szeretők és hazugságok

Sok mindenért ragadnak végül mégis egymás mellett, közös helyrajzi számon az emberek, és a kölcsönös egymás-boldogítás az utolsó közülük.

Ezt a posztot 2014. június 9-én kezdtem írni, amikor még nem tudtam, mi lesz a történetem vége. És még most sem tudom: nincs végük a történeteknek, úgy értem, markáns, megfogható tanulság-végük, dramaturgiai fordulat. Vegyes, más megértési szintekről való, különböző stílusú, élményalapú, szándékú szövegrészletek ezek.

A lényeg kimondása kellemetlen lesz, és én sem nem eufemizálok (máshol sem), sem nem fogom megemlíteni a kivételt, amitől mégis hinni lehet az egészben, a szerető szerelmében vagy a hűtlen férj (ez ugyanő volna) igaz visszatérésében, a dolgok devalválatlan értékében.

Nem vagy kivétel. Fél Magyarország szeretőzik, negyed Magyarország szeretői viszonyból lett tartós kapcsolataiban él. Nagyon hasonlóan, néhány jól leírható mintázat jegyében és stabil hiedelmek mentén alakulnak a történetek.

Miért írok ilyeneket, teszi fel mindig a kérdést az, aki nem őszinte. Üzenek, bosszút állok, támadok, lejáratok, beteg vagyok? Sokkal egyszerűbb a válasz. Nekem az a dolgom, hogy kimondjam, ami igaz. (Ezen sokan felhörrentek. De kockák vagytok! Tényleg nem értitek? Hisztek ti valamiben?) A vegánság, a 160 grammos faszkodás, a le nem fogyás, az iskola, az érzelmi játszmák, a szüleink, a megöregedés kapcsán is. És az igazság kiált. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha sért téged vagy nehéz helyzetbe hoz engem.

Nem rólad írok ellened. Ami igaz, rám is igaz, én is az ernyője alatt vagyok.

Ez a szöveg igaz szembenézésre való magunkkal, illetve a többi két szereplő megértésére. Aki felháborodni, fájni akar, netán zaftos ítélkeznivalót, az jobb, ha elkattint. De lehet, hogy pont az a jó, ha érzékenyen érint, akkor mész el a legmélyéig, és tudod lezárni a történetedet, átértelmezve esetleg.

Most (2018. augusztus) történt, hogy a gyerekek rendet raktak a piros szobában, és a papírszemétbe, amelyet mindig átnézek, került egy kinyomtatott e-mailem 2006 őszéről, amelyet az akkor épp szakító szerelmemnek írtam. Nagyon megdöbbentett a dolog, az ember idegenné vált azóta, azon felül is, hogy nem szoktam tartani a kapcsolatot az exekkel.

Ez a vége, és most azt gondolom, drámáztam, mert ennyire nem lehetett fontos ő:

…akkor én most elmegyek és megkeresem a szerelmet, az igazit, tudván, hogy az első sarkon csak szexuális partnert találok

– és ekkor jött ez és Juli. Nem érdekes?

A sima szexuális partner kimaradt. Nem voltak felszínes kapcsolataim negyven éves korom előtt. Csak azóta tudom, milyen megmaradni énnek, nem lekezelve, tárgyiasítva a másikat, de nem is teljesen a másikra vonatkozva csak örülni, játszani, élni.

Négy évnek kellett eltelni ahhoz, hogy könnyű, bár heges szívvel elővegyem a témát. A szövegen erősen átszűrődik az énem: nem vettem könnyedén a pasijaimat, nem játszottam, nem csábítottam. Nem az örömöt tartottam elsődlegesnek. Hanem a szenvedést? Nem, mert a szépséget is, az áradást és nagyvonalúságot. Kárpótlási jegy voltam nekik. Sorskérdés. De a kárpótlási jegyek bagót értek aztán. Komolyan vettem az érzéseket, a helyzeteket, a másik embert, magamat, a szexet és ezért azokat a férfiakat is, akikkel a szex határát átléptem. Talán mert túl sok súlyos olvasmányom volt huszonévesen. Identitásként, teljes lélekkel éltem a szeretői helyzetemet, nagy kezdeti beleszeretés nélkül is.

Mintha az életem múlna rajta, egyáltalán nem gondoltam arra, mi lesz öt év múlva. Ő azt mondja, szeret, engem akar (és mindig ők mondták), akkor az úgy van (úgy is volt. Nem volt rutinos csajozó típus köztük, sem “addig ittunk, amíg meztelenül ébredtünk” történetem. Mindig sok beszélgetés volt, értelmes ügyekben együttlét, ott egymásra csillanás, tragédia és válság, döntés, fordulat, minőség). És ezért nem volt módom, hogy kis kurvának éljem meg magam, és a megcsaltak vagy a nagyon erkölcsösek efféle vádjait sem vettem soha magamra, nem éreztem magam hitványnak, mert ez volt a nagyobb történet. Legalábbis komolyabban vettem a dolgot, mint… Mint a férfi? Nem, azzal nem mondtunk sokal. Mint a feleség, aki az embert már rég nem, csakis a kialakult életét, helyzetét, érdekeit vette komolyan.

Az ilyen bejegyzéseket mindig sokan olvassák, de nemigen osztják meg, mert senki nem exponálja magát a témában. Ez az egyik legnagyobb tabu, mindenki játssza, hogy stabil házasságban él, náluk semmi baj, dehogy…!

Minden történet másokról szól. Miközben mindenki elkívánkozik a házassága ötödik éveében. Kikacsint, titka van, csal, szerető, és jól tudja, mit gondolnak erről mások. Vágyakozás, egyszeri baleset, sorozatos kalandhajszolás, plátói kompenzáció, vagy évekig tartó, titkos szerelem, komplett párhuzamos család, több gyerekkel – van minden a palettán. Tegyük le mármost ítéleteinket, és nézzük meg a valóságot.

Tudunk-e erről másképp beszélni? Van egy férfi, aki nyűgnek érzi a házasságát, beléhasít a szerelem, és nem áll ellen neki. Van egy nő, aki egyedülálló, és jó neki így szeretni és szeretve lenni, a férfival egymásra néznek, nincs kétely. És van egy feleség, aki erről nem tud, aki helytáll, aki hisz a férjében, vagy épp baja van vele nagyon is, és akkor megtudja, és félrenéz, vagy nem néz félre, hanem magyarázatot vár. Tudunk-e erről a rendes feleségek érdekvédő lobbijának szintjén túl beszélni: ez nem helyes, legyen őszinte, előbb váljon el, szemet vetett rá, megkörnyékezte, addig illegette magát, na igen, mert fiatalabb, feszesebb, mindent megtesz neki, de csak szexre kell, de többet akar a cakfa, és persze engedett a kísértésnek, könnyebb eldobni, mint megjavítani, ilyenek a férfiak… szóval ezeken túl megnézni, mi működik itt, mi köti őket a házasságba és mi vonzza el onnan őket. Mi a helyzet igazi problémája és amoralitása?

Minden mindennel összefügg. A nők elsorvadása, túlterheltsége, életminőségük drasztikus romlása a házasságban, az elsárkányosodás, az, hogy – önlényeg híján – önként és dalolva mennek bele az önfeladásba, készenlétbe, saját életük elsivárosításába, a funkcióvá válásba. Sok kvalitásos nő nem talál párt, jobb híján szerető lesz, beéri egy fél férfival (az ugyanis a fél a jobbik fele neki), nem szolidáris a feleséggel, maszatos helyzetekben gyűjtöget boldogságmorzsákat. És sok feleség félrenéz. Sok férfi szexelne, könnyedén, ehhez akár társkeresőzik, unja a házasságát, és kitekint, szerelmes is lesz (amit ne becsüljünk le), de mégsem vállalja az új kapcsolatot, hanem kétfelé van.

Az együttmaradási statisztikák aggasztóbbak, mint a válási statisztikák. Ezrek és tízezrek rombolják egymást, sürgősen el kéne válniuk, és össze sem kellett volna házasodniuk. Általuk nő a világ kínlajstroma, és gyereklelkek sorvadnak el mellettük.

Vajon miért az intézmény, a házasság a főjó? Miért nem az emberi teljességet tűzzük ki célként? Miért pont ez a polgárjogi szerződés, a stabilitás a rendezőelv, miért nem a korrektség (hazugságmentesség értelemben), az érzelmi valóság bevallása? Vagy a gyerekek mindenek feletti érdeke? Vagy épp az öröm? Miért próbálnak nagy erőkkel mindenkit lebeszélni, visszahúzni, elhallgattatni, aki jelzi, hogy baj van, hogy elege van? Mi ez a mesebeli elképzelés a Házasságról, miért nem akarjuk meglátni a valóságot? És hányan roppannak meg a hazugságban?

Nem beszélek boldogságról, mert ki mondta, hogy az a cél, de beszélek arról, hogy a kapcsolat működik-e, vagyis betölti-e a funkcióját. Riasztóan sok esetben a házasfelek lélekben rég elhagyták, elárulták, gyilkolják már egymást, és mégis oda soroltatnak, a megnyugtatóbb százalékba, mert nem váltak el. Pedig megkönnyebbülnek, ha nincs otthon a másik, és összeugrik a gyomruk, ha meghallják a kocsiját. De együtt mennek nyaralni, a gyerek ballagására és a nagyihoz ebédre…

Sok motivációja lehet a maradásnak, mindjárt elsőnek itt van a rendkívül izgalmas “tegnap is itt hajtottam álomra a fejem, miért tennék ma másképp”, vagy a “beletettem másfél millió forintot ennek a felújításába”. Halott, lehúzó, izomból való helytállást kívánó kapcsolatba ragadnak évtizedekre. Fogadkoznak, hogy majd egyszer… de hamarabb lesz infarktusuk.

Nagyon ritka az olyan ember, aki – egyáltalán, bármiben – figyel, felismer, dönt, vállal. A túlnyomó többség nem tud magáról, nincs honnan néznie önmagát, az életét, értelmezést segítő fogalmai sincsenek, mások vélekedéseit ismétlegeti reflektálatlanul akkor is, ha “rájött valamire”. Nem hoz döntéseket, mások akaratának engedelmeskedik, sodródik, kapva kap azon, ha bármilyen jó érzés felcsillan, álmagyarázatokba kapaszkodik. Ők szoktak robbanni, ők szoktak tönkremenni.

Mégis tudatosságot, morális kiállást, vállalást követelünk a szereplőkön, holott ezek a férjek annyira sem bátrak és erkölcsösek, hogy lyukasszanak egy buszjegyet. Alapélményük, hogy ilyen az élet, és ők tehetetlenek. Hogy is utasítanának vissza egy kis titkos boldogságot? Miért ne a pillanatnyi öröm lenne a cél? Hogy ne lenne érdekharc a házasság, elégtétel a szerető és megszerzendő a más férje? Mitől volna igényük a transzparens lét, az egyenesség, amikor azt sem vették észre, hogy mekkora a baj, sem azt, hogy felelősek a sorsukért?

Mindig nagy a csodálkozás. Elítélhetjük a szeretőket és a szeretőt tartókat, de az ember felforgatóan izgalmas, lélekreszkettető szexre vágyik (ha vágyik, mert olyan is van, aki már nem él, csak növény). Sőt, ennél sokkal kevesebb is eldönt sorsokat. Például, hogy ő jó, és van egy talpalatnyi hely a világon, ahol nem szidják, mint a bokrot. Rendesebben is borotválkozik ettől. Nem a kiszámíthatóságra vágyik annyi év után, hanem arra, hogy felkavarják, hogy érezze: pezseg a vére, létezik, önmagáért szeretik. Hogy új szemmel nézzenek rá, hogy újrakezdhesse. Ráadásul épp meg is van öregedve.

Ezt ne becsüljük le, ne gondoljuk, hogy csak egy kis izgalomra vágyik, mert ez a legmélyebb spirituális hiánnyal rokon. Észvesztően üresek, betegítőek tudnak lenni a rutinok, és a teljesség ritka élmény. Erre vágyik az, aki szeretőzik, és nem fogja érdekelni mások morális ítélete, és ha egy kicsit mégis, akkor majd titkolózik és tagad.

Lehet, hogy eredetileg nem is vágyott semmire. Még azt is hiheti, minden rendben van, működik az élete, nyugtatgatta magát, hogy ez ilyen, minden házasságban vannak hullámvölgyek, aztán szembejöhet valaki, és olyat érez, él át, aminek a létezését sem gyanította addig. Ennek az élménynek nem tud helyszíne lenni a házasság. És ez az, amitől a rendes feleségek rettegnek. Megsejtik, hogy ők nem az a szint, másrészt sajnálják az élményt a másiktól. Legyen ő is boldogtalan! Eleve: neki eddig is könnyebb volt. Boldogtalan mert lenni a családi házban, kiszolgálva, a gyönyörű gyerekeivel? Ezért kurvázzák le a nőt és gyűlölködnek és csinálják a vesszőfuttatást a szemét férjjel, és állnak bosszút anyagiakban.

Eddig tartottak a régi, vegyes szövegrészek, innentől augusztus végi, és sokkal egyszerűbb, amit írok. Leleplezem a hazugságokat.

A mese habbal úgy néz ki, hogy összeházasodik két összeillő, egymást szerető embrer, családot alapítanak, telnek az évek, jönnek a nehézségek, a gyerekek, a pénz, a betegség, az anyós, az érzelmek megkopnak. Megjelenik a fiatal, a feszes csaj, szemet vet, a férfi elbódul, elhiszi, ez kell neki, nem mond nemet, belepörög, el akar válni, odadobna mindent pár mézízű óra után. Lebukik vagy bevallja. Teljesen kifordul magából, fájdalmat okoz, megtagad. Persze, mert a másik megkopott a tisztes munkában, nem olyan fiatal, nincs annyi szex, sem izgalmas randik, sír a gyerek!…

Így prezentálja a megcsalós sztorikat a magazin, a füzetes regény, a szomszédasszonyi morál. Ez a morál mindig kész arra, hogy kikeresse a sztoriban azt a leggyengébb érdekérvényesítő képességű szereplőt, akiért nem kár, és akire mindent rá lehet pakolni. E dicstelen verseny fődíja a szeretőé. Ő senkinek se hiányzik, kínja nem számít, úgy kell neki, minek kívánta meg a másét.

A valóságban nem kicsit kopnak meg az érzelmek: a rendezett látszat mögött kizsigerelt, unt, leszólt, nem kívánt, válást fontolgató, néma robotüzemmódban élő férfiak tengődnek, akik mélyen meg vannak sértve, mert apáik és nagyapáik igényével léptek a házasságba, és nem azt kapták. (Apám hitte az első éjszakát. Ná. Nánáná…) Csak a gyerekeik miatt nem robbantanak. Egyszer csak megérzik, hogy valakinek a szemében ők jók, értékesek, valakinek kell az ő szeretésük, és annak nem lehet ellenállni. Ez most ugyanaz a sztori, mint a mese habbal?

A helyzet hazugsága az, hogy kimondatott, hogy otthon nem jó, és akkor lesz új élet, már csak idő kérdése, vagy ha “nem lehet”, akkor is lesz szerelem, ami értékesebb, mint a látszatlét. És a nő, aki a most elemzett felállásban a titkos-tilos-bűnös szerető, mindent eköré szervez, hogy aztán ugyanazokban a csapdákban vergődve ugyanazon menjen át, és ott álljon könnyes szemmel, kifosztva, hogy ő nem érti az egészet, és miben lehet akkor még hinni, ha ekkora szenvedélyben sem.

A férj, amikor visszasunnyog, azt mondja és cukkolja magában, hogy az az egész tévedés volt, esetleg szép élmény, de az élet nem ilyen. Megszédült, ő ezt nem is gondolta komolyan, és most már, hogy majdnem otthagyta a feleségét, látja, mit veszített volna, és hogy igazából nem tett a házasságáért semmit. Ó, a gyerekek (párás szemmel nézi őket, amint alszanak), meg az egész közös múlt, dehogy tudná ő ezt odadobni, amott minden idegen. Rájött már, és most boldogan élnek.

Ezt kell mondani és mutatni egymásnak, mert így jön ki a matek, és ez a bűnhődés is. A valóság az, hogy még keserűbbek a házasfelek, tele vannak váddal, sebbel, bizalmatlansággal. Feleség megesketi férjet, hogy soha többet, férj mindent megígér, de tudja, hogy figyelik, nagyon vigyáz, és csak sunyin figyeli a szeretőt. Feleséggel látványos gesztusok, persze, drágám, csakis, deklarációk, nagy amplitudó, összeborulás. Nem szabad újra elővenni a témát, de mégis rágják, vagy a téma rágja őket. Tiszta lap, szent a béke, de hiába a sok beszélgetés, a lényeget nem mondták ki. Az alap-összenemillés, a problémák nem változtak, és két hónap sem telik el, még jobban unják egymást. Ezt a hazugságot elég csak egy kicsit megpiszkálni, borul az egész.

A férfi hazugsága is érdekes. Ő azt mondja, eddig nem is tudta, létezik ilyen, ez más dimenzió. Mintha a házassága, minden korábbi kapcsolata csak vázlat lett volna, felragyogtak a színek. Tipikus kapuzárási élmény. Hogy is hihette, hogy az ott az élete? Eddig nem hazug. És nem is azért hazug, mert nem lép ki. De: nem marad ugyan a házasságban, mert az bírhatatlan volt, de még ki sem lépett, már visszanéz. Sunyiban kétfelé dug. Szeretőt ugye nem lehet megcsalni, csak feleséget. A szeretőt, aki direkt kéri, hogy ezt ne tegye, az otthoni keservekkel, problémaelemzéssel traktálja, háromnegyed randevút is átpanaszkodik, mert neki milyen nehéz, ő ŐRLŐDIK. Van ez abban a verzióban, amikor nem szidja nagyon, mert milyen jó anya, meg kedves-rendes, csak hát a szikra, meg valahogy nem vonzódik úgy. Ez talán még sunyibb, szentté avatni a feleséget a bűnös szerető előtt.

Kedves szerető-férjek, akik nem maradtatok szerető férjek! Tényleg kibeszéled a hites feleségedet a szeretődnek? Erre a célra az új kapcsolat létesítése helyett (előtt, mellett) pszichológus igénybevétele ajánlott, órabérért. Iszonyú ízléstelen a nagy lelkedre eltékozolni a drága randevúidőt. Te hazsnálod a másikat. Senkire nem tartozik, hol basztátok el, és senkit nem is érdekel. Élvezd azt, aki hisz neked, szeresd. Ép értékrendű nő nem kíváncsi mások magánéletére, hasonlítgatás céljából sem (amúgy sincs kétség, hiszen ez a lényeg: itt és most te vagy a legszebb). Te komolyan kiadod annak a nőnek az esendő, személyes dolgait, a nőt, akinek hűséget ígértél, aki a gyerekeid anyja, akit most titokban csalsz és elárulni készülsz – és akihez nemsokára visszasunnyogsz? És akkor megtagadod a szerelmedet. Visszamehetsz, megtagadhatod a szeretőd, persze, hogy ez következik, hiszen te nem vállalsz felelősséget, csak a jót kéred, az meg mulandó. De már elárultad a feleséged, és azt nem csinálhatod vissza. Az fel van írva valahol. Nem a félredugással árultad el, hanem azzal, hogy kimondtad, hogy neked rosssz, hogy ő nem, hanem a másik kell, hogy unod, hogy eleged van, hogy hiba volt a házasság. Ez után nincs rájövés meg mégis, barátom.

Inkább ne mondj semmit. Inkább legyél olyan, akinek elfér még egy csaj.

A szakításkor a férfi kreál valami ürügyet, hiába méltó és néma a szerető, hiába engedné el (“engedj el” – fúj, hát menjél, ha nem vagy itt, akkor nem szeretsz. Mi ez a műsor?), még visszamegy cirkuszolni, hogy levegye magáról az erkölcsi terhet, amiért a feleség után most elárulja a szeretőt is. Minden szerelmes férfi ezt csinálja, ha vissza kell térnie: kiprovokálja, hogy ő haragudhasson, és a másik legyen az ok. A valóság tényei ebben nem zavarják. És a visszasunnyogástól kezdve tagadásban él. A nagy beszélgetésekben minimalizálja a felelősségét, lehazudja maga előtt a szeretőnek susogott szavait, terveit, őt hibáztatja, devalválja. Haragszik rá, és lojális a feleséghez, miközben mindenhol a szeretőt látja. És persze vannak pillanatok, amikor nem tagad, amikor megrohanja, hogy mennyire… jaj.

A szerető hazugsága, hogy ő évek óta vár, keres és nagyon akar már valami igazit. Ha felcsillan valaki, akkor arra mindent, de mindent rápakol, élettervet, elvárást, erre az egy lapra. Ez ugyanis felmenti őt morálisan: ha ez nagy szerelem, akkor ő nem cafka, aki elkívánja a másét. (Nem azért nem vagy cafka, mert komolyan gondolod – ezzel én is áltattam magam –, hanem azért, mert az emberek nem egymás tulajdonai, a házasságukat nem te basztad el, örök hűséget sem te ígértél.) Az első örömök után törvényszerűen játszmázik, kavar, faggat, sír, hívogat, nyúz. Nem a másik és nem is az élmény, az öröm a lényeg, hanem a szerzés, a forgatókönyv végrehajtása, az, hogy a férfi döntsön, vállalja őt. Ha ebbe bármi anyagi előny is belekeveredik (a férfi dotálja, lakást bérel neki, segíti), a helyzet még zavarosabb. A szerető szereti magát jobbnak érezni, erre kell neki a megértő fül. Hosszan hallgatja a panaszokat, és a kinyert infók alapján helyezi el magát: lám, ő az érzéki, a gyengéd, a szép.

A szerető terhességgel és gyerekkel zsarol, még véletlen teherbeesés esetén is. A szerető erőpróbát és sorskérdést csinál abból, ami nem az. A szerető nem sokat veszít, mert ő alapértelmezetten egyedülálló. Nem ő csalt, nem az övé a lelki teher, nem ő játszik színjátékot. Cifrább a helyzet, ha két családos ember áll össze, és az egyik komolyabban gondolja, többet vállal (vagy szarabb a házassága, egyértelműbb a döntése), de erről keveset tudok, csak annyit, hogy a nők hajlamosabbak dönteni, vállalni, kiállni a szerelmükért, magukra húzni a vádakat.

A szerető azért kap ekkora morális ócsárlást, függetlenül attól, hogy mekkora szerepe van a kezdeményezésben, mert az ítéletek alapja még mindig feudális, mélyen áthatja az, hogy a házasfelek egymás tulajdonai, és megcsalni akkor is bűn, ha semmilyen szikra, érzés, élmény nincs már. Mert a feleséget mint nőt dobták el, ami önérzeti sérelem. Ez persze a nők hangos verziója. A néma verzió az, hogy tisztában vannak vele, hogy csalják őket, csak botrány ne legyen. Behunyják a szemüket, amíg a férfi hazajár, otthon eszik, alszik és a gyerekeknek nem tűnik fel semmi. Emellett – kisebb részben – ők maguk is csalnak.

A feleség hazugsága az, hogy ő ezt a férfit nem akarja elveszíteni. Pedig csak azt érzi, hogy a férfi az adósa és a tulajdona, és minél boldogtalanabbul szentelte neki az életéveit, annál inkább. Nehogy már élje világát, legyen ő is boldogtalan! A státusz kell neki, a kifelé mutatott kép, és a megcsaltság stigmája az, amitől retteg. A férfi munkaereje kell. Különösen élesek az indulatai, ha a szeretőt nem nézheti egyszerű cafkának, mert akkor az ő aduja csak a Kinder–Küche–Kirche, meg a sok leélt közös év. Amiből azért elvágyódott ő is, mert elege volt. De ha a másik menne, azt meg kell akadályozni.

Hány vasárnap, hány este volt, zavartalanul, akármikor hányszor szeretthette volna, de nem szerette, csak össze voltak kötve és elvárta, ami egy férjtől elvárható. És a kötelező visszasunnyogáskor jön a férfi életfogytig-bűnbánata, megalázkodása. A kínos incidens fegyverré válik, és ennek révén a feleségé a lélektani hatalom örökre. Dehogy kíváncsi ő erre a jellemtelen féregre, aki félrejárt, majd másodszor is lebukott, a sűrű bűnbánat után még hónapokig vágyakozott, a csaj facebookján lógott, és hosszan levelezett vele. Az kell, hogy ne legyen botrány, és az kell, hogy most már a kezében tartsa, kiegyensúlyozza azt, hogy esetleg ő… nem annyira jó nő.

A feleség biztosra ment. Azt hitte, a meggyökerezett állapot, a közös ház, gyerekek majd garancia lesz, és annak a védelmében nem gond, ha már nem szereti, csak használja és lenézi a férfit. Ezt, hogy lelép, nem nézte ki belőle, ezért van megdöbbenve, noha valahol végig tudta.

Most észbe kapott, hogy a férfi munkaereje nélkül, pénze nélkül, az irányítható férfi nélkül neki mekkora szívás lesz. Hogy fognak ránézni, mi lesz, ha megtudják.

*

Nekem az kellett, hogy az emberem jellemes legyen.

Én megértettem, hogy nem akar, eltol, meggyűlölt. Jó, ha így, hát így. Fáj, nagy pofáncsapása az énképemnek, de tiszta. És nem, nem tartottam féregnek, amiért tagad mindent, amit korábban annyit mondott. Az egy másik dimenzió, azok a szavak nem érvényesek, amelyek ebben, amelyikben én rekedtem, annyiszor elhangzottak.

Ő beszélt, ő mondta, nem én. Őneki volt ez annyira egyedi.

Na, de vége. Attól még nem kell rusnyának lenni, lehet tisztelni a másikat.

De rusnya volt. És én az after-hazugság miatt lettem keserű, nem az elutasítás miatt. Mert egyszer csak kiszakadt a zsák. Nagyon mondta, hogy dehogy, mit képzelek, aztán kiderült, hogy az elutasítás maszk volt, sóvárog, csak vállalhatatlan vagyok, be vagyok tiltva. A problémák nem változtak, hiába mondja, hogy jaj, mennyire rendben van most minden. És akkor azt éreztem, hogy lenézem. Amiért játszotta a keményet. Amiért hazugságban él. Amiért nekem se merte megmondani, akinek pedig mindig mindent. Mert akkor magának is hazudott.

Van tanulság?

Van.

A szerelem döntés. Tudd bevallani, ha a jelölted nem teljes élmény, csak izgalmas a a helyzet. Azért nem teljes élmény, mert nős, mindenekelőtt. Ha csak az van, hogy meghallgat, vagy hogy annyira okos, vagy szexi a fontosembersége (hú, ezek a munkahelyi dolgok!), vagy csak testileg kattantál rá, azt tudd bevallani, és ne hizlald fel magadban a szerelmet. De ha azt érzed: ez mindenestül az, ilyen nem volt még az univerzumban, akkor meg hajrá.

Ne társkeresőzz, és ne legyél társkeresőző férj szeretője. De ha megtörténik, felcsillan, ha nem lehet kihagyni, akkor ne legyen bűntudatod. Nem dolgod mások házasságára vigyázni, amire ők maguk nem vigyáznak. Magadra vigyázz. Ne hidd el a könnyes szemű, elhagyott feleség című műsort.

Ne találkozz, ne beszélj vele, ne legyen se retikülpárbaj, se (ilyen is van) barátnősködés. Vedd elejét minden pletykának, ne figyeld a szeretőd életét, gyerekeit, ne mászkálj utána.

Ne játszd a megmentőt, ne legyél önfeláldozó. Tankod fel magad élménnyel. Várd el, akár követeld ki a minőségi időt, a figyelmet, az orgazmust – és mást ne. Ne menj bele negyedórás randevúkba.

Vége lesz hamar. Tudd, hogy mi a forgatókönyv. Kerüld ki a csapdákat, hazugságokat. Ne engedd elburjánzani, hogy majd odaköltözik, meg de nehéz neki. Ne csikard ki az ígéreteket. Nem lehet újrakezdeni az életet. Ne beszélj a jövőről. Ne versenyezz a feleséggel. Kérd csak az örömöt.

A férjek szinte mindig reflexesen mesélnek. A lehető legkevesebb óra teljen az otthoniak miatti nyűglődéssel, “beszélgetéssel”. (Én ezt leszögeztem a legelején: semmit, a nevét sem akarom tudni, nem az én terhem, nem téma.) A szeretőség buborék, ne hatoljon bele más. Ne legyél kíváncsi, ne keverd a két történetet, ne viszonyíts, legyél önmagad. Jobb ez így, ha már a hüvelyflórák keverednek. Mert ha nem volt otthon szex, most majd lesz, tőled viszi az energiát oda. Erről pedig ne akarj tudni. Nem is fontos. Használjon óvszert. Ne ess teherbe. Ha teherbe estél, tűnj el, mert azzal vége a kapcsolatnak. Egyszer lehet kérdezni, és az a döntés végleges legyen. Ne engedd pendlizni. (Tűnj el és… szüld meg.)

Nehezebb, ha ismered a nőt, esetleg előbb ismerted, vagy jóban is voltatok. Ez nagyon zavaros tud lenni. Akkor is hallgathatsz, ne legyen róla véleményed, ne járasd rajta az agyad. Nem ő a lényeg.

Soha ne írj le magadról olyasmit, amivel a feldühödött szerető vagy a feleség visszaélhet. Ne küldj meztelen vagy szexuális jellegű képeket, ne is készüljenek ilyenek.

A szeretői kapcsolatok, az igazi lázak fél évig tartanak. Eddig lehet bírni a terhet. Van néhány egy-másfél éves. Hosszabb (és jó) nem nagyon van, ha hosszabb és jó, akkor együtt kell lennetek, de ezt te, a nő, nem tudod meglépni helyette. Őszinte embereket feltételezve valaki ki fog szállni a szabott idő után, mert már nem jó.

Ha megérzed, hogy a szerelmed már nem rohan annyira feléd, hallgass el, távolodj el. Neked ő a szerelmed, neki te a szeretője vagy. Zavarjon ez most. Legyél tapintatos, ne beszélj sokat, ne add ki magad, ne hívogasd, ne legyen drámai búcsú. Később ki fog derülni: ez magaddal szembeni tapintat. Mindenki arra megy, amerre neki könnyebb. Lehet, hogy az egész kapcsolatotok csak azért lett, hogy a feleséget provokálja, akit igazán szeret, vagy aki beköltözött a tudatába, mert ő nem önmaga, sose volt szuverén, ő egy gyermeklelkű férfi, és ez volt a segélykiáltás anyunak: törődj velem! Ne tegyél fel kérdéseket, ne csikarj ki ígéreteket, ne fogadd vissza. Legyen vége egyszerűen, elhalványodva. Ne engedd, hogy hajlítgasson: eltűnik, mégis szeret, megint eltűnik, öszeveszés, megint de szeret, időt kér – eltörsz ebben. Ne küzdj érte. Így lesz könnyebb neked. Ne menekülj azonnal más karjába, ne akard féltékennyé tenni. Sírhatsz, de csak egyedül. Éld az életed, hallgass. Sportolj sokat. Írj naplót. Nehéz érzéseinket egyedül intézzük, mint a készpénzfelvételt. Túl sokat beszélünk. Mint amikor nem akarsz kidobni használhatatlan tárygakat. Lelkünkbe betonozzák a szavaink azt, ami már kifelé megy.

Legyél elegáns, ha vége, de tudd: nem számít, elegáns vagy-e. Mindenképpen csúnyán fog viselkedni, minél hevesebb, ami benne történt, annál inkább, ez törvényszerű. Annyira frusztrált, annyit kell hazudnia, hogy feléd ömlik majd ez a szenny, mert hatalmilag te vagy a leggyengébb, téged nem véd semmilyen morál. A morális libikóka túlvégén ül a sokat szenvedett mégis-asszony és az ő adui. Ő most felemelkedik. Ne tedd ki magad ennek, ez már a gusztustalan fázis. Én eltökéltem, hogy nem bántom őt, hiszen ő a szerelmem. Nemes leszek. Azért is, mert tudtam, lesz még itt fordulat, most mit bántsam, nem jó megutálni egymást. Nem ízlésem megtagadni, ócsárolni a másikat, hiszen szerettem őt, és ez nem kötődik feltételekhez (na, ez az: igenis kötődjön!). De nem számított, mert őt vitte a lendület, hogy EZÉRT van vége, EZÉRT nem igaz, ami tegnap és hónapokig igaz volt, mert én ilyen vagyok. Mégis jó érzés, hogy nem mentem bele a műsorba, és nem azért, mert még mindig szeretem, mert naiv voltam, visszavártam, hanem mert NEM.

Ez fontos, és ez sok mindent megér.

És ennyi.

Aztán meg emlék lesz az egész, kicsit mosolyogsz, hogy ennyire odavoltál, és tényleg ennyit írtál neki, de az, hogy nagyon szerettek, hogy valakinek a szemében te ennyire jó lehettél, beépül az én-élményedbe, és sokáig elkísér.

*

Az ők mind alatti kommentekben hosszan tárgyaltuk a témát: innentől

És jött egy ilyen komment is:

Valahol alul van ez a sunyi sejtésem, hogy azzal, hogy feministultak a nők, csak jogot adtak a férfiaknak, hogy ne kelljen őket elvenni: “felelősség nélküli”, “egyenlő” párkapcsolatban lehessen a kanapén tököt vakargatni.
Nem marad más, mint másra kacsintgatni és sóvárogva lesni mások visszajelzését, mások (egyvalaki!) egy pillantásától otthon is ragyogva mosogatni. (De nem ez van a rendszerszintű szeretőtartásban is??)

Írtam a szeretőségről már, innen és onnan:

azok a szemét kurvák

a szerető sorsa a soha

az a dagadt banya, aki miatt az én endrém

a majdnem, az majdnem semmi 1.

a majdnem, az majdnem semmi 2.

a majdnem, az majdnem semmi 3.

 

130 thoughts on “szeretők és hazugságok

  1. kicsit összezavarodtam, hogy most akkor feleségnek, vagy szeretőnek voltam e tekintve, mert mindkét ívet megkaptam (és a válás után is kapom) bőségesen… az ex felől érkező szenny minden oldalról körbevesz – én meg folyton azon igyekszem, hogy az ő tekintetétől függetlenül határozzam meg önmagam, mert a célja még mindig az, hogy annak a szubhumán eltaposnivaló (gyermekeit veszélyeztető) g*cinek definiáljam magam, aminek ő lát. már rég nem ott tartok, ahonnan ő kitartóan ostromol, de újra és újra ledöbbenek, mekkora energiát fektet az én szennyezésembe. érdekes belegondolni, hogy ‘rosszul működő feleségből’ tulajdonképpen eldobott szeretővé lettem, az ex-feleség-gyermekeim-anyja státusz semmilyen formában nem jár, még a gyerekek irányában sem. az új nő papír nélkül is előlépett feleséggé, és ‘csodás családi életet’ élnek. persze ez fáj (hopp, a manipuláció), aztán mindig röhögnöm kell. de az még mindig túl sok energiámat elviszi, hogy éberen védekezzek, koptassam, helyretegyem magam, hogy nem-nem, én nem ez vagyok, hanem amaz. soha többé házasságot.

    • Ha a felesége voltál, akkor feleség vagy. A szeretőség teljesen más, nem mindenki szerető, akit mocskolnak. Ez a poszt nem szól arról, amikor elhagyják a feleséget, vagy a feleség hagyja el a férjet. Természetesen az arra hajlamosak feleséget is mocskolnak, és bárkit, ha az jön jól.

      “csodás családi életet élnek” A műsor neked szól, rendező: a sértett önérzet.

    • Nekem teljesen más a sztorim, de ahhoz tudok kapcsolódni, hogy az ex szüntelenül gyaláz, két éve. Gyámhivatal, rendőrség, bíróság, családsegítő, the full package. Már akkor gyűjtöttem az erőt ahhoz, hogy ne az ő szemével lássam magam, mikor együtt éltünk, de mióta fizikailag nincs itt, szuper anyának látom magam, holott nem vagyok az, csak elég jó. Ha tényleg van igyekezet önbecsülés felerősítésére, akkor el fog múlni a gyalázkodás hatása, nekem egy év terápia kellett hozzá. Ilyenkor megéri.

  2. Az utóbbi 7-8 évben házasodott mindenki körülöttem és szerintem itt születtek meg ezek a jövőbeli feleségek, akik a formához ragaszkodnak majd 10-20 év múlva inkább, mint a tartalomhoz. Nekem ez szűrődött le: eleinte van szerelem, együttélés, egyenrangú kapcsolat, mindenki akarja a másikat. Van tartalom (szerelem), de még nincs forma. Aztán jön a vágy, majd a várakozás a nők részéről, hogy legyen házasság, és valahogy elérik, hogy a férfi elvegye őket feleségül. A férfiaknak általában ez nem fontos, de a nő kedvéért belemennek. Van valami, amit a nő akar ettől, egy garancia. Mire jó ez? Ha a férfi tényleg szeret, akkor nem kell ez a garancia, ha meg már nem, vagy nem annyira, akkor ettől mi lesz jobb? Megígérjük, hogy kitartunk a szerep kedvéért akkor is, amikor ezt már egyébként nem tennénk? Nekem úgy tűnik, ezekben az egyoldalúan akart házasságokban (és szinte mindegyik ilyen volt körülöttem) a nők deklarálták, hogy szeretnék, hogy bizonytalanság esetén a forma (házasság) felülírja a tartalmat (a valós érzelmek).

    • Azért ezek naiv kérdések. Azért, mert jelen felállásban a felség-ség jelenti a státuszt, a gyerekek felnevelkedésének biztonságos keretét, a gyerekeknek is státuszt (ha emlékszel az árvás Kosztolányi-versre), illetve feleségként lehet szintén jelen felállás szerint hozzáférni a férfi nagyobb erőforrásaihoz.
      Az esküvő az élet megkoronázása, a végcél, annak deklarálása, hogy szeretnek, engem választottak, tehát mi okésak és legitimek vagyunk. És rítus is, kimodnani valamit. Nekem is az volt.
      Ja meg sok nő ábrándozik a hófehér ruháról és a nagy napról. Az esküvőbizniszről, annak giccséről, képtelen túlkapásairól, árairól is érik egy poszt. Ahol a vőlegény hasonlóan fontos, mint a szalvétagyűrű: az a cél, hogy ott legyen és jól mutasson…
      “Ha a férfi tényleg szeret, akkor nem kell ez a garancia” Pedig nehezebben lépnek ki a házasságból, mint az élettársi kapcsolatból, jogilag meg vannak vele fogva. Meg lusták is, a konfliktushoz is, de ahhoz is, hogy utánajárjanak az ügyeknek, többnyire azt se tudják, hol az anyakönyvi kivonat. Meg persze nekik azért kényelmes is ez a dolog, hotel a házasság. És, sajnos, nagyon kevés az, aki igazán szeret.

      • Mindent értek, és pont ezt érzem kiábrándítónak, hogy erre való a házasság a nők szemszögéből. Próbálok hinni abban, egy kapcsolat arról szól, hogy addig és azért vagyunk együtt, mert szeretjük egymást, jó együtt és nem azért, mert jogilag nehéz kilépni, kényelmes, meg szépek az esküvői fotóink… És ha nem szeret igazán, minek vagyunk együtt ebben a formában? Miért olyan nagyon fontos, hogy legitimáljon valaki a választásával? Miért vagyok naív, ha nekem ez így nagyon nem jön be, sőt, elvette a kedvemet egy saját esküvőtől?

      • Nem jelennek meg a kommentjeim, csak jóval később… azt hiszem, ezt nem írtam: “mert jelen felállásban a felség-ség jelenti a státuszt, a gyerekek felnevelkedésének biztonságos keretét, a gyerekeknek is státuszt (ha emlékszel az árvás Kosztolányi-versre)” kinek vonzó olyasvalakinek gyereket szülni, aki csak ezekben a keretekben gondoskodik arról a gyerekről? Hol itt a szerelem, bizalom? Biznisz-házasság, XIX. század csak akkor miért öntik le a nagy szerelem mázzal? De egyébként ismerem ezt, a férfiak a gyerekeiket is simán elfelejtik az anyjukkal együtt, hiába volt házasság is.

      • Azért annyit hozzátennék, hogy feleséggé válni igenis fontos. Én egyáltalán nem törödtem vele, nem érdekelt, és 5-hónapos ikerterhesen álltunk közjegyzö elé családi nyomásra (csak én voltam terhes). Ha nem vagyok feleség, már nem vagyunk együtt a férjemmel. A sztori hosszú és már-már hihetetlen, de a lényeg, hogy én a liberális full-hippi azért tanultam némi konvenciókkal szembeni alázatot akkor. Szóval praktikus okokból én nagyonis házasságpárti vagyok.

      • Húha, elég nehéz. A sztori címszavakban: külföldre költöztünk és a férjem elvesztette az önrendelkezési jogát. Odasereglett a rokonság (anyòs-apòs) és mindenki megpróbált rendelkezni (közben kiderült, hogy a végsö céljuk a gyermekük visszaszerzése), úgyhogy egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki dönt a férjem sorsa felöl. Feleségként ez az én elöjogom volt. Azóta legalább tudom hányadán is állok a b. rokonsággal. Akkoriban volt néhány beszélgetés a külföldi autoritásokkal, amit így kezdtem: “Jó napot, elöljáróban megjegyezném, hogy én vagyok a feleség, én döntök. Megértette, amit mondtam?” Volt nagy csodálkozás, de mindig engem hívtak, ha valamilyen döntést kellett meghozni. (Nem tudom mennyire megy át a sztori, vszleg nem teljesen. Nettó elmebaj.)

    • Én ezt nem látom, hogy a férfiaknak nem fontos. A státusz igenis fontos, hogy ők férjek. Nagyon jó a csupakérdés-bekezdés a bejegyzésben: “Miért pont ez a polgárjogi szerződés, a stabilitás a rendezőelv, miért nem a korrektség (hazugságmentesség értelemben), az érzelmi valóság bevallása?” Nekik sem a korrektség kell, hanem, hogy elmondhassák, hogy ők férjek, családapák, “tartanak valahol”. Hogy fel lehessen vonulni a feleséggel, gyerekekkel, hogy vendégséget lehessen rendezni a kertes házban, amit majd mindenki megcsodál mint az ő produktumát, hogy megmutassák apunak, hogy lám, nekik is sikerült. A sikeres férfi mítosza, legalábbis az én tág környezetemben, a feleséggel kezdődik. Hogy “van” feleségük. Ezek a férfiak soha többé nem akarnak egyedül látogatóba menni a szülői házba, mert ahhoz, hogy a státuszuk minden egyes alkalommal megerősítést nyerjen, kellenek a kellékek. Ezért szoktak sunnyogni, ha konfliktus van a szüleik és a feleségük között: csak kenyértörésre ne kerüljön sor, mert a vizitekkor muszáj családot prezentálnia ahhoz, hogy ne gyerekstátuszban kelljen megjelennie “szégyenszemre”.

      • Érdekes, hogy elhalt a blogon az a hang, amely a nagy nősülés okaként azt jelölte meg (többen voltak), hogy így egyszerűen van kéznél egy punci, akinek ez a dolga, nem kell erőlködni érte.

      • Igen, van ilyen is, messziről ismerem ezt is. De nekem az a furcsa, hogy a nőkben, legyenek bármilyen hippik, liberlisok, értelmiségiek, egyszercsak beindul ez a XIX. századi lemez, és minden elv ellenére szeretnének valakinek a valakijeként létzezni. Pénzesné, híresemberné, tudósné, doktorné, akadémikusné, akárminé. Sok nőnek ezekben az elvileg nagyon felvilágosult körökben is státusz hogy kinek a felesége ő. Pedig mi is születünk és már készen és jól vagyunk, révben vagyunk, amennyire fontosak vagyunk, az bennünk van, mi építjük. A párkapcsolat meg szeretet, bónusz, férfi-nő ügye, kölcsönös összetartozás nem a nő uborkalétrája, beérkezése, validálása.

      • Nekem is státusz volt. Nem kellett ugyan férfiba kapaszkodva belépni az értelmiségbe, mert bent voltam, de dolgozott az apakomplexusom. Sokkal fiatalabb voltam, nem volt módom még bizonyítani, hogy én is okos, fontos vagyok, és az apám soha nem volt rám büszke, nem segített, csak bizonyítékként és okoskodási felületként használt. Súlyt adott mindkét együttélős kapcsolatom, de nem a reputációmnak, a státuszomnak, hanem az öntudatomnak. Én elég jó voltam nekik szellemi partnerként, és nagyon erősen szellemi és érzelmi volt mindkét kapcsolatom. Ja és egyikük sem “támogatta” soha a munkáimat, érvényesülésemet.

      • Valamelyik poszt alatt par eve eirtam mar itt is a tizeneves sztorimat… Az egyetemen egy boros kurzuson oriasi patosszal adta elo a (ferfi) oktato, hogy Gipsz Jakab a felesege iranti tiszteletbol elnevezte az egyik borat Gipsz Jakabne boranak. Hogy ez micsoda nagy dolog, szeretet, megbecsules, tisztelet. En meg feltettem a kerdest, hogy nagyszeru, de hol van itt a no. Egy fel eloadonyi ember es a tanar is nezett ram butan, hogy hat a -ne. Ja, oke. Mindez kb 2006-2007-ben.
        Gondolkozom ezen, amit irtok (statusz, elvek kontra vagyak) Nem nagyon van mas csaladi mintank, csak a felesegge valas. Legfeljebb kitolodik idoben. Anyam 85-ben (21 evesen) ugy erezte, ha nem megy ferjhez, akkor sose. Az, hogy kesobb, vagy egyaltalan nem, fel sem merult, az egyetemet is ott hagyta. Mondjuk o egy belesimulos, szabalykoveto tipus. En kulso nyomasra nem tudnek, belulrol meg nem nyomott, szoval nem tudom. 29 evesen, 7 honapos terhesen mentem ferjhez, de semmi nagy cirkusz, szalvetagyuru (btw nagyon varom ezt az irast is!)
        Korai meg barmi konkluzio, akarmi is lehet meg, de most azt mondom: nem erzem magam jobban nyeregben felesegkent, mint elotte.

      • Nem tudom Kave hozzászólása alá tenni, de oda kapcsolódik, vagyis ezt az vonalat erősíti meg a mi házasságunk is, ami meg sem köttetett volna, ha mi nem tudunk könnyen elképzelni olyan helyzetet, amiben nagyon fontos, hogy az egyikünk önrendelkezési joga kizárólag a másikunké legyen.

        Régi kapcsolat volt már akkor is, amikor elfáradtunk az anyakönyvvezetőhöz, birtokviszonyt a házasság ténye nem generált, szigorúan két tanúval csináltuk, család nélkül, egy kedden, mert
        mindketten irtózunk a felhajtástól és még így sem mondom, hogy valami halovány státusz nem keveredett ebbe az évek alatt, főleg társadalmi nyomásra.

        Apró példa, amikor bemutatjuk egymást a masik nevét szoktuk mondani, formális közegben a teljeset, én megtartottam a lánykorit.
        10-ből kb. tízszer teszik hozzá kérdésnek álcázva, hogy a felesége/férje UGYE?
        Gondolom a kezünkre pillantva ennyire nyilvánvaló a tény, mert gyűrűnk van, meg is szoktam jegyezni az ugye után, hogy persze , és mindketten kedveljük a Gyűrűk urát. Egészen elképesztő társalgások indulnak így.:)
        A mi házasságunk egyelőre kapcsolat maradt, csendben teszem hozzá, hogy sem közös hitel, sem közös gyerek nincs. Így könnyebb.

    • Meg azért ez is hozzájárul a nagy macsó image-hez, hogy jaj, hát énnekem tök mindegy, de ha a csajom annyira akarja… hát imád engem, most mit van mit csinálni… beadom a derekam nagy kegyesen… és mindenki azt hiszi, hogy neki ez nem is fontos, teperjen csak a nő. Közben meg kurvára érdeke.

    • Értem, csak akkor a házasságvágy nem a szerelemről szól, hanem valamilyen kisebbrendűségi komplexus motiválja, nem?

  3. Hat ev utan is elevenembe talal a tema, pedig… A mi esetunk nem kerult nagy nyilvanossag ele (videki kisvarosban ez nem kis mutatvany), en remeltem, hogy azert, mert a resztvevok atlag feletti intelligenciaval kezeltek az ugyet. De valoszinuleg inkabb a feleseg tartott a presztizsvesztesegtol, fontosabb volt neki a sajat statusza, mint az en foldbe dongolesem. Sose tudjuk meg, nem is fontos.
    Mindenesetre hosszu onismereti munka utan valahogy megis fedeztem fel magamban valami elegedettseg-felet, amikor ket (harom?) evvel a cukormazas ujrakezdes utan a kulonkoltozesukrol ertesultem. Nem karorvendve, inkabb amolyan “naugye”-modon. Hogy nem kellettem hozza, es megis. Hogy igazabol nem oka, hanem kovetkezmenye voltam a kudarcnak. El is valtak.
    Valojaban mindegy, nem befolyasol ez semmit, megvannak a magam tanulsagai. Csak erdekes volt tetten erni magamban az erzest.
    Azota feleseg es anya lettem. Ilyen tapasztalatokkal a batyuban remelem idoben kapcsolok majd, akarhogy is alakul az eletunk. Most jo.

      • Szerintem sem kudarc a valas, nem voltam eleg pontos. En tobbre tartok egy csendes kulonvalast mint egy gyerekek-miatt-hazassagot, de velelmezem, h a feleseg (es a kozvelemeny) szamara az.

      • A gyerekek nem nézik a szüleik boldogságát. Haragudni fognak, zsarolnak, büntetnek. Elváltként lenni szülőnek igen körülményes és drága. És rettegnek az elhagyottak nem csak a külvilág íteletétől, a nehézségektől, hanem hogy soha többé nem találnak senkit. Elég szar állapotban vannak, belepuhultak a házasságba, ami a tetejébe tönkre is tette a jófejségüket.

      • Nem, a gyerekekben nem merül fel, hogy a szüleiknek igényük, netán joguk van a boldogságra. Ez fel sem merül. A szülő azért szülő, hogy őt kiszolgálja, szívjon. Igényütközés esetén egyértelműen a saját érdekére szavaz minden egészséges gyerek, és nem gondol a szülőre, hogy annak nehéz, vagy magányos, vagy magára is kell energia, pénz. És ez így van jól, mi vagyunk a felelősek értük, nem ők értünk. Vannak gondoskodó gyerekek, alkoholistáké, depressziósoké, ezek a korán felnőtt testvéreiket gondozók, disznópásztorok, Árvácskák, az súlyos baj.

      • Erdekes, amit irtok. Gyerekkent (coh, 19 voltam) vegigneztem/-eltem a szuleim kulonvalasat, es az munkalt bennem, amit Eva ir. Haragudtam, dacoltam, tavolsagot tartottam (apamra, apammal. Meg a nojevel. Anyamnak “tamasza” voltam. Az is csapda am!)
        Aztan par evvel kesobb en lettem “a no.” Utolag mar mashogy latok sokmindent. Segitett megerteni a szuleimet, mas szemmel latni oket, vagyaikat, donteseiket. De ez persze nem jon magatol, kellett hozza a nagy bumm.

  4. Elolvastam az írásod és gondolkodtam, hogy mi is az álláspontom ebben. Amikor szerető voltam és majd elkezdtek váraltlan érzések is bimbózni, úgy döntöttem nem pazarlom az energiáimat fölösleges dolgokba, egy rendes kapcsolat lehetőségétől megfosztva magam. Leültettem és megmondtam, hogy ezt és ezt érzem iránta, nekem így nem fair sem magammal sem a csajával szemben (amit addig se éreztem okénak csak lenyomtam, mondván nem az én problémám) . Én már becsülöm magam anniyra, hogy tiszta dolgokba szeretnék belemenni vagy semmibe… Így ne tartsuk tovább a kapcsolatot még baráti formában sem. Egy szerető mindig csak másodhegedűs, nem az élet kiélvezője. Nem, nem tuti helyzet, hogy átgázolsz másokon, felelősséget hárítva, mondván hogy az ő kapcsolatuk szar, nem a tied és te nem ígértél semmit. Igen, ez kérem felelősség hárítás és a környezet teljes leszarása. Persze a szerető következmény, de erős egó simogatás abba a hitbe ringatni magad, hogy jobban adok neki mint az asszony. Egyszerűen arról szól az egész, hogy nem vállaltok felelősséget magatokért, sem egymásért. Senki, sem a pár, sem a harmadik. Ha legalább az egyikük elkezdi, felborul a hármas “egyensúly” és eljön a valódi szabadság annak, aki meg merte tenni és ebben az életben már nem kell hasonló helyzetbe kényszerítenie magát, mert tanul a történtekből .

    Azt a választ kaptam, amitől féltem, hogy marad a barátnőjével így nem tehettem mást, kitöröltem őt az életemből, de a lelkem könnyebb volt és ha begyógyulnak a sebek kezdhetek valami valódit is.
    Egy hónap alatt srác is végig gondolta a dolgait és szakítottak. Nagyjából azóta együtt vagyunk tisztán.

    • Nem kerek a történeted, és nem is hiszem el. Nagyon egyértelműen vagy benne józan, és nagyon könnyen lett ez a hepiend, amit szinte hatásvadász módon adtál itt elő. Ezek itt a vágyaid: te menő vagy, erős, nemet mondtál és mégis téged választottak.

      Jaj, én tudom, hogy gondolkodik az ítélkező közeg a “nem tiszta helyzetekről” meg “a családot szétdúló” szeretőkről. Pont ezért írtam ezt a posztot, mert ez a vélekedés és értékrend hazug. És valahogy mindig csak a nőkről (a szeretőkről) gondolkodnak. Nem érdekes?

      Olvasd el figyelmesen a posztot, mármint ha érdekel, és ne tromfolj rám erkölcsileg, mert bármily furán hangzik, ezek nem erkölcsi kérdések. Szerintem amúgy vadidegen emberekkel szemben nem sok erkölcsi felelősségünk van.

      Egy rég lezárt, teljesen megértett, elrendeződött történetben nem kérem az ismeretlen olvasó “visszajelzését”, értékelését, ehhez nem kell nagy érzékenység, ezt azért érezhetted volna. Főleg hogy nem sokat tudsz a részléetekről. A szeretők sem egyformák.

      Akinek ilyen megfogalmazások, képzetek vannak a fejében, annak nem való ez a blog: “Egy szerető mindig csak másodhegedűs, nem az élet kiélvezője.” Én senkihez képest nem akartam első hegedűs lenni,se birtokolni. Én egyáltakán semmit nem akartam. “Nem, nem tuti helyzet, hogy átgázolsz másokon, felelősséget hárítva, mondván hogy az ő kapcsolatuk szar, nem a tied és te nem ígértél semmit.” Senkin nem gázoltam át. Csak nagyon szerettek, és nem mondtam nemet. Pont ez az a szint, a prédikálás, a nem morális dolgok átmoralizálása, a tulajdonítás, az alig-tudok-valamit-máris-ítélek, a hibáztatás az, amit szerettem volna meghaladni. És nem kedvelem, amikor a meghaladós posztjaimra válaszul jön ugyanaz a színvonal, ahonnan már elrugaszkodtunk. Nem ebben a posztban, hanem általában a bloggal, és minden téren.
      “erős egó simogatás abba a hitbe ringatni magad, hogy jobban adok neki mint az asszony” Nem tudom, ez a “te” itt stiláris-e, de a többiből, meg hogy magamról is írok, azt gondolom, hogy nekem szól. Nem simogattam az egómat, nem ringattam magam semmilyen hitbe, ez a szerelem természete, hogy jobb, sokkal jobb, mint a nemszerelem és az unt kötelességvégzés. A szerető szexi és őszinte, a feleség meg sem nem szexi (minek az, már megvan a krapek), sem nem őszinte (azt nem is tudja, hogyan kell és mit jelent, pont ez a tragédiája: hogy szerep foglya).
      Én sosem fogtam fel úgy, hogy adok valamit, és nem is tepertem soha a szerelmemért. Nem én adtam, ami volt, hanem lett. Megtörtént, megképződött, együtt voltunk benne. Nem én akartam kitörni a szar életemből. Egyszerűen szerettük egymást, tizenhét évessé lettünk.

      • “… tizenhét évessé lettünk.” Igen, pontosan. (Mi úgy mondtuk, együtt kiscsikók vagyunk.)

        És ezt nem értik sokan, hogy sokszor nem elsősorban csak szexről meg a fizikai vonzalomról szól ez. Hogy nem úgy kel föl az ember, hogy akkor ma eltekerem egy nős pasi fejét, mert én mennyivel szexibb (vagy akármilyenebb) vagyok, mint a másik. Megkockáztatom, esetünkben a feleség két gyerek után is volt annyira csinos és kívánatos, mint sokan lánykorukban sem. És mégis. És mégse. Szóval nem ezen múlik. Csak ez látszik, erre harapnak a felületesek, ezt lehet ragyogóan szétkenni. Tartalmat, mélységet keresni meló. És találni: szembesülés.

      • Mert a szerep foglya lett, a szerep pedig romboló és nem-szexi.
        És teljesen mindegy, mit gondolnak, úgyis azt gondolják, ami az érdekük. de nem számítamnak, és semmi közük hozzá. Ahogy a szeretőnek a feleséghez, úgy fordítva sincs.

    • Olyan buta, fitogtatós dolog az igazságos világban hinni. Hogy mintegy jutalmul visszakaptad, mert elengedted.
      Onnan tudom, hogy kamuzol, hogy az ember a szerelmét, az együttélős emberét semmmilyen körülmények között nem nevezi “a srácnak”.

  5. A lomtárban jártunk! Agymosógép:

    ““Nekem az a dolgom, hogy kimondjam, ami igaz.”

    Feltéve, hogy a zsebedben van a bölcsek köve, igaz?:)) Mert ha véletlenül mégsem lenne, akkor a tiéd is csak egy vélemény a sok között, ami nem lesz attól igaz(abb), hogy nyilvánossá teszed…”

    Nem is attól igaz, hanem attól, hogy tudok írni és jól csinálom. Nem véletlen dönti el. Mivel jól csinálom, sikerélményem van benne, szoktam is írni, egy ideje hivatásszerűen. “Hogy látva lássanak.” Ugyanez vonatkozik a sportra, az is nagyon erős megmutatás, fejlődés, szemétség elleni gesztus, igazságtétel, és boldoggá tesz. Szerinted kisvasút, agresszió és hatalomdeklaráció – hát, ez van, de te puhos és lusta vagy, gondolkodni is, csak frusztráltan fölényeskedsz, ezért nem számít a szavad.

    A képességtől és rutintól, illetve ennek a reputációjától lett az a jogom, hogy úgy fogalmazzak, hogy amit írok, az az igazság. Te ezt a folyamatot az évek alatt végignézted, és te se véletlenül ragadtál itt, és figyelgetsz. Azt értem, hogy kíváncsi vagy, olyanokról tudtam meg, hogy olvasnak, hogy lehidaltam), de magára valamit adó ember nem írogat kitiltás után, mert ez ovis dolog, ennél többet ér a méltóség.

    Azt a visszajelzést kaptam, hogy amit írok, az segít, éles, bátor, felnyitja a szemeket. Nem véletlenül nincs megint semmilyen tartalmi érved, csak az öntudat idegesít, de minden betűvetőnek van öntudata. Ezért is indítottam eleve blogot, és ezért olvassák a blogot. Bárki indíthat blogot, nincs elnyomva senki. Nem, a vélemények nem egyenrangúak, van, ami hülyeség, lapos, közhelyes, önérdekű, konform. Nem mindegy, mi a fogantatás, indíttatás, színvonal, ahogy az embereknek is csak alapvető egyenlőségük van, a tetteik, értékeik, teljesítményük nem egyenlő. Éleslátónak, tabutlannak, dolgok mögé nézőnek, önérdek ellen is igazságkeresőnek kicsit születni kell, de fejlődik is a dolog az évek alatt.

    Te okosnak képzeled magad, de semmi fontosat nem írtál soha, csak le akarsz nyomni. Csak piszkálódni, protestkommentelni, hepciáskodni, kellemetlenkedni tudsz, ebben kimerül a tevékenységed. Úgy is kezelnek mindenhol.

  6. A házasságról nem tudok semmit, számomra egy távoli valami. Egyszer valaki megkérte a kezem, és boldog voltam. Aztán utána néhány hónap múlva elhagyott egy másik nő miatt. Amikor erről az időszakról beszéltünk, azt mondta hogy baj volt és csak azért kérte meg a kezem, mert úgy biztos rájövök hogy baj van. Most már csak a gyerekem apja. Én pedig még mindig vágyom arra hogy valaki csak elvesz. Anno úgy belém nevelték, hogy egy nőnek férjhez kell menni. Küzd bennem a házasulo, meg az amazon. Úgy gondolom, hogy manapság sokkal könnyebb válni, vagy mást keresni. És abban is egyet értek, hogy arra kell figyelni, ami fontos. Ne vedd át a másik nyűgét baját. Van neked is elég.

    • Miért fogalmazol úgy, hogy “elvesz”? Az mit bizonyít? Összeházasodtok, ti ketten, nem?
      A királylány ül a várban, és várja, hátha jön valaki?
      Nem hiszem, hogy manapság könnyebb válni. Egyszerűen csak lehet. Felszabadító. Kéne neki világnap. Mindig is kerestek mást az emberek, mert nem volt szokás valódi érzelmi kapcsolódásból házasodni, rengeteg társadalmi kötöttség meg érdek volt. Senkit nem érdekelt, boldog lesz-e a lány, rá akarták sózni valakire, tartsa el ő. Meg egyben tartani a vagyont. Vagy becsúszott a terhesség, tüzet oltottak a gyors esküvővel. Honnan veszik embetek, hogy régen jobb volt? Régen a nőknek nem volt orgazmusuk, házasságban is ment a pénzforgalom egy-egy akció előtt (ez pont Móricz). Eleink még ennél is sokkal, sokkal boldogtalanabbak voltak. A múltat visszasírók nem olvastak vajon Móriczot, Mikszáthot, Jókait, Kosztolányit?

      • Nekem a szüleim a példa. Anyukám haláláig fogták egymás kezét, tisztelték egymást, 38 évig. Voltak vezsekedések, de mindent megoldottak együtt.
        Jól ráéreztél. Királylány ül a várban és a lovagot várja. De ott a másik felem. Aki független, és szereti ezt az érzést.

    • Igen, érdekes ez a “valaki elvesz” vágy. Én érteni vélem a dilemmádat, és nagyjából így mentem férjhez. Ne csináld, nem éri meg, az esküvő se olyan ám. Csupa műmosoly, akármennyire MÁS az az esküvő, annyira mégsem lesz más. Semmi sem más, mert, ahogy Éva szokott fogalmazni, egyszerűen beindul a szoftver.
      Ha valaki, én tudom, hogy MINDENT ÉS BÁRMIT el lehet játszani. A legkönnyebb pedig a boldog menyecskét. Mindenki tudja, hogy az milyen, hogy néz ki, miket mond. Menyasszonyi ruhában a leges-leges-legkönnyebb boldog fiatal lánynak látszani, akkor is, ha sírsz belül. Ha kívül is, akkor mindenki meghatódik, hogy mennyire elérzékenyültél. Senkiben nem fog felmerülni, hogy igazából szenvedsz, őrlődsz, az egész nem az igazi. Én ezért nem hiszek az egészben, nem hiszek az örömittas esküvőben, nem hiszek a boldog egyenpárokban (-nak, nem, mintha bárki kérdezne, de csak úgy magamban). Mert voltam benne, és pontosan, nagyon pontosan tudom, mennyire könnyű eljátszani.

      • “valaki elvesz” = kellek, fontos vagyok, vállal, rám üti a pecsétet. Bennem is volt ilyen. Bizonyíték. És hát nem is akárki, és nem is akármilyen súlyú döntés után.

      • Pedig vannak összeillő emberek és komolyan gondolt szövetségek, de azoknak az esküvőjén nem annyi a kála, a vőfély, nem olyan habos a ruha, nem annyi emelet a torta, nem olyan hangos a zene, nem akkora stressz a szervezés.

      • Biztos vagyok benne, hogy a lánybúcsúkhoz hasonlóan lettek már esküvőpótlék-esküvők, férj és elköteleződés nélkül, csak a buli kedvéért. Valami ilyen felhangja van a szalagavatónak is, nem?

      • Nem kétlem, hogy van komolyan gondolt elköteleződés, illetve: nem ezt kétlem. Átélem én is, hogy van. Valami olyasmit akarok mondani, hogy én másnak az elköteleződésében hinni nem tudok. Abban csak ő tud hinni, tőlem ne várja senki, hogy az övében higgyek, hiába mutogatja a szép képeket, hogy de ez igazi, milyen őszinte és igaz, látod? Látom, de nem hiszem, a facebookban sem, a mégoly meghitt és idilli családi fotókban sem, hogy ők TÉNYLEG szépen élnek, soha többé. Mindenki tudja, hogy kell beülni, szépen mosolyogni, gyengéden nézni. A facebook, instagram korában mindenki tudja, hogyan kell idilli fotót készíteni, az ötezerből hogyan kell AZT kiválasztani. Ha meghívnak szeretettel, akkor esküvőre is elmegyek, de azt a hitet, azt a mély hitet abban, hogy na, ők tényleg, és úgy néznek egymásra, és itt nincs annyi kála, és a menyasszony nincs is születésnapi tortának öltözve, többé nem érzem, nem tudom érezni. Hányan mondták énrám, hogy milyen ŐSZINTÉN JÓKEDVŰ ÉS FELSZABADULT vagyok. Hogy soha ilyen menyasszonyt! Hogy ragyog, táncol, milyen boldog! Ó, ha tudták volna…
        Hinni nekik kell, önmagukban. Hiába mutatják meg nekem. Megnézem, udvariasan bólintok, de az övékben hinni nem tudok. Csakis a sajátomban. Valami ilyesmit akartam mondani.

      • És: persze. Nem tudhatjuk mások igaziságát, nem gondolom, hogy az esküvő méretéből meg lehet mondani. Csak hogy ki mire teszi a hangsúlyt. A tengerbe szaladós, egzotikus, rongyrázós, két évig szervezett, pocsékolós, hiúságvására esküvő szerintem garancia arra, hogy a két ember nem egymásra figyel.

      • Nálunk az ember mondta ezt az esküvőjéről. Hogy már ott tudta, amikor megkérdezték tőle a holtodiglant, belehasitott, hogy nem-nem, dehogy.
        Aztán nagy boldogan végigcsinálta, jujj de nagy buli volt, azóta is mesélik, el is váltak két év után.

  7. Sokat gondolkodtam azon, hogy az én monogámiám milyen eredetű, erkölcsi vagy személyiségbeli. Ha van ilyen. Sose kerestem házasságon kívüli szexet, de még csak flörtöt sem, amíg együtt éltünk. Valahogy mindig megpróbáltam megoldani a megoldhatatlant. Inkább meghíztam, elsárkányosodtam, de közben voltak jelzések a környezetemből, hogy még így is kívánatos lennék másoknak. Ezek csak utólag jutottak el az agyamig. Akkor robbant a bomba, mikor végre elköltözött. De akkor nagyot szólt, felhördült bennem minden női energia, ami addig el volt nyomva. Viszont szerelem nem jött, nem is jöhetett, sose volt olyan a helyzet, nem is azt kerestem. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha úgy tör rám, hogy nős a bácsi. Azt hiszem, bele se mentem volna, hogy ki tudjon alakulni bármi. Nekem ez az egész egy nagy NEM NEM.
    Ugyanakkor sok szeretős sztorit hallgattam barátoktól, semmilyen erkölcsi ítélet nincs bennem, idejekorán felfogtam, hogy sokszínű az élet, de azt a szenvedést nagyon rossz volt nézni, ami akkor jött, mikor a bácsi visszaköltözött a gyerekek anyjához. Vagy mikor abortuszra beszélte rá a barátnőmet.És azt se tudom őszinte mosollyal nézni, ahogy egy szeretői létből gyerek születése után válás, felvállalt kapcsolat, együttélés lett.
    Volt egy bácsi, minden létező tabut lebontott, amit csak lehetett a témakörben. Sokat tanultam tőle magamról is, a férfiakról is. Szerinte ő csak egy háremben tudna élni, ő és két-három nő, gyerekekkel. Szuper apa lenne, nők se kaparnák egymás szemét, mindenki boldog. Hatalmasakat röhögtem ezeken a vágyain, de tulajdonképp olyanokat mondott ki, ami csak a mi kultúránkban tabu.Máshogy így élnek egész társadalmak. Borzasztó rosszul. A nők.

  8. Vannak más létformák is, bizony. Még én is ismerek legalább 4 ilyen férfit. Egyiknek hét gyereke és három felesége van, mind egy faluban élnek, külön házban. A másik, aki már nem él, a felségéhez ment haza este (3 gyerek), de a szeretőjével és annak gyerekeivel élt, rendszeresen vitte őket kirándulni, járt szülői értekezletekre, (itt 4 gyerek volt) de a szeretővel, a gyerekek anyjával talán soha nem aludtak, nem ébredtek együtt. Kedvencem Béla bácsi, aki a szomszédnőnek csinált 6 gyereket, miközben a feleségével és egyszem hivatalos utódjával élt, és halálosan meg volt sértve, mikor ez a szomszédnő férjhez ment és külföldre költözött 20 év szomszéd-szeretőség után. A tudósok most kezdik kutatni ezeket az életformákat Magyarországon, mert a valóság nem fér bele a hagyományos házas, szingli vagy elvált sztereotípiákba. Fiatal fiúk elvált, idősebb, gyerekes nőket vesznek feleségül, és nem születik közös gyerek. Vagy élettársak, házasok, akik nem élnek közös lakásban, bár gyerekek is vannak (látogató kapcsolat). Van olyan is, ahol az apuka ott lakik, hivatalosan házasok is, de a férfi nem “vigyáz a gyerekre”, ha otthon van. Nem játszik vele, nem ad neki enni, ilyenkor át kell hívni hozzá valakit, vagy el kell vinni az unokatesókhoz. És így tovább… Kíváncsi vagyok, a házas (családos) nő és a fiatal szingli férfi kapcsolatra is. Van itt valaki?

      • Csak mivel a hatalmi viszonyok ritkábban engedik, ritkábban is fordul elö, hogy a nönek van szeretöje, de nem válik el. Söt van olyan is, hogy az egyik fél a saját nemével “lép félre”, sokféle szituáció lehetséges.

    • Lehet, hogy elvisszük bulváros irányba a témát, pedig nem ez volt a cél eredetileg, de valóban annyifélét láttam már én is, hogy lehet turkálni mások életében, bőven. Ha gáz, Éva, jelezd, leállok.
      Iszonyú sok sztori jutott eszembe a nem hagyományos, monogám, vagy a klasszikus házas-szeretőtartós életformán kívül. Nem publikus, nagyon zárt közösségekre vagy nagyon eltitkolt dolgokra gondolok. Exférjem barátai, akik fiatal házasként vidékre költöztek, kis faluba, értelmiségiek, tudatosan hagyományt őrizni. Jött szépen a sok gyerek meg a többi család. De jött egy elvált asszony is, gyerekkel. Az egyik apuka lett a párja, és egy darabig úgy éltek, hogy apunak kvázi két felesége volt, nem tudták titkolni. Mivel teljesen zárt közösség volt, iszonyú egymásra utaltság és kiszolgáltatottság, nem volt mit tenni. Azóta nem fogadnak páratlan népeket a faluba szívesen.
      Tavaly volt egy szeretőm (egyikünknek sem volt férje/felesége, állandó kapcsolata, de nem volt szerelem köztünk se, csak bizalom), akinek élete szerelme egy családos, kétgyerekes anyuka volt. Ő akkor harmincéves volt, szingli, az anyuka meg 35. Pár évig bírták ezt a szeretőséget, de végül a nő nem vált el. Azóta ez a férfi nem képes tartós párkapcsolatra, és az ő szájából hallottam először azt a baromságot, hogy “A férfi igazán csak egyszer szeret életében.” VÁÁÁÁ

  9. Nagyon nagyon jo iras – teljesen egybevag az eddigi tapasztalataimmal, köszönet erte.

    Es igen, azt hiszem, hogy abban az esetben, amikor mindket fel csalados, elegge mas dinamikak alakulnak ki (összenezest követö zsigeri fajdalom az ovodai folyoson a kek gumiallat mellett), a klasszikus szeretöi kiszolgaltatottsagbol fakado jatszmak helyet atveszi valami mas, mert nem tud beindulni ugyanaz a müsor a szeretöt tartonal, mint a szent feleseg es az ehhez tartozo csalad körüli ajtatoskodas vs szexi szeretö, aki ezekröl mit sem tudhat szembeallitasa, amivel a kivalo moralis legitimitast lehet nyerni a visszaavaszkodashoz. De erröl valoszinüleg tenyleg egy külön poszt kene:) mindenesetre meg egyszer köszi!

    • “zsigeri fájdalom a folyosón”

      Volt egy küldemény, amelyet három és háromnegyed évig nem nyitottam fel. De sokkal kevesebb is megvisel. Nekem minden hely, tárgy, emlék fáj, ha megszűnt az, amihez kötődik. Miért nem örök? Még akkor is, ha az én döntésem volt. Barátok, iskolák, már nem látogatott uszoda, bezárt helyek, a régi Kisfaludy utcai West Balkán. Mert elmúlt. Vagy (emberekkel) mert nem értem, mi volt ez.

      Köszönöm!

      • Te is, ti is érzitek a helyeket? Enyhül idővel, de belém villannak az emlékek, ha arra járok, rendszeresen…

  10. “A szeretői kapcsolatok, az igazi lázak fél évig tartanak. Eddig lehet bírni a terhet. Van néhány egy-másfél éves. Hosszabb (és jó) nem nagyon van, ha hosszabb és jó, akkor együtt kell lennetek, de ezt te, a nő, nem tudod meglépni helyette. Őszinte embereket feltételezve valaki ki fog szállni a szabott idő után, mert már nem jó.”
    4,5 év… akartuk már abbahagyni, nem tudjuk. Még mindig vagyunk, jövőre nincsenek tervek. néha könnyű, egyértelmű, néha nem. Ő már elvált, igaz nem miattam. Én még nem merek. Persze az sem segít, hogy már nem egy országban élünk. És így sem tud vége lenni

      • “Összeilleni”: annyi különbözö vágya van egy embernek, és annyira sokféle képpen lehet optimalizálni. Ez nem egy jóldefiniált fogalom. Ezt most nem tudom mire írom pontosan, csak a bejegyzés és a posztok olvasása közben az jutott eszembe, hogy nem tudom mi az, hogy “összeilleni” (max egy életszekasz vonatkozásában), nem tudom mi az, hogy hüség, stb. Érzésem és tapasztalatom szerint, akivel összeillek mondjuk akkor, amikor bulizni szeretek a legjobban, azzal nem biztos, hogy összeillek akkor, amikor gyerekeket akarok nevelni. Szóval, hogy nem teljesen látom, hogy mi lenne a folyamatos összeillès mondjuk 40 éven keresztül (30-70). Ugyanígy a hüség: nem néz, nem lát, nem hall?

      • Kave: nem tudok alád kommentelni: az összeillés alatt én legalábbis azt értem, hogy teljesen egészsegesek a viszonyok a a kapcsolatban, senki nem használ ki senkit, a privilégumait sem (a férfi), képes áldozatot is vállalni, megértést tanusitani, a másik érdekeit nézni,ha a szituáció úgy hozza, igen, például gyerekvállalásnál. Vagy simán csak öszintén megbocsátani. Nem a közös érdekldést, a közös hobbikat értem ezalatt. tehát amig csak buliztok együtt, addig nem is nagyon derül ki, mi a helyzet az összeilléssel.

      • @fflamingjune: de tudsz :-). Igen, de szerintem amiket leírtál, az csak az előfeltétele annak, hogy kiderülhessen van-e összeillés, hogy ennek az igènek az alanyai vannak, mint személyek, hogy képesek érett párkapcsolatra. És akkor szerintem még erre jön rá az önismeret, hogy tudják mire vágynak igazán, hogy képesek legyenek a vágyaikat sorrendezni, és a kevésbé fontosakról lemondani, ha kell. És azért ez elég bonyolult, mert a vágyak jelentősen tudnak változni időről időre.

    • Nem tudom mennyire illünk össze. Nekünk nincsenek hétköznapjaink. Ami van az akkor és ottt van.

  11. “Aztán meg emlék lesz az egész, kicsit mosolyogsz, hogy ennyire odavoltál, és tényleg ennyit írtál neki, de az, hogy nagyon szerettek, hogy valakinek a szemében te ennyire jó lehettél, beépül az én-élményedbe, és sokáig elkísér.” – nekem ez nagyon. Tenyleg. Koszi, koszi, koszi.
    Harmadjara olvastam el. Otevente kommentelek, most megszaladt. Maradok olvaso tovabb, csendben. Koszonet ezert a posztert!

    • Olyan szánalmas, hogy itt vadászod a részleteket, szaglászol.
      A kifejezés az Urban Dictionary szerint olyan nőre vonatkozik, aki egyszer szexelt valakivel, szó nem volt érzésekről, mégis ráragad, rögeszméjévé teszi.
      Nem erről volt szó, hanem teljes életfelrúgásról, királynővé avatásról, és sok hónap gyötrelemről, never ever vallomásokról, olyan gesztusokról, hogy nehéz elhinni ma is.
      Nekem nem volt nagy gond az életemmel.
      Neki igen.
      Neked van valami érdeked, lélektani előnyöd abból, ha azt hiszed, hogy én futottam utána, én túlzok, nyomzgattam, szaglásztam? Soha nem tettem ilyet.

      • Ez a feleség, akit megcsaltak veled? És azóta itt kukkol? Naná, hogy származik belöle lélektani elönye, ha azt hiteti el magával, hogy te másztál rá a férjére, akinek amúgy magától eszébe se jutott volna félrelépni mellöle. De hat ezt nyilván tudod.

      • Nem hiszem, nem. De többen akkoriban érezték hirtelen, hogy Gerle Éva ciki, amikor mi úgy egymásba borultunk, meg próbáltak ők is bepasizni, meg közénk pillogni, helyezkedni, tolakodni. A második hullám pedig akkor, amikor kipattintottam magam, a harmadik meg amikor leírtam, hogy hányok Gumiszoba koppintásától és agresszív műsorától. Az csak kamu, hogy a Kozma-ügy miatt mentek el.

        Természetesen a téma és a szókimondásom bekapcsolja a dühöt, a bosszút, a lekicsinylést, olyanokét, akiknek sokkal szarabb történeteik vannak csak. Igen, tudom, mindent tudok.

      • De van bőven más vicsorgó. Kavarnak azóta is, kiírták a nevét nyílt fórumra, blöffölnek, épp tetszenek egymásnak stb. Na, hagyjuk.

  12. Sok-sok éve képtelen vagyok megbánni, hogy voltam szerető. Nem vagyok büszke rá, kicsit sem, és ha nem szeretnék még egyszer hasonló helyzetbe kerülni, ha visszatekerhetném az idő kerekét, és a mai tudásommal változtathatnék valamit, akkor arra törekednék, hogy másfelé kanyarodjon a történet – de mégis, nagyon erős és meghatározó élményem, hogy egyszer az életben nagyon, igazán, mélyen, melegen, felemelőn, gyógyítóan szerettek. Nagyon hiányzik néha egy társ, és fogy ennek az ereje, de még mindig éltet. Szerencsés voltam, mert a játszmák, amitől a posztban óvsz, elkerültek minket. Valóban sziget volt, buborék, külön világ az együtt töltött időnk. És addig tartott, amíg az lehetett, nem volt utána semmi csúnyaság. Csak arra tudok gondolni, hogy megmentett. Én így élem meg, és őszintén remélem, hogy a többi érintett számára (aki tudta, tudhatta, esetleg tudni fogja) sem okozott túl nagy sérülést.

    • Igen, ezt éreztem én is, egy kritikus pillanatban nagyon ott volt az érzés, és jól írod, megmentő volt, akkor, és nem is akartam többet. Azonnal le is írtam (még aznap) és bár elég hosszan tartott, soha nem akartam más lenni. Az első év, az idei, amikor már nem érzek mást iránta, csak hálát.

      • Én is hálát érzek. Az önző, elkényeztetett, játszmázó emberek szoktak haragot (és csak azt) érezni. Nem járt az a csoda, ami mi voltunk. Már ha tényleg volt valaha csodálatos, mert a számító emberek ebben sem játszanak. Olyan meg nincs, hogy “átvert, végig hazudott”, még akkor sem, ha később kivetkőzik magából vagy megerőszakolja a házassága, mert ott és akkor és hosszú hónapokig mi azt a csodát éreztük, és majdnem belehaltunk. Csodálatos volt, döbbenet, egyszeri, mások voltak a színek.

  13. A bunny boilert minden nőre használják, aki nem tud leszakadni a volt szeretőről, zaklatja valamilyen formában, bosszút akar állni. Ha nem ez a cél akkor miért taglalod évek múltán is nyilvánosan, belemerülve az intim részletekbe? Vagy ez csak collateral damage?
    Egyébként a férfiak bármit megígérnek, bármilyen mesét levágnak a cél érdekében. “Engem a feleségem nem ért meg” – nagy klasszikus…

    • A Végzetes vonzerőnek is van olyan olvasata, hogy nem kellett ott semmit tönkretenni, látszatélet volt az egész, mélyen hazug, undorító.
      De a mienk nem egyalkalmas láng volt. Sőt. Szerintem te tudod ezt. Azért tart az agresszió azóta is, azért félnek, tagadnak, aláznak.
      Ez pedig itt az igazság.
      Ha már így vallatsz: nem gondolod, hogy ahhoz, hogy a taglalás, “bosszú” (ha az volna) célba érjen, ahhoz ide kell járni évek óta sasolni? Ki nem tud akkor leszakadni?
      Agresszív vagy, eltalált valami?
      Konkrét részletek nélkül, rengeteg általánossággal, száz történet alapján írok. Szedd szét, keresd ki, mi az enyém belőle. Jó mulatást! A törvényszerűségről írok, éspedig azért, amit fent olvashatsz: mert ez az igazság. A sajátomról nem fecsegek, pontosan tudom, mit írok meg, és azt is, hogy mi vele a célom. Én nem vagyok olyan kicsinyes, mint a te logikád (és te magad), vagy azok, akik félnek ettől a poszttól.

      • Szerintem neki az is tök mindegy lenne, hogyha a posztban amúgy a tobzoskáról értekeznél. Szeretős cím, neki meg nagyon izgalmas a te történeted, és alig várta, hogy végre megírhassa, hogy “taglalod nyilvánosan”. Tök mindegy, hogy ott van a legelején: “Miért írok ilyeneket, teszi fel mindig a kérdést az, aki nem őszinte. Üzenek, bosszút állok, támadok, lejáratok, beteg vagyok? Sokkal egyszerűbb a válasz. Nekem az a dolgom, hogy kimondjam, ami igaz.” Nem érdekes, piros villogó neonbetűkkel is lehetne, ő eleve ezt akarta idekommentelni, és kész. Teljesen átlátszó, és tudom, hogy tudod, csak szeretném megint elmondani, hogy aki jóindulattal olvas, az rögtön átlát ezen, és vagy ignorálja, vagy félmosollyal elolvassa, hogy lám, szegényke.

      • Abban nagy lélektani erő van, hogy átlátok a másikon, egy mondattal elintézem, akkor is, ha csak leskelődő szarkeverő, és nincs köze a szereplőkhöz. Itt kevésbé jelenik meg, de a facebookos megosztások alatt nagyon megy az egymondatos leszólás, ítélkezés (nem csak erkölcsileg, van olyan értelmiségi, akinek az “azért, mert az az igazság” nem fér bele, van, akinek a 160 gramm mint “faszkodás”. Itt is: a 160 gramm tévút, pláne a napi 5 evés és számolgatás, híztok rajta).

    • “a férfiak bármit megígérnek, bármilyen mesét levágnak a cél érdekében.” Ezt szeretnéd.
      “Engem a feleségem nem ért meg” – nagy klasszikus…” Ezt nem mondta, és nem is ezzel fűzött be. Sőt, korábbi állítása szerint mintaházasság volt, egyre jobb. Csak hát… Soha nem beszéltünk a feleségről, én kértem, ízléstelen.

    • Ha két ember szerelmes lesz, akkor nem kell fűzni semmilyen szöveggel a nőt. Nem adta elő, nem volt szám. Akkor úgy kívánják egymást, egymás közelét, nem ám a szexet, csak látni fél percre, hogy megremeg a világegyetem. De erről te nem tudsz. És annyira más szinten van ez a poszt, az állításai, az egész, hogy szerintem neked ezt nem is kéne olvasni. Csak hát a kíváncsiság…

    • Nem arról van szó, hogy “nem ért meg a feleségem”.
      Hanem arról, hogy feleség.
      És a feleségek elvárók, unottak, rossz fejek, kontrollálóak, haszonelvűek.
      A szerep miatt.
      Megjegyzem, én is rossz fej voltam feleségnek, csupa játszma volt, alig győztük irtani, pedig mi dolgoztunk rajta. Úgy is rossz fej voltam, hogy én (az ember, a nem-szerep) kedves, eszes, nagyvonalú, vicces, ötletes vagyok. Ezért van az, hogy aki valahol rossz fej feleség, az máshol lehet áradó szerető.
      Jellegzetesek ezek az erőltetetten nyakatakert e-mail címeid, amikkel a kommentjeidet próbálod bemanipulálni. Mindenki más magáról írt. Mindenki más vállalja magát. Vajon te miért nem?

      • “Úgy is rossz fej voltam, hogy én (az ember, a nem-szerep) kedves, eszes, nagyvonalú, vicces, ötletes vagyok. Ezért van az, hogy aki valahol rossz fej feleség, az máshol lehet áradó szerető.” Ez annyira fontos! Esszencia.

      • Van hosszú kapcsolat nem rosszfej szereplőkkel? Ahol az emberek önmaguk maradnak és nem merevednek szerepekké? Akiknek tényleg jó együtt (és nem hasznos)? Nagyon szeretnék hinni benne, hogy igen.

      • Millefolium: igen, vannak ilyen specialis esetek, de ez nem jelenti a hosszú, monogám házasság, és a vele szemben támasztott elvárások létjogosultságát. De persze èn se tudnèk kapàsból jobbat mondani. 🙂
        Tehát attól, hogy van, aki boldog benne, attól maga a keret mèg nem jó.
        Van, aki a poliamoriára esküszik, hogy az állitólag pont a nök igényeit jobban kielègiti, mint a hagyományos házasság. A poliamoria ellenzöi szerint viszont a., ez csak nagyon èrett, reflektált, nem önzö felnötteknek való, vagy b., ez csak a felületes, gyermeteg embereket teszi boldoggá.
        Hm.
        (Azt hiszem, elég offtopik lettem)

  14. Abban miért vagy olyan biztos, hogy csakis neked adta elő a szívkirálynő c. számot és nem volt előtted még öt nő, akivel ugyanezt eljátszotta? Ő mondta? A szövegéből ítélve elég rutinosnak tűnik a csávó.

    • Milyen szövege? Sehol nem írtam a szövegéről. Egyáltalán kinek a szövege? Három különböző, három évtizedből származó történetem van a posztban, és jelenségről írok. A négyéves történetben pont nem tettem fel mindent egy lapra, nem akartam szerezni, amúgy sem. A lényeget pedig nem mondom el, senkinek semmi köze hozzá. Nem voltam benne biztos, de nem ez a lényeg, te irigyled és ezért devalválod azt, hogy engem szerettek. vagy másért vagy súlyosan ellenérdekű.
      Te ki vagy, hogy így vallatsz, miért engem elemzel, mit szeretnél? Kinyomozni valamit?
      Miért zavar, ha nekem volt egy szép szerelmem?
      Neked magad történetével kéne foglalkoznod. Agresszív vagy, érzéketlen, pletykás, és láthatólag zavar az igazság.
      Tudja azt az ember, ha nagy a szerelem. Belehalnak egymásba. Nem voltak hitegetős sztorijaim, nem az a szint vagyok, akit így be lehet fűzni.

      • Három különböző történet szeretőként? És mind nagyszerelem volt? Szerinted ez nem furcsa kicsit, ez a nagy ismétlődés?
        Ezek a félrelépés valódi veszélyei, hogy összeakadsz egy zavaros, zűrös mitomán figurával aki aztán tönkreteszi az életed, bár te csak esetleg könnyű kalandot kerestél. És ne beszélj háromszögről, hatszög ez legalább, vagy inkább valami network from hell.

      • Több ilyen van, összesen a tizenkettőből, akivel lefeküdtem, hat nem volt független, de csak háromnak az elemeit írtam bele. Egy szóval sem panaszkodtam, nincsen semmilyen problémám. Nagyrészt elkerültem a csapdákat, a kiégést, a játszmázást. Nem tartom furcsának, sem kudarcnak, nagyon szép kapcsolataim voltak, három gyerekem van, nem függök senkitől, teljes az életem.
        Akkor lenne furcsa, ha nekem lenne ilyen szent dolog az ő házasságuk (látszatéletük). De nekem miért lenne? Nem az én rögeszmém a házasság meg a birtoklás meg a hatvan évig együtt szeretetben, hanem a társadalomé meg a b. nejeké. Én nem is hivatkoztam rá sose. Nem kellett.
        Képmutató, szánalmas önérdekérvényesítők ezek az ájtatos, kiszáradt feleségek, más megalázásával, simán. Morált várnának el, a Szent Házasságot kéne nekem tisztelnem, miközben ők semmivel nem tartoznak nekem, hazug vádakkal is a sárba tipornának. Szánalmas, manipulatív, pofára esett ügyeskedők, eközben persze áldozatai is a házassági szívásnak.
        Én egyvalami nem voltam soha: megcsalt, megtagadott, nyűgnek érzett feleség. És szerető, aki nem száll le a másikról, lohol, akaszkodik, se veled-se nélküled. Le tudtam zárni a dolgaimat.
        Egyedül a művész úra ragadtam rá intellektuálisan, de az is inkább fejben volt, meg a soha el nem küldött levelekben, igazán ártatlan, senkinek nem ártó gyötrődés volt.
        Ja, olyan nő sem voltam, akit csak a testéért meg a fiatalságáért, érzékiségéért rézsesítettek előnyben. Már huszonévesen sem.
        A négyéves ember például kifejezetten agyilag és érzelmileg “nem látott még ilyet”. Én ezt nagyon sokszor megkaptam. A kiégett férjek imádatánál semmi sem rántja össze jobban az ember önbecsülését. Olyan a szex hőfoka, hogy ihaj. Ha feleségek bármilyen kérdést feltennének, az az lehetne, mitől lett mind a férj, mind ők ilyen kiégettek és éhesek, akik ugye megigérték, nyilvánosan, akármikor randizhatnak, szeretkezhetnek, egymásnak rendelve élnek, és mégsem tudtak boldogok lenni. Miért csak ilyenkor jön a nagy szánombánom meg az új felismerések?
        Viszont tanácsot nem kértem, ez annyira buta, erőszakos, bornírt, ahogy berontasz ide vadidegenként (haha) ál-e-mailekkel, és engem vizsgáztatnál. Ha úgysincs szó rólad, minek rejtőzködni?
        Ne törd magad újabb nickek kiötlésével.

    • Honna tudhatod, hogy tényleg egy megtermett férfi volt, és nem egy vézna, alacsony nő.
      Vagy egy háromujjú maki.
      Ki tudhatja aztat manapság…

  15. Na, csak megjelent az a szint, az a düh, ami miatt nem raktam ki ezt a posztot eddig. Az a rengeteg ócska, sértett, frusztrált ítélkezés, képmutató szöveg, amit meg akartam haladni.

  16. Én voltam minden. Csaló, harmadik és megcsalt. Nem tudom eldönteni melyik volt a legrosszabb.
    Mikor csaló voltam iszonyatos lelkifurdalásom volt, mert nem akartam őt megalázni, belőle hülyét csinálni. De bevallottam, szakítási szándékkal, viszont ő szakítani nem akart, de közben a véremet kívánta. Maradjak, de folyamatosan gyakoroljak bűnbánatot, ami az ő mindenféle kényeztetését, egyben az én szarba vevésemet jelenti. Vicc, de még ezek után is nekem volt lelkifurdalásom, mikor végképp elhagytam.
    Mikor harmadik voltam szintén iszonyatos bűntudatom volt. Mindent összevetve ez mára sem változott annak ellenére sem, hogy a csalt fél a teljes repertoárt felvonultatta amit fel lehet ilyen esetekben.
    És amikor megcsalt lettem… Nagyon fájt, mintha a belemet tépték volna ki. De eszembe sem jutott a harmadikat letámadni, ribancozni, stb. Persze, azért fb-on meglestem. Nálam sokkal fiatalabb, jobb testű nő. És ahogy néztem a mindenféle pózolós képeit annyit láttam, hogy vágyja a dicséretet, a jó szót. Annyi ilyet látok. Persze nem ámítom magam azzal,, hogy az ő szeretetéhsége elég volt az én megcsalatásomhoz. Kellett hozzá az én emberem is, és én is(?). Tudtam, hogy gond van a kapcsolatunkkal, csak azt nem, hogy ekkora. Levontam a következtetéseket, szakítottam. Mert egyébként nem futó kaland volt köztük, ez nem szorul már magyarázatra. De (gondolom) ahogy kiszálltam a képből köztük úgy tisztult a kép. Hogy ki döbbent rá, hogy nincs jövőjük, nem tudom. Aztán az ember jött, pitizett, kibékültem. De ez már nem olyan. Azt hittem, az idő segít. De ez hülyeség. Több év telt el azóta, de nem tudom elfelejteni. Nincs folyamatosan a fejemben, de a legváratlanabb helyzetekben csak úgy beugrik és én végtelenül hülyének, nyomorultnak érzem magam. Egyébként semmiben nem vagyok ráutalva erre az emberre. Nincs arról szó, hogy tűrnöm kéne bármiért is. És még “utánpótlás” is akadna. De valahogy nem kellenek. Nem kell más. Ha ő nem fog már kelleni, akkor (úgy érzem) más sem.
    Erre varrjon valaki gombot. Szeretném azt gondolni (de nem gondolom, hogy pusztán ennyi), hogy tényleg csak elcsábult, mert én elhanyagoltam.

    • Ú.
      Amikor van ez a nagy szeretetigény, amikor nem vagyunk elegek magunknak, kell a megerősítés, az enedély a létre és a jóságra, amikro olyan nagyon bízunk, áradunk, akkor sorskérdések a szeretős történetek. Agyon is nyomjuka drámábval.
      Amikor már nem feltétel nélkül terítjük a brokátot a lova elé, akor már tudnánk játszani, énerősen örülni, egyedül is, vele is jól lenni. Nem bízunk már anyira. Tudunk nemet mondani.
      És ekkor már nem akkora a történet, kicsit önös, haszonelvű, nem rezzen a lélek. Ki is szálltam.
      A jó szex nagyon jó, ezért csináltuk, ezért is. De nem tudok elképzelni olyasvalakit, aki olyan szint és közelség és bizalom, hogy megosztanám vele a szexuális dolgaimat. Igazi vágyaimat, mi izgat fel, ilyenek. Hogy kiforduljak a rendezett énemből. Ha meg nem tudom, akkor nem jó a szex.

  17. Írtam egy hosszú hozzászólást, de valahogy eltüntettem. Lusta vagyok újra leírni, a lényeg:
    voltam csaló, harmadik és csalt is. Nem tudom melyik volt a rosszabb. Mindegyik az. Nem akarok senkit bántani, megalázni, így az első két eset iszonyatos lelkifurdalást okozott. Ma sem vagyok vele másképp, az idő nem halványította a bűntudatomat.
    Sokan biztosan elégedetten dőlnek hátra, hogy ezek után elért engem is a megcsalatás “élménye”. Fájt, mintha a belemet tépték volna ki. De semmi olyan ingerem nem volt, hogy megtépjem a harmadikat. Szakítottam, aztán, ahogy kiszálltam a képből mint annak a kapcsolatnak a katalizátora, érdekes módon annak is vége lett. Embert visszafogadtam, de ez már nem olyan. Összetört valami. Együtt vagyunk, de én már nem vagyok a régi. Nem is értem mit akar ő tőlem. Ha akkoriban a “fullos” verzió nem volt elég jó neki, akkor most mi a jó neki a csökkentett üzemmódban. És hogy nekem mi a jó? Azt nem tudom pontosan megmondani. Nem vagyok rászorulva erre az emberre, ez nem tart mellette. Ha akarok vele vagyok, de ha nincs kedvem akkor nem, és tulajdonképpen most fogalmazódott meg bennem, hogy ő igazodik hozzám. Régebben ennek biztos örültem volna, ma egykedvűen könyvelem a tényt.
    Szeretem. Nagyon okos. Meleg száraz tenyere van.

      • Látom, csak én voltam türelmetlen. 🙂
        Szóval, én szerintem kicsit defektes vagyok. Önbizalomhiányos, ezért folyton magamban keresem a hibát. Meg szeretetéhes. Vagyis az utóbbi inkább csak voltam. Jól megtanultam magammal egyedül lenni, gyakran kimondottan vágyom rá.
        Ami a képzeletbeli új szerelmet illeti; én sem tudom elképzelni hogy úgy kitárulkozzam valakinek, ahogy tettem ezt a mostani kapcsolatomban. Szexuálisan vele tudtam a legszabadabb lenni. Mert most már nem annyira megy, hisz elveszett a bizalom. Igazából akkor volt a legvadabb a szex, amikor lebukott. Talán pont a másik nő miatt. Ő fel volt dobódva, hogy olyan bombanőket is megkaphat. Csak nekem ez irtózatos arculcsapás volt.

  18. “Évekkel később is ezen.”
    Író vagyok (és nem hirtelen, visszavágásból lettem az, eleve az voltam), érvényes, fontos szövegeket írok, és bármilyen történetemet megírhatom bármikor, nem korlátoz semmi. Megmosolyogtató, hogy azt hiszik, betilthatják, nyomhatnak, kiérvelhetik a hallgatást. Tudom, miért fáj nekik, de én nem azért írom meg, hogy nekik fájjon. Hanem mert ez az igazság.

  19. 4 év gimnáziumi szerelem (azt, hogy ezt hogy volt, később, a párhuzamos naplóinkkal összenéztük, összeolvastuk, az szép volt, igazán, hogy megmaradt, és hogy nem voltunk hülyék, nem néztük be a másik érzéseit, csak nem beszéltünk róla… ) és közel 25 év szeretőlét: nem folyamatosan, időről időre, máig, de mégsem.

    Napok óta írnék ám ide, de lehet, erről nem tudok, nem tudom összefoglalni, sűríteni, érthetővé tenni, ha beszélek róla, azokkal csak, akik szintén benne voltak így vagy úgy, de legalábbis jelen voltak akkor is az életemben, amikor az egész elkezdődött vagy újrakezdődött. Ő (nevezzük M-nak) házasságban huszonnéhány éves kora óta, 2 gyerek, én hosszú, de változó kapcsolatokban.

    Talán nem annyira klasszik ez, mert mi gyerekekként szerettünk egymásba, de mi sosem “jártunk együtt” a szó klasszikus értelmében, aztán gimi vége, mindenki másfelé, másokkal, gondolati-érzés szinten ottmaradtunk együtt-egymás nélkül, persze ez nem ilyen napi hiányérzet volt, csak valamiféle legszebb emlék, és a mi lett volna, ha érzése…

    Huszonikszek voltunk már, amikor megkeresett, valami ürügy munkadologgal, én akkor éppen eléggé szanaszét, több férfival az életemben: egy exszel, egy csak szexszel, meg egy plátói szerelemben jóval idősebbel… szóval aztán megkeresett, és évekig találkozgattunk, és nem szeretkeztünk, ehhez én ragaszkodtam, az volt a rögeszmém, hogy akkor vége lenne, hogy lehet csak azért az egész, hogy újraéljen egy gimis történetet (libidófixáció – ezt ő fogalmazta így, nem én) – és ha újraélné, elveszítené azt, a korábbit, én meg őt, vagy a “különleges, legjobban vágyott nő” szerepemet, ilyesmi. Nem az zavart, hogy nős. Nem kifejezetten.

    Aztán persze volt szex is, legelőször 20 éve, legutóbb 2 hete, a kettő között meg boldog napok, nagy – de valójában ki nem mondott – szakítások, és több éves nem beszélünk egymással szünetek és találkozás nélküli évek minden éjszaka csetelve…

    Volt egy időszak, 2011-ben, talán: akkor, talán tényleg akkor egyszer kicsit el is hittük, hogy akkor mi már “nem veszítjük el egymást”, aztán a legszebb tavaszt a legborzalmasabb nyár követte, azt hiszem, akkor, egyszer készültem ki úgy igazán, bár én mondtam ki, hogy ezt így nem, de azt hiszem ő már magában hetekkel korábban eldöntötte, hogy nem megy bele egy válásba, osztozásba, akármibe (nem mintha bármikor is kértem volna, hogy váljon el, nem voltam hisztis, féltékeny, nem hívogattam karácsonykor, ünnepeken, nem hagytam szándékosan a leszakadt gombot a lakásukban, semmi ilyen nem volt).. Ő mesélte el otthon, hogy ez van, én vagyok, megint (én amúgy kiváncsi lennék a feleség megélésére is)…

    Bár találkoztunk 2011 óta is – sőt volt 2 év, amikor elég gyakran, mondjuk kéthetente-havonta pár napra -, mégiscsak “elveszítettük egymást”. Hiába voltak ott azok a szép napok, szép szeretkezések, hosszú beszélgetések, közös olvasások, kirándulások, elveszett a “még bármi lehet” érzése/illúziója (a történet szempontjából részletkérdés – számomra persze nem -, hogy én kapcsolatban, milyen kapcsolatban, hogy élek)… és valami el is múlt, de erre csak most jöttem rá, nemrég, pár éve talán, a múltkor, a legutóbbi találkozás után kimondtam, már nem szeretem, mármint nem vagyok szerelmes, és ez sokkal jobban fáj, mint amikor azt gondoltam ő nem szeret eléggé..

    Kicsit talán az öndefinícióm része is volt. Én vagyok az a nő, aki M-t szereti, mindig, bármi is legyen. És már nem ez vagyok: ez világossá vált, felszabadító és szomorú is egyben. (Ne haragudjatok, nagyon gyatrán írtam le, tényleg nem tudom összefoglalni, nem hogy a storyline-t 😀 de az érzések hullámzását sem… )

    Kicsit így, banális idézetecske, nem baj:
    “azt hittem ez tényleg soha nem fog elmúlni, hogy erre mindig számíthatok, hogy ez az egyetlen biztos pont az életemben, hogy ÉN szerelmes vagyok ebbe a fasziba (…) olyan váratlanul tűnt el belőlem (…) és nem is ő hiányzik, hanem az ÉN SZERELMEM”

  20. Voltam szerető. Soha többet nem leszek, mert méltatlan. Nagyon jó ez az írás, de úgy érzem, a kiégett feleség és a házasság rutinja jobban ki lett itt karikírozva, mint a szerető, akinek a szerepe valahol igenis aljas. Meg szegény férj, ó jaj, neki aztán biztos nem volt szerepe abban, hogy a felesége elsárkányosodott…mennyit segített az ilyen férj abban, hogy a nő testileg és lelkileg is társa maradhasson, mondjuk háztartásban, gyerekekkel? Már Romeó és Júlia óta tudjuk, hogy a tiltott szerelem édesebb. Ugyanazzal kelsz és fekszel évekig, évtizedekig, ismered a testének minden zegzugát, rutin lesz még az az élet is, ami amúgy egészséges gyerekekkel és viszonylag élhető élettel társul-azaz vannak barátok, grillpartik, énidő, segítő nagymama, színház, nyaralások. Hát ebbe kérem szeretőként berobbanni marhára könnyű. Mindent meg lehet unni, mindenkit meg lehet unni, mert ez az emberi természet lényege, a ki nem alvó kíváncsiság, újat akarás, nagyjából ez emelt ki minket az állatvilágból is. Viszont én egy idő után mocskosnak éreztem magam szeretőként. Dupla vagy semmi. Én nem leszek senkinek a szamara, ha engem akar, zárja le szépen a kapcsolatot és vállalja az ezzel járó kényelmetlenséget. És: az enyém is elsöprő volt, de nincsenek illúzióim, ugyanaz a két ember ha mondjuk házasként él le együtt tíz-húsz évet, már nem lett volna ugyanaz a tűz. Visszakaptam egyébként, gyáván nem szakított velem az exem (ez egy másik férfi), kibúvókat keresett míg rá nem jöttem két hét után, hogy miért nem találkozunk, van új nő. Akkor tomboltam, aztán szép lassan megnyugodtam és két hét múlva már örültem is neki. Ezekben a háromszögekben vagy poligonokban, ha mondjuk nyílt házasságokat is beleszámítjuk ebbe, mindig megjelenik valami méltatlanság, legyen az gyávaság, gerinctelenség, féltékenység, dönteni nem tudás, fásultság…ebből a szemszögből az én standardom szerint nem is lehet nagy szerelem a szerető. Mindig ott van a másik, az az árnyék, ami miatt nem lehetünk csak kettesben. S ha kettesben nem lehetünk, akkor én inkább egyedül maradok.

    • Szerintem te csak másként látod. Belecsúszunk, olyankor nem a morál dönt. Én inkább úgy voltam, hogy inkább ők nősen, mint egyedül vagy még méltatlanabbal, olyan “szabad emberrel”, aki nem hoz lkázbva, akinél mérlegelek, hogy micsoda ELŐNY, hogy ő SZABAD és lehet az ENYÉM. Láttam egy csomó nőnél, hogy milyen ijesztő, lélektelen tudatossággal állnak neki ennek, hogy ők KERESNEK, PRÓBÁLKOZNAK és akkor majd lesz valaki HOZZÁJUK ILLŐ és azt MEGFOGJÁK, és én ettől hánytam,. mert bármi volt is, énbn mindig csak a két ember érzelmi (jelen)valóságában, igaz érzéseiben hittem. Ezért mondom, hogy szerelmeim voltak, akik eközben más iránt nem éreztek szerelmet vagy kívánást, és nem játszottak. Ez is hűség. Én azt választottam, aki igazán jó volt, illetve ők választottak engem, de azok közeledését fogadtam el csak, akik nekem bejöttek, általában személyiségben és emberileg, testileg kevésbé, az később érlelődött hozzá, hogy az elején is robbanjon, azt valahogy nem is értettem, hogyan kell, newm voltam hozzá elég dögös, öntudatos, játékos, felszabadult vagy nem tudom, nem szerettem a ragacsos szexust, meg is vetettem az ilyen csajokat (általában barátnőként vetettek szemet arra, akibe én voltam szerelmes, na és ez tényleg fúj).
      Persze utólag meg más életében mindenki jó ember, elvárja a morális döntést, meg ő maga is nagyon felelős meg mindenkire gondol. Aha. Aki érezte már a tilos-titkos lázat, annak az egészen extrém édességét és zsongását, a nagyon komoly szeretést, egymásra vonatkozást, ami nemhogy igazi szerelem, hanem a legnagyobb tud lenni, az nem hazudik olyat, hogy őt bármi vagy bárki ezen túl érdekli. Sokakat a saját gyerekük sem. Valójában mindenki magának kapar, vagy mondjuk enyhébben: magának akar jót, csak van, akinek erre jobban hangzó magyarázatai, igazolásai vannak (a gyerek érdeke, a leélt évek, a becsületes és magas presztízsű feleség-státusz).
      Amúgy gyerekes tévedés azt hinni, hogy egyféle valóságnak egyféle érzékeléséről van szó, és majd addig írunk, érvelünk, amíg ki nem jön Az Igaz.
      Én nem voltam követelőző, birtokló, zsaroló szerető (régen sem), hanem tapintatos, én mindennek örültem, ami jutott, tiszteletben tartottam a játékszabályokat, és ezért nem érzek bűntudatot utólag sem. Nem én viselkedtem szánalmasan, gonoszul, porban csúszva, hamisan. És azt gondolom, két bármely ember érzelmi ügyeihez másnak nincs köze. És nem is gondoltam soha, hogy majd egy férfi révén leszek valaki, aki nekem a nagy szeretésemért CSERÉBE JÁR és majd az ENYÉM LESZ ás VÁLASSZON, hanem miondig az adott embert néztem, a teljes helyzetével, -ben, terheivel, vállalásaival. Nem akartam nyomni.

      • Biztos, hogy másként látom, de nekem maszatolásnak tűnik pl. a feudális viszonyok emlegetése. Ugyan már, a 21. században, mikor mozaikcsaládok vannak meg melegházasságok. Régen, a normákhoz ragaszkodóbb világokban is volt nyílt titok, voltak pletykálkodók, és én ezt a részét le tudtam szarni mindig, soha nem érdekelt, hogy Piri néni meglátott minket és majd dauerolás közben jól kibeszéli.
        Nehéz volt a szakítás, 3 év után, ráadásul úgy, hogy még mindig orgazmusom volt a pillantásától is. Ami végső löketet adott az az az érzet volt talán, hogy miközben mi áramerősen együtt vagyunk, mégsem kóser az egész helyzet és nem, nem lesz soha olyan, mintha csak én lennék. Szülinap, karácsony és hasonlók mind felerősítették ezt bennem hogy bakker, nem azzal vagyok, akivel szeretnék lenni.
        Telefonszámot cseréltem és onnantól vége volt. A szerelmem is jól kezelte a helyzetet, nem ígérgetett soha semmit és tudomásul vette a szakítást is, nem lihegett utánam, nem volt kapualjban hagyott levélke és rózsa. Nekem is megvolt az életem nélküle is, nem olyan volt a 3 év, hogy ültem a telefonra pillantgatva, hogy mikor hív már.
        A tapintatos szerető egy oximoron. Mégiscsak betolakodó, legyen bármilyen kihűlt az a kapcsolat, sőt, lehet a feleség is kikacsintott már és nem a tankönyvi házisárkány, hanem mint az én esetemben volt, egy igencsak vonzó, nagyszájú, sokoldalú nő. Náluk csak az volt a probléma hogy túl korán kerültek össze, mikor még nem tudták, mit akarnak az élettől és jöttek a gyerekek, a közös vállalkozás s miegymás, amit meg nem akartak felrúgni, mint ahogy a barátságukat sem, ami mai napig tart. Megértem, hogy nem válnak el.
        De az én öntudatomhoz és önbizalmamhoz meg hozzátartozik, hogy ne kelljen kuncsorogni, várni, tapintatoskodni, megosztani. Pedig istenbiz’ nem vagyok kontrollmániás, rátapadós kikérdezős, egyik kapcsolatban sem voltam, viszont azt elvárom, hogy ugyanolyan odaadást kapjak, ha már van mit adnom. S ez szeretőként nem megvalósítható, csak lopott órákra, ami nekem nem elég.
        A halálos ágyamon nem ezen fogok bánkódni, ebből is lehet tanulni, szép is volt, jó is volt, szerelem volt, de beleragadni hiba.

      • “az én öntudatomhoz és önbizalmamhoz meg hozzátartozik, hogy ne kelljen kuncsorogni, várni, tapintatoskodni, megosztani.” Nem kell. És ez nem öntudat. Birtokló vagy, manipulatív, ezt bíráltam fent. Én nem kuncsorogtam.
        És nem érted, mit jelent a feudális. Nem a legjobb szó, de meg lehet érteni: merev, avítt, hatalmi alapú, meghaladott, dogmatikus, kártékony, nem érző, kegyetlen. Ezt jelenti.
        És a házasságok, amelyekről itt beszélünk, nem a melegházasságok és a mozaikcsaládok, hanem a hagyományosan elgondolt sírighű-ittahelyed-mileszvelemnélküled felállások.
        Miért kéne felrúgni közös vállalkozást, gyereknevelést? “Ha nem vagy teljesen az enyém, utállak és kibaszok veled?” Vagy akkor nem eléggé a tied, ha megm,arad a közös cég? Ha egy házasság nem működik érzelmileg, akkor felrúgás nélkül is vannak jó és őszinte megoldások. Elavult, merev dolgok vannak a fejedben, és nekem fura, hogy onnan ítélsz. Vagyis nem fura, mert az elavult dolgok meg az ítélketés ugyanaz a fa, de nagyon részletesen fent van minden, hogy ne legyen játszma, ne akarjunk olyat kimanipulálni, amit a másik nem akar, és akkor visszaerőltetnéd a témát oda, ahol a követelőzés, birtoklás, elvárás, karácsonykor sírdogálás van, és még erkölcsileg is fensőbbrendűsködsz.

        Ki ragadt bele? Ha nincs, nincs. Elmúlik. (Csak mondjuk én tudom az igazat.)

        Az is tévedés, amit nem te írtál, de nem tudom már, ki, hogy “én nem ígértem semmit”. Nem ezt írtam. Azt írtam, hogy nem én ígértem örök hűséget, ami azt jelenti, hogy annak a megbomlásáért nem lehetek felelős. Én nem ígértem semmit, mert ígérgetni hülyeség, de nagyon is komolyan vettem a másikat, nem voltam sem haszonelvű, sem félvállról vevő, és nem csak azért cserébe vettem őt komolyan, hogy majd jól az enyém lesz. (Te kb. ezt írod, és én ezt utálom, ez önzés.) Mert volt mellette teljes életem, hivatásom, barátaim, nem voltam társfüggő, elvoltam az életemmel. Leszartam a karácsonyt, nem az a lényeg. Három gyereket neveltem. Az érzelmi valóság számít, felőlem ott lehet karácsonykor, ahol akar vagy kell.

      • “azt elvárom, hogy ugyanolyan odaadást kapjak, ha már van mit adnom”
        Nem kell elvárni. Özönlik.
        “egészséges gőg” = játszma
        Ha igazán szeretnek, nincs erre szükség. És csak akkor megyünk bele egy ilyen kapcsolatba, ha igazán szeretnek.

  21. Én nem voltam soha sem birtokló, sem manipulatív. Csendben bosszankodtam pl. karácsonykor, még sms-t sem írtam. Amikor igazán sodró szerelem valami, ne kelljen már otthon várni, taktikázni, játszmázni-ez is benne van. Valahogy feldarabolja a nagy sodrást, nem így látod? Nem, soha nem lesz ugyanaz és egyenrangú az a kapcsolat, amiben két ember van, mégpedig anélkül, hogy bele kelljen gondolnom egy harmadik ember, meg pláne kiskorúak életébe és abba, hogy ő hogyan érzi magát, mikor tudja, hol van a férje. Vagy, teszem azt, hogy ez milyen kényelmes is valahol a férfiaknak. A megunt feleség arra azért jó, hogy elé tegye a vacsorát és elmenjen a szülőire, az áramerős orgazmus meg jön az új forrásból…és ha belegondolok, egy idő után ez is megalázó, mindkét nőre nézve. Mint a kényes kisgyerek, aki kiszedegeti a kuglófból a mazsolákat, olyan az ilyen férfi-még akkor is, ha nem akar genya lenni, ha ő is szenved, szeret és nemcsak dugni akar.
    Akkor ez avitt, hogy én belegondoltam néha (s ez is adott löketet a szakításhoz), hogy mit éreznék a feleség helyében? Igaz, későn jött a morál, azt elismerem, mert kezdettől fogva tudtam, hogy nős és bele sem kellett volna menni. Az, hogy az ő házassága hol van, az a magánügyük, nem érzem arra felhatalmazásnak még a sárkány feleséget sem (aki mondjuk miért is sárkány? tán jó képet kéne vágni ahhoz, hogy mással dug az, akinek feltálalja a vacsorát?) hogy velem van ahelyett, hogy azt lezárná és aztán szabadon sodródhatna. Nem manipulatív vagyok, inkább az egészséges gőg nőtt bennem, hogy basszus, nekem itt mindig alkalmazkodnom kell. Ami persze minden kapcsolat velejárója, csak nem mindegy, hogy közben mennyire tépázódik meg az ember egója. Nem arról van szó, hogy el kell viselnem a tubus közepétől nyomott fogkrémet, hanem mint írtam, mindig ott van árnyékként a feleség, a gyerekek, az ő életükkel való packázás és ennek köze nincs a társadalomhoz meg az avittsághoz, ez TÉNY. Hogy az én döntéseim miatt, mégha nem is vagyok egyedül felelős benne, más emberek sérülnek, ez mindig Damoklész kardjaként lebeg az ilyen kapcsolatok felett. Az, hogy miért jó, sodró és mi benne a különleges, azt is tudom, megéltem, de ez nem változtat azon, hogy akaratlanul is fájdalmat okoztam mindenkinek, de legfőképp magamnak.

    Ha volt olyan kapcsolatod is, ahol úgy sodródtál, hogy nem volt harmadik, akkor érezned kell a különbséget és azt, amiről írok. A karácsony csak metafora itt, persze hogy lehet együtt lenni tartalmasan január harmadikán is, nem erről van szó, hanem a helyzet kényszerűségéről. Egy igazán jó kapcsolatban lehetnek kompomisszumok, de soha nem a mindig más fél által szabott kényszerűségek. Ha pedig a szerető szabja meg, mikor találkoznak vagy neki is van szava a kapcsolatban, nos, az az igazán manipulatív. vagy igazán az egész helyzet, nem gondolod? Vagy amit fent írtál, a tapintatoskodás, a félreállás, a beletörődés a szerető részéről-ezt akárhonnan nézem, nem lehet egyenrangú. Na, ez is zavart, pedig már az első év után rájöttem, hogy belőlünk egy klasszik pár nem lesz, elég hamar elengedtem ezt a kósza ötletet, hogy itt most válás és sírig tartó kapcsolat következik…

    A feleség: ha nem vetsz véget ennek, elválok.
    A férj: te is kereshetsz magadnak valamit.
    A szerető: ne haragudj, nekem csak a péntek jó.

    Pár példamondat, de hasonló elhangzik ezer meg egyszer és mindegyikben ott virít orrleharapó módon a manipuláció, a féltékenység, a negatív érzelmek, amik azért egy idő után kerékkötői lehetnek a nagy sodrásnak. Meg lehet ezt ideologizálni jobbról meg balról meg hogy milyen tapintatosan és frappánsan lehet szeretőnek lenni, lehet rózsaszínűre festeni a helyzetet, de ezek a dolgok makacsul ott vannak.

    Engem egyébként nem érdekel más magánélete, ki mennyi szeretőt tart s mennyi kapcsolatba megy bele, nem is szoktam ítélkezni felette, főleg, ha nem látok bele. De ne tegyünk már úgy, mintha ne lenne ebben óriási egyéni felelősség a szerető részéről IS.

    • Érdemes volt előbányászni, gyönyörű képzavar-parádé. Fú. (Engedelmeddel amikor korrektorokkal gyakorlok, felhasználnám. 🙂 )

      Érdekes, hogy a blogger igényével és öntudatával lépsz fel, miközben ennyire nem tudsz írni (sem).

      • Kösz, hogy előbányásztad, nem volt kedvem hosszabban leírni, hogy miért nem a feudális megközelítés meg a társadalom által álított mérce a gáz ezekben a háromszögekben. Nagyképűsködhetsz nyugodtan, kapálózásnak tűnik. No, ezzel hoztad be igazán a kifogásolt velvet meg femina meg mittudoménmilyen színvonalat. Ezen a szinten meg tényleg kár ide minden gondolat.

    • “ne kelljen már otthon várni, taktikázni, játszmázni-ez is benne van. Valahogy feldarabolja a nagy sodrást, nem így látod?”

      De hát nem kell. Mert szeret.

      A sodrás nem szilárd, nem lehet feldarabolni. Ez az egyik képzavarod, és nem formai probléma, hanem azt jelzi, hogy nem érted, mit jelent a sodrás. A sodrás áttör a gátakon. Szerintem téged nem szerettek eléggé, és/vagy társfüggő voltál. Ott teremnek a játszmák.

      A másikat a házasságával, kötöttségeivel együtt kaptam. És az a másik, amikor csak tehette, rohant felém. https://csakazolvassa.hu/2014/06/10/rohan-felem/

      Úgy idejött, hogy én elutaztam. Tudta. Mégis meglépett, leült a kerítésen kívül, és nézte a házat. Aztán hazament. Húsz kilométer ide, húsz vissza, és nem kocsival. Nem volt mit követelőzni. Rengetegszer vállalt kockázatot. Teljesen egyértelmű volt, hogy velem akar lenni, imád, jön, ha tud. Én nem akartam vele harcolni, őt bántani. (És ha utólag ez úgy értelmeződik, hogy fellángolás volt, elmúlt, még azt is megértem. Dimenziók vannak. Csakhogy nem mondott igazat.)

      Még sok is volt, hiszen én nem voltam ennyire benne, tartottam a helyzettől, nem akartam szenvedést. Az elején levélben kértem: látom, hogy nagyon elárasztja az érzés, ez kölcsönös, de ne rúgja fel a házasságát, ne legyen dráma, válság, mert ahhoz meg a teljes új élethez nem lesz erőnk. Csak öröm legyen, és amint nem öröm van, hagyjuk abba. És nem kérem a terheit, nem akarok szívni.

      Bosszankodni meg telefont nézegetni, tipródni, hogy mi legyen, a társfüggők szoktak. Semmilyen boldogság nincs a szeretőségben, ha függő, önállótlan, a másikra vonatkozó, nem szuverén ember a szerető, a másiktól várja a megváltást. Nem “ne kelljen játszmázni”, hanem alkatilag nem vagyok rá képes. Sem szemrehányni. És nem is volt rá szükség. Csak igénykifejezni, kérni, határt húzni kell és lehet. Semmiféle ideológia nincs ebben.

      Téged arra kérlek, hogy gondolj bele ebbe a blogos helyzetbe, mielőtt írsz: valaki a munkájával létrehozott egy felületet, helyet. Nem kéne támadóan, ellepve és ellene használni.

    • “belőlünk egy klasszik pár nem lesz”

      Aki közhelyekben, konform dolgokban gondolkozik, az benne ragad, és ugyanúgy végzi, mint azok, akik szintén nem látnak ki ebből.
      Birtoklás, döntsön, mikor már, összeköltözés, jajistenem.
      Ennek semmi köze a szerelemhez, ezért vagy ilyen ellenséges. Nem érted.
      A szeretőség lázadás, nem lehet konform.
      És csak ritkán éri meg.
      Nekem se volt mindegyik komolyan gondolt szeretős kapcsolatom ekkora.

      Nem tűnt fel, hogy a klasszik párok leszenk a boldogtalan párok? Én nem őt akartam, hanem boldognak lenni. Ha épp lehet, akkor vele. Ha nélküle jobb, mert már nem olyan az izzás, akkor meg nem jó, ne legyen.
      A szakításunk okát nem írom le, az tényleg nem tartozik senkire.

      “Ha pedig a szerető szabja meg, mikor találkoznak vagy neki is van szava a kapcsolatban, nos, az az igazán manipulatív. vagy igazán az egész helyzet, nem gondolod?” Nem. Ez a “vagy a szerető, vagy a férj szabja meg” mutatja, mennyire manipulatív és korlátozotrt az, amiben gondolkodni tudsz. Nem csoda, ha nem voltál benne boldog. Miért ne lenne a szeretőnek szava? Ő a másik fél. Nekem volt már akkor is három gyerekem, határidőim, utazásom. Mitől volna ez manipuláció? Nem kell manipulálni, semmit megszabni. Ami megszabja a dolgokat, az az ő kötöttsége, én azzal együtt kaptam és fogadtam el őt. Abban voltunk biztosak, hogy amikor csak tudunk, rohanunk egymáshoz. Ha nem rohant volna ennyire, nem szervezte volna a találkozásokat ekkora energiával, akkor én ebbe a kapcsolatba nem mentem volna bele.

    • “Akkor ez avitt, hogy én belegondoltam néha (s ez is adott löketet a szakításhoz), hogy mit éreznék a feleség helyében?”
      Nem. Ha így éreztél, akkor te így éreztél. Én nem éreztem így, és semmiféle közösséget a nem-őszinte, nem-tudatos, játszmázó emberekkel nem érzek.

      Én nem lehettem olyan helyzetben. És nem is voltam. És eszembe nem jutott volna más nőket basztatni.

      Nem te vagy avítt, hanem az egész felfogás, keret, amiben vagy.

      “Igaz, későn jött a morál, azt elismerem, mert kezdettől fogva tudtam, hogy nős és bele sem kellett volna menni.” Na, akkor ez a baj. És ez azt mutatja, hogy igazán szerelmes sem voltál.

    • “hamar elengedtem ezt a kósza ötletet, hogy itt most válás és sírig tartó kapcsolat következik…” Bennem ez fel sem merült. Ez fontos különbség az élmény, a kimenetel szempontjából. Sőt, kértem, hogy nehogy erre kanyarodjunk. Például mert nem akartam bűnbakká, utálatcélponttá válni. Nem akartam kapcsolatot, feladatot az ő gyerekeivel. Vagy eltartani valakit a három gyerekem mellett, akinek egyötöd fizetése marad csak.

  22. Még a feudális definíciójához, ha már azt a sok mindent felsoroltad, aztán fellövöm a pizsamát: a szerető szerepében nem látod azt, hogy kártékony, nem érző és kegyetlen? Csak úgy néha, amikor a nagy sodrás mögül kipillantgatsz.
    Azt a mondatot is megtaláltam, ami alapján manipulatívnak gondolsz: hogy zárja le a kapcsolatot. Csakhogy ez számomra nem a manipulációról szól, hanem arról az alapról, amiben más és magunk bántása nélkül sodródhatunk. Tudom, rendkívül ódivatú felfogás, éljünk a mának, s hogy milyen kár keletkezik a sodrásból, azzal ne törődjön senki. Az olyan avitt.

    • Egy hosszabb hozzászólásom eltűnt vagy kitörlődött, no mindegy. Lényegében arról volt szó, hogy azért a férjnek mennyire kényelmes ez, bármennyire is szerelmes és sodródik ő is, s hogy az ilyen háromszögek mennyi manipulációt tartogatnak magukban. S hogy a feudálisnak köze nincs ahhoz, hogy bizony a szerető is felelős a károkért, az ő döntése IS, hogy ebben mások, esetleg gyerekek is sérülnek. Ez kikerülhetetlen, nem lehet rózsaszín mázzal bevonni és megmagyarázni, ez akkor is így van, ha már a szerető nélkül is nagy gondok voltak a kapcsolattal.
      Ja, és még azt írtam, hogy ha voltál olyan kapcsolatban is, ahol nem szeretőként sodródtál, pontosan érezned kell a különbséget. ott is lehet zsongás és zsibongás, ha nem is a tiltott gyümölcs miatti robbanás, s én értem azt is, hogy miért különleges, átéltem. Csakhogy megéri-e és mennyire lehet ezt tiszta szívvel csinálni, az a nagy kérdés.

      • Kicsit passzív-agreszív lettél, pedig megtehetnéd azt is, hogy moralizálás és felülkerekedés helyett tisztességesen érvelsz.

        Nem törlök kommentet, ha nem elmebeteg zaklatóról van szó, de sok komment landol a lomtárban, mert véletlenül van bennük tiltott vagy letiltott szó. Ezt kb. naponta ötször leírja itt valaki.

        Persze, hogy kényelmes nekik, bírálom is ezt, és sokan hányinger gyáván viselkednek, előnymaximalizálva. Nem-kényelmes (szorongó, feszült) helyzetben amúgy nem is jöhet létre kapcsolat, nincs rá energia, tér, nyúzottak az emberek.

        “a feudálisnak köze nincs ahhoz, hogy bizony a szerető is felelős a károkért” ??? Hogy jön ide a feudális?

        De, bizony, ítélkezni, másokra testálni a SAJÁT meggyőződésből (és érdekből) fakadó szempontokat, igényeket, az erkölcsi terheket, az feudális. Fura, hogy nem látod át, kinek az érdeke csakis a szeretővel elvitetni a balhét és úgy láttatni, hogy ő szétdúlta a házasságot meg szemet vetett arra, ami a másé. Nem kérhetsz meg ismeretleneket, hogy ők legyenek tekintettel a házasságodra, és a szerelemmel szemben amúgy sincs fegyver, azért kell bevetni ezeket a szánalmas ellen-adukat, hogy a leélt évek meg a hűség meg a gyerekek. Ezek korábban miért nem vették rá a férjet és a feleséget,. hogy szeressék egymást, ne legyenek közönyösek, ne cirkuszoljanak? Ezek az emberek, akik később úgy fel vannak háborodva, amikor botrány van, NEM TÖRŐDTEK a házasságukkal, a másik emberrel, hanem használták a másikat és – történetesen – együtt tengették a napokat (“közös múlt”, “húsz éve együtt”).

        Te ítélkezni jöttél ide.

        Nem, ismeretlen és ezt nem vállaló (nem orvosa, nem tanára stb.) felnőtt emberek nem felelősek más felnőtt emberekért, a jóllétükért, hanem rájuk kenik, mert ez az érdekük. Abban a keretben felelős a szerető, amelyben a házasságnak muszáj sírig tartania, amelyben megkövetelnek hűséget fagyott, a másikat rég nem kívánó felek, és amelyben az emberek Én ezt nem vallom, engem ez nem kötelez, és aki nekem erre hivatkozik, azt kiröhögöm, már bocsánat. Nekem mit ad a másik ember azért cserébe, hogy tekintettel vagyok a házasságára és lemondok egy hatalmas boldogságról, nagy vonzalomról? Nem tesz tönkre, vagy mi?

        Annak a nőnek az a baja, hogy fogalma nincs, milyen a nagy vonzalom. Nem is érti, ezért húzza le az immorális sárba, nevezi dugásnak, félrekúréásnak, hetyegésnek, pásztorórának stb. azt, amihez hasonlót ő soha át nem élt, vagy mert nem az a típus, vagy mert így sosem szerette, kívánta az emberét. És ezt irigyli. A szeretőtől is, a férjtől is. Erről van szó.

    • Nem, nem látom. Nem bántottam senkit, nem kötelességem ismeretlen nők érdekeit nézni, főleg ha a férjük sem nézi. Miért is maradnak ilyen férj mellett?
      Te rám akarod kenni az egészet. Ha számodra arról szól, akkor számodra arról szól, élj aszerint te. Számomra nem arról szól, utólag sem. De ne gúnyolódj olyan érzéseken (“nagy sodródás”), amelyek nem a tieid, és amelyekben nem volt részed, mert ez 1. érzéketlenség, bunkóság, 2. irigységszagú.

      Itt kommentelsz ekkora öntudattal, formállogikával próbálod kicsikarni a szokásos ítélkezés lehetőségét (azzal indul a poszt, hogy úgy itt NEM beszélünk erről, sőt, szelídebben sem, lásd fent a “tudjuk-e ezt meghaladni” bekezdésben). És tényleg azt gondolod, hogy egy metaforának _definíciója_ van? Szerintem nem érted a szavakat. A sodródás nem döntés, ez a lényege, nem tud az lenni. A sodródásnak való _ellenállás_ lehetne döntés, de nem akar úgy dönteni a szerető (se a férj, megjegyzem). Miért? Mert akkora boldogság van, lehet ott. Időlegesen és korlátozotan, de mégis. Megéri a lelkiismereti teher. Nem minden helyzetben viselkedünk tudatosan és felelősen. Elég gáz ezt másokon követelni.

      “rendkívül ódivatú felfogás, éljünk a mának, s hogy milyen kár keletkezik a sodrásból, azzal ne törődjön senki. Az olyan avitt.” Egyszerűen ne kend másra a kárt, vállalja a saját életéért, saját házasságáért mindenki a felelősséget, lássa, hogy ki a kár okozója, és ne vitesse el mással a balhét. Lehessen elismerni, ha a házasság tévedés volt eleve, vagy időközben kiürült. Lehessen kiszállni a játszmákból. Ne szenteskedjenek a feleségek. Mindenki le fogja szarni a moralizáló, valójában önző érvelésedet. Mindenki a maga érdekét fogja nézni, hiába ájtatoskodsz. Sehol nem írtam ilyet, hogy éljünk a mának, írtam viszont, hogy komolyan vettem a kapcsolataimat. Ami nem jelent birtoklási igényt meg zsarolást. Tudom, nehéz elhinni, hogy vannak tudatosabb emberek Sőt, dühítő.

      • Jaj, én nem vagyok dühös rád, csak máshogy látom ezt az egészet, s ennek az oka talán nem feltétlenül az, hogy te aztán ismered a tankönyvi szerelmet én meg labdába sem rúgok. Ezt látatlanban ki sem lehet jelenteni, már bocs, tíz mondat egy kapcsolatról nem is ad még okot sem semmiféle találgatásra.

        Azon meg csak én nevetek, bár kínomban, hogy a feleség miért is él együtt ilyennel, hagyja ott. Hát, szeretőként ott hagyni valakit picit egyszerűbb, nem gondolod? Vagy te voltál olyan helyzetben, hogy fogtad a három gyerekedet és abban a minutumban felkaptad őket, mikor elmúlt a szerelem? Szeretőként merész olyan dolgokat kimondani, amit mások éltek át és sokkal nehezebb, sokfaktorosabb döntéshelyzetben vannak, mint a férj meg a szerető, akik könnyebben, kevesebb felelősséggel a nyakukon abbahagyhatják. (Írom ezt úgy, hogy nem voltam a feleség helyzetében, de szerintem a háromszögben neki a legszarabb a szerepe. S hogy miért marad vele? Tán mert gyerekek előtt sodródtak ők is. Netalántán dolgozik a kapcsolatukon, hogy visszajöjjön az a tűz, hisz lényegében szereti a férjét. Egyszerűbb mondjuk tehetetlen és gyáva házisárkánynak látni, meg kényelmesebb is, az igaz. Addig sem kell belegondolni, hogy neki milyen lehetőségei vannak egyáltalán, lelkileg és anyagilag milyen támogatás van, s mondjuk hányszor söpörte félre a férj, mikor családterápiát javasolt. Ezek is nagyon valós helyzetek, főleg egy olyan férfival, aki vonzó és tud sodorni.)

      • “visszajöjjön a tűz” :DDDD ezek eredményes próbálkozások, mint látjuk. Csak úgy RAGYOGNAK. Végrehajtani fizikailag az aktust, vágy, szeretés, izzás és sponatneitás nélkül. Férj: doboz bonbon és vörös rózsa, wellnesshétvége. Feleség: csipkés fehérnemű, harisnyatartó. Ihlet a pornó. Nem éreznek semmit rég, a buszmenetrend is izgalmasabb annál, ami nekik kettejüknek eszükbe jut. Megroskadt, rossz fej, manipulatív, számító nők most a TŰZön dolgoznak, ami eddig nem számított, és akik ugyanezért elítéltek egy másik nőt. Ühüm, reális. Irány a Femina!
        “dolgozik a kapcsolaton” Na, ezt megérdemlik. Hirtelen, amikor már van szerető, akkor DOLGOZNI.
        Soha nem lesz olyan. Azért megy a tagadás, erőlködés.
        “lényegében szereti” ahha… Előtte valamiért nem. Csak most. MOST JÖTT RÁ.
        :DDDDDDDDD
        Nem találgattam, leírtál mindent, felszépítve a saját döntésedet.

      • Nem ismerem a tankönyvi szerelmet. A lázadóan igaz, erőteljes, kiteljesítő dolgok az eseteim. Nincs tankönyv. Ez a lényeg.

        Te ismered az igazi szerelmet? Az egyértelműséget?

      • “a feleség miért is él együtt ilyennel, hagyja ott” – ez hol volt? Kéne picit többet olvasni, már gyerekkortól. Persze hogy nem hagyja ott, nem érdeke. Erről szól a poszt.

      • “a férj meg a szerető, akik könnyebben, kevesebb felelősséggel a nyakukon abbahagyhatják” Abbahagyták. Mint írtam, én nem szerezni akartam meg bebetonozni magam. De azt, hogy kinek könnyebb, azt bizony én nem fogom mérlegelni, csak a saját részemet, mivel ismeretlen emberekért én nem vagyok felelős, és a kapcsolatot sem én kezdeményeztem, nem másztam rá senkire. Ennyit tudtam tenni a “Házasságért”. Te mégis velem vitetnéd el a balhét, rám sóznád az áldozatot. Dühít a szenvedély? A férj az, aki dönthet. Döntött.
        Nem is okvetlenül kell (és szokták) abbahagyni, megjegyzem. Lásd fönt, rengeteg variáció van, párhuzamos életek, évtizedekig. Az mondjuk ésszerűbb volna, ha az hagyná abba egymással, akiknek érzelmileg már rég nem működik a dolog, és nem azokat büntetni meg vesszőfuttatni, akik szeretik egymást. Mármint ha cél, hogy ne legyen képmutatás, hazugság.

        Ezt, hogy a posztot, a felületet kukkolásra, basztatásra és ítélkezésre, pletyóra és félreértelmezésre használtátok, befejeztük. Én nem ez a szint vagyok, és a blogom nem erre való. Nektek nem is, ilyen közhelyekhez meg kavarásokhoz nem kellek én. Viktory, te különösen átbeszélhetnéd valakivel, aki nem én vagyok, hogy miért kellettem neked, mit igazolsz itt, mi bajod van a saját történeteddeel, amiért beálltál a papoló kotnyelesek közé, és hogy biztosan minden olyan rózsaszín-e, ahogy írod.

    • “Azt a mondatot is megtaláltam, ami alapján manipulatívnak gondolsz: hogy zárja le a kapcsolatot.” Nem, nem emiatt gondollak manipulatívnak, hanem az egész attitűdöd miatt, a rettenet nagy öntudatod, ítélkező reflexed és a “ne törődjünk mással, éljünk a mának, ugye?” típusú gúnyos, túlzó, nem az én szavaimat vitató, kamu visszavágásodból. Nem kedvelem, ha a két színvonallal magasabb posztomat visszarángatják a buta és működésképtelen közhelyekbe.

      • Hát izé, a posztnak a színvonala, hogy hátulról kezdjem az az, hogy a szerető felelőssége végig szőnyeg alá van söpörve, sőt, felszólítod az olvasót, hogy ne legyen bűntudata. S ugyan leírod a szerető hazugságát is, mégis, az egésznek olyan érzete van (amit most megerősítettél), hogy ő valahogy nem felelős, úgymond kívül lebeg a kapcsolaton, ő mossa kezeit, semmit nem rontott el, az ember nem tulajdon. Egyébként sokszor nem az, valóban, én sem szeretem, ha a szeretőre mutogat minden ujj, hogy ő csapta szét a házasságot. Ez nálunk sem így volt. Nem miattam ment tönkre az a házasság, s közöm nem volt az együttmaradásukhoz sem aztán, de bizony akár tetszik, akár nem, újabb stresszfaktor az ilyen. Én ezen nem tudok felülemelkedni és nem, nem akarom, hogy bárkinek bűntudata legyen, de hogy bele sem gondol a károkozásba, az szerintem gáz. Aműgy poszttól független megfigyeltem már ezt, hogy sokszor nem veszi magát észre x, y és z és még meg is ideologizálja a viselkedését és végül is azt meg lehet csinálni minden vélt és valós genyasággal. Kicsit tovább csűrjük-csavarjuk, és még olyanokat is ki lehet mondani, hogy a szerető tulképp jót tett a házasságnak, mert mondjuk utána újra egymásra talált férj és feleség, felpezsdült a kapcsolat. Vagy végre a feleség dönteni mert és kilépett a kapcsolatból. Vagy milyen jó a férjnek, a neje úgysem akar már dugni de végül is takaros meg szereti a gyereket, lám nem kell ezt feladni, van aki vállalja a hiányzó láncszemet. És biztos van sok kapcsolat, ahol ez is az ábra, szóval még csak bele sem lehet kötni mert valóban ez is történik. De mint írod, ha nem is olyan sztereotipikusan, mint megírod, mindenhol felüti fejét a hazugság. Ott is, ahol a feleség nem sárkány, a férfi középen őrlődik és a szerető nem akar se válást, se semmit, csak együtt lenni amikor tudnak.

        Érdekes, amit a szerelemről írtál és még mielőtt írtad, elgondolkodtam rajta: szerettem-e. Igen, szerettem, férfiként is voltak olyan kvalitásai, amik tetszettek és vonzó is volt számomra, tehát ha függetlenként találkozunk mondjuk egy bulin, igen, akkor is átrepültek volna a szikrák. De feleséggel a háttérben felmerültek olyan dolog, amik tiszta, hazugság nélküli kapcsolatban soha: vajon azért szeret-e ő, mert ellenpontja vagyok a feleségnek. Mert ritkábban lát és akkor is tilosban, ergó nem tud megunni. Mert szerető státuszban én is más nő vagyok, mint mondjuk anyaként, kócosan, pizsamában a gyereket szoptatva. Mennyire szeretjük mi egymást és mekkora amplitudót ad hozzá a dolog titkos, alkalmi része, az, hogy lopva látjuk egymást és mindig legjobb formánkban, soha nem kiszolgáltatott állapotban, betegen, hóttidegesen, ami egy házasságban előfordul. Úgy egy idő után kicsit nehezebb sodródni, az tény. És egyáltalán, kibontakozhat-e igazi szerelem, annak nevezhető-e az elsöprő vonzalom, ha nem látott soha kiszolgáltatott helyzetben, csak mikor minden külső körülmény nélkül egymással vagyunk s nem kell a holnapra gondolni, befizetendő számlára, gyerekekre,,,,amiből, szerető ide vagy oda, mindenki kirohanna ekkor-akkor.

        Van kapcsolatom, úgy szeretnek benne, ahogy nekem is megfelelő. Kölcsönösen. Nem, nem vagyok társfüggő, épp ezt írom, ezzel nyitottam, s évekig egyedül is voltam, mintsem osztozkodjam és hazudjak magamnak, másoknak és olyan kapcsolatban maradjak, ami elsodort ugyan, de mégis ott volt az árnyék. Visszakérdezek: akkor a mindenkori szerető meg szexfüggő talán? nem talál olyat, akit nemcsak az újdonság varázsával sodor el és aki nem mellékvágány? Önbecsülése nincs annyi, hogy lássa, ennek hosszú távon nincs jövője és ne pazaroljon rá ennyi időt, energiát?

        Egyébként, bár válaszolnod nem kell, azért érdekelne, hogy voltál-e a háromszög másik két pontján: voltál-e feleség, akinek szeretője van a döcögő házasságában illetve voltál-e A feleség, aki mellől tiszta inggel kilép a sodródni készülő férj péntek este, ott hagyva a három nyűgös gyerekkel akit aztán szórakoztathat meg fektethet le egyedül. Mert nagyon nem mindegy, hogy átélted-e ezeket is s úgy írsz, amit, vagy csak az egyik szerepet.

      • A posztnak a színvonalát te nem értetted, ha értetted volna, nem írnád le ugyanazokat a vádaskodó, igazságtevő, bornírt közhelyeket rossz magyarsággal, amelyek ellen én írtam.

        Van egy csomó dohogó hely, femina meg velvet meg nlcafé, oda való ez, amit írsz.

        Egy picit nézz utána, kinek írsz. Három gyerekem van. Feleség is voltam. Három gyerekes koromban voltam szerető is. Láttak kínban, szétesve, hajszoltan. És szeretett akkor is. Durva sztereotípiák vannak a fejedben (jabvaslom a feminát).

        “Vagy te voltál olyan helyzetben, hogy fogtad a három gyerekedet és abban a minutumban felkaptad őket, mikor elmúlt a szerelem?”

        Jaj, de barokkos és buta ez is. Nem abban a minutumban, hanem mondjuk TÍZ év telik el így, és nem a szerelem múlik el, hanem bántják és levegőnek nézik a másikat esetleg.

        Nem, és nem is volt rá szükség, mert nem csináltam ki a másikat. Meglehetősen szerettük egymást, őszinték, lojálisak voltunk, sokat beszélgettünk. Ugye, ez azért számít, amikor az ember meginogna. De fel nem merült. Vele, a férjemmel nem csak a mézre szerződtem. Mindent alárendeltem annak, hogy jobban legyen, pelenkáztam, infúziót kötöttem be neki a végén. Nem vagyok önző, nem vagyok fiatal, gondtalan, tudom, mi az élet, de nem keseredtem meg, és nem akartam birtokolni senkit. A házasság más, mint a szeretőség. De definíciók sincsenek. Attól függ, mire szerződtél azzal az emberrel. Ne akarj sematikusan megítélni ismeretlen életeket, senkit nem érdekel a felkent moralizálás, a közhelyeid.

        Arról írok, amiről úgy érzem, fontos. Az én döntésem, az én bolgom, és az én történeteim, az én életem. Te pedig itt vendég vagy. Nem vizsgáztathatsz, nem dolgom senkinek magyarázkodni. Nem sokat tudsz róla, csak rámrontottál, mert eltalált a poszt, azzal szembesültél, hogy manipulatív voltál. Neked nem ilyen volt a történeted, erre jöttél rá, és most rám vagy dühös.

  23. Szóval lényegében azt akarod, hoigy emiatt irigyeljenek ill. megpróbálod elsütni, hogy én biztos irigy vagyok. Vaktában lövöldözöl, bocsi. Én egy hazug kapcsolatot nem tudok irigyelni, akármilyen sodró is. Az egész klisé, százszor meg ezerszer megírták már…esetleg a dugás nem az, nos, azokat én sem bánom meg halálomig sem.
    Én úgy érzem, te dühödtél fel, mert rám mertem mutatni a szeretőség vitathatatlan károkozására.
    Nem akarlak vizsgáztatni. ez a poszt darázsfészek, mint magad is rámutattál, s mindenki kicsit másképp látja. A te életed a tied, a döntés is, a blog is…de ezt minek így felsorolni? A vendégednek akkor nem lehet igaza, más véleménye, ha a te poharadból issza a vizet? Te meséltél nyilvánosan, nem a naplódban kutattam vagy ilyesmi. Válaszolni pedig semmire nem kell, akkor marad költői kérdésnek. Mindenki úgy mesél, ahogy akar. De az ilyen sztorikban én meghallgatnám a másik két felet is, úgy lenne kerek.

    • Nem, nem akarom, hogy irigyeljenek. Nem érdemem, hogy az megtörtént velem.
      De nem vagyok olya naiv, hogy ne számoljak azzal: fognak. Mert velük nem történt meg, és mert hiányzik nekik, és nehogy már nekem legyen akkor.
      És azt se hagyom, hogy olcsó játszmák számító résztvevői az én történemet, lényemet, tudatosságomat is lerángassák a saját szintjükre, merő frusztrációból.
      Ezer ilyen sztori volt. Amikor nem hitték el, hogy én edzek, vagy a kockahasat, mert ők lusták, vagy nem láttak ilyet. Unom.
      Köszönjük a részvételt. Itt senki nem fog veled a szeretőkön dohogni, évek óta vagyunk ennél sokkal cizelláltabbak.
      Dolgozd fel a saját sztoridat nélkülünk, te vagy az, akinek el kellett volna kattintania, mert nem bírod elviselni ennek a súlyát, meg azt, hogy téged nem szerettek eléggé. (Abba, tényleg, miért is mentek bele? Ez jogos kérdés. Nem másokat kéne basztatni.)
      Nekem nincs panaszom, problémám, engem nem kell megszakérteni, én nem kértem senkitől tanácsot, terelgetést. Fel tudtam dolgozni szépen, egyedül, nem nyígtam senkinek. Mire is jó az őszinteség, a vállalás, az írás.

    • Neked azért kell ezt felsorolni, mert nem eszerint viselkedtél, tapintatlan, erőszakos voltál, és megpróbálnád diktálni, én hogy értelmezzem a történetemet és miről írjak. Mindehhez (és még önigazoláshoz, banyás, élettagadó, okoskodó moralizáláshoz) az én posztomat, felületemet használtad fel. Mindenki más érti, és nem engem taglal, akkor sem, ha nem ért egyet. Ami szíve joga. A saját értelmezéséhez is. De valamiért érdekesnek, fontosnak találtad ezt a posztot. Szóltam előre, hogy ha nem bírod el, ha enegm kóstolgatsz, ítélkezel, dühös leszel, akkor nem kell itt lenned, menj máshova. A kommentek után is szóltam. Maradtál. Jó lenne úgy is viselkedni, nem úgy, mint ha te tennél szívességet.
      Semmilyen hazugság nem volt a kapcsolatunkban. Sem én nem hazudtam, sem ő. A te kapcsolatod volt hazug és kevés, és ezért projektálsz.
      Ne beszélj az én kapcsolatomról, viszolyogtató, vénasszonyos.
      Lehet igaza bárkinek (teljes joggal, önálló üzenetként inkább a saját blogján lehet), de neked nincs. Rettentő gyatrán is írsz, irritál a képhalmozás meg a teátrális megfogalmazás. Hamis.
      “Te meséltél nyilvánosan, nem a naplódban kutattam vagy ilyesmi. Válaszolni pedig semmire nem kell, akkor marad költői kérdésnek. Mindenki úgy mesél, ahogy akar. De az ilyen sztorikban én meghallgatnám a másik két felet is, úgy lenne kerek.”
      Hát akkor ez nem kerek. Mégis olvassák, osztják, épülnek belőle.
      És ha én “meséltem” “nyilvánosan”, akkor te majd vizsgáztatsz és igazságot teszel? Tanúkihallgatás? És az nem számít, hogy a soraid, az önigazolásod alapján butának, érzéketlennek, ítélkezőnek, parasztnak tartanak? Ja, hogy neked nincs kint a neved? Cseles! Nem szégyelled magad?
      A jelenség nem érdekel? Legyen elég annyi, hogy én biztos voltam és lehettem benne, hogy szeret, engem szeret. Nagyon. Ezért nem akartam többet, ezért nem érdekelt más, ezért tudtam szakítani, amikor már nem rtohant felém, ezért nincs hiányérzetem, ezért nem fáj, és ezért nem nyomozok utána.
      Tanulságok viszont vannak. Vajon miért nem tudod jelenségként értelmezni, olvasni ezt?
      Te bírót akarsz játszani. Neked fáj az igazság.
      (Viktory néven. Micsoda véletlen. 🙂 )

  24. Fent látható teljes valójában az a rejtetten agresszív, okoskodó, leállíthatatlan viselkedés, amit nem tolerálok. Nem fogom a továbbiakban sem, sőt, bekapcsol egy bizonyos nabazmeg-kíméletlenséget, mert annyiszor próbálkoztak már ezzel. helyzetbe hozni, kioktatni, taglalni, szúrogatni, az érvelés szintjét meg se közelítve, feszkózva.
    Nem dolgom mindenkivel jó fejnek lenni, van, aki irritál.
    Csak mert még mindig jön ilyen, hogy hogy bánok én az olvasókkal meg miért nem szarom le. Hát, az olvasókkal nem is bánok így. Engem ne használjanak. És az se baj, ha kap valami visszajelzést, gondolom, nem csak velem kullancs.

  25. Miért kell ennyi néven ideerőszakolni magad? Mi ezzel a célod?
    Azt tudom, hogy blöffölsz. Nem ismered életem egyik szereplőjét se, és őket se. Nem lenne dolgod ezzel, mégis belepofázol, nyomozgatsz, kukkolsz, vádaskodsz, a saját pletykalapszerű érzelmi világod kategóriáival rendőrködnél fölöttem, és a minden bizonnyal pompásan működő párkapcsolatod az etalon. Elég szánalmas pozíció a kíváncsi zaklatóé, és abból ítélkezni meg moralizálni még inkább.
    Hogy a mi szerelmünk star-crossed volt-e, azt csak két ember tudja a világon. Ők tudják.
    Én ugyan nem fogom senkinek bizonygatni.
    De értelek: network van, egy csomó másik nő volt, erről TE tudsz (ki más?), minden hazugság volt velem, én bedőltem, mert – köztudottan – buta, igénytelen, jelekből nem olvasó, sosem gondolkodó, hiszékeny vagyok. DE most nagy a boldogság, most lojális, most igazán szereti, boldogok. Ez így nagyon valószínű.
    Finomítsd egy kicsit még a modellt.
    Ez az egész agyalás, belemászás a te retardált, sík érzelmi és intellektuális világod tükre.
    Nem véletlenül kezded ki ezt az egészet ilyen ízléstelen agresszióval, úgy, hogy semmi közöd egyik szereplőhöz sem. Csak egy ócska, unatkozó netfüggő vagy, aki okosnak hiszi magát attól, hogy minden mondatában megjelenik kettő angol szó.
    Ha idejössz, érdemes valami minimális mértékben elfogadni az író szavait, kereteit, igazságát és játékszabályait. Ellenkező esteben azt fogják gondolni rólad… ami az igazság.

  26. Én lezártam a kommentelést itt egy héttel ezelőtt (ilyen nem volt még, csak a Bojár-poszt alatt, mert kiszivárogtattak olyasmit, ami nem volt szerencsés), és ha ezt megírtam, újra zárom.
    “a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak”
    Ez a felirat itt.
    Ez azt jelenti: nem jog, nem is kötelesség. Nem kell, ha nincs mondandód, ha bántani, ítélni, átlagjóskáskodni akarsz.
    Ezt világosan jeleztem a posztban is: ez nem az a szint, itt azt ne, azon túlvagyunk.
    Mégis idejöttek lábbal tiporni, beleszólni, elrontani, fontoskodni, idekeverve a saját, számító, kisszerű sztorijukat, engem támadni, amiért én átéltem azt, ami nem számító, nem kisszerű.
    És amit nem lehet elvenni, elrontani, visszavonni, letagadni utólag. Hogy két ember egymásra néz, és _mindennek ellenére_, ahogy a Romeo és Júliában, megvadul egymásért, de nem ám a szexért, az itt a sokadik, hanem tekintetért, közelségért, szóért, homlokért, bármiért, egy tárgyért is, ami a másikra emlékeztet.
    Ezt kellett olyan dúvadként, nyíltan is, sunyiban is, írogatva tagadni, rombolni, dúlni, lejáratni.
    Nem lehet.
    Teljesen bizonyos, emlékként is, de én elfelejtem a részleteket, és most elővettem azt a két nagyregénnyi levelezést és a képeinket (sok készült, és avatott fotós volt). Négy éve nem tettem ilyet.
    Én nem tévedtem. Ez tényleg az volt, teljes, egyértelmű, nagy szeretés, sorsszerűség, sóvárgás, rendíthetetlen ólomkatona.
    Aki ha még itt olvas, vagy bármelyik hozzátartozó, az elég beszédes, és akkor igen, ő se tud leakadni.
    De tudom, hogy nem. Így tétje sincs, nem azonosítható a személye. Akik látták őt, a felvállalt, kézen fogva járós kapcsolatunkat, vagy kommentelőként azonosítani tudják, már nincsenek itt, de ha vannak is, biztosan nem kavarnak.
    Ez a történet a felcsillanásról, az esélyről szól.
    A szerepjátszásról, a maszkról, annak levehetetlenségéről.
    Egy iszonyatos játszmáról.
    A tehetségről, önmegvalósításról, szabadságról, az ezek utáni sóvárgásról – és, sajnos, a dührohamokról is, a bántásról és a nívókülönbségről is.
    Az élet újrakezdhetetlenségéről, sajnos.
    Amikor valaki helyett más éli az életét, mások, többen, és a kijelölt pálya szabad helyein mozoghat csak, mert mindent kitaláltak, megvettek, előre elintéztek neki, a szerepe és a szerettei, és neki abban kell végrehajtani. És akkor felmerül, hogy esetleg nem késő-e ebből kilépni és mégis másképp élni. Hogy esetleg ő tehetséges és szeretik, önmagáért, és lehet szabad.
    A történet másrészt és kisebb részben egykori rajongók másodrendűség-érzetéről, förtelmes irigységéről, kavarási kísérleteiről és bosszújáról is szól, amellyel tönkretettek egy családot.
    És én mindezt, mivel fontos írói tanulság, a többivel együtt, továbbra is ki fogom mondani.
    Mert így volt.
    Mert ez az igazság.
    Pont jól, arányosan, a kellő mértékben mondom ki: annyira, amennyire foglalkoztat és van róla mondandóm.
    Mivel én nem csak mondom, hanem élem is mindazt, ami a felismeréseimből, önismeretemből következik (nem tehetek másképp, ha egyszer ráébredtem minderre és hogy milyen hazug minden más), önigazolónak és hencegőnek tűnök, és emiatt dühíteni fogom továbbra is az embereket, amiért ezeket kimondom, és azért is, mert nekik ezek kényelmetlenek.
    Tudom, vállalom, ez van.

Hozzászólások lezárva.