Itt nálunk olyan csönd van: kabóca csak, néha madár rikolt, egy-egy repülő, az esték egészen némák.

Hallgatok én is, és én mindenféléről merengek. Hogy egy kapcsolatnak van-e belső logikája, élettartama, arról… Iránya, üzemanyag-mennyisége és kifogyása? Önállóan, a szereplőktől független saját története? Vagy csakis attól függ az alakulása, amit a két fél beletesz? Ha érzem, hogy ez már nem olyan, akkor tegyek lépést, “csináljam aktívvá” a kapcsolatot, vagy hagyjam?

Ilyen sorsára hagyós, történésekbe simuló lettem: hagyom. Én mindig akartam, cselekedtem, komolyan vettem, ragaszkodtam, kitartottam. Most nem. Felszabadító.

Olvasok sokat, amennyire hagynak. Gyereknevelés, főzés, mosás, kutyázás, takarítás, írás és – nagyrészt – edzés van, szóval ilyen húsz oldalakat, hajnalban, fektetés után, buszon, fogason vagy kávé mellett. Tegnap fejeztem be Lionel Shriver Ennyit erről című regényét. Nem kell kettőspont a szerző és a cím közé. (Mert birtokos jelzője a név a cím utáni szónak, azért.)

János élete utolsó hónapjaiban, a kemók alatt írt sokat, kockás füzetbe naplót, és olvasott is: a holokausztról, a zsidóság történetéről, mint aki pár hónap alatt bepótolja a saját, soha nem ápolt identitását. Olvasta a Semmi művészetet Esterházytól, az az utolsó volt, de talán az utolsó előtti Shrivernek ez a regénye volt, házasságról, nagy döntésről, másképp-élni-merésről, az egészségügyi rendszerről és a rák valóságáról.

Shriver mindig Amerikáról ír, mindig kritikusan: a nagy problémákról. Nem fél a tabutól, semmitől, ami nyers, elemi, bizarr, erőszakos, de nem hatásvadász, és realista marad. Szenvtelenül ábrázol és rendkívül intellektuális. Mintha kívül állna, úgy lát rá, valóságos európaiként a bírált jelenségre. Viszont nincs Jó és Rossz, mindenki igaza átélhető, motivált. Főhősei is mindig tagadják Amerikát, az amerikaiságot, a tömegemberi sodródást és előre megírt szerepeket az erkölcsi minőségükkel, szuverenitásukkal, szembenállásukkal. Minden regénye fejlődésegény, de legalábbis megértés-regény.

János maga volt Shep, ezt döbbenet volt megérteni. Csakhogy a regényben nem Shep, hanem a feleség beteg, és Shep ápolja őt. János, a beteg, megkönnyítette nekem, hogy vele legyek a rákban és a halálban. Levette a terhet a vállamról.

A Shriver-főhős és János nagyon tud szeretni. Igazán, nagyvonalúan szeret, érdek nélkül. (Jön nemsokára egy poszt mindazokról az emberi kapcsolatokról, amelyeket szeretetnek gondolunk: ki szeret, miért szereted? Önmagadért szeret?)

Ez a regény megint csak több mindenről szól a fülszöveg-témán kívül. Az a kivonulás, a házastársi lojalitás, a rák, az egészségügy és a halál volna; ezeken túl és főképp arról szól, hogy hogyan kellene élni, dolgozni, szeretni, megöregedni, helytállni, beinteni és meghalni. Mert a történetben négy halál is van: egy fogyatékos gyerek, egy idős szülő, egy rákos középkorú házastárs… a negyediket nem lövöm le. Szól még a történet az adósságcsapdáról (hitelkártyák), a pazarló életmódról, a házasság intimitásáról, az állampolgári stratégiákról (“mamlaszok és mákvirágok”, avagy a befizetők és a potyautasok) és a kötelességteljesítésről, a hivatásról és a szenvedélyről, a meg nem valósuló álmokról, a rokonok és barátok árulásáról. Szobájukba zárkózott kamaszok kütyüs fásultságáról, japán tinédzserek öngyilkos mozgalmááról. Szól a nyugati, fejlett technológiájú orvoslás patetikus, saját logikájából kitekinteni képtelen metaforáiról: ahogy hadat viselnek a betegség ellen, bevetik az arzenált – Shriver azt mondja, amit már én is: rák ellen nem küzdünk, sem dollárszázezrekért, sem sehogy, és önáltatás az, hogy “folyamatosan fejlesztik az új gyógyszereket, időt kell nyernünk”. Biccent, nem remél. A kemó kicsinál, Glynis, a feleség személyisége is feloldódik a méregoldatokban. Nem kell feladni, mert nincs harc. Boldogok azok az országok, ahol, erőforrások és túlfejlett , pénzéhes orvoslás híján, fel sem merül ez a kilátástalan küzdelem.

Szól még a regény kultúrák kölcsönös elfogadásáról, egyszerű életről, arról, hogy műveljük kertjeinket. (Honnan az idézet?) Az utópisztikus befejezésen, a végletekig színezett, mangóillatú emberi és közösségi harmónián pedig, viharos júniusi éjszakán, lehet nagyon sírni. Mert akinek meg kell halnia, az meghal, és szépen is halnak meg (a le nem lőtt szereplő kivételével), de a halál az élet része, kijut mint sors, és nem rettenet. A haldokló ápolása nem csapda, az emlékek sem tesznek fogollyá, a halott nem zsarol, mint Petőfi Sándor. Vagyis, próbálna, de nincs joga – az író állásfoglalása világos.

Mindig vannak bizarr részletek, hobbik, szakmák Shriver regényeiben, igen szórakoztatók. Elképesztő a nyelvi ereje és naturalizmusa, ő aztán nem fél a valóságtól, egy péniszt jellemez így: konyhamalacba szorult, megrágcsált csirkenyak. Jó lenne ennyire tudni angolul, hogy ezt eredetiben értsem, szlengestül és sajtónyelvestül. A Kevin is igen nehéz szöveg volt, és, sajnos, Komló Zoltán telepakolta pontosságra törekvő, nyelvtanias túlbonyolítással, gördülékenység-gyilkos és magyartalan cirkalmakkal, árnyalat-visszanemadással és félrefordításokkal a magyar kiadást: a pathetic nem patetikust jelent, a drumstick nem dobverő, hanem csirke(alsó)comb (kétszer is, de el tudom képzelni, hogy a bénán és sebtében szinkronizált főzőműsorok már elterjesztették ezt a szót). S miután tudjuk, mert többször volt már a szövegben, hogy a rákbetegnek nincs sehol egy szál szőre, arca szemöldök és -pilla nélkül kifejezéstelen, világos, hogy nem kiszedte (pull out?) a szemöldökét, hanem pont hogy kihúzta szemceruzával…

Nagyon szép és sodró a befejezés, és annakaz előzménye is, a csúcspont: amikor többen és többféleképpen eljutnak a széléig, nincs több veszítenivalójuk, és akkor meglépik.

Shriver a cinikus író, nekem rokon lélek, mert ha nem félsz a témáitól, akkor megértés és megrendülés az, amit magaddal viszel belőle. És kiderül: a pesszimizmusáért korholt, mindenkivel összevesző író éleslátó, gyengéd és értékelvű.

Lionel Shriver: Ennyit erről, Gabo, 2011.

Most pedig visszatérek édes anyanyelvemhez, a mesteri mondatokhoz, ahol minden utalást, színt értek, és az író szándéka és közege ismerős – Krasznahorkait olvasok (a dia.hu-n).