az uszodában

Közzétéve Szerző:

Irtó kreatív és érdekfeszítő cím, ugye?

De mit csináljak, nem lehet mindent felfancyzni. Most erről írok: az uszodáról, és a szöveg nagyon is izgalmas. Érdemes maradni!

Írtam már az úszásélményről, ez a kedvesebbik, de van ilyen strandos is, fú, milyen felszínes voltam, és milyen mámorosan írtam ezeket a koraiakat még, önkritika nélkül, tetszelegve, és az ítéletalkotáshoz azért nem volt még ennyire alapom, mint most. Mennyi a resztli a blog első évében!

De azt jó itt látni, hogy én sokat sportoltam már akkor is, a gyalogos-bringás életmódon felül is, szoptatott gyerek mellett. Valamiért az az interpretáció, hogy korábban semmi mozgás, elhízás, aztán most valami, megtérésszerűen, és azzal nagyra vagyok. Magam is tulajdonképpen elfelejtem mindig, hogy mi volt a három éve kezdett, szerzetesi jellegű sportélet és tudatos étrend előtt. És hogy mi a különbség, miért ennyire látványos ez most. Egészen jól el lehet sportolgatni anélkül évekig, hogy látszana, komolyan javítaná az állapotot, közérzetet, ami nem jelenti azt, hogy a sportolgatás nélkül ne volna még sokkal rosszabb. Mintha egy hétéves Corsából átültem volna egy Ferrariba, amit nekem terveztek, ez a mostani olyan. (Hogy mitől ekkora a különbség? Sokkal több edzés, súlyzós edzés, kimerészkedős és nagyon komolyan veszem a kajálás részét.)

Szóval, akkor is volt már futás is, lépésszámlálás is, böjt is, úszás is. Kitett fejjel, de hosszan. Most meg víz alatt, és készséggé vált, a hatékonyságom is megnőtt.

Szerdánként megyek az uszodába már másfél éve, eléggé óraműszerűen, K-val, teljes egyetértésben, ugyanazt-akarásban két nagyon más ember. Ő ott dolgozik, ztanít, és utána.

K. egy csoda. Az attitűdje, az intellektusa, a szavai, a kreativitása, a lényeglátása, a jelenléte, a helytállása. K. kicsit poénkodik karkörzés közben, de komolyan is gondolja, hogy most messziről úgy tűnik, én vagyok az ő személyi edzője.

K. nélkül én nem lennék ma itt saját életben, K. evakuált engem a bántalmazásból, ő nézett rám azon a júliusi napon, tizenhárom éve: na, most. Ő segített pakolni, szállítani, és hetekig laktunk nála akkor. K. a Nagy Négyes része, az évtizedesek, a maradandók, az abszolút bizalom és közös történetek részesei. A Nagy Négyes: K. és D. lány, tanárok, egyetemiek, a fiúk pedig B., tanárkolléga, és G., egykori diák, mostanában vele pörgök a legtöbbet.

Az uszoda, ahol nincs kedvem, megy az önrábeszélés (mondtam már, hogy utálok úszni?, kérdi K. a rajtkövön, és már úszik is, sportolóhoz méltó tempóval és technikával). Tucatnyi érzelem, attitűd van benne olyankor, bennem is, ő fázós is. De aztán megtoljuk nagyon, és az élvezet, és utána lenni, az “úsztam” tudatában, az még nagyobb élvezet.

Kiismertem, megtanultam már ezt az egészet, a zajokat, hogy mit hova tegyek, milyen sorrendben érdemes a teendőket végezni, hogyan cuppantsam fel az úszószemüveget, melyik az alkalmas fürdőruha, a saját légzésemet, erőmet, a tempókat, az idő telését.

Az uszoda, ahol mindig van ismerős. Színészek, kettő is, az egyik a művész úr. Elszánt és komoly, úszni jön és úszik. Ő egy jellem, nem csak jó színész. Van tartása, hatékony és kevés szavú. Jól választottam idolt harmatos Nyina-koromban.

A művész úr nagyon fontos az életemben, nincs más színész, aki ennyire, én voltaképp neki akartam megmutatni, hogy van erőm kilépni, egyedül élni, változtatni, és neki is mondtam el először, és egy vele közös helyzetben jöttem rá, amelyben véletlenül ő volt ott, hogy meg fogom lépni. Hogy lássa és elismerje. (És ennyi.) A művész úr színész, a bántalmazóm pedig néző és kritikus.

Érdekesek ezek az erősen középkorú férfiak. Mert van például itt a mezőnyben egykori egyetemi tanárom, koszorús költő, molesztált egyszer nagyon csúnyán, húszéves koromban. Na, ő ázik, gőzben ül, az élménymedencében a nőket nézi, ez a sportélet.

Nem kis, viszont nem is harsánykodó elégtétel az elpuhult, fogát vesztett oroszlánnal találkozni húsz év múlva, aki ugyanakkor még mindig azzal az igénnyel lép föl, és úgy szól, olyanokat mond nekem, mint akinek hatalma van, dicső, izgalmas férfisága, jó teste, ami sosem volt, egyébként.

És bejön a szaunába a pap! Láttam a buszon, olyan az inge a nyakánál (utána kéne néznem itt a terminusnak), ő egy pap. Katolikus. Amíg nem tudtam, hogy pap, csak azt érzékeltem, hogy van valami körülötte. Hogy más. Hogy mindig egyedül van, és hogy aszkétikus a soványsága, és a maga módján szép.

Félismerős mellett ülök (de később kiderül, nem ő az). A pap kimegy, és azt mondom a mégse-ismerősnek: ő egy pap. Igen? Igen. Ezt érdekesnek találom, azért is, mert a pap, az vagy a paplakban van, vagy a szószéken, vagy a temetőben, és mindig papi öltözékben (papi pizsama?). Csak az uszodában meg a műtőasztalon nem pap. Mindig befolyásol és más bánásmódra int a papi külsőség: ha látom, nem szentségelek, lejjebb húzom a szoknyám. Én, a protestáns is. És most, mert tudom, ő az, nem akarok kivonulni a fenekemmel, ami éppen elég látványos így bikinialsó-szabásilag. Bent is rekedek emiatt 19 percre, ami gombócból is sok. (Hogyan lettem véletlenül… sorozatunk újabb darabja, …szaunavilágbajnok).

Pap visszajön, ezért rekedek ott. És behoz egy könyvet. Breviárium. És olvassa bent, aligfényben, kicsi lámpához közel tartva, görnyedten ül. Mint egy film, egy ötletelés: szerintetek mit csináljon a pap a szaunában? Vigyen be könyvet. Holtig tanul. Sok lesz, hagyjuk. Hanem az élet, az ennél merészebb rendező.

Most egész világosan érzékelem az olvasót, aki érti a szöveget, belemegy, ismer vagy jön velem, és azt, aki nem.

A férfiak, a középkorúak legalábbis, de már 30-tól, olyanok, hogy vagy csúszik le a hasuk, mellkasuk, kicsit szomorú ez a kötelező szélesedés, hasasodás, deformált köldök, vagy nagyon ösztövérek, aszottak. És vannak az egyértelmű sportolók.

És ez ma döbbenet, egy ilyen fekszik bent, a pap fölött, nem látom az egész testet, csak oldalról a bordákat, aztán ahogy a karját felemeli, a váll, a tricepsz alulról, édes jó istenem, jaj, ez isten, Isten nevének hiába a, ne haragudjék, atyám, szóval: jaj, micsoda kiváltság annak a teste, aki nem úgy él, ahogy szokás, ez érdekel engem, ez a kiváltság. És nőben nem is, önmagam se, öntestemmel mindig csak a baj van (habár ma nagyon is dicső volt ez az úszás, működik azért, pedig fáj a tegnapi miatt, 1202 melltempó, bő egy óra, 23-27 tempós hosszak a harminchármasban), engem a férfitest érdekel, és sápadok, nyugtalan leszek, átélem, amit mindig írnak a nőleső éhesek, hogy mézesmadzag a másnemű test, direkt előttük, kibírhatatlan, de nem vagyok olyan éhes, meg ideologikus se. Meg ember is volnék, nem nyomok senkit.

Hatvan egység csodálat, hogy ez létezik, és ennyire szép lehet, és negyven egység egyértelmű, jaj-csak-megérinthetnélek vágy, az a bőre, az, ahogy a lábát felhúzza, és lever a víz, de ez hülyeség, szaunában persze, a nénik között is lever, hogy a legszebb benne a térdhajlata, ahogy ott felhúzza és hajlik a térde, a bőr, a forma, az edzett, de nem hivalkodóan gyúrós láb. És akkor a reflexió, hogy miféle tekintet az enyém most, ez a szabadság, így vágyni, így kinézni magamnak, nem vágy tárgya lenni. Hogy másvalaki a tárgy, de annak nem olyan szar, mint nekem volna, ha én volnékj a tárgy. Hogy aktívnak lenni jó csakis, ez illik hozzám, és már nem szégyellem, így kinézni valakit, így megdöbbenni. Nem szeretem a hódolatot, bezárulok, nem kell, mert aki hódol, az nekem nem tetszik (kivéve két férfi, akiket nagyon szépnek láttam, nagy szerelmek), nem akarok meghódítva, puhítva, rábeszélve lenni soha többet. Zavarba ejt az élmény, hogy ezzel a férfial bármi jó lenne, ez biztos illúzió persze, de annyira szép. Az élmény izgalmasabb, mint amennyire félek tőle.

És a hatvanra és negyvenre jön még százhúsz más százalék: hogy viselkedünk, nem mutatjuk ezt. De megnézem, ahogy zuhanyzik, úgy állok akkor már oda le, kivárom, míg kilép onnan, hát, nem a pillanat és a félhomály tévedése volt. Ott állok, nézem, nem félek magamtól, attól, aki ennyire nézni akarja. Én ilyen formát, arányt nem tudom, mikor láttam utoljára, ez nem olyan, mint a termiek. Biztos egy seggfej, és nem érdekel, elhiszem, hogy jellem, hogy kedves, hogy érzékeny… és kerülöm a tekintetét, és színlelésből összenézek azzal, aki eggyel kevésbé, de ő is azért, de kit érdekel ebben a vakító fényben?

Ahol mindig tovább öltözöm. Ahol vizes hajjal megyek ki, vár a kislányom, és most teát iszom az ágyban, mint egy nem-én.

29 thoughts on “az uszodában”

  1. Az én férjem ilyen, sportoló, és akár hányszor meglátom fél-/meztelenül, vagy csak átdomborodik valamelyik izma a ruhája szövetén, mindig megdobbanok és igenis örülök, hogy ilyen szép. És már legalább magamnak be merem vallani, hogy milyen sokat számít a párkapcsolatunkban a jó test (most már az enyém is). És hogy milyen fontos, hogy ez is az egyenlőség irányába törekedjen, vagy kőkemény önbizalom+hűség legyen örökre. Azt meg gondolom itt nem kell magyaráznom, hogy a sportolói lét nem csak a külsőből fakad/külsőre hat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “sportolói lét nem csak a külsőből fakad/külsőre hat”
      Ott van pl. Berki Krisztián, akinek muszáj odaírnia a neve után, hogy tornász, nehogy összetévesszék a faszfej Berki Krisztiánnal, aki szintén sportol. Mitől ilyen az egyik, mitől olyan a másik, mikor a sportnak mindkettőjüket nemesíteni kéne.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Furcsa ez. Nekem is volt szeretom, nem reg csodas testtel es meg jokepu is. Eleinte annyira sodort magaval a testenek a puszta latvanya, hogy hetekig hormonsokkban eltem. De a szemely maga nem volt eleg erdekes, a lenye nem sodort magaval, bar kedves es jo fej. A szemem kivanta, egy ideig meg elojott a lanyhulo vagy. De olyan pipa voltam, hogy vegre itt egy ilyen test amit olelhetek es csak azert mert a szemelyt unni kezdtem a teste sem izgatott igazan. DE amikor ujra latom, mindig azt hiszem kivanom, a szemem kivanja, mert a teste olyan sokat iger.

        Kedvelés

  3. Az uszodában van a féllábú bácsi. Egyedül megy, egy mankóval. A mankót a medence mellett elfekteti, aztán kifele felveszi. Atlétateste van egyébként, csak öregben, és egy lábbal. Én is olyan akarok lenni öregkoromban, mint ő. Akárhány lábbal. (Például hárommal.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Félhomályban rendben van az is.
      Én nem kiszolgáltatottnak érzem magam, hanem bátornak, erősnek ezektől a (ritka) sokkjaimtól. Meg merem élni az érzést, nem félek tőle, pont mint ahogy bemerészkedtem a fekve nyomó padra: jé, eleddig így nézni is csak a fiúknak volt szabad. Csodálom és megmaradok méltó, nem tárgyiasítom.
      A térdhajlat pedig nem tökéletes volt, egy kicsit fura is, igazság szerint, hanem az övé, saját, nagyon érdekes.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • hm, igen, van egy kis szégyen benne, mert félhomály meg sose… de főleg az, hogy nem tudok civilizált maradni és kiül az arcomra, szemembe a vágy 😀 volt, hogy metrón ketten egymásért pirultunk, minden további nélkül. nagyon megerősítő élmény volt, olyasmi, mint amit írsz igen. hogy lehet, van ilyen, és ez jó, egyszerű. ez izgat engem (is, ha jól értem), az emberi szépség, a vonzódás személyessége és/vagy személytelensége.

        Kedvelés

  6. Én vízi élőlény vagyok, még az uszodát is képes vagyok szeretni. A héten újrakezdtük az uszodázást, mert vége a nyílt vízi fürdésnek, sajnos. Egy pillanat alatt elfogott a vágyakozás, az uszoda-feeling iránt, és akkor: gyerünk! Nem voltak sokan, esett az eső, a benti medence zöldes félhomályban, szokatlan élmény, a vártnál hidegebb, de ez jó. Csak későn kapcsolták be a világítást, kint már sötét volt. Két éve járunk ebbe az uszodába (nem Magyarországon van ez) a mérsékelten aktív szabadidő partneremmel. Ha céltudatosan visszagondolok, eddig még nem láttam itt valamirevaló izmos férfit – vagy csak nem vettem észre. Idén naponta úsztunk a tóban, átúsztuk a Balatont, ugrottam hajóról a tengerbe, faágról a Dunába. Az uszodában, zárás előtt, amikor az úszómester félrenéz fejeseket szoktam ugrálni, ami tilos, tilos, tilos. Egy sellőuszonyt, na azt nagyon szeretnék. És egyszer nappal menni az uszodába! (Óhajtó mondat.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Istenem, ez annyira jó volt.

    És akkor leírom azért, bár megfogadtam, hogy amíg valami célt nem érek, nem kommentelek, mert egy kommentbe annyi időt beleölök, hol lennék most, ha az életembe is annyi energiát feccölnék, mint a folyamatos véleményezésbe, jó ezen most én is röhögök amit írtam, de na. Szóval az úszás. Nagyon szeretek úszni, de igazán nagyon, olyan selymes erzés a testem a vízbe, a víz is selymes, és ahogy elsuhan a testem mellett, az az érzés, azt is szeretem amikor összezárom az ujjaimat és belehasítok a sima vízbe, és utánam felkavarodik, amikor szúr és kapkodok annyira hideg, és egyszercsak kellemes lesz, nagyon jó, na. De két évbe telt amíg megtanultam úszni, nagypapám vitt kitartóan, mert ez az élethez muszáj, én nem is tudom, hogy bírta ilyen pozitívan csinálni ezt, bármilyen eredmény nélkül, és még éreztetni sem éreztette soha, hogy szar vagyok, cdak most értettem meg, hogy én ezt a gyerekemmel nem tudnám végigcsinálni. Ennyi idő alatt bazki megtanulhattam volna akár az összes úszásnemet is! Csak mellúszásban tudok, de a fejem nem teszem bele, és beleugrani se birok, mert amúgy halálosan félek a víztől, olyan mint a tériszony, amikor nincs alattam semmi, és érzem, hogy alulról bármikor felnyúlhat értem valami, és leránthat, és folyton ott van bennem ez az érzés, hogy nincs alattam semmi, de nyilván nem gondolok rá direkt. Hanem nézem a kezeimet. Ahogy hasítanak. És figyelem a vizet. És minden jó. Annyira úszhatnékom lett most is!

    Egyszer szeretnék megtanulni háton úszni, meg bemeríteni a fejem, de tudom, hogy nagy kudarc lenne az egesz, és nincs ehhez semmi erőm, nincs annyi siker az életembe, hogy egy ilyen szresszes szituációt ki tudjak egyensúlyozni.

    Egyszer pedig majdnem megkeresztelkedtem. Mert én nem vagyok megkeresztelve. De sajnos nem tudok hinni sem, a vallási ünnepek meg a templom tetszik, mint ahogy a gazdagon terített asztalokat is szeretem, de sajnos nem megy a hit, és így nem tudok megkeresztelkedni sem. És elmentünk a barátommal ehhez a paphoz, és felmentünk az irodájába (? tuti van ennek vmi neve, ahogy ezeket a egyházakat ismerem, csak nem tudom ki) szóval felmentünk az irodájába és brazzers, jaj bocsánat, üssetek, de ezt nem tudtam kihagyni. Amúgy életem egy nafyon finom emlékéről mesélek, és még ilyenkor is ilyen vagyok, rettenetes. Szóval a fiatal pap, ahogy beszélt, a hangja, a ruhája, a szemei, ahogy rámnézett, én bármit megtettem volna, csak beszélkjn hozzám, még, csak nekem, bárcsak hozzám érne, annyira szép volt, de főleg a hangja a csöndben, a puha szőnyeg, a félhomály, remelem nem suttogom álmomban majd a nevét, és ott ült mellettem a barátom közben, nagyon nyomorult szituáció. Ráadásul ők ketten nagyon jól megértették egymást a közös vallásukban, mindenkinél igazabbak vagyunk tudatukban, körülbelül olyan volt a beszélgetés, hogy ők megbeszélték, hogy megkeresztelnek, meg ajjajj micsoda hiányosságok, aztán más egyéb közös témák, én pedig közben csak vártam, hogy rámnézzen. És amikor kimentünk a sötét templomból a fényre, mintha a kapcsoló is visszakattant az agyamban. Azóta se keresztelkedtem meg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Érdekes ez, én is nehezen tanultam meg úszni, kb 15 évesen, annak ellenére, hogy nem volt fulladós, mélyvízbe belökős élményem, és a család is kiskoromtól kezdve kitartóan próbált megtanítani. Nyaranta strandra jártunk, ott lubickoltam, tanfolyamra jártam, amíg rájöttem, hogy tényleg nem fogok elsüllyedni.
      Aztán azon kapom magam, hogy hiányzik a lebegés élménye, mennék folyamatosan, olyan mintha repülnék, és hasítom a türkiz vizet, fodrozódik és csillog rajta a napfény. Az uszoda klórszaga is öröm, a visszhangokkal együtt. Igaz “rendesen” úszni még mindig nem tudok, a mellúszás megy tűrhetően, mostmár a fejem is beleteszem, és tudok még valami hátúszásszerűt is, ha elfáradok. Álmomban ha repülök, mindig az úszáshoz hasonlít, és megmarad az öröme ébredés után is egész napra.
      Ez az érzés, hogy iszonyú mély alattam a víz, mindenféle lénnyel, amik felnyúlnak értem csak zavaros tóban, tengerben jelentkezik, de elég egy hal is hozzá, hogy pánikszerűen meneküljek ki a vízből.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

    • Az engem, -másfél éve- keresztelő papot egyébként pizsamában láttam először, lilában, ördögvillát mutatva robbant be a saját konyhájába, mire a felesége: Áh, levetted a batman-t.
      Na, akkor tudtam, itt nem lesz semmiféle ájtatoskodás.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. novella

    Az enyém embernek csodás, anatómiailag tökéletes a teste. Gyönyörűek az izmai, arányosak, combban enyhén erősebb, de ahh…! Jó a genetikája, mindig sportolt, és egyébként a munkája is karban tartja, valamint egészen pontosan tudja a testét.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .