Támogató Július 10.
Annyira erős a bevonzás tana, a pozitív gondolatok dogmája, hogy sokan bűntudatot éreznek a döntéseik, reakcióik, sőt, a teljesen emberi, múló kis indulatocskáik, negatív érzéseik miatt is.
Tudjuk a Meglepetésből, hogy a negatív gondolat mérgező, megkeserít, rákot okoz. Nem szabad! Helyette szép, építő, tartalmas dolgokat engedj a tudatodba! Nevess a barátnőiddel. Színezzetek virágokat. Olvass szép könyveket, zárd el magad a depresszív hatásoktól. Keresd a jó kisugárzású embereket. Meditálj, relaxálj, hallgass patakcsobogást.
Én ettől hányok.
Aki ezt komolyan veszi, az nem fogja megnézni például a Guernicát, vagy a Leviathan című filmet, mert az nyomasztó, és lemarad a világ teljességéről. Ez mélyen antiintellektuális és olcsó viszonyulás. Senki nem ígérte, hogy az élet Disneyland! Te figyelsz, felfogod, mi zajlik körülötted a világban, vagy csak arra vagy kíváncsi, hogy legyen fagyi, uzsi, játszótér?
Ez az attitűd kézen fogva jár a külsőségekben megélt, műveletlen katyvasz-ezóval és díszlet-spiritualitással, amire, mint importcikkre, azoknak van szükségük, akiknek nincs kiformált, szerves, “belföldi” identitásuk. És ezt durván kihasználják a képzések, iskolák, guruk, facebookoldalak. Ismerek jópár ilyen Evernessre járó, Integrál Akadémián “tanuló”, amúgy értelmes embert. Jaj, ők nem néznek ilyen diszharmonikus dolgokat. De azt nem látom, hogy bármilyen téren jobb, igazabb, eredményesebb életük lenne, mint nekünk “hitetleneknek”.
A pozitívságmánia, a lebutított karmatan giccs, óvatoskodás és megúszás. Annak való, aki fél az emberi lélek és elme igazi tartalmaitól, olykor sötétségeitől, az élet döbbenetes helyzeteitől. Ezek a drámák és összefüggések meztelen őszinteséget kérnek, magaddal szembesítenek, és a megértésedért kiáltoznak. Ezért a tragédia a veretes műfaj, ezért szavazok olyan befogadói élményekre, amelyek porig zúznak, mert aki onnan feláll, erősebb és értőbb lesz. A giccs pedig nem csak olcsó és kevés, hanem ártalmas, romboló is. Mivel nem teszi fel a valódi, kellemetlen kérdéseket, az agresszorokat, az igazságtalanságot támogatja – azt, hogy maradj a tűrhetetlen viszonyok között.
Ugyanaz van, mint a böjttel: az nem bírja a “negatív” írókat, filmeket, érzéseket, aki nem elég erős hozzá. Egy magára valamit adó, gondolkodó ember számol a realitással, nem ringatja magát hiú ábrándba, hogy minden oké és a dolgok egyszerűek. Rettentő gyerekes és tespedt állapot, hogy én csak a harmonikus dolgokkal óhajtok találkozni. Ebből az lesz, hogy nem akarod észrevenni azt, ami körülötted, benned baj, és nem is teszel ellene.
Nem a “negatív” érzelem és gondolat rombol, hanem az élethazugság. A nem tiszta viszonyok és érzések, a letagadott tragédiák, amelyek között hiába mosolyogsz és játszod a harmonikusat. Az ön-nem-vállalás. Amikor a béke kedvéért elhallgatod a teljesen jogos haragodat, kritikádat, és mosolyogsz te is.
Nem kell megjátszanod magad. Nem kell félned. Ne félj a “negatív” érzéseidtől! Teljesen indokoltak, emberiek, és nem tartanak örökké. Barátkozz meg velük, tudatosítsd őket, hogy aztán maguktól elmenjenek. Különben kísértetté válnak és veled maradnak.
Mégis, hogyan kéne reagálnod a butaságra, az árulásra, a tolakodásra, a rosszul leplezett irigységre? Örülni neki? Nem is érzékelni? Mintha fingtak volna?
Keresd az őszinte, tartalmas embereket.
Akinek van élete, sokféle tevékenysége, emberi kapcsolata, jövés-menése, az mindenképpen találkozni fog rengeteg vegyes hatással, érzelemmel. Sokszor kell határt húznia, nemet mondania. Idegesítő és manipulatív emberekkel is szembesül. És ha jót akar magának, nem fog alakoskodni. “Ez az ember irritál, nem őszinte, nem kedvelem.” Tényleg szeretni kéne azt, aki passzióból belepofázik az életünkbe, pletykál, kavar?
Én tegnap tartottam tükröt egy ilyen embernek, aki ólálkodik és irigykedik. Biztos utál. Utáljon. Csak ne legyen körülöttem.
Pont az a baj, hogy mindig mindenki pozitív, és ezzel hagyja tenyészni és burjánzani az ilyen embereket. Ha te is mosolyogsz, ha nem ismered fel vagy nem jelzed vissza neki, mit művel, akkor ez a magatartás hízni fog, legitimmé válik. Sajnos, a manipulatív, álpozitív emberekkel élesnek kell lenni, mert nem értenek másból.
Ha kimondod, hogy te ebből nem kérsz, haragudni és projektálni fognak. Persze, hogy nem tetszik neki, ha szembesíted őket, határt húzol, mert az nem érdekük. Kielemeznek: ez düh, hogy te keserű vagy, ítélkezel, magadat mindenki fölé helyezed, és ki is fognak beszélni, vádolni, akkor is, ha ők tettek ellened igazolhatatlan dolgokat, mert nem képesek elviselni az igazságot.
De csak az ragad a dühébe, aki fél egyenesen megélni és megfogalmazni, mi a helyzet. Ez nem düh, hanem egyértelműség. És, sajnos, nem olyan, hogy “felkaptuk a vizet, de majd megbeszéljük”. Nem szoktam súrlódni bagatell dolgok miatt, nagyon vigyázok a működő kapcsolataimra, gyengéd, figyelmes és türelmes vagyok. De amikor konfliktus van, az komoly. Ezért nem is szoktam “kibékülni” azokkal, akik elárultak. Ez nem összeveszés. Nem is lesem őket, megszűnnek, ne maradjanak az életemben. Túl sokan vannak amúgy is.
Az érzelmi unalom, hogy folyton kell valaki más, társkeresett “társ”, kolléganő, barátnő, akit nem is kedvelsz igazán, nagy veszély. Sok kommentelő haragszik ilyen helyzetekben. Ezek a kapcsolódások tök fölöslegesek, gerjesztik a csalódást, a feszültséget. Ne félj egy kicsit magányosabbnak lenni, magaddal jóban lenni, kevesebbet csevegni és csak a fontos, kiérlelt kapcslatokba tenni energiát.
És persze belül is zajlik az élet, ott is sok minden negatív, mindenféle belső gyarlóságaink is vannak. Néha lusták vagyunk, néha nem tartjuk a szavunkat. Félünk, gyanakszunk, rosszat feltételezünk. Nem szeretünk szembenézni azzal, amit elszúrtunk, mentségeket keresünk. Néha szarnak érezzük magunkat, szégyenkezünk, leeresztünk, máskor bosszút forralunk. Minél több saját örömöd, értelmes tevékenységed van, annál ritkább, hogy magaddal komoly válságod van. De ezeket nem lehet megúszni, ilyen az élet. Biztos van oka. Éld meg, ne félj tőle, vállald a felelősséget. Bírd el, ne hibáztass mást. Mindenkinek van ilyenje, ne aggódj. Mindenkire, aki valamilyen és nem óvatos-semmilyen, néznek furán.
Aztán menj tovább.
Téged is nyomnak ilyenekkel? Neked is bűntudatod van, ha negatív érzéseid vannak, kritikád, ha elég volt valamiből? De hát mi bajod neked, kérdik, akik kihasználnak.
Forradalmárnak lenni értelmes és izgalmas. Ints be nyugodtan, ne félj tőle.
csak az olvassa. én szóltam 
Nagyon tetszett.A leírt gondolataid az önbecsapós cukormázas szarról számomra is fontosak.
KedvelésKedvelés
Az ún. negatív érzelmekben is energia van. Körbejárom, azonosítom, belemegyek, amikor arra van szükség. (Eszközeim ebben a zene és az EMK.) Legjobb esetben sikerül az eredeti energiát transzformálnom, s akkor nem emészt el, tovább tudok haladni vele. Egész váratlan helyekre tudnak vinni az eredetileg negatívnak tűnő érzelmeim. Amúgy a pozitív ezo-maszlag engem is bekapott, évekig éltem benne. Aztán jött a csalódás, akkoriban teljesen elfordultam az egész teremtősditől. Sok féle ezo embert látok, zavar a felületesség, de szerencsére nem muszáj kapcsolatban lenni senkivel, akivel nem esik jól.
KedvelésKedvelés
A világhoz az őszinte, pozitív érzéseim visznek közelebb, de önmagamhoz, csak az őszintén megélt, felvállalt negatívak. És ezek következményei.
Lehet, hogy ez nem egy állandó minta, csak időszakos, kiégetős, átfordulós. Nem tudom.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon szép, frappáns. Kösz.
KedvelésKedvelés
Érdekes, hogy a férjemnek van ez az irritáló szokása, hogy ő nem akar “negatív” filmeket nézni és ilyen könyveket olvasni. Pedig nem egy ezo-mindig-pozitív, a realitásoktól menekülő fajta. De azért valamiért csak ott ragad a Vadászat meg a Mások élete előtt, és csak elolvassa ültő helyében mondjuk az Elemi részecskéket, ha a kezébe nyomom. Mikor rámutattam erre a visszásságra, annyit mondott, hogy de ezek jó filmek/könyvek. De hát én is ezt mondom, bassza meg. Azért mert valami negatív, még lehet kurva jó.
KedvelésKedvelés
Én is kerülöm a nyomasztó, felkavaró, szomorú filmeket, könyveket, de inkább önvédelemből, mert depressziós vagyok, vagy könnyen beleesek, és ezek a témák a szükségesnél jobban hatnak rám, tehát nem tudom azt gondolni, hogy ezt csak úgy kitalálta és leírta valaki. Próbálom védeni magam, mint mikor az ember gerincsérvvel megáldva nem cipekedik.
KedvelésKedvelés
Miután a gyerekeim megszülettek, évekig nem voltam képes például apokaliptikus filmeket nézni. A The Walking Dead-be az ötödik évadnál tudtam bekapcsolódni, pedig szeretem nagyon a műfajt, de hosszú ideig teljesen kikészített a gondolat, hogy képtelen lennék megvédeni a gyerekeimet az ilyen szélsőséges helyzetekben, és ha láttam egy-egy részt, utána napokig csak újrajátszottam magamban a sok szörnyűséget, a saját családommal. Olvastam másoktól is, hogy megváltoztak a filmnézési szokásaik, miután gyerekeik lettek. Mostanra ez szinte teljesen elmúlt, valószínűleg ahogy a gyerekek egyre önállóbbá válnak a valóságban (pedig még most sem nagyok), úgy csillapodik bennem is ez a dolog.
KedvelésKedvelés
Én most kérdeztem Lőrincet, aki mesélt a tábori élményeiről és a filmnézéseikről (az Emlékszem rád c. izlandi horror után nem mertek elmenni a sátorig, mondjuk az tényleg para film), hogy el tudja-e képzelni, hogy olyan horrort vagy thrillert lát, hogy az befolyásolja a hangulatát, féljen tőle, napokig ne szabaduljon, álmodjon vele. (Az Ideglelést néztük együtt.) Azt mondta, nem, el tud vonatkoztatni, szakmailag és hűvösen nézi, inkább azt, hogy hogyan csinálták a filmet, nem éli bele úgy magát. Én se, de csak huszonsok éves koromtól váltam erre képessé: a műalkotást mint ALKOTÁSt szemlélni (és csak ritkán sírni és kiborulni).
De az Őrizetlenektől (Gergely Ágnes) például sírtam. És a Jadviga párnája (regény) végén, utolsó negyedében is. Filmre nem emlékszem mostanában, ami ennyire behúzott volna. Színházban is azt érzetem, hogy most valami nagyszerűt látok, de nem azonosulok, hanem élvezetes feladatom az, hogy megfigyelem, kiismerem.
KedvelésKedvelés
Én a Saul fia óta a Volt egyszer egy Németország…-ot láttam csak a témában, ja nem, a Becstelen brigantikat is, de például mindig visszaraktam a könyvesbolti polcra Zoltán Gábort. Pedig fontos, szükséges, de nem megy.
KedvelésKedvelés
Nekem valahogy a Született Gyilkosok volt ilyen, még a ’90-es évek végén. Pedig az is korszak kultuszfilmjének számít, mint a Trainspotting vagy a Ponyvaregény. Ezeket nagyon szerettem, bár időnként morbidak (főleg az utóbbi), poénra veszik a gyilkosságot és a kinzást, de valahogy ott még megértettem az üzenetet. A határ nekem valahol Ponyvaregény és a Született Gyilkosok között volt, az utóbbitól rosszul lettem, és bőgve mentem a Művész mozitól a Borárosig gyalog, azon szenvedve, hogy milyen kegyetlen a világ, mennyire poénra lehet venni kegyetlen gyilkosságokat, és hogy a fél mozi nevetett. A suliban is összevesztem ezen másokkal, akik szerint zseniális film, csak az én gyomrom nem bírja. film után még sokáig magát a rendezőt (Oliver Stone) is tiltólistára raktam. Nem tudom, most hogy gondolnám. Lehet, hogy meg kéne néznem megint, de nincs hozzá lelkierőm. Pedig montázs szempontjából tényleg zseniális film.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én nem bírom a horrort. Fizikailag. Egyszer, 16 éves voltam, elkezdtük nézni az Ördögűzőt néhány barátnőmmel, de mikor úgy igazán belelendült az ördög, kikapcsoltuk, nekik is sok volt. Elmentünk lefeküdni, és két másik lány között “aludtam” egy kihúzható ágyban, illetve végigizzadtam, reszkettem, hallucináltam és rémálmodtam az éjszakát. Frankón belázasodtam, reggelre csatak volt az ágynemű meg én is. Borzalmas volt, máig kísért, soha többé nem tudok horrort nézni, és nem is akarok, de olyan szinten, hogy idén a Hereditary c. horror _ajánlójától_ három napig nem mertem kimenni pisilni éjszaka, aztán mikor mégis ki mertem, rettegtem, meg előre féltem az éjszakától már napközben. Tudom, hogy nevetséges, de képtelen vagyok leküzdeni. Már attól is elkezdődik ez, ha olvasok horrorfilmekRŐL. Például a múltkor egy listát, 20 legütősebb horror ever, vagy valami ilyesmi. Na, kész, akkor is féltem éjszaka. Egy hét alatt elmúlik, de nem tudok vele mit csinálni. Plusz akármilyen borzalmas képet választ ki az agyam és vetíti ki nekem, előjön pluszba az Ördögűző, és a groteszk pókjárásban közlekedő kislány, aki odabent rekedt, és… jaj. Na, és az egy ici-picit használni szokott, ha ezeket elképzelem komikusnak, bohócsapkában, börleszkzenével, ahogy felvonulnak előttem.
Egyébként az ominózus Ördögűző-nézés után pár hónappal terápiás jelleggel elmentem a könyvtárba és átolvastam a könyvváltozatot. Na, attól például nem féltem, és amúgy más thriller jellegű könyvtől se, soha. Megértettem, hogy ez egy idegi-értelmi küzdelem a pap és a gonosz között, és azt is, hogy milyen különös, hogy a gonosz megnyilvánulásai ennyire testiek – ez az, amivel minket el lehet borzasztani. Ugyanakkor a gonosz intelligens is, ezért nehéz legyőzni. Szóval úgy meg tudtam érteni a lényegét. Ha vizuálisan teszik elém, akkor fizikailag nem tudok átjutni az eszközön a lényegig.
Sajnálom pedig, mert a Babadouk című film nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, már az is, amit a sztoriról olvastam. A többit tulajdonképpen nem sajnálom, hogy nem tudom megnézni, csak ezt az egyet. Még így is ad jó sok gondolkodnivalót a történet, hogy csupán elolvastam, miről szól.
KedvelésKedvelés
Jó kis tükör ez.
KedvelésKedvelés
Nagyon komoly ez a poszt. Erre a (különben totál hamis) dilemmára szoktok Emberrel azt mondani, hogy “ki a barátod, aki hullákat fest ugyan, de a lelkében virágok vannak, vagy aki virágot fest ugyan, de meghalt a lelke?”. Ez pont ezt a pozitív-negatív szembeállítást figurázza ki, illetve azt a merev, képmutató, hosszú távon lélekevő mentalitást, hogy “úgy kell csinálni”, mintha minden fajin lenne, árnyalatok nélkül. A meditálós zenével is ez a szellemiség, a kontextusa a gond, azzal együtt, hogy néha szoktam betenni ilyeneket – legfeljebb, ha gagyi, vagy nem működik, vagy rájövök, hogy most inkább csönd/etnojazz/elektronikus nyunyogás/hevimetál kéne legyen, akkor kikapcsolom. De nekem is eszembe jut ezekről a csodazenékről, hogy nem kell ezt halál komolyan venni, mert akkor jön ez a tilalomfás, humortalan “pozitívság”, amibe szabályosan bele lehet fulladni.
Anno tettem rá egy halvány kísérletet, hogy leutánozzam eazt a nagyon aranyos-kedves meseolvasós-népzenézős stílst, ami akkor nagyon tetszett másoknál. Persze, olyan emberektől, akiknek olyan a stílusa – és ők se folyamatosan ugyanolyanok. Ha “mindig ugyanolyanok”, akkor valószínűleg ők is erősen sminkelnek, azt meg nem kell eltanulni. Nekem is, mint minden felnőtt embernek, előbb vagy utóbb sajátat kellett kitalálni, mert nálam ebből lett ez a szorongós pozitívkodás, éjjel inszomniával meg rémálmokkal, meg a tehetetlenség, szakmai töketlenkedés, semmivel se haladás. Mert egy kész, túlrajzolt, kamu szerep volt, nem igazi.
KedvelésKedvelik 1 személy
Még az jutott eszembe, hogy depressziós, elakadt életű, magukkal okkal elégedetlen embereknek gyakran mondják, hogy nézd a pozitív dolgokat satöbbi. De nem attól leszel nemdepressziós, ha kerülöd azt, amki “negatív”, hanem olyan állapotba volna jó jutni, tartalmas, igaz, nem mesterkélt élményekkel, közösségekben, hogy az emberben legyen annyi intellektuális és lelki erő, tartás, hogy simán bírja a világ és a maga zavaros, negatív dolgait, ezektől nem borul ki, nem ostorozza magát, nem ijedezik. Félni attól, ami negatív, elmebeli gyávaság!
KedvelésKedvelés
Hogyan tudnál megszabadulni valamitől, amivel nem nézel szembe, hanem fölülírni próbálod? Nem fog menni.
A depresszió nem szükséges velejárója az életnek, hanem megoldandó feladat.
KedvelésKedvelés
A depresszió egy halálos betegség. Van, aki túléli, illetve kitolja a halálát még pár évtizeddel. Vegeatálva (vagy sem, ez nézőpont kérdése). És van, aki meggyógyul belőle, de ez a ritkább. És általában nem az orvostudományon múlik.
Belgiumban kértek (és kaptak) már eutanáziát depresszióra.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem hal mindenki bele, és vannak olyanok is, akik rövidebb időszak után kimasznak belőle.
Saját tapasztalat.
Én erről beszéltem, meg azokra céloztam, akik beletörődnek egy rombolo kedélyallapotba, miközben olvassak a pozitív üzeneteket.
KedvelésKedvelés
Szerintem Sophia a klinikai, azon belül a súlyos depresszióra gondol. Nem akarom elvitetni senki depresszióját, de nem tudhatjuk, milyen annak a bugyra.
KedvelésKedvelés
Igen, így van. Közben rájöttem, hogy ő másról beszél mint amiről én.
KedvelésKedvelés
Azért vannak olyan kamaszok, akik túl sokat hallgattak nyomasztó zenét, vegyültek deprimált szubkultúrára, filóztak az öngyilkosságról, és nem cserkésztáborba jártak meg kapálni, valamint nem olvastak elég Joós Istvánt, ez pedig rosszul hatott a kedélyállapotukra.
KedvelésKedvelik 1 személy
Attól függ milyen depresszió. Kamaszként voltam depressziós és azóta is voltak mélyrepülések, de megtanultam felismerni a jeleket, időben tudatos kontroll alá vonni, addig, amíg túlzottan bele nem süllyedek. A pozitív gondolatok szajkózása helyett olyan meditatív helyzetekbe helyezkedem, amelyek megnyugtatnak, mintegy pihenhetek benne, A másik féle depresszió az, amikor az agy sérülés/rendellenesség/drog miatt nem képes fizikálisan örömérzetet generálni vagy csak nagyon kicsit. Abból nem igazán lehet kijönni.
KedvelésKedvelik 2 ember
Körülbelül így értettem én is, az első verzióra gondoltam. Bar a szembenézés és a helyzet ‘feladat’ volta mindkét esetben üdvös, nem?
Az, hogy az élet velejárója, a másodikban elkerülhetetlen, így értelmezem azt is amit Sofia irt.
KedvelésKedvelés
Igen, pontosítanom kellett volna, diagnosztizált depresszióról beszélek (szerotonin-termelés zavaráról – az orvostudomány szerint). Az orvosok nagyrésze azt mondja, hogy ezt úgy kell felfogni, mint cukorbetegséget (kicsit szimbólikus, de minden pszichiáter eddig nekem ezt a hasonlatot mondta), el kell fogadni, hogy az ember élete végéig gyógyszert szed, de emellett is el lehet élni sokáig. Én meg úgy érzem, hogy a személyiségemet adnám fel végleg, ha beletörődnék egy életfogytig tartó gyógyszerezésbe. De most megint elég mélyen vagyok. Patthelyzet.
KedvelésKedvelik 1 személy
Sophia, a szerotonin-emlélet a depresszióval kapcsolatban eléggé vitatott, és semmiképp nem egy olyan egységes és egyértelmű betegségről van szó, mint a cukorbetegség. Ettől függetlenül az SSRIk és az SNRI-k sok súlyos esetben hatásosak lehetnek, de nem az egyedüli gyógyszeres lehetőséget jelentik, vannak teljesen más módon működő és adott esetben kevesebb mellékhatással járó szerek is. Sokszor bármiféle gyógyszeres kezelés csak ideiglenes mankó, ami segít jobban funkcionálni és nem gyógyszeres megküzdési módokat kialakítani. Nekem klinikai depresszióm nem volt, csak 2-3 depresszív epizódom, jórészt a családi háttérből meg az ezt triggerelő aktuális élethelyzetből adódóan, és terápiával, önsegítő csoport segítségével,életmódváltással teljesen elmúltak. Az egyik esetben azonban úgy alakult, hogy egy nem igazán hozzáèrtő pszichiáter gyógyszerezni kezdett és az a két-három hónap a legrosszabb volt talán az életemben – szerencsére probléma nélkül lejöttem a szerről. Ezzel nem úgy általában a gyógyszerezés ellen beszélek, csak azért írom le, mert ekkor olvastam tényleg alaposan utána, mi is a helyzet ezzel, hogy tudjak felelősen dönteni. Vannak olyan orvosok, akik a felületes (gyakran csak a gyógyszerügynököktől szerzett vagy elavult) ismereteiket akarják lenyomni az amúgy is bizonytalan depressziós páciens torkán, és minden ellenállást vagy konkrét panaszt a beteg állapotának meg a a “betegségtudat hiányának” tulajdonítanak. Ilyenkor jó tudni, hogy nemcsak egy lehetőséged van. Nekem a tájékozódásban a legtöbbet talán az Undoing Depression c. könyv (Richard O’Connor) segített, a gyógyszerekről szóló fejezete is nagyon kiegyensúlyozott és informatív.
KedvelésKedvelés
Ismét egy remek írás, gratulálok. Elsőszülöttként természetesen azok a legerősebb szülői parancsaim, hogy “ne okozzak extra gondot, hiszen ott van öcsém”, “legalább velem ne legyen gond”, stb… Ezáltal persze nagyon udvarias, illedelmes és megfelelően viselkedő gyermek lett belőlem, a jófiús viselkedésre a környezetemtől kapott pozitív visszajelzések miatt pedig az elfojtást sikerült művészi szintre emelnem mire felnőttem.
Így, közel a negyvenhez és némileg tudatosabban élve is nehezemre esik a negatív érzéseimet vagy éppen a nemtetszésemet kifejezni, “problémát” okozni másoknak ezzel.
KedvelésKedvelés
Őszintén szólva én már az EMK-t sem értem…
KedvelésKedvelés
Nekem minden ilyen EMK, PC, meg egyéb mozaikszó onnantól kezd el lila lenni, amikortól mozaikszó és ideológia lesz.
Az EMK alapgondolata, ha jól értem, hogy ne mindent erőből akarj lekommunikálni, ne annak legyen igaza, aki vehemensebben nyomja a bármit – szóval aki már került szembe “éljen Gerő a hangerő” jellegű partnerrel (aki őt nem tekintette partnernek, mert “eeez a motyogó, vajszívű hülye, ilyeneket reggelizek”), az érti, hogy alapjaiban mi akar ez lenni. Aztán jön a merev ideológia, a betűkódok, a koreográfiák, és páff, megdögöle a lényeg. PC ugyanígy lebontva: ne böfögjünk már egymás szájába se direkt, se véletlenül (dehát ez csak vicc volt, öregapám mesélte és társai). Ebből lett pofavágva mondott szitokszó, “most nem leszek PC, de…”. Pedig a PC alapja se a képmutatás, a “szappannal a szádat” vagy az, hogy akkor nem is kell igazából korrektnek lenni, elég csak politically. Hanem, hogy jóindulatú felnőtt embert feltételez.
Szóval sok csodamódszernek tűnő cucc van, ami valójában nem helyettesíti a józan parasztot.
KedvelésKedvelés
Lekommunikálni a másik torkán, vicces a magyar.
KedvelésKedvelés
Ebben nem értek egyet. Ezeket nem lehet túlzásba vinni, félre lehet viszont magyarázni és használni, ha valaki lelkileg, erkölcsileg, szellemileg lusta. Nincs túlzó píszí, és az EMK-nak anyanyelvnek kéne lennie (viszont jó lenne belátni a korlátait: van., hogy nem a kommunikáció, hanem a hatalmi egyenlőtlenség a gond). Sem az EMK, sem a píszí nem fog józan paraszti alapon menni, nekünk ezt tanulni kell, szinte megerőszakolva magunkat, mert nagyon erőszakos az, amiben felnőttünk: fekete pedagógia, érzéketlenség, szégyen, prüdéria, kirekesztés, képmutató sápítozás, a különbözni merés büntetése, többséghez húzás, előítéletek, kisebbségek ellehetetlenítése, ítélkezés. Lehet viszont, már hogy ne lehetne, sértettenés erőből nyomni a píszít, SJW-t (social justice warriort) játszani valódi erkölcsi tartalom nélkül, mások fölötti rendőrködésként, és negédesben előadni az EMK-t, illetve bántalmazók ellen használni a valódi probléma kimondása, megfejtése és felszámolása helyett. Lehet divatból űzni, meg sem érteni, lebutítani – pont ez történt egy csomó értelmes aktivizmussal: a hordozással (kendőkultusz), a szoptatással (bősz kioktatása mindenkinek, erkölcsi kérdésként kezelés, nyomasztás), a feminizmussal (önigazolás, áldozatiság, Gumiszoba) és a vegánsággal (agresszió, kirekesztés, trollkodás).
KedvelésKedvelés
Nem túlzásbavitelre gondolok én se, hanem félreértve alkalmazásra. Nem a rövidítések mögötti eszmeiség hibája ez, alapvetően egyiknek se a merevség vagy a képmutatás a lényege, sőt az ellen jöttek létre. Amire én gondoltam, az az, amit aztán itt te kifejtettél, a SJW-kodás, baszogatásra használás és társai. Az nem túlzásba vitel, hanem visszaélés, ezek mögé a eszmék és gyakorlatok mögé bújás. Józan paraszt alatt is azt értem, hogy gondolkodni kell, a saját életre alkalmazva kell elsajátítani azt, hogy hogyan ne “üssem el tolatásból” azon csoportok tagjait, akiket évekig le se tojtak, hogyan szórjam ki az agyamból az ítélkező, mirendesemberek-féle, “ők vagy én”-féle logikát. Akkor is, ha pl a mi családunkban speciel ez nem volt egyébként se divat, sok mindenféle normából kilógtunk mi ahhoz. De néha azért el lehetett félmondatokat, minősítgetést, ezt-azt csípni, meg aztán ha nem tőlük, hallottam egyebeket másoktól is az idők során.
KedvelésKedvelés
Volt egyszer egy rövid kalandom, az Evernessről jutott most eszembe. Théta healinget tanult. Jógás csoportoknak zenélt, folyton ezonőcik között forgott. Őt nem szippantotta be annyira ez a világ, hogy másra már ne is legyen kíváncsi, de ebből élt, ezt hallgatta sokat. Annyit mondott, velem azért szeret lenni, mert bennem még van élet…
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: mert ők buta libák? a blogger válsága saját nézeteivel | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: kedves naplóm! november végén (2.) | csak az olvassa. én szóltam