolkodó, gyerekes témák és dolog iránt javarészt érdektelen kölyök voltam (de attól meg kölyök, nyilván barbiztam, néztem rajzfilmet , satöbbi, szal azért nem vmi szélsőségesen csodabogár kislányt kell elképzelni, csak jóval komolyabbat az átlagnál) és hat úgy is maradtam. Soha nem érdekelt, hogy a gyerek-nemszeretesemhez mit szólnak mások, de régebben sokkal rosszabbul esett az el nem fogadásom, meg nem ertesem.

    • Fúú, erről is de szívesen olvasnék posztot, hogyan élnek a gyerektelenek (pozitív példák)! Mindig is tudtam (már gyerekfejjel is), hogy sosem szeretnék majd gyereket, és ez nem változott azóta sem. Mindig mondják, hogy majd meglátom… Na, bocsánat, nem akarom elkanyarítani a témát. O:) Esetleg akinek van ehhez könyvajánlása, azt megköszönöm… ^^

      • Érdekes, a lányom (7 és fél) többször leszögezte már, hogy nem akar gyereket. Mondtam, oké, a te döntésed. De nem hagyja annyiban, elmondta már számos alkalommal és mintha azt várná tőlem, hogy tiltakozzak, hogy de gyereket mindenki akar, meg majd meggondolod magad. Egyrészt tudom, hogy sokan nem gondolják meg magukat, nem akarok neki hazudni, azt meg végképp nem, hogy kötelességének érezze majd a gyerekvállalást, de már többször elgondolkodtam rajta, meg is kérdeztem, miért szívózik ezen annyira, de nem kaptam feleletet.

  4. Imádom a gyerekeket, pedig sokszor mennek az agyamra, ez tény. De sokkal jobb fejek a felnőtteknél 🙂 Persze, vannak hülyék, de nekem meg vannak eszközeim, és tanárként megtehetem, meg kell tennem, hogy segítsek nekik normálisnak lenni. Sose akarnék mást csinálni, szerencsés vagyok.

  5. Ugy drukkolok nektek.
    Visszacsinálhatatlan, ami Julival esett meg, iszonyu, miket élhetett át.
    Én is voltam bántalmazott gyerek a suliban, kirekesztett is. Átérzem maximálisan, és ugy örülök, hogy te olyan anya vagy, mint amilyen az enyém nem tudott lenni. (Kiállni, képviselni engem-inkább lapult, és várta a végét, nem akart bajt, nem menekitett ki, én találtam meg a megoldást 12 évesen, és végigvitetteü vele-persze, menekültem, hatosztákyosba, de ott már sokkal jobb közösség volt, nem bántottuk egymást.)

  6. Szerintem ott elvárás a gyerekek általános szeretete, ahol van a gyereknek egy extra jelentősége, mint például kisebbségben, elnyomasban elő közösségekben. Vagy a természeti népeknél, ahol meg nem kérdés hanem a folyamat része és kész.
    Ugyanakkor, saját hiányában érthetetlen a nyugati gyerekbuzulas is nekem. Mit kell mindent azok köre szervezni? Komolyan, hat nem tud beilleszkedni a felnőttek világába, a megteremtett kapcsokkal? Utobbiakbol annyi van, különösen a jóléti társadalmakban.

    Van néhány barátom akinek van gyereke, és van amelyiket nagyon szeretem és van amelyik nehezen szerethető, mert ellenséges vagy épp olyan a személyisége, hogy nem passzolunk, mert olyan tulajdonsaga van, ami atlagjoskaban is idegesít.
    Nem tudom, hogy elvárható -e, de a szülők ezzel nem tudnak mit kezdeni. Faj nekik, bántja őket, sértőnek találják. Azt látom, hogy a saját kritikájuknak tekintik, ami meg valamennyire érthető mert hat a gyerek az övé. Ettől függetlenül önálló, szuverén lény.
    Szeretném érteni, hol van ebben a határ, de azt hiszem nem fogom mindaddig, míg nem lesz sajatom.
    Különben ha nem az erzeseimen keresztül közelítek hozzájuk, mármint a gyerekekhez, hanem hátrébb lépek és csak a cselekedeteiket figyelem, nem téma az antipatia, könnyebb igazságosnak lenni.

  7. Pont most vagyok benne egy ilyenben, anyám kitalálta, hogy a gyereket molesztálja az apja. Közben ő maga volt anno molesztáló. És nem bír leszállni a témáról, szerinte én nem tudok vigyázni a gyerekre. Az a baj, hogy először tényleg elbizonytalanított, mert ilyen esetekben gyakran mondja utóbb az anya, hogy nem vett észre semmit. A másik nagy baj, hogy ha elkezdi ezt terjeszteni, akkor nagyon nehéz tisztára mosni a megvádolt nevét.
    Egyelőre csak annyit mondtam, hogy amint felhozza a témát, kikapcsolom a telefont, elmegyek, de nem tudom, mit lehet kezdeni az ilyesmivel. Van benne egy kevés mentális betegség is, ami másban is megnyilvánul, és sosem volt kezelve, vagy hangosan kimondva.

  8. Mostanában nagyon sokat gondolkodom hasonló témán, részmegállapításokra jutottam.

    Az egyik, hogy egy gyerekkel lévő gyors (pozitív) érzelmi viszony lehet felszínes (akkor is, ha az adott gyerekkel rendszeres a kapcsolat) és nincs feltétlenül összefüggés a gyerek valós és/vagy hosszútávú érdekeinek szem előtt tartásával. Ezt én naponta tapasztalom és igen megtévesztő lehet. Az egyik inkább habitus, a másik tudatos elköteleződés kérdése. Szülő-gyerek kapcsolatban szerencsés esetben mindkettő megvan. Mondok példát is. Az, aki alapvetően kedves, örömmel van gyerektársaságban, “szereti a gyerekeket”, mondjuk vidáman szervez valami spontán játékot a játszótéren, nincs feltétlenül elköteleződve a gyerekek irányába, akikkel ott és akkor kedves, szeretetteljes. Az sokszor csak az alkalomnak, együttlétnek szól. Egyáltalán nem biztos, hogy a saját gyerekeinek jó szülője (lenne), vagy összességében akarna egyáltalán felelősséget vállalni “a gyerekek” hosszú távú jóllétéjért (nem is kell neki). Nem jó a kettőt összekeverni. Nekem sokat segített, amikor ezt magamra vonatkoztatva is megértettem.

    Kettő, miközben tele van a net azzal, hogy ne helikopterkedjük túl a gyerekeinket, mert életképtelen generációt nevelünk és ez is a mi (anyák) hibánk, valóságban a “társadalom” nem tolerálja a gyerekek csetlés-botlásait és nem engedi hibázni őket, hanem rögtön engem csípnek fülön, mint a gyerekért felelősséggel tartozó szülőt, és most egészen kis dolgokra gondolok. Minden az én hibám és felelősségem és ha valami nem tökéletesen alakul, akkor szinte megbocsáthatatlan. Pedig ritkán van elrontva egyszeri, piszlicsáré dologgal valami, de ezt a végletes gondolkodást egyre inkább érzem és nagyon zavar.

    Három, a gyerekek iránti lelkesedés és a szülői önfeláldozás abszolút elvárt magatartás, legalábbis én ezzel találkozom középosztályi rétegemben. És valami elképesztő gyerekkultusszal, aminek része, hogy saját tereket hozunk nekik létre, ahelyett, hogy beengednénk őket a magunkéba (a saját térrel párhuzamosan ki is tiltjuk őket a magunkéból) és pont ezzel távolítjuk el és tesszük együttélésre alkalmatlanná őket.

    • Bizony, ezt érzem én is, hogy manapság látszólag minden a gyerekekről szól, valójában viszont egyáltalán nem jó most gyereknek lenni. Látom, hogy mennyi szülő ül végig edzéseket, bemutatókat, gyerekmeccseket, minden apró eseményen ott van, de miért? Tán kompenzál valamit? Azt, hogy amúgy meg nincs idő a gyerekre, avagy a családtagoknak nincs ideje egymásra? Mert mondjuk hatszázféle különórája van a gyerekeknek, otthon meg szintén a munkába feledkezik anya és apa is, mert erre a pénzt is meg kell keresni?

      Mi próbálunk nem ilyen modell szerint élni, és mivel körülöttünk más a világ és az általános valóság, én már attól is boldog vagyok, ha egy-egy hétköznap délután tudok a gyerekekkel játszani, focizni, sétálni, rajzolni, gitározni, énekelni – vagy bármit, ami eszünkbe jut. Ha nem csak annyit tudok a lányommal foglalkozni, hogy gyorsan segítsek neki a matekháziban, amivel estig sem boldogult, hanem tudunk valami jót, valami felemelőt, valami olyasmit csinálni, amiért érdemes élni…

      Aztán – s úgy érzem, ez a rész sokaknak kimarad – amikor a gyerekek időben lefeküdtek aludni, akkor ott van a szerelmem (mielőtt félreértené valaki: a feleségem, a gyerekeim anyja, igen, mind ugyanaz a személy), akivel tudunk végre beszélgetni, s nem csak arról, hogy holnap melyik gyereknek mit kell befizetni. Vagy ha éppen nem beszédesek vagyunk, megnézni egy filmet, olyat, amit mindketten szeretünk. Vagy előszedni azokat társasjátékokat, melyekből mi se fogunk soha kinőni, mert ilyenek vagyunk. Mert nem minden a gyerekekről szól, ellenben ők is sokkal jobban fogják magukat érezni attól, hogy nem két agyonhajszolt szülő kel fel hozzájuk másnap reggel.

  9. Szerintem éppoly kevéssé kötelezö a gyerekeket szeretni, mint a felnött vadidegent, aki szembejön velem az utcán. A tisztességes, korrekt bánásmód az egyetlen, ami elvárható. Én még a sajátjaimat sem tudom napi 24 órában imádni. Sosem tudtam például mit kezdeni azzal a mondattal, hogy: ‘Anya nagyon szeret téged kicsim, csak most épp haragszik rád.’ Hát én vagy úgy érzem, hogy szeretném agyoncsapni a büdöskölköt, vagy szeretem. A kettö egyszerre nem megy. (Van, aki akinek igen?) Emellett teljesen érvényes és felelösségteljes döntésnek tartom a tudatos gyerektelenséget is. Miért kéne annak szülnie, akit sosem érdekeltek a gyerekek? Lehet, hogyha kisebb lenne a társadalmi nyomás, megnyomorított lelkü gyerekböl is kevesebb lenne. Ami pedig a tökéletes anyasággal való nyomasztást illeti, minden ‘jóakarónak’ széles mosoly, félrehajtott fej, szempillarebegtetés és a következö mondat: ‘Aki különb, az nem szól meg. Ugye te is így gondolod, kedves jóakaróm?’

      • Hát lehet, hogy akkor én vagyok az ufó…de a ‘rövidtávú’ meg a ‘hosszútávú’ dolgot csak felváltva tudom, párhuzamosan nem:) de örömmel jelentem, hogy eddig még túléltek a gyerekeim:)

      • Szerintem a szeretetnek az ellenparja a kozony. A harag amirol irtal indulat, attol meg szeretet van, olyan szerintem nem letezik, hogy akkor szeretunk csak akkor ha minden sima ugy es nincs miert indulatbajonni es haragudni. Az indulat elborithatja a halando agyat de attol meg szeret.

      • Igen, igazad van, közönyös tényleg nem vagyok. Azt hiszem, a szeretet és as idönkénti harag mellett még a büntudat a meghatározó érzés. Na az aztán mindent átitat. Valami soha nem elég jó, vagy csak nem elég… Nekem már konkrét személyre sincs szükségem, hogy a tökéletes anyaság illúziójával nyomasszon, sikerült annyira internalizálni az elvárást, hogy nyomasztom én magamat eleget 😦

  10. Jó hogy leírtad így ezeket Éva, fontos dolgokra hívtad fel a figyelmet az emberi kapcsolatok témakörében.
    Egyébként azt hiszem én is képes vagyok túlságosan oda lenni a gyermekekért, bár az átlagnál talán nem jobban. Nyilván a felelős hozzáállás a lényeg, magamért és másokért egyaránt.

  11. Ez a poszt tűhegyes megfogalmazása annak miként érdemes viszonyulni gyerek embertársainkhoz.
    Én magam egyetlen embert ismerek aki tényleg igazán MINDEN gyerekehez szeretettel viszonyul , a saját férjem.
    Talán azért mert ő olyan fájdalmasan nélkülözte gyerekkorában az igazi szeretetet , odafigyelést.
    Én magam is csak a sajátokkal tudok igazán kapcsolódni.

  12. Az a helyzet, hogy luxus az ha valakinek van meg energiaja mas gyerekevel is jopofizni. Jo lenne ha lenne de nekem sajnos nincs. Szereztem mar en is olyan tapasztalatot, nem is egyet, hogy a bantalmazot vedik a bantott felt meg aldozathibaztatjak. ( Vajon miert teszi magat aldozatszerepbe? B. meg nem teszi , hanem a masik eroszakos barom, aki tuzon vizen atviszi az akaratat az enyem meg tiszteletben tartja a masik embert es annak hatarait ) Szerintem a pedagogusoknak igy egyszerubb. Nem kell csinalniuk semmit, az o szempontjukbol kiegyenlitik a terepet. Es hihetetlen de arra jatszanak, hogy a szulok befogjak a pofajukat, igy nincs feszko. Max elneznek ha valami tortenik es maris nyugalom es beke van. Es ez alternativ iskolaban megy.

  13. Ma kimondódott egy nagyon fontos dolog velem kapcsolatban, életem egyik legfontosabb mondata, és ide kívánkozik. Íme:
    Az összes alaptraumámat kivétel nélkül gyerekek okozták.
    Gyerekek, akik leuraltak. Gyerekek, akikre gyerekként vigyáznom kellett. Gyerekek, akik a barátnőmnek voltak kikiáltva. Gyerekek, akik erősebbek voltak nálam.
    Gyerekkoromból egyetlen igazi traumám van, amit felnőtt okozott. Akkor hat éves voltam, és a gyerekek a javát már elintézték.
    Felnőttek amúgy sose bántottak, hanem szerettek, babusgattak. Én azt nem raktam össze, hogy de nem is szabadítanak ki.
    Azt hittem, ezt érdemlem és ez normális, és az, hogy összejöveteleken is inkább a felnőttekkel szeretnék lenni, deviancia, HISZEN visszakényszerítenek a gyerekek közé. A kis barátaidhoz!
    Azt hittem, én vagyok a tudatlan, az ostoba, a fogyatékos, hogy képtelen vagyok olyan lenni, mint a többi gyerek. Miközben mást sem tapasztaltam gyerekektől, mint folyamatos, láthatatlan kényszerítést, kihasználást, kegyetlenséget, agressziót. Igen, kisgyerekkoromtól kezdve. Gyerekkoromban SOHA nem volt olyan gyerek a közelemben (kapcsolatilag), aki ne lett volna súlyosan kihasználó, agresszív bántalmazó. Ez az igazság.
    Ó, persze, a gyerekek olyan aranyosak, a gyerekek nem okoznak fájdalmat senkinek! Tiszták! LÓFASZT. Itt vagyok én, csupa zavaros, idétlen gondolattal gyerekekről és gyerekvállalásról. Ha egész gyerekkoromban abuzáltak, és igazából a mai napig kényelmetlenül érzem magam a gyerekekkel, vajon mennyi kedvem lesz egyenesen kinyomni magamból egyet?
    Kedves klik! Ezen esetleg el lehetne gondolkodni. Ha már családpolitika. Hány meg hány szelíd Juli van, akinek az anyja behunyja a szemét, és megmagyarázza a gyerekének, hogy de hát tetszel neki! De hát barátnők vagytok! Béküljetek ki! És aztán nem akar majd gyereket, ti meg nem értitek, miért. Rohadt a rendszer, és rajtunk kéritek számon.
    És az a szerencsétlen fut majd és még alátesz a bántalmazójának. Aki gyerek. Sokszor fiatalabb, mint ő!! Mert a kisebbeket nem szabad ám bántani, ez annyit jelent, hogy el kell tőlük viselni mindent. Igen, gyerekként is.
    Az hogy Juli megmenekült ettől, és az, hogy az anyja nem hagyja magát, egy sikertörténet, ujjongani kéne mindenkinek, és az összes szülőnek ki kéne használni a lehetőséget, hogy MOST, MOST, itt az alkalom! Ehelyett: kivárnak, mert jövőre másik tanár lesz, meg ilyenek. De ez összeadva NÉGY ÉV ABÚZUS! Számold már ki, hogy az a gyerek életének hány százaléka, bazmeg!
    Nem, nem szeretem a gyerekeket. Konkrét gyerekeket nem szerettem soha, csak amikor már felnőttek. Bízom abban, hogy fordítani tudok ezen, és lesz egyszer sajátom, akit szeretek majd. De addig is: a gyerekek olyan traumát tudnak okozni, olyan aljas, undorító, felfoghatatlan, rejtett eszközökkel akár, hogy az már… nem is számít. Mert csak gyerekek. Csak játszanak. Aha. Én meg szedhetem össze a romjaimat.
    Kurvára mindenki vegyen példát Éváról.

  14. Tegnap mesélte, ismerős. Fővárosi (nem budai, de normális, középosztálybeli környék) általános iskolában, messenger csoportot hoztak létre az osztálytársak egy gyerek megverésére. Meg volt szervezve, hogy ki megy el vele a vécére, kik állnak őrt, kik verik konkrétan, kik terelik el az arra járó de nem beavatott gyerekeket.
    A mentő vitte el a kislányt, a szülei feljelentettek mindenkit aki ebben részt vett, még az iskolát is, a verő gyerekek szülei az áldozatot és a többieket, az iskola a bántalmazott gyereket (!!!).
    És ebből az egészből nem lett semmi. Nem lett belőle botrány, nem lett belőle kicsapás, szülői, pedagógusi felelősségrevonás, újsághír, rész a Tényekben, semmi.

    Az az érzésem támadt, olvasva a történteket és a történeteket, hogy a butaság, jóléttel és öntudattal párosulva rosszabb, mint bármi. Az ember legrosszabb oldalát hozza ki, amikor vannak forrásai, és elvárások nélkül van támogatva azok használatában. Hogy lehetnek ennyire erkölcstelenek, már kisgyerekek? Mit láttak ezek, és mire vannak tanítva? Engem is bántottak és én is bántottam, de más volt ennek a mértéke, mintha fokozódna a brutalitás.
    És valóban botrányos az, ahogy a jobb helyzetűek könnyebben megtehetik, hogy elkenjenek dolgokat, és van is erre igény, sőt, elvárás. Mert a proli, az nem hiteti el magával és másokkal, hogy a kölyke jól cselekszik, hanem leszarja, hogy rosszul.

    És ilyen közegben küzdeni, morális, erkölcsi alapokon még nehezebb. Értem ezt pl. Éva történetére. Mert ott nem a közöny az eszköz, hanem az ellentartás, ott szándék van visszalőni, és mód és források igazolják a gaztetteket.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.