árnyékok és kísértetek

Közzétéve Szerző:

Most már úgy mondhatom, hogy több évre visszatekintek: örülök, hogy nem követtem a programot. Nem is tudtam róla, meghaladván jöttem rá, hogy a szocializációm üzenete nekem, lánynak/keresztény neveltetésűnek/tanárnak/anyának/mimég? a következő:

nem illik jól lennem: nem is jár. Akkor vagyok morális lény, ha rosszul járok és rosszul érzem magam, ám ezt heroikusan jól viselem. (Ez persze paradox, mert nem lehet jól viselni hosszú távon. Nem tudtam még, hogy a hiány és a frusztráció milyen mértékig rombol.)

igazán értékes ember nem szöszmötöl sem a kinézetével, sem testével, jó az úgy, ahogy van, Isten adta, nem csicsázunk (műköröm, bizsuk, ruhavásárolgatás, csajos mérlegelése annak, hogy mi a nőies). Önkorlátozni meg erőfeszítéseket tenni a testem érdekében ne kelljen, mert az felszínes, illetve dogmatikus, és ezeket olyan emberek űzik, aki én nem vagyok, mert én más vagyok, ún. tartalmas ember,

majd csak lesz valami, sose halunk meg,

én nem leszek beteg: a hivatalos egészségi intelmek pl. a szív- és érrendszeri betegségekről vagy a diabétreszről öregeknek és unatkozó control freakeknek valók. Poros, iskolás tanácsok, ellentétesek az élet élvezetével. Ők csak sántikáljanak, szedjék a szereket és vigyázzanak a szívükre, én fiatal vagyok, az is maradok.

Ilyen önkéntelen hiedelmeim voltak, rejtetten működtek (ezeket is úgy kellett kiszednem magamból, és biztos többet is fel tudnánk hozni egy terápiás beszélgetésen).

De egyszer csak, amikor már nem voltam olyan nagyon fiatal, sem termő ékes ág, ellenben végignéztem a férjem haldoklását, intenzíven szembesültem azzal, hogy ki vagyok én, mit akarok és hogyan éljek, hogyan gazdálkodjam egyetlen önmagammal. Én vagyok egyedül, nem fogja senki megcsinálni helyettem, nem foghatom másra. Megkönnyebbülten jöttem rá, hogy a fejemben voltak az akadályok: nincs annyi kényszer, mint hiszem. Továbbá észrevettem, mitől olyan rossz 50-60-80 évesnek lenni, ezt az egész passzív, beletörődő, frusztrált, nyomorgó hazai helyzetet. Egy életem van, skandinávul szeretném élni. Nem csak arról van szó, hogy ne legyek beteg, meg helyt tudjak állni még évtitzedekig, hanem nagyon, piszkosul szeretném élvezni.

Rajtam múlik a következő évtizedeim minősége.

Korábban, ha vágytam valamire, kívülről jövő hatásokat vártam: érzelmi élményeket, szerelmet, esetleg intellektuális impressziókat, majd én ezt meg azt fogom csinálni, talán, de semmi komoly. És valami soha nem körvonalazott végre-megengedhetem-magamnak, laza életstílust is vágytam, csinos kis bőrönd, nyugat-európai nagyváros.

Eddig láttam. Abban, hogy a mainstream eü tanácsok életszerűtlenek és porosak, mondjuk igazam volt, de akkor még nem tudtam, mi működik. (Viszont taszított, gyanús volt a hagyományos szöveg, meg a margarin, és ezért is mindig is vajat ettem, és sok tojást.)

Szóval jó, hogy változtattam. De az új életem, a testi-lelki kivirágzás és tudatosság körül mindenféle gyanús jelenségek ólálkodnak ám.

Ott oson a régi énem. Aki még mindig vissza-passzívodik, még mindig nem hiszi el, mire képes, még mindig élhetőnek tartja, hogy ő hever, és emlékszik a jégkrémgyönyörre. Nagy szerencséje fiatalkoromnak, hogy a gyorséttermi ételek és kóla nem szerepelt benne. Heverni jó, egyébként, de sajgó izmokkal a legjobb heverni. Az a jó, hogy erősebb a célom, valamint a mozgás és a közösség vágya a beidegződéseknél, és kognitív tapasztalat is, hogy egy huzamosabb passzív időszak tespedtté tesz. Nem jó érzés, nem éri meg.

Értetlenség. Hiába nem tolom neki oda. Hiába öltözöm visszafogottan. Már nagyon cseles vagyok, kussolok, de ő akkor is olvasta rólam valahol. És mondja, mondja. El akarja rontani, jövök rá. Ismeretlen neki, idegenkedik. Ott vannak a normák, amelyek valamennyire rám is hatnak: hogy mások hogy élnek, mi számít megszokottnak, ki nem lógásnak, és miért jár fejcsóválás.

Szoktak engem aggályosan figyelmeztetni, főleg az étrendem veszélyeire és a túledzésre. Az előbbit nem tudom komolyan venni, mert körülbelül sem tudják, mit és miért eszem, illetve nem eszem, nem értenek hozzá, és nekem nem kéne az ő közérzetük, állapotuk. Pedig gyakran jön ez a mindenből lehet, de keveset, meg a gyümölcs egészséges, a ne vonj meg magadtól semmit, és az XY is, amikor… (aki tök mást csinált, butus is volt) kezdetű történetek. Nem szeretem, ha hülyének néznek, és az okos, ám általános jótanácsok sem illenek rám.

Ami a túledzést illeti, ezt komolyan nem értem. Egy csomó mindent csinálunk csak azért, mert jólesik, tékozló és ártalmas dolgokat is. Én edzek. Sehol, semmilyen negatív hatását nem látom. Csak a passzívak szemében túledzés, amit csinálok, mert ők nem szeretnének, nem bírnának ilyesmiket. Évek óta heti 3-6-szor edzek egy hosszabbat, ott néha a határaimat feszegetem, és ez örömet szerez. Ez volna a túlzás? (Előtte pedig sok éven át heti 1-2-szer kocogtam, pár hetes kihagyásokkal, és minden nap bicikliztem, gyalogoltam és cipekedtem.)

Most maratonra készülök, amin többen meglepődtek, óvatosságra intettek. Ez a cikk is arra int, hogy vigyázzak. Nem az éri el a legjobb eredményt, aki a legtöbbet edz, ez fontos. De ez az életformaszerűen versenyző hosszútáv- és ultrafutók icipici táborának egy részét érinti. A hétköznapokban nem látom a túledzőket, a female athlete triad nyomait. Inkább a szalmalángot látom: azelőtt elég, kiég, megunja, hogy elért volna valamit. És náluk is többen vannak, akik szinte semmit nem mozognak, de az ilyen cikkekre persze beleng a mutatóujja, hogy na, ez ám a veszély, ő ezért nem is. Nem éri meg…

Az egyébként nagyon szomorú, ha valaki mindent alárendel az edzésnek. Éspedig azért szomorú, mert olyan az életük, hogy választani kell: edzés vagy család, maratonra készülés vagy munka. Ez a szomorú. Miért nem fér bele? Miért nem kalkulál mindenki (törvényhozó, munkáltató, férj) azzal, hogy bele kell férnie? És hát annyi minden belefér, a gyerek iskolájában meg a családtagokkal való buzgólkodások, netes időelbaszás, vásárolgatás, szóval kifogás ez.

Nem azt mesélem most, hogy a teljes munkaidős, bár egyedül élő futótársam-példaképem hogyan kel fel 5-kor naponta, hogy a 25-30 kilométereit rója. A valódi ok, amiért “nincs idejük” heti három félórás tornára sem: nem szeretik, nem szerették meg a mozgást. A nemszeretésből és a jogos önvádból, a “kéne valamit” állapotból pedig a sport nyomasztásnak, önsanyargatásnak és túledzésnek tűnik. Abban az életben, amelyet én a gyerekeimnek kívánok, jut idejük laza, könnyű, általuk választott, élvezetes, ám fejlődést is kínáló sportra, és nekik könnyebb lesz, mert nem kell majd helyreállítaniuk az elrontott testüket, betegségek fenyegetése miatt változtatni.

Jaj, csak túlzásba ne essünk. Szeretett lapom is előzékenyen nyugtatgatja az idősebb, konzervatívabb olvasót, hogy elég az, ha heti 4-5 ször sétálsz, nincs előnye kétszer ennyi futásnak. Sétálni persze jobb, mint ülni, továbbá elkezdeni nehéz, pláne ha sok a túlsúly, vagy fájnak az ízületek, de az igazán hatékony sport kemény és változatos. Annak az öröme is intenzív, és fejlődésre motivál. Nem csak pénzkérdés az, hogy a svéd nyugdíjas túrázik, nordic walkingol meg síel, inkább szemléleté.

Aztán, van a kinézet uralma, ez is ott oson és keserít. Gyakran vádolnak is, hogy amit én képviselek, az milyen felszínes, nyomasztó. Meg hogy hiába erőlködöm meg mutogatom, nem is jött össze… mert nem ilyennek, hanem valamilyennek, másmilyennek kéne lenni.

A tükörképem, a “bikinitest” nekem is fontos, vállalom. Csak én nem úgy értem a jó kinézetet, mint a szelfiken kínosan feszengők. Egyrészt, én a skandináv, nettó, manipulálatlan testet látom szépnek, amelynek az egészsége és természetessége néz ki jól, szóval műköröm, dús szempilla, agresszív smink, a méregdrága póthaj (és alatta kihullott, gyenge haj) nem játszik. Másrészt a kinézet nekem nem ér meg akármit, az egészség rovására nem mehet: a kinézetem érdekében csak olyasmit vállalok, ami a hosszú távú jó testi állapotot szolgálja, ÉS örömömet is lelem benne. A szépség az, ami az egészségből, a jó közérzetből kifelé látszik. Harmadrészt, a kinézet és a visszajelzés messze nem elsődleges, én a sportteljesítményre vagyok büszke, ezért sem pózolva meg gyönyörű ruhában készülnek a fotóim, hanem edzés közben. De nem mondom, azt, hogy nem érdekel a testem látványa. Törekszem az egyensúlyra: előtte is lelki-szellemi-morális túlsúlyú lény voltam, akinek kifejezetten jót tettek a világias dolgok, a földi élvezetek, mert oldottak rajtam és örömet hoztak.

Aki teljes lélek, az sportolva, életmódváltva is az marad, és gazdagodik általa. Aki meg üres életű, vagy menekül, az sport és diéta nélkül is hiszékeny és pótcselekszik. Csak még a kinézete is agasztja. Amit aztán lehet tagadni, persze.

Én azt gondolom, hogy az izmos test nem tud rosszul kinézni. Baj nem lehet abból, ha valaki kitartóan, sokat edz. Szóval mást látok eszménynek, saját célnak, mint azok, akik az instagramon, netán a pornóból szerzik az ihletet, vagy hajlamuk van kárörvendeni.

Figyeld meg magad, mit érzel, amikor csábos, bikinis képeket látsz. Mi zavar pontosan? A szexualizált jelleg? Vagy a nő maga, amiért ilyen fesztelen? Vagy az, hogy kéne már edzeni neked is?

Engem nem idegesítenek a VS modellek. Szexualizáltak, mert ez a norma, ugyanakkor királynőiek, diadalmasak, és piszkosul jól keresnek.

Nem vagyok meglepve a gyönyörű nők smink nélküli képein. Azokon is gyönyörűek.

Adriana Lima. mindkét fotó beállított, egyébként

szerintem ebből csak az következik, hogy ügyes fotóval, sminkkel, világítással rengeteget lehet manipulálni, és ha kedved van hozzá, előtted is nyitva a lehetőség. mondjuk ilyen ajkunk aligha lesz

A youtube tele van olyan videókkal, amelyek a külsejük miatt frusztrált csajoknak jól leleplezik, mivel jár a modellkinézet. Nem értem, mit hittetek? Hogy a modell ugyanazt csinálja, mint az átlag amerikai fiatal nő, csak mellesleg, lendületből gyönyörű? Tényleg annyira riasztó, hogy nem ehetnek pizzát szegények? Neked se kéne. A médiagépezetnek ez az új, body positive (vagy én nem tudom, milyen) tartalomgyára elhitette veled, hogy “normális” életmód mellett is lehetsz szép. Sokféle szépség van. A normális életmódod azt jelenti, hogy junk foodon élsz, kütyüt nyomkodsz szabadidődben, és nem mozogsz semmit, de emellett szexi fehérneműket és feszes testet akarsz. Logikusan utálod azokat, akik szerencsés adottságokkal születtek, szigorú életformájuk van, és elborzadsz, hogy napi két edzésük van az éves show előtt. (“Sanyargatják magukat.”)

Borzalmasan külső kontrollos, viszonyítgatós ez az egész. Nem a modellekkel vagy a médiával van a baj, hanem azzal, hogy ezekben a nőkben nincs meg a saját énjük, egyediségük tőkesúlya. Másoktól követelik a magabiztosságot.

Én egyrészt nagyon szépnek látom a modelleket natúr is. Nem szédít meg a csábos öltözék, póz, smink. Az igazán nagyok nettóban is istennők:

Gisele Bündchen 15 évvel a modellkarrierje csúcsa után. nem pózol, spontán a kép. nincs is íve a derekának emiatt. 37 éves, 180 centis, két gyereke van. mindenestül skandináv

Másrészt tudom, hogy nekik teljesen más a céljuk, az életük, ez az egész nem vonatkozik rám. Én nem vagyok modell.

Felidegesít viszont az, ahogy a fitneszversenyzők egészséges életmódként próbálják bemutatni az agyonmanipulált testüket.

Most összefoglalom, hogy mi van a csillogó látszat alatt:

a versenyforma és a szezonon kívüli forma váltakozása jojóeffektus, csak sokkal szálsőségesebb, mint amikor egy átlagos dundi 5-10 kilókat hízik-fogy,

ezzel tönkreteszik az anyagcseréjüket és a hormonjaikat,

verseny után kiéhezetten eszik a szemét kaját, és ezt nem érzik kínosnak az egészség hirdetése közben,

a bikini kategória amatőr válfajai nem tekinthetők sportnak (kb. öt ennél komolyabb magyar versenyző van, az elit és profi versenyeken a bikini kategória is izmos, a szabadidős versenyek szépségversenyek, alig izommal)

pajzsmirigyhormon visszaéléses szedésével és más szerekkel tudnak így lefogyni (sokan pajzsmirigybetegek is, de a szintetikus hormont verseny előtt önkényesen adagolják),

kiszáradnak, elektrolithiányos összeomlást kockáztatnak minden színpadra lépés előtt,

állandó görcsben vannak a kinézetük miatt, ekörül forognak, rögeszmések,

nem téma, hogy élvezik-e az edzést, mert muszáj, és főleg kardiózni muszáj, amit általánosan utálnak,

a fotón látható szépség 60 százaléka a póthajból, sminkből, műkörömből, mellimplantátumból, magassarkúból, barnításból (lekenésből), tehát sporttal össze nem függő machinálásból áll,

ez egyébként hatalmas macera és méregdrága is,

idegileg tönkremennek a stresszben, az éhezésben, szétbarmolják az emberi kapcsolataikat,

rengeteg adalékanyagot tartalmazó tápkiegeket fogyasztanak,

nagyon költséges a versenyzés (kiutazás, nevezés, smink, bikini, barnítás és az egész életmód), és a legtöbbek mérlege negatív: csak fizetnek, semmilyen komoly versenyzői vagy edzői munkásságuk nincs,

nagyon durván szexualizáltan, pornósan jelenítik meg magukat (beterpesztett fenék mint profilkép),

nem nagyon látszik, hogy a bárki által felvehető “jelmez”, a versenyzői identitás nélkül, a pózok nélkül kik ők, mi a lényegük, milyen a személyiségük (egy-két profi kivétel van, például Toldi Zsuzsi),

két kiskutyás videó között feljavítva, csücsörien vadásszák a lájkokat, iszonyú sokat görcsölnek a szelfiken,

az általuk kiposztolt ételek legfeljebb kalóriaszegények, de nem egészségesek,

a törvényszerűen kialakuló testképzavar, a környezetük tökélytestei miatt és a saját komplexusaik miatt szélsőségesen lesújtó véleménnyel vannak minden “civilről”, aki nem olyan zsírtalan/magas/cicis, az szerintük ronda, ami roppant kellemetlen abban az esetben, ha versenyző az edződ.

(Én sem látom szépnek a zsírt, és még sok mindent. Nem is vagyok edző.)

Ott van a feminizmus, ami önkéntes vállalás volt, aztán elvárás lett, és akkor eléggé elgondolkodtam. Ők valami teljesen mást értenek rajta: én nem vagyok hibás, áldozat vagyok, ne kelljen semmit csinálnom, ide nekem a kész javakat. Mintha lehullt volna a hályog, megláttam, az elveket és értékrendet mire használják, és mennyire beérik az előre csomagolt médiatartalommal, önálló gondolatok híján. És kiderült, hogy vannak olyan nyúlványai, amit én nem osztok. Korábban sem, sosem.

Amikor egy elhízott nő élcelődik azon, hogy egyesek a konditeremben izzadnak és sanyargatják magukat. De még azt is kikéri magának, hogy ő elhízott. Folyton a testről beszélnek. Mások testéről. Pedig volna mit vallani a sajátjukról is. Azért háborít fel titeket a sok “tökéletes test”, mert rossz a lelkiismeretetek.

És ezek nem is a saját gondolataitok! Gondolkodásnak és rendszerkritikának álcázott egyszerű tudati lustaság, valóságtól való félelem és önáltatás. Hazugságnak tartom például, hogy minden méret szép, és ezt programként, elvárásként hirdetni, vagy, mint Szkiba Zsuzska, tízéves elhízott kislányt arra biztatni, hogy fogadja el magát, így is szép. Vagy: narancsbőre, csíkja, hasi hája minden nőnek van, tehát normális jelenség. Nem, nem az, hanem azt mutatja, hogy a többség él betegítő módon. Továbbá: az egészség súlyfüggetlen. A zsír önállóan termel egy sor hormont és hasonló anyagot, és teljesen megváltoztatja a test működését. Erre nem válasz az, hogy a soványak között is vannak betegek. Az elhízás elhanyagoltság, felelősen nem engedheted meg magadnak. Nyilvánvaló jele a felborult, lényegétől elszakadt test működésének, továbbá rizikófaktora és oka is egy sor betegségnek. Tudom, hogy ez kemény, tudom, hogy a kimondása ellenreakciókat szül, de ez az igazság.

Senki ne hajszolja az XS-es méretet, ebben egyetértünk, mert az önmagában nem jelent semmit, egészséget biztos nem. Annyi igaz, hogy aki a zsírját minimumra csökkentette, de nem égette el az izmait, annak meglepően feszes és formás a teste, szépek az arcvonásai, és könnyen talál magára ruhát. Hogy ez egészséges is-e, az a saját egyedi jellemzőitől függ. Viszont valahol 8 és 14 (amerikai méretezés) között lenne üdvös az átlagméret, Gauss-görbe szerűen, tehát ez a többség volna. Tudom, senki ne mondja meg, ki hogy nézzen ki, mert ez body policing. De ennyire nem relatív a “szépség” (testi jó állapot), vannak határai. Akik meg gyártják és forgalmazzák a ruhákat, azoknak a méretekhez kell igazodniuk, és mi is szembesülünk ezzel, ha átlagnőként vásárlunk. Sokatmondó, hogy a tipikus mai amerikai nő már rég nem 14-es, amit sokáig gondoltak átlagméretnek, hanem 16-18-as. A 14-es méret paraméterei 107-86-112, a 16-os méret mellbősége pedig 112, dereka 91, csípője 117 centi. A híres, fetisizált modellméretet mindenki ismeri: 90-60-90. Alkatilag kevesen ilyenek, a többieknek csak önsanyargatással lehetnek ilyen méreteik. Akivel a bajom van, az nem akar önsanyargatni, de azért zavarja a dolog, és ontja a közösségi médiában, hogy ő meg van szégyenítve, pedig neki joga van. Lásd lejjebb a bikinis lányt.

Betonerős a nézet, és nemigen gondoljuk át, hogy a hollywoodi, modelles stb. vékonyságot csak önkorlátozással és öngyötréssel lehet elérni. Pedig ez egy tékozló, unatkozó, természettől mindenestül eltávolodott világ álságos panasza. Ha nem eltunyult, túlkalóriás, marketingzombi élet lenne a norma a nyugati világban, akkor lételemünk lenne a mozgás, nem akarnánk folyton rágcsálni, heverni, és akkor többek alkata lenne 90-60-90.

A gyártók igazodni fognak, nagyobb lesz a konfekcióméret, de ez nem oldja meg azt, hogy a jóléti tömegek egyre tespedtebben, túlkalóriában élnek, és eközben még szarul is érzik magukat.

Szóval: szard le a szépségnyomasztást, és legyél önmagad – de akkor szard le igazán. Ha nem megy, akkor tűnődj el azon, hogy tényleg a nyomasztás ennyire erős, vagy az anatómia valóságának is van benne némi szerepe. Esetleg szeretsz felháborodni?

Ashley Graham (16-os méret) ikonná vált, ahogy szalad a tengerparton, de ő általában tüdőcsúcsig húzza a telibugyit, és ha mégis lengébb, akkor rettentő gondosan pózol. Ez a lány viszont nem telibugyit akar, hanem aprócska pántosat. Pedig ekkora melleket nyilván nem tart meg a megkötős bikini, és az sem néz ki jól, továbbá nem is kényelmes, ha zsírba vág a pánt. Minden test szép, de azért csak úgy pózol és ugyanolyan ruhákat szeretne ő is, mint a vékonyak… csajok, ez nem politika, ez picsogás.

 

Az én álláspontom az, hogy a fat activism és a body positivity mindenestül hamis, az is, amiben fogant, de az érvelése is. Egyáltalán, ezen pörögni ahelyett, hogy tennél valamit magadért, ebbl kreálni Ügyet, világmegváltást. Amikor ezt boncolgatom, nagyon utálnak, éreztetik, hogy áruló vagyok és igyekszenek bűntudatot kelteni.

Egy időben én is azt hittem, hogy az edzésláz és az egészséges életmód csak múló őrület, várjuk ki a végét, majd változom én is. Híztam is közben, meg újra fogytam, kicsiket. És mégse gondolom, hogy ez az egészséges, ez a normális, ez van rendben, jó vagyok én így is. Mert tudom, milyen igazán jól lenni, szembesülni a fotóimmal, könnyedén kézen átfordulni vagy tempósan futni.

Az van rendben, amiben egészséges vagy, és amiben jól érzed magad. Amikor tettél magadért. De igazán. És akkor egyre ritkábban ólálkodnak az árnyak.

64 thoughts on “árnyékok és kísértetek”

  2. Jó lenne valami rendes munkahely végre neked. A gyerekeidre is lehetnél néha tekintettel. Miért mindig csak magadra gondolsz? Továbbá a vitaminbevitelre is oda kellene figyelni, ha már mindenképpen ezt a ketogén divatot követed, Éva! Vagy hölgyem.
    Na BUÉK! 🙂

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

      • Szerencsére veriférje parafrazeál, illetve parodizál. De vannak hasonló hangok. Én is munkának tartom, akként működik, csak az a bibi, hogy sokan tesznek bele ennyit, vagy többet is, és nincs garancia se az olvasószámra, se a főállású blogolásra. Másoknak íráskészségük nincs. Ezért sokakat dühít a téma.

        Kedvelés

      • Jaj, engem csak annyira kell itt komolyan venni, mint egy északangol pubban a törzsvendéget aki mindig nyitásra ott van.
        Ez amolyan újévi köszöntő volt az évek óta visszatérő baromságokból válogatva.

        Kedvelik 1 személy

  3. http://www.webbeteg.hu/cikkek/sport_egeszseg/1422/amikor-koros-a-sportolas-exorexia

    KÓROS sportolás
    Azért nézd meg, ki mondja ezt, milyen az eü állapota és hogy néz ki. Nem elég érteni az orvosi részterülethez.
    Engem megdöbbent, hogy tájékozott, racionális hajlamú embereknek is milyen torz módon fontos a “kényelem”, a 23 fokra fűtött lakás, az autó, mennyire félnek mindenféle kényelmetlenségtől, pl. az átmeneti éhségtől vagy egy kis megerőltetéstől, megfázástól, és milyen kevés sportot gondolnak elégségesnek, normálisnak, nem-túlzónak.
    Rendszeresen sportolni nem cél, nem eszmény, nem nyomasztás, hanem ALAP. Ahogy a levegő, az alvás, a belső béke, a saját jövedelem, az emberi kapcsolatok is. Aki ezt nem érti, az nagyon el van tévedve.
    Nagyon is normálisan edző, célokat kitűző emberekre mondják, hogy túledzenek – olyanok, akiknek a sport egzotikum, mert ők nem edzenek, és nem is toleránsak, empatikusak. Amit ők csinálnak, az a helyes…
    Én nem azt látom, hogy az embereknek ez probléma volna, hogy a jó kinézet miatti nagy nyomás hatására túl sokat edzenek. A valóság az, hogy jobb módú, iskolázott, városi emberek se mozognak szinte semmit, “nincs idejük”, “sérülésük van” valójában: nem szeretik. Rossz a közérzetük, énképük, és ezt a nyomasztásra fogják.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Az exorexia leggyakrabban hétköznapi, az egészséges életmódra való törekvéssel indul, ám valahol öngerjesztő folyamatként az edzés válik az élet értelmévé, az egyént meghatározó tevékenységgé. A mai világban minden azt sugallja, hogy sikereink záloga a jó megjelenés. Egyre-másra szaporodnak azon felmérések, melyek azt hangoztatják, hogy a jó megjelenésű munkavállaló előnyt élvez a többiekkel szemben, a kellemes külsejű emberek könnyebben találnak maguknak párt, sőt, még a sarki vegyesboltban is hamarabb kiszolgálják őket. Ehhez hozzátartozik a divatos ruhatár, az ápoltság, a karcsú test.

      Részletek: http://www.webbeteg.hu/cikkek/sport_egeszseg/1422/amikor-koros-a-sportolas-exorexia”

      Ez igaz mondjuk.
      Kettővel több narancsot ad. Nem kér ruhatári díjat. Nem kéri el a bérletem. Ezek tényleg privilégiumok, meg is lepnek.
      De az, hogy teszel valamit és erdménye, látszatja van, az nem privilégium.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  5. A The Guardian cikkei a fat shaming és a fat acceptance témájában is nagyon nívósak, érdekesek. De vajon a britek hogyan fogják megoldani a járványszerű elhízás egyre durvább problémáját? Minden az sugallja, hogy egyéni szinten, saját erőből lefogyni/formában maradni csak a csodabogaraknak sikerül, vagy akinek “szerencsés” az alkata. Legalábbis a sok heroikusnak számító fogyástörténet ezt mutatja.
    Egy sor más problémát sikerült az euroatlanti világban legalább részben kezelni. A dohányzást egyszerűen tiltani kezdték a középületekben és egyes kinti helyeken is, az autókat kitiltották a londoni belvárosból, infrastruktúrát építettek a bringásoknak. De az elhízást, túlkajálást, nemmozgást sikerülhet visszaszorítani? Aki lefogy, kap pénzeket egyes önkormányzatoktól, ezt a németek is bevezették. Adóztatják a rágcsákat, támogatják az amatőr sportot, tiltják a cukor hozzáadását bizonyos szint fölött. De ha egy ilyen gazdag, kulturált, élen járó, NHS-t működtető állam, mint a briteké, évtizedek alatt nem tudta megoldani (és Amerikáról nem is beszéltünk), akkor mitől fognak észbe kapni? Ráadásul az elhízás elleni érvelés, kampány, kritika ütközik a szabadságjogokkal. Jogkövetelés megy, hogy legyen normális az átlagos (elhízott) test, lehessen nagyobb ruhákat kapni, és sokan már nem is látják elhízottnak, nem érzik magukat rosszul tőle. Törvényt fontolgatnak a fat shaming ellen, a rasszizmust és szexizmust tiltó paragrafusokhoz hasonlókat – nagyon helyesen.
    Kis luxusproblémaként hoznám be, hogy milyen tömegű értetlenséget, beszólást, testszégyenítést, okoskodást kap IRL, edzés közben, családtól és neten át is az, aki komolyan veszi humán sajátosságait, tehát azt, hogy rendszeres és intenzív sportra van tervezve a teste. Mondjuk engem bőven kárpótol a közérzetem és a kilátásaim, meg a pozitív visszajelzések. (privilege-nek azért nem mondanám)

    https://www.theguardian.com/society/2014/sep/11/fat-shaming-lose-weight-study
    https://www.theguardian.com/society/2014/sep/17/obesity-bankrupt-nhs-warning
    https://www.theguardian.com/commentisfree/2014/sep/11/fat-shaming-slim-sanctimonious-cause-obesity-crisis

    Megértem, ha erre mindenki daccal reagál:
    https://www.theguardian.com/uk-news/2015/dec/01/fat-shaming-cards-tube-overweight-haters-ltd-police

    Van, aki amellett érvel, hogy a kövérséget, legalábbis részben, fogják fel az anorexiához hasonló étkezési zavarként:
    https://www.theguardian.com/commentisfree/2015/mar/29/morbid-obesity-anorexia-disorder-fat-shaming

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Boldog újévet kívánok mindenkinek!
    A témához: a kövérség tényleg valahol egy étkezési zavar következménye. Jó, fogjuk fel úgy, mint az anorexiát. Csak akkor fogjuk fel azt is, hogy pont úgy “üldözendő” is ám, és akkor nem háborogni kell, ha valaki, netán egy orvos azt mondja, hogy tessék fogyni, megfelelő mértéket találni az étkezésben, és bizony-bizony, tessék sportolni vagy legalább mozogni, gyalogolni, nemliftezni.
    Igaz, hogy sok sérelem éri a kövéreket. De szerintem egyik sem hajlandó belegondolni, hogy egy anorexiást mekkora megvetés övez, gyakran legerősebben pont a kövérek részéről. Voltam én nagyon sovány, nem anorexiás, de hányszor kaptam érte, hogy undorító deszka vagyok, nevetséges botsáska. Amikor olyan sovány voltam nagyon keveset ettem, mert egyszerűen nem volt mit. Ma már van kaja bőségesen, nem is vagyok gebe, örvendeznek a népek, hogy végre van egy kis asszonyformám. Csak én nem örvendezem annyira. Azt vettem észre, hogy a lelkifurdalásos kövérek iszonyatosan tudnak örülni, ha más is meghízik, mert abban önigazolást, elégtételt találnak. Mert mennyivel kényelmesebb lenne, ha mindenki kövér lenne, nem lenne összehasonlítgatás, nem mondhatná senki, hogy ott az xy, annyi idős mint te, ő is szült mint te, mégsem hízott el. Persze, semmi tragikus, nincs elhízás, arra azért figyelek, de jobban érezném magam kicsit vékonyabban is. A lényeg, én olyan embert még nem láttam, aki tényleg hízott volna még a levegőtől is. A tespedéstől, túlevéstől annál inkább.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Érdekes, amit írsz, főleg ez a “na, ő is meghízott” rész. Az elégtétel.

      Tényleg furcsa, hogy a hízás és kövérség mennyire makacs. Olyan, mintha nem lenne rá megoldás. “Incurable desease”, fogalmaz az egyik cikk címe.

      Mivel a vita résztvevői szükségképp valamelyik oldalon állnak, és a téma nagyon személyes dolgokat: identitást, értékrendet, nemiséget is érint, mindenki a maga oldalát érzi megsértettnek, ezért nem nagyon érvényes a “jó, de akkor” elvárás, a kiegyensúlyozás, egyenlő bánásmód igénye. Végtelenül elfogultak vagyunk mindnyájan, és nagyon sokan védekezésképpen tagadják, hogy nekik bármi problémájuk volna. Leht, hogy én is ilyennek tűnök mások másfajta valóságából.

      Nem kéne beleszólni mások testébe, maeradjunk ennyiben. Azt is következetesen visszautasíthatjuk, hogy bárki megjegyzéseket tegyen a mi verziónkra, testünkre és életmódunkra, és a rejtett vádakat (“gúnyolódás a diétán, edzésen) is visszautasíthatjuk.

      De a dolog a legtöbbször nem ennyire direkt. létezik úgynézés is. Mit csináljon az, akire senki nem tesz bántó megjegyzést, de légüres térben érzi magát? Nem kedvesek vele, de bezzeg a csinos-vékony barátnőjével igen. Nem kérik fel táncolni, nem sikeres a társkeresésben, nem kap magára ruhát? Ő is ellehetetlenítve érzi magát. A fat acceptance mint politikai mozgalom újabb hullámai ezt is felróják. De kinek? És mit kéne tenni? Tetsszen az, ami nem tetszik?

      Én itt kevésbé akarok élesen állást foglalni, vegyes infókat hozok, érdekes és igényes cikkeket, néha érveket. A magánvéleményem nyilván érződik, és az az, hogy nagy önáltatás megy a témában, sokan fegyverként és/vagy fedezékként használják az állapotukat, követelőznek. Én úgy látom, az elhízás se nem szép, se nem üdvös, rontja az életminőséget, az enyhébb formái is, viszont mivel kezd többségi, legalábbis masszív jelenség lenni, könnyű követelőzni és harsánykodni a nevében. Én igenis úgy látom, hogy ezek a nők hibást keresnek, mutogatnak, nem vállalják a felelősséget, és (nem szép tőlem, de) valahogy nem hiszem el nekik, hogy jól vannak a testükben, és csak a médianyomasztás meg az ítélkezés zavarja őket ebből az egészből. De nem tolnám ezt senki arcába, pontosan tudom, hogy nekem jobb, “privilégiumokat élvezek” (?). Nekem nincs sérelmem, ki tudom röhögni az okoskodókat, megjegyzéstevőket, jól vagyok, szóval nem panaszkodom.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A vita résztvevői szükségképp valamelyik oldalon állnak. Én -kicsit sarkítva ugyan, de- mondhatom, hogy mindkettőn. Voltam “anorexiás” is, meg “kövér” is. Amikor kövér voltam tapsikoltak, sovány voltam, tapostak rajtam.
        Ne másszunk bele egymás testébe… Na ja. Hát erre is azt tudom mondani, hogy a kövérek nagyon kéjelegve ócsároltak anno engem. Ma pedig mérhetetlenül felháborítja őket, ha azt mondom, nem kell ez a süti, fogyózom, vagy egyszerűen nem eszem ilyeneket. Mmmmi aaaz, hogy ilyeneke-e-e-et?! Hát mit képzelek én, kinek gondolom magam, hogy ítélkezem?? Mondják ők. Mert pusztán azt, hogy másképp étkezem mint ők támadásnak veszik, és támadnak. Hogy én lenézem őket, mert nekem nem jó az ami nekik.
        Tudod, a kövér nők háborgása nekem pont olyan, mint a férfiaké, akik úgy gondolják, hogy jár(na) nekik legalább egy készséges jó nő. Csak ők semmit a világon tenni nem akarnak az ügy érdekében.
        Amikor kimondottan kövér kolléganőm ömlengve mutogatja a kövér kislánya képét, aki “pont olyan mint anyukája, hiába na, mi ilyenek vagyunk”. Csak anyuka elfelejti, hogy közben meg azt is meséli, hogy ő milyen jó nő is volt annak idején, neki volt a legvékonyabb a dereka. És tudod, rohadt dühös leszek, hogy tudatosan hizlalja szerencsétlen gyereket, hogy önigazolhasson, hogy igen, _MI_ ilyenek vagyunk, ez genetika.

        Kedvelik 1 személy

      • Ez nagyon durva sztori. És egy kis internetezgetéssel pompás önigazolásokat találhatnak maguknak a nem-is-olyanszomorúak. Onnan, hogy fogadd el magad, odáig, hogy a jó büdös kurva anyját minden diétázónak, modellnek és sportolónak…
        Miközben anatómiailag és egészségileg a VS modellek nagyon is rendben vannak. Annyival kell vékonyabbnak lenniük az ideálisnál, amennyivel a kamera/fotó szigorúbb.
        Értem, azt hiszem, amit írsz.
        Ez a lenézés fontos, tényleg ez a kulcs, “neked nem jó az, ami nekünk?” Hát, nem. “Te jobbat akarsz?” Igen.
        Miket esznek amúgy a kínálók?
        Kis kenyai falvakban az elit maratonfutókat is így kezelik. Némelyikük később befut, és nagyon jól keres. Az ottmaradtak tőle kuncsorognak pénzt szeszre, mivel majdnem minden vidéki férfi alkoholista Kenyában.

        Kedvelés

    • Az, hogy “ez is csak olyan, mint az anorexia” csak egy felvetés, nem fogadta el a szak-közvélemény. Azért fontos ezt felvetni, mert egy anorexiást nem szoktak vádolni, megszégyeníteni, piszkálni, hiszen ő beteg. Ugyanígy ne bántsuk az elhízottakat.
      Nyilvánvalóan beteg, mindenki látja, és előbb-utóbb az anorexiás is, mert jön a rengeteg fájdalom, fázás, hajhullás, minden olyasmi, amiről Emma Woolf oly érzékeltesen ír. Egy mérsékelten elhízott ember viszont nem tapasztal ilyeneket, jól érezheti magát, vagy inkább úgy, mint a lassan fövő béka. El tudom képzelni, hogy rengeteg elhízott ezt kikérné magának, hogy étkezési rendellenessége van, vagy ő vagy beteg, vagy hogy rajta segíteni kell. Ő jól van úgy. Ki mondja meg egy emberről, hogy beteg, hogy nincs jól, ha neki magának nincs betegségtudata? És pont akkor nincs, amikor még visszafordítható lenne az állapota, még nem cukorbeteg stb.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Lehet, hogy az anorexiást nem vádolják, de a soványat meg nagyon is. Arról nem is beszélve, hogy gyakran teljesen normális testalkatú embereket anorexiásoznak le, csak mert hozzájuk képest “sovány”.
        Értem, hogy nem szakmai az anorexia és a kövérség egyformán kezelésének igénye, nem is gondoltam. Nyilvánvalóan ez is a felmentés egyik módja.

        Kedvelés

      • A magyarok az elmúlt öt évben kezdtek először hallani arról, hogy nem csak túlzó fogyózás van, hanem anorexia is. Amit írok, a brit közegre érvényes, ott ciki bántani azt, aki beteg. hagyományosan nagyon alapos az eü közvéleményformálás (kár, hogy annyi éven át hülyeségeket toltak pl. a magas vérnyomásról vagy az állati zsírokról…).

        Kedvelés

      • Csak ide tudok írni, ott nem találtam hozzászólási lehetőséget.

        “Ez a lenézés fontos, tényleg ez a kulcs, “neked nem jó az, ami nekünk?” Hát, nem. “Te jobbat akarsz?” Igen.
        Miket esznek amúgy a kínálók?”

        Én tudom, hogy valójában nekik vannak kisebbségi érzéseik, lelkifurdalásaik, mert lehet, hogy nekik nem tűnik fel, de folyton a kövérségükön nyavalyognak. Persze, amikor ott a süti, akkor meg aaannyira jól érzik magukat kövéren. Mondják ezt akkor, mert azt mégsem mondhatják, hogy valójában tisztában vannak vele, hogy nekik sem kellene a sok édesség, kenyér, de nincs semmi önfegyelmük. Ezért azt szeretnék, ha mindenki boldogan csámcsogná a sok vacakot. Kevés olyan kövéret ismerek, aki tényleg jól érzi úgy magát. De mennyivel egyszerűbb ezt mondani.
        Ha másban látnak valami kis következetességet, kitartást az őket nagyon tudja frusztrálni, hisz olyankor szembesülni kénytelenek a saját hibáikkal.

        Kedvelés

      • Az eddigi 8 ablak helyett hármat állítottam be, mert a telefonról olvasók szóltak, hogy olvashatatlanná vékonyodik. Emiatt szétestek korábbi kommentfolyamok, asszem, de nem baj. Ha az elsőre (legnagyobbra) írsz, aláteszi az előzőnek, és értelemszerűen válaszként jelenik meg.

        Kedvelés

    • “Azt vettem észre, hogy a lelkifurdalásos kövérek iszonyatosan tudnak örülni, ha más is meghízik, mert abban önigazolást, elégtételt találnak.”

      Beleértve saját anyámat is.

      Na, búék mindenkinek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hehe, anyámat nem akartam idehozni, mert túl sokat kattogok még ma, 50 évesen is azon, ami volt… De nem bírom ki, tényleg, ő is annyira tud örülni a ma-holnap 70 éves fejével, hogy egy súlyban vagyunk. 😀 Ha ott vagyok gyakran rátuszkol a mérlegre. Mert egyébként én mindig vagy sovány vagy kövér (nagyhasú, nagyseggű, csúnya a bőröm, stb…) vagyok neki, de sosem megfelelő. És ez így van mióta az eszemet tudom. És örül aranyom, hogy egy súlyban vagyunk. Csak ő 15 centivel alacsonyabb nálam. Lehetne mondani, hogy jó, szegény már öregecske, össze-vissza beszél. De ő mindig ezt csinálta. Mindig szapul engem, és közben mégis rivalizál. 😀

        Kedvelik 1 személy

  7. Én azt gondolom, hogy ha a rasszizmussal, homofóbiával és szexizmussal összevetjük az elhízottak diszkriminációját (amely kétségkívül létezik), akkor érdekes különbséget látunk. Másokat származás szerint lenézni, hatalmi alapon ítélni ugye rontott állapot egy jól működő, igazságos világhoz képest, és ezért nem okés. Embereket a külsejük alapján megítélni, bántani is rontott állapot, legalábbis azok számára, akiknek morális szempontjaik vannak. A külsőn egyrészt nagyon nehéz átnézni, érinti a szimpátiánkat, párválasztásunkat, ezzel mi legyen? Hogyan ne gndoljam azt egy elhízott, ráadásul, ahogy Antoni Rita fogalmaz, “rossz kövér” típusú, jogkövetelő, harsány, önigazoló személyről, hogy ő elhagyta magát, és gázul érvel? Másrészt maga az elhízás, az elhízásnak ez a mértéke is rontott állapot. Egy felelős ember, ha sokáig szeretne jó életminőségű életet, látni az unokáit satöbbi, akkor küzdeni fog a kövérsége ellen. Lehet és tanácsos is rajta változtatni. A többi kisebbség nem hiszem, hogy fel akarja számolni az amúgy is megváltoztathatatlan jellemzőit, hogy fekete a bőre vagy a saját neméhez vonzódik. És ez nem kis különbség. Egy homofóbiától szenvedő melegnek valóban csak a közege előítéletessége a problémája, egyébként jól lenne a másságával. Egy kövérnek viszont a kövérsége is problémna. De lehet, hogy ez zavaros, vagy elméletieskedő, vagy nem látok valami fontos szempontot.

    És nem tagadom, hogy elfogult vagyok. A saját 10-20 kilós pluszsúlyaimat, azt az érzetet, állapotot, látványt én nem szerettem. Nagyon nem. Nem ez volt a téma, nem nyavalyogtam rajta, de nem szerettem. Ez isadott erőt ahhoz, hogy változtassak. Ez is benne van.

    Viszont volt alapom (sportmúltam, erőforrásom, infóm) a változtatáshoz. Nem tudom, annak milyen, akinek nincs. Vajon annak tényleg jobb-e, ha átnéz a saját kinézetén, nem hallja meg a teste igényeit, megbékél vele? Ennyire reménytelen volna változtatni?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Homofóbia, rasszizmus… A kövérség az esetek döntő többségében szerzett tulajdonság. Lehet rajta változtatni. Az előbbiek kiváltóján nem. Ezért nekem ez nagyon erőltetett párhuzam, így nem is fogadom el.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Annyi a párhuzam, hogy bántja őket, nem segít rajtuk, és ezért merült fel, hogy legyen törvényi védelem is. A fent linkelt esetben (kövéreket gyűlölő cédulák célzatos osztogatása a metrón) rendőrség nyomoz, gyűlöletbűncselekménynek számít, vagy hasonlónak.

        Azért szeretem az ilyen cikkeket, mert szembesítenek a saját korlátaimmal (“mit nyavalyogtok, csináljatok valamit, és kész”), továbbvisznek, humánus, emberbarát alapon állnak, illetve nagyon igényes az angolságuk.

        Kedvelés

      • “Annyi a párhuzam, hogy bántja őket, nem segít rajtuk,”
        Oké, ezt elfogadom. 🙂

        Kedvelés

    • Mióta anyámnak alulműködik a pajzsmirigye, iszonyú nagyra hízott, és ez persze úgy történt, hogy az életmódjában nem történt változás, tehát “a levegőtől is hízik, nem tehet róla” (őt idézem). Az elején még értettük is, sajnáltuk is, tényleg ilyen érzés lehet, ha te mindent úgy csinálsz, ahogy mindig is, a tested meg átver.
      De ez évekkel ezelőtt volt, azóta – más egészségügyi problémák miatt is – orvosilag javasolt neki a fogyás. Csak sajnos az ételek összetételéről a leghalványabb fogalma sincs. Csupa egyszerű szénhidrátot eszik, és egészségesnek gondolja, mondja is, hogy hagyjam már békén, hát csak egy kis mittoménmit evett, abban nincs is semmi hizlaló – csak éppen tömény CH. Polenta, pogácsa (hát az nem is rendes étel, csak egy kis pogácsa), egészségeskenyérként eladott színezett kenyér sima búzalisztből, de pirítva, mert úgy már nem is kenyér, meg amit akartok. Eleinte azt hittem, csak kiskapukat keres, de az utóbbi egy-másfél évben rá kellett jönnöm, hogy tényleg nincs fogalma szénhidrátról, kalóriatartalomról, semmiről.
      Pedig internetezik is, meg olvas kajákról sokat, de ezekhez az alapjai sincsenek meg, egyszerűen ha olvas is ilyet, nem áll össze. És akkor ő még a korosztályában az egyszerű, nem diplomás vidéki asszonyok között a nyitottabban közé tartozik ilyen téren. Nekem ez félelmetes.
      És igen, diplomás és jómódú, vele egykorú ismerősünk gyönyörűen lefogyott, kivirult – röhögi is a falunak az egyszerűbb része. Csak hallok a nagy röhögésben egy kis irigységet is.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

      • Azt én is látom, hogy sokaknak egyáltalán nem áll össze, mit is jelent az ételek összetétele, nemhogy azoknak a hatása. Ez volna a kisebbik baj, de én azt látom, hogy sokan nem is akarnak foglalkozni vele. Hagyják őket békén. És igen, úgy fogyózik, hogy egész nap csak két szendvicset evett egy üdítővel, este meg pár szem kekszet a tévé előtt. Ja meg egy banánt, esetleg még egy túrórudit, de hát mi az, nem? És pár nap után hagyja az egészet nagy dühöngve, mert hát én is beláthatom, hogy márpedig ő.nem.tud.fogyni. A kövérsége nem engem zavar, hanem őt, de nekem bizonygatja, hogy nem tud… Igazából nekem teljesen mindegy. Ami zavar az az, hogy minden betűt meg kell gondolni előtte, mert közben meg paranoiás, és ha véletlenül olyat mond bárki a környezetében, amit ő magára tud venni, akkor viszont ugrik, hogy gondoljon mindenki bele, hogy ez neki milyen rosszul esik. Ami még vicces, hogy ő maga is megvetően beszél a kövérekről. Na nem úgy általában, de ha valakit nem kedvel, bizony hamar ledagadtdisznózza. Ez ugye nem baj? 😉

        Kedvelés

      • Különben meg még mindig masszívan tartja magát az a nézet, főleg a nők körében, hogy aki a külsejével foglalkozik az egy hiú üresfejű rossz asszony. Főzzön inkább a családnak “rendes” ételeket, ne magokat rágcsáljon, meg pucoljon ablakot ugrabugrálás helyett. Na.

        Kedvelés

      • Igen, ez is jellemző, picit más stílusban, de van. De amúgy mifelénk, főleg az egyszerűbb családokban, még tényleg az volt mindig a szép, aki nem volt sovány, és bizonyos határokon belül ezt teljesen őszintén gondolták. Nem a százkilósokról van szó, de lényegesen magasabb volt a tűréshatár súlyban, mint most nekünk.
        És pont, ahogy írod, szoktam mondani én is, hogy nekik a zsír csak az, ami a zsírosbödönben van, és ez elég jól leírja az egész helyzetet.
        Hozzáfűzném még az előbbiekhez gyorsan, hogy ne értse félre senki, a diplomás-nem diplomás itt leginkább azt jelenti, hogy mennyire van az illető “bezárva a faluba”, nem szó szerinti értelemben, persze. Ebben a korosztályban egy ilyen helyen ez elég sokat mond a nyitottságról, ambícióról, arról, hogy egyáltalán milyen életet képzelhet(ett bármikor is) magának egy nő.

        Kedvelés

      • A fiatalabb generációknál igen, de az életmód, a táplálkozás szerepe továbbra sem látszik tudatosulni. A harmincasok körében viszont hódítanak a csodamódszerek. Ott mondjuk látványos eredmények is vannak, de nagy üzlet is, étrend és -kiegészítő, óriási marketinggel. Azokat is meg-megszólják, de még mindig kevésbé lenézően, mint az esténként – jobb híján – az utcán kocogókat, vagy a maguktól, ilyen-olyan megfontolásból másképp étkezőket.
        De azt hiszem, nagyon sok múlik azon is, hogy ki az, aki éppen csinálja, hol helyezkedik el a falu kényes hierarchikus rendszerében.
        Visszatérve a kérdésre, valahogy az látszik, hogy a fiatalok már sportol(hat)nak, jobban elnézik nekik ezt az úri huncutságot, meg szépnek látják a celebekhez hasonlító alkatúakat, és menő, ha valaki nem asszonyosodik el az esküvő és a szülés(ek) után, de lehetőleg ne bohóckodjon érte. Ha olyan, akkor olyan, de az erőfeszítést – főleg ha nem eredményes, vagy nem látványos -, nem bírják elnézni valahogy. A teljes képhez a korfára is érdemes egy pillantást vetni: a fiatal nők kevesebben vannak, és különösen azok, akik nagyon más életet szeretnének maguknak, mint a nagymamáé volt, jellemzően elhagyják a falut.
        (Hozzáteszem, a mintám nem reprezentatív.)

        Kedvelik 1 személy

      • Fú, állati nyomasztó lehet ez a közeg.
        Biztos elitista vagyok, meg sznob, de én már a Camponában is kiborulok. A mentalitástól, a silányságtól.

        Hogy kezdje el az egyszeri, nem-Pest megyei a sportot? Otthon? Saját ellipszisen?
        Itt mindenki fut. Menő cuccokban, komoly tempóval, láthatólag régóta, és nagyon kevés a túlsúlyos futó.

        A Kétórás maraton című, hallatlanul izgalmas könyvebn olvasom, hogy valami nagymenő gazdasági lap, meg a Forbes meg a Runner’s World előfizetőinek éves jövedelmét összehasonlították, és toronymagasan a futós lap tábora keres a legjobban, luxussport. Moindez amerikai adat.

        Csak kocogni egyszerű és macinacis. Ha valaki fut, akkor rohadt drága a cipő, a kütyü, és elég időigényes is. Külföldi versenyekre utazni, hosszabb távokra vagy terepre felkészülni pláne. És ahonnan a futás izgalom, az már betelt a plázamozikkal meg a konyhai csodagépekkel, van ez a visszaegyszerűsödés, aligsmink, minimal culinary meg meditációs trend is.

        Kedvelés

      • Igen, nagyon nyomasztó, vagy legalább is az én szemüvegemen keresztül rettenetesen. Így, hogy már csak látogatóba járok haza, bírható, de azon el szoktam néha gondolkodni, vajon akik ott laknak, azokat tényleg nem zavarja-e, vagy csak elfogadják, mint a csomag részét. Bennem olyan nyomot hagyott, hogy mai napig kerülöm a(z ismerős) közönséget futáskor.
        A kocogást megszólók a legdurvábbak szerintem amúgy, a csírájában elfojtás legnagyobb mesterei. Mi annak idején bicikliztünk hobbiból esténként, persze menő bringa nem volt hozzá, de azért jólesett – kb. 18 éves korunkig volt bocsánatos hóbort, utána már cikinek számított, az akkori huszonévesek között is. Pedig mást nem nagyon tudtunk ott csinálni. Tegnap jutott eszembe, focicsapat viszont mindig is volt, mióta az eszemet tudom, meg azelőtt is. Az valahogy ér, de ha (nem vagy férfi és) nem vagy oda a fociért, akkor csinálj valami rendes munkát, majd nem akarsz ugrabugrálni meg súlyokat emelgetni.

        Kedvelés

  8. Ja és hogy mit esznek ezek a sértődött kövérek? Hát lekváros táskát nestea-vel, krumplis tésztát, rántott húst hasábbal. Zöldséget max annyit, amennyit elbír egy szalámis szendvics. Szalonnát, kolbászt, töpörtyűt pl. nem, mert az csupa zsír. De hurkát igen. 😀 Mert abban nincs zsír! Érted. Abban nincs zsír. Most sírjak vagy nevessek? Szerintem az emberek nagy többsége még mindig nem fogta fel, hogy nem a zsír vagy a liszt, cukor, stb. hizlal, hanem az, hogy többet esznek a kelleténél. Az egy másik kérdés, hogy mi egészséges, mi nem. Ha egész nap csak egy lekváros táskát ennék vagy egy marék töpörtyűt ugyanúgy lefogynék. Én is meg más is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Azta, szép ételsor…
      Talán úgy vannak vele, hogy a látható zsír a zsír. A szalonnán látszik, a töpörtyűről tudják…
      Még a legsoványabb marha- és disznófilé is kb. 30 százalék zsír. A hurkába meg megy minden.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Tudod, az jutott még eszembe, hogy a fogak mennyit számítanak. Ördögi kör. Mert aki sok cukrot eszik, annak nagy valószínűséggel könnyebben szuvasodnak a fogai. Tekintetbe véve a mai magyar viszonyokat, úgy látom nagyon rossz a helyzet. Ez a sütifaló ismerős is 30 évesen már teljes műfogsorral bírt. Szóval mennyivel könnyebb a nestea-be “áztatott” (egy korty tea, egy falat lekváros) lekváros táskát elnyámnyogni, mint mondjuk a kolbászt, töpörtyűt elrágni. Nem beszélve egy jó kis marhalábszárról, nyers zöldségekről. A hurka is puha, a csirkemell is puha, a krumplis tészta is, meg a héj nélküli kenyér is. És ezekből, minthogy könnyen lecsúsznak sokkal többet megesznek mire az agyuk kapcsol, hogy megtelt a rendszer. Meg hát ezek nagyjából finomított szénhidrátbombák, hamar felszívódnak, hamar megéheznek…. Minek folytassam, úgyis tudod.

        Kedvelik 1 személy

      • Igen! Puding, édes joghurt és tejbegríz! Az öregek sajátja. Szoktam én is erre gondolni, hogy sok mindentől megkímél, hogy nincs cukor a számban.

        Kedvelés

  9. “If you try to lose weight, the body perceives that it is being starved, and powerful adaptations (such as an increase in metabolic efficiency) try to bounce you back to your previous state. People who manage, against great odds, to return to a normal weight must consume 300 fewer calories per day than those who have never been obese, if they are not to put the weight back on. “Once obesity is established … bodyweight seems to become biologically stamped in”. The more weight you lose, the stronger the biological pressure to get back to your former, excessive size.

    The researchers find that “these biological adaptations often persist indefinitely”: in other words, if you have once been obese, staying slim means sticking to a strict diet for life. The best you can hope for is not a dietary cure, but “obesity in remission”. The only effective, long-term treatment for obesity currently available, the paper says, is bariatric surgery. This can cause a number of grim complications.

    I know this statement will be unwelcome. I too hate the idea that people cannot change their circumstances. But the terrible truth is that, except through surgery, for the great majority of sufferers obesity is an incurable disease.”

    https://www.theguardian.com/commentisfree/2015/aug/11/obesity-incurable-disease-cameron-punishing-sufferers

    Tehát ezért ilyen erős a sebészetimegoldás-pártiság. Amin hüledeztünk nemrég Livvel… Ennyire látják reménytelennek az aktív életmódot és a valóban egészséges étrendet.

    Hát szerintem meg fordítva ül a lovon a szerző. Szerinte, nagyon úgy néz ki, az a normális, ahogy az elhízott többség él, amennyit mozog, és amit eszik. Pedig attól lettek ilyenek. Meg attól, hogy a sport egzotikum. Egyszerűen nem tudnak felelősen bánni a jólétükkel, a pénzükkel, a kínálat bőségével, a szabadidővel. Aztán persze hogy vánszorog az anyagcsere, kínlódás a “diéta”, “nem szabad édességet enni”, a csipszek, pizzák világából nyilván “stict diet” a valódi ételek mértékletes, józan fogyasztása.
    Van aztán még a sport, amelybe a rendszeres gyalog járás is belefér, csak VALAMi legyen, de a cikk meg sem említi. Az is valami önkínzás, egzotikus szörnyűség.

    Persze hogy mániákusnak tűnök én is onnan…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “(The new proposal) will consider the case “for linking benefit entitlements to take up of appropriate treatment” (of obesity). Are Cameron and Black proposing that benefit claimants will be forced to undergo surgery? Or will they be pressed into a useless and punitive dietary regime?”
      jézusom
      nem, nem a surgeryre gondoltak (kurva drága, és szövődményes)
      és nem, a dietary regime nem useless, se nem punitive
      annyi volna, hogy be kéne tartani…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Az a baj, hogy sokaknak a mértéktelen evés az valami alapjog ként csapódik le az agyában. Legalább enni legyen mit. Nagyon helyre kéne tenni ezt. Hogy nem azért élünk, hogy együnk, hanem fordítva. Látom a sütis csajokon is, hogy nekik az teljesen értelmezhetetlen, hogy csak és kizárólag azt és annyit volna szabad enni, ami feltétlenül szükséges a szervezet működéséhez, és az evést nem valami, az életnek értelmet adó dolognak kezelni. Sokszor sajnálom őket. Hát ennyi az összes (vagy legnagyobb) örömük, hogy folyamatosan dühödt késztetést éreznek a védelmére…? Az meg végképp elképzelhetetlen sokak számára, hogy az ésszerű étkezés is pont olyan élvezetes tud lenni? Hogy nem a mennyiség elsősorban, hanem a minőség a fontos?

        Kedvelik 1 személy

  10. Hű, ez durva. Az elhízás mint gyógyíthatatlan betegség. Ha valaki lefogy, akkor “csak” tartani kellene az étrendet. De a legtöbben nem tartják, így aztán vissza is híznak, amit valami sorsszerű elrendeltetésnek állítanak be. Meg hát nem durva “diétákat” kéne tartani a fogyás eléréséig, hanem önkritikusan, realistán úgy változtatni legalább az étkezésen, hogy az hosszú távon vállalható legyen az egyén számára.
    Ismerősömről kiderült, hogy cukros. Megkapta a napi étrendet, tartania kellett magát hozzá ha nem akart megvakulni, bekómálni. És lám-lám, lefogyott, pedig előtte egy merő (természetesen sikertelen!) fogyókúra volt az élete. És akkor még a mozgást be sem vezette. Ennek már 10 éve, és nem hízott vissza. 😉

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Egyébként normatívan közelítjük meg ezt. Nem tudhatjuk, nekik milyen. Ők (sokan) azt mondják, nem megy. Nem tudnak lefogyni.
      Dolgozó emberek, diplomásak, anyák. Szívbetegség, magas vérnyomás fenyegetésében, infarktus után. Szeretnének jól kinézni. Nem ördöngősség: egyetek kevesebbet.
      És mégse sikerül.
      Én elhiszem nekik. Ördögi kör. Bélflóra, biokémia, ahogy Sue mondja mindig (kommentelő).
      Most kiszámoltam: a legszétesettebb szülés utáni állapotomban sem volt 30 fölötti a BMI-m, pont a határon voltam. Mit tudhatom én?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Értem, értem…. Vajon 30 feletti BMI-vel születtek ezek az emberek? Én azt el tudom képzelni, hogy amikor már ennyi, akkor esetleg szinte képtelenség lefogyni. Viszont soha nem fogom megérteni hogy lehet eljutni odáig.
        Annyira látom a sütis csajon, hogy csak hízik folyamatosan. Ő mondogatja, hogy fénykorában 60 kiló volt. Most meg 84-nek mondja magát, hozzá 156 magas. Saját elmondása szerint ennek a súlynak a zömét úgy 2-3 év alatt szedte fel, azóta “csak” tartja a súlyát, azaz apránként ezt is gyarapítja. Nem szépítette, egyszerűen csak mindent megevett amit megkívánt. És ez szerintem megint egy ördögi kör, mert a gyomor csak tágul, egyre több fér bele, és természetesen a csupa cukros csaklenyelnikellvacak…
        Szóval lehet mondani, hogy anyagcsere zavar meg tudomisén…. De addig is el kell jutni.
        És megint eszembe jutnak a fogak. Ezzel a ki tudja miért olyan kövér valaki, mert biztos beteg magyarázkodással, szépítéssel. A nlc-n volt régebben egy nagyon veszekedős kommentözön. A nagy többség azt állította, hogy mindenféle rajta kívülálló okból olyan ramaty a foga amilyen. Én erre is jó példa vagyok. Meg az ellenkezőjére is. 😀 Ugyanis gyerekként egyáltalán nem törődtek a fogainkkal, a fogorvos nálunk az az ember volt, aki kihúzta a napok óta fájó fogat. Aztán felsős koromban próbáltam magamtól megvalósítani a szájápolást. Már nem kellett kihúzni fogamat, viszont tömések kellettek. Persze, ezeket is magamtól csináltattam meg, a szüleim tojtak az egészre. Fiatal felnőtt ként eljártam fogorvoshoz, előfordult, hogy tömött. Aztán begyulladt az ínyem, veszélybe került a teljes fogazatom. Azt mondta a doki, hajlamos vagyok a fogínygyulladásra, ami sorvadássá fajulhat. Csak a kitartó alapos fogmosással menthetem a helyzetet. Ennek már 25 éve. És azóta egyetlen egyszer sem kellett fogamat tömni, sőt még fogkövem sincs soha. És semmi mást nem tettem, mint hogy elkezdtem végre rendesen mosni a fogaimat. Ki merem jelenteni, hogy a rengeteg rossz fogú ember zöme ennyivel orvosolhatná a problémát, és nem kellene azon keseregni meg háborogni, hogy milyen drága a fogorvos. Ha eljárnának szűrésekre, akkor még idejében kiderülne, hogy lyukas pl. a foguk, idejében be lehetne tömni, nem kellene pótlás, meg implantátum vagyonokért. Hát így vagyok az ilyen súlyos mértékű elhízással is. Amikor még “csak” 10 kiló… Nem lehetne akkor nekikezdeni a váltásnak? Nem igaz, hogy mindenkinek meg kell várni 20-40 kilós pluszokat, aztán kijelenteni, hogy lehetetlen a fogyás.

        Kedvelés

    • Ijesztő. Végigolvastam, és megnéztem Haze kisfilmjét is.
      Hogy van ez, hogy ilyen nagy múltú, büszke, fejlett társadalmi tudatú ország nem talál megoldást?
      Sőt, a probléma maga is visszaélés a bőséggel. Szegény országban nincs ilyen probléma. Milyen büszkék vagyunk a fejlettségünkre…
      Azokról beszélek, akik túlevők.
      A tásadalomés az egyén fizet egy csomót a fölös élemiszerért és annak szintén pazarló csomagolásáért, hulladékáért, maradékáért.
      Fizet egy csomót az elhízás társadalmi költségéért.
      Fizet a bypassért, és fizet a bőrkivágós műtétért (másik országban töredéke volkna).
      Hogy baszhatták el ennyire?
      És ebből az egészből senki semmit nem élvezett, ez mind szar és pazarlás volt, nem épült föl semmi stb. Egy pzarló, boldohgtalan jelenség költséges következményeiről van szó.
      És depressziósok is , ezt kár tagadni.
      Minden test szép, a modellek túl vékonyak és egészségtelenek, blabla, yadayada, de ha valakinek adnának egy pirulát, és holnapra magára hasonlító, ám formás, feszes testben ébredne, nemet mondana? Én nem hiszek nekik.

      Ugyanígy él vissza az euroatlanti világ (és már Kína) az iparosítás, az intenzív mezőgazdaság, a motorizáció és a net áldásaival.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

  12. Kicsit rossz lelkiismeretem lett, hogy olvastam a barátnődről, aki 5-kor kel, hogy lefussa teljes munkaidő mellett a napi X km-ét… jaj. Most, hogy 8 órázni kezdtem, elhagytam a rendszeres reggeli futást, mert már 5 előtt fel kéne kelnem, estére meg olyan álmos/fáradt lennék, hogy na. De azért tornázom a munkahelyen extra, meg mozgok hétvégén, de az nem elég persze…. Lesz egy megbeszélésem a munkahelyen, ahol bármit lehet panaszkodni/javasolni, céljainkról beszámolni, elszámolni az eddigiekkel. Na, én itt kifejezésre fogom juttatni, hogy döntsük el végre: az a fontos, hogy meglegyen a munka, vagy az, hogy napi 8óra 00 percet ott üljek. Mert a munkát akkor is megcsináltam, amikor 6 órában votlam ott, meg amikor 7-ben, mégsem voltam így kizsigerelve, sokkal hatékonyabb voltam ott is, meg itthon is. Volt időm sportolni (persze ahhoz is 5-kor keltem, de ez nem baj). Csak hogy valóban mi értelme van annak, hogy én ott vagyok már fél nyolckor a papírforma kedvéért, mikor a kimaradt feladatokat szükség esetén akár itthonról is meg tudom csinálni. NEM ÉRTEM! Miért az a norma, hogy az embernek a munkája az első, nem az egészsége? És ha én elvégzem a munkám 6 vagy 7 órában, akkor miért nem kaphatom meg a teljes fizetést, ami a munkámért jár???? A 8 órás munkaidőt nagyon kevesen dolgozzák le végig, ezt látom. 6 óra intenzív munka után az ember elkezd álmodozni, beszélget, dohányzik, zabál, kávézik, kinek mi a heppje. Én spec. elkezdek intenzíven súlyzózni meg nyújtani, hogy ne haljak meg. Nem is ebédelek, hogy ne legyek álmos, tudjak figyelni, gondolkodni. Mégis álmos leszek, mert a hülye fél8-as muszájérkezés miatt még korábban kell kelnem, mint eddig. A kollégáim is számtalan dohány-/kávészünetet tartanak, végtelen időszakokat ebédelnek, stb., stb. Kinek jó ez???
    Elnézést, ha ez nem vág a témába, nekem most mégis ez jutott róla eszembe, mert nekem igenis fontos az egészségem, mégis ebben a világban ciki a munkaadódnak arról beszélni, hogy neked probléma, hogy nem tudsz reggel futni menni, azért, hogy meglegyen a 8 óra irodában töltött idő, hogy 20.000 ft-tal több legyen a fizetésed.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez nagyon fontos téma!
      Ne legyen -furdalásod, nem vagyunk egyformák.
      Én se tudok felkelni, pedig nagyon motivált vagyok. Kizárólag a ritmusomat, alkatomat tekintve délelőtt tudok szívesen, lelkesen edzeni menni. Este sem.
      Talán most, tavaszi hajnalokon már egy félóra futás lesz kora reggel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nagyon fontos téma.
      Az irodai kávé és cigiszünetekből simán összejöhetne napi 40 perc futás, amitől még friss is lennél meg egészséges, még hatékonyabb is lennél, nem forgácsolódna a figyelem, és utána “szabad” lenne a délután, pihentebben mennél másnap.
      De utáltam a közszférás irodai létet. Érj be 8.00ra, különben fegyelmi. Beérve kapcsold be az ősi számítógépet, ami 30 perc múlva használható. Addig kávézz, cigizz, pletykálj, úgy vagy jómunkás. Utána dolgozz, majd dél körül indul jövés menés, de úgyse dolgozhatsz, ha csak fél óra szünetet tartanál is, mert már 11 30tól pittyeg a mikró az ebédlőben, vagy a kollégák tárgyalják a szomszéd kifőzde étlapját. Újabb elvesztegetett másfél óra. De 16.30 előtt ki ne lépj, mert másnap szőnyeg szélén indíthatod a reggelt. Egyébként is, prémiumosztásnál számít, hogy ki ül ben órákkal munkaidő után is. De gyűlöltem istenem, az eszteleség, az ember pazarlásának a mintapéldánya. Ne dolgozzatok közszférában soha.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez nem inkább az irodai lét jellemzője? A versenyszférában nincs ez ugyanígy? Informatikus apámnak nagy multinál kellett benn üldögélni 6-ig, pedig az első hónapban semmilyen feladatot nem kapott.

        Kedvelés

      • Egy nem állami egyetemen dolgozom. FÉlig-meddig versenyszféra. Szeretek ott lenni, mert álomszép, nagyon modern, nagyon jó a hangulat, okos, értelmes, fejlődőképes környezet (persze nehézségek itt is vannak). A véleményünket komolyan veszik, érdemi lépéseket tesznek a jó csapatmunka érdekében. Pár éve dolgoztam egy nemzetközi szervezetnél. A felfogás nagyjából hasonló volt. Másodpercre meg kellett lennie a munkaidődnek. Ahhoz is engedély kellett, hogy 10 perccel előbb jöhess, stb. A jelenlegi helyemen nagyobb esélyét látom annak, hogy megértik: a mozgás életfontosságú. Konkrétan azt fogom kezdeményezni, hogy mozgás fejében kaphassanak az érdekeltek munkaidő-kedvezményt. Pl. 7 órában lennék ott, de 8 órás fizetést kapnék. Ennek fejében bizonyítanom kéne, hogy kora reggel vagy ebédidőben sportoltam. Így a munkahelynek nem kéne külön anyagi támogatást /juttatást adnia sportolási lehetőségre, hanem egyszerűen “elenged”, én meg elvégzem a munkámat.

        Kedvelés

    • A lényeget kihagytam. Szóval ha ennyi időt, mint amit elpazarolunk a munkahelyen, sportra fordíthatnánk munkaidőben, gyönyörű és egészséges emberekkel lenne tele a város.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  13. @2hal

    Csak oda már nem fér. Ha édesapád mostanában üldögélt az normális. A cégek ha kapnak egy jó jelöltet inkább fizetik az első egy hónapot hogy üldögéljen mint hogy kockáztassák hogy máshoz megy.

    Mondjuk rendes főnök ilyenkor elengedi az új embert 6 óra után (3kor 4kor kábé), mondván hogy lesz még annak elég túlórája később.

    YMMV persze.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .