Nyugodt szívvel tekinthetem magam olyasminek, mint egy gyógyult pánikbeteg, a változás akkora, legalább. Csak épp nekem nem pánikbetegségem, hanem durva, generalizált szorongásom volt. Mindenben a hibát és az irracionálisat láttam, minden arcon zavart valami, nem felelt meg a világ a maga esetlegességében: miért nem ilyenebb? És én magam sem, bármim nem, semmim sem. A k betűm hurka, a harapásnyomom az almában, a kulcs, ahogy a zsebben a kezembe téved. Soha nem voltam önfeledt, csak kompenzálósan harsány. Vagy hallgattam. Nem sírtam, nem ittam, nem hallgattam zenét, nem volt se jó, se gázos társaságom. Élethiányom, önmegvalósítás-deficitem is volt: tudtam, hogy van egy kincsem, ami fontos és működnie kéne, de pang bennem, feltorlódik, engem kínosan feszít, a világ szemében nem számít.
Nekik csak fura vagyok, és leginkább láthatatlan…
Most már nem csak fura vagyok, és nem is zavar, hogy fura vagyok. A hiány betöltetett. A teljességnek ára van.
Az érzékelés extrém kiélezettsége és a feldolgozás, a rengeteg agyalás, ez az én szigorú, intellektuális fegyőröm nem előny volt, hanem akadály és szorongásforrás. Belefeledkezni sosem tudtam akkoriban táncba, szereplésbe, társaságba, érzelmekbe, természetbe. Nem tudtam feloldódni és egylényegűvé válni, boldog automatizmussal csinálni, amit mindenki, nem tudott átmosni sem zene, sem szex, semmilyen élmény.
Képtelen voltam gyorsan dönteni: tanult tehetetlenség. Láttam a villamosról, hogy pont begördül a busz, amire átszállandó vagyok – ha futok, elérem!, és tudtam, majd jól lehagy, ha az eredetileg tervezett átszállóhelyig megyek, és ültem bénultan, valami félreértelmezett fegyelemből, mert az volt megbeszélve – magammal –, hogy a Nyugatiig megyek, és végig úgy éreztem: átbasztak (mások bezzeg leszálltak! az opportunisták!). Nem tudtam gyors lenni, bátor, rugalmas és könnyed, inkább tartottam magam a szavamhoz.
Az érzékenységem olyasmi, mint a művészek érzékenysége, amely viszont produktum nélkül pokollá válik, ráadásul én szigorúan oldószerek nélkül – inni sem ittam, nemhogy drog – léteztem az agyalás, az analízis kínos, folyamatos állapotában, az örök reflexióban és önreflexióban.
Ezek nélkül nem lennék ma író. Mert ezek kifejlődtek és megváltoztattak.
Amióta az eszemet tudom, minden árnyalatra, minden apróságra kihegyezve létezem, állandó tökéletességvágyban. A teljesítettet alapértelmezettnek vettem, a hiányok és tökéletlenségek miatt pedig önostoroztam. Nem számított, sőt, nem is vettem észre, hogy mások sokkal megúszósabbak, hogy nem csak nem szigorúak morálisan önmagukkal, hanem mindig a saját javukra magyarázzák az eseményeket, és elégedettek tudnak lenni jóval egyszerűbben is. Én bármitől tudtam nyomott lenni, aggódni, cizellálni, előre félni: ha arra megyek, ott sok autó lesz, nyomasztó lesz, nem szeretem azt a környéket – ebből sok megmaradt, csak most mégis belemegyek a helyzetekbe, megtanultam, hogy érdemes, de már előre nyugtatom magam, és tudom: amikor ott leszek, már csak csinálni kell, nem olyan rossz – és tényleg nem. Kognitív önterápia.
És főleg: magamra vettem a dolgok súlyát, mások helyett is. Elvittem a balhét mások helyett, el is vitették velem, de ha nem, én akkor is. A családi dinamikákban. Egyetlenként kiállva a frissen fenyített kollégáért. És akként is, aki tényleg nem tudja, mert eszébe sem jut, hogy ha ő holmi számlaadást emleget a közös meló végén, akkor az kitolás a többiekkel, akiknek eszük ágában sem volt, és még úgy is dohogtak, hogy csak annyi pénz jut.
Ti, könnyű szívűek, egyszerűek, spontának, nem-agyalók ezt el nem tudjátok képzelni. Minden, ami történt, a legapróbb hétköznapi részlet, az érzelmi történések, az erkölcsi dilemmák, az univerzum mint olyan az elevenembe vágott, mindentől összerezzentem. A méltatlanság a térdemet nyaldosta: jelentéktelen emberek szeretetéért megtettem volna meredek dolgokat is, és bárki jelentéktelen-tehetségtelen megjegyzésétől képes voltam összetörni. Egyenrangú, súlyos szereplőként voltam képes kezelni akárkit. Mindenki számít, és én nem vagyok előítéletes! Rám is szálltak olyanok, akiket mások lepattintottak. Hogy aztán az én bűnöm legyen, hogy őket mindenki elutasítja. Hát én egyenlőségről, elfogadásról, szebb világról írtam! Akkor én leszek az, aki őt megérti. Tízoldalas levelekben taglalja nekem a zavaros lelkét, majd üldözőbe vesz, bejárkál a lányom iskolájába a gonosz nyomorult típus, a zaklató, a gyengéd erőszakoló.
Amúgy engem nem basztattak nagyon: intellektuális közegben éltem, és nem sodródtam meredek helyzetekbe, megtartott az énem és az értékrendem is, és körülvett valamiféle burok. Nem volt nagy szerelmi dráma, függőség, szétesés, munkanélküliség. Engem csak furcsálltak, de az önvádam, tépelődésem gigantikussá nőtt, felfalt, nem hagyott örülni. Ez traumalenyomat: nagyon sokszor gúnyoltak, vettek semmibe, figyeltek meg és véleményeztek kajánul a testvéreim, és emellé nem tett senki kiegészítő-feldolgozós szeretetet.
Annyira benne voltam ebben az állapotban, hogy normálisnak hittem, ez volt fölöttem az égbolt. Más légkör, más klíma nem létezett. És nem értettem, a többiek miért olyan leegyszerűsítők, tompák, önösek, leszarósak. El se hittem. Hát nem hallják, hogy az az összegyűrt papírdarab sír a szemetesben? Nem gondolják, hogy még, még, még pontosabban kéne fogalmazniuk, dolgozniuk? Nem akarnak igazságosak lenni, megnézni a dolgokat, színüket és fonákjukat, elméletileg?…
Ezt a kiélezettséget, teljességigényt és őrült becsületességet megőriztem az írásaimban, a műélvezetemben, egy-egy emberrel való érzelmi viszonyomban, emlékeimben, álmaimban és a poénkodásban – és teljesen, mindenestül leépítettem a hétköznapi életemben. Nincsenek aggályaim többé.
Minek következtében annyira működőképes és kérges lettem, mint… egy normális, önbizalomteli ember.
Merek fáradt lenni. Merek nem visszaírni. Merek nemet mondani, hálátlannak lenni. Határt húzni: nem, készre szerkesztett szövegbe ne nyúlj már bele, mert akkor nem annyi az ára. Nem vesz rá senki olyasmire, amit nem akarok.
És elbírom a következményeket.
Azóta, hogy nem mardosom magam, átjár a béke. Ujjongó jókedv tud lenni bennem, nyeles lábas mellett, szemetes felé tartva. Reggel, a madárkiáltozásban, apró teendőim közben azt élem meg: rendben vannak a dolgok. Szépen érintem, elhelyezem, elkészítem, átgondolom. Feltörlöm, összeszedem. A nagyját. Vagy egy részét. Mindig egy kicsit. Iszonyú kupi van amúgy.
És akkor már nagyon álmos vagyok, de mint amikor beszivárog egy nagy tál, üvegtál! hideg vízbe valami lila, hipermangán, nagy dózisban, igen, olyan módon eláraszt a felismerés, hogy az életemben nincsenek kicsinyes dolgok. Tele van grandiózus, fájdalmaiban is nagyszabású történésekkel – ó, ez veszélyes, ebben tocsogni, ennek örülni, hogy ezek mekkorák, mert akkor az ember hajlamos ezeket vadászni és gejeszteni is. Most nem agyaltam ezen, tényleg beúszott, és inkább közérzet volt. Már reggel agyalok csak, akkor a hála öntött el, az egyértelmű, jó hála, amely egyébént a ketózissal szokott együtt járni, a ketózisba való belelépéssel, az a sejtig hatoló, mély elégedettség, hogy nincsen baj. Beázás, számla, elégedetlen családtag, elnémuló ismerős, mószerolás, megint, nem állnak le, nem számít. A lényeg, hogy én vagyok az erősebb. Mindig tovább, mindig lendület, megyek tovább, nem marad abba az, ami fontos nekem. Pedig nagyon unom néha, sok a diszharmonikus részlet, olvasok igazi írókat és nézem a világbajnokokat, nehéz élmény a saját teljesítményem. De meglátom fotón az én amatőrségemet, a magamnak kitalált életemet, vagy elmondja valaki, neki milyen volt olvasni valamelyik posztot, és akkor kipucolódik.
Annyira romos itt minden. De olyan hálás vagyok, mindenért. Nem a bajok hiánya ez, hanem lüktet bennem folyamatosan a tudat, hogy megvagyunk, egyben vagyunk, szeretet van, és a lényeg stimmel.
A lényeg, amit annyira el tud fedni sok szükségesnek hitt, jelentéktelen részlet és aggályoskodás és mulandó stressz.
A kis kedélyes poénok, a közös referencia, az a nagyon mély bizalom és egymás helyeslése. Ez van itthon. A kupiban.
Talán a legfontosabb a mihez képest, hogy tudok viszonyítani. Voltam nagyon mélyen, az énem mélyén, és nagyon kemény helyzetekben is. Nem csak a férjem halálára gondolok. Aki, legyen ő, mert főleg ő van, nem csak nincs, hanem itt épült le, itt halt meg, ebben az épületben. Nem eltávolítható a lénye.
A másik, amitől ez a kiegyezés lett bennem, az az, hogy jó emberek vesznek körül, akiket őszintén szeretek, el is csodálkozom: micsoda ember! Hogy lett ő nekem?, de jó! És velem mulat, érti a poént, ő is kedvel engem!
Nincs romboló személy a közelemben. Nincs függés, se érzelmi, se dologi. Ahogy hallgatom a barátaimat, sokszor elhűlök: csak a játszmázás, a kontroll, a macera megy a párkapcsolatokban – amire azt mondják, nekem vágynom kellene, ami nélkül nekem rossz. És ez megy az amúgy támogató, szeretetteli tágabb családokban is. Boldog családok is vannak köztük, de folyton alkalmazkodni kell. Mit szól hozzá, nem veszem meg azt a cipőt, mert hogy venné ki magát, őrületnek tartja, hogy edzek. Mennem kell, mert mi délben ebédelünk, nem maradhatok sokáig, igaz, hogy velem vannak a gyerekek, de haza kell menni. Nem szeret egyedül lenni. Pofákat vág, viccelődik, beszól. Szomorú, túlterhelt. Ő nem érti ezt, ami nekem jó…
Ezt mesélik.
Én már ezt is elképzelhetetlennek tartom: hogy ne én döntsek. Hogy ne maradhassak spontánul sokáig valahol, ha egyszer mindenki jól van, mert ott nyomaszt a tudatomban valaki, hogy nekem mit kéne tennem. Az örökös, köldökzsinór-szerű telefonálgatást is döbbenettel hallgatom, ezt a makacs békén nem hagyást: hol vagy, mit kell majd csinálni, mikor jössz.
Vagy: “inkább nem megyünk strandra, a Géza nem szereti, de nem is akarjuk otthon hagyni”. Vagy, elmennek mégis, rábeszélik nagyritkán, és ott apuka hangulatront. Őmegmondta. Semmi se jó. Leforrázva ülnek a gyerekek. Tegnap hallgattam végig egy ilyet.
És hát a gyerekeim, most a két kicsiről beszélek: ők nem élik át azt az énfajta szorongást. Magabiztosak, nem félnek képviselni magukat, spontának, felszabadultak, nem nyomom őket a KELL-lel. Két nap alatt megtanítok olyat, amiért a tanítónő fél évig nyüstölte volna hiába. Hatékonyan védik az énhatárukat, ugyanakkor nem követelőznek, nincsenek érzelmi értelemben sem a széltől is óva. Nehéz nekik, igen, de rohadék apjuk nekik soha nem volt. Olyan, akire nem lehetett számítani, olyan, aki engem bántott, semmibe vett volna, nem volt soha. János igazoltan van távol, és itt volt, teljesen, míg itt lehetett.
Visszatértem újabban intellektuális hobbijaimhoz, részben ezekkel az emberekkel: kiállítás, mozi, olvasás. Hiányzott, igazából, a testemmel foglalkozva sok időt töltöttem sosem gondolkodó emberek között. Tanulságos élményeket szereztem köztük, néha megdöbbentőeket, de nem tekinthetek el az eredendő közegemtől, kedvteléseimtől.
Aztán, jól vagyok, jól lettem testileg, hormonálisan, és, amennyire ebből következhet, márpedig nagyon is következik, lelkileg is. A pihentető alvás, a csend, az erdő közele, a stresszmentesség. Nincs tévé és nincs óriásplakát. A ketózis és a böjt tuti antidepresszáns!
Erős és választott identitásom van, lett. Ha valamit elrontok, elmeggondolatlankodom, el tudom ismerni, nem emésztem magam, és nem is hagyom úgy. Egyeztetek. Nem esik nehezemre. Azért sem, mert nagyon kevés efféle hibázási lehetőség van az emberi kapcsolataimban. A kipróbált szeretet miatt.
Nem kell folyton agyalnom, betartanom dolgokat: a szimatom eligazít mostanra, jelez a gyomortáji nyüszögés. Nem félek az apró nehézségektől, nem vagyok nyűgös.
Ritkán gondolok a régi dolgokra: mindaz, amitől öt, hét, tizenkét éve szenvedtem, eltűnt, feldolgozódott. De ha előjön egy-egy régi poszt, meglepődöm. Mert feledtem sokat: ó, nem is volt olyan durva. Hát ki sorolja a múlt sztorijait? De a lényeget feledni nem szabad, mert akkor bűntudatod lesz, hogy miért nem akarsz xy-nal találkozni. Mert xy manipulál, és nem áll le, az tuti. Nem értette meg. Dokumentálni, akár naplóban, akár blogon nagyon hasznos.
Egyébként is megvátozott minden mostanra. Aki meg tolná tovább (a család egy-egy tagja a legmakacsabb), annak nem hagyom. Gondoljanak, amit akarnak, nem csinálom tovább. Nem veszíthetek: szeretni, méltányolni úgysem fognak.
Így gyógyultam meg.
Te mitől szorongtál?
Fekete-fehér fotók: Spingár-Westerlund Anita
csak az olvassa. én szóltam 
nagyon mélyre megy, mindig, amit írsz. szorongás-tenger: én így hívom a gyerekkoromat, így éltem én is, a mindentől félve, azt se tudtam, merre hány méter, hol van a föl, hol a lefelé. de én azt hiszem, nem tehetséges vagyok (vagy még nem tartok ott a gyógyulásban, hogy felismerjem, hol van ebben az erő?), csak kurvára traumatizált. első döbbenetem egyetemista koromban volt, aztán gyerekszülésekkel, visszanéztem mindig: hogy bírtam ezt a rengeteg parát? akárhányszor visszanézek, mindig több volt régen, mint amennyiben épp vagyok. a szorongásra a végső csapást a halálosbetegség-műtéthalál-újjászületés hozta. azóta azért szigorúbb vagyok a környezetemmel (mindenkit dobtam, aki akar tőlem valamit, amit én nem – kivéve a gyerekeimet), és hálásabb, boldogabb szeretőbb magammal. most meg itt ülök, parázom, hogy még mindig parázom – nehéz megtartanom azt az egyenes gerincet, azt a szép hálát, amiről írsz. de nem adom fel, azért vagyok itt.
KedvelésKedvelés
Pont ugyanazoktól, amiktől te. Csak most is. Ezt a nem szorongásos dolgot hogy kell csinálni?
KedvelésKedvelik 1 személy
Tamás Ritát kéne olvasnod, ő gyógyít, gyógyul. Ne pánikolj, sportolj! c. facebookoldala van.
Elkezdtem egy posztot, az a címe: maradj tiszta, aztán átírtam ezzé, ami itt van.
Nem tévé. Nem kütyü.
Nem stressz.
Nem nyomasztó kapcsolat.
Nem játszma.
Nem bűntudat.
Nem múltmarcang.
Tudatosság. Önkiteljesítés. Szellemi hőfok.
Döntések.
Visszajelzés: siker és pénz, önszeretés, elégedettség ezek nyomán. (Szerencse, nyilván.)
Testi jóllét. Iszonyú sok edzés, önmeghaladás. Mentális fókusz. Mentális edzés is.
Harcolni, szembeszállni merés. Önrászoktatás.
Le merem szarni.
Kiiktattam ezt a görcsös valamit, azt írom is fönt.
KedvelésKedvelés
Át kell keretezni: racionalizáni, majd új fontossági sorrendet felállítani, határokat élesen meghúzni, más perspektívából nézegetni magunkra. Nem örlődni azon, mi felett nincs hatalmunk, változtatni azon, amin lehet, így ettől fogva ez utóbbin sem érdemes. Szeretni magunkat. Elfogadni a hibáinkat. Megérteni, hogy mások reakciója sokkal inkább belőlük fakad, mint hogy hozzánk lenne köze. Ilyenek… 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Ó, hát… annyi minden zsong a fejemben ettől. “Vidámság Angyala, tudod, mi a szorongás?” – ez Baudelaire Szabó Lőrinc fordításában. A vers többi részét is sokszor elolvastam-felidéztem már tizenéves koromban, leginkább akkor.
Beszélek olyasmiről, ami nem ennyire mély: pár hete valami rossz ételt ettem, elvitelre. Utána napokig alig ettem, aztán olyasmit, amit régebben “könnyűnek” tartottam, nyammogni valót (keményítőt). És szorongani kezdtem. Csak úgy, mint még nemrég, pár éve is, értelem és ok nélkül. Hullámokban jött, mint amikor másnap nehéz vizsga, próbatétel vár és újra meg újra eszedbe jut. Vajon ezt az ételek is okozták? A mostani étkezésem a ketótól nagyon messze van, de tisztább sokkal, mint régen. Ennyire számít egy kis tészta?!
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen. Én is tompa vagyok és feszült, amikor – mint ma – mégis eszem egy kis krumplit.
KedvelésKedvelés
Annyira pontosan írod, igen, ilyen érzés.
KedvelésKedvelés
Nem is a ketó a legtisztább/tiszta étkezés. A paleo vagy a bio vagy a makrobiotikus tisztább amúgy.
A keto nem eszmény, speciális fókusza és célja (terápiás) van.
KedvelésKedvelés
Én szerepjátszóként azért szorongtam mindentől, mert nem belülről jött semmi, hanem mindig meg akartam tippelni, hogy mi az elvárt reakció egy dologra, illetve mit szeretne tőlem látni/hallani valaki más, és akkor úgy reagálni. Ez akkor a legnehezebb, ha olyasvalakinek a reakciója számít, aki kihasználós, érzelmi boxzsáknak használ, mert az ilyen sosem lesz megelégedve, illetve következetlenül: ha jó a kedve, rendben lesz az, ami, ha rossz a kedve, vagy csak frusztrált és ki akarja tölteni, nem. Így viszont a szerepjátszó nem tud egy megbízható leltárt készíteni az egyes helyzetekre való helyes reakcióról. Az eredmény: szorongás mindig, mindentől, állandó készenlét, pattanásig feszült inak. És így is sokszor tök váratlan, ha lecsap a szidás vagy a cinikus gúny, és egy kicsit mindig jobban szenved tőle az ember.
Ez volt a legrosszabb, irdatlan energiát emésztett fel ez az állandó készenlét, szorongás, a végén már rettegés. Szerintem ebbe bele lehet halni. És úgy eltompul a külvilág, csak a generalizált szorongás van. Nekem alig vannak tiszta emlékeim, bakker…
Nem szerepjátszóként mindig ÉN reagálok, azt, amit érzek. Nincs mitől szorongani. Ennyi. Még csak gyógyulni sem kell különösebben. Kilépni nehéz, kint lenni a legkönnyebb. Sokkal könnyebb, mint bent.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Kilépni nehéz, kint lenni a legkönnyebb.” Aztakkk…
Írj még, mesélj.
KedvelésKedvelés
Ezt úgy kell érteni, hogy amikor az ember szerepet játszik, akkor az automatikus, belülről jövő reakciókat mindig felül kell vizsgálni. Mindent, a legapróbbat is. Nálam alapszabály volt, hogy az első, zsigeri reakcióm bármilyen helyzetre SOHA NEM jó. Ezért villámgyorsan mérlegelni kell, hogy ki van ott, mit várnak el, illetve mi az, ami biztosan nem tetszene nekik. (Ez egyébként akkor a leggázabb, ha olyan személyek vannak jelen, akik felé nem ugyanúgy “kell” viselkedni, például anyám és a partnerem egyszerre.) És mindezt nagyon gyorsan, hogy normál reakciónak tűnjön. El nem tudom mondani, micsoda energiákat emészt ez fel, egy életnyit. Aki ezt csinálja, annak tényleg nem fog jutni másra, és törvényszerűen lesz rossz fej.
És hát ez az életmód nagyon nehéz, és tényleg konstans szorongást indukál. Az, hogy kint lenni a legkönnyebb, azt jelenti, hogy ha az ember nem szerepet játszik, akkor nincs ez a mérlegelés: egy helyzetben egyszerűen csak REAGÁLOK. ÉN. Nem kell az egész mentális ágrajz, hogy most akkor ha ezt mondom, akkor az ezt fogja jelenteni számára, de ő azt nem szokta szeretni, meg hát egy olyan nő, akit én szeretnék alakítani, ilyet nem mond, hanem amolyat, de ezzel az emberrel szemben az sem jó, hanem egy kicsit amolyanabbul kell mondani… Szóval nem, hanem egyszűen csak reagálok. Hát nem is tudom elmondani, micsoda mentális energiáim szabadultak fel DOLGOKRA. A világra. És rám. Emlékszem a nyaralásaimra például. Őrületes élmény. Tudok figyelni. Éles emlékeim vannak, tényleg, ez a legmeglepőbb élmény, hogy mindenre emlékszem – hiszen az eseményre koncentrálok, és nem arra, hogy mindig helyesen reagáljak, jót mondjak, satöbbi. Újraolvasok egy csomó mindent, mert most tudok úgy koncentrálni, hogy tényleg értsem. Ugrásszerűen fejlődtem az utóbbi három évben, amióta nem vagyok szerepjátszó.
KedvelésKedvelés
“egyszűen csak reagálok” Shriver írja a Születésnap utánban (The Post Birthday World), hogy beül a férfi kocsijába, és nem igyekszik, nem is kell semmit mondania, szórakoztatónak lennie, viselkednie, kalkulálnia, csak LENNI, mert ez pont akkor jár neki, mert vonzó. Ez szerelemdefiníció.
KedvelésKedvelés
Nahát, pont ebben vagyok, beülök, és csak vagyok. Nagyon új érzés állandó kínos önkontroll nélkül lenni valakivel. Kb. 35 évig szorongtam egyfolytában, hogy nem vagyok, nem lehetek soha elég jó, idővel úgyis kiderül , nincs is bennem semmi jó. Még siratom néha azokat az éveket, valódi emlékeim alig vannak, a szorongásra emlékszem élesen.
KedvelésKedvelés
Megfogalmaztad, ahogy élek, csak nem is vettem észre. Pedig milyen fülsiketítő, agyzsibbasztó szorongáshegyet küzdöttem le eddig is! És még mindig nem volt jó, éreztem, hogy valami lappang, nem stimmel.
Köszönöm, hogy ezt megosztottad, fontos lépés felé mutatott irányt! ❤
KedvelésKedvelés
Az az igazság, hogy egészen elképesztően meglepő reakciókat lehet ám kapni, amikor az ember kilép a szerepe mögül. Akkor dől el, hogy ki az, aki a szerepet szerette, és ki az, aki tudta, ki a mögötte lévő ember, és az érdekli. Megsúgom, hogy az én esetemben kb senkit nem érdekelt az ember, mivel azokat, akiket választunk az életünkbe, vagyis a vér szerinti családon kívül kb mindenki, na, azokat majdnem kivétel nélkül a szerephez választottam, illetve a szerep választotta (bár nem szeretem a szerepet leválasztani magamról, én csináltam azt az egész tébolyt…). Nem is csoda, hogy ha eltűnik a szerep, ezek az emberek is eltűnnek. Nekem óriási szerencsém van, mert a vér szerinti családomnak pont jobban tetszik az én-én, mint a szerep, de máshogy is alakulhatott volna. Mindenesetre minél tovább tolja az ember szerepben, annál biztosabb, hogy eltávolodik a saját élettől. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom, és hát én majdnem harminc évig csináltam.
Szóval azt szerettem volna ezzel mondani, hogy a ráismeréstől a lépésig nekem többek között azért volt nehéz eljutni, mert láttam, hogy a szerep tömegvonzását elveszítve, nos, sikítva fognak röpülni az űrbe azok, akiket csak ez a tömegvonzás tartott ott. Ez pedig teljes felfordulást idéz elő. És, hát, tényleg. Nekem kb nincsenek barátaim a mai napig, eltűnt majdnem az összes.
KedvelésKedvelik 2 ember
Erdekes, nekem is, legalabb is lanyhult az intenzitas. Azert van egy-ketto, de azok ujak.
KedvelésKedvelik 1 személy
Pedig en nem jatszom szerepet, bar lehet, hogy az is szerep, hogy nem jatszom szerepet. Viszont most voltam nehany napot nyaralni muveszekkel es ugy ereztem nem vagyok kozejuk valo, szorongtam, nem tudtam ellazulni, csak zavaromban hulyen vihorasztam vagy en is harsany vagyok de a “poenjaim”, neha a szerintem erdekes sztoriajim laposak, pedig nem. ha minedezt kivulror latnam , magam is elhulnek a viselkedesemen.
KedvelésKedvelés
sztoriaim
KedvelésKedvelés
sztorijaim 🙂
KedvelésKedvelés
‘Ezt úgy kell érteni, hogy amikor az ember szerepet játszik, akkor az automatikus, belülről jövő reakciókat mindig felül kell vizsgálni. ‘
Ismerem ezt mélyen, a pszichológusom azt mondta, hogy ez a következménye annak, amikor túl sokszor kényszerítenek még nem tudatos lényként arra, hogy mást érezz vagy gondolj, mint ami eredendően fakadna belőled. Megtanulod a legőszintébb lényed folyamatosan kontrollálni, fölülvizsgálni, megkettőzni, háromszorozni, ezerszerezni a perspektíváidat, soha nem nyugodni.
Most mély megértettség-élményem van, mert a poszt is nagyon erősen ír rólam, és a te kommented is.
Közben besétáltam az oroszlán barlangjába, mert úgy hozta az élet és a döntéseim, hogy az elsődleges szorongás forrásommal élek egy fedél alatt, sok év után, újfent. És beleálltam a sztoriba, vagy most oldom meg a helyzetet, vagy soha. Az ismert sémák, megoldóképletek olyan természetesen nyúlnak utánam, mintha a saját kezeim lennének. Közben pedig döbbenet, mennyire eljárt a személyisége, állapota, gondolatisága fölött az idő, mennyire szűk az a tér nekem, amiben ő otthonosan mozog, és milyen sután baljós és kiszámítható minden mozdulata, forgatókönyv minden reakciója. Mégis tudok félni. Ebből tudom, a félelem az enyém, ő talán nem is tudja, nekem kicsoda. Egyszemélyes meccset játszok, valaki mással. Aki sértődik, fölényes és keresztülnéz, pedig alapvetően gyáva, kicsinyes és frusztrált. Te jó ég, miben éltem én!
Az is igaz, hogy a megszerzett bölcsességem, jóhiszeműségem és magabiztosságom vele szemben nem működik, pedig esélyt adtam neki, hátha ő is változott, nézzük meg egymást újra, ki lettél te időközben? Nagyon akartam jól csinálni, meg akartam oldani a helyzetet, de csak jól.
Most már látom, hogy csak megoldani fogom.
KedvelésKedvelik 1 személy
Szülő? Öcséd?
Eszméletlenül pontosak a szavaid megint, köszönet. És a pszichológusod szavai is fontosak nekem.
Én nem tudnám megvívni velük, én szűkölve menekülök előlük, és az lesz a vége a sztorinak, hogy meghalnak.
Tegnap beszéltem anyámmal, és azon filózom, jó ötlet volt-e válaszolni arra, hogy mennyibe kerül Juli magántanulói csoportba járása havonta, vagy ebből is bajom lesz, ellenem fordítja, szétbeszéli, megítéli.
Én nem tehettem mást. Mint hogy kimenekítem, és most tanulunk a vizsgára.
Kösz a kávét.
KedvelésKedvelik 1 személy
Öcs.
Szívesen! Legnagyobb kihívás a szándék rovat, ahová relevánsat kell írni, ékezetek nélkül, mert azt nem fogadja el a paypal rendszere. 😀
Állandó dilemmám, hogy őszinte legyek és megharcoljam ami vele jár, vagy pedig ne legyek az, és így kerüljem a következményeket, ellenem fordítja, szétbeszéli, megítéli, sőt, magára vonatkoztatva demagógan elemzi.
Ha őszinte vagyok, akkor azzal jár egy csomó plusz feladat, és a kimenetel akkor is kétséges.
Ha nem vagyok, olyan mintha a saját életem szégyellném, és a saját elveim köpném szembe.
Messze élünk egymástól, így könnyebb ködösíteni, tehát nem is számíthatok rá a bajban sem, de állandó a rosszallás, amiért nem vagyok elérhető. És persze nekem minden könnyebb.
KedvelésKedvelés
Imádlak, hogy egy cs-vel írod! Manapság ritka az ilyen ember.
KedvelésKedvelés
‘és az lesz a vége a sztorinak, hogy meghalnak.’
Sokat gondolkozom ezen, főleg anyámmal kapcsolatban. Nem szeretném, hogy egy rossz, elhidegült viszonynak ezzel legyen vége. De mit tehetnék? Tapasztalat híján, az összes infóm az ilyen helyzetekről az, amit az újságokban és a filmekben, meg a kommentekben is, mindenki elmondott, hogy megbánta, hogy nem ment oda, nem bocsátott meg, túl büszke volt, meg hasonlók.
Én megbocsátottam, nem ez a gond, csak a bántások hatalmas éket vertek közénk, eltávolítottak, és kiöltek érzéseket. Harag bennem nincs. Büszkeség sincs bennem ezzel kapcsolatban, mert nem játszma ez már részemről. Távolról szeretem, de hogy most, tudnám -e jobban csinálni, majd akkor derül ki, ha már nem lesz, abból a perspektívából talán más lesz a megítélése. Most távolról szeretem, mert erre ad lehetőséget. Nem lehet kiiktatni, hogy a szülő-gyerek viszony hierarchikus, tehát nekem akkora a mozgásterem gyerekként, amekkorát ő enged nekem szülőként. Nem győzhetem le újra és újra az ő félelmeit, traumáit, csalódásait.
KedvelésKedvelés
Nagyon sok melót belefektetünk olyan helyzetek megoldásába, amelyek kialakulásáért nem elsődlegesen vagyunk felelősek, vagy egyáltalán nem is, és amelyek kimenetelére nincs hatásunk. A felszámolásuk illúzió, mert a másiknak 1. hatalmi helyzete van, 2. erős lélektani érdeke, hogy minden úgy maradjon.
Ha nagyon sokat gyúrjuk, a folyamat fájdalmas és melós, az eredmény pedig csak rosszabb, mint a kiinduló állapot. Elmérgesednek a viselkedések, és megtudjuk, hogy még sokkal gázabb a helyzet, visszajönnek emlékek, leszerepel végképp az anyánk – teljes dezillúzió.
Én meguntam ezt a zsarolást, nyomást, hogy majd meghal és bánni fogom. Ez is zsarolás, ezt én soha nem teszem a gyerekeimmel, hanem még életemben aktív része leszek, hogy ne legyen keserű eltávolodás, neheztelés, elidegenedés. Ne érezzenek nyomasztónak. Sok-sok tapintat. És ha bajom van, inkább eltitkolom. Nem dolguk rólam gondoskodni.
Ráadásul apám jelenleg kvázi börtönőre anyámnak, legjobb kontrolláló-bántalmazói hagyományait felfrissítve. Ha telefonálunk, ő tárcsázik, ott áll és fülel. Ha meglátogatom anyámat, bemászkál és hallgatózik, beleszól. Manipulatív.
Postán Wass Albert verset meg szentképeket és jézusos idézeteket küld.
Aki öregszik, annak a hatalma egyre kevesebb, távolodik és üggetlenedik a másik – ilyenor rákapcsol érzelmileg. Beteg lesz, panaszkodik, hibáztat, nagyon kedves, példálózik (nekem a tesóimmal szokott).
És nagyon kell figyelnem: vagy kínos nyökögés a beszélgetés, semmitmondó fordulatok (sajnálom erre az időmet, telefonomat), vagy mondok valamit, és félnem kell, hogy majd visszahallom elferdítve mástól vagy kikombinál belőle valamit.
Holott nekem SEMMILYEN ciki ügyem nincs. Dolgozom, nem csalok senkit, soha nem is tettem, nem iszom, nem éjszakázom, a helyemen vagyok.
Mert az alapállapot az, hogy Ő TEREL, az ő stratégiája a helyes, és ebből adódóan engem nem tart szuverénnek, rosszall, beleszól. És másokat tart példásnak, akik lehetnek rendes emberek (bár ennek csorbáiról én pont jóval többet tudok anyámnál), de az biztos, hogy full antiintellektuálisak, kultúraellenesek és még fidszesek is, ha nem épp antiszemiták.
Próbálkozunk, megy az életünk, rágódunk, magyarázzuk… nem éri meg.
Nem én csináltam a játszmát, nem az én érdekem folytatni, én annyit tehetek, hogy kizárom az életemből. Ha a személy a játszmához jobban ragaszkodik, mint hozzám, akkor őt is.
KedvelésKedvelik 1 személy
Jó, hogy írod a zsarolást. Nem gondoltam erre, viszont valóban, ez egy fajtája annak. Elgondolkozom rajta.
KedvelésKedvelés
Azért ez nagy változás, ami benned végbement, ritall!
Gratula!
Egyedül oldottad meg a problémáidat, vagy külső segítség is kellett?
KedvelésKedvelés
Egyedül, de a csakazolvassa volt az igazi katalizátor.
Nem biztos még, hogy nem fogok terápiára menni, de a kijövéshez nem vettem igénybe szaksegítséget. Semmiféle anyagi forrásom nem volt rá. Igazából elég könnyű (így utólag) leírni a folyamatot: először azt fogalmaztam meg magamnak, hogy a helyzetet, amiben vagyok, teljes egészében én okoztam. Nem, nem belesodródtam, hanem a döntéseim vezettek ide, mert a döntés elmulasztása is döntés. Ez szar volt, mert ez azt jelenti, hogy én vagyok a felelős az egész helyzetemért, nincs az a kényelmes érzés, hogy más a hibás. Ugyanakkor, ebből logikusan következik az is, hogy ha én juttattam magam ide, akkor ki is tudom magam juttatni. És tényleg.
KedvelésKedvelik 2 ember
Köszönöm… Valahol itt tartok most én is, a felismerésnél, amit a végén leírtál.
KedvelésKedvelés
Hogy én mitől szorongok?
Már sokkal kevésbé mint pár éve, de szorongok. Nem érzem jól magam a házasságomban, viszont ugrani a semmibe nincs erőm…pedig a férjem jó ember, és mégsem megy a szeretés, vonzódás -csak a kínos csönd, és a feszültség jellemző ránk évek óta…helyrehozási beszélgetéseink rendre kudarcba fulladnak.
Megismertem valakit pár hónapja, aki rengeteget old létével a belső feszültségeimen. Ő az a lezserebb, nem miérteken agyalós típusú férfi. Mellette tanulom megélni a pillanat örömeit…azt hiszem, nagy kincsre leltem benne: ilyen érzékeny, érzelmes, szavaival is simogatni tudó férfival még nem találkoztam…ő az én szorongáscsökkentőm. Szeretem. 🙂
KedvelésKedvelés
Pont így voltam 2012-ben, aztán minden jó lett. Újjal is, régivel is. Csak kellett egy nagy ugrás a mélyvízbe. Tudsz írni nekem a nevem kukac gmailre, ha akarsz.
KedvelésKedvelés
Írok!! :-)))))
KedvelésKedvelés
Éva, nagyon szeretlek olvasni. Rengeteg felismerés, rácsodálkozás, döbbenet számomra az írásaid legjava…kisimulnak a ráncaim, ha Téged olvaslak.
Köszönöm! :-)))
KedvelésKedvelik 1 személy
Ó.
KedvelésKedvelés
Örököltem és “eltanultam” a neurotikus attitűdöt, érzékenységet, gyenge idegrendszert a szüleimtől, és évek óta próbálok megváltozni. Generalizált szorongás a hivatalos, évekkel ezelőtti diagnózisom. 2 és fél év (most is tartó) terápia, jól működő, egyenlőségre épülő kapcsolat, kiegyensúlyozott munkahelyre váltás, testélményt alapjaiban megváltoztató sport után sok minden javult az életemben, de még most is szorongok. Alapérzelmem, amit csak mostanában tudok elkülöníteni magamban, hogy “valami nem stimmel velem”. “Valamit biztos rosszul csinálok”. “Valami baj lesz.” És egy nagy adag szociális görcs is: mi lesz, ha nem fognak szeretni?
Őszintén csodálom, hogy te maradéktalanul ki tudtál jönni ebből. Én kezdek letenni róla, hogy valaha szuperlaza, dolgokat komolyan nem vevő ember legyen belőlem. (Az írás sokat tud segíteni, de a főállásban végzett tartalomgyártás elvisz minden kreatív erőforrást.)
Szóval nem tudom, hol a határ a lelki alkat elfogadása és javulásért való erőfeszítések között.
Viszont kupi van nálunk is. 🙂
KedvelésKedvelés
Na, az közös pont! 🙂
Nálunk nagyobb és reménytelenebb! Bebebeeee!
Amit írtam Renének, az az út: nem fix állás, nem másokért élés, nem külső kontroll, nem stressz.
Szabad emberek, gondolatok közelében lenni sokat. magas kultúra, erre idő. Sport.
Belső munka, tudatosítás, ön-felnevelés.
Testi önrendbehozás.
Tudatos döntés. Pl. mindjárt nem kell annyira befosva lapítani a munkahelyen, ha az embernek nincs kocsija, hitele.
Szuperlaza én se lettem, viszont alkotó, öntudatos vagyok, jól alszom, szépen öregszem, rengeteg tiszta és intenzív örömöm vanés minőségi emberi viszonyaim. “Megosztónak” mondanak, ami kompromisszum nélküliséget jelent, illetve hogy öt év után sem kussoltam be a neten: még mindig blogger vagyok, ez az életmű, ezt építettem fel, ez a megélhetésem, és ilyennek akartam. Gyakori a flow: nem vagyok fagyott, érdektelen, lusta és közönyös, se mártírkodó, és a gyerekeim sem tompák, van bennük önállóság, szenvedély.
Ezt olvastad?
KedvelésKedvelés
“nem fix állás”
Érdekes ez, és elhiszem hogy ez az útja annak, aki bírja egyedül, és tud kockázatot vállalni. Nekem a stabil munkahely volt az, ami helyrehozta a szorongásomat. Mert én attól szorongtam, hogy nem volt saját egzisztenciám, és hogy képtelen leszek valaha is nem másoktól függve élni. (Egyébként most sem vagyok független, nyilván, megrémít a légüres tér, ami a megszokott elvárások nélkül várna rám)
Mivel én nem voltam önálló, nem vagyok tehetséges, csak megúszós, mindent úgy teljesítő, ahogy előírják. Többek közt külföldre költözés a szeretett férfi miatt, éveken át megtanult és begyakorolt, szülőnek való megfelelés miatt egyetem rutinszerű elvégzése, a feladatokba való belemerülés és a vége fele a valódi tudás helyett. Csak legyen meg, mert ha ezt teljesíteni tudom, akkor nem számít, hogy nem tartom magam jó embernek, legyen meg az a kép hogy magabiztos vagyok és értek hozzá, papírom van róla, nem maradtam le, nem buktam meg.
(pedig ez az ami megtaníthatott volna veszíteni, és valódi tudást összeszedni. Meg ha nem kivételeznek velem a jótanuló image miatt. Mai napig nem tudom, mennyire játszottam ezt meg, s mennyire látták belém.)
Nagyon nem tett jót nekem, hogy nem találtam meg hamarabb a saját kereset, és a szabad választás lehetőségét. Annak a pénzbeli elismerését, hogy valamit megcsináltam, jól csináltam, és hogy dolgozni kell, mozdítani előre amit lehet,
nem mindet szétszedni, átnézni, megtanulni, elraktározni.
Hogy nincs érzelmi zsarolás: én ezt is megtettem érted, ezért neked is itt kell lenned, mikor szükségem van rád, úgy kell alakulnod, ahogy elvárom tőled, okosnak és sikeresnek kell lenned.
Persze ez azzal is jár, hogy helyhez, időhöz vagyok kötve. És ott van a kapott és tanult minta, hogy nem érvényesíthetem a saját érdekeimet, nekem elnézőnek, segítőkésznek kell lennem. Valahogy mégis úgy látom, hogy ez az első lépés, hogy megértsem és elhiggyem, hogy tudok önálló is lenni. És tanulom még, hogyan lehet meghúzni a határaimat.
Sokat formált a szemléletemen ez a blog, mégse megy annak alkalmazása, amit olvasok és alapjában véve egyetértek vele.
KedvelésKedvelés
Nem is biztos, hogy az a cél, hogy nagyon személyes, komplex megoldásokat, utakat átvegyünk egymástól. Ez itt nem know-how, nem előírás. Tágulunk. Ezért tudok nagyon sokat gazdagodni-árnyalódni olyan gyermektelen/gyerekvállalással szemben averziót érző kommentelő mondataitól, aki nem önigazolni jár ide.
Örülök, hogy van, akinek a fix a jó, így kevésbé veszünk össze a szellemi szabadfoglalkozás helyein. Az én habitusommal, allkatommal, továbbá három gyerek egyedüli eltartójaként (kettő nem önálló közlekedő), kocsi nélkül és eldugult fővárosunkban vállalhatatlan szárnyszegést jelentene időre odaérni, kötött időben és sokan bent lenni, szépen felöltözni, mindenféle emberek stílusához, habitusához alkalmazkodni, csapatban dolgozni, főnök szemében jónak lenni, smúzolni, gyerekeim betegségét megszervezni. Ezért ez a preferencia nem vehető át. ha nincs gyereked, van van, dehozzá férj vagy nagyi is, mindjárt vonzóbb a fix állás.
Azért is mondhatok nemet a bejárós munkára, mert rengeteg munkával piacképessé fejlesztettem több erősségemet. Ha nem kiszámítható, hát nem az, én élvezem, és megvagyunk így már évek óta, hogy hol több, hol kevesebb a bevétel.
KedvelésKedvelés
A kommentelő azt kérdezte, én hogy csináltam a szorongásoktól, stressztől való megszabadulást. Erre válasz sok más mellett, hogy “nem fix állás”.
KedvelésKedvelés
”
Sokat formált a szemléletemen ez a blog, mégse megy annak alkalmazása, amit olvasok és alapjában véve egyetértek vele.” Ettől rengetegen lettek frusztráltak, volt, aki engem vádolt azzal, hogy elmélyült a depressziója, kínozza, hogy milyen szeretne lenni (laza anya, blogger, izmos, nemet mondani tudó), de nem megy. Itt mondjuk nem mindenki kalkulálta bele, hogy esetleg csodát váért, meg akarta úszni a melót nagy fellelkesülten, félreértette az állításokat és können, gyorsan akart valami nagyon jót, de nem tiszta szívvel, elköütelezetten, hanem opportunista módon, vagy hogy nem annyira tehetséges, mint hiszi. Szerintem a szemléletformálódás is hatalmas dolog, a többi nem biztos, hogy cél, és biztos nem leverendő a bloggeren, ha nem jön össze “az ő híres módszere”. Kösz, ha te építően kezeled ezt, mert tényleg nem receptek vannak itt.
KedvelésKedvelés
Na én is beleestem a viszonyítgatásba, pedig nem a boldogság receptjéért jöttem ide. Az indította el a gondolataim, hogy nekem miért volt az állásom önmagában stresszoldó. A te bloggerséged és a nem fix meló nekem már a nagyon haladó fokozat, s nem biztos hogy az én mintakövető magatartásommal elérendő feladat lenne. 🙂
Jól érzem magam egyelőre a mások által felállított keretek között, csak aggódok néha, hogy meg lesz a böjtje, amikor már feszít az, hogy soha nem úgy van ahogy én szeretném, mert így KELL megoldani a feladatot, és egy új adatbázis kezelése is megszokásokat borít fel, nem lehet optimalizálni.
Szóval nem várok csodát, és próbálok úgy fogalmazni, hogy ne érezd elvárásnak az útmutatást.
KedvelésKedvelés
Az utolsó mondatommal arra akartam utalni, hogy nem megy még eléggé a határok meghúzása, nemet mondani tudás és az érdekérvényesítés. Jó látni pozitív példákat hozzá, itt is.
KedvelésKedvelés
Értem, igen! Örülök!
KedvelésKedvelés
Ez a legeslegjobban tetszik. Nagyon értem, azt hiszem. Tisztellek mindenért.
(Látod, olvasgatlak.)
KedvelésKedvelés
“János igazoltan van távol”
Hát ez a mondat megcsavarta a gyomorszájamat. 😦
KedvelésKedvelés
hányan lógnak… vagy iratkoztak ki…
KedvelésKedvelés
És vannak akik csendben és rendszeresen olvasnak! És dolgoznak. Amiért ide jöttem 3 éve -a társam gyereke miatt- nos az nem változott, de rengeteget tanultam sokat javított a látásomon az h itt olvasok. Persze sosem leszek jó, ezt el kell fogadnom, teszem amit lehet. És főleg lehet NEMet mondani. Ha fáj már a hátam.
KedvelésKedvelik 1 személy
Tök szívesen beszélgetnék veled erről (gyerek)…
KedvelésKedvelés
szólj h írjak, írhatok, bármi véleményt szívesen veszek. Címem Évánál. v emese.simon75@gmail.com
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: dobálózzunk diagnózisokkal | csak az olvassa — én szóltam