befutó

Közzétéve Szerző:

maratont futottam Norvégiában

Sírni csak a győztesnek szabad. Ezért hamar befejeztem a beérkezős meghatott-feldúlt sírást (ami egyébként ellenállhatatlan. Juli fél hét előtt ugyanezt adta elő – ő 26:35, Dávid 25:17 alatt, őrületes sprinttel ért be a 4,2-es távon). Akkor nagyon nehéz volt: csömörletes, reménytelen, dicsőség nélküli. Ember alatti.

Ezeket idézem, mert mind leírták már az ultrafutók, Lubics Szilvi, Simonyi Balázs. Tele volt velük a fejem. Mindenben igazuk van, csak én azt féltávnál meg 35 kilométernél éltem át, amikről ők beszámolnak.

Mit írjak?

Hogy a maraton nem két félmaraton? (De, csak a második fele egészen valószerűtlen. Nem nehéz, nem rossz, nem fájdalmas, nem elkeseredett, hanem abszurd. Nincs időérzék, romlik a látás, és olyan helyen vezetett az út, szélben, magányban, ami vízióhoz hasonlatossá tette.) Hogy a maraton harmincnál kezdődik? (Huszonhat, inkább. Másrészt: harmincnégy.) Hogy fejben kell erősnek lenni? (Igen. Akartam. Egészen biztos voltam benne, hogy nem állok meg, nem adom fel, nincs olyan opció. Úgy éreztem, haladok én, futok szépen, kissé kötött, kemény combbal, vádlival, érezhető csípőízülettel, de nagyon lassú volt a tempóm, a legnehezebb szakaszon 6,26 km/óra /27 és 32 km között/, 6,80 km/óra /32 és 37 között, és 7,21 km/óra az utolsó öt kilométeren).

Ez mind igaz, de most én is írjam le?

A lényeg: lefutottam a maratoni távot, egy vagyok Közülük. Ami fontos: futva, vagyis: minden lépésemnél volt olyan időpillanat, amikor egyik lábam sem érte a földet (ez a futómozgás konyhadefiníciója ugyanis). Nulla méter gyaloglással, de annyira, hogy amikor odaléptem vízért az asztalhoz, visszamentem két lépést, és onnan folytattam. (Néztek is.)

Fehér éjszakában, viharos felhők között, szemerkélő esőben, erős szélben haladtunk, ami a sziget nem-lakott, természeti és iparias (helikopter-hangár, lerakatok, régi hajógyár)  részén komoran elidegenítő volt. Norvégia! Sehol egy őszibarackliget.

Mentálisan erős voltam, testben, technikában kevésbé. Nem edzettem eleget, ez a helyzet. Ha egyáltalán futok még (amúgy persze, írom ezt másnap), akkor egy darabig 10 km-re és félmaratonra nevezek, mert az én futós szintem jelenleg a korrekt félmaraton. Az első félmaratonom 2:34 lett 2016 nyarán, a Vivicittán most áprilisban 2:32 volt az időm, itt pedig 2:35 a féltávom. A tromsøi maratonra decemberben neveztem, nagy elhatározással: futóvá válok. Nekem tavasszal ennyi felkészülés és futás esett jól. Ez pedig kevés volt egy értékelhető maratonhoz. Egyrészt a másfajta, élvezetből űzött sportok tartottak vissza, másrészt a Lubics Szilvi-féle kötelességtudat és edzésterv-követés, teljesítménymonitorozás teljes hiánya miatt futottam a felkészülésben szordínóval (ezeket továbbra sem szeretném hajtani, csak mondjuk egy kicsit gyakrabban futni 8-12 kilométeres, erdei távokat).

A győztesek és az erős futóknak számító él-középmezőny finiseiből, például a rádióban nyilatkozó, 3:53:53 alatt beérő Thomas példájából is látszik, hogy a szél, a homály mindenkinek abszurd volt. A legjobb női idő 3:09:31, a legjobb férfi pedig 2:23:00 volt. Láttam a felvezető autóval szembefutni a győztest, ő is és a második helyezett is norvég állampolgár, sötét bőrrel. (Hogy kell ezt írni?)

21-en adták fel (DNF), és nagyon sok nevezett nem indult el (DNS).

53450 (?, a vége nem egészen biztos, de 53500-nál kicsit kevesebb) lépés volt a teljes táv.

A szintidőt (5 óra 30) nem sikerült megfutnom sajnos: 5:38:44 lett a befutóidőm, az átlagsebességem pedig 7,47 km/óra.

Így alakult a tempóm a mérőpontok szerint. A bal km/óra az addigi átlag, a jobb oszlopban pedig a szakaszok szerintit találjátok. A végén gyorsítottam, de ez már nagyon csoszogós volt.

A szintidő miatt a táv utolsó négy kilométerén csömörletesen éreztem magam. Jött a tervezés, alkudozás: ötvenöt perc alatt (hajnali 2-ig) igazán tudok futni kilencet, hajrá! Mindjárt vége! Most jön meg az erő! Nem lehet, hogy belehúzok, és hetet lefutok negyven perc alatt? Kicsit gyorsítottam, én nem éreztem, hogy nem lehet, de nem lehetett.

Ez a vége, a fordító után, tehát az utolsó tíz kilométeren egészen abszurd volt.

Itt a teljes térkép.

Click to access msm_marathon-2018.pdf

A szigeten kezdtünk, át a meredek Tromsø-hídon, aztán délnek haladtunk a part mentén, ellenszélben, de még frissen. Itt történt, kb. hat és kilenc kilométer között, hogy mögém szegődött egy idős, norvég férfi, gyakorlott futó, de már csoszogós korban. A csoszogás megőrjített, menekültem, magam elé engedni nem akartam, mert a táv első negyedében ne fusson már le egy hetven+ futó. Ez segített is, bármilyen zavaró volt: én a nyula voltam, ő tempóra kényszerített. Együttműködésünknek úgy lett vége, hogy a fordítónál megállt inni, én meg nem, hanem megkönnyebbülten elhúztam. Szar volt meglátni bőven visszafele a másik szakaszon, szembefutva. Két pisi volt az elején: hat kilométernél és tizenegy körül, kis takarásban, rézsűn, fűbe. Fordító, északnak, hátszéllel. Itt pedig csatlakoztam hat, hosszan együtt mozgó futóhoz, köztük egy pár, ez vitt előre. A nap is sütött egy kicsit. Ennek a közös haladásnak az élménye hiányzoztt annyira később, a magányos szakaszon, 25 kilométer után. Kis, lélekgyilkos kanyargás a katedrálisnál (mikor jön már a híd?), Lőrinccel találkozó, komoly frissítés (taurinos, itt vett Red Bull, SuperStarch), pisi a fűbe, híd föl, híd le, féltáv. Tromsø belváros, le a part mentén a déli csücsökig, ki a lakott részről, aztán föl (ez akkora kanyar, hogy nem érzékelhető), végig a part mentén. Szembefutók: nekünk is hátralévőkilométer-tábla, nekik is. Ebből kalkulálok, mennyi még a fordító. Nekem tizennégy, nekik hét… Rideg táj. Jé, faház. Ide ki jön, minek? Biztos nyáron. De hiszen nyár van… És már ipari a táj, és sehol senki, és szél, elemek, de semmi fenség. Komor, abszurd, nyomasztó.

Testi kényelmetlenség ezen a szakaszon: a Red Bull óta kis gyomorfacsar, elmúlik tíz kilométer alatt. Féltáv után nehézkes, merev, haladást lassító comb, merevedő izmok, érzem a csípőforgóm, kicsit a térdem alatt kívül a jobb lábszáram, meg a jobb sarkam (talpi bőnye). Számba fújja a sapkám alól kilógó hajszálakat a szél. Tompaság, kicsit homályos agy, romló látás, hány kilométer is volt az előző táblán? Próbálnám kontrollálni, kalkulálni, de úszom az abszurdban. Viszont semmi különös fájdalom, keserv, igazi kín, akadály nincs. Nem olyan durva ez.

Lelkileg inkább, de úgy se poklok pokla. A végén, harmincöt után nagyon egyedül voltam, túl a verseny idején. “Véget ért a verseny” érzés. Sehol egy futó, aki mégis, az gyalogolt vagy feladta. Már pakoltak el a frissítőasztaloknál, fura homály, világosság és sötétszürke fellegek, valahol mögöttük az éjféli nap, szél – mondhatnám, hogy drámai, de nem volt fenséges, hanem elidegenítő. Egy óra lett lassan. Kettőig kéne beérni. Féltem, hogy lebontják a célkaput, mire beérek (de beérek, ezt biztosan tudtam), és már az időmet se mérik le, nem kerülök az eredménylistára. Ezt kudarcnak éreztem. Komoly, mindent eldöntő kudarcnak: nem sikerült, amit terveztem, jóval nehezebb, vagyis lassabb az egész, nem vagyok rá képes, kész.

De nem éreztem azt, hogy “minek is futunk, hülyeség”. Futunk, mert futunk, be akarunk érni, menni kell – ennyi. És azt se, hogy soha többet. Na jó, ezt egy kicsit mégis. Azt határozottan, hogy most nehéz. De végigcsinálom, és nem fogok gyalogolni!

Még egy erős érzés: szégyelltem magam a szervezők előtt, akik láthatósági mellényben toporogtak hosszú órákon át az álldogálva igen kellemetlen időjárásban (a “real feel” 3-4 fok lehetett az AccuWeather szerint, valójában 9-10), a forgalomlezárást felügyelték, kötelességszerűen hujogattak mindenkinek norvégul, síkesztyűben tapsoltak. Illetve Lőrinc előtt is szégyelltem magam, aki a féltáv előtti pont után még a befutónál is várt rám a magyar zászlóval. De azt mondja, elvolt, zenét hallgatott és franciát tanult. (Neki ez egy külföldi kurzus a franciatanárral /Balázs/, mert megkapta a kettest, de az évzárón még felel.)

Erős irritáció: ne hujjogassanak, vagy ne sokáig. Eleinte meghatott a lakosság szurkolása, kereplése. Megköszöntem, szociábilis voltam, kommunikáltam, a féltávig mondjuk. Utána meg akartam úszni, untam. Ne zavarjanak! Megköszöntem a szervezőknek, intettem mindenkinek, de a pokolba kívántam őket. Nem tudnak csöndben maradni? Nem értik, milyen állapotban van az ember harminc kilométer után? (Simonyi Balázs érzékletesen ír erről az idegállapotról a versenybeszámolóiban.)

Volt egy lány, egy ház előtt szurkolt negyed kettőkor. Egy kis darabon velem futott, tiszta szívvel jót akart, kérdezte, honnan vagyok, biztatott, nagyon nem norvégosan, hanem érzelmesen. Neki mondtam, hogy befutok én, no walking, de túlleszek a szintidőn. De azt mondta, így is gyorsabban futok, mint a többség, ő ezt nem bírná. Hajrá, megcsinálom! Végre elköszönt. Igaza volt, és kedves is volt, de nagyon disszonáns volt az élmény, mert koncentrálni akartam. Ilyenkor már nem telik másra.

Érdekes volt, hogy a futók némelyike ujjatlanban, rövidnadrágban volt a nagy szélben: minél profibb, minél több hőt ad le, minél előbb beér, annál valószínűbben. A hátsó harmadban előfordult lobogó-zizegő (fölösleges) esőkabát is. Ez nagyon nem mindegy. Az ember redukál, ha már futott néhány versenyen. Nem véletlenül tapadós a futóruha.

Én testhezálló feketében: Nike csíkos ujjú technikai felső, Balázstól örökölt Nike sapka, egy pamut ujjatlan, Triumph zero feel türkiz fehérnemű, Adidas hosszú futónadrág, szürke zokni, fekete Air Sequent cipő. Tökéletesen kényelmes volt, nedvesen és a vége felé erősen nyikorgott a cipő. Az utolsó hét kilométeren levettem a sapkát. Minden jó volt így.

Egy felfestett halványkék vonalat követtünk, gondolom, a táv hitelesítésekor tették oda, ez erőt adott, vezetett. A másik a számolás: nagy hasznát vettem ennek a képességnek, rendet tartott bennem, kalkulálhatóvá tette a távot, strukturálta az időt.

Ami a táplálkozást, előzetes “szer”használatot illeti, sportvitaminnal és magnéziummal kezdtem reggel, meg volt a szokásos kollagén és szelén. Szombaton már keveset ettem (péntek este csilis bab, jó sok marhahússal), azt is délelőtt. Egy lágy tojás, sajt, tejszínes kakaó, kávé, eper. Délután kávéztunk, amikor a kicsik futása után a mozi kávézójában időztünk (kint nagyon hideg volt). Egy órával a rajt előtt, ööö, ettem egy marcipános, itt vett csokiszeletet, és megittam a SuperStarch nevű keményítőkészítmény egyharmadát, továbbá bevettem két (elnyújtott felszívódású) magnéziumtablettát izomgörcs ellen. Nem görcsöltem.

Ezzel együtt vércukrom 5,6 volt a rajt előtt húsz perccel. A végén, 3 körül, már a szállásra érve 6,0. Nem tudok semmit mondani, amit másképp csinálnék kajás felkészülés, tabletták ügyében. Talán még kevesebbet enni?

Közben víz, eleinte kihagytam állomásokat, később kötelességszerűen ittam egy-egy decit. Lőrinc a Red Bullt és a maradék SuperStarchot adta féltáv előtt.

Kidobtam a szemeteket, kínosan, de elejtettem egy zsepit a harminckilencedik kilométer előtt. 🙂

Lőrinc hosszan várt a végén belvárosban, pár száz méterrel a cél előtt. Előtte telefonált, hogy mi lesz, mindjárt lejár a szintidő. Élőben követett a pontokon. Egy kilméter, fiam! Csoszogtam tovább. Aztán belváros, sok ember az éttermekben. Odaadta a zászlót, én neki a sapkát és a kis, az előző találkozónk óta a kezemben vitt, fél redbullt tartalmazó, majd kiivott palackot. Fotózott, én pedig befutottam.

Nagyon elég volt, de semmi dráma. Fáztam. Menjünk haza.

Taxi. A forró zuhany alatt éreztem, mennyire kemény a combom, vádlim. Fájt a vállam is, és a hátam alsó szakasza. Lehajolva begörcsölt a jobb felső haskockám. Ittam tej, tejszín és tojássárgája összeforralt keverékét, meg egy kis vizet.

Aztán aludtunk. Most süt a nap, egész más minden, kedves visszajelzéseket kaptam, elmélyedtem az eredményben. A szálláson pihenünk, de most Balázzsal elsántikálunk a SPARba.

Reni is beért, nagyon szép idővel (4:43:18). Nagy öröm volt, sokat sportoltunk együtt kölcsönös inspirációban. Ez a maraton pedig egy életre összeköt minket.

57 thoughts on “befutó”

      • Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy várandós vagyok. Lehet, hogy a hormonok 🙂

        Pontos voltál, egyenes és láttató, mint mindig. 2013 óta olvaslak kisebb-nagyobb kihagyásokkal, és szerintem az egész történetednek az íve az, ami most lecsapódott bennem.

        Kedvelés

      • Sziasztok! Csatlakozom a meghatódottsághoz. Én kb. 2014 óta olvaslak és a sportos (meg a nemsportos) írásaid rengeteg inspirációt adnak. Én az emberi teljesítménytől, ennek a szépségétől hatódtam meg most teljesen. És maga az írás is gyönyörű, pontos, érzékletes, szerinten nekem úgy jött le, ahogy te is írtad fentebb. Köszönöm! A karomat mára kivégeztem, de el is megyek futni!

        Kedvelés

  10. Mozgok, persze, semmi komoly izom- vagy izuletproblemam nincs a termeszetes faradtsagon kivul. Setaltunk is egy kellemeset. ☺️
    Aludni mondjuk nem nagyon tudok, most bezzeg besut a nap az ablakon. Sebaj, holnap mar otthon, sotetben!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • De. A félelmeimről írtam. Elvi jellegű a szintidő. Rajta vagyok a listán, teljesítőként (nem DNF), mert aki áthaladt az összes ponton, az mind teljesítő. 6:16-os idő is volt, megvárták. Érmem is van. A városban van egy szobor, két meztelen nő fut, egy olasz művész ajándékozta pár éve a városnak, ezt ábrázolja az érem. (Ami vicces, mert a polgármester asszonynak van felesége is, mint tegnap szállásadónktól megtudtuk.)

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

      • OK, ez így korrekt. Azért kérdeztem, mert hallottam már itthoni versenyen olyat, hogy nem adtak érmet annak, aki kicsúszott a szintidőből, ami egy vitatható gesztus.

        Kedvelés

      • Ha annyi, akkor annyi. Én megértem, előre szóltak, tessék gyorsabban futni. Itt aki befizette a nevezést, annak egy korrekt üzleti viszony keretében fél kettőkor is ott toporogtak a vízzel, banánnal, meg az autók visszatartásával. Ez jár. Ez a korrektség jellemző itt, nincs benne érzelem. Meglepett, hogy lemérték az időmet és érmet is kaptam, örültem, de nekem az érem nem annyira fontos, a sportérték (volna) a fontos. Meg az lenne a fontos, hogy 4 óra valamennyit fussak (és 5 kilóval kevesebb legyek). Viszont végigmentem, tudom, milyen, másnap már a “megcsináltam, akárhogy is” érzés uralkodott el és maradt meg bennem. Tudom, hogy te is, Reni is komolyabb, gyorsabb futók vagytok, és örülök neki. Szívből drukkoltam Reninek, ahogy szívből csodáltam a komoly futókat is. Akkor lennék keserű, ha kiszálltam volna, de ez fel sem merült.

        Kedvelik 2 ember

    • Köszönöm! Nagyon otthonos nekem Norvégia. Megerősítő. Magas, minimálsminkű, szép bőrű, sportos emberek.

      Nem kell gyanakodni. Az van, amit mondanak. Minden drága, de azon felül nem húznak le, nem követelnek jattot, mindent megkapsz, amit ígértek, és van olcsóbb verzió is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mindenki szemüveges, hangsúlyos (sötét) kerettel. Mindenki sportcipőben. Sok a rövid hajú nő. Senki nem rakja ki a dekoltázst, lábat. Minden praktikus.

        Kedvelés

  18. Ez a gombóc sem megy le többeknek (helyette megy a személyeskedés, elrontós kavarás), hogy ezt kitűztem, kimentük, végigmentem és fel se szépítem… mentes vagyok az álságos ujjongástól és látszatkeltéstől, nincs rá szükségem. Négy éve sportolok úgy, ahogy a legelkötelezettebbek. Nos, ez ennyi volt, de így is életem legnagyobb sportélménye, ti meg ötszáz métert nem tudnátok lefutni, egy ilyen utazásról meg csak fantáziálnátok akkor is, ha volna bármilyen minőségérzéketek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem való nektek ez a blog. Nagyon felbasszátok magatokat rajta, a legértelmetlenebb, primitív éneteket hozza ki. Ez nektek rossz, mert mindig újraélitek életetek értelmetlenségét, kudarcát. Én olvasatlanul teszem lomtárba, csak mindig megdöbbenek, mennyi jön. Amióta bejelentettem, hogy itt nem lesz cirkusz, 95 ilyen komment jött.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Különben enyhe félelemmel figyelem, hogy hogyan reagál átlagjóska a másképp gondolkozásra, Skandináviára, ha úgy tetszik. Hét év alatt, megszoktam a jót.
        Azt gyakorlom fejben, hogyan fogok outsider maradni, otthon. Komolyan riadtsággal tölt el, amit látok.

        Kedvelik 1 személy

      • Nekem Norvégiában lefutni a maratont életem legnagyobb utazós-sportos élménye volt.
        Mindenkinek, aki most el akarja rontani, elkeseredetten keresi, mibe köthet bele:
        kérünk szépen első maraton vagy félmaraton időpontot, teljesítési időt, linkkel,
        hány éves vagy, hány gyereked van, volt-e valaha túlsúlyod,
        egy aktuális testösszetétel-mérést komolyabb gépről (régmúlt dicsőség nem számít, évekig tartott forma igen),
        miben vagy még jó (más sport, szakma, siker, bármi),
        teljes testről póztalan fotót,
        aztán majd beszélgetünk!

        (Nagy csönd.)

        Kedvelés

      • “nem értettem, amikor elkezdődött a finnyogás, hogy ez a blog az új mániámmal nem feminista, ellenben pécéz, test-fasiszta és szégyenít.

        Olyan szuverén, olyan személyes ez a folyamat, amiben vagyok. Nagy bajok sejlenek föl a középkorú nők kedvetlenségében. Abban, hogy milyen idegesek lesznek a témától. Életmód, attitűd és egészség, közérzet, életminőség, énkép. Nagy bajok voltak az én életemben is. Ebből kitörni, döntést hozni, guru nélkül, tekintély nélkül, szenvedéllyel edzeni, egyre jobban belemenni, kitartani, megérteni a lényegét! Felkutatni az információt, magamra pénzt költeni, életminőséget javítani, kiszállni a kellekből, belülről vezérlődni, időt, energiát kialkudni, kontrolltalanul belefeledkezni valami végső és alapvető érzésbe. Okoskodókat leszarni, médiaképzeteken túlhaladni, tévhiteket felismerni, önállóan utánajárni, megerősödni, testélményt megélni, szakítani azzal, amit nemrég még mi magunk is szexinek gondoltunk egyfelől, gyűlöltünk és stigmatizáltunk másfelől: a vékony, gyenge, tetszetősen prezentált, agyonmódosított (“ügyesen sminkelő, előnyös szabást választó”) nő toposzával, az egész kinézet-görcsöléssel, mert izzadtan meg kócosan meg bedurrant izmokkal csak az őszinte test marad.

        Nekem szabadságharc.”

        nem akarok olyan izmos lenni

        Nem értem, miért a kinézetemet firtatják, nagyon butának és pornóagymosottnak kell lenni ehhez. Más érv meg nincs.
        TE tartanád cikinek az 5:38-as maratont. Én nem tartom cikinek, ennyi edzésmunka ennyire jó, és nem vagyok futóalkat, nem fő sportom a futás.
        De TE nem futottál még soha semmilyen versenyen, nem sportolsz, és eszedbe se jutna (ki se tudnád csengetni) egy ilyen utazás. Ez a probléma itt.

        Kedvelés

  20. Visszajelzés: Midőn* – Mintha élnél

  21. A család nem gratulál, de mondjuk az fontos, hogy pont azóta tűzök ki ilyen célokat, engedem meg magamnak tudatilag és anyagilag az ilyesmit és vagyok motivált blogban, sportban, hogy ők nincsenek jelen. Anyukám már a születésnapomat sem tudta idén. Tavaly még igen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. Visszajelzés: naaa, csak egy kicsit! | csak az olvassa — én szóltam

  25. “úgy adod elő, mintha siker volna”, “röhögünk”:
    ” Féltem, hogy lebontják a célkaput, mire beérek (de beérek, ezt biztosan tudtam), és már az időmet se mérik le, nem kerülök az eredménylistára. Ezt kudarcnak éreztem. Komoly, mindent eldöntő kudarcnak: nem sikerült, amit terveztem.”
    Te hol olvastad, hogy sikerként éltem meg? Mindenesetre tizennégy éve futok, elutaztam a családommal egy menő országba, és odaálltam a rajthoz, órákon át futottam, amennyire bírtam, majd áthaladtam a célkapun. Mit nem értesz, mi hiányzik? Te csináltál valaha bármi ilyesmit?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Visszajelzés: tartható-e a forma? | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: harminc nap, harminc futás… | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: …at every size? | csak az olvassa — én szóltam

  29. Visszajelzés: én, a futó | csak az olvassa. én szóltam.

  30. Visszajelzés: elmenni valahonnan | csak az olvassa. én szóltam.

  31. Visszajelzés: még mindig futunk! | csak az olvassa. én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .