És igen! Már megint rossz a kérdés.

A kérdés inkább az: miért érzik ennyien a kényszert, hogy “kritizáljanak”? Mire jó ez? Elkezelgetjük a sok döfködést, marcangoljuk magunkat, pedig a valódi kérdés ez: őt mi hajtja?

A kritika nem az, aminek látszik. Nem kritika. A legtöbbször egyszerű, fontoskodós pletyka, mely a beszélgetések kötőanyaga. Ingyen van. Hát mögötti. De aztán amit neki mondasz, annak az az alapja már nem az ő tettei, hanem az, ahogy magatok közt jól kibeszéltétek, és az ebből képződött habot te valóságként kezeled. Lásd a szülőket Juli iskolájában, de blogos példa is bőven van. Mi dolgom ezzel?

Ha nem pletyka, akkor meg nagyon gyakran van mögöttes motiváció, és ezzel foglalkozni, azt eltakarítani nem a bírált személy dolga. Esetleg nem is tud róla, az indulatáttételt mégis ő kapja a pofájába.

Valójában a kritika bosszú, mert érzékenyen érintette, amit mondok. “Nem szimpatikus”, “valami baj van vele”.

Máskor az ilyen kötözködő ürügyet keres: szeretne valahogy “szakítani”, hátha kirobbant egy haragos választ, és akkor nem őt terheli a dolog.

Velem – a blogon – az van, hogy én találom ki a témát, én beszélek, mások pedig figyelnek és reagálnak. Tudom, tanáros, tudom, igazságtalan, de ez már csak így van. Bárkinek lehet blogja. (Nem kis meló amúgy, nem foglak irigyelni.)

Az olvasó nagyrészt hallgat. Öt százalék az, aki valaha bárhogy, bármennyit szólt hozzám. Így én nem tudom és nem is tudhatom, mi minden gyűlik benne. Nincs is vele interakcióm. Mégis rám haragszik. Amit felvetek, szúrásként érzékeli, mert magára ismer. De az ő énképe nem sérülhet! Ezért visszavág, de nem a konkrét témában bírál, hanem a teljes tevékenységemet, a blogot, ide nem tartozó életterületeimet, személyemet és külsőmet (!) kezdi ki, bosszúból.

Pedig, kedves kritikus, akiről beszélsz a hatalmas arcoddal, az nem a lakótársad, nem a kollégád, nem az anyád. (Talán őket nem is mernéd ennyire taglalni…)

Nem a te életedről van szó.

Nem is érted, amit ír. Nem ismered fel az iróniát vagy a verssort a szövegben. Esztétikai céllal rontott szövegben lecsapsz a helyesírási “hibára”, és örülsz: lám, nem megy a helyesírás a bloggernek…? Feminista téma alatt egy hét hónappal korábbi fotóról írod, hogy “nem volt letakarítva a terasz”? Ezek annyira kínosak.

Főleg nem akarod megérteni a mondottak vagy a tettei kontextusát.

Nem voltál még a helyzetében.

Soha nem segítettél neki: károgsz az életmódja, gyereknevelése fölött, de te hol vagy ebben?

Vagy segítettél, és azt most felrovod, mert cserébe kontrollálni akarod. (Szülők.)

A bírált területen esetleg neked jóval több az erőforrásod, könnyen dumálsz, de hatalmas a szád, hogy ő mit hogy csináljon.

Fejtegeted nagy élvezettel a másik motivációit, tudattartalmait, amelyekről nem sokat tudsz.

A tökéleteshez viszonyítod: ő nem lehet ember, keresed benne a hibát. Igen valószínű, hogy te is csak a magad szemében, álnév rejtekében vagy oly tökéletes.

A normálishoz méred, pedig ő attól a fajta normalitástól tudatosan tér el. Nem ellened, hanem mert így jobb neki.

Kijelented, hogy te nem szeretnél az ő konyhájában kávézni. (!!!) Ki hívott, mondd?

Visszautasított szerelmesként viselkedsz, pedig csak magadban dédelgetted a dolgot: rádöbbensz, hogy neki nem vagy szint. Ezt persze tagadod. Az érzéseid és a frusztrációd csak rád tartoznak! Ne terheld másra. És főleg ne terheld olyanra, akit valaha szerettél!

Az érvényes kritika olyan embertől jön, akit érint az adott szituáció, téma, interakció. Az érvényes kritika csakis ezzel kapcsolatos. A kibicek hallgassanak, menjenek szépen saját asztalhoz, saját játékba.

Ha téged bírálnak, gondold át: amiről szó van, az az ő problémája? Érinti őt? Ha nem, akkor ez károgás, fontoskodás, nem kritika. Nyugodtan figyelmen kívül hagyhatod, hiába jön az “én csak figyelmeztettelek”, “nem látod magad”, “csak a saját hangodat akarod hallani” nóta.

Persze nem csak a személyes térben és ügyekben vannak ilyen kritizálós helyzetek. Most is egy jelenségek elemzésére létesített, ezt több ezer posztban végző blogon vagy. Van még a közírás (publicisztika), amely szükségképp kritikus. Ha nem értünk egyet, akkor

érvelünk,

magunkban vagy beszélgetve vagy a blogon. De megsértődni nem érdemes. Neked szól, amit az illető ír? Ne kezdj személyeskedni.

Joggal kéred ki, ha mondjuk néptáncos vagy, és azt mondják: a népzenekedvelők mind hülyék, akkor is, ha ezt nem neked írták. De egy jelenséget elemző cikken megsértődni, a metoo-n dohogni, a szektás vegánságot bírálónak visszaszólni elég nagy öngól ám. Akkor te magadra vetted az inget!

A “rossz ezt látni”, “elszomorít” nagyon gyenge szöveg. Kis kezeddel az ikszre kattintasz.

Az alma piros, ez a téma mondjuk – ezen az állításon számon kérni, hogy miért nem írok az ibolya lilaságáról, mi lesz a körtékkel és az űrhajókkal, és különben is, nem is minden alma piros…? Ez nem szint, ne haragudj. Arról írok, amit fontosnak, hiányzónak gondolok. Nem kötelességem teljes képet nyújtani az univerzumról.

Ha kritizálnak, nézd meg jól, ki mondja. Ő hogy áll a bírált témában? Milyen az élete egésze, vajon miért bököd a csőrét?

Láthatatlant persze nem tudsz megnézni – ez nem véletlen. És ezért az álneves vélemény soha nem kritika.

Egyben rádzúdítja? Korábbi morzsákat használ föl, és most azt mondja, ezek már akkor is zavarták, betelt a pohár? Gyanakodj. Túl sokat nyelt, de ő döntött így, most meg rád önti. Te meg csak nézel. Nézzél csak, ez nem kritika. Akkoriban miért nem szólt? Miért használja fel ezeket az apróságokat a nagy düh-összhangzattanban? Mehetett volna a dolgára, szépen elengedi ezt a helyzetet, mire jó ez a cirkusz? Nyerni akar? Mit, ki ellen, miért?

Aki valóban bírál, az akkor és ott megmondja, ami baja van, vagy nem sokkal később, konkrétan. Ha folytatta a kapcsolatot, ha nem jelzett semmit, akkor az ott okés volt, de legalábbis belefért. Temesse magába örökre. Ha ráadásul nyilvánosan kezdi el az utólagos vádaskodást, az jaj.

Aki építően bírál, az lehet kemény, viszont nem bírálhat szándékosan helyzetbe hozó módon, arénában, hanem privát intézi.

Igazából csak az ér, ami vele kapcsolatos. Ha őt nem bántottad azzal, amit képviselsz, teszel, akkor el lehetne fogadni a véleményed nyugodtan.

Vannak érvei? “Szerintem ez és ez kártékony, mert”. Kifejez igényt? “A múltkor ezt meg ezt tetted, ez nem volt jó nekem, ezért nem szívesen találkozom veled.” Vagy: Megtennéd, hogy legközelebb máshogy…? Építő.

És persze lehet elméleti, elvi dolgokról beszélgetni.

Nagyon sok családban kommunikációs szokás mindig piszkálni a másikat, persze hatalmi alapon, mindig szóvá tenni valamit, és ha nem ez zajlik, akkor csönd, duzzogás vagy közöny van.

Mielőtt azon gondolkodnál, jogos-e a bírálata, gondold át: van-e jófajta, tartalmas beszélgetés, értékességedet visszasugárzó megnyilvánulás? (Miért vagy vele?)

*

Kommentben találtam, 2013-as, én írtam:

…mióta magyarázzuk már, hogy csak az olvassa, hogy jóindulattal gyere, hogy nem engem minősít az, ha kezelnem kell az agressziódat, hogy kommentelj úgy, hogy az másoknak se legyen rossz, hogy ez közösség, és legyél udvarias, és ne fanyalogjál itt arctalanul és tét nélkül, mert az kurva könnyű, hogy ne kérjél számon mindenen logikát és általad teremtett nagy igazságokat, hogy az ellenvélemény ne legyen dühös, gúnyos, semmit sem értő, számonkérő baszogatás, hogy ellendrukkerként, engem hitelteleníteni kívánóként ne várj megértést. Nem ment át. Levezeti, rám kényszeríti, az úgy van, és roppant elégedett.