nem dolgozik

Azon kaptam magam, hogy kispolgár vagyok. Ingerült lettem attól, hogy egyesek itten nem dolgoznak. Nem lesz ennek jó vége. Az ilyen nem rendes ember, ejnye. Mások bezzeg iparkodnak, törik magukat, gyűjtögetnek.

Például én.

Hasadt tudatú állapot ez, mert senki szerda délelőtt 11-kor olyan jólesően nem tud elfeküdni a medenceparton, mint én, főleg amióta megint iskolába járnak a gyerekek.

NA, EZEK SEM DOLGOZNAK.

Nem vagyok egy szabályos életút. De ami van, nem véletlen: pont ezt akartam. Megvan a biztosításom, semmiféle anyagi panaszom nincs, se másfajta. Lelkes és szenvedélyes vagyok abban, amiért a pénzt kapom. Miért foglaljak mások elől egy munkahelyet? Esetleg elmennék biciklis futárnak heti kétszer, igen.

Ugyanakkor, ha másnál látom a szabadúszást, ráérős kajálgatást, délelőtti edzést, az olyan, mintha valaki ellopta volna a show-t. Az enyémet. Tessék szépen dolgozni. Nekem legalább van három gyerekem.

Vagy Ragen, aki adományokat gründolt homályos ügyekre, és nem csinálta meg. Nem szervezte meg azt a kampányt, nem lett Ironman. Humbug volt. Még csak nem is magyarázkodott.

Én ezt hallgattam a rosszindulatú banyarokonságtól évekig, hogy nekem NINCS ÁLLÁSOM (a megfogalmazás a két háború között fogant), ettől vagyok gyanús. Pedig engem nem kérdeztek, nem is tudták, mivel telnek a napjaim. TGYÁSon voltam. A férjem nagylánya szentté avatta magát, hogy de ő bezzeg fél hétkor kel és délután öt előtt ritkán van otthon, egész nap dolgozik. Nem úgy, mint én, kismamaként itten lógatom a lábam. Náluk gyes sincs. Bambán néztem az e-mailt. Nincs is gyereked. Svájcban élsz, tízszer annyit keersel, mint én a legjobb hónapomban, elvégeztél egy világszínvonalú képzést, ami az álmod volt, a szakmádban dolgozhatsz, kreatív munkát. Harminc éves vagy. Mégis, mi a bánatot csinálnál? A fizetett munka privilégium. Abból utazgatsz.

Ők azt szerették volna, hogy én szívjak. Hogy nekem rossz legyen.

Sose fogalmaztam így, hogy utazgat. Sose érdekelt, más miből él, mire költ, mennyije van. Az se, hogy én mennyit keresek – és az se, hogy szegény vagyok. Öntudatosan voltam szegény, mert tanár voltam.

Aztán megtanultam ennek a logikáját, mert annyit basztattak. Mert ők viszont nézték a másét, nagyon is. Elromlottam én is abból a nagy naivitásból. Engem ne basztassanak. Kilenc hónapos terhesen éjfélig korrektúráztam napilapnál, és ott vijjogtak a halálmadarak, hogy én nem dolgozom.

Már nincs bűntudatom és nem iparkodom. Felszabadultan élvezem ezt a sajátos, szabad és tevékeny életet, mert a döntéseim és munkám eredményének tekintem, és nem gondolom, hogy ebben bármi becstelen, pláne ártalmas lenne, vagy állna fölöttem valami képzeletbeli bíra, norma. Hiszen én magam a keretek között nem tudtam ilyen kedvvel és eredményesen nekilátni a feladatomnak, mint most, amióta írok, a témáról én döntök, és olyan is van, hogy az árról is. Lelkileg ez az építő, ez az, amiben nem égek ki, viszont lelkes maradok, és marad időm edzeni  vagy Dávidékat az osztályával úszni kísérni.

Na de én, ha nem is szabályosan, dolgozom. És azért élek így, mert így döntöttem.

Lehet, hogy ők, akik nem dolgoznak, szintén döntöttek? Vagy mindenkinek csak kényszerei vannak, amiket megmagyaráz?

Lehet, hogy a kispolgár énem várja el, hogy magyarázkodjanak?

Én kispolgár vagyok? Rendpárti, uniformizáló, mutatóujjlengető? Legyen mindenki egyforma és rendesember?

Mostanában jól vagyok a gyarlóságaimmal, a negatív gondolataimmal, a kis indulataimmal is, szeretem ki is mondani tisztán, a szemükbe nézve, szégyen nélkül, hogy ezt és ezt gondolom. Kimondom, mert így korrekt, és mert tudom, hogy mindenkinek vannak ilyen dolgai, gyarlóságai, ellentmondásai. Milyen gáz már letagadni, mondani valamit helyette, amit nem érzek és nem gondolok.

Persze amit mondok (például a medencepart), az úgy hat, mintha provokálnék. De jó érzés bevallani a homályosabb dolgokat, tiszta, erős, az érettség egy más szintje. Arra jöttem rá az évek alatt, hogy ha merem ezeket válallni, akkor az életem többi részében nyugisabb vagyok. Nem gyűlik fel annyi elfojtott, zavaros dolog.

Szóval bevallom: egy kicsit zavar, ha valaki éli világát, nem dolgozik, nem használja a képességeit, erejét, végzettségeit – és még gyereke sincs.

Szeretem, ha valaki igyekszik, törekszik, nem problémázik. Ha a jó elnyeri jutalmát. Ha nehéz helyzetű családanya nyer a lottón.

Becsülöm Balázst, amiért korán kel és kitart a pályán (tanári). Különösen becsülöm azokat, akiknek nincs hivatása, mégis bejárnak: eladják a tudásukat és idejüket órabérben – akkor is, ha én mindkettőjüktől különböző utat járok.

Szeretem, hogy nem sírnak.

És nagyon sokáig éreztem, még tanár koromban, hogy érdemtelenül kapom a jót. Hogy mások mennyivel jobbak. Nekem meg a kis megúszásaim, rövidítéseim. Nem hozom mindig a száz százalékot.

Már nem gondolom ezt. Megvannak a rélgi jegyzeteim, az elefántos dolgozatok, látom a kollégákat, Lőrinc is mesél. Sem kvalitás, sem törekvés nincs a kollégákban arra, hogy érdekes, újszerű, minőségi, szerethető, kreatív legyen, amit mondanak. Helytállnak, jó esetben.

Sokan vannak, akik nem dolgoznak. A legritkább a hivatás és a szenvedély, a leggyakoribb a bejárós, kényszerű favágás. Középen meg az inaktívak, akik rokkantak, táppénzt kapnak, tanulnak vagy gyesen vannak. Anyukák gyes nélkül, a férfi hozza a pénzt, eleget melóznak így is a gyerekkel.

És vannak, akiknek úgy alakult a sorsuk, hogy van egy-két kiadható lakásuk, vagy megtakarításuk, vagy kamatjövedelmük. Ami mellett legfeljebb alkalmi munkát vállalnak. Nekik ez jutott.

Nézem én? Nem nézem. Sose néztem. Most, hogy látom, arra gondolok: én se tennék másképp. Valaha annyira nem néztem, hogy még a magam érdekeit sem. Soha nem kalkuláltam, velem mi lesz, hogy lesz előnyös. Aztán kiderült: nemcsak sorra jönnek a feladatok, ha azzá leszek, aki vagyok, hanem a helyzetem miatt jelentős könnyítések is járnak. Tébé, például.

Na, mi bajom mégis azzal, ha másvalaki nem dolgozik? Annyival kevésbé stresszes. Független. Rendszerkritikus.

Habár, az nem korrekt, hogy nem fizetsz közterhet, és szidod őket, és használod a közöset. Meg ezzel el is dicsekszel. De van, hogy ezt is punknak érzem.

Viszont: ha van adottságod, hogy beletegyél valamit a világba, jó ügyekért küzdj, segíts, és nem tesezd, az immorális. Habár, én ezért utáltam meg az önkénteskedést meg a másnak segítést, mert haldokló mellett is csináltam, és nyomasztott.

Legyen ez a saját döntése. Persze mondhatom, hogy én “jobban kedvelem az olyan embert, aki”.

Az a bajom azzal, hogy nem dolgozik, hogy eltávolít: neki nincs pénze, erre tekintettel kell lenni, úgy szervezni a dolgokat. Én beülnék, ő nem akar. És együtt akar csinálni dolgokat.

A másik esetben az a bajom, hogy ugyanúgy viselkedik, használja a dolgokat, jön-megy, mint az, aki itt lakik és fizet érte, és úgy érzem, beleült a máséba és még ő néz rám görbén.

Ha volna jövedelme passzívan valahonnan, akkor nem zavarna ugyanez?

Nem tudom. Azt sem tudom, mire akarok kilyukadni most. Nincs tanulság. Nem szeretnék ejnye, egyesek nem dolgoznak kommenteket. Sokan “nem dolgozunk”.

Ha magamra reflektálok, akkor észre kell vennem, hogy jólesik fejcsóválni. Azt mondani, hogy nabazmeg. Hogy bezzeg én. És ami így jólesik, az nem okés. Az rólam szól. Nem forszírozom magamban, nem hergelem tovább.

Közben G. csetel velem.

elképesztően szar viccek tudnak lenni egy irodában

meg borzalmas modoroskodás

meg émelyítő kispolgári hobbik

nem tudsz mit csinálni

nem bántóak, nem sértőek, csak bénák

Erre én:

a butaság és közhelyesség az agresszió önálló formája. a jópofáskodás is. a sütibevivés. a névnapi köszöntések, az unokafotó-mutogatás, a turkálós tapasztalatcsere. ezért nem dolgozom munkahelyen.

49 thoughts on “nem dolgozik

  1. Nem szoktam ilyet írni a posztok alá, de ezt most köszönöm, jól esett és helyretett. Érdekes, hogy mostanában én is szavakba öntöm ezeket a homályosabb dolgaimat, és olyan, mintha kihoznám a fényre, és körvonalakat kap, tisztán látom. Nem azt jelenti, hogy eltűnt, hanem, hogy nem mérgez láthatatlanul, mert LÁTOM. Önreflexió, ugyebár, már megint.
    Mostanában nagyon foglalkoztatott a nemdolgozik-témakör, de most rájöttem, hogy a magánál a nemdolgozik-témakörnél sokkal érdekesebb, hogy MIÉRT foglalkoztat engem a nemdolgozik-témakör. 🙂

    Amúgy az is érdekes, hogy az egyszeri ember mit hív úgy, hogy ‘dolgozik’. Ezért is fontos, hogy amikor azt akarják, hogy “legyen állásod”, akkor igazából azt akarják, hogy ‘szívj te is’. Járjál be, fáradj el/le, idegeskedjél, mert az a dolgozás. (Még régebben, ugye, volt az, hogy a gyereket azért kell kitaníttatni, mert akkor irodára fog kerülni, és ott “nem kell dolgozni”. Azaz dolgozás = fizikai munka. De szerintem ez az értelem már nem jellemző.) Nem ám itten délelőtt tizenegykor kávézóban edzegetni, meg ilyenek. Dolgozás egyenlő érezd magad szarul bezárva egy irodába.
    Többek között ezért mondom inkább azt ilyenkor, hogy ‘kereső tevékenységet folytat’. Itt a blogon volt már arról szó, mekkora öntudata van annak, ha valaki a pénzkereső, és akkor ezzel szemben mondjuk van valaki a háztartásban, aki végzi a fizetetlen munkát, és akkor szinte törvényszerű, hogy a kereső kicsit (vagy nagyon) le fogja nézni azt, akit ő ún. eltart (azaz fizetetlen munkáját kihasználva megteheti, hogy jól fizető állása legyen). És ez nem egy párkapcsolatot és életet nyomorít meg. Érdekelne, hogy milyen például úgy otthon lenni és nem folytatni keresőtevékenységet, hogy van saját vagyon? Tehát pl nagy örökség vagy máshonnan való tőke, ami persze megy bele a család életének finanszírozásába, de mégiscsak magánvagyon? És a másik pedig “bejár dolgozni”? Van esetleg az olvasók között ilyen?

    • Én nem dolgoztam két évig, mert Svédországba költöztünk a férjemmel. Én hoztam az örökségem, és megegyeztünk, hogy elöször ö keres munkát, mert én szeretnék egyetemre bejutni (EU állampolgárnak nincs tandíj függetlenül a meglévö diplomák számától). Egy év nappali mesterképzés volt ebben a két év pihenöben. Szuper volt, nagyon élveztem, lefogytam, sportoltam. Most már van munkaviszonyom, mert itt a doktori képzés azzal jár és egy nagyon kellemes fizetéssel (kicsivel több is, mint a férjem fizetése jelenleg). Otthon gyógypedagógus voltam, de nem anyagi okokból jöttünk el elsösorban. Néha meg kell csípnem magam, hogy most azzal keresem a kenyerem, hogy tanulok.

    • Mi voltunk így, vagyis hasonlóan. Még a kapcsolatunk elején én még főállásban dolgoztam, a férjem szabadúszott. Nehéz, úgy is hogy mindkettőnknek van passzív jövedelme. Volt egy jó nagy irigység bennem, hogy ő lazábban él. Benne meg az, hogy nekem nagyobb a megbecsültségem. Azóta lett gyerek, egy időben mindketten szabadúsztunk (na, akkor rájöttem, hogy mennyivel egyszerűbb a hagyományos családmodell, ez gyilkos volt egész nap együtt, a gyereknek nagyon jó) Móta a gyerek intézményesítve, én részidőben, ő szabadúszva jól megvagyunk. A környezetünk szerint lusták vagyunk. Szerényen élünk, nincs autó, külföldi nyaralás, de minek ha van idő gyalogolni és itthon is jól pihenhetek. Valahol ez tényleg lustaság, engem nem motivál a több pénz, a szellemi képességeim meg nem olyan magasak hogy megfosztanám.valamitől a világot. Ha több lenne a passzív jövedelmem, nem dolgoznék semmit és jól ellennék.

      • Nekem ez inkább jól használt szabadságnak hangzik mint lustaságnak. És kicsit irigylem, olyan “igen, ez lenne az” érzés. Én egy jól fizetett favágó vagyok egy sűrű rácsú aranykalitkában. Most úgy hozta az élet (és a döntés), hogy nagyon értékelem ezt a helyzetet.

  2. Szerintem olyan embernél zavaró, hogy nem dolgozik, aki amúgy is tulok.

    Pont ilyen vagyok én is tanárként, amit írtál. Nagyon nehéz így, gondolkodom is, merre tovább-helyette. Erről nem írnál valamikor valamit? Nagyon szeretném.

  3. Minden vagyam, hogy ne dolgozzak. Mert nyomasztas van, tannanyi elvaras, pofabarohoges. Lusta is vagyok.Viszont valahogy lehetne szerencsem es jobb modban elesem. Munkaval nem megy. Mert csatakosra dolgozvan magam a jo dolgokra nem marad ido. Olvasni szeretnek, csavarogni, finomakat enni, futkozni stb. Irni nem, festeni nem, goblenezni nem, agyagozni igen. Amiben jobb vagyok mint sok mas tanar kollegam az nincs megfizetve, viszont kizsiger az van. Olyan nyomaszto ez a dolgozas. Igy. Kurvara nincs ez rendben. Aki megteheti es nem akar hat ne dolgozzon. De azert legalabb toltse tartalmasan az eletet.

  4. Nem dolgozom…
    …azaz… az az eset vagyok, aki multiban dolgozott sokáig, feküdt neki a gyors, pontos, logikus melózás, olyannyira, hogy kiharcoltam, hogy részmunkaidőben dolgozzak évekig, mert tudták, hogy önállóan és jól megcsinálom, jelezték, hogy mások 8 órában csinálnak ennyit. Ha kellett, nem néztem az órát (ritkán volt, hogy ez kellett). A végcél, amiért dolgoztam, nem volt az enyém. És volt időm, így megláttam mellette más célokat. Azután döntöttem és kiszálltam. Rohadtul lelkifurdalásom van, hogy nem úgy dolgozom. Már a részmunkaidő alatt is volt, hogy miért tudok ennyi munkából megélni, hogy túl szerencsés vagyok. Dolgozni akarok, de más célért. Elkezdtem. Jógát oktatok, néha tréneri, vagy coach melóim vannak, ismerem a multi légkörét, ami ezekben segít és szeretek emberekkel foglalkozni, jó érzés, hogy támogathatok és remélem, hogy hasznos. Ezeket részmunkaidőzés közben tanultam ki. Interjúkat készítek néha, ez véletlenül jött, előbb hobbi volt, de talán egyik lábam lesz. Szeretem a nyelveket, ezzel eddig nem csináltam semmit, most már igen, nem csak magyarul tudok jógát tartani. Önkéntes melók is beleférnek a választott területeimen, pl. fordítás. Ha jobban megismernek, ezekből a lábakból meg tudok élni is, és hát szeretek dolgozni, akkor megint sok lesz a munkám, most épp kevés. Keresem a lehetőségeket aktívan.
    Tudatosan félretettem az évek alatt. Nincs autóm, ezt fontosnak tartom (volt sok évig, céges, tudom, milyen rákattanni). Nem nyaralok Balin. Oké, a családdal is szerencsém volt, lakásban ők is támogattak induláskor, nincs hitelem.
    Tesóm egyedül nevel egy kislányt, így mostanában többet tudok velük lenni. Ez jó dolog!
    Iszonyú nehéz a lelkifurdalás miatt néha. Nem dolgozom? Dolgozom?

  5. Én is szabadúszok. És mostanában nagyon elegem lett. Elegem lett, hogy nem akkor és annyi munkám van, amikor és amennyi nekem jól esne. Hogy vagy a gyerekektől lopom az időt, vagy a pihenéstől. És az utóbbi időben a pihenéstől nem akarom/nem megy. Kell a min. 6 óra alvás, különben nyűgös vagyok és türelmetlen. Nem akarok nyűgös és türelmetlen lenni.
    Úgyhogy újabban álláshirdetéseket nézegetek. Jól esne leadni reggel az intézménybe, aki oda való, bemenni az irodába, ott csak a munkára koncentrálni, majd hazajönni, és csak magamra és a gyerekekre figyelni. Mert a munka szinte soha nem reggel 9-kor jön, hanem délután f4-kor, az ovi kapujában. Vagy pénteken délután, hétfő reggel 8-as leadási határidővel.
    Hogy ne lelkifurkával üljek le kirakózni, mert basszus, reggel 9-re le kell adnom az anyagot. Vagy ami még rosszabb, verőfényes napsütéses délután a monitor előtt hallgatni, ahogy gurgulázva kacagnak az udvaron apával.
    Persze egyéb kötöttségeimet figyelembe véve, max. 6 órás munkát vállalhatnék. Olyan meg nem sok van itthon.

    • Igen. Most hogy újra elolvastam, rájöttem, hogy ti nem ismertek, tehát nem tudjátok, hogy egyébként még egy éve is azt mondtam volna, hogy imádom az életemet. Már gyerekek előtt is szabadúszó voltam, imádtam a szabadságot, imádtam a függetlenségemet, imádtam az egészet. Nekem soha nem volt gond, hogy nincs külső kerete az életemnek, hogy akkor elfolyok, nem tudok dolgozni.
      Egy éve érzem ezt az egészet tehernek és nyűgnek. Valami elromlott bennem, és nem tudom mi.

      Igen, nincs részidős állás. Marad a szabadúszás, csak vissza kéne találnom a régi mederbe.

      • Részidős állást én is csak úgy láttam még, hogy úgymond “bizonyítottam” valahol és utána kiharcoltam…

      • Én úgy kaptam már több alkalommal részmunkaidős állást, hogy nyolcórásnak hirdették meg, az interjún meg közöltem, hogy márpedig én csak négy/hat órában akarok “dolgozni”. Volt olyan hely, ahová emiatt nem vettek fel, de több helyről is kaptam ezután is pozitív választ. Nemrég óta vagyok csak megint nyolc órában. Szóval érdemes próbálkozni ott is, ahol nem gondolnátok!

  6. Nem biztos, hogy a Bibliából kéne itt idézgetni, de szerintem igaz az, hogy ha valaki kapott valamire talentumokat, akkor igenis használni kell, nem szabad elherdálni, elásni, hagyni meghalni. Aki gyereknevelésre kapott, csinálja azt, és neki kár munkahelyen pazarolni magát. Aki kapott másra is, úgyis szenved anélkül, hogy csinálhatná (pl én, majd megbolondultam a GYES 5. évében, és gyorsan elhúztam tanítani, amint a kisebb gyerekem is óvodás lett, nagyon élveztem). Mindenki kapott valamire, és engem is szíven tud ütni, ha valaki csak úgy “van”. Mondjuk eltartják, van bevétel, örökölt, és nem kezdett semmit az életével, ül otthon, barátnőzik, haverozik, költekezik, szépítkezik, szépítget, gépezget, öncélúan falja a kultúrát, és nem esik le neki, hogy hiábavaló az egész. Szerintem ez a gáz, nem a munka hiánya vagy az állás hiánya.

    Másfelől meg prolicsaládból jövök, az “Aki nem dolgozik, ne is egyék”-mentalitás jön nekem zsigerből. Tényleg nem tudok mit kezdeni a here létmóddal, majdnem belepusztultam, mikor az ex hat évig itthon felejtette magát, mert biztosítva volt az élet. Csak éppen eltorzította őt is, engem is, és nem történtek meg azok az anyagi befektetések, amiknek kellett volna, és a felélt vagyon a mai napig csípi a szemem, kaparja a torkom, égre kiáltó bűnnek tartom most is.

    Szeretném, ha a gyerekeim találnának olyan hivatást maguknak, amit kedvvel, erőbedobással tudnak majd csinálni, nem tudnám jó szívvel nézni, hogy a favágás vagy az élősködés a pálya. Azt hiszem, a flow-hoz is az kell, hogy valami energiát tegyünk abba, amit csinálunk, ne csak úgy legyünk. Lehet egyáltalán élvezni az évekig tartó láblógatást, felhőbámulást?

    • Azt én sem értem, a láblógatást. Nálunk tesómnak jól megy a melója is, de a gyereknevelésre is született ő, örülök, hogy részmunkában megy vissza, mehet vissza, majd, ha a kicsi nagyobb lesz már, ráér még dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekkel lenni mekkora meló, emiatt is lelkifurdalásom van, hogy egyszerűen eljövök, amikor kell (mert hát nem lehetek mindig ott…) Én szerintem nem születtem gyereknevelésre, de nagynéninek nagyon is!

    • “nem kezdett semmit az életével” azért ennek nem az éhbérért való igavonás az ellenpontja.
      Amúgy nagyon jól írod, igen.
      “Lehet egyáltalán élvezni az évekig tartó láblógatást, felhőbámulást?” Értelmes ember erre egy negyed évig sem képes, mindenképp csinál valamit.
      Ezt a kiégettek vagy a valami nagyra készülők csinálják.

    • Azért, ha az ember őszinte, minden eléggé hiábavaló. Én mostanában pont arra jöttem rá, hogy a felhőnézés és láblógatás pont nem hiábavalóak (ha örömmel csinálja az ember).
      Én amúgy 5. éve gyesen vagyok. Előtte dolgoztam sokat, kihívás volt, imádtam. Most meg imádok nem dolgozni. Elképesztően szerencsésnek érzem magam, hogy megtehetem.

      • Jó, de ha gyesen vagy, nem semmit sem csinálsz, hanem gyerekezel, és közben nincs munkahelyed, nem? Gyerek mellett lehet örömmel elrévedezni, én inkább arra gondoltam, aki tényleg csak úgy lebeg a semmiben. Ismerek ilyet, anyukája tartja el. Egyre kínosabb vele beszélgetnem. Nem nagyon van miről.

      • @Pearl: Hát, azért ez nézőpont kérdése. Gyerekek intézményben, én pedig nem a munkahleyemen. Nagyon élvezem, azt érzem, hogy egy egész életet el tudnék így tölteni. Ugyanakkor bennem van a félelem is, hogy lemaradok valamiről, és egy jó adag féltékenység is azokkal a pályatársaimmal szemben, akik nem estek ki ennyi időre a munkából (és ugye az anyagi függetlenség kérdése még fel sem merült, mint ahogy az anyagi kényszeré sem). Társadalmilag már érzem a nyomasztást: “Jé, te még mindig nem dolgozol?” Ugyanakkor hatalmas örömmel tölt el az az érzés, hogy vagyok. Hogy van időm nézni, érezni (illatokat, érzéseket). Hogy én rendelkezem az időm felett. De van bennem egy nagy adag kettősség is, tény. (Különben nem irogatnék ennyit 🙂 )

    • Szerintem simán lehet akár egy évig is felhőt nézegetni, vagy tovább. Én boldogan olvasnék, mozognék, nagyokat aludnék és a többi.
      Inkább az a kérdés hogy olyan összeszedett-e az ember, hogy ne csússzon szét a nem dolgozásban, ne legyen se depressziós, se alkoholista, se netfüggő. A közösség, a célok komoly megtartó erővel bírnak. Úgy tapasztalom, hogy ha van szabad kapacitás, akkor úgyis szembejön valami cél. Önkénteskedés, vagy valami nagy utazás tervezése, bármi. Én nagyon megértem, hogy ha valakinek van elég bevétele, akkor nem megy el állásba napi 8 órában, vagy nem kockáztatja a vagyonát vállalkozással. A normális részidős munka ritka, az meg hogy csak a munka kedvéért mosogasson valaki napi négy órában, miközben van passzív bevétel, az elég extrém szerintem.

  7. Nekem hozzátartozik a felnőtt énképemhez, hogy gazdaságilag független vagyok (elméletileg el tudnám tartani magamat plusz a gyerekeimet). Olyan, mint pl. egyedül felöltözni, elvárás magammal szemben, hogy erre ennyi idősen képes legyek. És szabadságérzés. Ilyen szempontból nagy különbség van a saját tőkejövedelem mellett nem dolgozás és a valaki által eltartottság között. Az első helyzetben lehet, hogy tudnám jól érezni magam, a másodikban volt részem, és nem volt jó, infantilizálva éreztem magam. De sokat gondolkoztam már rajta, hogy ez miért olyan fontos, át tudnám-e kalibrálni az agyamat, hogy ne így lássam, vajon tudnék-e hátradőlni és pl. egy szerelemszakmának, felhőnézésnek élni úgy, hogy lemondok az anyagi függetlenségről. Nálam ez mindig szabadság-függőség kérdésként merül fel, nőként fokozottan fontosnak érzem, egyfajta tartás, statement, hogy semmiképpen nem vagyok kiszolgáltatott, függő.

  8. A felhőnézegetés és az önfejlesztés (olvasás, zene, sport, kaland, ilyesmi) plusz a lakókörnyezetünk, élőhelyünk fenntartása, már bőven elég program. Kár, hogy a nyolc órás munka mellett nem jut rá idő. Na, és mi az, ami kimarad? Bárcsak lennének olyan képességeim, amelyekkel pénzt kereshetnék, munkahelyi üldögélés nélkül!

  9. Annyi mindent szeretek én is csinálni….és épp arra gondoltam, hogy aránytalanul sok időt töltök el a munkahelyen. Szeretnék többet mozogni, többet játszani a fiammal, többet főzni, a ház körül tenni-venni, többet olvasni, több kultúrális programra eljutni, többet lenne a párommal kettesben, sokat beszélgetni. Tökéletes lenne a részmunkaidő.

    Így meg elég kaotikusan élünk, mindenféle standard időbeosztás nélkül, mert mindezekből legalább egy keveset meg szeretnék csinálni. Utálnám, ha valami kimaradna. Viszont így nem vagyok minden esetben elég alapos, és nem is tudom magamat definiálni sehogy. Pld. nem tudom kimondani teljes szívvel azt, hogy én elsősorban anya vagyok, vagy elsősorban feleség, vagy még azt sem, hogy én sportolok, futok stb.

    A munkahely is olyan….nem túl rossz, nem túl jó…a pénz nem túl sok, nem túl kevés. Viszont mindenki tisztességes és nincsenek durva visszaélések. Nem multi, és van idő/lehetőség olyasmit is csinálni, ami érdekel.

    Váltani kellenne….vagy még egy gyerek….de egyik opció se alakul, lehet azért, mert félek egyiktől is, másiktól is….nem érzem, hogy kapacitásom lenne stresszesebb munkahelyre, a szabadúszáshoz nem vagyok eléggé lezser és rámenős, és vannak bizonyos elveim is. (a piacképes tudásom meglenne hozzá).

    Néha úgy érzem, hogy mindenre van/lenne energiám, és mindent birok és csinálok is, máskor meg letargiába süllyedek és olyankor csak a muszájt csinálom meg minden fronton és csak túlélni akarok.

    • Szerintem ez az ingadozás azért elég sokunkra jellemző. Én most a letargikus szakaszban vagyok. Nem tudok olyan sokat dolgozni, amennyi ahhoz kéne, hogy lubickoljak az eredményekben, így viszont félárbocon megy a túlélés. A részmunkaidős bérből meg nem tudnám fizetni a rezsit. De majd megoldom, jön a felívelő szakasz, megint lesz kedvem, és a túlterheltségre is lesz megoldás. Addig csak a muszájt csinálom. Meg amihez még kedvem van.

      A ….vagy még egy gyerek-en megakadt a szemem.

      • Még egy gyerek…szeretnék, de nincs. Vajon miért? Van oka annak hogy nem jön? Már nem is fog?

  10. Amin én ítélkezően sápítozni szoktam, az az, amikor 35 feletti emberek figyelemhiányos kamaszként drámázzák tönkre az életüket. Például anorexiásak, ocd-sek, időből kifutva gyereket akarnak a legproblémásabb lúzertől, vagy erőltetetten mindig szeretők, egyáltalán amikor nyilvánvalóan életképtelen kapcsolatokban habosítanak (szó Évától), őket mindenki csak fúrni akarja, vagy a szüleik tehetnek mindenről, hát ők tették tönkre őket, meg még minden egyéb, az élettel kapcsolatos többi dolgot kiszorító tragédia. Nyilván, nem ismerem őket annyira, mint ők maguk, de viccen kívül, tényleg nem tudhatom mi van mögöttük, de a kispolgár bennem azt mondja, tényleg éltetek és tapasztaltatok ennyit, és semmit előre lépni nem tudtatok? Magatokra kívülről rá nem néztetek? Én bezzeg, aki már egy megkeseredett, mindent tűrő öregasszony vagyok (bár a kettőspont használatát még mindig kerülöm, mert még mindig nem tanultam meg, hogy kell használni) és folyamatosan azon aggódom, hogy elpazaroltam az életem, és már nincs időm helyrehozni, nem győzök azon hápogni, hogy mások hogy tudnak ennyi energiát elpazarolni ilyen szarságokra. Önmaguk gusztustalan szar oldalára. /nagypapám hangján mondom/

    • Pedig felszabadító annyi meghunyászkodás után kimondani: ez van, nem az én hibám.
      Vagy ráfogni mindent az OCD-re, aspergerre, ADHD-ra, szar házasságra, depresszióra, de ismerek olyat is, aki a gyomor(emésztőrendszeri?) bajával takarózik, amikor elkésik vagy nem tartja be az ígéretét, és nem egyszer, hanem tízszer, és “tudjátok, hogy van ez nekem” módon tudni kell és nem szabad semmit mondani.

      Mindazonáltal, ne becsüljük le se a mérgező szülők hatását, se a pszichológiai kórságokat.

      • A komoly szembenézés önmagunkkal szerintem pont harminc felett, nekem 35 felett jött el, akkor másztam bele igazán. Előtte nem nagyon van esély, mert az ember a húszas éveiben nyomja, mint süket a csengőt, és ez rendben is van. 35 után meg már van mire visszanézni. Szerettem volna több önismerettel, feldolgozott traumákkal, szabadon társat választani, de 26 évesen fogalmam se volt, mit miért csinálok. 32 után jöttem rá, milyen szörnyű programok futnak. Mondjuk a munkavállalásomat pont nem érintették, de a párválasztásomat nagyon is. Hatalmas dolog kimondani harminc fölött bármikor, hogy egy csomó szart nem is én generáltam, hanem hoztam, jé, de büdös, ellehetetleníti a felnőtt életemet. Ha ki tudunk belőle mászni, alleluja! De van, aki még ötvenesen sem fogalmazza meg, az a nagyobb gáz. Szerintem aki a negyvenes éveiben még mindig nem érzi magát a helyén, még mindig nem ott tart, ahol szeretne, az nem drámás kamasz, hanem kispórolta a melót a személyiségfejlődésből, mert vagy nem is tudja, hol kéne nekikezdeni, vagy már annyira benneragadt, hogy nem is lát ki. Iszonyat rossz érzés munkahelyen látni, hallgatni, mert olyan jó lenne elmondani, hogy van kiút, lehet jól lenni, csak ahhoz segítséget kell kérni. Nyilván nem szoktam.

      • Nem akarom megmondani, hogy mire gondolsz, Pearl, de talán inkább a beleragadásra, nem? Tehát, nem az irritál téged, ha valaki végre kimondja, hogy a szüleim meg a traumám miatt vagyok ilyen, és nem én önmagamban vagyok egy rakás szar, hanem az, ha valaki itt meg is reked, szép kényelmesen belehelyezkedik abba, hogy ilyen vagyok és nem az én hibám, és semmiféle erőfeszítést nem tesz annak érdekében, hogy az okot felismerve elinduljon kifele a traumájából, terápiába menjen, kikeresse, mi az, amiről azért mégiscsak ő maga tehet, stb. Tehát marad áldozat módban, és azt teszi az identitásává, és emiatt támadhatatlannak nyilvánítja önmagát, aki nem tehet semmiről.
        A felismerés után a következő lépés a… LÉPÉS, elfele a traumától, és ezt őrajta kívül senki nem teheti meg. Ha nem trauma, hanem megváltoztathatatlan kórkép, azt nem tudom, abban semmi tapasztalatom. Mondjuk, nem a gyomorbajra gondolok, arra hivatkozni azzal nyilvánvalóan össze nem függő dolgokban leginkább nevetséges.
        Erre szokták azt mondani, hogy azért egy idő után nem lehet már mindent a szüleinkre fogni. Azért persze a dolog nem ilyen egyszerű. De a beleragadás nagyon rossz, és minden nappal egyre nehezebb kimászni. Rá lehet ám erre kapni, hogy én nem tehetek semmiről, és ennek eufóriáját nehéz elengedni. Itt olvastam, és nagyon találónak érzem, hogy ezek az emberek elvárják, hogy az egész világ értse meg őket, holott a világtól nem várhatod el, hogy a te szemeddel lássa és ostorozza magát.
        Ismerek olyat, aki azt se nagyon akarja tudomásul venni, hogy vannak mások is hasonló problémákkal. Nem, ilyen csak ő van, az ő problémája a legnagyobb! Itt már arról van szó, hogy identitásává tette a baját, ezzel nyilvánvalóan szakember kellene, hogy foglalkozzon.

      • Gyomorbaj:
        biztos van az a hasmenés/szorulás/hasfájás/fingóroham, amely miatt nem tudsz elindulni időben. De ő mindig ezzel jött, és egy csomóan vártunk rá. Kicsit ingerülten mondta, hogy tudjuk, ugye, hogy ő nem tehet róla.

        Ableist rovatunk. Van egy amerikai kifejezés, a spoon, az az erőfeszítés, vagyis annak a mértékegysége, amellyel az élet élhető, napi rutinok, felkelés, felöltözés, és nagyon rákaptak ennek is a kifogásként való használatára a szorongók, betegek, bármilyen nehézséggel küzdők, valahogy menő erre hivatkozni. Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.

        https://www.urbandictionary.com/define.php?term=Spoon

      • @pearl: (bocs vszleg nem jó helyre fog menni a threadben): “Szerintem aki a negyvenes éveiben még mindig nem érzi magát a helyén, még mindig nem ott tart, ahol szeretne, az nem drámás kamasz, hanem kispórolta a melót a személyiségfejlődésből,…” Én meg, pont ezzel ellentétesen, arra jöttem rá, hogy lehetetlen ott tartani, ahol az ember szeretne. Egyszerűen nem ismerek olyat, aki 40-es éveire ne hozott volna vezéráldozatokat. Szerintem inkább az a különbség a személyiségfejlődöttek és -visszamaradottak között, hogy az előbbiek egyrészt tudatosabban döntöttek abban, hogy mi az, amit beáldoznak, és talán ettől nem függetlenül, jobban elfogadják (kb. = túllépnek rajta, nem panaszkodnak, nem tagadnak, stb.) az áldozataikat.

      • “Szerintem aki a negyvenes éveiben még mindig nem érzi magát a helyén, még mindig nem ott tart, ahol szeretne…”
        ezt nem ertem, milyen ertelemben nem ott tart ahol szeretne?

      • A végére fogja berakni sztem: sokszor azt veszem észre, hogy nem is a trauma, ami megkeseríti az emberek életét, hanem az arra adott és berögzült válasz. Pont, mint az alkoholistáknál: anyám vert 6 éves koromban, ezért 12 éves koromtól immáron 50 éve masszívan iszom. Ugyanez: nekem nagyon sz@r gyerekkorom volt, ezért mindenkit jóindulatára számítok, hogy gondoskodjon rólam. Ha én bántalmazok valakit az azért van, mert vert az apám, szóval kussolj rib@nc és tűrj! stb…

      • Általánosságokkal dobálóztam, most pontosítok. Annyira jó ilyen közegben ezekről csevegni, mert ti ÉRTITEK, hogy mit szeretnék mondani! Hatalmas élmény ám ez nekem!!!!!!!!!!!!!!!!!
        Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ha az ember beleteszi a munkát abba, hogy jó legyen a felnőtt élete, akkor
        1. negyvenes éveire már bőven levált a szüleiről, akár anyagilag is (az unokákra való vigyázás meg szívességi alapon megy, a nyomasztást addigra lepasszoltuk, ha nem sikerült, nincs nagyizás, vagy nagyon ritkán)
        2. a munka nem lehetetleníti el az életet, felmértük, hogy mi éri meg, mennyiért, és vagy azt csináljuk élhető módon, amit eredetileg is tanultunk, vagy megtanultunk mást, vagy újratanultuk, újraterveztük, nincs belőle elviselhetetlen napi stressz. Ha meg álmokat akarunk megvalósítani, ahhoz megteremtettük vagy most teremtjük meg az anyagi hátteret. Nem vagyunk függők férjtől, anyutól, segélytől.
        3. a párkapcsolatunk vagy szuper, mert abba is tettünk munkát, vagy lezártuk, mert reménytelen, az a lényeg, hogy nem szívhatja már senki következmények nélkül a vérünket. ha van új kapcsolat, az meg már méltó
        4. Vannak emberek, akikben bízhatunk, kipróbált, régi barátságok, rokonok
        5. Szépen, vagy asszertív, vagy agresszív módon elvágtuk azokat az emberi kapcsolatainkat, amik kihasználósak, bántalmazók voltak
        6. elvesszük magunknak az időt arra, ami nekünk fontos
        7. Ha gyereket akartunk, már van, ha nem akartunk, akkor nincs, és ha most akarunk, elfogadjuk, hogy a rögösebb úton járunk, de már nem nyomaszt ezzel kapcsolatban olyan dolog, ami a program miatt fut (szülői minták, családi traumák)

        Ilyen dolgokra gondoltam. A karrierre pont nem, mert az annyira képlékeny, és ma már annyira mást jelent. Negyven fölött is van bőven esély az újratervezésre. De az alapoknak meg kell lenni, különben sose növünk fel.

      • Nagyon jo. Koszi. Pont felreertelmeztem, mert en a karrierre fokuszaltam, de mint ahogy irod is az egyre keplekenyebb.

    • Bocsánat, hogy csak most válaszolok, hétvégente sosem tudok annyit üldögélni, hogy kommemtelni tudjak.

      Igazából én nem arról akartam írni, hogy ezek az emberek elítélendőek vagy nem, hanem arról, hogy az èn kispolgári reflexem ez. Hogy rögtön ítélek. Hogy rögtön megindul bennem a pampogás és már hallgatni sem akarom. Jó dolgukba nem tudják ezek mit csináljanak. Nálunk amúgy, aki nem hoz haza a pénzt, az utolsó a sorban volt, meg húzzuk meg magunkat, ha valamid jobb mint a többieké, titkold, mondj rá direkt rosszat, csak ne irogykedjenek, hofi meg egy zseni. Én ilyen családból jövök. És azt kihagytam, hogy nem csak a 35-ön túliak, de ha egyetemet végzett, vezető pozícióban van, vagy bármilyen elismert dolgot csinál, az nekem legyen mindig tökéletes, gáz dolgokat ne csináljon, mert kiborulok. Én amúgy nem voltam még 35, nem végeztem egyetemet, semmilyen pozícióban nem dolgoztam (na jó, mint szakmunkàs tanuló) és amúgyis, null teljesítmény.

      Azokról nem beszéltem akik 35 fölött rájöttek valamire amit eddig nem jól csináltattak és változtattak és kész. Nem ők azok akik igényt tartanak mások szabadidejére a problémáikkal, tanácsot kérnek, meg mutogatják a hamis roki-kártyát.

  11. Pearl listájára én is bólogatok, kiegészítve a +1 részemről: hogy eddigre vagyunk annyira is felnőttek, hogy elfogadjuk, jöhet olyasmi, amit nem lehet kivédeni és különösebben nem is feltétlenül tehetünk róla – jöhet megnyomorító baleset egy pillanat alatt, jöhet betegség valami titkos genetika-akármi útján, történhet mindez közeli hozátartozóval is, aki ezután rövid vagy hosszú ideig ránk szorul és ez átrendezi az életünket, kiborulhat alólunk a biztosnak vélt munkánk (és legalábbis egy időre át kell rendeznünk dolgokat) vagy urambocsá meg is halhatunk csak úgy hoppá. De elfogadjuk hogy ez nem feltétlenül az “ilyen nincs” kategória és nem, nemcsak másokkal történhet meg. Amit Pearl írt az kb. ami felett kontrollunk lehet, én amit hozzátettem az az, ami felett meg nem, de legalább tudjuk, hogy nem.

    • Hát ja. Ahhoz kell igazán felnőttnek lenni, hogy ne omoljunk össze. Volt ilyen is, tavaly. Kijöttünk belőle, azóta csak felfelé van. Azóta sok napi problémát vagy bosszúságot súlytalannak érzek. A saját halálommal nem vagyok semmilyen kapcsolatban, fel kell nevelnem a gyerekeimet. Majd ha túlleszek rajta (halál), lesz azzal is viszonyom :)))

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.