Felébredek, hallom, csattog az eső. A nyár köszön el ma éjjel. Nem szorongok most azon, hogy mit hagytam kint a teraszon, hogy fogok holnap futni a pocsolyák között – az egyetlenné előlépett, fehér szuper- – cipőmben, hova teregessek, meg a szokásos.

Csak hallgatom, kábán és elbűvölten. Hányszor hallhatom még ezt?

Élek.

Mit számít a sok aggasztó apróság ehhez képest? Élek. Én élek, és jól élek. Nem írtam erről, de elkezdtem félni, hogy valami baj van. És nincs, kiderült.

Mint akinek nincs már sok hátra, úgy nyűgöz le most a napfény, a hullámok a vízen, a vállamra lebbenő, rozsdásan szállingózó falevél. Morzsák a deszkán, sercenés a serpenyővajban, piros festék évtizedes megfolyása kerti padon. De szép!  Attól szép, hogy hasonlít más létezőkre, felidéz mindenfélét, ismerős.

Mint aki meghalt és visszanéz az ottmaradt világra, úgy nézem ezeket. Vagy visszajött a mezsgyéről, felgyógyult, és ettől jelentőségteljessé válik minden.

A hang, az különösen. A jelen melankolikus, nyugisabb, olykor szürreális állapot oka, hogy hetek óta nem látok jól, várom a megrendelt kontaktlencsémet. Nem látok, tehát felerősödtek a hangok.

A jelenvalóság ragyog így fel, az apró, sosem a grandiózus dolgok. Nem a terveim. Nem az emberi kapcsolatok, nem a vágyak, nem a jövő. Az, amim van, ami körülöttem van, a saját életem és a közvetlen világom kis darabkái. Vágóképek, filmkockák. A levél arról a fáról, amelynek tövéről szedem a szemetet. A törzsét olykor megérintem. Szinte felujjong a létezés eksztázisában. Kellek hozzá, de nem a tekintetem formálja jelentőségteljessé.

*

Az öthónapos Julival (magzat, nem csecsemő, és akkor még nem is Juli) tizenegy évvel ezelőtt kardiológiai ultrahangra mentünk, mert a sima magzati ultrahang pöttyöket talált a szívén. Lyukak, vagy meszes csomók, nem tudtuk, de ott lebegett, hogy az újszülött túlélése érdekében intrauterin (méhen belüli) szívműtétre is szükség lehet. A szakvizsgálat után annyiban maradtunk a doktornővel, hogy ő ilyen, pöttyös szívű.

Ma is az.

Már tizenéves, vagyis, tíz és fél éves.

Cicamosdik, fogat mos, hajat nem, feljön a galériára. Én, a korán kelő, elfeküdtem már kedves sudokummal. Julis jő, s vele a női energia, és akkor felbuzog bennem a változás igénye. Julis, cseréljük ki a lepedőt, hát hogy néz ez ki, eperfolt, hajszálak meg Dávidretkesláb-nyomok.

Lehúzzuk a fehéret, felhúzzuk a feketét (ez az, amit Thészeusz elbaszott!). Juli, ahogy a lepedő sarkát gyömködi, matrac sarkát emeli, lenéz az ágyrácsok közé, jé, mi ez.

Kis, gyufásdoboznál alig nagyobb papírtok, és benne a kirakós darabkák.

Nem felelek, várok, és rájön, hogy ő ezt kapta Jánostól. Talán hároméves lehetett. És megrohanja az, amit szavakkal, szándékkal nem lehet felidézni, és amiről nem is tudta, hogy benne van. Három lepedősarok beigazítva, és ő azon bugyiban, babalányi belefeledkezéssel nekiül, és kegyeletből kirakja az ábrát.

Nem a szokásos puzzle-forma, hanem kusza, hullámzó szélűvé felvagdalt darabkák.

Hallgatok, nézem. Hallgat a pöttyös szívű is, elmélyülten keresi a kaotikus részletek egészét, a sorsát, a katicaságát.

Mert egy hétpettyes katica lesz az összerakvány.

Lent az öccse zubog, láb- és fogmos. Lefetyel a kutya. Innen kihúztam azt, hogy a bagoly huhog, pedig van egy baglyunk, igen aktív, de stilárisan sok volna ez itt.

Hiányzik egy daraab, mondja végül. Egy kanyargós kis katicahát-elem.

Valahol a világegyetemben, és még az se kizárt, hogy ebben a fővárosi kerületben, létezik egy fél kisujjkörömnyi papírdarabka. Létezik, és kiált. Emlék, emlékeztet, ide tartozik.

Megvan az, Juli. Minden megvan valahol.