az érett nyárban

Azért csak ért valamit a sok, de nem elég sok júliusi futásom. Nem bánom, hogy ilyen szigorú volt az eredeti tervem. Ha az ember megcélozza a Holdat, esetleg eltalálja a lámpaoszlopot, ugye. Lubics Szilvi is elment kétharmadrészt-gyalogolni a sivatagba. Itt a porban is, miheztartás végett jó tudni, mennyi nem ment. Lesz nekem még 200-as hónapom (és íves-szép bokám is, ma is voltam kezelésen). Súlyosan diétázom is (fat fast, csak zsír és némi fehérje), már ÓRÁK ÓTA.

Most már tudom: rajtam múlik, mi lesz. Az életem minősége, tartalmassága, minden az én döntésem, én informálódom és én is dolgozom meg érte. Ez a létállapotom. Én cselekszem, nem más, és azt is én választom meg, kit engedek közel, ki hathat rám, kire hallgatok. Senkivel nem kell jóban lennem, senkinek a szava nem számít, ha nem szeret engem, pedig igencsak kiáltoznak a fekete lovagok utánam. Sikerült ide eljutni, lassan, sok történés, több év és temérdek belső meló után. Nem foghatom balsorsra, véletlenre, igazságtalanságra, hogy nem csinálom. És nem is fogom, viszont csinálom. Az idő végessége miatt is. Mit kezdek az életemmel? Mire nevelem a gyerekeimet? Ez a két kérdés. Megmondom őszintén, ezeken kívül nem sok minden érdekel. Jó lenne még nem megvakulni, és a járás fájdalmatlanságát holtig megőrizni, de ennyi.

Amin nem változtathatok, azt elfogadom, nincs bennem a nyugtalanság, hogy másnak kéne lennem, vagy milyen lenne egy másik élet. Vágyként nem szerepelnek tárgyak, dolgok. Nem kívánom mások akaraterejét sem, amivel elérik azt, ami nekik kell. Az nekik kell.

Igazából amit irigységnek mondunk, az nem azt jelenti, hogy konkrét, átruházható javakra vágyik az irigy. Hanem hogy szembesül azzal, másképp is lehet, és az kúlság. Neki eszébe se jutott (ezek az ötlet-elszedők), vagy neki nem lenne annyi kitartása, akaratereje, és ezt pontosan tudja is.

Vagy csak fura, más a másik, és akkor magyarázza, hogy gonosz is.

Olyan jó nem engedélyt kérni az életemhez.

A futás nagyon jól összehozott a gyerekekkel. És ezt se akartam, ez is csak történik, hat. Nem vagyok soccer mom, lusta vagyok hozzá, nem prédikálok, ígérek, erőltetek, nem is akarok semmit, csak éljük túl az életünket, és ne kelljen megfeszülni. De a sport annyira erős hatás: működésbe hoz napirendeket, lustaságokat, érzelmi kapcsolódásokat. Van a gyerekekkel a kellemes, tét nélküli ugrabugra street pályán, mászás, ugrás, lógás, kézen állás, meg tollasozunk, az is jó, de a futásban komoly céltudatosságuk lett. Dávid sprintel a tó körül, számolja a köröket (2:24 alatt fut kánikulában kanyargós és pici szintes 530 métert). Juli viszont, átvéve Eszter nevezését, akinek mégsem bírta a térde, velem jött szombat éjjel a Night Runra.

Régóta ambicionálja a hosszabb távokat, szavakban ő már a félmaratonnál tart, számolgat, mikor lehet, és ősztől egyesületben akar atletizálni. Ez most 14 kilométer volt. Az előző verseny a tromsøi 4,2, még előtte váltót futottak május végén (2 km), és a Vivicittán volt egy 7 kilométerünk, szintén hőségben.

Szépen felvettük napközben a rajtcsomagokat Eszterrel, este együtt visszamentünk négyen, izgulva, egyforma cipőben. Julival beálltunk a rajtba. Békaember és Eszter balra Gellért-kifolyóba csobogni el, erős ránk gondolásokkal, visszajövéssel.

Intelmeim:

Végigjössz, mert sportoló vagy. Ha nehéz, kinézel egy közeli tárgyat, elfutsz addig. Aztán egy következőt. Ott leszek. Előfordulhat, hogy bele kell gyalogolni, lehet, hogy külön megyünk, de csak menj. Két kör, 14 kilométer. Ne csapkodd a tagjaid, ne beszélj sokat, ne egyél semmit, vizet pár kortyot igyál. Elszántan és egyenletesen fuss, mint a gép.

És mentünk. Nem futott el, maradt velem. Fel a Clark Ádámig, aztán át az alagúton, Attila út hosszan, fordító, ivás, megint alagút, Hunyadin fel a Dísz térig, egyenletes tempóban. Nekem a hegymenet nagyon könnyű, csodálkozom is, hasítok (júliusi futások!), ő meg kicsi is, könnyű is, és még nem tudja, mi jön. Vagyis mondtam neki, de nincs annyi versenytapasztalata, hogy lesz még egy kör, és tíz fölött már nehezedik. Le a Palota úton kanyarogva, el az Erzsébet-hídig, ott vissza, Szarvas tér, Döbrenteiig a villamossíneken. Én itt pisiltem egyet, ide rakták a vécésort, mondtam, pihenjen, de Julis elfutott. Pár percig vártam, a járdaszegélyen üldögélők mondták, továbbment. Mentem én is, majd utolérem, kicsit hitetlenkedve, a lányom egyedül a tömegben, a nagy éjszakában…? Na de ügyes. És aztán a második kör Attila úti részén megláttam magamat, a kislány arcomat szembefutni. Az eléggé megérintett. Nem akarom túlbonyolítani ezt az együtt sportolós élményt, bonyolítják eleget a barátaink, hogy milyen szépek, ügyesek, de jó nekik. De ez most egy tudatosság alatti, elemi pillanat volt, ez még engem is pofán vert, aki minden ilyenre fel vagyok készülve. Én sokat ujjongok Julin, de mint önálló létezőn, nem igazán érzem, értem, hogy ő az én reinkarnációm, ezt mindig csak mások mondják. De ott az a kislány futott, aki lehettem volna.

Az alagútban a dobosok! Hunyadi, egy vádlitlan férfi leereszkedőleg biztat, hogy jót tesz a popsinak, vissza is kérdezek: és a vádlinak? Leáll, ezen röhögök. Kell neked beszólni, megint onnan a hímszférákból lefele. Én nem állok le soha, mert egyenletes tempóban futok végig, csak a kislányom miatt állok le, ha ezt kéri. A Juliskát aztán már a Dísz térnél érem be, fájlalja a bokáját, és csak ezt a kis 400 métert gyalogolta. Lefele újra futunk, zihál, torzul, kérdem, jó lesz? Már csak három kilométer. Jó lesz, jössz? Bólint, mondanom se kell. És jön, egy hős, pedig a boka lefele rosszabb.

200 métert sétálunk csak, aztán ivás, tovább, mindenki megemlíti őt, biztatja, ritka az ilyen kicsi, érzem, hogy ő is abban az állapotban van már, hogy ne szóljanak hozzá. Erősen vagyok vele, csendesen, mondom, hány perc még. Eszembe jut a születése, elég nehéz volt. És végig jön, a célegyenesben a bazár előtt egy suhanjos futó mondja, ő már minket meg nem előz, és együtt beérünk. Lásd a képen.

Az én Juliskám, aki én vagyok, végigjött, kezdő felnőtt tempónak megfelelő idővel, ezüst cipőben, és futóvá vált, érzi, milyen megszenvedni és agyból akarni továbbmenni és győzni. Kap érmet, és sír, és sírok. Eszterék is ott. Itt a bejegyzés vége.

 

7 thoughts on “az érett nyárban

  1. én ezt valahogy felírom bele a fejembe, ötlet-elszedek, bocsánat, és ez lesz a bakancslista helyett magamnak a gyereknevelési cél, ha majd eljön az ideje.

    • Ez nem ötlet. De a lényeg az, hogy csak akkor megy ez a motiválás és közös futás, ha te magad komolyan csinálod, és ennek révén a gyerek akarja, spontánul követ. Lehet persze lelkesíteni, említeni, hogy ő is jöhet, és nem lehet túlsúlyos és edzetlen, mert úgy nagy szenvedés. Egy 14 éves kislány nyert 5 kilométeren nemrég egy komoly bécsi versenyen… Nálunk így alakult, elég sokat nyűglődünk a programokkal, én sokat írok és fordítok, nem legózunk meg stb., de a sport tuti minőségi idő.

      • Persze, épp ezért cél: először nekem, mert otthonról – némi közös csajos tornán kívül – nekem is csak annyi jött, le kell fogyni, kislányom, info, támogatás nem igazán. Így ellenszélben jó nehéz.

  2. Gratulálok Julisnak! Ez nem semmi!
    Én példamutatok, de nem annyira ragadós a példa, mint szeretném. Sajnos apuka antisportoló. De az is lehet, hogy az én fejemben van valami furán tökéletes kép a sportoló családról, aminek sehogysem tudnánk megfelelni.
    Persze azért sportolnak a lányok: a nagyobbik öttusázik, és a nyári hosszabb szünetben már 2szer eljött velem futni hajnalban, önszántából. Mindig dicsérem, hogy milyen jó hosszútávfutó ő. Nem kifejezetten vékony, de lazán otthagy. A kisebbik az örökmozgó típus, őt nem kell biztatni, de ő sprintelni szeret, meg labdázni.
    Most elkapott az ihlet, hogy a nagyobbikkal kéne valami hosszabbat próbálni. Velem futni tuti sikerélmény:) (lassú vagyok, ha valaki nem tudná).

  3. Gratulálok nektek!

    Élt bennem a kép, hogy egy kisfiú egész nap kint van, labdázik, biciklizik, szaladgál stb. Ehhez képest az enyém eddig életébe kétszer vette kézben a labdát és ugyanannyiszor futóbiciklizett. Viszont imádja a vízet és jó hosszúakat sétálunk és kirándulunk együtt. Néha egészen sokat kell mászni és ő jön és bírja.
    Mondom neki, hogy így LESZÜNK erősek. Mi, mindannyian, nem csak ő.

    Megnézzük együtt a kövér embereket. Rájuk csodálkozzunk. Megbeszéljük, hogy nem szeretnénk így elhízni és mellékesen tetoválást se szeretnénk soha. De persze, attól még szeretjük akkor is, ha kövér….legjobb barátnőm is az.

    Nem tudom, hogy kellenne másképp csinálni….politikailag korrektebbül….body acceptance….jaj, az az instagram poszt amit feltettél….ez lenne a helyes példamutatás, hogy el tudja fogadni később magát és másokat?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.