Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt –
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.
William Shakespeare: III. Richárd
A kertvárosi apuka a kispolgárnak az a változata, amelyik sövényt is nyír. Anyázva, de azért büszkén kiposztolja a facebookra. És ezért meg is érdemli.Úgy ismered meg, hogy idetalál a blogra, munkaidőben, mert agya, lelke, beszélgethetnékje évtizede sóvárog. És hát odavan, hogy mekkora író vagy, milyen “pontosan látod” a sok “hazugság és szerepjátszás” között, “betalál” – rajongó privát üzeneteket ír. Alkalmilag fejet hajt előtted, örül ennek a nagy be nem illeszkedésnek, lázadásnak, főleg mert eszes a dolog. Beleszippant a levegőjébe. Ő is szeretne ellenállónak tűnni (milyen egzotikus is az! és főleg férfias), és érzi, hogy ciki a konform, istenhazacsalád, ötven évre előre tervezhető élet, túl régóta túl egyforma, kockázatmentes, túl könnyen hozza a nyugalmat és az elismerést – amennyiben kellően vastagok a falak és lent van a redőny.
Szóval tetszik neki a renitens kiscsaj. Csak hát ez itt, ez nem való mindenkinek, és épp azok sóvárogják kétségbeesetten, akiknek nem való. Nem rossz arc, de persze van egy vonal, amelyet ő nem lép át. A lázadás bevett, ártalmatlan formáit űzi, csupa pótcselekvés: motorozik, bőrszerkót hord, öltönyt nem hajlandó. Felrakat tetkót, néha mond valami ellenzékit, de aztán megy füvet nyírni (a sövénnyel már végzett, csak szép sorban). Sőt, egyszer elszívott egy szál cigit!…
Pedig a kertvárosi apuka jó anyag. Nem tehet róla, őt is a merev szerepek tették ilyenné. Az a tragédiája, hogy túl korán kezdte a felnőtt életét, amelyben ki volt jelölve minden előre, nem kellett döntenie: mások és a szokások döntöttek. Neki csak csinálnia kellett, amit mondtak neki, a kijelölt terepen, helye is alig maradt. Félig hunyt szemmel is megy.
Minden oké. Nem oké?
Hát dehogynem. DEHOGYNEM! MINDEN OKÉ! Másnak sokkal rosszabb, itt legalább nincs alkoholizmus, verekedés… Mit akarok én még?, motyogja maga elé.
Ugyanakkor a sövény rendben (említettem már?), és megvolt a bajsza alatti morgáshoz is a joga.
Kívánhat-e ember ennél többet?
Mindenki helyesli, rendes embernek tartja. S bár egyetemet végzett, oda lehet lépni hozzá nyugodtan a kisboltban, megkérni, élezze már meg a baltát, van hozzá szerszáma. Büszke a szerszámára, nézegeti sokat, alig-alig adja más kezébe, hosszasan szemléli az ALDI katalógust is.
De ha adja, nagyon adja. Kamasz lesz olyankor.
Ő sosem állt ott a szélén, a gangon lesírt szemfestékkel egy novemberi hajnalon, kizárva, satöbbi, de sokszor elsütöttem már ezt, na de ő nem nő és nem ágrólszakadt. Neki nem kellett kitalálnia magát, mert amióta az eszét tudta, csak szót fogadott, és ha berajzolnánk, merre járt az elmúlt húsz évben, beszakadna a térkép az ugyanott rótt körök nyomaitól.
Épp a kétségbeesése miatt olyan vonzó. Jobb életet akar. Még az egyszerűbb létformák is megőrülnek, ha csak egy sávban közlekedhetnek és túl szűk a hely, kevés az inger, állatkísérletek szerint legalábbis. Ki tudja, alkalmazhatók (apply)-e ezek az eredmények emberre? Nem etikus velük is bebizonyítani.
A kertvárosi apukának elhiszed, hogy a sövénynyírásnak is van esztétikája. Olyan lelkesen meséli.
És néz téged. Mindened megfényesedik tőle. Szeret imponálni.
És te visszajelzed azt, amit nagyon régen senki: hogy ő jó.
A kertvárosi apuka beléd szeret. Vágyik arra, hogy jelentős legyen, vele is történjenek fontos, felforgató dolgok. Vagy csak váratlanok. Kevésbé a te személyed itt a lényeg. Azért az nem baj, hogy te grandiózus vagy, érzelmileg, agyilag, időben, mindenhogy. Neked eszedbe se jut más, nem kalkulálsz, nem birtokolsz. Ő úgy van vele, ha le- és belebukik, bukjon fölfelé! Fenyvesekkel vadregényes tája. Nagyon, nagyon szeretne valami mást, és fejest ugrik bele.
Egyszer az életben kockázatot vállal. Ez az a pár hónap egész felnőtt életében, amikor őszinte. Csinál valamit ellenzékben, nem helyeselten. Ez az igazi, mert ennek kockázata van. Azzal együtt is igazi, hogy ez leginkább üzenet haza, dacosgyerek-gesztus.
Szúr a sövény újabban.
Kinéz belőle, majd visszamegy bele.
Ó, nem hazudott ő. A kertvárosi apuka nem hazug és nem súlytalan. Van neki mindenekelőtt egy erős önromantizálási hajlama, hogy ő áldozat, őneki rossz, ő megváltásra vár, ő mélyen érez és igazibb életre hivatott a szerepnél. Meg hát unja, ahogy mindenki unja – nem különösebben, de nagyon. Miért ne unná?
Veled le tudta venni a maszkot. És még érzései is vannak az önromantizálás mellett.
Az érzések mulandóak. A tieid is, nincs mit szemrehánynod.
De ő majdnem belehal.
Amije nincs: felelősségvállalása és mélyen megélt morálja. Pedig halál ellen az a jó.
Ezért tagad meg téged akkor, amikor te nem tagadod meg.
És egyszer, amikor nagyon éles a döntés, kimondott neked valamit, a legnagyobb tabut, amit neked se kellett volna kimondania. Azt várja, hogy meghaljon a felesége. Meg is szédülsz tőle: ez már visszavonhatatlan. Hogy mondhat ilyet? Ennyire lett őszinte.
Később a te halálodat kívánja majd, ujjgyakorlat.
Biztos. Persze ez sokkal később van. nem tudni, kinek magyarázkodik. Te semmit, soha semmi rosszat, senkinek. Főleg nem a net mocskának.
De ő vissza tudja vonni ezt a véglegest is, amit a feleségéről mondott. Olyan kérdésekre válaszol a leveleiben, amelyeket nem tett fel senki. Nézed is: ezt most mire írja? Magával küzd, és a szöges ellentétét írja annak, ami következne az előzményekből, és amiket korábban túláradóan mondott, forgatott, ígért, esküdözött.
Ő nem az a férfi, aki nem ígér semmit. Sőt, közös életet. Folyamatosan deklarál, rajongva és elutasítóan is. De hiszen ez ugyanaz, ugyanannak a két oldala, jössz rá.
Nem bírja már a feszültséget, amelybe maga vitte bele magát. És azt hiszi, a te elvárásod, hogy tovább tartson az egész kapcsolat. Nem teheti veled, hogy vége. Dehogynem teheted, csak mondd ki! Ami van, azt. Nem érti. Van egy képzete arról, mit vársz, de nem kérdezett meg róla, és nem zavarja, hogy te sokszor elmondtad, preventíve, hogy mit nem vársz, és azt is, hogy mindegy, mi van, de ami van, tudniillik őbenne, azt vegye észre és mondja ki.
Nem mondja. Nem tudja. Fenntart mint menekültútvonalat, a jövőnek, ha tényleg megjhal a feleség, és talán fél is tőled. Fél összeveszni.
Azt hiszi, ezt várod tőle, ezt a kétségbeesett szenvedélyt, tolja is keményen, pedig már szinte kínos. Vagyis, nem hisz semmit: ő csak nem tud elvárások nélkül létezni. Senkivel, sehogy, soha már. Mit vár el a nő? Mikor dicsér meg? Mikor lesz jó a lelkiismeretem? Hát, az soha.
Nem bírja már.
És semmi, de semmi öröm nem maradt. Nem is találkoztok, csak levélben megy a szenvedély. Nem lehet, mert akkor ő meglát, “a pöttyeidet, a pofidat”, így írja, és meginog. És “most nyugi van” (nem cirkuszos naponta az asszony), és “a matematikai esélyét is ki kell zárni annak, hogy együtt látnak veled”. Emiatt és még minden más miatt, amelyet nem vagyok részletezendő, lassan kitalálja és felépíti, hogy mi nem úgy volt.
Gondosan eltünteti a nyomokat. Töröl, eltávolít mindent, tárgyakat, leveleket, emlékeket. Megerőszakolja a tényeket. Kitalálja, hogy te már akkor is és ő nem is azért és ez csak hullámvölgy volt ott (minden házasságban van hullámvölgy, ha nem tudnád), és te erőltetted itt, te akartad, pedig ő már az elején látta és satöbbi.
Semmi nem úgy volt! Nem is szeretett, te akaszkodtál rá.
Elhangzik a bosszúdiagnózis is. Nárcisztikus vagy, alja féreg, bűnöző, és zaklattad őt. Ezeket nyilvános kommentben írja, úgy, hogy az ő kiléte homály maradjon, téged viszont lehet tudni. Szakmája: jogász.
Csattog a sövénynyíró olló.
Úgy szakított akkor, 2014-ben, hogy nem mondott semmit, nem volt egyenes, belőled akarta kiprovokálni, de te nem hagytad magad. Eltűnik, nem figyel, nem kímél, bizonytalanságban hagy. Félsz, mert dührohamot kap, amikor nem tud mit mondani.
De hiszen végig ez volt, döbbensz rá. Bármit kértem, sosem úgy volt… de nem ám azért, mert sokat kértem. Még az se tudott úgy lenni, amit őt kímélendő kértem. Nem figyelt. Hogy ne rúgd fel az életed, gondold át ezt jobban, ne szapuld nekem a feleségedet, ne is mesélj róla, és este és hétvégén ne keress, akkor velük legyél… De hát hiányoztál, mondja erre. És írja a szélsőséges vallomásokat, a kertvárosi házból, a sövényre néző nappaliból, ahol vissza kellett volna találniuk egymáshoz. Hogy te, te, te, csak te, örökké. One and only, pótolhatatlan.
Mindenképpen rád fogja kenni mindenki az egészet, akinek sérelmes a dolog.
Ő a szerelmével Párizsba akart szökni. Te vagy a szerelme, és pénzed is neked van. A fél élete eltelt, és nem járt még Párizsban. Veled lehet, veled élvezné! Aztán annyi marad meg a szerelemből, hogy Párizs. El is utazik, mert erre vágyott. A feleségével utazik el. Párizs is megvolt (hiszen az hiányzott!), a család is megmaradt, mi itt a probléma? Ő is utazott! Ő is tud ám olyat! Gondoskodik róla, hogy megtudd. Kirakja instára nyilvánosba. Mutogatja, felhashtagezi. Hogy ő milyen boldog, kerek a világ. Mesélik.
De aztán még egyszer elszólja magát, egy évvel később. Rájössz, hogy még mindig szomjas rád. Azon döbbensz meg igazán, és ekkor és ettől gyenge jellemnek tartod. Ekkor utálod meg, a szerepjátszása miatt. Hogy még visszatérni sem tudott, mindig mindene kettős. Ezek ebben érzik jól magukat. Kettős élet, kettőskereszt, kettős erkölcs.
És azt már tényleg nem bocsátja meg neked, hogy megint őszinte volt egy villanásra. Tudod, hogy neki nem volt akkora a szárnyfesztávolsága, hogy bírja azt a magasságot és azt a távot, nagy vizek fölött, ami neked otthonos. Ha jobban megnézed, szárnya sincs.
Ó, van olyan, nem hiba az. De miért akart repülni, ha csak egy… pocok? Jóravaló pocok. És ő tudja, hogy te lenézed ezt, azt, mindazt, mindent. A sövényt és az egyenes utcákat, a viakolort, az ölelgetős, fejösszedugós, európaifővárosi szelfiket, apu protekcióit, a kamu stílbútort, a náculást, a mások által kitalált életet, amibe bábuként betették őt, és amelyben úgy lázadt a forró napokban, mint egy tizenöt éves, és akkora eredménnyel is: elindul hozzád a házból, örökre – és még aznap otthon vacsorázik.
Tudja, hogy ez neked nem pálya.
Nem az embereket nézed le, hanem a megfelelést. A saját döntés hiányát. A sodródást. Az anyag meg nem formálását. Egy papucsot látsz. Lábujjközöset, szakadtat. Behunyod a szemed.
Ő pedig bosszút áll, amiért valaha olyan sok mindent elfogadott tőled.
Iszonyú fájdalmas ilyet írnom egykori szerelmemről, aki olyan méretekben áradt felém, hogy ma is meghökkenek. G. azt mondta: Éva, ez azért téged minősít, ez rád nézve ciki. És igen, engem.
Tele van a blog a kommentjeivel.
De az fontos tanulság, hogy a dolgok és az emberek pontosan azok, amiknek első látásra tűnnek. Ritkán van meglepetés.
A sövény egyenes, mértani. Az előítéletek felülírását alkalmilag adhatjuk csak, azoknak, akik nagyon-nagyon megérdemlik.
Kapcsolódó bejegyzés: normálisék
sövény
Ez a poszt az élethazugságról szól, közben az én történetem, de a konkrét részleteket megváltoztattam. Soha nem szívott el egy szál cigit sem, és tetoválása sincs.
*
Tényleg megutált. Utólag. A felesége és főleg a jóember-énképe kedvéért. Minden mocsok jó volt erre, minden tagadás. Ezért térünk vissza most a forrásokhoz, a Szöveghez. Ő soha nem szólt semmiért, ami bennem gyarló, nem volt baja, nem jelezte, hogy valami nem tetszik, amikor benne voltunk az áramlásban. Pedig rendszeresen kérdeztem, mi zavarja, valami-e. Csak később kezdte zavarni, amikor már nem is találkoztunk. És akkor se nekem mondta, mert gyáva, és mert tudja, hogy utólag felemlegetni azt, ami akkor rendben volt, gáz. De miért haragszik rám? Hát amiért mindenki: mert erősek a szavaim.
…néha erősek a szavaid és ma nagyon betaláltál, nem véletlenül mondtam, hogy jobb lett volna, ha nem hívlak, nem is írok. És most azt éreztem – és ez az igazán szar –, hogy kevésre tartasz, majdhogynem lenézel. Szeretsz, ez soha nem volt kétséges, de azért csak egy olyan alja pasasnak tartasz, végül is egy olyat is lehet szeretni.
Úgy van. De az, hogy ő magát alja pasasnak tartsa, a kettősség, a hazugságok miatt, a fájdalomokozás miatt, az nem merült fel soha. Velem és a kedvemért játszotta az egyenest, a bátrat, a nagystílűt pár hónapig. Ő nem alja pasas ám! És nem is “proli”, nem érzéketlen. Ő tragikus hős, bírálat nem érheti, ő őrlődik, neki nehéz. És most se magát tartja hazugnak és “alja pasasnak”. Persze a felszínen azt játssza, hogy én nem létezem, ő leszar, én soha nem is voltam fontos, jelenlevő vagy bármi.
Nagyon szépet írtál 27-én. Fáj a szívem utánad. És titokban, legbelül elrebegem néha magamnak, hogy majd egyszer, talán még… Illúzió ez, vagy csak a lélek mankója, reményke, önáltatás? Nem tudsz olyat tenni, hogy ne szeresselek.
Ekkor már tudta, mégpedig hetek óta tudta azt a tragikus körülményt, amely maradásra késztette (a gyávasága mellett). Hogy halálos beteg a felesége. Ezek miatt gondoltam azt eddig, hogy nem mocskol. Az ilyet, ha mégis ilyet érez, az ember nem tagadja meg, hanem megköszöni az Istennek. Ezt kell tagadni most, minden erővel. #ilovemywife #iamaluckybastard #yesimproud #twentisixyearstogether… Kinek szól ez?
Egyszer láttam a villamoson, 2017 elején, a Reedbe mentem. Mereven nem-nézett rám, nem köszönt. Biztos mert megutált.
Hogy miért nem lehet normális viszonyban maradni, simán odaköszönni, “hogy vagy?”, olyanoknak, akik nem egymásra haragudva, szinte békésen szakítottak? Mert ő magával nem volt rendben. A kertvárosi élete pokláért engem büntetett, szétfeszítette a saját hazugsága, gyávasága. És mert a felesége úgy tiltotta be a nevem említését is, mint diktatúrában a szamizdatot. Statáriális halálbüntetés terhe mellett. Tíz véres körömmel, hason csúszva, aztán fődiktátorként.
A férfi, aki megutált, 2015 őszén, egy évvel az utolsó találkozásunk után, egy dühroham után ezt írja:
…szeptembertől a Meccában nyomom – nem fogok elfordulni, ha egyszer oda jössz edzeni, itt is sok pingponglabdafejű gólem és mikuláscsoki színű fitnesztyúk van. Majd megbeszéljük, melyik protein a legjobb. Jól vagyok amúgy, nincs baj, nincs gáz. Zárjuk most magunkba jó időre a történetünket egymás felé, ami van, azt tudjuk, érezzük magunkban, ez a kérésem, ajánlatom. Akkor béke van, és akkor írjál nekem! Akár most rögtön.
Később, amikor erre írtam, hosszú hallgatás után felel:
Nem elhanyagolható szempont, hogy semmiféle körülmény nem szólhat amellett, hogy akárcsak matematikai esélye legyen annak, hogy bárki veled lát engem. Éva, mi nem „randizhatunk”, szerintem ez egyértelmű. Pláne nem szoríthatom a vállad, hogy ne emeljen ki a hátcsiga, vagy foghatom a könyököd, hogy ne lengesd a rudat bicepszgyakorlat közben.
Némi erotikus fantázia felsejlik.
Nem, nem, nincs, semmi:
Nekem nincsenek lezáratlan kérdéseim (sem magamhoz, sem hozzád) és nincs semmiféle elképzelés, ötlet, kósza gondolat, ami a jövőre nézve veled kapcsolatos…
ez azért nagyon durva, mert szóba nem jött semmi ilyen, én nem kérdeztem, nem gondoltam erre (ez megint a demonstratív tagadás… magának bizonygatta, meg a fejébe költözött feleségének. Őt foglalkoztatta ez, és emlékszik, mit ígért, de én azt nem kértem… én nem akartam vele élni)
és hidd el, semmiféle „elégtétel” utáni vágy sem dolgozik bennem. Nyugi van – ha úgy vesszük, béke is, ahogy írtad – és szeretném, ha ez így is maradna.
És mégis ez lett, ami lett. Kilenc jogi eljárást indított ellenem. És most se magát tartja hazugnak és “alja pasasnak”. És pont ezért mocskol, célozgat, ferdít, ad ki engem, vesz részt ebben az undorító netes játékban, miközben még hónapokkal később is a legsunyibban titkolt gondolataiban utánam sóvárgott, nézegetett, ketogénezett (!). Persze eljátssza, hogy én nem létezem, ő leszar. Talán magának.
2014-ben, szeptemberben ezt írta:
Amikor melletted ülök, a kezem és a szám elkezd önálló akarattal rendelkezni. Elindul. Fogni, tapintani, érezni akar. Nem tudom megállni, hogy ne cuppogjak a pofidra – te tudtad, hogy ez az egyik kedvencem? Meg kell finoman, kevésbé finoman harapdálni a tökéletes nyakad. Közben ellenőrizhetem a pöttyöket a hátadon. Hajadba túrni. Már izgatott vagyok. Persze közben beszélgetünk, sztorizunk és néha egymásba nézünk. Nem is vékony a szád – csók. Farmerba hátul benyúlni és markolászni jó, tenyeremet csípőn, derékon hagyni szintén. Összenyálazni a nyakad. Olyan izgalmas, annyira felajzó ez a nyilvános helyen való játék, a “basszus nem lehet többet” tudattal – közben egy pillanatra felvillan, hogy megdugnálak ott, ezen az asztalon. Szeretném megmarkolni a melledet – mit szólna a két unatkozó pincér? Hallgatlak, csilingelsz. Kritikus, provokatív kérdésemre meghökkenést színlelve visszakérdezel: Én? (ilyenkor egy árnyalattal mindig mélyebb a hangod, amitől én megveszek). Igen, te, te, te… Beszólsz másoknak, provokálsz, sznoboskodsz. Okos vagy, jókat mondasz, jól érvelsz, érted a jogot – és piros magassarkúban biciklizel. Imádlak. Leveszed a legendás bőrdzsekid, alatta megizzadtál, vizes a pólód, beszívom a parfümmel keveredett szagodat. Ha egymás mellett ülünk, akkor hozzád kell érnem. Ha csak a térdedhez, hátadhoz. Jön a hideg, már nem suhanunk olyan könnyű ruhában, francba, nem fogom nézni a csípőd, ahogy mozog, a bugyid szélét. A csípőd, amit tapintani, csókolni, markolni, csapkodni, nyalni akarok, hozzányomni a farkam, ráélvezni és szétkenni és mi mindent még. És a pofidat, a selyem bőröddel cuppogtatni, megint és újra akarom. Mondhatod közben, figyelek: ügyvéd, Kozmáék, film, gyerekek – minden te vagy, te, te, te. És közben indul a kezem és a szám.
*
Az eleje:
…szerintem már tudod, mit érzek. Nem, soha nem gondoltam úgy rád, hogy most “csajozni” fogok, jött minden, szépen, nem is lassan. Nem akartam trófeát, strigulát, csak egy jó kúrást, pláne nem önigazolást. Az első találkozástól fogva mély rokonszenvet, szeretetet éreztem. És nem terveztem, semmit, legfeljebb álmodoztam, fantáziáltam. Milyen lenne ha… De jó lenne…
Hosszú és keserves lenne elmondani, leírni és valahogy mindig is bennem volt, van, hogy én nem nyomhatom rád a kínjaimat. Persze, hogy hiányzik, de nem “valami”, nem egy vagy két dolog. Maga az Élet, az hiányzik. Ami te vagy.
Tudod, én mostanában elég kemény kérdéseket tettem fel végre magamnak, a válaszok pedig nem éppen a megnyugtató kategóriába tartoznak. De a világos válaszok még nem jelentenek semmire megoldást, legfeljebb egy felszusszanó megkönnyebbülést, hogy legalább magamnak kimondtam végre. Én is félek, nagyon. Nem, most sem fogok rád tolni semmit, de nem további vicces kérdések, nem vicces és könnyű utak villannak ki. Igen, 44 vagyok, nem, nincsenek rendben a dolgok, de olyan kurva nagy teher ez mindenestől nekem, hogy komolyan félek, beleszakadok. És tudod, bizonyos értelemben mindez független tőled. A defektjeim akkor is léteznének, ha nem is ismernélek, akkor is eléggé sürgős javításra szorulnának és eléggé nyilvánvaló, hogy nagyon sokáig nem ment volna már a kétoldali hipnózis és vetítés (kívülről, másoktól és belülről, magamnak), hogy nekem minden mennyire rendben van és milyen fasza gyerek vagyok. De ha már, köszönöm a sorsnak, hogy te. Nagyon szépen kérlek, ezekre most ne reagálj, ne válaszolj, most semmiképpen ne. Örülni akarok – örülök is – a képednek, örülni akarok neked, ahogy csak neked tudok, könnycsordítós bódulatban. Úgy írjál hát nekem!*
Újabban minden nap elolvasom ezt a leveledet, és igyekszem kitalálni, mire gondoltál benne. Mi tulajdonképpen szakítottunk most, nem?
Ez még úgy vanogat, de valójában nincs. Kíméletes, nevén nem nevezett szakítás. Te, én olyan fáradt vagyok már.Úgy szeretnék egy másféle életet.
Hiányzom, gondolsz rám, meg írsz, megfelelsz nekem, meg szenvedsz, mint a kutya, de ez nincs.
Ha nem tudunk mélyen, igazul, intimen együtt lenni, ha nem látszik semmi a horizonton, akkor ez nincs.
Ez a levelezés lélegeztetőgép. Én nem akarlak téged még ennek kimondásával, kimondatásával is terhelni, elszomorítani, és te se bírsz most egy ilyen konfliktust velem, az én szomorúságomat. Te a szerelmes univerzumodat siratod, az élvezeteidet, meg nincs pofád most velem lenni, mert a nejed – és értem, értem te érzel bármiféle felelősséget?!
Ha nem válaszolsz a kérdéseimre, ha valahogy mindig elmarad, amit én szeretnék, akkor ez nincs, és én nem akarom már tovább éltetni, ha egyszer nem él.
Tudod, könnyű a másik facebookját lesni, az írásait, könnyű vele jó kajákat zabálni, elrepülni a csillagokba. Az olyan biztos-de-aztán-mégsem, ahogy füled-farkad behúztad, mert (te írtad így) tíz véres körömmel csimpaszkodtak beléd, és te örültél is titkon: akkor nem kell dönteni, és elviselni a büntetést! Amikor nekem annyira szar volt, mert nem törődtél azzal, hogy én mit élek át – én nem akarom többet ezt.
Én közvetlenül nagyon keveset tudok, de amikor azt mondtad, hogy gyönyörű a puncim, akkor tudtam, hogy az övével súlyos gondjaid vannak.
Azt tudom, hogy ő megkérdezte, hogy de hát mi bajod van neked, hogy ennyire el akartál menni. És te akkor nem azt mondtad, hogy nézd, van itt egy nő, akivel én olyasmit élek meg, amiről neked, drágám, fogalmad nincs, mert nincsen szexuális kultúrád, buta vagy, téged nem érdekel semmi olyan, ami engem, nem inspirálsz, nem vagy pezsgő, eleven. Manipulálsz és basztatsz és elvársz és parancsuralmi rendszer van, meg anyagiasság, és minden mindig úgy volt, ahogy te akartad, és ebbe teljesen belekövesedtünk, és hiába nincs folyton veszekedés, én utálok itthon lenni, és itt nem lehetek önmagam, felszabadultan, örömben.
csak az olvassa. én szóltam 
Hű, a kurva életbe! Ez nagyon pontos lett!
KedvelésKedvelés
Ó, dehogynem olvasnak. Írnak is.
KedvelésKedvelés
A bosszú nem metafora. Barok Eszter nárcisztikus személyiségzavarról szóló blogposztja alatt összeborul Lelkes Villővel:
KedvelésKedvelés
KedvelésKedvelés
A másik bosszú (ilyet sokat kapok, csak nem olvasom, most ezt igen, és olyan elemek kerültek elő, amelyekről nem beszéltem másoknak, de van valóságalapjuk, tehát én tényleg elmentem egy kiállításmegnyitóra a Fővárosi levéltárba 2014. november legvégén. Vajon honnan vannak ennek a levélírónak ilyen infói?):
előzmény:
“arra kérlek, hogy gyere le fél háromkor csütörtökön, ha ott vagy.
Lesz egy kiállításmegnyitó a Levéltárban, az egyik termet Jánosról nevezték el.
Ott leszek előtte, a bejáratnál, a levéltár bejáratánál, fél háromtól háromig. Nézz rám, köszönj el, mondd, hogy szia.
Töröld el ezt a sok hazug, bántó, romboló szart, ami jön felőled Milánó óta. Ne tagadd meg így az elmúlt hónapjaidat. Felnőtt emberek vagyunk.
Ne írj, kérlek, ne reagálj, vagy legyél a levéltár előtt, vagy… ne lássalak ilyennek. Ez borzalmas.”
KedvelésKedvelés
(lejött)
(de nem volt képes szépen elköszönni)
KedvelésKedvelés
borzalmas erőltetett fiktív nevek, kb. húsz ilyen van, és más neveken is, évek óta
KedvelésKedvelés
Évekig ilyeneket írni gyáva álneveken ostobaság, és végtelenül gonosz.
KedvelésKedvelés
Egyszer ilyet írni is az, korpa közé keveredni még inkább.
KedvelésKedvelés
Nagyon sok elméleti, agyalós, fejtegetős posztom van. Vannak köztük fontosak, hatásosak, utólag nem szeretem őket mégsem, mert már nem az foglalkoztat. A megélt történetek kiszakadása az igazi, az az erős szöveg, az nem agyalás. Nagyon rég nem éltem meg semmit (erősen, kétségbesetten, ujjongva), kiegyensúlyozott vagyok, jól működöm, jól alszom. De jobbak ezek a szövegek, írni is jobb őket.
KedvelésKedvelés
Jól esik ilyen erőseket olvasni. Főleg mert ráfelel kicsit az én történetem is. Nem ilyen volt, de a típus, a működésmód, a lefolyás – hátborzongatóan pontos. En hosszú, mély es szeretetteli kapcsolatban élek a férjemmel. Nekem ő a sziklakéreg a föld alatt. De a legszilárdabb rétegben is van elmozdulás. Három éve volt. Kisgyerekes lét darálója és egy nagyon nehéz élethelyzet koptatott rajtunk. Távolodtunk, nem figyeltünk. Nőtt az érzelmi hiány. És ebbe a hiányba érzett bele a jóravaló cserkészfiú (egy olyan életből, ahol a legnagyobb izgalom a Lidl akció) a rajongásával, a rámcsodálkozásával, a lehetünk 16 évesek megint lelkesedésével. Nem teljesedett be az érzés, nagyon nagy belső harcok és tűzben emésztődés és hosszú beszélgetések (a férjemmel, tudott róla, végigfájtuk, a kapcsolatunk erősebben került ki belőle) után a férjemhez fűződő kapcsolatomat nem tudtam volna beáldozni a pillanatnyi mámorért. De azért a program így is lefutott kertvárosi apukánál hibátlanul. Én nyílt voltam, nem játszmáztam, vállaltam az érzelmeimet es a belső viaskodásomat. A döntést is. Ő meg nem tudott ezzel mit kezdeni, a gyors és hazug visszarendeződést és a néma sóvárgást választotta, egészen a rám haragváson át a megtagadásig és igen, a szemétségig, amivel kivívta végül a megvetésemet. Lepároltam magamnak a saját továbbvihetőt. Ő kinullázódott. Vett szegélynyírót is. De valahogy mintha ez az írás, ez portré-szerű ránézés kellett volna, hogy az utolsó bent rekedt lélegzetet is kifújhassam. Köszönöm.
KedvelésKedvelés
Örülök. Akkor ez csak sóvárgás volt?
KedvelésKedvelés
Részemről megérintődés egy magányos es sebezhető időszakban. Részéről…sóvárgás, rajongás és nem a személyem volt a fontos, utólag így látom, hanem amit jelentek. Kicsit azt érzem, az életembe lett szerelmes (sőt, az életünkbe) és mikor rájött, hogy neki nem lesz ilyen mert az odavezető utat nem vállalja, megsértődött (jobb szó nem jut eszembe, de van ebben keserűség, nem “nyert” düh, mindenféle – a mély érzések – mert azok is voltak – hárítására.
Nagyon segít egyértelműbben rálátni az egészre a történeted, a szöveg, a típusjellemzők. Azt érzem, ahogy olvasom, hogy kiszippantja belőlem a maradék hordalékot.
KedvelésKedvelés
Akinek van párkapcsolata, az mindig hatalmi helyzetben van.
De örülök, ha segít a szöveg, ez a cél, megírni a tipikust, és szellemesnek lenni. Sok szeretet is van benne.
KedvelésKedvelés
(reagálási kényszer, kommentek, 10-30 sor)
jelentéktelen vagyok, elmebeteg és hazudok, de azért szorosan követik, mi hír, és robbannak azonnal
Gerle Éva kimondja, amit tud, ami az igazság
amiben hisz
és szépen megírva
sose volt ennél semmi fontosabb, és ezt mindenki mindig tudta rólam, ezekkel a feltételekkel szerződtünk (koppintó csajokkal is, de a szerelmemmel is)
de négy évig kussoltam, hogy ne bántsam szegényt…
KedvelésKedvelés
Szép, ahogy az általános leírásból (kezdve a címmel, egy sorozatba illesztve) lassan átível, vagy még inkább átsodródik a szöveg egy konkrét történetbe, szomte átforrósodik, egyúttal kiemelve a portré mégis-általános jellegét. Hogy a történet egyedi, de mégsem az, hiszen olyan gyökérokai vannak, amelyek a rendszerből következnek. El kéne olvasni az összes portrét újra, mi rajzolódik ki a sorozatból?
Érződik a valódi flow, a szöveg fenti átáramlásán is, és az olyan sziporkákon is, mint “unja, ahogy mindenki unja, nem különösebben, de nagyon”.
A tartalom iszonyat, nagyon kemény, és a kommentjeid egészen megrázóan tesznek hozzá a szöveg valóságához, szinte a szöveg szerves részei. De én nem tudom nem szövegként olvasni.
Nem tudtam, hogy kommentelt itt. Ezen is megdöbbentem.
A szöveghez még: nem tudom, véletlen-e, hogy a Balholmi lányokra asszociáltam, bár nemrég olvastam újra, és még rezonál. Ott ismertető-jellegű a szöveg (szinte használati utasítás), amelynek mintha az lenne a célja, hogy a gólyáknak bemutassa, mi vár rájuk, de természetesen kiderül a történet egyedisége is, ezen keresztül látjuk meg a patternt. Itt a portré, az általános felől indulunk, és a cím végig ez, tehát úgy követhetjük a konkrét történetet, hogy közben végig az eszünkben van annak általános jellege is.
KedvelésKedvelés
Még két dolog, mert muszáj.
1. A szerszám!!
2. Hogyha egy FÉRFI nem sírt sosem üvöltve novemberben a gangon kizárva lefolyt szemfestékkel, akkor még ütősebb. Igen, sokszor elsütötted, de nekem az egyik kedvencem, mert annyira kifejező. És ha férfi…! Süsd el még.
KedvelésKedvelés
Ajánlom figyelmedbe a címkéket is.
KedvelésKedvelés
A gyávaság, élethazugság klasszikus forgatókönyve. És az a legnagyobb döbbenet hogy mindig ugyanaz.
KedvelésKedvelés
Én nem gondolom, hogy mindenkinek meg kell változtatnia az életét, mert úgy szép meg szabad. Nem vagyunk egyformák.
Nekem ez való, másnak más.
És nem is az, hogy vége meg minden, jaj, miért.
Nem is az, hogy nem igazak a szavai már. Olyan is van. Én se úgy látom már.
És nem is a vesszőfutás, a visszasunnyogás. Annak is megvan a törvényszerűsége. Mégis, mit tehet? Most bizonygatni kell.
De az, hogy elkezdett velem nyilvánosan szemétkedni, célozgatni, bosszút állni, azt igazán kihagyhatta volna. Mert ezeket annyira elítélte 2014-ben, Villő nevű áskálódót is.
Meg amúgy se hergeljen.
KedvelésKedvelés
Valószínű mindkét félnek az a legjobb, amikor vége. Az ilyen sövénynyírók legnagyobb bűne talán, hogy mint a kígyó óvatosan puhatolják ki, mit érhetnek el, meddig mehetnek el a másiknál. Közben megy a verbális kábítás, hogy milyen fontos vagy neki, meg szeret, dehát nem érzed, hogy szeret, mert egy mellékes életpezsdítő vagy neki valójában. Ezt saját élmény (a sövénynyíró másodhegedűse) alapján írom.
KedvelésKedvelés
Nekem semmi bajom azzal, hogy ennek vége lett: szép volt, átéltem, köszönöm, ennyi volt. Mélyen ellenzem a keretek közé szorítást, ígéretkicsikarást, nem csak másoknál. Amúgy is tőlem kért volna többet a “komoly” szándék, erről hamar letettünk. Én nem hittem benne mint tartós üzemben, a tartós üzem a szenvedély gyilkosa, és mi nem egyfélék vagyunk, teljesen más az értékrendünk és a hátterünk. Ez szenvedély és énerősítés volt. Neki megvannak a maga okai, nem ide valók, én látom és értem a család, a feleség szempontjait akkor is, ha tőlem az a gondolkodás idegen. Én ebbe nem ragadtam bele, nem követelem vissza, én egyet igénylek, hogy két ember, aki fontos volt egymásnak, igazat mondjon egymásnak és önmagának arról, mi miért történt, mit érez, ne kenje a felelősséget, ne hugyozza arcon azt, akit annyira szeretett, rajongott, és akitől mindent elfogadott. A kapcsolatukhoz, annak ajándék-jellegéhez méltóan viselkedjenek később is. Én így tettem eddig, nem keltettem rossz hírét, terapeutámmal beszéltem meg, ami nehéz volt. Szerelmet elveszteni nyomásra nehéz.
Nem az a bajom, hogy nem lett “az enyém”, nem rónám fel egy kiegyensúlyozottabb viszonyban sem azt, ha elmúlt a szerelem, sem ennek a logikus következményét. És nem is foglalkoztam vele, nem nézegettem, hogy na mi van vele, merre jár.
Az a bajom, hogy miért kell elárulni a másikat, beszállni az aljas pletykakörbe, lehúzni a mocsokba a kapcsolatot, szóba állni ilyen férgekkel, mint Lelkes Villő, akit az én tönkretételem pörget és tart lázban évek óta. Egy előnyös külsejű férfiról van szó, a kapcsolatunk nem volt titok, láttak minket sokszor kézen fogva, vibrált a levegő. Volt egy lány, aki egyenesen beállított a randinkba, ott pillogott, tekergett, hogy ő jogi tanácsot kér, uralta az időt és a teret, igen naiv voltam akkoriban, szóval nem kevés mókás pillanat volt, sokat röhögtünk rajtuk. Nem csoda, ha kitört a hatodik cé egy-egy éretlenebb nőből, miután már a blogtól is elfordultak.
A mocsokhadjáratot, névtelen kommentelgetést ő jogászként nagyon elítélte, együtt küzdöttünk a mocsokhadjárat ellen.
Én mindig megfeszültem, hogy elegáns maradjak, de annyit szemétkedtek emberek, hogy ez naivitás és önsorsrontás a részemről. Fontos állomás a jelen életemben az elhatározás, hogy senkivel nem leszek jobb fej, mint ő velem, mindenki kapja azt, amit ő hoz, főleg ha eredetileg nem is én akartam az ő közelségét, meghódítani, vele lenni, részesedni a pezsgésből, a sikerből és a javakból, a kreativitást boostolni – ezt mind ő, ők akarták. Én nem leszek balek.
KedvelésKedvelés
“verbális kábítás” – nem, ez nagyon puhafedelű olvasat. Ő nem számító. Vállalt kockázatot is. Nagyon durván szétcsúszott, és az utolsó utáni pillanatig kapaszkodott belém. Én nem álltam volna le valakivel, akinek csak a szava és a teste szép.
Nem érzem, hogy akkor átvert, vagy a szakításkor, a szakítással. Elemi volt, kétely nélküli.
Megvannak a levelek, tudom, mi történt, mikor, tiszta az egész, nem merült feledésbe. Nem vagyok sodródó, nem voltunk hirtelenek, mélyen voltunk egymásban, rengeteget beszélgettünk, jártunk együtt pszichológushoz is.
Utána és azóta, sokkal később volt az árulás és elromlás. Én azt sejtem, ellenállhatatlan figyelni, beszólni, infókat szerezni egy unalmas irodában, másokkal egyetérteni, kavarni, projektálni, hárítani a felelősséget, hiszen én bűnnek bizonyultam. Azért van erre szükség, mert a problémái nem oldódtak meg, sőt. Az élete más területei unalmasak és ott nem élheti meg a kompetenciát (hatalmat).
KedvelésKedvelés
Érdekes a (be nem engedett) kommentekben a kettős erkölcs, a jólértesültség-fitogtatás és a testszégyenítés.
KedvelésKedvelés
“Ha Bécsben jársz, gyere fel, kapsz egy igazi bécsi kávét. Minden negyedévben a bécsi lakásunkban töltünk pár hetet. Karácsony előtt is megyünk, van rá esély, hogy pont egyszerre leszünk ott.
Azért gondolkodj el azon is, hogy míg te folyton adományokra és szívességekre gyúrsz és próbálod a sajtot kiénekelni a tehetősebbek csőréből, mindeközben vannak, akik megteremtették maguknak a jót. 😀 Némi örökséggel, de többnyire saját erőből.
Na? Feljössz? Egymás mellé állhatunk, van egy földig érő tükrünk az előszobában. Megnézzük, ki a szép, oké? :))))”
KedvelésKedvelés
Nagy sohaj, aaaaa….erre nincsenek is szavak. Ez az a szint, amit 5. osztalyban (sem mindig, minden gyerek) nyomnak a kolkok.
“megteremti a jot, orokseggel” hogy lehet ilyen erveket felhozni, egyaltalan? Mi ellen erv ez talan, hogy onkentes alapon anyagilag is kifejezheti az olvaso azt, hogy ertekeli blogon megjeleno irasokat es az abba fektetett munkat? valojaban nincs is kedvem irni, mert annyira alpari ez a szint, hogy el sem tudom mondani mennyire felfordul a gyomrom. Ezek betegek, de ok aztan tenyleg.
KedvelésKedvelés
Van ez a csoportos dinamika, hogy nézni, kinek mije van, habot verni, híreket szállítani, normákra mutogatni “egy normális ember” így meg úgy, célozgatni, vetélkedni, bizonygatni. Mélységes bizonytalanságok, projekció. Neki lakása van és ő bezzeg a Holmes Place-ba jár. És ő vékony.
Semmi saját ötlet. Volt időszak, amikor minden ilyen írogató szerelmes volt, meg blogja volt, újabban gyúrnak, futnak, squasholnak. És van egy csomó minden, ami neki nem volt soha, és nem is lesz.
KedvelésKedvelés
Kedves megrekedt kommentelők,
olvassátok el és értelmezzétek a posztot, mielőtt hozzászóltok!
A poszthoz szóljatok hozzá, az énem nem közpréda, és a történetem meg nem írt részletei sem.
Az anális szex ügyében, fájdalom, az olvasónak kell tudnia megalkotni a megfejtést, jelentést, értelmezést, és azt is, hogy annak milyen súlya, helye lehet a sztoriban.
De ugye nem gondoljátok, hogy én, akit ilyen mocskokkal űznek évek óta névtelenek, ettől elsírom magam?
Én nem vagyok cserkész, se kispolgár.
A szexualitásáról ilyen módon senki nem beszél, mint ahogy nem tartozik senkire, belőlem biztos nem provokáltok ki semmit, de jó analógia a “cipőföldhözvágós hiszti” vs. az idézett kérésem és a cipőcsere (magassarkú). Fényes nappal. (???)
Ugye tudjátok, hogy nem raktam volna ki a szöveget, ha bármit tabunak, cikinek, megalázónak gondolnék a szexualitásom témájában, mely ennek ellenére nem tartozik senkire. De nem is erről van szó, ugye itt egy harmadik személy spekulál és árt. Ez leesett?
Az a kavaró nyugodtan lehetett egy kreált, netes persona, láttunk már ilyet, főleg Villő tájékán, meg rámkent dolgokat, másvalaki írogat helyettem stb., kicsit remélem is, hogy nem ennyire sötét az emberem, viszont a komment és más dolgok miatt úgy tűnik, Tamás hevesen dekonstruált engem. Ez késztetett a jelenség feltárására.
Azt gondolom, minden értelmes embernek világos az e-mail alapján, mire megy ki a játék és mi történt.
Vannak amúgy posztok a szexualitásról az érdeklődőknek, sok személyes részlettel:
csakazolvassa.hu/tag/szex
KedvelésKedvelés
az utolsó sejtemig megrázott. mélységes pokol némelyek élete.
ahogy megírtad, lehetne akárki története. tudom, hogy a tiéd, mégis, aki végigolvassa, végigérzi. nekem is ki kell hevernem. elképesztő, micsoda erő van benned.
KedvelésKedvelés
Köszönöm. Sokan írjátok ezt most. Nagyon el akarom kerülni, hogy rázúduljunk, őt szidjuk, nem ez a lényeg, illetve ezt csak én tehetem, ismeretlenek nem.
Nagyon nehéz volt az az év. Nagy veszteség volt, komoly depresszióba és szorongásba csúsztam bele nyáron. Utána lett könnyebb, amikor vége volt. Egy akármilyen kaland vagy illúzió nem lett volna ennyire fájó. Emékszem arra a szelíd, de tépelődő állapotra, hogy “mit akar? az legyen. kivárom. majd mondja. semmi erőszak.” Azt még az elején elhatároztam, hogy ez addig lesz, amíg jó, amíg eleven, nem fogjuk egymást nyúzni, rongálni, bántani, és a közönyt sem várom meg. Nem ment az elszakadás, nem és nem, pedig nem akartuk már, nem volt benne sok jó. De utólag szerintem nem akkora dráma, mert ha “nem rohan felém”, azon nem lehet segíteni, akkor úgyis vége, ez önmagát szabályozza. VAgy van szerelem, vagy nincs. Díszlet, ígéret nem számít.
Nem pokol az élete, sőt, úgy van előadva, hogy jól néz ki.
Ugyanakkor itt a hatás jelentős része stiláris, módszeresen használt eszközökkel érem el, irodalomként jobb olvasni, mint személyes sztoriként.
És hát írom a regényt, ennyit nyer az olvasó (abban más motívumok, más sztori lesz, már meg is van vázlatosan, de a rádöbbenés, hogy bele mertem abba gondolni, hogy ő is benne van, és összegeztem úgy, hogy nem gondoltam rá már tök rég, valahogy felébresztette, hogy meg akarjam írni azt).
KedvelésKedvelés
a pokol az arctalan szemétkedőké.
nagyon várom a regényt!
KedvelésKedvelés
Az én levelem a legelején:
“Én nem sírok akkor sem, ha ez nem tart soká. Odalenni az elején a másikért nagyon könnyű és melengető, de be kell vallanom, most erősebb bennem, hogy ne legyen nagyon nagy sírás a vége, csak olyan közepes. Ne járjon érte büntetés. És leszögezem, hogy tudom ennek a kereteit, helyét, nem akarok másod lenni, mint akid most vagyok. Van, amiről egyszerűen nem akarok tudni, semmit, soha, mert ízléstelen és fölösleges és játszmaszerű, de azért nem tehetünk úgy, mintha nem lenne, ami van. Van neked saját életed, ahogy volt eddig is, és ez így helyes, és legyen jó neked, és én nem bánom, semmi bekebelezés nincs bennem, és te se érezd magad soha szarul. A te dolgod, a te életed. De tudj róla, mit teszel, ne hazudj magadnak. Nekem nem kell semmit mondanod, nem kérdezem.”
(itt nem a szentéletű kertvárosra gondoltam, hanem arra, amiben biztos voltam a viselkedése, kisugárzása alapján, hogy ő összevissza kefél bárkit, én is egy vagyok csak. Ezt benéztem, mert nem. Egyistenhívő szerelmes volt.)
“(Most gondolkodom, hogy hazudok-e ezzel magamnak, és hogy ez a felállás nem akadályozza-e meg, hogy a legmélyem megbízzon benned, és igazán közel legyek hozzád. Nem tudom. Hogy ez valódi emberi közelség tud-e lenni, egymás szemébe nézős, vagy annyi, hogy titokban van egy selymes szőrű, élveteg cicusod.) Nekem sok szempontból könnyű, én nagyon egésznek érzem magam, és nem várok tőled semmire megoldást, csak örülök neked.
És főleg: ha együtt vagyunk, az legyen hetedik mennyország.
Én egyistenhívő vagyok, mint mondtam, és nagyon belemenős, szuggesztív, úgy tudom magamról. És iszonyodom azoktól a mondatoktól, amelyeket a férfiak a házasságukról mondanak, pedig ezek a mondatok nem egyfélék, de én mindtől iszonyodom. És semmit nem akarok tőled, ami nem árad belőled felém, és ezt az egészet addig akarom, amíg árad. Semmilyen nyűglődést nem akarok, csak élvezni, nem akarok súlyos se lenni, én szét akarok esni a lazaságtól, nagyvonalúnak lenni, játszani. (Ez közelség vagy cicus?) És nem akarom, hogy ez az intenzitás, amelyet a mai e-mailedben belőttél, szétszedje a te életedet (avagy illékonynak bizonyuljon), se azt, hogy az enyémet szedje szét, hogy mindig csak sóvárogjak, és ne legyen más örömöm.”
Nem módosítottam ezen végig, viszont türelmesen vártam, merre halad.
És nagyon kellettem neki. Végig himnikus dolgokat írt rólam.
És jó érzés volt, hogy minden józan ész, racionális megfontolás ellenére, mégis, nagyon kellek.
Hogy ketten vagyunk a világ ellen.
Hogy ő a rendíthetetlen ólomkatona (ilyen nevet választott, persze ez is önromantizálás meg -heroizálás, mert amikor megkezdődött a keménykedés a második lebukásakor, amelyben a szarkeverő irigyeknek is szerepük volt, akkor már nem volt akkora jellem, elkezdett bántani, dührohamai voltak).
KedvelésKedvelés
Ismeros Pocok nehany eve nagyon szerelmes lett, kiuresedett, kotelesseggel teli hazassagbol viharos gyorsasaggal lepett ki. Pocokne ottmaradt a harom 2-8 eves gyerekkel. Penz, energia, ido nagy resze az uj parral valo szarnyalasra megy el azota, Pocokne elete meg pocokszerubb lett, minden ideje, penze a gyerekek kore beosztva. A hazassag hazugsag volt, az uj kapcsolat oszinte, igazi. Kicsi gyerekekrol viszont gondoskodni kell, ez nagyon sok korlattal jar, ezt a volt ferj egyszeruen lerazta magarol. Hogyan lehet ebbol a kertvarosi apukasagbol jol kilepni?
KedvelésKedvelés
Mindenekelőtt nem kell belemenni a szerepekre alapozott, forgatókönyvszerű életbe.
Ha az első öt-pár év után jön rá valaki, hogy neki ez nem, az még okés. A többiek beleszáradnak, olyanná válnak, igénylik is ezt, mint amikor fát házfal tövébe ültetnek. Nem szereti a fényt, betont ölelget a gyökere, a teljes lombkoronája nem is nő ki, nem tudna mit kezdeni isten szabad egével. Ők csak nyavalyognak. Nem olyan rossz az ismerős. Nem tudnak meglenni nélküle, ha nem pokol. Sorolják is, hogy nincs semmi baj, nincs üvöltözés, alkoholizmus… Hallgatok.
Meg hát rohadt nagy büntetés jár, és akkor inkább ő nagyon szereti, őt választja, tévedés volt stb.
Amúgy mindenki legyen boldog, sokszor a -nék is robbantanak, én ugyan nem ítélem el.
Attól még gondoskodhat a gyerekeiről, nem értem, három gyerek után a gatyáját levonják róla. Ez egy féreg akkor.
T. is kalkulált, komoly számításokat végzett (siralmas eredménnyel).
Nem két út van, sokan maradnak, és valahogy kivívják, hogy legyen szárnyalásuk is, akár titokban, ez a legtipikusabb. Vagy néhány progresszív ember nyit a valóban és kölcsönösen nyitott házasság felé, egymást nem zsarolják és tekintik tulajdonnak, ha nincs tűz. Aki a felszabadító szexet, érzelmi intenzitást, játszmamentességet megízleli, annak nagyon szar utána maradni, visszamenni, unt-utálttal beérni.
KedvelésKedvelés
!!! A regény viszont nem róla szól, és a főhős is nagyon el van távolítva a személyemtől. Nyilván mindenfélét felhasználok, de nem fog senkinek összeállni, melyik motívum honnan van. És nem is fogja olvasni az, aki rút.
KedvelésKedvelés