Ezen a címen különböző témákban vetem össze az értelmes, előrevivő stratégiákat és a kevésbé olyan, néha értelmetlen, néha ciki, manipulatív vagy “rang alatti”, tipikus megoldásokat. Erősen polarizálok: “négy láb jó, két láb rossz.”

És persze az én preferenciáim határozzák meg (mégis, kié?), mit tartok építőnek és mit nem. Ugye a blogger mindig jól csinálja! Azért áll ki vele. Valóságos szakértő!

Az önidealizálás vicces, ugyanakkor valóban azért blogolunk, osztunk meg tartalmat, mert van olyasmi, amiről – így hisszük – többet tudunk, hatékonyabban csináljuk, jobb érzékünk van hozzá. Vagy hiszünk egy elvben, amelyet emiatt követünk is.

Ez fontos különbség: elveim vannak vagy önigazolok? Egy hete éles beszélgetésem volt a középső bátyámmal, aki nem tud lejönni a témáról húsz éve: kényelemből autózik, és emiatt szidja a bicikliseket mint akik neki kényelmetlenséget okoznak. Mint a hatalmi helyzetű dohogók (“egyenek kalácsot”), két egyenrangú félnek látja a két csoportot, “jó, de akkor ők is”. Nem véletlenül pont nekem önti ki ezt, piszkálja ez az egész. Pedig nem a biciklisek veszélyeztetik az autós tömeget, hanem a nem emberi sebességű üzem használói, az istenkísértő autósok egymást és mindenkit, ami fontos különbség. Én viszont nem kényelemből vagy szeszélyből nemautózom, hanem elvi döntésből, és bőséggel tudok érvelni döntésem helyessége, morális tartalma mellett. (“Nem gondol arra /ti. a biciklis!/, hogy annak az autósnak milyen érzés lesz egész életében, hogy elütötte?” Nem, erre nem gondol, a saját túlélésére és érdekeire gondol. De úgy tűnik, az autósok maguk sem gondolnak erre, mert ha gondolnának, nem kanyarodnának ki hátranézés nélkül, használnák az indexet, nem gyorshajtanának, nem innának és nem mobiloznának/szopatnának/rúzsoznának menet közben. Áhh, ugyanaz megy mindig.)

Szépen volnánk, ha nem követnénk a saját elveinket. Alkalmanként deklaráljuk is őket. Ezzel szemben az önigazoló az, akinek véletlenül valahogy alakul az élete, és ahhoz igazítja a szövegét. Elszúrja, és azt magyarázza meg dühödten. Ezek nem elvek, hanem önigazolás.

Na, a lényeg, hogy nem direkt tanácsok és főleg nem normák ezek, amiket írok. Viszont alkalmasak önreflexióra: miért választasz valamit, és nem mást, mi van a fejedben, honnan jön az a viselkedésmód?

Az első részben az életmódbeli alaptudásról volt szó, arról, ami letisztult bennem az évek alatt: evésgyakoriság, “kerülendő” élelmiszerek, az anyagcsere tréningje. Most a small talk művészete, a kapcsolatolajozós, felületes vagy első beszélgetések a téma. Mit mondj a szomszédnak a liftben? Hogyan reagálj, ha a kupéban kérdezősködik az utastárs? Randin mi működik, mit “kell” mondani?

Essünk neki mindjárt két jól hangzó, okos ismerőseim által is hangoztatott tévhitnek:

A small talk (felületes beszélgetés) nem okvetlen felszínes és nem fölösleges. Aki leszólja, az tehetségtelen benne, és/vagy nem érti a szerepét. Olyan, mintha a névelőket, viszonyszókat kihagyná a mondataiból, mert csak az ige, a főnév, a határozószó tartalmas szófaj. Értelem fontos! Könnyű beszélgetés rossz.

A másik, hogy a small talk, jellegéből adódóan, nem tömör, nem tart egy irányba, és nem lényeglátó, nem magvas. Ez autisztikus elvárás egy bohókás területen. A praktikus közlés, az legyen tömör, világos, egyértelmű. A csevegésnek más a szerepe. A csevegésben elcsodálkozunk, összenevetünk, megélünk jelen pillanatokat, csak úgy megjegyzünk valamit, mert érdekes, vagy mert épp eszünkbe jutott. Nincs konkrét cél, és nem kell semmit teljesíteni.

Ha valaki rosszul cseveg, az idegesítő. Nagyon. Előfordulhat, hogy nincs kedved senkivel, semmiről beszélgetni, nem gond. Nem köütelező. De ha nem ez a helyzet, akkor rajtad is múlik a színvonal. Sokan belemennek a csevejbe, aztán dühöngenek, hogy mennyire irritálta őket.

Ami nekem bejön:

Spontaneitás. Lehet, hogy van valami, amit a partner meg akar kérdezni, el akar mesélni, és erre rákészül. De a lényege a csevegésnek az, ami ott és akkor eszünkbe jut. Nem érdemes tervezni. “Milyen zenét szeretsz?” Jaj.

A jelenre vonatkozik. Az épp körülöttetek zajló eseményekre, a változékony valóságra, az együtt megélt élményre. Nem mindig, nem okvetlen, de ezek jók. Ebből nem érzi magát kihagyva egyik résztvevő sem. Nem megy könnyen? Nézz körül abban a kávézóban. Semmi se jut eszedbe? Fejleszd!

A közösre vonatkozik. A teljes oldalági rokonság házi használatú becenevei, követhetetlen viszonyai nem valók induló barátságba, small talkba, és a súlyos családi ügyek sem, mint ahogy nagyon kellemetlen rákról, műtétről is hallgatni a beszámolót egy ilyen helyzetben. A sztorit követni komoly agymunka, és akinek menne, az sem biztos, hogy el szeretné végezni. A rétestészta jellegű történet, a rengeteg “jut eszembe” szál nem való ide. Reflektálj! Téged érdekelne ez így, hogy fingod nincs, ki a – harmadszor említett – Lali?

Ha többen vagyunk: arányosság. Amikor ketten régebbi barátok, és a harmadiknak eljátsszák a vicces, nagy múltú párost, nagy összeröhögések közepette, “ez egy belső poénunk”, az estegyilkos. Ne magyarázd el a belső poénokat, hanem figyelj oda a harmadik résztvevőre, akinek a legnehezebb. Nagyon nehéz a bennfenteskedéshez kapcsolódni. Vagy kettesben találkozz az újjal, vagy tudatosan vond be őt a helyzetbe.

Ami nagyon nem:

Konzervek. A mindenkinek elmondott vicc, a bevett sztori – és elvárod, hogy ő is úgy reagáljon. Csak te szórakozol jól. (Kivéve az én sztorijaim, hehe. Egyébként sokat dolgoztam azon, hogy tömören, csattanósan tudjam elmesélni.)

Nagyotmondás. A celebismerősök! Az arany múlt, a vállalkozásaid!… A hegymászás! Ez egózás, és komikus. Te ki vagy? A másik nem ismer még, ne told oda közétek ezeket a palánkokat!

Elfogult sztorizás, amelybe a másik behúzna, hogy szimpatizálj. Például, valamelyik szeretted tett valami vitathatót. Ne várd el egy idegentől, hogy veled bólogasson, hogy milyen szemét a bíróság, vagy épp a halálra gázolt személy családja. Minden fitneszverseny másnapján tele van a facebook, hogy bunda, igazságtalanság, milyen szörnyű girnyó/zsíros/zsírtalan volt mindenki. Ez a vesztesek dumája.

Óvatlan, magabiztos megjegyzések, amelyek sérthetik mások érzékenységét: szexizmus, keresztény öntudat vagy épp az ateista poénok, antiszemitizmus. Én amúgy Romániát mondanék, de Erdélyt mondok. Mit tudhatom, neki mi érzékeny? Egy fröccs után nem megy már.

Az a fajta egózás, amely mindenből önmagát hallja ki. Odateszi önmagát, aki persze nem. Ellenkezési kényszer, kicsinyhitűség. “Én nem tudnék annyit futni.”

A tanácsadási kényszer még idegesítőbb, főleg ezekben a felületes beszélgetésekben, pár mondat után ő rögtön tud valami ismerőst, “kontaktot”, hivatkozz rá. Vagy megszakért, hogy nem kell vele foglalkozni, szard le. Egyszer itt a blogon a múlhatatlan érdemű és sziklajellemű Hajnalkám rászólt egy ilyen belekotyogó, azonnal okoskodó típusra: hagyd Évát, ő most csak ventillál. De ez sem igaz, nem vezettem le semmit, csak elmeséltem egy történetet, hogy tudjanak róla, mert nem tudták. Tehát nem kétféle helyzet van, sem a mély, sem a csevegős helyzetekben, lehet csak értően figyelni is, nem kell mindig odafeszülni, vagy feltételezni, hogy a másik mit akar. Talán semmit. Önvizsgálat: én képes vagyok erre. Sem nem ítélni, sem nem kommentálni, csak hallgatni, vagy belekérdezni esetleg, hogy értsem.

Én nem kedvelem, de ez nem abszolútum: mindenáron megkeresni a közös ismerősöket, meg hogy ki hova járt, kit ismer, kipletykálni tanárokat (meghalt, elvált, hegymászó lett), ez néha rosszindulatú és szinte mindig érdektelen, de elismerem, nagyon erős kötőanyag tud lenni. Egymásról, egymás világáról vagy a közös dolgokról legyen szó. Ahogy okos ember nem unatkozik, úgy (szerintem) csevegni is könnyedén tud ilyenek nélkül.

Önreflexió: én gyakran sértek érzékenységet, illetve mostanában már figyelek. Nehezemre esik nem elfintorodni vagy gúnyolódni a provincializmuson vagy a nyelvjáráson, nekem az komikumforrás (és az miért van, hogy 10-15 éve a fővárosban élő anyanyelviek egy része képes használni az itt szokásos kiejtési, ragozási alakokat, mások meg büszkén vagy öntudatlanul /?/ mondják a palatális t-iket, sőt, írják, hogy “idősebb tőlem”…?).

Nem tudom levetni az “osztályizmust”, az “ableism”-et (épségfetisizmus), a város, a kultúra és a nyugat iránti elfogultságomat, tehát ama alapbeállítódást, hogy műveltnek, iskolázottnak, egészségesnek, centrumbelinek lenni előnyösebb helyzet (és lehet tenni is értük). Viszont jól kijövök azokkal a pestiekkel, akik maguk is értik, hogy ez (“le kéne zárni a hidakat”) önparódia. Én is poénkodom magamon, úgy értem, a magam rovására.

A másik, ami miatt idegesítő lehetek, hogy nem hagyok ki poénokat, mégpedig éles, gyilkos poénokat sem csak azért, hogy NEHOGY megsértődjön valaki, ebből utoljára tegnapelőtt volt helyzetem.

Nekem nagyon jár az agyam, keresi az összefüggéseket, az ingert, a részleteket. Szeretek szórakoztatni, emiatt néha szereplek, inadekvát megjegyzéseket teszek, állaza és harsány vagyok, amit sokan rosszul viselnek. Olyan is van, hogy egyszerűen nem értik, amit mondok, vagy hogy hogy jutott az eszembe pont az. Általában nincs tétje ezeknek a helyzeteknek, így arra gondolok, hogy legalább én jól szórakozom. Nem hagyom ki a cinikus poénokat sem, nem alkalmazok külön udvarias, polgári beszédmódot, és nem tudok a nyelvi dolgokon nem viccelődni.

Tegnapi helyzet, még csak nem is small talk: vízszintesen volt a bringán a hátizsák (mert végre vettem pókot), mire is a bicskám kiesett az oldalzsebből menet közben. Egy épp parkoló férfi odasétált, felvette, én mentem vissza: uram, a késemért jöttem. Csak mert olyan tökéletesen jött ki a szitu, a bennem élő dramaturg ezt súgta. De ő nem értette. Amin elcsodálkoztam.

Én úgy nőttem fel, hogy előbb sajátítottam el a beszédmódokat, a mondást, az önparódiát, a stílusimitációt, mint magukat a dolgokat, és ezt nagyon érzem a gyerekeimen is. (Juli ugrál, a haja külön ritmusban mozog: jihí, én egy boldog kislány vagyok. Miközben tényleg boldog, sőt, Juli olyan gyerek, léleknek-szellemnek-szépségnek és alkatnak olyan kombinációja, hogy én az ő létezését istenbizonyítéknak tekintem* – amit mond, az egy beszédmód, egy képregénykocka, nem pedig közlés. Nem tudom, értitek-e.)

Az edzőm is nagyot nézett, amikor egy megcsavart labda után, ami még másodpercekig pörgött a padlón, megkérdeztem, hogy miért nem röpíti ki a centrifugális erő az óceánokat, az embereket, a mindent az űrbe. Miért nem esünk le? Ennyivel erősebb a tömegvonzás? És hogy lehet, hogy vannak hegyek? Ekkora sebességnél simának kéne lennie a felszíni anyagnak. (Ilyenkor megkérdezzük Lőrincet. Ő kiabált velem. “Mama, mi az, hogy LE?”) Az edzőm viszont azt nem értette, hogy jön ez ide, és miért nem a fonák keresztemre figyelek.

De fejlődöm, kussolok most már gyakrabban. Mára eljutottam odáig, hogy a kis divergens gondolataimmal elvagyok fejben. Legalább én szórakozzam jól, mert a keretekre szervezett, kiszámítható világ untat, sosem elég. (Ilyenkor megkérdezik, min mosolygok.) Újabban csak egy kisebb részét mondom ki annak, ami eszembe jut, és mérlegelek előtte. Mindazonáltal, unom a szokásos, konformista vagy önigazoló szövegeket is, “jönnek anyuék”, “nagyon jó apa”, “én is sportolok” (jóga, basszus!), vagy a gyerek “zseni, de lusta”. A tükrömbe nem jó nézni, nem igazolom vissza a másikat csak azért, hogy jól érezze magát, és nem félek a feszültségtől.

Továbbá, nem iszom eleget, tán ezért.

Ezért nekem csak varázslatos pillanatokban, ritka jó fej (pont úgy jó fej) emberekkel, régi ismerősökkel vagy hasonló agytípusúakkal megy jól a small talk.

* említsük meg újra: és őt piszkálják, stigmatizálják a kíméletlenné, versengővé nevelt kortársak, akik régebben a barátságában reménykedtek