crisnek
Azért érdekes, hogy miken paráztam régen. Egészen mélyen belsővé tettem olyan elvárásokat, parancsokat, normákat, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én mitől érzem jól magam és mitől működöm jól. (Ez az interiorizáció.)
Lassan áll össze ez a poszt, mert fáj. Mert a gyerekkorom, az anyám, a jelenem van benne, mindazok, akik használtak. Itt ülök húsz sora fölött két napja, rá-ránézek, most lendültem bele.
Mint egy bank, amelyből mindig csak kiveszenek. Adjon, fizessen, hiszen ő tartozik, ő rossz, érdemtelen, bűnhődjön. Hitelezzen, mert neki van miből. Másoknak jár a pénz csak. És elhiszi a szerencsétlen pénzintézet, hogy neki adnia kell. Ő nem nyer semmit, és magát ostorozza, hogy nem elég önzetlen, nagyvonalú, nem elég őszinte az adakozása, nem volt jó a mozdulat, amikor odaadta. Soha, soha nem az frusztrált, hogy más bankok is vannak, másnak több a pénze, én miért nem kapok. Én odáig nem is láttam. Hanem hogy nekem mindig KELL adnom.
Ti, akik másban nőttetek fel, ezt el sem tudjátok képzelni. Vagyunk néhányan, akiknek homlokunkon van a jel, de a többiek nem értik, hogy ez mennyire nyomasztó, erős kényszer, belülről jön, azt hiszed, te magad vagy az a sok bűntudat, rossz érzés, amivel nyomnak, zsarolnak, de nem csak úgy, hogy büntetnek, ha ellentmondasz, hanem olyan egyszerű módon is, hogy semmibe vesznek, átnéznek rajtad, ha nem nyalod ki a seggüket (és még akkor is).
(Itt elsődleges kötődésekről, családtagokról beszélek, meg olyanokról, akik professzionális felelősséggel tartoznak, például osztályfőnök vagy tanár, nem pedig kinézegetett beleszerettem-férfiakról, és nem is random osztálytársakról, mert viszonzást, népszerűséget nem várhat az ember alanyi jogon a nem-elemi kapcsolataiban.)
És milyen rájönni, hogy ez nekik volt csak jó, a morális szövegek mind arra szolgáltak, hogy ők érezzék magukat erősnek, okosnak, menőnek, ők legyenek kiszolgálva, engem ugráltassanak, elvegyenek belőlem, naivitásban tartsanak. Önvád is: igen, ebbe én belesétáltam önként, nyúztam magam, hajlandó voltam minderre, mert öntudatlan voltam.
Megmagyarázták, miért jogos velem így bánni, miért érdemlem ezt, vagy csak – ők is – öntudatlanul képviselték, hogy övék a hatalom. Okoskodhattak, nyúlkálhattak, tehették a megjegyzéseket, röhöghettek ki, dolgoztathattak, vehették el konkrétan is a pénzem.
És ha nektek nem ez a gyerekkori történetetek, akkor azt sem érzitek át, hogy mennyit ront ez azokon az éveken is, amikor már rég nem kell velük élni, érintkezni sem. Mert ott marad a nyoma, az élmény, a viselkedésmód, a beidegződés. Hogy milyen erre az egész szövevényre sokkal később rájönni. Eszmélni, hogy átbasztak, hogy érdemtelenek voltak, és nekik vastag és önös érdekük volt így bánni velem, engem tenni bűnbakká, áldozattá, célponttá.
És nem érzitek át azt sem, pedig ez már a rabszolgalázadás diadala epizód, a Django vége, amikor ellovagol a naplementébe a csajával, hogy milyen most nemet mondani a játszmájukra, kiszállni, nevén nevezni a dolgokat, elmondani a világnak: ezt tettétek velem.
Megírom, hogy ti, akik nem tudjátok, ez milyen, netán ti is sanyargattatok valakit, megértsétek.
Beinteni nekik és jobbá válni, mint amit ők valaha elképzelni tudtak. És nézni a görcseiket, a látszatéletet, a kispolgári megfelelésüket, pszichoszomatikus betegségeiket, a megérdemelt ötvenességüket és öregségüket – de amúgy eleve is mennyivel érzékenyebb és tisztább és tehetségesebb voltam, és mennyire nem tudtam ezt magamról, te jó ég. Hogy nem sikerült valami egészen komoly destrukcióba belecsúsznom? Nem is értem. Néha pont az a morál tartott meg, ami el is nyomott: én nem lehetek se felszabadult, se önös, nem iszom, nem dohányzom, nem pasizom érdekalapon, én dolgozom…
Bárki, aki furcsállja, miért vagyok dühös, mi bennem ez az igazság (mindkét értelmében: truth és justice) iránti szenvedély, tanuljon meg olvasni menjen vissza a gyerekkori dolgaimat tárgyaló írásokhoz. Mondjuk, használja a múlt címkét: csakazolvassa.hu/tag/mult
Annyit hozzáteszek, hogy kívánt, hatéves koromig királylányként kezelt, boldog, önbizalomdús, eleget ölelt gyerek voltam, és akkor apám sem volt még olyan iszonyatos állapotban, később roskadtak bele az életükbe. Iskolás koromban kezdődött az elmagányosodás, furaság, szorongás, a bántások, amikor a bátyáim kamaszok lettek és apám összeomlott.
Belsővé tettem, hogy csinálni kell azt is, ami kellemetlen, nekem szar, de morális kötelesség (mert azt mondták), nem lazulhatok le.
Baradlaykazimir-effektus: tiszteletben tartani már nem élő emberek ízlését, akaratát, ami nekik tök mindegy már, törölgetni a port a kacatjaikról, érintetlenül hagyni a kupis íróasztalukat, és azon szorongani, ha látna, mit szólna hozzá, biztos a mennyből néz (de ilyen szinten, hogy kaliforniai paprika). A másik ember az én pórázom, nem saját a döntésem.
És: hasznosan kell eltölteni az időt, produktívan!
A magam munkájából elérni mindent. Nem számítani szüleink felhalmozására, nem kérni, nem elvárni, nem gondolni az örökségre. Ez szent: az élő szülő és az ő teljhatalma. Egész döbbenet látni, más családokban mi megy, örökségnek nevezik élő szülők javait, szerintük jár, de a már sok tízmilliós vagyon tetejébe is, még, még, a többi gyerek elől is.
Ami elindította bennem a posztot: a hasznosan töltött idő és a javakért való megdolgozás témája. Henye voltam-e kamaszként? Mi hiányzott? És: lehettem volna ambíciózusabb akkor meg a huszonéveimben, és akkor talán most lehetnék igazi író is? Rajtam múlott?
Anyám egy időben, már harmincsok voltam, időnként elvállalta a gyerekeimet, ez mondjuk kétszer-háromszor volt, és aztán elmesélte nagy didaktikusan, hogy ő bizony befogta őket, rajzoljanak fenyőágat a szalvéta sarkába (ez ilyen ünnepi kellék, és még picik voltak, de beszédes, hogy mit gondol ő munkának, hasznosnak a protestáns erkölcs szerint). Tanulják meg, hogy nem kapnak meg mindent! Nem ám mindig csak kapni, mert az nem jó. Ő szülőként tévedett.
Ez ugye rettenetesen manipulatív, egyrészt: ő kitalálja, hogy hogy kéne az én gyerekeimet nevelni, anélkül, hogy tudná, én hogy nevelem őket, a másik a vád, hogy én mindent megkaptam, nekem az ölembe hullott, ami súlyosan nem igaz, mert pont én nem, és mintha elfelejtette volna, mi mindet csináltam és mennyire nem követelőztem.
Lassan fejtettem meg a vádat, hogy mit mondott ezzel, akkor csak lefagytam, és nem akartam több ilyen helyzetet, amikor felhasználja ellenem a gyerekeimet.
Nem voltam házias, anyám afféle mindenes cselédként IS határozta meg magát az orvosi munkája mellett. Mosásnak én a közelébe nem mentem, fel nem merült. De kaját rendszeresen én csináltam a testvéreimnek is, sült krumplit és palacsintát, ezt tudnia kellett, nekem vette az olajsütő ősmodellt. Ő nem volt otthon ilyenkor.
Ha én elhevertem, akkor olvastam vagy írtam, vagy barátnőztem, igen ártatlanul. Voltak céljaim és ambícióim, és különösebb gyötrelem nélkül csináltam is a dolgomat, nem járt érte taps a komoly sikereim idején sem, hogy végre az első egyetemi felvétel a negyedik gyereké, például, és protekció nélkül. Ezt kellett elkenni, mert anyám sokat mondogatta, hogy négy diplomás gyereket akar (ez még nem az a kor volt, amikor mindenki sólisztgyurma szakra jár, hogy ne kelljen dolgozni).
Én Lusta Mihók voltam? Tényleg? Mihez képest? Nézem a fiamat is.
Jártam könyvtárba, nagykamaszként színházba, táborozni és kirándulni. Minimálisat bulizni, koncertre, inni, ami a mi városi közegünkben, a kilencvenes években természetes volt, a testvéreimnek is, meg a fiús elheverés, faszgyúrogatás, kamaszröhögés. Net se volt még pedig. Hülyeségekbe fogás, ami csak a pénzt vitte, anyám ismerősei révén szerzett alkalmi munkákból tengődni, mamahotelben lakni.
De rám neheztel, én lettem a henye, és hogy nagyra vagyok a diplomával, pedig nem attól rendes ember valaki – így íródott át az értékrend, a valóság módosította. És utólag elkezdte ezeket felróni.
Tőlem mindent sajnáltak.
Kis óvott jó tanuló is lehettem volna, aki csak tanuljon, mint a későbbi egyetemista társaim, de nem. 13 évesen már a forgalomban álltam tíz órákat, újságot árultam, feketére fogta a kezem a nyomdafesték, metróval mentem 300 példányért a nyomdába, estig jártam vele a Feneketlen-tó környékét, és molesztáltak keményen, elég veszélyes meló volt. És aztán is, minden nyáron eladó voltam, szedd magad, valutapénztáros, év közben is korrepetáltam. Komolyan, a pofám leszakad, hogy én lettem a henye. A protestáns etika és a lustaságvád csak rám terjedt ki. Valahogy el kellett sunnyogni, hogy tehetséges vagyok, viszont nem szerettek, nem támogattak, gyanús voltam.
Huszonegy évesen költöztem el otthonról.
Én úgy döntöttem: most vagy fiatal, nem baszogatom a fiamat, a jegyei miatt se.
Nagyon el tud heverni, órákig némaság, nem mond el semmit, csak néha ügyrendieket. Kupi, hetekig el nem rakott dolgok, táska alján snickerscsomagolás tízesével. Neveljem rendes emberré, tevékennyé? Én?
Elmegyünk a parlamentbe, figyel, együtt röhögünk, mesél. Érti a világot, tudja, és el is mondja, mi van az űrben, mitől forrósodik fel a tenyérben a mosópor és hogy készül a CGI. Látott vagy hétszáz filmet, és nem tévében. Színházba jár. Megírja a pályázatra a novelláját, és az a novella penge. Kínosan odaér minden hétfőn a színészképzésére, megtanulja a verset is. Kérdez, okosan. Most épp nyári munkán van külső-pesti telepen osztálytársával, alvázat fest, ablakot szerel össze, fúr, ás, pakol. Tegnap standot őrzött a Szigeten (ahova bulizni menni nem akar, kérdeztem pedig).
Jó ez így. Bizalom van. Szuverén, van értékrendje, vannak normái. És nem fogja azt érezni, hogy “anyám csak baszogatott, csak elvárt, csak korholt, és nem értett meg, nem helyeselte az értékeimet”.
Nekem ennyire telik, ez is benne van. Én se vagyok valami tüchtig anya és háziasszony, nincs miért szemre hánynom.
Az apja élete utolsó három évében csakis dühöngve, hanyatt fekve moralizált, tehetetlenül: ő leveszi róla a kezét. Mást nem is beszéltek. Kicsit megrendült a fiam ama kettesben nyaraláson 13 évesen, amikor először szembesült vele: nyakló nélkül iszik, egész nap. (Ez hatalmas családi tabu, erről nem beszélünk.) A legfontosabbakat sem tudta róla, nem merte elmondani neki ugyanis. Vitte Szigligetre és színházba, felmutatni, pénzt adott neki, meg róla beszélt mindenkinek nagy aggódva (romlanak a jegyei!), amiből az állt össze az ismerőseinek, hogy ő milyen jó apa, pedig hogy otthagyta azt a szegény gyereket az anyja (igen, ezt terjesztette el). A fiamat nők nevelték, ami a tartalmi részt illeti: én, élettárs és szitterek. Milyen érdekesen írják át a múltat, kivagyok ettől.
Nem a kamasznak kell prédikálni, mert addigra már, sajnos, elbasztad, nincs eszközöd, nem vethetsz be fizikai erőszakot, sunyi lelki játszmákat meg végképp ne vess be. És nem is utólag kell kitalálni, hogy máshogy kellett volna, és a gyereket szidni, hogy milyen henye volt. A fiam élvezi a kamaszkorát, társasága van, értelmes tevékenységei, szenvedélyei, keresete, és egyiket sem én szerveztem neki. Legyen olyan, amilyen lenni akar és tud. Én sem korholni, sem tutujgatni nem fogom, és kérésre mondom el a véleményemet. Értékrendi dolgokról rendszeresen kérdez is: hogy bánjon azzal, akiről sejti, hogy bajban van? Mit mondjon a tanárának (“milyen érvek vannak”, így kérdezi), aki kirohan a Pride, az otthonszülés, a homeopátia, az oltástagadók ellen? Mit gondolunk Wass Albertről? Sztálin is van akkora geci, mint Hitler?…
És soha nem fogom egymás ellen kijátszani a gyerekeimet, az is biztos.
Enyhült a fájdalom. 1687 szó.
csak az olvassa. én szóltam 
Te most is igazi író vagy.
KedvelésKedvelés
Nem számítok annak. Szövegeket írok, de nem esztétikai nívón, csak az újságírás egy formájához használom fel az irodalmi eszközöket, a szépirodalomnak nem vagyok része, és nem is sikerült annak idején a Móricz-pályázatom sem. De köszönöm, az a lényeg, hogy másokra hat és erősíti őket az, amiket forgatok magamban, amit kifejezek, és nem félek, és mióta merek kimondani dolgokat, szabadnak érzem magam.
KedvelésKedvelés
Leírhatom a véleményem “balett” nélkül?
KedvelésKedvelés
Nem tudom, mi a véleményed, miért merül fel a balett. Cselekedj belátásod szerint.
KedvelésKedvelés
Balett azért merült fel, mert nem tudnám úgy megfogalmazni a véleményemet, hogy valakinek a tyúkszemére ne lépjek.
KedvelésKedvelés
Csomó olyan alkalom van, volt már, hogy amik járnak a fejemben, te leírod.
Most olvastam el három Alice Miller könyvet, mindet arról, hogy mit kapnak a gyerekek, és hogyan adják tovább, mi mit kaptunk meg a szüleinktől. Miller is bántalmazott gyerek volt. És hogy ha ezt már fel tudjuk ismerni, meglátjuk a valódi arcukat, hogy sosem szerettek minket igazán, már előrébb vagyunk.
Ha pedig a bennünk lévő kisgyereket tudjuk szeretni, elgyászolni mindazt, amit _nem_ kaptunk meg a _múltban_, amikor kellett volna, hogy mostmár sosem kapjuk meg, hiába keressük máshol (függőségekben, hamis kapcsolódásokban pl.), akkor fel tudunk nőni. Nekem még most sem sikerült teljesen, hát rajta vagyok.
Durva szembesülés volt most, hogy egy másik családban kerestem, amit gyerekként nem kaptam meg, majd egy unokára való ráhördüléssel borult ki a bili, és kiderült, hogy kurvára nem az igazi arcukat mutatták eddig.
Szóval olvaslak, még mindig, és köszönöm, hogy nem hagytad abba.
KedvelésKedvelés
Ez a “pont most rágódtam ezeken” egy jellegzetes csakazolvassás érzet… használd jóra, építsd fel magad! A férjedre is neheztelsz?
Volt azért jó néhány olvasó, akik mindent megtettek, hogy bekussoljak, de végül ők kussoltak be és nem hiszem, hogy jobb lett az életük, szerintem elkíséri őket a szégyen, hogy bántottak és áskálódtak.
Ugyanaz a láz, öröm, könnyűség, büszkeség, veríték erő van bennem íráskor, közzétételkor, mint az elején, csak sokkal könnyebben írok mély szöveget, és lehántottam egy csomó mindent, ami fölösleges volt.
Maradok. Maradsz?
KedvelésKedvelés
A férjem szegény gyászol évek ota. Triatlonozik, és bazzeg, tavaly volt élete elsö versenye, amit az anyjáék is megnéztek. Aztán persze szakik lettek azonnal.
Hogy lehet igy elbaszni egy másik ember életét? Lehet, hogy sosem találkoztunk volna, de azota már iron man bajnok lenne, vagy ilyesmi, ha egy kicsit is szeretik őt?
A férjemmel összezártunk, és egymás felé vagyunk empatikusak a szüleink ellenében. Sokat fejlődtünk, fejlődünk. Megfertőzött, elkezdtem futni, és megy az öt kili, sosem gondoltam. Országúti bringám van. Nekem. Mindig csak városi bicajjal toltam. De ezt simán felviszem a lépcsőn, csak tiz kiló, imádom! 😀
Jövőre félmaraton a célom. Csak most ilyen nőgyogyós bajaim vannak, gyógyulnom kell.
Maradok, persze. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Istenem, hogy milyen mélyen megértelek! “ nem volt jó a mozdulat, ahogyan odaadta “ itt sírok és köszönöm közben a szavaid, mert ilyen, mert ez az az érzés! ami ésszel alig felfogható, ugyanakkor mint milliónyi kés, csontig hatol és szorongat. és ami egyszer beléd került, azt onnan utána nagyon nehéz már kiszedni, egyszerűen nem találni rá okot és magyarázatot, hogy miért kaptad, pont tőlük, a hozzádtartozóidtól, és így nehéz megemészteni, feloldani. Most már tudom, hogy mert nincs is ok, amit magamban meglelhetnék. Mert olyan nincs, amit én szolgáltattam volna ehhez. Ez az ő puszta krgyetlenségük!
Ez egy borzasztó romboló folyamat. A párom a mai napig mondja, hogy mennyire nehéz kívülállóként megértenie pedig látott már belőle egyet s mást mióta együtt vagyunk..
Megint a legjobbkor jön felém, amit írsz.. éppen most megyek azon keresztül, hogy a húgomtól is el kell távolodjak, mint 4 éve anyámtól. Nagyon megterhelő életszakaszban vagyok, költözés miatt egyszerre sok váratlan és összetettebb gondok, mind azonnali oldást és figyelmet igényel, a kutyáim élete, biztonsága is múlik rajta.
Időben szólok, hogy lemondjak emiatt egy közös szombati programot. Mire ezt kapom: nincs is semmi gondod, szerintem csak nincs kedved jönni, most miattad ugrott minden amit elterveztem. Továbbá: nekem sokkal nagyobb gondjaim vannak ennél és nem érek rá veled veszekedni, mert fontos munkám van.
Persze ez abban a bicskanyitogató és fölényes stílusban, ami miatt legszívesebben a fogát kiverném.
Eljött így most a pont, amikor úgy kell döntsék vele sem tarthatom a kapcsolatot, mert rámegyek, komoly sérüléseket okoz, amikből egyre nehezebb kimásznom lelkileg.
Ez az ember nem hogy egyáltalán nem szeret, hanem egyenesen irigy és önző módon gonosz, mert annyira nem tiszteli más életét, hogy még a kutyáim biztonságát is leszarja, semmibe veszi. Na és ez verte ki nálam a biztosítékot, végre! Mert hogy engem bánt és meghazudtól és semmibe veszi a gondjaim az egy dolog, de a kutyáimért tűzbe megyek, ha kell.
Nem tudom le lehet-e valaha teljesen vetkőzni a bántalmazó múltat, be tudnak-e igazán gyógyulni a sebek, tud-e enyhülni, könnyülni egy életnyi teher. Csak bízom benne és megteszek legjobb szándékom és tudásom szerint mindent.
De sose fogom megbocsájtani, hogy szándékos rosszindulatból, irigységből és gonoszságból képesek voltak -és még most is tennék, ha tehetnék-, hogy felélték az időm, az energiáim, a lehetőségeim és így a rendelkezésemre álló életem egy nagyon nagy részét.
És a kiszállás után is még mennyi nyűg és munka vár rám az ő rámpakolt mentális terhelik miatt ! sokszor nagyon félek, hogy esélytelen hogy valaha ettől teljesen megszabaduljak és igazán felszabadultan csak az lehessek aki vagyok 😦
Elnézést, hogy ennyit írtam, de ez most nagyon mélyen érintett.
KedvelésKedvelés
És nagyon fontos is. Megrázó.
A kinek hova dolga elmenni és mit mondhat le témakörben nálunk is elhangzott, hogy “bezzeg máshova, milyen messzire is el tudsz menni, csak ide nem”, hát, ott jól érzem magam, ott szeretnek, magam dömtöttem, hogy megyek, nem baszogat senki, nem kell utána sem külön szpícset tartanom a gyerekeknek, hogy nagymama csak azért mondta, mert ő sajnos…, de nem kell elhinni – tán ezért.
Nagyon lassan értettem meg, hogy semmit nem dolgom csinálni az emberi kapcsolataimban és a szabadidőmben, ami nem jó nekem.
És azt is, hogy ők soha nem fogják megérteni, amit írok. Ami zavaró, az láthatatlan, azt tagadják.
Sokan vagyunk, akik ilyeneket hordozunk, felnőtt zsarolókkal, bebetonozott viszonyokban.
Én kiszálltam.
KedvelésKedvelés
Éppen ma fogalmaztam meg a férjemnek( ” ne foglalkozz velük” ), mi fáj még mindig. Magam is csak mostanában jöttem rá, miért tud még mindig fájni. Mert megússzák, b…a meg. Nem fognak soha szembesülni azzal, mit tettek. Nem fognak se szégyent, se megbánást érezni. Hiszen olyan jó szomszédok, jó kollégák, jó barátok ők. És megússzák a szembesülést. Ez fáj a legjobban.
KedvelésKedvelés
És ez a helyes döntés. Maximálisan megértelek. Mindig örülök, hogy ha valaki erre képes, mert óriási erőre vall. Bárcsak többen mernék és tennék. Akkor több stop-tábla lenne az ilyen emberek előtt és a társadalom is kevésbé volna hajlamos így elkenni és leplezni ezeket a nagyon súlyos lelki bántalmazásokat és ezzel legitimálni. Apám a kiszállást számos lehetséges ponton nem tette meg, nem volt kellő ereje és bátorsága hozzá és végül így lett öngyilkos belőle. Ilyen súlyos is lehet ennek a rombolásnak a vége. Én nem fogom ezt választani. És bárcsak hamarabb eljutottam volna a húgommal kapcsolatban is idáig és akkor megspórolhattam volna magamnak rengeteg fájdalmat, szorongást, feszültséget, önostorozást – időt, s életenergiát. És fordíthattam volna másra, másokra. Tudom, hogy ezen – a mi lehetett volnán- nem jó rágódni, de ennek tudatosulása segít a súlyát felfogni és kitartani innentől a döntésem mellett. Mert egy percemet és egy cseppnyi energiámat sem vagyok hajlandó többé rájuk szánni. Nem érdemlik meg. Ők azok, akik nem érdemelnek meg engem. Nem mintha a világ legjobbja volnék, de hogy jobb náluk, abban teljesen biztos vagyok.
KedvelésKedvelés
Nem ússzák meg, ha egy olyan erős és jól célzott mondatban vagy tettben, és persze a megfelelő helyzetben a pofájukba van tolva, amit nem tudnak már ignorálni.
Mindig csodáltam azokat, akiknek ehhez valami roppant különös és jó érzékük van 🙂 Aztán, hogy az élet teremt-e erre nekünk is helyzetet vagy sem..?
Hát, biztosan többször ússzák meg, mint nem. Illetve másban viszont visszakapja, csak sosem fogja összekötni a kettőt, az okot és az okozatot, mert pont ehhez hiányzik az agya.
Azt látom, hogy kurva szar életük van, gagyi kapcsolataik, rengeteg kudarccal és hazugságokkal, feszültséggel a háttérben. Az életük sosem lehet minőségi, mert ahhoz kéne az a munka, meg minőségi felfogás, amit nem tesz bele.
Tudom, hogy ez nem kárpótol minket, csak néha, vagy kicsit, de talán segít könnyebben elfogadni a történteket. Fura nehéz egy kereszt ez.
KedvelésKedvelés
Én nem fogok már konfrontálódni, elmúlt a pillanat (húsz év!), ami erre alkalmas lett volna. Többször nekifutottam, reménytelen, nem mondódott ki. Menekültem inkább, feledni, és akkor lettem jól. Ha látom, ha a közelében vagyok ennek, nem vagyok jól.
Nem kívánom, hogy szembesüljön, megértse, bűnhődjön, legyen neki jó, könnyű. ezt anyámra értem, apámról nincs gondolatom.
Azt kívánom, hogy legyünk külön, legyen nyugalom, magamnak kimondhassam ezeket, hogy mi történt és mi volt a motiváció, én ne hasonlítsk rájuk, haladjam meg a szintet, utasítsam el nagyon tudatosan azt, amitől én szenvedtem, és letegyem a terhet, hogy nekem meg kell feszülnöm, és mennem, tennem, mikor nem, nem, nem. És elég jól vagyok azzal is, szülőként, hogy én, kérem, ennyit bírok, ez az a mennyiségű figyelem és rendelkezésre állás, amitől nem vagyok pótcselekvő és romhalmaz, és nem foglak titeket vádolni. És legyetek, akik vagytok, én veletek örülök az önállóságnak, sikernek, szabadságnak, akár a távolból is, ha nem igényeltek, én nem vagyok fontos akkor, amikor már a saját életeteket élnétek, legyen nekem szar inkább, ne én számítsak, ne legyek teher, mármint nekem nem szar, hogy “nem nyitják rám az ajtót”, de a kényszerű találkozás meg a nagyis fontoskodás, buzgalom ne legyen.
KedvelésKedvelés
Ugyanez. Jókislány voltam én is, csak a tanáraimtól kaptam dicséretet, az otthon a normális volt, hogy mindenből ötös vagyok, általánosban én voltam az egyetlen kitűnő egész felsőben, kaptam is öt szép bakelitlemezt versekkel. Dicséret semmi, letolás se sok, de sivár volt az egész. És igen, a megfelelés. Nagyapám 86 évesen még mindig külső önbecsüléssel rendelkezik, mitszólnak a szomszédok, hogynézazki. Ezt én soha többet!
Pont tegnap hívott fel a negyvenéves pszichológus barátnőm, hogy mennyire kiborították a szülei, már megint. Mert vádaskodnak, mert nem érzi sem a szeretetet, sem a támogatást, akkor se, ha nehéz, akkor se, ha csak folyik az élet. Arra jutottunk, hogy az ember megteheti, hogy nem tartja a kapcsolatot a szüleivel. Egyáltalán. Telefonon se. Ez még mindig tabu, mert a beszélgetés végén még mindig ott tartott, hogy majd azt mondja a szüleinek a szülinapján, hogy nincs jól, nem megy velük étterembe. Nekem kellett megerősítenem benne, hogy mondhatja azt is, hogy NEM AKAROK, NINCS KEDVEM, NEM TARTOM ODA SEMELYIK ORCÁMAT ÚJRA ÉS ÚJRA.
Pont egy hónapja hívott fel a másik negyvenéves barátnőm, hogy milyen botrányok vannak, mert végre kinyitotta a száját az egy házban élő anyósékkal kapcsolatban, és most mindenki hogy ki van akadva, mert sérelmezni kezdte, ha levegőnek nézik, ha kihasználják, ha direkt keresztbe tesznek. Húsz éve tolja a családi szekeret, és látványos lesz, ha leszáll, de nem bírja tovább a jópofizást. Arra jutottunk, hogy az ember megteheti, hogy nem tartja a kapcsolatot a férje szüleivel. Egyáltalán. Akkor se, ha egy házban élnek.
Nézem a kamaszkori fotóimat múltkor, hát, én se voltam az a felhőtlen lobogó hajú. De az egyetemista képeim már jók! Van rajtuk élet, kaland, Európa, barátok, bulik, pasik, nyaralás, ereszdelahajamat. El kellett jönnöm hozzá otthonról 19 évesen.
Az én gyerekeim élménydús, gazdag, törődéssel teli gyerekkort kaptak és kapnak. Megfogadtam, hogy nekik minden évben hatalmas szülinapi zsúrjuk lesz, mert nekem egy se volt. A 25. szülinapomon gyűjtöttem először össze a barátaimat. Ma 13 éves a fiam. Közölte, hogy nem érdekli se buli, se zsúr, se haverok, se torta, és elmondta, mire vágyik helyette. Megkapta. Velem akart lenni, shoppingolni, tengeri herkentyűket és sushit enni, könyvet és Legót kapni. Lekerekeztünk a legközelebbi légkondis plázába, körbenéztünk a Lego boltban, ettünk fagyott joghurtot deluxe, megvolt a seafood ebéd, ökörködtünk, hazatekertünk. Nekem ilyen soha de soha, még hasonló sem. De már nem fáj, mert amit továbbadok, az jó lesz.
KedvelésKedvelik 1 személy
És érted, eddig pszichológus végzettséggel nem sikerül eljutniuk, annyira erős a Törvény. Meg hogy majd ha ő nem lesz, nem lesz kinek megbocsátani… ezt szokták is mondogatni amúgy, hogy majd jól meghalnak. Hát mit mondjak. Hogyan lesz vége a mérgezésnek? Évtizedek óta semmi jó nem jön, icipici gyerekkori nosztalgiám van és megértés anyám iránt, mert neki nehéz volt. És ahogy mindig az épp jó eszközt választják, amennyi mozgásterük van: ha bevethető, akkor fenyegetés, zsarolás, parancsok (János, a szelíd, 62 évesen megtagadta, hogy mi ott, csak mert anyám ezt találta ki, lecsiszoljuk és fessük a teraszkorlátot, ami így se, úgy se szép, de a lakk legalább párolog az újszülött orra alá, úristen, hogy bírtam ki? apám ugyanekkor babahordozás miatt feljelentéssel fenyeget, nemrég megírta levélben, hogy itt olvasta a feljelentést, írt levelet, hogy nem jelentett fel, MERT az ilyen megátalkodottakat /még mindig: babát szakszerűen háton hordozókat/ az se téríti észhez!, hát hol a bánatban akarták ezek az emberek az én javamat, az unokák javát?), később tárgyakban, klacatokban, ünnepszervezésekben kiélt “szeretet”, majd szarkeverés anyósommal, együtt szidnak, minden családtaggal kipletykál, ferdít, kellemetlen helyzetbe hoz, üzenget (ő akar valamit, de más szájába adja), aztán családi ünnep, “3-kor jövünk össze, mikor jöttök”, kész helyzet, soha nem kérdezi, mi hogy szeretnénk, nekünk mi a jó, aztán jaj, az unokák, de hiányoznak (ez különösen vicces, soha nem volt velük kapcsolata, jelen se tudnak lenni, mert tíz másodperc után rákezdi a többi unokát, feldicsérve, bezzegelve: jaj, Szabi, jaj, Kornél, mindenki mennyit dolgozik és milyen szuper, én le vagyok szarva mindig), aztán “nem hívtál”, aztán intézz el nekem ezt-azt, aztán rászorulás, pénz… de soha nem őszinték, egyenesek, soha nem veszik figyelembe, én mt szeretnék, mit kértem, mondtam már. Ez hatalmi játszma és a világ előtt lobogtatása a tíz unokának meg a jóravaló gyerekeknek, meg önnyugtatás, hogy ő jó szülő, semmi más.
Kedves családtagok, olvasgassatok csak, kurva szar volt, soha nem heverem ki, és akkora balek voltam, hogy belementem a helyzetekbe bármilyen szintig…
KedvelésKedvelés
Uramisten. Én már akkor felállok anyukámtól és jövök el, ha csak megpendíti azokat a témákat, amiket eszemben sincs hallgatni. de ő ezekhez képest már sehol nincs, és ha valaha kárt okozott nekem, akkor se ennyire direktbe nyomta, hanem passzivitásból, butaságból, beletörődésből nem tudott velem lenni, mikor kellett.
Ezeket egyébként soha nem lehet kiheverni, csak túllépni rajtuk, élni a felnőtt életünket, gyerekeknek nem továbbadni. Soha nem fogják megérteni, milyen károkat okoztak.
KedvelésKedvelés
Nagyon sokszor leírtam már, de abban, amit leírsz, és amit leírtak már itt sokan, Pearl, Odri, ursa – anyám sorsára ismerek.
Én másban, máshogy sérültem, de ezt nem éltem át, csak végignéztem, ahogy a felnőtt anyám átéli, és persze az elején fel se fogtam, plusz ő nem magyarázta el, hogy a mama nem is úgy értette (mert amúgy meg de, úgy értette, és kipletykálta, kigúnyolta, szarkevert, aztán besértődött, nagyapámmal nagy egyetértésben). Én megértettem azért, magamtól, és utána már ő is mesélt.
Három hete halt meg a nagyanyám, anyám anyja, kicsit sok minden kavargott bennem, azért is kommenteltem mostanában néha összevissza hülyeségeket itt, nem kellett volna. Most már okés.
A konklúzió az, hogy VÉGRE. Ezt érzem. Nem kell hallgatnom, és nem kell hallgatnia anyámnak sem. Élete utolsó húsz évében a nagyanyám összes energiája arra ment rá, hogy múltat hamisítson, álságosan magyarázza, hogy ő mindig a családért, a gyerekekért… holott soha, soha, ő szentséges vezető óvónő volt, és ő nem fog a gyerekeivel “majomkodni” (értsd: megölelni,megpuszilni őket. szerintem anyám nővérét csak akkor vette kézbe, amikor szoptatta. anyámat akkor se, mert anyám két éves koráig le volt adva falura a nagymamához, hétvégén néztek rá, ha épp ráértek bokros teendőiktől).
És ez a vége, hogy végre meghalt, ezt érzi az unokája. Így élt ő. Te, ti, az én anyám már nem így élnek, nem is fogja ezt gondolni senki.
A nagyapám még él. Ő is bántalmazó, ő még keményebb, és anyám mindig le van szarva, ki van hagyva, le van torkolva, soha el nem ismerve. Jajnemszabad ilyet mondani, de jó lenne, ha utánamenne, és anyámat végre békén hagyná.
KedvelésKedvelés
:(( és lefogadom még tudnád sorolni bőven. Tudom..óóó ezek annyira páratlanul gazdag formát képesek ölteni, hogy a biológiai evolúció nem képes erre a teljesítményre. Mit gondolsz mi az, ami e mögött ott lehet mint “gyökér-motiváció”, vagy minek hívjam? Ha van egyáltalán ilyen. Nem tudom, csak próbálom megérteni az alapját, az alfáját, hogy ezt az egész szutykot mi mozgatja bennük, ami ilyen színes skálát képes produkálni?? És mi viszi rá őket, hogy folytassák és akár egyre durvább módon basszanak a másikkal ki. Miért jobb ez így nekik? Mitől lesznek maguknak így többek? Frankón nem értem mit nyernek végül vele, mert én kurva szar embernek érezném magam a helyükben és az életemet is.
Én az irigységet gondolom “alfának”. Hogy ezek az emberek alapvetően irigyek, mert gőgösek. És az irigységnél rosszabb emberi tulajdonság nemigen van, abból származik minden további szar, agresszió, hazugság stb.
Csak feltételezem, amikor belebújok gondolatban a bőrükbe, hogy ha valakinek én nem akarnék jót, akkor valószínűleg azért nem, mert fájna, ha neki jobb, vagy ő kap helyettem és nem éppen én. Ez egy alapvetően gőgös, irigy működés.
Háborúban is ezek fognak az emberre elsőként fegyvert és basznak át, vesznek el mindent, amit csak lehet. Velük NEM lehet kooperálni csak azt akarják, mit akarják.. ELVÁRJÁK, hogy te a végtelenségig kooperatívnak és adakozónak mutatkozzál velük szemben, miközben ők egyáltalán nem képesek rá.
Amikor annak mutatják magukat, akkor is csak számításból, hogy a következő műveletüket elvégezhessék, mert van, hogy nem megy rögtön a lehúzás nekik.
És még bosszankodnak és szidnak is magukban/nyilvánosan, ha ellenállsz. Beszarok. Nem lehet napirendre tréni felette, családtagjaink felett meg pláne nem.
Mert ha még egy idegen. Akkor is nehéz, mert mi végre formál jogot a másik életének ilyen szintű befolyásolására, amikor köze nincs hozzád.
Sajnálom, hogy ilyen cinikus vagyok velük kapcsolatban, de megtanultam, hogy ez az igazság, mert velük szemben végül mindig naivnak bizonyult minden pozitív gondolat- és tettcsírám.
KedvelésKedvelés
Nem tanultak meg szeretni, ennyi ment, nyomor van, nehéz élet, önigazolás, magukkal gyötrődés, kifele mutatott élet, mély hittel, hogy ők jól csinálták, ugye, jól? Anyámban kételyek, jaj, ő nem segített eleget, nem volt jó nagymama, meg túlságosan a munkának élt.
Igen, nem szabad őket meghaladni.
Nem szabad értelmiségivé válni, gondolkodni. Nem szabad nem-fideszesnek lenni. Nem szabad izmossá válni és hosszútávfutni, ha a sportember pozíciója már foglalt (ahogy ezekre a tesóm reagált, az nagyon tanulságos, nekem meséli büszkélkedve a szigetkört, szeretné nem látni, mi történt, “ne legyél túl izmos”), és nem szabad jól keresni, mert nem jön ki a szereposztás.
KedvelésKedvelés
Az van bennük, hogyha ők szart kaptak gyerekként, akkor ezt a szart adják tovább a gyerekeiknek, unokáiknak is!!
És bár elöadja a kedvességet, de csak azért, hogy zsarolhasson utána vele.
Ez alapja a negyedik parancsolat, és undorito.
Az aposom, aki ugy beszélt velem, mint a kutyával, másnap, és egy hét mulva is már azt várta, mosolyogjunk. Anyosom meg is dorgált amiatt, hogy nem ment. Mert megvédtem a gyerekemet. Érted.
És én legyek Vele empatikus, ne a gyerekemmeé, akit megbántott. O, majd elfelejti. Én nem merek belegondolni, mit kapott a férjem gyerekkorában tölük. De megnyomoritották, az biztos. .és ez még nem is olyan tipikus bántalmazó család, mer “normálisak”, jo, apos iszik, dehát csak ritkán, meg amiota összevesztünk, azota egykortyotse. 😀 és anyos böszen mondogatja is ezt a férjemnek.
Ezeknek az alapja az a gyermekkorban elfojtott harag, amit anno nem mutathattak ki a szüleiknek, ha csalodtak bennük. Hanem kussolni kellett., és jol viselkedni. Fu, láttam ezt nagyon durván a nagyanyámon, uristen! :O döbbenet volt.
És amint tudják, kiélik magukat egy olyan emberen, vagy állaton, akik felett hatalmuk van! Kistestvér, párkapcs, kutya cica, mindegy, csak bénthassák ugy, ahogy öket a szüleik. Mint a gyilkosok, Hitler stb. De van, akinek az agresszioja önmaga ellen irányul. Evészavar, függőségek, öngyilkosság stb.
Vagy nagy írók, költők lesznek, de korán meghalnak. Dosztojevszkij, Rimbaud, Joyce, Poe stb.
Olvassatok Alice Millert. Én rákattantam teljesen. 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
“mi az, ami e mögött ott lehet mint “gyökér-motiváció”, vagy minek hívjam?”
Hadd meséljek el valamit. Nagyanyámmal a halála előtt másfél nappal beszéltem telefonon utoljára, kórházban volt, állt le a szíve, vizesedett a tüdeje szép lassan, kb lehetett tudni, hogy mi lesz. Aznap voltak nála anyámék is. És elkezdte nekem a telefonba magyarázni, hogy anyámék semmit nem tudnak neki segíteni, ő magára van hagyva a bajával, őneki senki nem segít. Kicsit kamilláztam, mert előtte beszéltem anyámmal, aki elmondta, hogy mennyi mindent vittek neki, ott voltak órákig, átöltöztették, megetették, hoztak, amit kért, beszéltek orvossal, nővérekkel. Aztán kiderült ám, hogy őneki a “magamra vagyok hagyva” azt jelenti, hogy NINCS PROTEKCIÓJA valami orvoshoz. “Hát anyád nem segít nekem, hiába orvos”, ez azt takarta, hogy anyám, aki egy teljesen másik városban, sőt, teljesen másik megyében orvos, méghozzá egy teljesen másik szakágban, még erre sem képes a saját anyjáért. Hogy beprotekciózza valakihez. Mert, érted, csak akkor fogja bárki is meggyógyítani, ha protekciós, egyébként kifejezetten direkt meg is halasztják, és az én anyám ezt HAGYJA.
Naná, hogy nem meséltem el neki.
Na, szóval hogy ennyire ott maradt agyilag a Kádár-rendszerben. Ahol ő nyugodtan lehetett közönyös, bántalmazó, magára hagyó, szar anya, mer’a MUNKA, az ám a valami. Aztán azt látta, hogy az én anyám ölel minket, sokat van velünk, szeret velünk lenni, és hogy olyan kapcsolat alakul ki vele, amilyet ő soha nem volt képes a gyerekeivel kialakítani. No, hát akkor természetesen ki kell találni, hogy amúgy ám ő is így nevelte a gyerekeit. De az ő kapcsolata a lányaival, az ettől még nem jött helyre. Hát ki lehet találni, hogy akkor az ő kis univerzumában logikusan ki a hibás ezért… Ő NYILVÁN nem. Pedig ő MINDENT megtett.
KedvelésKedvelés
Nagyon durva.
Ők is áldozatok, akkoriban mindenki a hajnali kelést meg a bölcsit meg a “bőg, majd abbahagyja” nevelést és a munka dicséretét tolta.
KedvelésKedvelés
Hanem ezzel az új, ölelgető, mindent megteszek érte, vele maradok 8 éves koráig neveléssel se mentünk sokra, sőt, a kötődéssel sem. Ennyi hisztis, önállótlan, helyét nem találó, viselkedészavaros, komolyan boldogtalan, elhízott, pótcselekvő gyerek még sosem volt.
Tudom, ez is öregedés, bezzeg régen, de a kulcsos gyerekek dolgozó szülei helyett nem jöttek a jól szerető szülők. Tévé van, különóra, kütyü, rafinált lelki bántalmazás és ugyanaz a frusztrált boldogtalanság. És olyan mélyszegénység és tudati nyomor, ami a 70-es években nem volt.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon fontos, és mélyen egyet is értek. Én is ilyesmi miatt sérültem. De az én anyám revideált. Ő képes volt 1. a saját életén változtatni, 2. kimondani bizonyos dolgokért, hogy bocsáss meg. És mára mély, felnőtt kapcsolatunk van, kb kéthetente beszélünk (ha nem érünk rá, nem), és várom a találkozást vele. A programegyeztetés úgy kezdődik, hogy kinek mikor mit volna kedve csinálni együtt.
Ehhez képest: még egy történet. Anyám nővérének az ötvenedik szülinapját anyám igen komolyan megszervezte, kiutaztak (Németországban él), meglepetésparti, minden. Anyám ötvenedik szülinapja egy hétfői napon volt, előző szombaton egy másik családtag által szervezett összejövetelen voltak, búcsúzáskor anyámnak odabökte az apja: aztán neked is boldog születésnapot hétfőre. És ennyi. Anyám lenyelte, mindegy, mi elutaztunk együtt a Balatonra ünnepelni, hát akkor a szüleitől ennyi. Aztán kb két hét múlva vittek valamit, húst vagy ilyesmit nagyapáméknak, de nem aludtak ott, volt program, meg amúgy is. Nagyapám beszólt, hogy azért gyakrabban is jöhetnétek. Ekkor anyámban eltört valami, és kőkeményen kiosztotta őket, hogy mégis mit képzelnek, a saját lányuk ötvenedik születésnapi köszöntése annyi, hogy “aztán boldog szülinapot hétfőre”, de baszogatni, hogy mindenki mindig álljon haptákba, csak mert ők unatkoznak nyugdíjasként, azt lehet? Hát elég volt. Kocsiba ültek, eljöttek. Két hét múlvas mentek megint, ottalvósra, több vendég is volt. Akkor a nagyszüleim egy nagy csokor virággal várták, hogy boldog születésnapot. Anyám várta, hogy “és bocs”. Na, hát AZT nem mondták. Csak a sok meghívott rokon előtt a malomkeréknyi csokor átadása, jaj, milyen megható. Szereplés, megint. De semmi igazi megbánás, csak el lehessen ezt valahogy kenni, és ne kelljen megbeszélni. Szerintem ennél azért a Kádár-kor is termelt ki igazabb, szeretőbb embereket.
KedvelésKedvelés
Ezeket a viszonyokat általában csak külső szemlélőként látom, veszem észre. Mondjuk első gyerek vagyok, a vad, a pionír, aki mélységesen belesz@rt. Pl. mindig mondták milyen rendetlen vagyok, bezzeg a tesóim, nah akkor ki fog rendet rakni a saját szobámban? Persze, hogy én tuti nem. Éltem is a kupit. Mostanra viszont visszaütött ez az egész, zavar a kupleráj, de nem tudom hogyan tartsak rendet és bármilyen rend van – főleg, mikor az első kicsi volt, volt rend – sosem volt elég jó, mert ott szólt a fejemben, hogy ennek nem itt a helye, itt van por, ott még az is. Berne Sorskönyvét olvastam és akkor esett le, hogy meg kellene engednem magamnak h rendes legyek és annak is lássam magam ha ez az igényem. Mert a bebetonozott szerepek mindig rám nyomják a bélyeget és gúzsba kötnek. Ugyanez a jegyekkel, sosem voltam kitűnő, a testvéreim szinte mindig. Volt sok minden, amiből a minimumra játszottam cserébe viszont 200%-ot toltam abba, ami érdekelt – iskola újság szerkesztés évekig, regénykezdemények stb. – a testvéreim sosem engedtek meg maguknak ilyesmit, mert ők meg a mindig rendes, mindig kitűnő minősítést kapták és természetes volt a színvonal, amit hoztak. Pedig majdnem belepusztultak, átvitten és szó szerint is. Közben pedig nálunk nem kihasználtság volt, vagy rossz indulat, esetleg gonoszság, hanem annyi, hogy egyetlen ember vitt a hátán sok másikat, beteg házastárs, beteg szülő, gyerekek, munka, gazdaság és ennyi minden mellett egyszerűen nem jutott ideje és energiája az érzelmi oldalra figyelni, amibe neki rengeteget kellett volna fektetnie, mert annak a töredékét nem kapta meg, amit ő adott. És tudom, hogy a fenti poszt a testvéreimről (is) szól. Mert legidősebbként pozícionáltam magam és kaptam is érte, ők pedig meg akartak felelni és velem szemben helyezkedtek el, nem merték meglépni, amit én. Azt hitték, hogy a szidalmak, vagy a matek egyes miatti pofon olyan szörnyű, ahhoz képest nem, amibe ők kerültek az évek során.
KedvelésKedvelik 1 személy
Mibe kerültek?
Szerintem minden intelligens, nem megfelelési kényszeres, nem stréberalkatú ember kisakkozza, mi a megúszós, és ügyesen csinálja, hogy minimum, ne látsszon, ne legyen baj, az értelmesbe meg 200%, igen.
Máshogy nem jön ki a matek.
Ha túlélhető így az élet, pláne ha könnyebb és élvezetesebb, eredményesebb, akkor így kell csinálni.
A stréberek se tudják a trigonometriát, megjegyzem, hiába lett akkor belőle ötösük.
KedvelésKedvelés
Velem szemben lettek stréberek, sztem több törődést, dicséretet reméltek ettől, azután beleszorultak. És a szülői mulasztás meg ott volt, hogy tinédzserkorban tetőztek a problémák – majdnem halálos evészavar, súlyos remegéssel, ájulással járó stresszbetegség. Nálunk jellemzően a testi tünetek akkor kezdtek számítani ha igazán súlyosak voltak, vagy volt rájuk megszokott stratégia. Pl. akkor ha kicsit fájdítottam a fülemet, rögtön orvoshoz vittek, de amikor baleset ért és utólag kiderült, h megsérült a gerincem, akkor nem, csak évekkel később egy röntgen-felvételről tudtam meg.
KedvelésKedvelés
“Hanem ezzel az új, ölelgető, mindent megteszek érte, vele maradok 8 éves koráig neveléssel se mentünk sokra, sőt, a kötődéssel sem. Ennyi hisztis, önállótlan, helyét nem találó, viselkedészavaros, komolyan boldogtalan, elhízott, pótcselekvő gyerek még sosem volt.
Tudom, ez is öregedés, bezzeg régen, de a kulcsos gyerekek dolgozó szülei helyett nem jöttek a jól szerető szülők. Tévé van, különóra, kütyü, rafinált lelki bántalmazás és ugyanaz a frusztrált boldogtalanság. ” oooo, mennyire jól leirtad.
Tanárként pontosan ezt látom és gondolkozom, hogy miért. Valószinüleg azért, mert a “szeretö” szülö nem terem bokorban, ha öt nem tanitották meg, akkor ö se fog tudni boldog, azaz kiegyensúlyozott, stabil gyereket nevelni. A hurcolászás, különórák, tehetséggondozás meg az egyéb trendek sokaknál csak divatjelenség, egyfajta státusszimbólum marad, üresek, mechanikusak. Ez lehet az egyik oka, hogy ma több a “boldogtalan”, mentális- vagy viselkedészavaros gyerek, másreszt meg persze azért is, mert sokkal jobban figyelünk az ilyesmikre és hamarabb kiderül, ha valaki problémás. Úgy tünik, szinte senki sem “problémátlan”, ha ennyire a fókuszban van mint a mai gyerekek.
KedvelésKedvelés
Hozzáteszem: az “odafigyelek a lelkére, sokat beszélgetünk, megvédem” műsor is tud zavaros lenni. Ahogy az agyféltekés rajzolásos meg tanulámódszertanos drága hurcibálás is, mikor mo ndjuk az iskola vagy a tanítónő személye a durva stresszforrás. Az én anyaságom azt a felismerést hozta, hogy serkentő környezetet és nyugalmat, ártalomcsökkentést kell biztosítani, néhány egyszerű, jó alternatívát (kajában, sportban, nemszemetelésben, könyvben) és példamutatást, amúgy csak szeretettel, nyugisan és passzívan jelen lenni (többet amúgy sem bírok).
KedvelésKedvelés
Szerintem az a gond, ami helyett vannak a különórák. A gyerekekkel nem törődnek igazán, nincs valódi mély kapcsolat gyerek és szülő között, elmarad a szabad játék – már oviban, ismerek olyan ovist, akit hetente 4-5 alkalommal visznek még valamilyen foglalkozásra ovi után. Kevesebb pénz és energia lenne csak úgy együtt lenni a gyerekkel és sokkal inkább hasznosulna. Totál ki vagyok egy tanítási nap végére, mert túl sok az ember, az inger. Egy 3-4 éves gyerek, aki egész nap másik 20-al van 30 nm-en teljesen túlterhelődik. Utána bevinni még heti 1-2 alkalomnál többször valamilyen csoportfoglalkozásra, ami irányított szerintem egyenesen gyermekbántalmazás. Azután a szülő túltolja, nem bírja energiával, úgyis elég nagy már stb… és magára hagyja. Jön a tinédzserkor, amikor pedig az addig szófogadó, zsinóron rángatható gyerek hirtelen elromlik, a szülőnek meg keserű a tükör, amit tartanak neki és szépen a gyerek nyakába varrja: mennyi mindent megtettem érted, három műszakban nyomom, hogy 50 ezerrel többet hozzak haza, és szerinted rossz anya/apa vagyok? De a külföldi nyaralásra eljössz és mosolyogsz hülye kölyök, mert ki akarom rakni a face-re, hogy mindenki tudja, milyen boldog és tisztességes középosztálybeli család vagyunk. A másik véglet a teljesen túlterhelt egyedülálló szülő, aki 1,5-2 állásban dolgozik, hogy hozzák a minimumot, se energia, se türelem, se egyéb erőforrás a gyerekre nem marad. Pedig igazából ebben a helyzetben a szülő tud változni/változtatni, nem a neki kiszolgáltatott gyerek. Nagyon sok ilyen érzelmileg elhanyagolt gyerekkel találkozom, mondjuk én olyan suliban tanítok, ahol inkább az alsó középosztály, ill az annál alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozók járnak.
KedvelésKedvelés
“Kevesebb pénz és energia lenne csak úgy együtt lenni a gyerekkel ” igen, de az lelki jelenlétet kíván. Igazi lelassulást, át kell tudni engedni a kezdeményezést a gyereknek, ráérősnek, nyitottnak lenni, nem elvárni. Ez a legnehezebb. Iszonyúan ki tudunk égni, könnyebb a keret, mint jól, nyugisan jelen lenni. És nagyon sokan nevelik a külvilágnak a gyereket.
És nem lehet elmesélni és a facebookon mutogatni a minőségi, személyes, nyugis időt.
Autó, sok pénz, különtanár, jutalom, időpontok, rohanás, fellépés, oklevél, fotó. Sokkal egyszerűbb, nem kell benne lenni személyesen, nem kell kitalálni semmit.
KedvelésKedvelés
Fentebb irtátok többen, hogy a szemétkedések, baszogatások gyökere az irigység lehet. Van benne valami. Emlékszem, Simone de Beauvoir A második nem cimü könyvében, ami az elsö feminista olvasmányom volt, nagyon sokat és nyiltan ir erröl, hogy az anyák simán irigyek és féltékenyek a leányaikra, akik még estek csapdába, szabadok és erösek vagy annak tünnek. ès mindent megtesznek azért, hogy ök, a lányok is ugyanúgy megszivják majd mind ahogy az velük történt. Ez egyébként másmilyen idösebb nö- fiatalabb nö konstellációban megtörténik, rokoni kapcsolat nélkül is.
KedvelésKedvelés
Egyet értek. A Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke – szinte az összes ismert, női főszereplős mese erről szól. Ott kritizálni a másikat, ahol a legerősebb, ugye Hamupipőke sosem végezte el jól a házi munkát, pedig igazából csak ő csinálta, Csipkerózsikát még tudatlan csecsemőként átkozzák meg az apja mulasztása miatt, és aki megátkozza az is egy idősebb nő, valamelyik változatban mondja is a boszorkány: azért nem hívtál meg a keresztelőre, mert én csúnya fekete vagyok ő meg szép fehér? Hófehérkét meg a szépsége miatt akarja megölni a gonosz boszorkány, és csak akkor szűnik meg a terror, amikor ő is férjhez megy és ugyanazt az életpályát futja be, mint az anyja. Ami mondjuk engem nagyon érdekelne, azok a mesék, amiket a zárt női közösségekben hagyományoztak és meséltek. (Nagyrészt nem tudták őket gyűjteni, mert a néprajzkutatók jellemzően férfiak és ők nem mehettek ezekbe a közösségekbe). Ugyanez van mostanában is, csak másképpen. “Ne fessed ki magad, olyan kurvás vagy” mondja ezt az összerottyant 50-es anyuka a 16 éves lányának, csak mert rajta ugyanaz a smink már sehogyan sem mutat. Vagy amikor szülői után nekem mondja az anyuka, hogy kellene egy nagy pofon az élettől ennek a lánynak, mert sose fogja észrevenni magát. (Amikor kiderül, hogy csesztek vele foglalkozni és a 17 évessel már nem tudnak bánni semmilyen szinten.)
KedvelésKedvelés
“te is beléptél a menopauzba már ugye?” Mindezt egy 10 fős társaság előtt. (amúgy nem, nem léptem be a “menopauzba”, pedig anyám már évek óta epedve várja, mert ő az én koromban már javában… És ugye nekem se legyen jobb.)
– És te mikor kelsz vasárnap?
– Mikor jólesik.
– Hát akkor ha pedig egy órával előbb felkelnél el tudnál jönni befesteni a hajamat.
Mindig be akarja osztani az időmet, az energiámat, a pénzemet(! 17 éves korom óta eltartom magam, előtte is volt keresetem), megmondja mi drága nekem, mi nem… Kész szánalom vagyok, nem merek anyámhoz új cuccban menni, mert rögtön leleltároz, és tudnia akarja mennyibe került, és természetesen túl drága volt. És én, kis nyomorék barom, befizettem a fodrászhoz, mert dauerolni már végképp nem vagyok hajlandó. És ezért minden lettem, csak úrinő nem, mert leráztam az anyámat. Állítom, anyám ezt a fodrászkodást is azért erőlteti velem annyira, mert így akar tőlem valami figyelmet kicsikarni. Végülis ilyen értelemben tényleg leráztam. De torkig vagyok vele, hogy a véremet szívja. Pedig egyébként a legnagyobb nyugalommal ki merem jelenteni, hogy 15 éves koromra is többet tettem az anyámért, mint ő értem egész életemben. Elnézést, de a megszül(et)ésemért meg nem tudok hálálkodni. Nem is értem, öcsém is miért nem csügg rajta hálálkodva… Ja de tudom. Mert vele sem törődött, pedig A fiú, a Név tovább vivője. Apámmal nagyon örültek a csodás fiúgyermekáldásnak, aztán szépen rám hagyták, nekik mindig más dolguk volt mint a kölykeikkel foglalkozni. Szóval anyák napján ég a pofám, hogy részt veszek a szar színjátékban.
KedvelésKedvelés
Öcsém egyébként rendszeresen anyám fejéhez vágja a dolgokat. Nem tudok rá neheztelni érte. Anyám is kiszínezi a nyomorúságos gyerekkorunkat, magát szerető anyaként feltüntetve, és mesél, és mesél, és ragyog közben az arca. És el is hiszi amiket hazudozik. A mulasztásait meg megpróbálja mások hibájaként előadni. De nekünk??? Még ha idegeneknek mesélné a hátunk mögött.. De hát nem is gondol rá, hogy a mi gyerekkorunkról nekünk elég groteszk cukiságokat mesélni. Nekem meg forr az agyam, de inkább nem mondok semmit. Ha eddig nem mondtam, most már minek. Egyre ritkábban megyek hozzá. Mostanság vagyok úgy, hogy nem érdekel, hogy megszólnak érte. Inkább viselem el a megszólást, mint anyám hazudozásait, gonosz, irigy kötözködéseit. Nem is tudom melyiket utálom jobban. Mikor magát fényezi és sajnáltatja, vagy amikor minket szapul hol direktben, hol alattomosan.
KedvelésKedvelés
Fú, rettenetes.
Az a baj, hogy az én anyám a felszínen és a szavak elsődleges szntjén olyannyira kedves, rendes, nem önző, nem elváró. Jelentős bölcsesség én önismeret kell ahhoz, hogy észrevegye az ember, hogy nem ő a rossz, és hogy mit üzennek a tettek, a mulasztások és a szavak második és további rétegei. Iszonyú manipulatív.
KedvelésKedvelés
“Anyám is kiszínezi a nyomorúságos gyerekkorunkat, magát szerető anyaként feltüntetve, és mesél, és mesél, és ragyog közben az arca. És el is hiszi amiket hazudozik. ” Úristen, a nagyanyám ugyanezt csinálta. És ragyogott közben az arca, igen. És anyám ugyanezt mondja/mondta, hogy most már minek velük összeveszni.
KedvelésKedvelés
Ritának: régebben volt pár gyenge próbálkozás, hogy hagyja abba a hazudozást, ami veszekedésbe torkollott, mire ő megvert kutya ábrázattal sírásra görbülő szájjal hüppögte, hogy inkább el sem jön (vagy ne is menjünk), mert mindig összeveszünk vele. Pedig nagyon csak a felszínt karcolgattuk, öcsém még most sem megy mélyre, én meg ugye már semennyire. Ha elmondanék minden csúfságot, amiket elkövettek ellenem az apámmal… Hát szerintem a mentő vinné el, hogy én miket hazudozok. Mert a rosszat meg nem történtté tenni ő is csak fejben tudja. Tudja mit tettek ellenem, de mostanra már, amikor többet foglalkoznak a súlyos szülői hibákkal (bántalmazásokkal) neki is beleverődik az orra, ha akarja, ha nem. Ezért egyszerűen letagad, meg nem történtté minősít dolgokat, és ami nagyon undorító, hogy nem éri be a bántalmazások tagadásával, még a szart is kiszínezi. Engem nem érdekel amúgy, hogy már öreg, ez nem mentség. Meg hát a dolgokat pont hogy fiatalon, erejük teljében, tiszta tudattal (na jó, nem is olyan ritkán piásan) követték a gyerekeikkel szemben.
KedvelésKedvelés
És akkor még volt hatalmuk, mozgásterük, most meg nincs. Ha nem akarod, nem mész, nincs amígazénkenyeremeteszed.
KedvelésKedvelés
Így van. És valamelyest az enyhítí a dacomat, hogy a döglött oroszlánba nem rúgunk. Hogy már nincs úgy hatalma felettem, ahogy akkor volt. Van az a mondás, hogy szar a harag hatalom nélkül. Ezt én éreztem anno, most viszont kb. így lehet ő. Nem tud velem mit csinálni a pocskondiázáson, érzelmi zsarolás kísérleteken túl. Néha szinte megsajnálom, de nem igazán, és nem is tart sokáig, mert azért nem tud kifordulni magából.
Végül arra jutottam, hogy legyen az én nagyvonalúságom, hogy nem emlegetek fel neki semmit, csak hagyom főni a saját levében. Mert gondolom, sajnáltatja magát mindenkivel, hogy nem sűrűn látogatom, én vagyok a hálátlan dög.
KedvelésKedvelés
Milyen érdekes, az én anyámban is kifejlődött az a képesség, hogy töröljön az emlékezete minden számára kínos dolgot. Ha végképp nem tud mit mondani, pár másodperc hallgatás után közli, hogy ő nem emlékszik, majd gyorsan apámhoz fordul, hogy és te? Mire apám a rá osztott szerepnek megfelelően siet megerősíteni anyámat, hogy ő sem emlékszik semmi ilyenre. Ez különösen olyankor vicces, amikor mondjuk egy anyám és köztem lefolytatott telefonbeszélgetésből olvasok valamit a mutter szemére, ahol apám nyilván nem volt jelen. De azért bőszen bólogat, hogy én emlékszem rosszul. Röhej.
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnálom.
Nagyanyám, amikor valami védhetetlen volt, például konkrét bizonyíték volt valamire, amit letagadott a múltból, akkor azt mondta anyámnak, “ugyan, nem érezted te ennyire szarul magad gyerekkorodban”. Hát erre mit lehet mondani…?
KedvelésKedvelés
Én felnőttként találkoztam ezzel nagyon közelről először (anyós/após), és ezért nem tudom azt mondani, hogy a korszellem tehet róla, hatalmas különbség van az ő és a szüleim hozzállása között, pedig ugyanúgy Kádár-korszak, ugyanaz az ország. És én bölcsis voltam, anyósom meg otthon maradt GYES-en, mégis, az én anyukám adta meg az értő, elfogadó, feltétel nélküli szeretet. Az a fajta elfojtás, sosem a lényegről beszélés (vagy ha mégis, akkor sírás, önsajnáltatás), nagyon sok elvárással megpakolt nyomasztó “szeretet”, fejbevágott, amikor bekerültem a családjukba és nagyon sokáig nem is tudtam elfogadni, hogy ez így is mehet.
KedvelésKedvelés
Köszönöm.
“Nem mondódott ki” – de jó, ahogy írod… Egyszer írtam anyámnak egy levelet… Volt annak már legalább öt éve, nem emlékszem pontosan… Egy büdös szót nem mondott azóta sem róla, pedig nagyon fontos témákat említettem…
Ha nem beszél róla, akkor nyilván nem is létezik… Mint az ötéves (annyi sem), aki becsukja a szemét, majd azt mondja: “most láthatatlan vagyok”.
Én azt hiszem, most jöttem rá, hogy eddig sokkal többet hittem róla, mint amilyen. Persze, mentegettem is sokáig, amikor felnőttként megértettem, milyen nehéz lehetett neki felnevelni kettőnket…
Az első néhány év viszont nekem is nagyon szeretetteljes volt, gondolom, vannak képek, meg tudok kötődni, sejtem, ez annak is köszönhető…
Sokáig mentegettem, hogy: ő így tudta ezt csinálni, a feladatokra koncentrálva, meg hát az ő gyerekkora is milyen volt már…
De miért kellett nekem szívnom emiatt?
Mindegy, neki eszébe sem jutott. Szerintem a mai napig úgy van vele, hogy de hát én viselkedtem úgy tizenöt évesen…
KedvelésKedvelés
Elolvastam a kommenteket. Nagyon meglepő, hogy ezek az első ránézésre extrém sztorik mennyire közhelyesek (= gyakoriak, azonos sémákat követőek). Engem nagyon mélyen érintenek ezek a történetek, mert a rokoni “kedvességre” majdnem ráment az egész életünk. Én akkor az egész kompániát kibaszarintottam a picsába, pedig volt egy olyan feelingje a dolognak, h csecsemő ikrekkel egyedül maradok. Ennek már több éve. NO CONTACT, hiába a sírás-rívás, néha bírósággal, néha örökséggel való fenyegetőzés. Nem fogják fel, hogy életellenes bűnökre nincs mentség. És megbocsátanék én, tényleg, mert látom, hogy félnek már az öregségtől és a magánytól, de az elkövetett bűneiket soha nem fogják nevükön nevezni, így a valós bocsánatkérés el fog maradni. (Eddigi kedvencem: “bocsánat, HA megbántottalak vmivel”). Ja igen, a legfontosabb: ennek már több éve, és életem legjobb döntése volt ez a lépés. Egészen elképesztő életminőségjavulást hozott a parazitamentes élet.
KedvelésKedvelés
Döbbenet volt valamelyik nap hallgatni egy családi beszélgetést, amelyik idős szülők, negyvenes fiúgyermek, annak felesége és gyereke között zajlott egy nyaralóban. A szülők a “ugyan, ha tudnád, hogy neki előbb volt takarítónője, mint nekem” – mentalitásban csevegtek épp, a fiúgyerek pedig egyszer csak poénból benyögte, hogy “Persze, hogy érdekel, én vagyok az örökösöd!”
Ezen futottak pár poénos kört, de utólag megtudtam, hogy évek óta csak nyáron beszélnek 5 mondatot a szülők és a pasas, mert neki Németországba kellett menekülni a szülői nyomasztás elől, most is ott dolgozik, és minden poénja arról szól, halnának már meg. Ezt a szülők tudomásul vették, és évente egyszer elröhögcsélnek rajta, közben fel se fogják, hogy minden viccnek csak a fele komolytalan…
KedvelésKedvelés
“…a fiú levélben kérte Pécsi Ildikót, hogy maradhasson, ám ő elutasította, mondván, évek óta nem foglalkozott a nagymamájával.”
http://www.life.hu/sztarok/20180702-pecsi-ildiko-nemcsak-volt-menyet-hanem-unokajat-is-elkuldi-lakasabol.html
KedvelésKedvelés
Hmm.. a kedves nagymama cinkosa a kedves apukának, aki nem hajlandó gyerektartást fizetni. Ezek szerint apuka nem csak anyukától vált el, hanem a gyerektől is. De a gyerektől várnának olyan fokú intelligenciát amire maguk nem képesek. A gyerek most lehet 18 körül. Már hosszú-hosszú évek óta megy az anyjának a hülyére vevése, de a csúnya gyerek nem látogatja a bizonyára tündéri nagymamát. De a legfelháborítóbb az apa viselkedése.
KedvelésKedvelik 1 személy
Mondjuk mit vártál, ez a fickó konkrétan az anyja fiatalkori mást vette feleségül. Ez azért bír némi mögöttes jelentéssel.
KedvelésKedvelés
Ahogy Kave mondja. A parazitamentes élet sokkal jobb. Az életminőség javulás utólag is elképesztő – de akkor amikor még a változás előtt voltam hihetetlen lett volna.
Élnek külföldön barátaim akik tudom hogy addig nem jönnek haza amíg az egyik vagy mindkét szülő él. Mert túl aktív, túl jól van, már nyugdíjban és napi szinten kopogna a felnőtt gyerek lakása ajtaján a város másik végében is. És folytatná a “tanácsadást” ott ahol 10 éve mikor az illető kiköltözött abbagyta (sose hagyta abba, most is van véleménye, jobban ismeri a fogadó országot mint a késő 30as “gyerek”, aki ott él).
En sokat bánkódtam hogy az én szüleim betegek, nem utaznak, nem látogatnak. Még mindig sajnálom őket ezért, de ma már látom hogy ez jobb nekem így. Az az egyórányi út a lakásaink között mindig is csak egyirányú lesz.
KedvelésKedvelés
Egyébként pont a dolgok örökös elhazudása a nagyon fárasztó hosszútávon (ha épp nincs valami akut bántalmazás). Az, hogy a hatalomgyakorlás, a kontroll segítségnek, a pocskondiázás aggodalomnak van álcázva. És amikor szóvá teszel valamit, akkor jönnek válaszul az “én csak segíteni akarok/aggódok/stb.” típusú elkenések. Ez az, amit a gyerekeimmel kapcsolatban megfogadtam, lehetek velük akármilyen hülye (néha vagyok is), de nem kenem el a dolgokat. Ami van, az van, ami nincs az nincs. Ez a vezérelv.
KedvelésKedvelik 1 személy
Még csak annyi, hogy itt kapcsolódik össze szerintem a két téma, csak ilyen alapokon lehet a gyerekekkel a fent* említett módon együttlenni.
*Kevesebb pénz és energia lenne csak úgy együtt lenni a gyerekkel ” igen, de az lelki jelenlétet kíván. Igazi lelassulást, át kell tudni engedni a kezdeményezést a gyereknek, ráérősnek, nyitottnak lenni, nem elvárni. Ez a legnehezebb. Iszonyúan ki tudunk égni, könnyebb a keret, mint jól, nyugisan jelen lenni. És nagyon sokan nevelik a külvilágnak a gyereket.
KedvelésKedvelés
Na igen. Hetek óta nincs kedvem velük beszélni.
KedvelésKedvelés