hétfői posztnak volna jó
(egy időben voltak ilyen megfontolásaim:
gyümölcsökről nyáron írok, vasárnap nem írok szexről…)
Megint megpróbálod összerakni a hetedet. Írod a határidőnaplódba: 11-re mész, aztán ide meg oda, de ugyanakkor már máshova is. A legidegesítőbbek azok a programpontok, amelyeket te vállaltál derűsen a múlt előtti héten – akkor még simának tűnt, kínos lenne lemondani, de már bánod. (Van embertípus, aki bármit lemond fesztelenül, inkább mégse, csak azt nézi, hogy neki jó-e. Nem szeretem, mert van vis maior, de amúgy adott szó van. Azt se, aki bizonytalankodik, és több órás, több üléses meló vele összehozni valami konkrétat.)
Ostromolnak, hogy csináld ezt meg azt, mikor fogod már, még mindig nem…?, vagy csak jön a telefon, hogy kész a kocsi, a mobil, az e-mail szülői értekezletről, családi születésnapról, “számítunk rád”, hú, ezt de gyűlölöm – és menni kell.
Vannak az álprogramok, ezek a facebookon sűrűek: laza ismeretség ürügyén legyél a közönsége a nemannyiraprofi zenésznek (és fizess). És nyomasztanak az automatikus értesítések, hogy ma neked eseményed van.
Az idő sosem elég. Folyton stressz van. Késel, dugóban ülsz, átszervezed, bosszankodsz.
Beosztják az idődet. Ha nem hagyod, önzőnek neveznek. És olyan kevés öröm van a programokban. Mindegyik megfeszülés, feladat. Fel kell öltözni. Odafigyelni. Otthon nem hagyni az iratot.
Olyan érzés, mint folyton csekkeket és felszólításokat találni a postaládában, soha egy szerelmes levelet.
És hát te válalltad az iskolaszéket (hátha jobban pozícionálod vele a gyereket), meg a civil egyesületben az önkéntes könyvelést. Mindig van mit csinálni, de ezek nem élvezetes programok.
Aztán mi történik a nagy rohangálásban? Lebetegszel.
Tél van, ugye, de az eszkimók például nincsenek megfázva. Az influenzának, megfázásnak nevezett valamiket nem a hideg, nem a vírus és nem a legyengült immunrendszer okozza ám: ez az egyetlen módja, hogy mindenki békén hagyjon, ne kelljen sehová menni, szétdobhasd kezed-lábad. Te legyél te. Csönd legyen. Tea egyedül.
De ezt csak azért csinálja a tested, mert megéri neki. Szerelmes emberek, egyedülálló anyák nemigen lesznek betegek. És azok sem, akik szenvedéllyel küzdenek egy célért.
Mennyire engeded, hogy rángassanak? Én hajlamos vagyok nagyon igazodni, rémülten igent mondok, ha valaki kedvesen hív valahova, vagy azt a látszatot kelti, hogy az nekem lesz jó. Miért ne mennék? Társas lény vagyok. De… nincs kedvem. Ez érvényes? A kedvem?
Anyám régebben korholt, hogy nekem mennyi időm van, milyen helyekre is elmászkálok, külföldre bezzeg, de ők a szomszéd kerület, hát akkor igazán megtehetném, hogy… és feladat. Nemszeretem pofavizit, értelmetlen meló, vagy “családi ünnep”, ilyenkor “a gyerekek öröme” mézesmadzaggal: minden unoka kap, hogy örülnek majd. (Azóta kiderült: februárban még jobban is örülnek a csokimikulásnak. Ha már kötelező a mikulást nagyszülőknél ünnepelni.) (És az unokák morális tanítása, szépre-jóra-önfeláldozásra – rosszalló üzenet a szülőnek.)
A gyesen lévőket egyébként gyakran tekintik időmilliomosnak: főleg akinek bölcsiben nőtt fel a gyereke, nem érti, hogy ez nem sétagalopp. Viszont én már akkor sem hagytam, hogy más csináljon nekem programot, véleményezze, mire érek én rá, vagy mire telik nekem, és kikkel vagyok, meg érzelmileg zsaroljon.
Oda szívesen mentem, adott nekem, feltöltött. Még fizettem is érte. Jó volt nekem. Ezért mentem oda.
Miért, ide meg nem, a saját családodhoz? Nem, ide nem. Nem volt világos annyi év alatt? Nem azért, mert öreg meg beteg. Hanem mert nyomást gyakorol.
Ma már nagyon egyszerű:
- Azt csinálom, amit kell: elsődlegesen ez a gyerekeimet, a pénzkeresetet, ügyintézést és a lakásokat jelenti. Nem lehet, hogy ne adjam le a fordítást, hogy ne egyenek, ne legyen ruhájuk, ne érjek értük oda, ne legyen befizetve a csekk stb. hogy ez ne legyen nehéz, el kell osztani, nem lenni maximalistának, illetve jól lenni, pihenten ébredni általában.
- Mivel egyedül vagyok, egyedül tolom, és nem fér bele több ép ésszel, a meglevő, nagyon sok kötelezőn felül legyen szíves senki ne adjon nekem feladatokat, mert nem és kész. Gyengéd erőszakkal se, meg sehogy se.
- Ezeken kívül azt csinálom, ami nekem jó, elemien jó: írás, edzés, szauna, mozi, barátok, alvás akár napközben. Ettől működöm, ettől van az, hogy nem lettem függő meg depressziós. Ezt sűrűn véleményezik, ez a rosszallóan emlegetett edzegetés meg luxus. Én viszont mára egészen biztos lettem abban, hogy az életem az enyém, én felelek érte, következésképp én leszek az, aki nem panaszkodik aztán. És szemernyi kételyem nincs, hogy megérdemlem a jót, a nekem pont megfelelőt – időből, ételből, sportból, holmiból, és e téren nem kell mások ítéleteivel és szokásaival sem foglalkoznom.
- Végül, ha marad erőm, akkor azt is csinálom, amit korábban vállaltam (közös edzések), ami hatékony, kellemetlen, de meg kell tennem (Julit megvédeni).
(Ez nem könnyű. Julit elkezdték a volt osztálytársai a folyosón falkában gúnyolni, harsányan támadni, miközben velem a szüleik foghegyről beszélnek, épphogy köszönnek olyanok, akikkel korábban szívélyes viszonyban voltam. Valaki keveri a szart, egy gyereken áll bosszút.)
NEM csinálok olyat, ami lehúz, elvesz, idegessé tesz, értelmetlen, formális, visszahozza a múltat. Nem tudnak belekényszeríteni.
Nem tudod őket megváltoztatni, mondják erre. Nem is, de ez nem jelenheti azt, hogy belemegyek abba, amit rámerőltetnek. Szóval nem magyarázom, de képviselem. És fontos, hogy én tisztában legyek azzal, mi zajlik. Hogy szem előtt tartsam, mert az idő olyan, hogy lekoptatja, és újra belemegyek. Egyszer és mindenkorra vonalat húzni, ne manipuláljanak.
És nem akarom, hogy engem látogatni feladat legyen. A gyerekem ne érezze azt, hogy velem szemben nemszeretem kötelességei vannak. Mint ahogy nincsenek is. Ne kelljen hallgatniuk se a panaszkodásomat, se a beszűkült világom kicsinyes történeteit. És ne is én akciózzak, szervezzek, telefonálgassak, hogy karácsony van, meg fáj a lábam, jaj, mi van veletek, hát nem láthatom az unokámat?
Hanem kölcsönös szándékból, örömmel, ürügyek nélkül találkozzunk. Beszélgessünk, menjünk el valahova. Tudjak segíteni nekik, érdemben, kioktatás nélkül. S hogy majd ne szoruljak rájuk, és senkire, hogy valószínűen ép maradjak, azért most van ideje mindent megtenni. Jó döntésekkel, meg az “ennek is mire van ideje” edzésekkel.
Az idő sorozat két előző darabja:
csak az olvassa. én szóltam 
Ez egy téves vád, hogy én azért nem megyek, mert haragszom, büntetek, önző vagyok vagy leszarom – egyszerűen nem bírom, nem bírom el még ezt is… sok éves tapasztalat.
KedvelésKedvelés
En egyebkent nagyon segitos voltam vilag eletemben (anyagilag/tettekben), legyen az csalad vagy vadidegen, de egyszer-ketszer meghokkentem, hogy az emberek ezt milyen szinten hasznaljak ki. Aztan ahogy az ido(nk) fogy elgondolkodtam, hogy ezt azert szabalyozni kellene valahogy, hogy megse mindig ugorjak es ha nem ugrok, akkor ne erezzek buntudatot, hogy ott kene lennem.
Az egyik kedvencem vagy 15 evvel ez elottrol, csorog a telefon, vadidegen a vonalban: “Hello X vagyok, Y mondta, hogy nalad lehet mosni, es hogy tobben voltak mar nalad akiknek nincs otthon mosogepe” – kulfoldon dolgozo fiatal magyarok, nem raszorulasbol.
Mondom, hat azert ott meghuznam a hatart, h ismerjem az illetot…erre elkezd alkudozni. Teljesen abszurd beszelgetes. Vagy en nem vagyok ennyire pofatlan. De lehet, hogy ezen kellene dolgozni :D.
Aztan a kerdes, hogy erdekes-e, hogy ki viszonozza alkalom adtan vagy nem azert segitunk, hogy majd visszakapjuk.
KedvelésKedvelés
Ezt nem ide akartam irni, de marad:)
Ide azt akartam, hogy igen, tenyleg nem birom mar. Huszonevesen mindenre es mindenkire volt energiam. Most magamra alig jut, a gyerekre se eleg, de prioritas, az emberekre meg bar nagyon vagyom, de shortlisztelni kellett, hogy kire mennyire es raerek-e. Ilyen hulye szabalyokat hozok, hogy egy hetvegen max egy programra igerkezek el (vagy szervezek, mert a vagyam azert szervezni), a masik maradjon a spontaneitasnak, ha lesz belole valami oke, de legyen meg az eselye a lassulasnak, ha epp akkor arra van igenyunk csaladilag. Hogy ne kelljen lemondani, de belehalni se kelljen.
KedvelésKedvelés
Azt észrevetted már, hogy aki kér tőled valamit, az rágyúr a feladatra, kidolgozza a kérést, érveket talál ki, és akkor támad, amikor esélyed sincs ellenállni.
Ráadásul nagyon gyakran olyat szoktak kérni, aminek piaci értéke van: “nézd már át a számítógépem, olyan lassú”, vagy “ha már úgyis szegedről jössz haza, elhoznál engem is? és ha már pestig hozol, haza is dobnál?”
Családi morgás volt belőle, hogy a reptérre igyekvő vidéki rokonokat nem látom itthon előző éjjel örömmel és nem viszem ki a reptérre. Van rá szálloda és taxi.
KedvelésKedvelés
Mondjuk ezt már panaszoltad… És ciki nemet mondani, de te megteszed, vagy morogva mégis fuvarozol? Sajnos, családban a fuvar eléggé kötelező műsor, főleg külföldi rokon esetében, vagy ha neked van autód, neki nincs, este van, gyerekkel van, öreg, vagy ha lényegesen rosszabb helyzetű a másik… ez a hagyomány.
Nálunk azért volt normális, mert igen nagy összegből vették, amit anyám adott nekik, hogy én nem kapok pénzt, de visznek majd engem is, ezt ők is érezték… aztán persze elkopott a dolog, nem volt már hova menni együtt. Viszont ők másban nekem nagyon sokat segítettek akkoriban, nem gondolom, hogy basszák meg, inkább anyámra nézve érdekes. De én mindig mostohagyerek voltam.
Ha kocsim volna, nekem akkora világhasználati és burzsoá bűntudatom volna, hogy vadidegeneket is felvennék, és biztosan válogatás nélkül, ha látom, hogy hideg van, meg vánszorog cuccokkal. Ezen az alapon stoppolok is a környékünkön, ahol egy öltöny kerül annyiba, mint máshol egy autó, a kocsi meg annyiba, mint egy ház. Ahhez képest én csóró vagyok, és elég vegyes reakciókat kapok.
Jobb persze, ha van kölcsönösség, meg szeretet, mert lehet, hogy ha ilyen ellenérzédeid vannak, találkozni sem akkor a buli velük. Vagy igen?
KedvelésKedvelés
Ez annyira igazságtalan. “Majd viszünk téged is”, és ahogy lehet előre tudni, hogy amikor jönne a lehetőség, akkor meg háááát, ígymegúgy… Olyan rossz érzésem van ettől.
És a másfajta segítség kompenzált? Vagy van benned harag vagy frusztráltság amiatt, hogy volt nagy lelkes ígérgetés, aztán szép lassan elfelejtődött?
Emlékszem, írtad már máskor is, hogy pl. meglátogattad őket és még a vonathoz se vittek ki, gyerekekkel, csomagokkal. De akkor ezek szerint volt korábban ígéret, hogy majd…, és aztán valahogy nem. Vagy azok nem ők?
KedvelésKedvelés
Már nagyon eltávolodtunk, kiestünk a pikszisből.
Ő pont kijött elénk (vidéken vagyunk), de a többiek leszarnak, nem érdekli őket, mi van velünk.
Lelkes ígérgetés nem volt, enyhe bűntudat és magyarázkodás volt, anyám persze ezt nem beszélte meg velem, nem ő mondta el.
De ez mindig így volt: ők ők, lojálisabbak, jobban betöltik az anyai akaratot, fiúk és feleségeik, nekik jár.
Én nem vagyok látható, csak korholandó. Mindig az ő gyerekeikről kell suárzó arccal lelkendezni, azért is, mert én nem mesélek már semmit, mert csak beleköt (biztos hideg van, miért biciklivel megy suliba stb.).
KedvelésKedvelés
Irtó jól esik, amikor vadidegenek felvesznek, csak mert tudják, hogy a környékről mindenki a város felé megy. 🙂 Számomra ez nagyon meglepő. Viszont nem szeretek senki után várni, senkire se számitani, és senki ne várjon ránk se. Viszont legalább igy megismerkedek a környéken lakókkal.
Család az más. Én egy kisgyerekkel, tesóm kettővel, nálunk egy autó, egy jogositvány, náluk kettő, szüleim autó nélkül…. logisztikai szempontból nagyon sok mindenben egymásra vagyunk utalva.
KedvelésKedvelés
Pika, hat nezd meg a furdoszabjukat, mi van abban? Bemesz, megnezed, megdicsered kesz…
Nekem sok ismerosom a hataval es a vallaval, trigger pontjaival jon, de olyan rafinaltan, hogy nyiltan nem kernek fel a szervizre, csak finom nyavalygassal nyomasgyakarolnak, “annyira faj mar a hatam, hogy egesz ejjel sirtam a fajdalomtol, el sem tudod kepzelni, egy percet sem tudtam aludni.”
Ilyenkor fel kellene ajanlanom, hogy na akkor majd en megnezem (jo baratnak sokszor, persze), de ehelyett azt valaszolom altalaban, hogy siman el tudom kepzelni, en is pont igy vagyok mostanaban. (igaz is amugy, csak nekem nem hiszik el)
KedvelésKedvelik 1 személy
ez jó
KedvelésKedvelés
Lucernának:
Igen, valóban.
Jön aztán a tudod: De csak nézd meg, nem kell semmi csak mondd meg mit kéne javítani! Hogy hogy kéne javítani! Jó, de milyen anyagból? Óh, az nem jó, drága, nem tetszik, Jóskáéknak van, négy év alatt lepotyogott, pedig csak a salétromosság volt a baj, de az se kellett volna, hogy bajt okozzon, hát a másik szobában ott a falon a cserépkályha, száraz kellett volna legyen a fal. Láttam ezt meg azt, szerinted az jó? (ez egy félnapos program, akkor is, ha be se teszed a lábad a fürdőbe…)
Következő körben: Mikor leszel megint itthon, eljössz mikor csinálják? / Mondasz egy árat, csak viszonyításképp?
Végső és egyben kegyelemdöfés: Nem jönnél haza, hogy megcsináld? KIFIZETEM. A javítást megoldjuk mi, vagy mikor jöttök nyaralni, hamar megvan az.
KedvelésKedvelés
Engem meg nem rokon, hanem olvasók tömege kísérelt meg ingyenpszichológusnak használni, mondván, nekem ez az érdeklődési területem úgyis, ő alapanyag, én olyan jól látom ezeket a dolgokat – és vég nélkül a nagyon tough sztori. De így rámvetették magukat magányos emberek, valami fura bizalmassággal (kiegyensúlyozási vágy: ő ismer engem, akkor elmondja ő is), és nagyon nehéz volt őket elutasítani, leállítani, erős nyomás volt, hogy nekem ez a dolgom, nekik meg joguk van, és bunkó vagyok, ha nem szeretném. Nem csak az, hogy hagyjatok már ezekkel (gyakran elrontott döntésekhez, igazolhatatlan manipuláláshoz vagy benne maradásokhoz kerestek igazolást ismeretlenek, telefonon is, és ha nem értettem egyet, akkor győzködtek és megharagudtak), hanem ez tök nagy felelősség. Személyesség, szerződés és kompetencia szükséges hozzá, és még úgy sincs garancia. Nem mindig ismertem fel, hogy mire megy ez ki, hiszen csak beszélgetünk, én már sok ilyen sztorit láttam, és milyen érdekes, aztán persze rám haragudtak, ha maradtak a szarban.
KedvelésKedvelés
Azért a Devorah-ék kerítésfestésén azóta is röhögök. Filmre kívánkozik.
KedvelésKedvelés
Én ezzel tudok empatizálni, bár nem vagyok ilyen helyzetben. Megőrülök attól, hogy az ilyen kéréseket úgymond “szemétség” azzal elutasítani, hogy nem szeretnék átjáróházat csinálni a lakásomból, csak olyan “legitim” indokkal, hogy sajnos pont mindenki maláriás, vagy ilyesmi. És tényleg van ilyen hagyomány, hogy a családtagok fuvarozzák egymást. Nem ezzel van bajom alapvetően nekem sem, hanem azzal, amikor kifejezetten eleve erre bazíroznak, és még csak nem is egyeztetnek előre, hanem mondjuk ott vagyunk együtt valahol, és akkor jön az “ugye, elvisztek?”, vagy “ugye, elviszitek a Mancika nénit?”, és nem számít, hogy nem arra akartunk menni, vagy más dolgunk van, vagy mi máskor indulnánk, mert “de hát nektek az semmi”. Persze, öreg, meg minden, de miért nem lehet ezeket a dolgokat előre egyeztetni? Feltalálták a telefont. Na mindegy, ez tökre nem is tartozik ide.
Az öcséméknek van autójuk, és úgy szoktunk a szüleinkhez menni, hogy mi elbuszozunk Budapestre, ahol ők laknak, és ott beülünk hozzájuk, és megyünk. Évente kétszer teletankolom az autót, ez kb fedezi. Ezt mind korrektnek tartjuk, meg van beszélve, a változtatás joga pedig fenntartva. Ha nem ugyanakkor megyünk, vagy ők korábban indulnának, akkor vagy alkalmazkodunk, ha megoldható, vagy megyünk külön. Nekem nem azért nincs autóm, hogy aztán sírjak, hogy miért kell busszal menni.
Anyukám (orvos) szereti még nagyon a családi/baráti összejöveteleken a “nézd már meg, drágám, ezt a kis pattanást a seggemen, hát neked az semmi”-jellegű felszólításokat. Bár erről van is itt egy bejegyzés, már nem emlékszem a címére, emlékszik valaki?
KedvelésKedvelés
Nem emlékszem melyik bejegyzés volt, de jó volt, emlékszem. Magunkra ismertem. A férjem képzőművész, lehet tippelni ki festi az egész rokonságban a KERÍTÉSEKET. 😀
KedvelésKedvelés
Én nem vagyok még csak orvos sem, csak biológus (ráadásul nem orvosbiológus, de never mind), mégis rengetegen basztatnak az egészségügyi panaszaikkal. Tanult ez is anatómiát, jó lesz az, legalább kéznél van alapon, gondolom.
KedvelésKedvelés
Kéznél van, igen, és főleg INGYEN…
KedvelésKedvelés
Azért tegyük hozzá, hogy rokoni viszonyban eléggé megy önkéntesen is a fontoskodással átszőtt “majd segítek én”, viszonossági alapon, vagy merő “szeretetből”. És én se tudnék tarifát mondani egy helyesírási segítségnyújtásra, és ők se arra a rengeteg kajára, fuvarra, gyerekvigyázásra, vendéglátásra, ami volt.
KedvelésKedvelés
En azt latom, hogy ez bizonyos szakmaknal van igy. Engem folyamatosan megkerdeztek bulikon, hogy megcsinalnam-e az adobevallasukat gyorsan (es ingyen) vagy “adokoteles-e ha most ez az orszag fizeti de a masikban dolgozik”, de peldaul meg sose lattam, h ugyanabban a buliban a fodrasztol mondjuk megkerik, hogy vagja mar le a hajukat szombaton a lakasukon ingyen mert most milyen jol megismerkedtek egy pohar bor folott.
KedvelésKedvelés
Nálunk ez úgy néz ki, hogy ‘Amikor itthon leszel megnézed a fürdőszobánkat?’ .
Tehát nyaraláskor. Azért néha nem funny.
KedvelésKedvelés
Divamacska: biológus vagyok és jééééééééééé, engem is szoktak ilyenekkel 😀
KedvelésKedvelés
Nekem amúgy nagyon sokan segítenek, azt mondják, persze, szóljak csak.
A gyerekekre tekintettel.
De nem kölcsönös, nem tud az lenni, más a helyzetünk.
Aztán betelik a kvóta, meg furának bizonyulok. Vagy kiderül, hogy egyébként ő lelkiállapotilag sokkal szarabb helyzetben van.
Igen, nem lehet és nem is kell viszonozni, és beleraktam én is elég önkéntességet meg jófejséget már a világba.
KedvelésKedvelés
Én ennek a másik oldalán voltam, én ajánlgattam a segítséget boldog-boldogtalannak, sőt, tukmáltam is. Utólag visszanézve elég egyértelmű, hogy miért: Úgy éreztem, senkinek nem vagyok fontos, mindenki átnéz rajtam, de hát ugye ha én segítek valakinek, akkor az ő számára jófej leszek és fontos, és szeretni fog és hálás lesz. Aztán segítettem, és egy kicsit hálás volt, és aztán újra és újra kérte a segítséget, de egyre kevésbé volt hálás, az lett a normális, hogy én minden héten elmagyarázom, hogy hogyan kell kiszámolni a házi feladatot, és rendelkezésre állok, és két rendelkezésre állás között pont ugyanolyan lényegtelen vagyok, mint előtte. Amiből persze egy idő után elegem lett, mert hát ez egy csere volt az én fejemben, ő segítséget kap, én figyelmet, és hiába csak az én fejemben létezett ez az üzlet, becsapva éreztem magam. Elég sokáig tartott, mire rájöttem, hogy ez van a háttérben, azóta viszont nagyon figyelek, a segítségnyújtási ötleteim 95%-át nem mondom ki, és a maradék 5%-ot is csak úgy megemlítem, nem tukmálom, csak akkor lesz belőle bármi, ha a másik fél nagyon lelkes. És időben, alkalomban limitálok. Előre.
KedvelésKedvelés
Fú, ez is elég ismerős ám.
Pironkodva, de tényleg.
KedvelésKedvelés
Ez tök jó: “nem magyarázom, de képviselem”.
Nekem az időről ez jut eszembe: http://www.litera.hu/hirek/a-het-verse-toth-krisztina-ido-ido-ido
KedvelésKedvelés