Azt mondod, voltak jelek. Azt mondod, nem hitted volna, mert olyan meggyőző volt, és vonzó, és az eleje olyan fura és varázslatos volt. Beszippantott, így mondod. Aztán kezdett valahogy rossz lenni. Megváltozott. Vagy ugyanazt csinálta, csak neked ami eleinte különlegesnek, egyedinek tűnt, az zavaró, ijesztő lett.
Nem hitted volna, hogy létezik ilyen, sose találkoztál még ezzel a működésmóddal. Hogy ez mennyire veszélyes.
Aztán sok-sok szenvedés, vergődés jött. Magadat hibáztattad, nem értetted, se veled-se nélküled.
Vagy csak belefáradtál. Vagy nem kellettél neki, nemhogy mehettél volna, egyenesen küldött, ez megalázó volt, és mégis benne maradtál. Talán inkorrekt lettél te is, és kellett valami végső érv, hogy ki tudj szállni.
A kapcsolatból, amelyből egyébként kidobtak.
Összeállt a kép, volt az a cikk. Rájöttél, hogy ő…
És kimondod a Szót. A szó stigma. Olyan embert jelez, akinek ez megváltoztathatatlan működésmódja. Mindenkivel ezt csinálja. Ne menjen senki a közelébe. Pária. Bogár lépjen nyitott szemére. Zöldes bársony-penész pihézze mellét. Nézzen a magányba, melybe téged küld. Fogát morzsolja szét; falja föl nyelvedet. Bocsánat. Szóval a nyelvét. Így jön ki a rím.
Ezzel vége is a meccsnek. A ki baszta el, ki a hibás, én jó ember vagyok meccsnek. Te tiszta maradsz.
Rászorulsz erre a magyarázatra. Így nem kell szégyellned magad. Te, személyiségzavaros? Te, játszmázó? Te, felelősséget vállalni nem akaró? S hogy ez a te kudarcod? Dehogy. Te jóhiszemű voltál, egyetlen bűnöd, hogy hittél neki.
Olyan könnyen rámondjátok a Szót, ha nem akaródzik látni a saját részeteket.
Kibogozhatatlan, ki mit tett, egymásnak, egymásra reagálva. Ő egy rontott ént adott-e elő, amikor már nem volt minden szép köztetek, vagy ő eleve és mindig, tervszerűen, taktikusan ilyen? És vajon te nem romlottál-e le ebben, és az ő beteges húzásai nem reakciók voltak-e… egymást rontottátok, egyik a másikat vagy másik az egyiket, mindketten önmagatokat, és milyen mértékben…?
Veszélytelennek tartottál egy csomó mindent, amiről tudtad, hogy gáz. Nem törődtél vele. Még tetszett is. “Bírom azokat, akiknél kilazult egy léc.” Pedig ők bántani fognak.
Kimondod a szót, amelyről tudod, hogy stigma. Hogy az olyan emberekkel nem akar többet senki, írja a Dívány is, jaj, nem szabad. És ami kész és egyszerű magyarázat arra a sok zavaros történésre. Az ő mágikus vonzerejére, a te viselkedésedre. Te nem tehetsz róla! Te a hálójába kerültél.
Csak azt felejted el, hogy te ebben a viszonylatban teljes szívvel, lelkesen, kezdeményezően, utána is menve benne voltál. Rengeteg jót kivettél belőle, nyakig voltál a mámorban. Kicsit elhallgatod ezt ilyenkor, amikor elhordod mindennek. Azt, akit szerettél és választottál. “Lehullott a lepel”, most már tudod.
Száguldott a vonat. De voltak megállók. És te nem szálltál le. És most újraírod a múltat.
Én nem ismerem az esetet, a részleteit, se az embert, akiről beszélsz. Nem kizárt, hogy egoista, hogy bántalmazó, hogy nárcisztikus, hogy elmebeteg. De nincs elintézve a sztori azzal, hogy mindent rákensz. Ez nagyon-nagyon könnyű.
És, tudod, én erre ugrok. Mert ezt az érvelést, ezt a Nagy Későbbi Összeálltakép felismerést én már ezerszer hallottam. Ez a lúzerek legundorítóbb játszmája: áttolni másra a szart.
Kiismertek, azt mondják. És hullottak az ítéletek, a stigmák, kórusban. Sokan, bulisan, egymásnak nyílt helyeken kommentelgetve írták, hogy ilyen vagyok, és sorra a titkaim(nak vélt aljaskodások)at. Eközben én nem vádoltam senkit, a nevüket se tudtam már, nemhogy keverjem a szart. Magammal foglalkoztam, mert érte vagyok felelős, és felívelt a közérzetem, az önismeretem, a testi állapotom.
Úgy csinálták, hogy megtudjam. Hogy fájjon. Hogy fölényben legyenek. Nekem is írogattak. És én ebből tudtam meg, hogy hamis az egész, nekik játékszer a “csalódás”, büntetési eszköz. Mert jellemtelennek és lemaradtnak bizonyultak.
Szóval, nem vagy már tizenöt éves, se húsz. Nem az apádról vagy a főnöködről van szó. És nem lettél egy vagy több gyerekkel foglya a helyzetnek. Hallgathattál volna a rossz érzésedre, és minden elemzés nélkül hátraléphettél volna. Nincs mentség. Nem arról beszélek, hogy a kapcsolatban te is követtél el szemétségeket, így egál van, mert mittudomén, és egál amúgy sem létezik. Hanem hogy van felelősséged és van mivel szembenézned.
És mi van azzal a hajlamoddal, hogy neked folyton kell valaki? Hogy mindig van ilyen embered? Olyan nagyon lelkes, vallásszerűen egyvalakire vonatkozó vagy, kacagósan intenzív, éjjel-nappali az embered, aztán rájössz? Ráadásul te választottad őt, te voltál lenyűgözve, te mész a közelébe. És egyszerre rájössz…
A kérdésem nem csak neked, hanem a 2013–2014-es, Lelkes, lojális, erősen kapcsolódó, majd amikor szarban voltam, hirtelen rájövő, diagnosztizálásba kezdő kommentelőknek is szól.
A buszon ülök (metrópótló), és mellettem valaki telefonba azt mondja épp: bipoláris, igen. Hullanak ezek a megállapítások, osztják a Dívány meg a nem tudom, mik linkjeit. Most ezt így mindenkire rámondjuk, és akkor nem kell dolgozni, magunkba nézni. Ugyanígy értelmeződik át a testszégyenítés vádja, a plakátokról áradó társadalmi elvárás. Nyomasztják, anorexiába kergetik a nőket. Nem ám neked kéne felelősebben élned, magadért változnod. A lényeg, hogy ítélhetsz.
Szabad vagy. Tehetsz magadért. Nem kell nárcisztikus vagy bipoláris emberek közelében lenned, észreveheted előbb is a jeleket, és akkor nincs szükség a vádaskodásra és drámára. És persze így lemaradsz életed legintenzívebb élményeiről, de hát annyira ki vagy most akadva, gondolom, megéri. No?
Miért van, hogy sokan ellen tudnak állni az ilyen vonzó embereknek? Ha becsülöm is őket, megy az távolról is, és nem akarok benne lenni a legközvetlenebb világukban, zűrzavaros viszonyaikban. De ha szerettem, ha igent mondtam rá, akkor mi örökké ketten vagyunk a buliban. Nem vallok ellene a szomszéd cellában. Kitéphetik a nyelvemet, én soha nem szidom, és nem is beszélek róla. Szerettem, szeretem, csak már nem gondolok rá. Talán ma, talán holnap… kinyitom azt a borítékot is.
De ha nem szállok ki, hanem megalkuszom, és a pénzéből élek, vagy a metonimikusan rám is érvényes az ő sok előnye, ha én az ő felesége vagyok, akkor meg biztosan nem szidom… mert ez nem korrekt.
Előfordul, hogy valakit ismerősei, szerettei és komoly vizsgálat is energiavámpírnak, bipolárisnak, nárcisztikusnak, egoistának tartana. (Ne mulasszuk el megjegyezni: Narkisszosz valóban szép volt. És az a nem mindegy.)
Habár, ezek a diagnózisok metaforák. Én már nem hiszek a metaforákban. Én szemszögekben hiszek, a magyarázat iránti igényünkben. És ez egy rítus: ő a szemét, hirtelen rájöttem, összeállt a kép…
De van ilyen, nyilván, és velük nem sikerülnek a kapcsolatok. És meglehet, hogy ez a valaki, aki nárcisztikusnak van mondva, ez szépen kezeli ezt a valamilyenségét, amire a stigmát rámondják. Megvan egyedül, nem kapaszkodik, és egyre jobban kezeli, hogy belé viszont bele-belekapaszkodnak. Szól is, ha valaki kapcsolódna: én elátkozott vagyok, velem nem szokott sikerülni, ne gyere közelebb. Nem függ emberektől, nem csinál tovább semmit, ami már nem működik, összességében pedig tudatosabb és korrektebben viselkedik, mint a címkétlen, a címkéző, a magát áldozatnak érző, a vádaskodó, a rászoruló.
Ti, leányok, ne tegyétek.
Mit tehetsz akkor?
Tudd: aki a se veled-se nélküledbe belemegy, benne marad, az maga is bűzös lesz.
Ha látod, hogy már rossz, kétségbeesett, hazudós ember lettél ebben a kapcsolatban, mondd azt: én nem vagyok ilyen ember, én nem csinálok ilyeneket. Nincs az a sérelem, nincs az a szerelem. Kiszállok.
És szállj ki.
csak az olvassa. én szóltam 
itt te most kodependens emberekről és társfüggőkről írsz? Szállj ki, ja ha az olyan egyszerű volna, mint leszállni a villamosról és várni a csatlakozást. Az ilyenből nem lehet csak úgy kiszállni, mert elgyengít és igen a végén olyan vagy amilyen soha nem szerettél volna lenni és igen képes vagy feküdni mint a hányás és erőd nincs már semmire sem, tudod a következő adag belőle kifektet végleg és mégis kell, kell, kell……kibaszott függőség ez. Igen vagyunk néhányan ilyen elcseszett gyengék még
KedvelésKedvelés
Nem tudom, miről írok, egyszerre volt több hasonló történet, egy héten belül. De azt tudom, hogy egyetlen vagyonunk a méltóságunk. Hogy nem megyünk le kutyába, és nem acsargunk aztán arra, akibe kapaszkodunk. Igen, sok ilyen ember van, ezért írok a témáról. Kurvára nem korrekt utólag mószerolni meg vádaskodni.
KedvelésKedvelés
tudod mi a gond, hogy te érzel mellette kicsit naiv is vagy, ez a másik meg esszenciának használ, és nemcsak téged hanem másokat is, saját egoját fényezgeti folyamatosan. Mivel te gyengébb vagy, mondhatnám úgy is emberibb és képes vagy érzelmekre, ezért aláfekszel és morzsákért teszed mindezt. Ahogy írod méltóság. igen, méltóságon aluli, igen érzed, tudod, hogy használ és neked ez qrva rossz, mert állandó kérdőjelben és gyomorgörcsben élsz. De van az a pont mikor az ember olyannyira szeretve akar lenni és nem csak eseményt akar hanem tényleg elhiszi, hogy lehet őt szeretni még azért, hogy lemegy kutyába. Innen felállni és felismerni, hogy mennyire méltóságon aluli hovatova megalázó, degradáló, dehumanizáló az egész rohadt nehéz, professzionális segítség nélkül szinte lehetetlen. Olyan ez mint egy rohadt függőség, drog, tudod ép ésszel hogy szar és kicsinál de mégis a következő adagot remegve várod.
KedvelésKedvelés
Értem, és nagyon jó, hogy leírod. Kell erről beszélni.
Mindenképpen ítélkezőnek fogok tűnni, mert meg szeretném rázni ezeket az embereket, felháborít az önsorsrontás, az ön-infantilizálás. Írjak magamról, ez is volt, hát, akkor erről a témáról nem tudnék, mert nekem ilyenem nem volt, és pont ez az erkölcsi alapom.
KedvelésKedvelés
De Judit, ez a bejegyzés ennek, amit te leírsz, nem mond ellent.
Itt nem arról van szó, hogy minek mentél bele, sőt, van itt ilyen bejegyzés is, ami arról szól, mennyire értelmetlen és érzéketlen dolog ilyesmit a másik szemére hányni.
Ez a bejegyzés szerintem arról szól, hogy amikor valaki már kijött, vagy tök mindegy, valahogy vége lett a kapcsolatnak, akkor nem visz előre, ha az a konklúzió, hogy a másik a szemét, meg ilyen, meg olyan, és engem teljes egészében ő vitt bele, és nekem nehéz, én nem tehetek róla.
Amikor valaki áldozat, akkor kurva nehéz oda eljutni, hogy az ember meglássa: nem, nem én vagyok a hibás, úristen, de hiszen nekem igazam van, nekem van igazam! Tudom, átéltem én is. Nagyon kell ez, nagyon kell a ráébredés, a saját igazságunk megélése, hogy jogunk van azt érezni, hogy ez nekünk nem jó. Az viszont rohadtul nem építő, ha az ember ebben marad, és abban lubickol, azt teszi az identitásává, hogy őneki igaza van, igenis, ő nem tehet semmiről, a másik tehet róla. Ezzel nem lehet előre haladni, ez benne rekedés. Szerintem előre az visz, ha egy idő után az ember szembenéz azzal is, hogy mi az ő felelőssége a helyzetben. Ha az az örök konklúzió, hogy a másik az, aki szemét, aki kihasznál, aki belerángat, és én vagyok az ártatlan, az áldozat, az ugyanbúgy függőség, mert a pozitív énképemhez mindig kell ő, a negatív végpont, akihez képest én jó vagyok. Ha viszont fogom és szembenézek azzal, hogy én hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, sőt: hogyan vezettek a saját döntéseim ide, és mi az én felelősségem benne, akkor nem csak azt érem el, hogy legalább részben rájövök, hogyan kerülhetem ezt el legközelebb, nem csak önismeretet szerzek, hanem önálló, egy másik embertől független identitást tudok felépíteni, mert magamhoz képest nézem a helyzetet, és nem hozzá képest. És akkor esélyt ad az ember magának, hogy kijöjjön a függőségből. Legalább esélyt.
Szerintem inkább erről szól a bejegyzés.
KedvelésKedvelik 1 személy
Erről, főleg.
És a stigmák romboló, trükkös, megúszós használatáról, amit igen széles körben csinálnak nem-szakemberek. Sufni-diagnosztika.
És még arról, hogy FELBASZ, hogy emberek, komoly önismerettel, már nem naiv-fiatalon élhetnének teljes életet, mindenük megvan hozzá, célok, barátok, idő, és ilyenekben maradnak, önpusztítanak, magyarázatokat ötölnek ki, ezekben a helyzetekben elromlanak és bántanak másokat is.
KedvelésKedvelés
Szóval, amit mondani akartam, az csak annyi, hogy azt senki nem állította, hogy nem rohadt nehéz kijönni, abbahagyni. De ha már sikerült legalább részben, akkor nem építő csak a másikat felelőssé tenni azért, ahogy a dolgok alakultak. És ez nem érvényteleníti azt, amit te mondasz. Igen, nehéz.
KedvelésKedvelés
Nem szokott mindig, de ez most nagyon fájdalmasan betalált. De jó lett volna csak a sebeimet nyalogatni. Olyan jókat írtok később is. Nem, nem akarok benne ragadni. És ez milyen jó szempont, azt nézni, hogy én milyen leszek tőle.
Most is azon gondolkodom, nem lájkolom a cikket a facebookon, mert akkor elolvassa és látja a hozzászólást és jaj azt nem lehet hogy tudja hogy mit érzek… Mert nézi az oldalamat, tudom, onnan tudom, hogy én is kombinálok és taktikázom, és ő is, de letagadja, én is letagadom. Hát ez lettem ebben, szánalmas, áldozat, kuncsorgó, játszmázó. És ilyen tényleg nem akarok lenni.
Csak mi lesz azzal a sok jóval, amit kaptam tőle. Azt képzelem, soha mással nem lehet már ilyen jó, és ennek ezek szerint ez az ára. Ha igazán szabadulni akarnék tőle, könnyű lenne.
Köszi még egyszer, kellett egy fejbekólintás. (vagy ez külön szó?)
KedvelésKedvelés
Egy szó. Nem, ez nem ár. Ami szép, megőrizzük, de a legjobban magunkat szeretjük. És ezért, ööö, ez most enigmatikus lesz, de ha nagyon muszáj bántani, mert indulat van, mert ez jár a szabadulással, inkább mást bánts egy kicsit, mint magadat. A benne maradás is önbántás. Magukat bántják, mert azt nem kéri számon senki, egyszemélyes ügy – elromlanak, mindenkit bántanak. Az sokkal rosszabb.
KedvelésKedvelés
+ a függőség, érdemtelen ragaszkodás, pótcselekvés is önbántás
KedvelésKedvelés
Nahát, erre így nem gondoltam volna.
Meg kell erősödni, tudom.
KedvelésKedvelés
MAGADÉRT felelősen, MAGADAT szeretve, magaddal foglalkozva, vállalva a felelősséget. Minden más visszaüt.
KedvelésKedvelés
Attól, mert függőség, még segíthet ránézni, hogy én miért vagyok/voltam benne, miért tartom fenn, vagy miért mindig valami hasonlóban kötök ki. Én hat évig voltam “egyedül”, miközben zűrös, méltatlan kapcsolatszerűségek jöttek-mentek az életemben. Ábrándként, tárgyként használva, megalázó helyzetekben, férfiakkal, akik másnapra mindig meggondolták magukat, de én rohantam egy szavukra a részeg éjszakában, ajtójuk előtt sírtam, smseztem. Közben én végig azt gondoltam magamról, hogy “komoly” kapcsolatot akarok velük, csak éppen sajnos nem jön össze, mert ők, a szemetek, elköteleződni képtelenek, gyengék, nem akarják. Mostanra tisztán látom, hogy én voltam az (vagy én is, de az már a másik fél ügye), aki vegytisztán rettegett egy kapcsolattól, nem hitte el, hogy létezik olyan, ami tényleg működik, nem emészt fel, nem tesz tönkre, nem függőség, nem végnélküli, kétségbeesett kapaszkodás a másikba a szakítás felé vezető úton. És ezeket a félig-kapcsolatokat nem volt olyan borzalmas fájdalom elveszíteni, mint egy megvalósultat.
Önismeretben, pszichodrámában, mindenféle változásban aztán ezek a vélekedéseim sokat változtak, és nem sírok már a küszöbön, részegen, egyik cigiről a másikra gyújtva. Persze jöhet bármi, de úgy érzem, oda már nehéz lenne visszakerülnöm, és ez nagyon nagyon jó érzés.
(ha esetleg kétszer küldtem el, akkor elnézést, itt bénázom kicsit, mert ritkán kommentelek 🙂
KedvelésKedvelés
Megvan, kösz. Hány éves voltál ekkor? És mi lett utána: egyedüllét vagy méltó kapcsolat? Esetleg kellemes szexes egyszerűbbek?
KedvelésKedvelés
Hát, kb. 27-től 33-ig. Volt kellemes szex is, közben magamban megerősödő egyedüllét. Aztán a szexből méltó, egyenlő és elkötelezett, mély emberi kapcsolat, önfeltárós, magamat és a másikat látni merő. Olyan, amilyen nekem még soha azelőtt nem volt, nem is tudtam, hogy létezhet.
KedvelésKedvelés
ritalll, teljes mértékben egyetértek veled. túlélve egy ilyen kapcsolatot, két út van, vagy lesüllyedsz és örökké a gödörben maradsz sebeidet nyalogatva, megkeseredve, vagy újra felépíted magad és végre megadod magadnak az esélyt, hogy újra levegőt kapj és élj. Évával is egyetértek nagyon, hogy méltatlan utólag sarat dobálni és az áldozatszerepben benne rekedni. Ehhez, hogy idáig eljusson valaki kemény munka kell, önreflexió de nagyon jó érzés megérkezni
KedvelésKedvelés
Éva alatt a csakazolvassára gondoltam na 🙂 most látom van itt egy másik Éva is
KedvelésKedvelés
“És még arról, hogy FELBASZ, hogy emberek, komoly önismerettel, már nem naiv-fiatalon élhetnének teljes életet” én úgy látom, nyilván leginkább a saját környezetemet látva, hogy nagyon nagyon kevés ember bír komoly önismerettel, egyáltalán önismerettel, pedig mi már a negyvenes korosztály vagyunk.
KedvelésKedvelés
És akkor képzeld el, hogy én olyanokról írok, akik dolgoznak magukon. De nekik is kényelmesebb mindenkit elhordani mindennek, és leszarni, hogy közben kibe rúgnak, milyen emberré válnak.
KedvelésKedvelés
Én gyakran választok függő alkatokat. Sosem durvákat, csak olyanokat, akik emellett teljesítik társadalom által elvárt kötelességeket, nem kis számban sikeresek is akár, jók a szakmájukban, népszerűek, ránézésre normálisak, vonzóak. Pont mint apám. Ez volt a tavalyi év felismerése, hogy már megint egy függő. Nem volt ez sem sokkoló, sem megrázó. Inkább afféle beismerésre emlékeztető érzés, csak annál sokkal elemibb szintű. Nem írt át semmit, csak magamat, mert ez nekem tükör, nem nekik. Az ő tükrük az ő felismerésük.
A munkám ott kezdődik, hogy a beismerés ne váljon beletörődéssé. Az nagyon veszélyes határ, és igen nehezen látható nekem, akinek természetes állapota a beletörődés, mert az alapélmény egy szenvedélybeteg mellett.
KedvelésKedvelés
Hm. Kiléptem a hosszú számomra gyakran gyötrelmes házasságomból, pedig nagyon szerettem a férjemet (persze, a végére már rettenetesen kiábrándultam), de nagyon szerettem volna, hogy apja is legyen a gyerekeknek, ne csak férjem nekem. Csúfos véget ért. A mai napig csak alpári stílusban tud beszélni rólam, természetesen mindenről én tehetek, nem voltam elég odaadó, türelmes, hűséges. Semmit el nem ismer miben hibázott. De végülis igaza van. Ő engem tulajdonképpen tényleg nem csapott be, hisz semmit nem változott az évek folyamán. Én változtam. Mondjuk úgy, hogy felnőttem, és nem felelt meg kétgyerekes anyaként az, ami jó volt 16 évesen. Csak a gyerekeket sajnálom, és szégyellem magam, hogy ilyen apát “adtam” nekik.
KedvelésKedvelés
> Kitéphetik a nyelvemet, én soha nem szidom, és nem is beszélek róla.
fú, engem ez majdnem megölt, de én nagyon spéci helyzetből jövök, és most már kb végképp nem mondhatok el többé semmit magamról, hogy de legalább én nem csináltam ezt meg ezt, mert de. és minden után is meg lehet maradni az ugyanannak.
KedvelésKedvelés
Mindenki spéci helyzetből jön. Sok mindent mondhatunk joggal az exre, amit írok, nem norma, én ezt választottam (mi úgy szakítottunk, kénytelenül, hogy hatalmas volt a szerelem, de hát tudod), viszont az áttolás, a saját sár el nem ismerése meg a dühösködés nem működik.
KedvelésKedvelés
Hatalmas volt a szerelem – ezért nem értem, hogy akik viszont már elkoptatták egymást, rég nem éhesek, megutálták a másikat, azok miért ragaszkodnak a játszadozáshoz, miért örökké téma nekik az az ember, akire annyi csúnyát mondtak, nem is szeretik, nem akarják őszintén a javát. Miért élvezik, hogy őt taglalják, figyelik, elemzik, mit akarnak ilyen görcsösen bebizonyítani, miért csodálkoznak, ha esetleg már megutálták őket, mire jó ez az önmegalázáson kívül. Miért nem mennek az új felé? Nem csak családokról van szó, ahol összeköt a gyerek, meg nem könnyű felszámolni az együttélést.
Ha nem működik, ha vége, ha kifulladt, ha mást szeret, akkor miért nem lehet a sok jót eltenni hálásan, megőrizni, aranyba foglalva mint A Szerelmet – és az emberről meg kussolni, legfeljebb pszichónál elsírni, vagy naplóba írni? Miért kell ezzel terhelni évekig a környezetet, ítélkezni, kombinálni, állásfoglalásra késztetni a barátokat, hogy mekkora szemét… Tudom, hogy nagyon kognitív, racionális, érvelős, amit írok, jelezték ezt többször is, hogy ez nem ilyen egyszerű. Meg aztán én szerelmes se vagyok, sőt, vágyat, vonzalmat sem érzek épp, továbbá extrém módon nem vagyok empatikus azzal, aki önsorsrontás miatt van szarul, ellenben a halálba idegesítenek, és ettől életidegen és ítélkező ez az egész, de az biztos: ha van döntési lehetőséged, tudd: nem éri meg ez a sok bonyolítása a kapcsolatoknak. Sírás lesz a vége.
S hogy emberek működő, építő, bizonyítattan boldogító és életet jobbá tevő tevékenységeket hagynak oda. Megalázó társkeresőzés meg egymást szaggató, eleve is zavaros viszonyok miatt. Hogy aztán sírhassanak, hogy őket de átverték.
Amit mondtam is a múltkor: tulajdonképpen minden fontos döntés a kognitív felismeréssel kezdődik (pl.: tudod, hogy a szénhidrát mit csinál veled). Az érzelmek gyakran csak hazugságot lepleznek, igazolást adnak, útlevelet a rombolásba.
KedvelésKedvelés
“Ez nem ilyen egyszerű” erre egy mondat jut eszembe a (miért? miért??) Dr. House-ból : “De igen, ilyen egyszerű. Nem KÖNNYŰ. De EGYSZERŰ.”
KedvelésKedvelés
És amennyi energia és agyalás elmegy a magyarázatokra, abból ötször meg lehetett volna oldani a problémát…
KedvelésKedvelés
A fejlec foto ezen a telen keszult vagy meg a korabbi sorozat egyike?
KedvelésKedvelés
kétéves, napra pontosan, L fotózta, és az arcomon egy felesnyi bódulat is látszik, mert anélkül nem mertem 😀
KedvelésKedvelés
A jelenség létezik és szörnyű, de engem meglep, milyen erővel kapaszkodnak e magyarázatokba némelyek, akik közben igenis rossz döntéseket hoznak. Ezért írtam ezt a bejegyzést. Nagyon könnyű bárkire rámondani. “Ezt meg ezt csinálja, és ez meg amaz a célja/oka vele, én meg nem vagyok olyan”, jaj, de jól jön ez, önkritika helyett.
http://nemvagyegyedul.com/rejtett-narcizmus/
KedvelésKedvelés