Hogy én mit gondolok magamról?

Kérdi a kommentelő.

No de bármit is gondolok, annak mi az alapja? Ez az én kérdésem. Mert nem mindegy, ki van magáról szerény véleménnyel. A szerény teljesítménye miatt, vagy mert – újítóként is, felmutatható eredménnyel is – már kötelező előadni, hogy ez semmiség. Ugyan…!

Nem annyira gondolkodom én. Benne vagyok. A valóság nagyon erős, kihat mindenre. Egy biztos: elbírom a valóságot. Ez is valami.

Eleve: élünk, egészségesek vagyunk. Nem gyűrt maga alá az, ami velünk történt. Ez önmagában nagy teljesítmény. Én ennek is tudok örülni. Ki hitte volna, hogy ezen felül extrákat tartogat az élet?

Ó, basszus. Nem az élet. Én nem leszek szerény. Ez az egész erőltetett, önlerontó, szimpatikusnak szánt, helyezkedő beszédmód: jaj, csak ne zavarjak másokat, nehogy azt higgyék rólam, hogy nagyképű vagyok. Aki ezt várja el, akit zavar a teljesítmény (mert erről van szó), annak én nem akarok szimpatikus lenni. 

A pontos megfogalmazás: ami nekem adatott, test, tudás, önálló hajlam, küzdeni tudás, abból csináltam és csinálom, csiszolgatom azt, ami jó nekem.

A csinál nem germanizmus, és nem csúnya, hanem az egyik igénk. Akkor germanizmus, ha szerkezetben van: grimaszt csinál, cigánykereket csinál, ott, egyrészt, vannak más igék is (vág, végez, hány), másrészt igéket a magyar nyelv főnevekből hajlamos képezni: grimaszol, cigánykerekezik. De ettől még nem lesz csúnya.

Olyan felszabadító ez is.

Tehetséges, lelkes emberekre mondják rá, hogy megszállott, nárcisztikus, egoista. Punnyadt, motiválatlan, nézegető-figyelgető emberek.

Ma leginkább a felszabadultságról és felszabadulásról lesz szó. Az előítéletek, a hiedelmek, a bűntudat, a félelem alól.

Rendszeresen ott vagyok a szélén, összetörten, csatakosan. Ott voltam lelkileg is a szélén, és ott vagyok az edzéseimen. Ott nincs előnyös póz, motivációs szöveg, himihumi,  behúzott has, szubjektív megítélés. Ezt sokan nem értik: nem élték át, nem mertek elmenni odáig. Vagy kinyomod, vagy belebuksz. A maxodat. Vagy lekapcsolod a futógépet (ennyi is elég volt… jé, hány óra, menni kell úgyis!), vagy végignyomod tizenötig.

Nagyon nehéz volt szombaton tizenötöt futni, nagyokat alszom azóta. Szétment a lábujjam, és mindez még csak nem is verseny, ez egy csak-úgy edzőtermi futás, ahol a sebességre a szalag kényszerít. Most azon filózom (bennem a kispolgár), többre mentem volna-e egy nyugisabb tempójú, mondjuk 8,5-ös 15-tel. Vagy kétszer tízzel, szombaton és hétfőn. Vagy egy felépített, magamat három hétig tudatosan terhelő edzéstervvel, mondjuk 6-okat meg 8-akat futni pulzuskontrollal, és aztán a 15.

Mit jelent többre menni? Hasznosabb? Fejlesztőbb? Nem rohasztja szét annyira a lábujjamat?

Kellenek a határterhelések. A begubózott, kibélelt, szűk, biztonságos létezés öregít. Ahogy mindig valami panaszt az élet és maguk közé rántanak, mert már nincs kedvük élni, belemenni.

Amióta ott vagyok a szélén sportban, lelkileg sosem voltam a szélén. Nem borultam ki.

*

Hogy én milyen ügyes vagyok…? Na, úszni például egy nálam gyorsabb, vékonyabb, több úszásnemet és profibban űző barátnővel járok. Sem nem zavar, sem nem motivál, ha valaki jobb nálam. Nem vagyok oda a saját futásomtól sem. Egyébként a kinézetemtől sem, csak – és ez a lényeg – vállalom. Egy olyan közegben, ahol ez nem fér bele a dobozba.

Fú, basszus, most szerény voltam? Ne már. Jól van. Szeretem, hogy ilyen a testem. Pontosan tudom azt is, mit akarok rajta még változtatni, és annak mi a módja.

Hogy milyen a testem állapota, terhelhetősége, összetétele, azt pedig objektív mérések mutatják. Nincs módom túlértékelni magam.

Ún. sikeres emberek ún. tartalmai között is mindig előjön az intelem: maradj szerény. Közben told keményen, küzdj a céljaidért, emelkedj ki, menj tovább, mint szokás. Mint ő, aki ezt mondja. De maradj szerény.

Én eleinte szerény voltam, sőt, titkos és szégyenkező. Aztán rohadtul belefáradtam. Mert mindegy, hogyan fogalmazok, ha feltűnő, amit csinálok. Vagy ha élvezem. Szétszednek úgyis. Az meg úgyis botrány az önáltatóknak, ha véleményem lesz a hamis narratívákról, mindarról, ami talmi.

Lapítottam az elején. Nem biztos, hogy sokáig tart ez a láz, és hát milyen ciki lenne egy kicsit alakulni, aztán vissza… már nem csinálom… Fogyás, kalória, de snassz téma, ilyenről mi, igényesék, nem beszélünk… Egy feminista nem a testéből vezeti le az önértékelését… és: ne gondolják, hogy ez nekik szól, vagy ellenük van.

Pedig van összefüggés. Nekik szólt, vagyis, megvédett. Úgy illett volna akkoriban, hogy engem elhagytak (“olvasóim” valóságos Dallas-szervezésben, a szerelmemmel pedig iszonyú hetek után beismertük, hogy ezt már nem bírjuk, ez csak fáj, és a hajtóvadászat része sem hiányzik), és akkor én depressziós leszek.

És nem lettem. Akkor már hónapok óta edzettem, már elragadott a láz, és ugyanazzal a tudatossággal dolgoztam fel a veszteséget, mint ahogy otthon emelgettem a kis kétkilósaimat. Nagyon büszke vagyok, hogy nem csináltam ebben a két szituban semmit, amit szégyellnék.

Hatalmas felszabadulás volt vállalni, hogy igen, én csinálom, igen, ezt. Bármit is gondolsz az edzőteremről, a “testépítésről”, meg arról, hogy hol egy negyvenéves nő, anya, egy feministal, egy értelmiségi helye. Én ezt csinálom.

Mert én így jól vagyok.

Mit jelent a szerénység? Közösségi aktus. “Ne éreztesd, hogy különb vagy, hogy amit csinálsz, arra kevesen képesek.” “Ne örülj annyira, ne provokálj, bagatellizáld el az élményt és az eredményt. Hadd higgyék, hogy ők is, bármikor képesek rá.” (Majd hétfőtől.)

A szerénység, vagyis, ahogy értik, stratégia. Önvédelem: tudja az illető pontosan, mit ér, örül is magának, de felteszi a maszkot, előadja az egyszerű embert. “Ne legyek túl feltűnő, nehogy azt higgyék, veszélyes vagyok, ne lógjak ki, ne bántsanak.”

A szerénység alku: ha nem zavarlak vele nagyon titeket, ha meghúzom magam, akkor megengeditek, vagy legalábbis nem szankcionáljátok nagyon, hogy különbözöm, eredményes vagyok és a saját utamat járom.

És a szerénység, legalábbis ahogy értik, büntetés. Ne merj örülni, bagatellizáld csak el, tartsd puszta vakszerencsének, játszd el: neked se jobb. Ha nem teszed, akkor azzal basztatunk, hogy nagyképű vagy.

Színtiszta szociálpszichológia.

Az mindenestre nagyon érdekes, hogy az archetipikusan sikeres embereknek, a fejedelmeknek, hadvezéreknek, a tanítóknak, a történetmondóknak, vallásalapítóknak és a héroszoknak, a művészeknek, a bölcselőknek és a sportolóknak mindig is meglehetős öntudatuk volt. Mintha nem bajlódtak volna ezzel a témával, nem is tudom, honnan veszi a modern európai ember ezt az imperatívuszt, de elnyomási eszköznek tűnik. Önelnyomásként is létezik.

Költők még műfajt is létrehoztak a mámoros önképük és jelentőségük kifejezésére: ez az ars poetica. Szellemem egyre dicsőbb, általa híres e föld. Dicső neve költő fiadnak. Szerény-e József Attila? Szerény-e Ady? És miért bocsátjuk meg nekik, hogy nem azok?

Én mindig kiborulok, amikor rá akarnak venni valamire. A nyomást. Engem ne. És hogy kötelező gyakorlat. Utálom azt, ami kötelező.

Kijöttem a gödörből, megcsináltam azt, amit nem hittem volna magamról. Érett fejjel fedeztem fel új képességemeit, nyilván meg vagyok döbbenve. És persze, hogy akinek nincs ilyen élménye, az ezt nem érti. Pláne ha általában nem érdeklik elemzően úgy a dolgok, mint engem. Az normákat szab ellenségesen. Nem arról beszélünk, hogy eleve is csinos, gondtalan, apu finanszírozta lánykák még egy kicsit edzenek is, hanem hatalmas felállásokról. Az élet újrakezdéséről. Elkötelezett, tartós, személyiséget átformáló változásokról.

Amit döbbenten néz az ember utólag: én erre képes voltam?

És hát kíváncsiak rá. Nem én dugtam az orruk alá. A nagy kritikusok is, jaj, de mennyire. Aztán azt mondják: én nyomasztom őket ezzel. Negyvenes nők ilyen rettenetesen infantilisek.

És nem is úgy volt, hogy “találtam egy remek doktornőt, követtem az utasításait, ő végre megmondta, mi bajom”. Mindent, de mindent magamnak találtam ki.

Szóval én erre vagyok büszke. Egy kicsit beintés is a régi módszereknek.

Kompenzálok, igen. A test mulandóságát, az elsorvadást, a túl korán jött, elfogadhatatlan, érthetetlen, agresszív romlást és a halált. Ezt csak az tudja, aki átélte. És negyven körül nincs idő már viccelődni, a maradékból dolgozunk.

*

Még az ikonokat is kikezdik, az olyanokat, akikből ötven évenként van egy. És őket a legjobban. Széles körben fikázzák őket: ez túlzás. Magyarázzák patológiával a kiválóságot. Azt, ameddig nem érnek fel. Te, őt, miért, honnan?… Honnan ez az ítélkezés? Szerintem egy ikon tudja csak nyugodtan, mit ér, és onnan alkosson véleményt, onnan akciózzon, úgy kérjen árat is. Tőle semmi nem túlzás. Nem, ő nem az egyik úszónk. És nem, nem szerencséje volt.

Nem kell szorongani a kiválóaktól. És nem feladat a szerénység sem, nem gátol a teljesítményben az öntudat, hanem repít. Csak a többiek kedvéért volna az egész szerénység-műsor.

Mindegy, mit teljesít az, akit megítélnek, és mindegy, hogy mi a motivációja, mert nem róla van szó. Hanem azokról, akik nézik. Azokról, akiket nyugtalanít, hogy ők nem tehetségesek, nem álltak bele a feladatba, unják az életet, nincs se stílusuk, se ötletük, se ízlésük ÉLNI.

Azért vagyok felnőtt, hogy elviseljem a valóságot. Annak tudatát, hogy van olyan szint, ahova én nem jutok el, és nem azért, mert nem akarom eléggé. Van, ami már soha nem lehetek és nem is lehettem volna. Erre például nem alkalmas a testem.

Nem akarni mindent, nem szédíteni magam azzal, hogy bármi lehetséges – erre pedig azért vagyok képes, mert valamim van, mert egyfajta sikert megéltem. És azt nem fogom lekicsinyleni senki kedvéért. Akármilyen szintet hozok, úgyis kikezdenek, mert az ingyen van. Őket az öntudat még jobban zavarja, mint a konkrét eredmény.

Viszont akik nagyot akarnak, akik zömök testtel kitűzik a légiességet, akik a kudarcot provokálják, azokban a hiány üvölt, túlharsogja a realitást. Elbüszkélkednek a még csak vágyszinten létező “eredményeikkel”.

Jobb utólag értékelni. Mert amíg nincs meg a cél, addig az egész meló olyan, mint katonának lenni. Menni, menetelni, éjjel és nappal, nem túl dicsőn, a fagyban, kapcában, fagyos lábbal, és nem bánni a menetelést.

Legyőzni az egót. Pont az egót. Nem olyan nagy baj az, ha nekem valami kényelmetlen.

*

A motivátorok, ha épp nem a szerénységre intenek, telepakolják mosolygós-pózolós-fullsminkes fotókkal, feszes cuccos-kockahasvillantó edzős “spontán” pillanatokkal az oldalukat: ilyen az én világom. Nem lehet rájuk fogni, hogy dicsekszenek, főleg ha ki is írják, hogy szerénynek kell lenni. Annál sokkal sunyibb egótuning ez. Milyen megtisztelő a közös fotó Cutlerrel! Mennyit köszönhetnek az apukájuknak, nagyon hálásak, és néha nekik is vannak ám rossz napjaik! Eközben állati hiúak, komolyan megdöbbentő az öntetszelgésnek ez a foka. “Esztétikus fotó” egy “szép nőről”. Pont van néhány üres helyem, írja az edző – ez azt jelenti, hogy elmaradoztak a vendégeik, nem igazán keresik őket.

Látom, hogyan készülnek az ilyen szelfik, mennyire igyekeznek jól kinézni, és mindenhol ez megy. A keresztezett lábú, színes nadrágos feszengés, a több perces kísérletezgetés. Szakad rólam a víz, szar a hajam – edzek. Én is dokumentálok ám: a mozdulatom pontosságát, alakulását, és rohadtul nem érdekel, ha épp nem a legmenőbb cucc és a legjobb forma látszik rajtuk. A basztatást mégis én kapom, az egyetlen, aki őszinte voltam, és akit tényleg a sport érdekel.

Az én önmegmutatásomban másfajta a hiúság: én nem leszek közhelyes, feljavított. Én skandináv leszek. Én vállalom a combom félúton is. És csakis minőségi, nem tömegesen kapható cuccban.

Nekem nagyon fontos, hogy pontos legyen a kép rólam.

Nagyon érdekesek ezek az önreprezentációk a facebookon. Ki miért nem zavaró. Van olyan is, aki amatőrként fut, és ahogy más a talált kiskutyát, ő minden egyes futását nyomja ki az okosnemtudommiről. Futni jó, kicsit talán idegesítő annak, aki nem fut (a többiek viszont összevethetik saját távjaikkal, idejükkel, pulzusukkal), de nem kezdik ki, hiszen ő “csak” fut, nem állít vele semmit.

Van aztán a Nagy Fogyástörténet, a magazinok kedvence: fiatal lány, bőven száz kiló felett, aztán egészen vékonyan és feszesen állt a színpadra. Tehát ezt meg lehet csinálni. Igazán motiváló, sugárzik a képeken. A fenekét soha nem mutatja, és igazából a hasát is csak nagyon óvatosan. Megleptek az apró léptei, fura ringatózása, amikor láttam, és már tudom az okát is. Átvágott idegek, egy körbe-hasplasztika nyomai. Nem gondolom, hogy ezzel átvert bárkit, hatalmas teljesítmény ez, csak fontos tisztában lenni azzal, hogy lefogyni már soha nem olyan dicső. Fél-egy-két év feszes sport, diéta, és egy komoly, altatásos nagy műtét, és ha nem extrém volt a túlsúly, akkor az saját zsebből.

Van az is, aki most fogy extrém túlsúlyról, még annyi van, amennyit már leadott. Nagyon is öntudatos, határozott. Őt nem kezdik ki, bármilyen eltökélt állításokat is tesz magáról, bármilyen tántoríthatatlan és mámoros is. Elragadta őt is a láz. Az “én azért nem vagyok ennyire kövér” reakciót váltja ki a “már nézegetem, de még nem kezdtem el” típusból. Eközben az ő napi két-három edzése sokkal nagyobb erőfeszítés, fegyelem, és minden nap, és hónapok óta, mint fele testsúllyal elmenni kocogni. Úgy látszik, nekik nem elég szar.

Mindenki, az összes szerény is folyton hangsúlyozza, hogy az út nem könnyű, sok a lemondás, mennyire küzdenek. Esetleg bénán patetikus mémeket tesznek ki küzdelemről, felállásról, harcról, győzelemről, fájdalomról – mintha valami Mr. Olympia rangú vagy hollywoodi szereplő, esetleg háborús túlélő volna a hétköznapi leány.

Nekem annyi a lényeg, hogy én, magamnak legyek tisztában azzal, hol tartok, minden változás és véleményezés és testképzavar ellenére. Miben vagyok erős, merre tartok, mi az innovatív, mit értem el, mi megy nehezebben. Nem felügyeskedni széppé, nem heroizálni, és nem mások tetszésére bízni az önbecsülést. Ezt az énképet vállalni is. A többi pedig a befogadó dolga. És tényleg le kéne tudni szarni a reakciókat.

Vannak még a bloggerek, akik kedvet kaptak az enyémtől. Ó, jaj. Innen kivettem néhány bekezdést. Csalódtam az emberekben, na. Ebben a szűk, világlátott, progresszív, okos körben is hányan, de hányan pletykásak, frusztráltak, fogalmatlanok. A szerénytelenség vádja is csak eszköz: bosszantja őket a másik blogger.

Lehetsz “szerénytelen” is, csak nem mindegy, mire mondod. Ha van fedezet, egész sok mindent lehet. De azért az elég groteszk, hogy nekem az évek óta állást nem találók, spirituális nemtudommiken képződők, két hónapos bloggerek magyaráznak, hogy milyen vagyok. Majd ők megmondják, mit tegyek, mi hiányzik nekem, majd ők jobban tudják… És a tökéletes antisportoló testűek vadásszák le a hibáimat a fotókról.

A pszichikai jólléthez hozzátartozik az autonómia, az önértékelés, a fejlődés vágya, és az, hogy a személy képes arra, hogy a saját véleménye szerint élje meg a világot, akár mások ellenében is. (Ezt is a klotyón olvastam a hávégében. És nagyon kellett, mert tudtam képviselni az igazamat Juli iskolájában.)

És azok, akik oly igen meg akarják mondani, hogyan kellene viselkedni, nincsenek jól. Pont ezért nyomnak ezzel: legyél csak szimpatikus.

Ti sem gondoljátok komolyan. Ez csak egy kűr!

Ki szabad mondani, hogy ez van, megcsináltam. És ki szabad mondani, hogy ez az egész nem annyira szuper ám, ha benne vagy. Sok a nemszeretem rész, a macera. És ami viszont szuper benne, az nem látszik a fotón. Még komoly fizikumok esetében sem.

A küzdeni tudás a szuper benne. A kedv.

Menni csak, menni tovább. A teljesítménynek magánya van, hidege. Oda, bármilyen sokan szeretnék, nagyon kevesen mennek el. Elidegenít. Sokszor nem érthetőek a többiek. Türelemre rendszeresen intem magam. Amikor azt érzem, kóstolgatnak, használnak, nekem mutatják magukat. Vászon leszek, festenek rám. Terveket, álmokat, szeretnének ők is olyan fotókt, egyedi utat, amit majd más fog irigyelni. Utánajárni, odafigyelni, edzeni nem szeretnek. Gyors megoldás kéne. Tuti módszer.

Én pedig nem akarok senkit olcsón vigasztalgatni, és a motiváció feladatát tőlük átvállalni. És nem, itt nincs egyenlőség és közösség, itt végtelenül magányos, saját út van. Igenis azt gondolom, hogy valamit komolyan, elkötelezetten csinálni, átlelkesíteni, az több és jobb, és főleg boldogítóbb, mint a szokásos automatizmusokban maradni, megfelelni, nem kockáztatni.