Rájöttem, mi zavar engem Orbán Viktorban.
Ennek az egésznek a gyávasága.
1976-ban születtem, vagyis 1990-ben tizennégy éves voltam. Gimnáziumot és új köztársaságot kezdtem. Forrongó energiájú, reményteljes időszak volt ez, éheztük az újat, a szabadat, az európait, a tudásalapút (ó) és a jómódút, igen. Az esélyt, a versenyt. Körülöttem sehol egy status quót féltő figura, egy pártfunkcionárius nagybácsi, ügynökről én nem tudok (persze vannak homályos múltrészletek, ma már semmin nem lepődöm meg), a lényeg, hogy akkora lúzerek voltunk történelmileg, hogy sem vagyont, sem összeköttetéseket, sem állást, sem szerzett jogokat nem kellett féltenünk. Mi voltunk a szegény, üldözött értelmiség, ötvenes évekből ittrekedt rettegésekkel apám idegvégződésein. Akiknek most majd lehet.
Ami a leginkább megragadott a forrongó hangulatban, az a friss, liberális, kompromisszumot nem tűrő hang, Orbán és a fiatal liberálisok (merthogy azok voltak) korai szónoklatai. Igen, Európáról, versenyről, toleranciáról, igazmondásról, a kompromisszumok nem tűréséről álmodtunk. Én be akartam lépni az akkori, a korai FIDESZbe.
Hogy hova jutott ez a párt, ez az ember és ez az ország, melyet vonakodnék már hazának nevezni, mindannyian tudjuk, látjuk, nem írok most erről sorokat, hűtlenek lennének a szavak. Iszonyatosan bornírt, kiábrándító ez a változás.
Nem vagyok én forradalmár, lebegek a mocsár felszínén. Helyzetem úgy alakult, hogy nagyon sokat kapok a köztől, például főállású anya vagyok, és gyakorlatilag nem adózom a kölkek miatt, miközben semmilyen struktúrához nem köt semmi, nincs okom a bölcsészdiploma piacképtelenségét felpanaszolni, ellenben megerősítő, identitásképző érzés majdnem húsz éve a szakmámban dolgozni. Mindig van munka, és nem bánom, ha szarul fizet. Nem megyek el innen, és nem korholom se kintről, se innen a nem-haza országomat, ez biztos. Ugatni, az engem etető kézbe harapni sincs pofám.
Tudom, amit tudok, bele is állok, nagyra becsülöm például Schillingéket. Viszont nem vagyok ez a facebookon politizáló, mindenért tiltakozó, pánikban utazó fajta, és szerintem ők sem forradalmárok. A blogon kifejezetten nem írok aktuálpolitikáról, elégedetlenségről, közügyekről (ez sem az), mert eggyel nagyobb, ám privát életünket meghatározó rendszerekről és az eggyel kisebbről, az abszolút személyesről írok. És azért sem, mert fölényesen kritizálni, csúf jövőt jósolni, puzsérosan rikoltozni elég könnyű. Felelősséget vállalni, melózni, józanságot és öniróniát megőrizni, magunkat mennybe nem meneszteni és a még menthetőre vigyázni, az a nehéz.
Megállapodtam volna? Megvan a kis motyóm, elemózsiám, nem megy eléggé a bőrömre a rendszer, ezért kussolok?
Néha ezt gondolom. De a sok hivatásszerűen elégedtelent én önsorsrontónak látom. Az a sok sértődés, önfényező más-ostorozás!…
Szégyellem leírni, de jól vagyok, annak ellenére, ami kiabál a közéletben. Én ugyanis még nagyobb szenvedésekhez, nélkülözésekhez, függésekhez, lelki kínhoz, saját gyengeséghez vagyok szokva. Nem vagyok beteg. Nem függök. Rég nem találgatom, hogy ki vagyok. Sokkal jobb anya vagyok, mint öt éve. Több drámámban igazságot tett az élet.
Na, amiről írni szeretnék, az egy séma, sorsmodell: a lázadó ifjú, és a megállapodott, konzervatívba fordult középkorú. Ez, ugyebár, szükségszerű, ez a világ rendje. Ismeritek a mondást, nem idézem.
A lázadó ifjú nem csak ilyen orbánviktorosan, világnézetileg létezik, sőt, egyáltalán nem csak ilyen tiszta, eszes, ambiciózus formában. És nem is csak az apai mintával és a megalkuvással való szembefordulásról van szó, a hosszúra növesztett hajról meg a dafke-istentagadásról és nemtanulásról. Van a semmittevő, szüleiből élő is, van a piercinget hordó, szubkultúrákba menekülő, önkárosító, van a sokat ivó, csajozó típus is, aki nem tudja, mit akar, és ezért menősködik, meg az, aki nem teszi oda magát, mert segítik, dédelgetik, mert tudja, a fiatalságát hogyan kell használni az előnyökért.
Éli világát, és nem sokat szorong.
A lázadás, amihez elég, ha gyenge és lusta vagy, és szabad neked – mert fiúnak születtél. Ez a lázadás nem bátorság, hanem linkség. Itt állok, és rettegek, hogy a nagyon öntörvényű, tehetséges és magát tehetségesnek is gondoló fiam belecsúszik-e ebbe az aranyifjú önzésbe. Most már nem kell félnie, lapítania.
Telnek az évek, a lázadó kopaszodni kezd, elhordta a bőrdzsekit. Haj, szép volt az ifjúság, zsongott a tiszavirág az akácos úton. Később, már állampolgárrá válván, az ún. társadalom ún. hasznos tagjaként a hajdani csúf húzásokat, gyengeségeket el lehet jótékonyan felejteni. Tanároknak való visszapofázásokat felheroizálni. Karriert építeni, vagy csak megkeresni a közepes fixet, családot alapítani, megállapodni. A csínyek helyett most már vannak kis sumákolások, kreatív adózás, sunyi megcsalások és gyorshajtások, csak hát azokat nem lobogtatja, mint hajdan a Depeche Mode koncertjegyet vagy a strandra való belógást. Egyre kevesebbet haragszik a szülőkre: már megértette őket. Nem könnyű szülőnek lenni, és fél (joggal), hogy majd ő is ugyanazt kapja a gyerekeitől (leszarni, magát ettől függetleníteni nem meri, már most tudja: minimum érzelmileg rájuk szorul majd). A felszépítés elemi érdek, és közös: neki is identitása, hogy ő normális családból származik. Ezt a normális családot tartotta, mikor még benne élt, bírhatatlannak és hazugnak. Most asszisztál az újraírt múlthoz.
A családommal nekem ez a konfliktusom.
Ez a változás, a lázadóból konformistává válás, ez nem valami univerzálé, ez attól működik, hogy, ahogy Lobster mondaná, hogy mindannyian ugyanott nőttünk fel. Ezek az utak vannak kijelölve. A megállapodott, rendpárti polgár biztonsági játékot játszik, és csakis az előnyöket maximalizálja az “érési folyamatával”, minden korszakában. Nem meggyőződésből lett keresztény, vagy olyasmi, szólamok szintjén hazafias (értsd: idegengyűlölő, kirekesztő, empátiátlan), és nem is csak azért, mert a csaja egyházi esküvőt követelt, hanem mert így jön ki a legjobban a buliból. Ez hangzik jól. Megtanult kussolni, nem sokat agyalni, erőből reagálni és hasznot húzni, legfőképpen pedig rendezett látszatot mutatni. Csendben iszik és asszonyver, van életközépi válság is, kardiovaszkuláris meg szellemi, és szokásos kezelése (új nő, extrém sport, pénz hajtása, borászkodás sznobkodás, ökofalu, El Camino). Okostelefonnal meg mokasszinban, de csak olyan lett, mint a szülei.
Létezik ez fordítva is ám. Amikor fiatalon nem vagy önző. Hát hol hol tudnál te önző lenni? Éned sincs. Szorongsz, szenvedsz, lojális vagy, balek vagy, meg persze idealista. Dolgozol apróért. Nem “éled ki” magad, nincsenek rossz történeteid, de nagyon erősen elhatározod, hogy te mit nem, soha. És ez csak erősödik benned, meg nem tagadod. Te aztán nem leszel olyan, mint a szüleid. Nem ragadsz élethazugságba, diszfunkcionális párkapcsolatba. Nem trükköztél akkor se, most se. Ami fontos volt, megőrzöd, erősíted is. Nem követed el szüleid hibáit, sokkal őszintébb vagy. És mivel már tisztábban látsz, és levetted a bűntudatot, nem bocsátasz meg. Elnéző leszel, de az agresszornak nem bocsátasz meg, nem veszed magadra a bűnét, mert azzal magadat tagadnád meg. Mert arra is rájttél, most jöttél rá, hogy mekkora agresszor volt, és hogy igenis dönthetett volna másképp. És nem akarod ezt az életedbe, és nem akarsz olyanná válni sem. Nem leszel tévénéző, fogyasztó, autós negyven évesen sem, és nem mész abortuszra. Akkor még fojtottan, frusztráltan mondtad ezeket, aztán megérted magad, közel kerülsz az énedhez. Csakis türelmesebb vagy, nagyvonalúbb, de a lényeget nem veszíted szem elől. Tényleg biciklizel, és tényleg félmaratont futsz. Ez a nagy változás, nem a családi ház.
A fojtottság csökken, egyszer csak vállalod, aki vagy, mert már tudod. Idealista nem vagy: cselekvő vagy, illúziótlan, és hiszel, mint Szonya.
A következő posztok a startup, önmegvalósító anyákról (eléggé kritikusan) és a test értelmiségi tabusításáról szólnak. Készül egy a valósághű önfotózás ethoszáról is.
csak az olvassa. én szóltam 
basszus de jó, dobban a szívem közben..
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy vagy és írsz!
Olyan nagyon sokat segítesz
KedvelésKedvelés
Eszméletlen. Köszi.(ez a poszt eszembe juttatta, hogy már régen utaltam.)
KedvelésKedvelés
Hálás köszönet. Csak ha van miből.
Most céltámogatást gyűjtök a norvég útra, de valami nem működik a rendszerben. Aki arra szánja, írja mellé közleményben, mert beleugrottam a nevezésbe, a repjegyárak mérlegeése nélkül.
De lefutom, le én.
KedvelésKedvelés
megható, hogy sima bankszámlára is küldtetek
köszönet
KedvelésKedvelés
Mindig rácsodálkozom, hogy ahogy az idő telik, egyre mélyebben értem a posztjaidat. Sokat olvastam újra mostanában, eléggé ráértem, és érdemes volt. Ez is olyan, hogy azt érzem, három évvel ezelőtt még nem értettem volna ennyire, illetve próbáltam volna magyarázni, hogy miért tartozom én ide vagy oda. Most meg azt érzem, hogy mennyire pontos ez a látlelet, és, habár tudom, hogy hova tartozom, nem ez a lényeg, mert az már az alap. Nem kell magyarázni, beleerőltetni, mert egyszerűen tény. Csak hátradőlök, és gondolkodom rajta. Egész más így.
A poszt szerintem nagyon fontos, és igen, a normálisék egyik mellékága/folytatása szerintem is. OV maga Normális apuka. Illetve az ő szimbóluma már lassan, ahogy az alakja egyre inkább elemelkedik a valóságtól. Nagyon tetszik, ahogy a poszt ezt a szimbólum-értéket kiemeli, ahogy a rendszerváltás alakulásával állítja párhuzamba ezeket a rendszerszintű egyéni sorsokat, mert nagyon jól működik. És nem “nagyon igaz”, hanem egyszerűen IGAZ, ez tény, a magyarázkodás is csak ezt leplezi le. A “de én csak” meg a “de én nem is így” már itt zeng a fülemben. Meg a “de hát így kell”. Apám: “kertes házban kell lakni, mert az az igazi”. De szépen rímel erre, hogy “ez a nagy változás, nem a családi ház”. És ezt sosem fogja megérteni, mert ő is egy OV sors kicsiben, akit egyébként most gyűlöl és megvet, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ebben egy kicsit a saját megalkuvásait is gyűlöli.
KedvelésKedvelés
Ezt, hogy mit hogy KELL, én is bírom, épp írok is róla. Mindenre van séma. Be kell tartani a szabályokat.
A kávé mellé adott vizet, ha nem tudnátok, előtte isszuk. Nem érdekes, te mit érzel. Mindenki tudja amúgy a szabályt, csak hát akkor iszom, amikor jólesik.
Fokhagymát meg emígy szeletelünk, csakis, nem úgy _kell_!
Kutyát, mint azt vadidegen okoskodótól megtudom (aki lekurváz a következő mondatában, amikor jelzem, hogy hagyjon már), a bal oldalon vezetünk. Mindegy, hogy nekem nincs puskám, ami ezt a tök értelmetlen, halott szabályt indokolná, illetve hogy a bal oldalon, a keskeny járda mellett süvítenek az autók, és sár is van.
És igen, a szereppel sodródni könnyű. Ahhoz kell a bátoeság, hogy hosszú felkészülés után harmincöt meg negyven évesen lázadj, de nem hangoskodva, szerepelni vágyva, hanem igazán.
KedvelésKedvelés
“Ez a nagy változás, nem a családi ház.”
Gondolom, hogy itt a “családi ház” az szimbolikus, ami alatt az előre megírt forgatókönyben szereplő duplagarázsos, térkövezett udvaros, kerti törpés díszkertes változatot kell érteni a benne lakókkal együtt (igen ez általánosítás).
Én személy szerin úgy érzem, hogy házba költözni (mondjuk vidékre) már egyfajta lázadás az ellen, hogy midenki a városba kényszerül a munkahely hiánya miatt. Nem tudja mindenki megtenni, hogy ott marad vidéken vagy városból vidékre megy, de ha én egyszer majd meg tudom tenni, akkor gazdag leszek 🙂 vagy digitális nomád, de ez már agyon hájpolt úgyhogy nem számít lázadásnak mégse lehet.
KedvelésKedvelés
A polgári, karrierben haladós prosperálás jelképe mindenféle ház. Mint életcél is az, ráadásul belerokkanós. Több ilyen témájú poszt van: erejükön felüli hitelek, építkezések, nagyravágyás és a legértelmetlenebb üzem: az ingázás, az autóhoz kötöttség. Utálom, nem értem. És nekem nem az lett. Akikre célzok, azok meg beleültek a készbe.
KedvelésKedvelés
+ én pl. (csak egy fő, de én írtam a posztot) Budán születtem, azóta is itt élek, összesen kettő, szomszédos kerületben, a közegemben, miközben mindenki telkipátysolymárdunakeszibudaörs, és autóautóautó és panaszkodás az iskolák miatt.
KedvelésKedvelés
Szóval nem, nem csak a kerti törpés, nem a sznobizmus vagy a giccs vagy a parvenük zavarnak, hanem azt látom, hogy teljesen eltévedt módon, másokat majmolva alakítják ki az igényeiket sokan, belehajszolják magukat és a kezest vállalhatatlan helyzetekbe, építkeznek/átalakítanak, miközben gyerek, miközben ingatag egészség, és nem is túl stabil kapcsolat.
Nagyon is okés a városban létezni, minkahelyhez közel, lakásban, akár albérletben, és a nemautózás vagy a nem-napi30kmautózás költségeit félretenni reálisabb időkre.
Viszont egyáltalán nem kell a blogger éleskedéseinek megfelelni, azonosulni, ez nem elvárás.
Sőt, rendszerellenesnek sem kell lenni. Hanem ésszerű, fenntartható döntéseket kéne tudni hozni. Én azt látom, hogy a házról álmodók túlvállalják magukat, ráadásul van egy közös halmazuk azokkal, akik nagy hormongőzben szülik szerény körülmények közé a gyerekeket sorra, és a testük és szellemi épségük is rámegy, meg a házasság is szétstresszelődik.
Mondjuk így leglább hamar és biztosan, nincs az az évekig nyúzódás a lábvízben.
Erre a posztra utalok:
KedvelésKedvelés
Arra pedig nem szoktak gondolni, hogy egy kertes házzal mennyivel több feladat lesz otthon, mint a társasházban. Aki persze kertben nőtt fel, annak nem újdonság. Ez is pénz és főleg sok idő, meg további tökéletesség hajszolás, a kert, az utca, a kerítés. Erre is mind lehet pénzkeresni a minőségi együttidő helyett, valahol jó messze otthonról.
Az autóvásárlásnál is durván túlvállalja magát a többség. Újat, mindenképp. Nagyobbat, drágábbat mint indokolt. Aztán erre is lehet keresni. És szerintem nagyon nehéz lehet évtizedekig azért dolgozni, hogy ezeket fizetni lehessen.
Én egyébként nem azonosulok a blogger minden városszociológiai gondolatával. De ez tényleg nem is elvárás, vagyis majd kiderül. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
“Közben igénylik a szocpolt is, aláírják, hogy lesz két gyerekük. Az élet válasza erre meglepően gyakran a meddőség”
Durván hangzik… (ez a linkelt bejegyzésbôl van.)
Szerintem azért az építésznek, ha nem ôt is az éhenhalás kényszerítené minden munka elvállalására, kellene, hogy legyen annyi szerepe, hogy a pénzügyi kerethez formálja a házat a megrendelô igényeit szemelôtt tartva. Én a szakmában végeztem, de nem terveztem még házat ( nem ebben dolgozom) . Lakásfelújítás sajátrészre is épp elég stresszes volt, de nem rudni valójában hogy az akkor kijött betegség 2011-ben (azóta kilábaltam) összefügg-e.
Ettôl függetlenül tavaly újabb lakásfelújítás már nagyobb tapasztalattal ezen a téren stresszes volt szintén, de azért kibírható.
A bioparadicsom, gyümölcsös szerintem nem akkora badarság. Már nehéz ezekhez normális áron hozzájutni. A szupermarketben pedig csak éretlen vagy vegyileg kezelt zöldséget, gyümölcsöt kapni.
Én azt mondom, hogy a városi élet közel a munkahelyhez a jobb megoldás mint a hitelbôl építkezés. Ettôl függetlenül én mégis a vidéki életre vágyok most, még lehet ez változik, mire döntést kell hoznom hova tovább.
KedvelésKedvelés
Nem badarság, csak tipikus, és gyakran holdkóros, irreális álmodozás. Mert azért akar menni két hétre Horvátországba is, meg gazdálkodni is. Na, ez nem megy együtt.
KedvelésKedvelés
És mi van azokkal, akiknek a tizenéveskori lázadása nem a liberalizmushoz, hanem a “konzervativizmushoz” (avagy a szélsőjobbhoz) vezetett? A Medgyessy-kormány ill. az első Gyurcsány-kormány időszakához kötöm a politikai ébredésemet, “vidéki” (értsd nem-budapesti, de nem is falusi, hanem megyeszékhelyi), helyi viszonyok közt jónak számító középiskola diákja voltam. Az első Kárpátia- meg Trianon-pulóveres srác, aki az igazgatóiban kapta a lecseszést, hogy a “fasizmust” népszerűsíti. Pedig a legjobb voltam töriből, és sehol sem tudtak megfogni. TGM “Szegény náci gyermekeink” című, illetve a Mancs “Nemzeti radikalizmus – Ifjú szívekben” cikke rólam szól. Oltári hangulat, szex a Magyar szigeten, kiabálás az ősökkel. Nekem a nagytekintélyű, modorosan beszélő, liberális értelmiségiek, az ÉS jelentette a képmutató, álságos, meghaladandó Apa-figurát. Aki felemelt ujjal magyarázza, hogy mit nem szabad mondani és gondolni. PC? Na még mit nem! Csakazért is odagraffitiztük 3 sör után pár helyre, hogy “VESSZEN TRIANON!” meg “GYURCSÁNY TAKARODJ!” a város néhány emlékezetes pontjára. Nekünk nem mondja meg egy öreg faszi, lassan, kómotosan beszélve, hogy bizonyos dolgokat nem szabad gondolni, majd pont ők mondják meg. Persze ez tartalmilag jóval kevésbé változik, maximum stílusilag finomodik.
KedvelésKedvelés
Nem kommentelhetsz, ha váltogatod a neveidet, és kamucímet adsz meg.
KedvelésKedvelés
Én nem lázadásból lettem másik oldali, hanem meggyőződésből. Az egy más intellektuális szint, tehát nem működik a folyamat oda-vissza. lehet, hogy apád fasz volt, de te hozzá képest akkor is lezüllöttél. Rendpártinak lenni, beállni a hagyomány tömbjébe, az édeserdélybe és a gyurcsánytakarodjba, az nem teljesítmény. Tekintettel arra, hogy az értékelvű baloldaliak és liberálisok soha nem voltak többségben, még a 20. század első éveiben sem, a szalonzsidózó, múltba révedő, hisztérikus sérelemdédelgető érdekkörhöz húzni nem bátorság.
Az is komoly értékdeklaráció lehet, ami három sör után történik. Tudod, mit csináltál te? Rongáltál. Műemlék volt legalább, vagy az sem érdekel? Legalább a saját normáitokhoz lennétek hűek. Istenhazacsalád, és nem rongálunk épületeket. A konzervativizmusnak nincs menő, bulis verziója, tessék szépen kókadozni a templomban, nem ám bezsebelni a hagyományőrzésért, az erő előtti hajbókolásért is a jópontot, meg közben rendszerkritikusként is virítani, jól érezni magad, bebaszni, menőzni.
Az ÉSt meg fel se fogtad soha, most se fognád, annyit nem tanultál, olvastál, a töritudásoddal is kiröhögnének egy progresszív egyetem első évében.
És hogy ezzel van pofád pont itt dicsekedni… Ha konzervatív vagy, akkor nincs bebaszás meg erkölcstelenség, hanem család van, meg matyóhímzés. A másik opció, hogy individualista vagy. Én rohadtul műmájernek tartottam az ilyen arcokat. Akkor már sokkal inkább egy punk vagy anarchista, az legalább kinövi, nem lesz belőle frusztrált, álnéven kommentelő görény.
KedvelésKedvelés
+ mindig nőgyűlölettel, idegengyűlölettel és homofóbiával jár
KedvelésKedvelés
jaja, ez most odabasz
KedvelésKedvelés